8. fejezet

Pókok

A póniforma, torz szellemalak akárcsak ha a rémálmaiból lépett volna elő… Mindene természetellenes volt: az arca, a kinézete, a mozgása, a hangtalansága… az arca… Ahogy furcsán imbolyogva megindult feléjük, a lábait – amikkel előtte kapaszkodott, vagy mit csinált és minden jel szerint a hátából nőttek ki –, mint valamiféle csápokat, kinyújtotta, mintha azokkal akarta volna átölelni őket. Starlight nem sikított… vagy legalábbis nem állt szándékában…

Futni akart, de a lábai a földbe gyökereztek. Nem bírta elszakítani a tekintetét a jelenéstől, pedig ránézni is épp elég megterhelő volt. Hallotta, hogy Swatter határozottan rászól a lényre, ám se a szavakat nem tudta értelmezni, se nem látta, hogy bármilyen hatásuk lett volna. A szellempóni még csak a füleit se rezdítette a földipóni hangjára, csupán ugyanezzel az üres arccal közeledett feléjük ráérős tempóban. A rózsaszín kanca újabb süket fülekre találó figyelmeztetése után viszont a csapat már nem nézte tovább tétlenül a bizarr lény közeledését.

Thread, továbbra is por formában összesűrűsödött, és az idegen felé röppent. Starlight nézni se bírta… egyszer épp elég volt látni, milyen az, ha az élőhalott unikornis fegyverként használja saját magát. Viszont mielőtt még eltakarhatta volna a szemét – ha egyáltalán képes lett volna rá –, Thread zárta a kettejük közti távolságot, és körbefogta a lényt. Most végre sikerült némi választ kicsikarni a szellemalakból: megállt, és a fejét ismételten természetellenes szögbe biccentve fölemelte az egyik „hagyományos” mellső lábát, ami pontosan ugyanolyan áttetsző volt, mint a többi. Nagy bátorságról – vagy ostobaságról – téve tanúbizonyságot hirtelen ki is nyúlt vele, egyenesen bele a porfelhőbe.

Meglepő módon azonban nem csupán sérülés nélkül megúszta a manővert, de mintha valamit még sikerült is volna elkapnia a félig anyagtalan csődörből. Valamit, amit nagyon nem kellett volna… legalábbis abból következtetve, hogy a kicsi, fekete, szögletes valaminél fogva el is tudta rántani a halott unikornist, és majdnem teljesen vissza is kényszerítette az eredeti alakjába. Thread a hátát kifelé mutatva csapongott össze-vissza a levegőben a lény patamozdulatait követve, miközben szemmel szinte követhetetlen sebességgel vagdalkozott maga körül, jókora darabokat kihasítva a mohos földből… de közben meg se karcolva az idegent.

Ugyanígy a gyér fedezékből előröppenő újabb nyílvesszők, vagy az a jó darab kőszikla, amit bizonyára Jelly hajított a lény felé, egyszerűen keresztülestek rajta, akár ha valóban nem lenne több egy kísértetnél. De hogy nagyon is valóságos volt, arról hamarosan megbizonyosodhattak… A torz, átlátszó póni eleinte úgy legyezett a Threadből kiszedett valamivel, mintha egy idegesítő szúnyogot próbálna elhajtani, utána viszont maga elé emelte, és a mellső lába helyett a hátából kijövő két első lába közé fogta, ezzel földre kényszerítve a csődört. Aztán pár másodpercre nekifeszült, és a fekete négyszög először széthúzódott, aztán el is pattant, és semmivé foszlott.

Starlight ezúttal meg se próbálta visszafogni a sikítását. Thread azonnal megdermedt a mozdulatában, aztán teljesen elvesztette póni formáját, s élettelen homokkupacként elterült a szörnyeteg előtt. Starlight ösztönei végre magukhoz tértek, és a kanca hátrálni kezdett, de valami – valaki – elkapta a lábát, és oldalra húzta.

Elsőre megpróbálta lerázni magáról, de aztán látta, hogy csak Boo az. A csődör, amint megbizonyosodott róla, hogy figyel rá, két patával ragadta meg a fejét, és úgy kiabált az arcába valamit, valami pajzsról. Starlight ugyan nem tudta lenyugtatni a zakatoló szívét és a kapkodó légzését, de azért bólintott. Pajzs, pajzs persze, hiszen tudott varázsolni! És állt már ki sokkal veszélyesebb ellenfelek is ellen… valószínűleg. Nem sokan vetekedhettek az ereje teljében lévő Chrysalis-szal, Tirek pedig még az alikornisokon is felülkerekedett nem egyszer. És ha ők nem is voltak ennyire… ennyire… brutálisak, és ijesztő külleműek, és Starlight egymagában nem is reménykedhetett velük egy az egy elleni tisztességes győzelemben, azért még velük szemben is helyt tudott állni legalább egy rövid ideig.

