1. fejezet

Látogatás

Vidáman fütyörészve sétált, mit sem törődve a rosszalló pillantásokkal. Jó rég nem járt már errefelé. Na, nem mintha hiányzott volna. Szélesen vigyorogva szalutált egy régi ismerősének, mire az kicsit kelletlenül, de viszonozta a gesztust. Ej, de komor itt mindenki! Igaz, neki se lett volna fényesebb kedve, ha a szolgálat miatt ette volna erre a fene.

Belépett az utolsó terembe, és nyomban megakadt a szeme egy csodálatosan szép rózsaszín kancán. Látta már korábban is, pontosan tudta ki az, mégsem tudott ellenállni a kísértésnek. Odament hát hozzá, és finoman megkocogtatta a rácsot. A póni megfordult, ránézett gyönyörű rubinvörös szemeivel, aztán lassan fölkelt az ágyból. Alaposan végigmérte a csődört, s lassan, ringatózó léptekkel közelebb jött. Ártatlanul megrebegtette a szempilláit, mire a csődör elmosolyodott.

– Elbűvölő, mint mindig, Miss Swatter!

– Ön is felettébb… sármos – felelt a kanca. Nem lehetett nem észrevenni a hangjából sütő iróniát. Oldalvást fordult, és lassan, már-már érzékien végigsimította aranyló farkával a saját farát. – Ha egyszer kijutok innen, megmutatom önnek, mivel érdemeltem ki a cukijegyem!

– Attól nem félek, hogy ez túl hamar bekövetkezne – kacsintott a csődör, azzal hátat fordított a póninak.

– Kerülj csak a patáim közé! – morogta még éppen hallhatóan a kanca.

Alig tudta visszafogni a kuncogását, amíg kinyitotta a felvonó rácsát. Kár volt ezért a remek kancáért, de így legalább szabadon legeltethette rajta a szemét. Ha más körülmények között találkozhatnának, egész biztosan máshogy alakul kettejük kapcsolata. Például valószínűleg az egyikük már halott lenne. De sebaj, ő most egészen más miatt jött ide!

A nyelvét is kidugta, annyira koncentrált. Igen, így jó lesz! Sikerült úgy elindítania a liftet, hogy teljesen elnyomja annak minden apró zörejét. Szépen lassan leereszkedett, felnyitotta a rácsot, aztán óvatosan a vaskos fémajtóhoz somfordált. Leheletfinoman lenyomta a kilincset, s a keletkező apró résen belesett. Ahogy sejtette, a bent ülő unikornisnak nem tűnt fel az érkezése. Jó szokásához híven most is valami apró bizgentyűvel szórakozott elmélyülten. A csődör szarva felragyogott, mire az unikornis patái közül kipattant a szerkezet, s ugrálva-pörögve táncolni kezdett a padlón.

– Hé! Mi a… – kiáltott fel ijedten a kanca.

Az unikornis rá akarta vetni magát a pici gépre, de az minduntalan félreugrott előle. Csak akkor volt hajlandó megállni, amikor a kanca kicsit felocsúdott, és ő is a mágiájával próbálta megzabolázni. Zavartan a patái közé emelte a szerkezetet, és minden oldalról megvizsgálta.

– Meglepetés! – robbant be a csődör a kis helyiségbe, mire a kanca hatalmasat ugrott.

– Ne… neked elment az eszed? – nyögte a kanca, mikor végre újra kapott levegőt. Az egyik patáját a szügyéhez szorította. – A szívbajt hozod rám!

– No! Csak nem rossz a lelkiismereted? – vigyorgott a csődör.

– Persze, biztos. Neked kéne egy szobában lenned ezzel, te se lennél ilyen nyugodt – felelt kicsit megenyhülve a kanca. – Meg különben is, ezer éve nem láttalak! Ilyenkor kell felbukkanni?

– Ezer éve? – mímelt meglepetést a csődör, azzal színpadiasan meghajolt. – Luna Hercegnő?

– De hülye vagy! – nevetett a kanca. – Na, gyere!

Közelebb léptek egymáshoz s összekoccantották a patájukat. Egy pillanatig úgy maradtak, aztán a kanca átölelte a csődört.

– Franklin „Egy Lövés” Nettle! Jó újra látni! Még mindig ennyire igaz rád a neved? – A kanca huncutul vonogatta a szemöldökét.

– Ó, bizony! – A csődör arcáról nem hervadt le a mosoly. – Még mindig a fejem búbjától a patám hegyéig Frank vagyok!