Még ha Thread… még ha neki több harci…

Starlight megrázta a fejét, hogy kicsit magához térjen, beizzította a szarvát, hogy egy tágabb, rózsaszín burkot vonjon maguk köréjük. Még éppen időben, mivel a lény egyenesen feléjük indult el kényelmes tempóban, a hátából kilógó, csápszerű lábakkal nyújtózkodva feléjük. Masquerade még mindig lidérc alakban az eszméletlen kanca előtt a lábait megvetve védekező pozíciót vett fel, Swatter tőle nem messze az egyik patáját kissé megemelve, ugrásra készen várakozott, bizonyára az alkalmas pillanatot figyelve, hogy előpattintsa pár rejtett pengéjét. Boo Starlight előtt maradt, védelmezően két patára fogva a lándzsáját. És ahogy látta, a többiek még mindig különféle dolgokkal dobálták a förtelmes kreatúrát… így, hogy körülöttük pajzs volt, kicsit bátrabban is, mivel pár másodperccel később az egész szellemalakot hirtelen felcsapó narancsvörös lángok borították el, amik még Starlight védőmezejét is kis híján kikezdték.

– …Starlight! Starlight!

– Mi? – kérdezte zavartan.

Túl sokáig tartott, mire beazonosította, ki beszél hozzá. Swatter volt az, és most, hogy végre sikerült szemkontaktust létesíteniük, a földipóni – továbbra se hagyva, hogy a szörnyeteg kicsússzon a fókuszából – gyorsan odaoldalazott hozzá. A lény pedig pont ebben a pillanatban… lépett át a védőpajzsán…

– Starlight, csinálj valamit! – ordította a fülébe Swatter.

– Mit csináljak? – visította hisztérikusan reszketve ő.

Masquerade, úgy tűnt, jobb belátásra tért, mivel már a lidérc helyett a saját bőrét próbálta menteni… azonban amint egyet lépett volna, a lény immár tényleg csápként használva a lábát egészen groteszk módon több póni hosszúságúra megnyújtotta, és körbetekerte a csődör patáján. A changelinget egy pillanatra körbeölelték a metamorfózis zöldes lángjai… de aztán a pillanat lehetetlenül hosszúra nyúlt, s a lángcsóva a semmiben táncolt egy darabig, végül kihunyva semmit sem hagyva maga után.

– Teleportálj! – üvöltötte Swatter. – Celestiára, teleportálj már ki minket!

Teleport… de hova? Hova menekülhetnének? Starlight érezte, hogy a pánik teljesen a hatalmába keríti. És ahogy meglátta, ahogy a szörnyeteg a semmiben kapaszkodva a hátából hátul kinövő lábaival természetellenes gyorsasággal újra feléjük hajítja magát, és újra kinyúl feléjük a másik két csápjával, a túlélési ösztönei a teljes repertoárját egyetlen varázslatra szűkítették.

A rózsaszín kristály, ami körbezárta mindhármójukat, még a gyémántnál is keményebb volt. Mozdulni nem tudtak, menekülni nem tudtak, de legalább biztonságban voltak a bestiától. A gondolat futólag nyugalommal töltötte el, egészen addig a pillanatig, amíg az áttetsző árnyékcsápok akadálytalanul keresztül nem fúródtak a varázslatán, és rá nem tekeredtek a derekára.

Mintha egy feneketlen tó mélyére rántották volna le, egyenesen az eddig áttörhetetlennek hitt szilárdságú kristály szilánkjain keresztül…

* * *

– Mentával csináltam, remélem, nem bánod.

Fluttershy szelíd hangjára Starlight picit megrázta a fejét, és nagyokat pislogva az előtte takarosan megterített asztalkát bámulta. A piros szegélyű csipketerítőn két aranyozott teáscsésze pihent két hasonló díszítésű alátéten. A készlethez tartozó kancsóval a sárga pegazus lebegett lassú szárnycsapásokkal, alig patanyújtásnyira Starlighttól, s óvatos precizitással megtöltötte az unikornis csészéjét. A második szék bizonyára magához Fluttershy-hoz tartozhatott, aki magának már kitöltötte a gőzölgő italt, a harmadiknál pedig Angel nyuszi foglalt helyet, teríték nélkül, és a mancsait maga előtt komoran összefonva nézte Starlightot. Az unikornis megeresztett felé egy zavart mosolyt, aztán ahogy a barátnője végzett a művelettel, a varázslatával megemelte a csészéjét.

– A-a! Még nem vagyunk készen! A díszítést nem csináltuk meg!

– Ó, bocsánat! – helyezte vissza a porcelánt a tányérkára Starlight.

Twilight kastélyának ebédlőjében voltak. Kellemes, langyos tavaszi szellő hozott virágillatot a nyitott ablakokon keresztül. Nem látszott a nap, de világos volt. A függönyök egyszerre, szinte szabályos ritmusban lengedeztek, mintha hallhatatlan zenére táncoltak volna. Szárnyak halk suhogása hallatszott, s valahonnan az épület belsejéből – bizonyára a könyvtárból – egy takaros bagoly röppent elő, letelepedett egy ruhafogasra, és Starlight felé fordította a fejét.

– Szia, Owlowiscious! – köszönt neki mosolyogva a kanca.

Még csak egy szokásos „Hú”-t se kapott válaszul, a madár csupán pislogás nélkül bámulta. Fluttershy időközben halkan dudorászva vékonyka szeletekre vágott egy citromot, és az egyiket akkurátosan Starlight csészéjére helyezte. A kis dallamára egy piros énekesmadár röppent be az ablakon, s kényelmesen a vajsárga pegazus sörényébe fészkelte magát, úgy figyelte Starlightot. Érdekes, ő nem szállt be a füttyeivel a kanca hümmögésének kiegészítésbe, ahogy a tollaskák általában szoktak…

Egy egérmama a csemetéivel szépen felsorakozott az asztal mellett, szintén őfelé fordulva, mintha csak a reggelit várták volna. Ha valaki Fluttershy-jal barátkozott, hozzá kellett szoknia, hogy az állatkái mindenhová követik… Ugyanakkor a pegazus mintha rá se hederített volna a társaságukra… Csupán egy mentalevelet ejtett Starlight teájára, majd a szekrényhez röppent, hogy a patájába vegyen néhány kockacukrot, miközben újabb és újabb apró jövevények csatlakoztak hozzájuk.

A falon egy apró zöld gyík futott lefelé a mennyezet felől, és lehetetlen szögben megállt a hideg kövön. Egy sündisznó gurult be tüskés ágyúgolyóként a szobába, s az asztal mellett kihajtogatva magát a hátsó lábaira emelkedett. Egy kígyó tekergett elő valahonnan, hogy ő is helyet kapjon a gyülekező kisállatkertben. Az ablakpárkányon lassacskán nem fértek már el a különféle madarak. Mindannyian némán őket figyelték. Nem is… Mindannyian Starlightot nézték.

– F-fluttershy, kedves… – szólította meg óvatosan a barátját az unikornis.

– Mondd! – A sárga pegazus egy pillanatra felfüggesztette a dudorászást, de az állatkáival… az állatkákkal ellentétben ő végig lesütött szemmel kényelmesen elhelyezkedett a szemben álló széken, beleejtett egy kockacukrot a csészéjébe, és egy kiskanállal komótosan kevergetni kezdte.

– Te nem érzed úgy, hogy valami… kicsit fura? – kérdezte óvatosan Starlight, közben erővel igyekezve visszatartani magát, hogy az őt meredten bambuló állatok felé pislantson.

– Nem tudom, mire gondolsz… – kuncogott csilingelő hangon a barátnője.

Starlight lassan előrehajolt, és inkább ő is a patáiba fogta a teáját. Közben végig magán érezte a lények meredt, rezzenetlen, metsző tekintetét…

Meredt… semmibe révedő… Üres…

– Meghaltam? – kérdezte suttogva Starlight.

– Honnan tudhatnám… – felelte továbbra is lesütött szemmel, szelíden mosolyogva Fluttershy.

– Usake pasbe kuchnahinhaj…

Starlight hiába kapkodta a fejét a semmiből jövő, értelmetlenül gurgulázó szavak forrását keresve. A kisállatok viszont mind elfordították róla a pillantásukat, s gyorsan szét is széledtek.

Starlight az enyhén nedves mohatakarón feküdt az oldalán, teljesen meztelenül. Rossz hasonlat lett volna, hogy olyan volt, mintha az álmából ébredt volna, mert semmi nem történt túl azon, hogy pislogott egyet. Tisztán és tökéletesen emlékezett arra, hogy az előbb Twilight kastélyában teázgatott Fluttershy-jal… és most már arra is emlékezett, hogy hol volt, és mit csinált ezelőtt. Az sem maradt hát kérdés, hogy a tőle lassan távolodó szürke lábak kihez – vagy talán inkább mihez – tartoztak… az viszont igen, miért volt belőlük ilyen sok. Mit sok… rengeteg!