– Mennyit gondolkodtam már ezen, hogy honnan jöhetett ez az idétlen szokás! Ilyen értelmetlen neveket adni a csikóknak! Ismerek egy itteni pónit, akit Joe-nak hívnak. Joe-nak! Most gondolj bele!

– Legjobb tudomásom szerint manehattani divat. De nekem már ezzel kell együtt élnem! – sóhajtott lemondóan.

– Jaj, te szegény! – kacagott a kanca. – Mindjárt megsajnállak!

– Szerintem meg tudnál vigasztalni – jegyezte meg Frank. Lehajtotta a fejét s reménykedő pillantásokat küldött a kanca felé.

– Hah! És mit akarsz? Vakargassam a pocidat?

– Kezdetnek megteszi… – vigyorodott el ismét a csődör.

– Semmit sem változtál, Franky! – csóválta a fejét a kanca.

– Ahogy te sem, Trin! Látom, még mindig le tudod magad foglalni a kütyüiddel.

– Kell valami, ha már úgyis egész nap itt rohadok – biccentett a rács felé a kanca.

– Aha, látom.

A mustársárga unikornis közelebb lépett a cellához. Odabent mintha sötétebb lett volna, mint a helyiség többi részében. Kicsit erőltetnie is kellett a szemét, hogy el tudja különíteni a sarokban heverő szürke tollkupacot a környezetétől.

– Legalább van már valami fejlemény? – kérdezte, de közben le se vette a szemét a lényről.

– Ugyan! Mióta idehoztátok, jóformán el se mozdult onnan.

– És miért pont veled őriztetik? Nem kéne haladni a tanulmányokkal?

– Csitt, te! – villant meg egy pillanatra a kanca szeme. – Ami azt illeti, van időm mindenre, amire kell. A váltásomnak már nem biztos. Amúgy ez inkább bizalmi kérdés lehetett, de nem firtattam. Tesszük, amit kell, mint mindig.

– Azért el tudsz majd egy kicsit szabadulni? – fordult vissza reménykedve a csődör. – Most lehetne egy kis időnk kettesben.

– Ejnye, Franky! Csak ha jól viselkedsz! – nevetett ismét a kanca.

– Biztosíthatom, Miss Trinket, hogy a szándékaim tisztességesek, mint mindig! – emelte fel büszkén a fejét a csődör.

– Mint mindig? Akkor a válaszom természetesen nem!

– Jó, akkor esküszöm, hogy nem hagyom a patáimat elkalandozni!

– És végig a szemembe nézel?

– Azt már nem garantálhatom!

– Nem is te lennél… – somolygott Trinket. – Amúgy meg mi ez a nagy szabadság így hirtelenjében? Legutóbb még köszönni is alig tudtál, annyira kapkodtad a patáidat!

– Most pihenőn van majdnem mindenki – mondta Frank, most először szomorkás felhanggal. – Néhányan véglegesen is.

– Nem mondod! – hökkent meg a kanca. – Tőlünk… mármint tőletek is?

Bólintott. Szerette volna elkerülni ezt a témát, de Trinket igazán megérdemelte, hogy tisztában legyen a helyzettel. Elvégre régi ismerősökről, közös barátokról volt szó.

– De ugye azért nem oszlik fel a régi csapat?! – kérdezte már kissé kétségbeesve a kanca.

– Ahogy vesszük. Red Pin, Silvermane, Skyshield, de még Jelly is elment. Stormcloudot már hetek óta nem láttam, és senki nem tud róla semmit. Cloudsplittert meg Blade-et átvezényelték a Határőrséghez, bár állítólag csak ideiglenesen. – Nagyot sóhajtott, s lehajtotta a fejét. – Rosie-t pedig nem látjuk már többet.

Trinket hitetlenkedve meredt a csődörre.

– Frank! – suttogta. – Franky, öreg barátom, ne csináld ezt! Ez nagyon gonosz tréfa!

– Én lennék a legboldogabb, ha az lenne… Hisz tudod…

A kanca csak némán tátogott. Frank közelebb lépett hozzá, s a mellső patájával átölelte a nyakát. Kicsit úgy maradtak, aztán Trinket beletúrt a csődör sörényébe, és a vállára hajtotta a fejét.

– Sajnálom, Frank! – lehelte. – Úgy sajnálom!

– Semmi baj! – erőltetett mosolyt az arcára a csődör. – Előfordul az ilyesmi, nemde? – halkan szipogott. – Előfordul, hogy elmész egy küldetésre, aztán mikor visszajössz, csak közlik veled, hogy az, akit már évek óta társadnak tudtál, nincs többé. Ez van, a mi választásunk volt! Csak azt bánom, hogy nem lehettem ott mellette… Na, nem mintha sokat értem volna…

– Frank…

– Mondom, nem számít! Élvezzük az életet, már amennyi hátra van még belőle! Ő is ezt akarná, nem igaz? Persze nekik ez mit se számít! – fordult hirtelen a cella felé. Nem emelte fel a hangját, mégis szinte sugárzott belőle a düh. – Mennyit is ér egy póni élete?! Miért is jelentenénk nekik bármit is?! Nézd! Pár hete még azt sem tudtam, hogy léteznek, s már a leggyűlöltebbek nekem a világon! Ha!

A póni a tollkupac felé köpött, de a nyála sisteregve párolgott el a cella rácsán. A kanca ijedten felsikkantott és erősen belekapaszkodott a csődörbe.

– Frank! – suttogta a fülébe. – Kérlek ne csináld! Az Úrnő nem fog örülni, ha felhergeled! Kérlek! Ha végeztem, elmegyek veled, ahova csak akarod, jó? Megint kettesben leszünk, mint régen, jó?

– Ne haragudj, Trin… – nézett újra a kanca szemébe. – Tudod, milyen régóta voltunk már társak. Csak… hiányozni fog.

– Nekem is, Franky! – Trinket végigsimította a csődör arcát.

– Na, de hagyjuk is ezt most! – sóhajtott a nagydarab unikornis, s ismét mosolyogni próbált, de most már csak valami fura fintorra futotta. – Inkább te mesélj, hogy milyen az élet a…

– Csitt! – szakította félbe a kanca, majd a fejével a rács felé bökött. – Kérlek, Franky, ne most! Ne előtte! Három óra múlva jön Prism, és átveszi a helyem. Utána nyugodtan beszélgethetünk!

– Le akarsz rázni? – kérdezte bizonytalan félmosollyal.

A csődör lassacskán újra fölvette korábbi könnyed stílusát, pedig a szívében még mindig tombolt az üresség. Pont ezért jött pedig ide. Kicsit el akart feledkezni mindenről. Olyasvalakivel akart lenni, aki sokat jelentett neki. Aki mindig ott volt mellette, és akit nem is akar soha elveszíteni. Pont, mint Rosie…

– Eszemben sincs, te hülye mamlasz! – bökte meg az orrát a kanca. – Tudod, hogy rád mindig van időm! Ha úgy vesszük, most is lenne, csak így meg beszélgetni nem tudunk nyugodtan. Figyelj, gyere a parkba nyolcra! Sétálunk egyet, rendben?

– Persze, Trin! Ígérem, addigra én is összepofozom kicsit magam!

* * *

Valóban jót tett egy kis levegőzés. Főleg így, hogy most nem kellett állandóan a háta mögé néznie. Kényelmesen poroszkált a lehullott falevelek között, s a patáival rugdosta őket. Jobb szórakozást most el sem tudott volna képzelni. Kicsit még örült is annak, hogy magára maradt a gondolataival. Vágyott a társaságra, mégis tudta, hogy most nehezen viselné bárki közelségét. Igen, tán még Trinketét is. Hiába voltak már csikókoruk óta jó barátok. Persze ez most sem az ő hibája volt. Ilyenkor nincs mit csinálni. Mit is lehetne?

– Szia!

Kellemes kancahang volt. Megfordult, hogy láthassa a jövevényt. Így, felöltözve egész más látványt nyújtott. Nem az a hebehurgya kiscsikó, aki régen volt, és akinek akkor is mutatta magát ha kettesben voltak. Így, hosszú szoknyában, dísznyeregben s tollas kalapban igazi hölgynek nézett ki. Senki meg nem mondta volna róla, hogy valaha az Éjjeliőrség Különleges Egységének a tagja volt. Most meg úgy lépdelt felé, akár egy canterloti nemes. Kicsit kezdte is elszégyellni magát, hogy így mutatkozott előtte. Legalább egy csokornyakkendőt felvehetett volna, még ha kissé idétlenül is festett benne.