Nem is mert megmozdulni, ahogy odébb vonszolták. Ha egyetlen egy ebből a szörnyetegből ilyen veszélyes volt, el se tudta képzelni, egy egész falkányi belőlük mire lehet képes. Viszont úgy nézett ki, annak ellenére, hogy játszi könnyedséggel keresztülhatoltak a védelmén, mégis életben hagyták, neki pedig eszébe sem volt ellenállást tanúsítani, hátha meggondolják magukat. Eszméletlenséget hiába tettetett volna, hiszen gyakorlatilag tömegesen körbeállták, mikor kinyitotta a szemét, hát legalább fölmérte kicsit a környezetét.

Ugyanott volt, ahol az a szellemszörny kirántotta a kristályburkából. Mégis… minden kicsit más volt. Egyszerűen megfogalmazva minden kicsit… színtelenebb volt. Minden, leszámítva a csomópontot, ami továbbra is élénklila lángokkal lobogott, ugyanakkor immár nem egy semmiben álló tábortűzként, hanem körbevette valami sajátos konstrukció, aminek a funkcióját Starlight nem tudta megállapítani, de egy elég masszív valaminek tűnt. Szerencsére a „megváltozott mindenbe” az őt maguk után húzó lények is beletartoztak: lábuk az továbbra sem lett kevesebb, és ugyanolyan bizarr módon is használták őket, viszont az arcuk immár nem csupán kapu volt a végtelen ürességbe, hanem valódi, és már-már póniszerű vonásaik lettek. Igaz, a szájuk túl széles volt ahhoz, hogy természetesnek tűnjön, s a szemük is majdnem ugyanolyan volt, mint a lidérceké, azt leszámítva, hogy nekik volt pupillájuk, még ha alig tűnt nagyobbnak egy gombostű fejénél. És immár nem is maradtak csendben, hanem folyamatosan beszélgettek egymás között ugyanezen a sosem hallott, érthetetlen nyelvükön…

Még az a kettő is megállás nélkül magyarázott, akik őt húzták valahova. Egész pontosan a hangsúlyokból Starlight úgy vette ki, hogy az egyik kérdezgette a másikat, az pedig válaszolgatott. Valószínűleg… őróla beszélgethettek, mert párszor hátranéztek, miközben a két hátsó lábánál fogva végigvonszolták a földön, és az egyikőjük konkrétan neki címezve is mondott valamit, miután bepakolták egy igen tágas ketrecbe. Mikor a két szörnyeteg becsukta maga mögött az ajtót, Starlight óvatosan a hasára fordult, és lassan felállt. Először saját magát ellenőrizte le, de szerencsére nem fájt semmije. A második, amit megállapított, hogy a börtönének a rácsai meglehetősen ritkásan álltak, olyannyira, hogy majdnem a fejét is ki tudta volna dugni rajtuk, ugyanakkor valamiféle ismeretlen, fémes fényű anyagból készültek, amikhez óvatosságból inkább nem mert volna hozzányúlni. A harmadik, amit észrevett, hogy nem volt egyedül…

– Masquerade? – lépett oda a ketrec távolabbi sarkában, tőle kifelé fordulva a hasán fekvő lidérchez.

Semmi választ nem kapott, de már azelőtt rájött, miért, hogy odaért volna. Masquerade-nak lidérc formájában pár árnyalattal sötétebb volt a szőre, meg a sörénye és farka egészen más színű volt. És ez a lidérc kanca volt… méghozzá ugyanaz a kanca, akit eszméletlenül láthattak a csomópontnál! A többiek viszont sehol se voltak…! Starlight visszafordult a rácsok felé, és ösztönösen kissé összehúzva magát lelapította a füleit, ahogy észrevette, hogy a lények közül négyen-öten is őt nézik. Inkább leült hát, és az égre emelte a tekintetét, hátha arra fókuszálva kirekesztheti a tudatából a szörnyek jelenlétét, és nyugodtan végiggondolhatja, mi is történhetett.

Azonban még az égbolt is cserben hagyta… Ahelyett, hogy egy inert hátteret biztosított volna az elmélkedéséhez, önmagában is újabb, frusztráló kérdéseket vetett fel. Miért volt az egész tökéletesen egynemű világosszürke? Miért nem látszott rajta, merre jár a nap? Miért nincs rajta egyetlen felhő sem, amikor pár perccel ezelőtt még tele volt az egész égbolt kisebb-nagyobb pamacsokkal? Az… egy hullócsillag volt? Oké, a kívánsága nagyon egyszerű volt: haza akart menni…

– Mi a francból vagytok, rohadékok? Engedjetek már el!

Swatter hangja mintha transzból rázta volna fel Starlightot. Minden zavarát félretéve a hang irányába ügetett, és patanyújtásnyi távolságon kívül megállt a rács belső oldalán. A közelben álló vagy járkáló lények amúgy is az érkező póni felé fordították a fejüket, sőt, néhány még félre is biccentette a nyakát ugyanolyan egészségtelen szögben, mint azt már láthatták a legelső példánytól.

A rózsaszín földipóni nem hagyta magát olyan könnyen, mint Starlight, viszont a vergődésével semmi érdemlegeset nem sikerült elérnie, maximum annyit, hogy őt nem ketten fogták le, hanem négyen, a levegőben széthúzva a lábait, és mikor a ketrecet kinyitották, nem is csupán finoman lerakták, hanem egy szépen szinkronizált dobással behajították. Swatter egy macska ügyességével megpördülve négy patával ért földet, és vicsorogva megvetette a lábát, de a következő pillanatban észrevette Starlightot, aki azonnal ott is termett mellette, és átölelte.

– Ó, hála az égnek, hogy legalább te itt vagy! – nyögte a kanca fülébe az unikornis. – Bocsánat, hogy nem tudtam… hogy nem tudtam semmit csinálni! Bepánikoltam, és… és… és…

– Shh, semmi baj, semmi baj! – simogatta a sörényét Swatter. – Életben vagyunk, és ez a fő. Nem bántottak, ugye?

Kicsit eltávolodott tőle, hogy alaposabban végigmérje, Starlight pedig készségesen oldalvást fordult neki. Közben ő is megállapította, hogy a vezetőjük is egyetlen karcolás nélkül megúszta a találkozást az idegen lényekkel.

– A többiek? – kérdezte reménykedve az unikornis, de a válasz magától érkezett, mivel pár másodperccel később két újabb taggal bővült a ketrec lakóinak köre: Boo-val és Masquerade-dal, akik közül az utóbbi még mindig a lidérc alakját viselte.

– Mi történt? – kérdezte a thesztrál, miközben a changeling nagyot fújva elterült a földön. – Hol vagyunk?

– Hogy érted ezt? – ráncolta a szemöldökét Swatter.

– Nem, tényleg elkerültünk valahova – mondta Starlight. – Mintha egy… másik világban, egy másik létsíkon lennénk. Ez talán megmagyarázná őt is… – bökött a sarokban fekvő lidércre.

Egy időre meg kellett szakítaniuk a beszélgetésüket, mivel a rácsokon kívül a lények között lehetett némi nézeteltérés a kiabálásból és a mindenféle végtagokkal való mutogatásból ítélve. Bár Starlight továbbra sem értett egy mukkot sem az egészből, azt azért össze tudta rakni, hogy pár, a ketrechez újonnan érkező szörny valamilyen oknál fogva nagyon fel volt háborodva azon, hogy Masquerade is bekerült hozzájuk. Áttetsző lábak gabalyodtak össze a vitában, de aztán egy nagyobb darab lény szétválasztotta a verekedőket. Starlight nem figyelte még meg őket eléggé, hogy rájöjjön, miből lehet őket könnyen megkülönböztetni egymástól, de ez az izé elég jellegzetesnek tűnt, egyrészt az izmos szügyétől az álláig futó sötétszürke tetoválások miatt, másrészt az orrában lógó karikák miatt.

Valami főnök-féleség lehetett köztük, mert a mély, öblös hangjára azonnal elhalkult a többiek duruzsolása, és végighallgatták a teljes mondanivalóját. Aztán az impozáns figura odanyúlt a hátából lógó egyik mellső lábával a verekedést kezdeményező lény nyakához, és egy hirtelen mozdulattal kitekerte. Starlight szemei kitágultak, és a patáját a szájához kapta, nehogy viszontlássa az uzsonnáját, de a szörnyeket láthatóan a legkevésbé sem hatotta meg a brutális erődemonstráció – többek között a kicsavart nyakú egyedet sem. Ő csak ott állt, fejjel lefelé bámulva a vezetőjük arcába, aztán ő is megemelte az egyik mellső lábát, és a robusztus lény vállára helyezte. Aztán, mintha zsinóron rángatnák, lassan a levegőbe emelkedett, az eddig a földön nyugvó lábait is az ég felé csavarta, s pár bizarr, evező mozdulattal a magasba lökte magát.

Starlight próbálta szemmel követni, de a tömeg körülöttük újra felbolydult, és a lények hamarosan bedobálták hozzájuk a csapat megmaradt tagjait. Azaz mindenkit, kivéve Threadet… Miután Masquerade is előkerült, annak ellenére, hogy teljesen nyom nélkül tűnt el, az unikornis még kicsit reménykedett, hogy egyszer csak Thread is újra előbukkan majd, ám egyre inkább biztos volt benne, nem látják már többet. Egy rúnapecsétet helyrehozni semmilyen módszerrel nem lehetett, és ahogy a csődör összeomlott, amikor az a szörnyeteg feltörte…

– Mindenki egyben van? – kérdezte Swatter, miután odaugrott Sunflower és Bony közé, s mindkettőjüket fölsegítette.