Pedig a narancssárga kancát láthatóan nem zavarta, hogy így látja régi barátját. És itt, a parkban amúgy sem fognak túl sok póniba belefutni. Így talán nem is kell letagadnia, hogy ismeri. Megvetően horkantott saját gondolatára, aztán széles mosollyal az arcán elindult a társa felé. Ő láthatóan kissé meglepődött, hogy a csődör ismét ilyen jó kedvében van, de azért engedte, hogy megcsókolja a patáját.

Nem is szóltak egymáshoz. Trinket csendben odasimult Frank oldalához, s lassan elindultak. A csődör hálás is volt neki, hogy nem zavarta fölösleges beszéddel. Mire is számított tőle? Hiszen pontosan ismerte már. Be kellett látnia, hogy tévedett. Őt bármikor szívesen tudta a közelében. Némán elsétáltak egész a várfalig, s nekitámaszkodtak a szélének. Sokáig bámultak kifele. Nézték a mozdulatlan tájat. Végül a kanca törte meg a csendet.

– Tudod, gondolkodtam…

Frank kérdőn nézett rá, de Trinket még mindig a távolba révedt. Nem akarta megzavarni, hát megvárta, míg magától mondja ki, amit akar.

– Mi is egyre kevesebben vagyunk – folytatta végül pár perc várakozás után. – Talán ha most próbálnád…

– Nem voltam neki elég jó – vágott közbe a csődör. – És pontosan tudod, hogy miért nem. Sose fogom megütni azt a színvonalat. Az ilyen maradjon csak közönséges éjjeliőr!

Bosszúsan lepöckölt a patájával pár kavicsot, s figyelte, ahogy aláhullanak a falról, míg végleg eltűntek a sötétségbe.

– Te minden vagy, csak nem közönséges! – tette gyengéden a csődör vállára a patáját Trinket. – Frank Nettle hadnagy, Éjjeliőrség, Különleges Egység! Nem sokan büszkélkedhetnek ilyen megtisztelő címmel.

– Hát, az Egységben nem sokan vannak az én rangom alatt…

– De hisz téged sosem érdekelt a rang! És az Egységben senkit sem! Az a fontos, hogy a csapat minden tagja hasznos legyen, és tudjon is együttműködni a többiekkel. Te pedig letagadhatatlanul fontos tagja vagy az Egységnek! Kérdezz csak meg bárkit! Kérdezd meg Rangert!

– Ha Lunának nem számít, hogy mit mondanak, nekem miért számítana? – nézett rá borúsan Frank. – Tényleg nem vagyok közétek való. Én már nem álltatom magam, te se tégy így!

– Jaj, Franky! – ölelte át a kanca. – Miért akarod feladni?

– Sosem leszek olyan jó, mint ti. És őszintén szólva már nem is akarok. Tán eddig is csak azért akartam, hogy melletted lehessek. De ha csak belegondolsz, te mindig is Luna felé húztál, én meg Celestia felé. Az más kérdés, hogy amennyit én tudok, az nem elég egyikőjüknek sem. Kérdezted, hogy igaz-e még rám a gúnynevem. Igen, igaz. Semmit sem változtam. Semmit sem fejlődtem. De már belenyugodtam. Stormcloudnak meg Rangernek elég ennyi is, hogy ne dobjon ki a csapatból.

Trinket még szorosabban odabújt mellé, s megértően simogatta a fejét. Talán mondhatott volna pár bíztató szót, de be kellett látnia: a barátjának igaza van.

– Tudom, hogy csak Rosie miatt vagy ilyen – szólt végül halkan. – Hidd el, idővel kevésbé fog fájni! Nem kell ezért feladnod minden korábbi álmod! És kérlek, ne roskadj magadba! Itt vagyok melletted, jó?

– Nem ezért adom fel az álmaimat – felelt ugyanolyan halkan a csődör. – Már régóta tudtam, hogy föl kéne ébrednem. Úgy látszik, ez kellett, hogy felrázzon. Nem fogok olyasmiért élni, olyasmi után vágyakozni, amit sosem érhetek el. Ennyi, és nem több.

– Te is el akarsz menni? – rebegte elhalóan Trinket.

– Nem. És eszembe se jutott, hogy itt hagyjalak, mielőtt még megkérdezed. Sőt, épp ellenkezőleg! Van egy tervem, Trin, de egyelőre többet nem árulok el. Legyen meglepetés! – kacsintott, bár még mindig nem érződött rajta az a vidámság, ami akkor lengte körül, mikor leugrott a kancához a börtönbe.

– Bármi legyen is az, Franky, kívánom, hogy sikerüljön! – mosolyodott el Trinket, s nyomott egy puszit a csődör arcára.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.