Igaz is, talán neki is a másik irányból kellett volna megközelítenie a kérdést… Elvégre ilyen elsöprő túlerővel szemben kész csoda, hogy ilyen jól megúszták. Pláne azt beleszámítva, hogy láthatóan egyikőjük sem sérült meg… nem is súlyosan, de egyáltalán. Talán… egészségesen kellhettek nekik… de mégis mihez? Ahogy Starlight kissé félve újra a foglyul ejtőik felé fordult, azt állapította meg elsőre, miszerint egyre többen és többen gyűltek köréjük, és mutogattak, magyaráztak, még ha nem is olyan hevesen, mint az előbbi veszekedésnél – aminek megakadályozásában sokat segíthetett, hogy továbbra is ott állt a rácsok mellett a nagyfőnök kinézetű figura is.

– Link! – kiabált Jugem, mikor ő is négy lábra tornázta magát. – Hol vagy, Link? Liiink!

Az ifjú kirin arcán tán most először tükröződött valódi ijedtség, ahogy a barátját kereste. Márpedig a reakciója bármennyire érthető volt, nyilvánvalóan ugyanennyire felesleges is, hiszen a fénylő golyóbist ilyen félhomályban már messziről ki lehetett volna szúrni. És azt is logikus volt feltételezni, hogy a lényeknek semmi szükségük nem volt egy elementálra. Hogy ebben az esetben mit csinálhattak vele, Starlight nagyon nem akart belegondolni…

Jugemet viszont halk szavakkal nem lehetett leállítani: a csikó egyre jobban belelovalva magát vagy négyszer körbegaloppozta belülről a ketrecüket, közben egyre hangosabban ordítozva Link nevét. Egyedül az vette el a lendületét, amikor kétségbeesésében a rácsokat kezdte el rázni, és a közelben álló lények egész egyszerűen – és jól felismerhetően – kiröhögték. És ezúttal a vezetőjük sem lépett közbe, már csak azért sem, mivel ő, és a többiek közül is a legtöbben éppen patáról patára adták az elkobzott felszereléseiket, ellátmányaikat, ruháikat. Kínos alapossággal vizsgálták át mindegyiket, még meg is szaglászva, akár végig is nyalogatva azokat is, amik nyilvánvalóan nem élelmiszerek voltak, és végül a nagy részüket egy kupacba hajigálták.

– Vissza akarom kapni Linket…! – motyogta a rács tövébe rogyva a kirin, miközben Jelly odament hozzá, és hátulról átölelte.

– Azaz, azt is nyalogassátok végig, hogy állna bele a nyelvetekbe! – csattant fel váratlan ingerültséggel Conker.

Ahogy Starlight követte a barna kanca pillantását, azonnal meg is értette a feldúltságát: az ő fegyverei és egyéb viselt tárgyaiból szinte semmi sem került a kupacba, hanem a lények vizsgálgatták őket igen nagy érdeklődéssel. Nyitogatták a fémszárnyait, hajlítgatták a testpáncéljának darabjait, pengették a nyílpuskájának a húrját, és… valóban páran még a szájukba is vették a hozzá tartozó nyílvesszőket.

– Úgy, azaz, a hegyét is, faszkalapok, frissen kentem be mindet vérző kikericcsel! – rázta feléjük a patáját. – Megspóroljátok a fáradtságot, hogy belétek kelljen lődöznöm, retardált démonfattyak! Szopogassátok csak, úgy, érzéssel, azaz! Mintha…!

És a földipóni csak mondta, mondta, válogatott módon szidva az ismeretlen lényeket, és ismeretlen felmenőiket, néha komplikált tevékenységekre felszólítva őket egymással. Starlight pedig csak összeszorított fogakkal figyelte, mikor fognak kiütközni a mérgezés tünetei az első mit sem sejtő áldozatnál. Ha jelen helyzetében nem is feltétlenül sajnálta volna őket olyannyira – főleg mivel a saját ostobaságuknak köszönhették az egészet –, azért feltételezte, nehezebb lesz tárgyalni az életben maradókkal a szabadon bocsátásukról, ha pár társukat akarva-akaratlanul elteszik láb alól.

– Vah shaap shutare ladeka bahut bhade lagatehaj! – jelentette ki az általános duruzsolást túlkiabálva az egyik lény a hátából kiálló összes lábát Conkerre szegezve.

Bizonyára valami vicc lehetett, mivel a társaság ezúttal még harsányabban röhögött, mint amennyire Jugem kárán tette. Sőt, ezúttal nem csak nevetgéltek, de elkezdtek még látványosabban játszadozni a kanca cuccaival, mintha más céljuk se lenne ezzel az egésszel, csak hogy őt bosszantsák. Az egyikőjük még odáig is elment, hogy a nála lévő nyílvesszővel nekiállt bökdösni az előtte álló társa farát, de olyan erővel, hogy harmadjára szabályosan bele is állította… Az „áldozatát” azonban pontosan ugyanannyira nem érdekelte a súlyosnak tűnő sérülése, mint azt, amelyiknek korábban a főnök kitekerte a nyakát. Elsőre egész konkrétan észre se vette az egészet, csak mikor az előbbi lény szerzett még pár nyílvesszőt, és már a harmadikat döfte belé. És akkor is inkább úgy tűnt, örült a dolognak, sőt, integetett, hogy kér még.

– Mi a francból vannak ezek…? – ismételte meg a korábbi kérdését a fejét csóválva Swatter.

– Nem tudom, de igazán tehetnének egy szívességet, és megdögölhetnének már! – nyögte fájdalmasan Conker.

– Legalább kicsit megnyugtató tudni, hogy eleve totál esélytelenek voltunk velük szemben… – motyogta Sunflower.

Az idétlenkedésnek végül egy újonnan előbukkanó, valamiféle áttetsző szoknyát, vagy kötényt viselő lény vetett véget, amint egymás után mindenkitől begyűjtötte az alkatrészeket, és elvitte a hátából kilógó lábai közé fogva az egészet a csomópont felé. A szörnyek nagy része vele is tartott, így sokkal átláthatóbbá téve a közvetlen környezetüket. Starlight így azt is megfigyelhette, hogy többen is ugyanazt csinálták, mint a korábban kitekert nyakú példány, csak ezúttal külső segítség nélkül… azaz átforgatták a fejüket és a lábaikat az ég felé, aztán kapálózva-lebegve távoztak. Ezúttal viszont az unikornis figyelmét már nem kerülte el, hogy a távozásuk után több hullócsillag is keresztülsuhant az égen. Milyen érdekes összefüggés…

– Jól vagy? – kérdezte Jelly Masquerade-ot, aki épp nagy nehezen feltápászkodott.

– Megmaradok – nyögte a changeling.

– Közülünk te kerültél ide először, mégis jóval utánunk zártak csak be ide hozzánk – állapította meg Swatter, miután ő is a csődör felé fordította a figyelmét. – Mi történt?

Ahogy Masquerade a rózsaszín kanca szemébe nézett, Starlight esküdni mert volna, hogy egy pillanatra ellenséges indulatokat látott tükröződni az arcán, de aztán a changeling lábai megrogytak, és Starlight immár egyértelműen fájdalmat látott tükröződni a szemeiben. Talán csak túl sok volt a stressz, azért fordultak meg ilyenek a fejében…

– Az agyamban turkáltak – szűrte a fogai között a csődör, miközben Jelly-be kapaszkodva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. – Mint gondolom mindannyiunknak. Biztos összezavarta őket a kinézetem. De szerencsére nem lehet őket átverni. Ha éreznétek azt a gyűlöletet, amit felé sugároznak…

A fejével az azóta is változatlanul a sarokban gubbasztó lidérc felé intett. Mindenki követte a pillantását, de nem folytathatták a gondolatmenetet, mivel a másik irányból valaki püfölni kezdte a rácsot. A főnök megvárta, hogy mindenki rá figyeljen, aztán a két mellső hát-lábával gesztikulálva magyarázni kezdett.

– He! Praakas praaniyon! Yah aapakee rihaee kee shartonke baare meibat karane ka samaihaj!

– Ért amúgy bármelyikőtök is egyetlen mukkot abból, amit ezek karattyolnak? – kérdezte a többiektől felvont szemöldökkel Swatter.

Egy kollektív vállvonás volt csupán a válasz.

– Héj… jüszkapnyinya! – próbálkozott újra, kissé akadozva, és bizonyára valami más nyelven a főnök. – Viszka… pratom… din fíjör… forrolt…

– Ha azt hiszed, ez segítség volt, rohadtul el vagy tévedve… – csóválta a fejét Swatter.

– Legalább megpróbál kommunikálni velünk – ajánlotta Starlight. – Azért ez mégis jó jel, főleg hogy egyértelműen ők vannak erőfölényben.

– Akkor talán ez is megér egy próbát – lépett előre egyet Sunflower, majd lehunyta a szemét, és hosszan sziszegett valamit, amiből Starlight felismerni vélte a lidércek nyelvét.

– Bura, bura! – köpte oda nekik válaszul a főnök, s az egyik mellső lábával beleboxolt a rácsokba, hogy csak úgy rezegtek. – Praakas praaniyon satta andhere kee bhaasha bolatehaj! Sudrabog kahaanhaj! Sudrabog kahaanhaj!

– Vagy… talán mégsem… – húzta be a nyakát Sunflower, ahogy egyre többen vették át és kezdték kántálni ezt a két szót a tömegben.

– Csodás ötlet volt… – fintorgott Masquerade. – Öt perce sincs, hogy mondtam, mennyire rühellik a lidérceket.

– És most mi lesz, elégetnek minket a lila máglyájukon? – kérdezte szkeptikusan, de azért bujkáló aggodalommal a hangjában Boo.

– Nem tudom, de nem hangzik túl biztatóan – jegyezte meg Starlight összeszoruló torokkal.

A kántálás valahol a hátsó rétegekben hirtelen éljenzésbe váltott, aztán a tömeg immár tökéletes szinkronban csupán az egyik szót ismételgette: „Sudrabog, sudrabog!”. A lábaikkal fenyegetően integettek is feléjük, aztán messziről is észrevehetően félrehúzódtak, helyet csinálva… valaminek. Starlight érezte, hogy a remegés újra kezd úrrá lenni rajta, de ellenállt a kísértésnek, hogy lehunyja a szemét, és összekucorodva várja a végzetüket. Tán nem pánikolt volna ennyire, ha nem próbálja meg feléleszteni a mágikus tartalékjait, és tapasztalja, hogy még csak egy szikrát sem tud kicsiholni a szarvából… A ketrec bizonyára leárnyékolta az éteri rezgéseket is – a fogvatartóik semmit sem bíztak a véletlenre.

Mindehhez képest megkönnyebbülés volt látni, hogy a nagy csoportosulásból mindössze egy újabb lény lépett elő, aki ráadásul még alacsonyabbnak is tűnt a fajának átlagánál. A jövevény némi értetlenséggel nézett körbe, míg a főnök elé nem lépett, és hevesen gesztikulálva magyarázni nem kezdett neki. A többiek végre el is hallgattak – többé-kevésbé –, és úgy figyelték a kialakuló párbeszédet. Az újabb lény elég sokat kérdezett, közben oda-odasandítva a foglyokra, néha rá is bökve az egyikőjükre a lábával.

Mikor aztán végeztek a megbeszéléssel, a jövevény – aki a hangja alapján nőstény lehetett – kinyittatta a társaival a rácsot, és bement a pónik közé. Ők először ösztönösen tartották a távolságot, de aztán ahogy az idegen hat lábát maga alá hajtogatva kényelmesen letelepedett a ketrec közepén, a maradék kettővel pedig megtámasztotta az állát, Starlight úgy érezte, a patájába kell vennie a kezdeményezést, és végre itt a lehetőség diplomáciai útra terelni az ügyüket. Előrelépett hát, s a rengeteg tekintet kereszttüzében odament a lényhez, udvariasan bólintott, aztán lassú és a lehető legkevésbé fenyegető mozdulatokkal ő is lehasalt vele szemben.

Az idegen elvigyorodott… és bármilyen természetellenes volt is a mosolya, Starlight elmondhatatlanul hálás volt a baráti gesztusáért. Így, hogy nem rángatta sehova, nem tornyosult fölé, és nem is üvöltözött az érthetetlen nyelvén, a lény már nem is tűnt olyan fenyegetőnek. Az enyhén áttetsző lábaival és apró pupilláival így is kísérteties benyomást keltett, de az orrából, füléből és szemöldökéből kilógó piercingek egy lázadó kamaszra emlékeztették, ami üdítő asszociáció volt végre valamivel, amit Starlight ismert, és ami evilági volt.

– He, praakas praaniyon! – szólalt meg egész kellemesnek mondható hangon a lény. – Ve mujhe Sudrabog kahate hain.

Magyarázatként az egyik legelső lábát kivette az álla alól, és megbökdöste vele a saját szügyét.

– Sudrabog, ez a neved? – kérdezte reménykedve Starlight.

– Sudrabog! – bólogatott, újra mosolyogva bökdösve magát a lény.

– Örvendek, Sudrabog! – mosolyodott el az unikornis is. – Az én nevem Starlight.

– Asseen neem sztaalayt, oorend – próbálkozott láthatóan erősen koncentrálva a kanca.

– Starlight! – emelte Starlight is a szügyéhez a patáját.

– Sztaalayt! – bólogatott Sudrabog, újra megvillantva félelmetes vigyorát.

Az unikornis igyekezett nagy levegővételként palástolni a sóhaját. Hosszú éjszakának néztek elébe…