A jeles esemény

A jeles esemény

Gondterhelt arccal megtámaszkodott a várfalon, s a távolba révedt. Keresztülnézett a halványan vibráló rózsaszín védőburkon, el egész a horizontig. Nem is igazán a tájra figyelt, inkább csak a saját gondolataiba merült. De hiába merengett ezen, egyszerűen nem állt össze a kirakós. Egy újabb apró információmorzsa, aminek azt hitte, örülni fog, ám minden csak értelmetlenebb lett tőle.

Pedig elérkezett az idő. A zsigereiben érezte. Minden egybevágott, mégsem tudta mire számítsanak. De az szinte nyilvánvaló és megmásíthatatlan tényként lebegett a fejük fölött, hogy valami történni fog. Valami, túl ezen az egész nagy ceremónián. Jobban felbolydult az élet, mint amit a közelgő esküvő indokolt volna. Még akkor is, ha egy királyi esküvőről volt szó. Nem is Canterlot pónijain vagy az őrség tagjain látszott igazán, sokkal inkább a két Hercegnő viselkedésén. Alsó hangon is szokatlan volt, hogy legalább az egyikőjük folyamatosan fent volt a csillagvizsgálóban, és távcsővel fürkészte a tájat. Még most, egyetlen nappal a nagy esemény előtt is.

– Egész biztos vagy benne? – kérdezte a sárga kancát. – A tengeren túlról?

– Igen, Swatter – felelt a társa. – Ezúttal még csak meg se próbáltak rejtőzködni, mindössze nem hagyták, hogy kövessük őket.

– Egyszerűen nem fér a fejembe! – nyögött fel fájdalmasan. – Mi ez az egész? Mi folyik itt?

– Nekünk sincs ötletünk.

– A Hercegnő tudja már?

– Persze. Azonnal szóltunk neki.

– Köszönöm, Sunflower. És ő mit mondott? Mi az új parancs?

– Semmi, Swatter. Semmi. Készenlétben várakozunk. A pajzs él, a Harmónia Elemei mind itt vannak, ahogy a két Hercegnő is. A canterlotiak egytől egyig szolgálatban vannak, az Éjjeliőrség és a Határőrség ugrásra készen, s mi is nyitva tartjuk a szemünket.

– Túl sok a biztonsági intézkedés – sóhajtott Swatter. – Tépi a fülem a vihar előtti csend.

– Úgy hiszed, meg fogják zavarni az esküvőt? – kérdezte halkabban Sunflower.

– Nem hiszem. Tudom. Csak azt nem bírom felfogni, hogy kik lehetnek ezek az újabbak! Az egész világból összegyűjtik a seregüket, vagy mi?

– Kevesen voltak – jegyezte meg a sárga kanca. – Tán még tucatnyian sem.

– Hát ez az! – csattant fel keserűen Swatter. – Ennek egyszerűen nincs értelme!

– Nem tudok közelebbit mondani, sajnálom – sunyta le a fülét Sunflower.

– Ez nem a te hibád – veregette meg a vállát Swatter. – Ne haragudj, nem akartam kiabálni! Csak olyan rossz érzés, hogy nem tehetünk semmit!

– Viszont nem is lephetnek meg minket, hiszen számítunk rájuk! – felelt a kanca.

– Sajnos erről nem vagyok meggyőződve… – motyogta inkább már csak magának. Újra a várfalra hajolt, s a patáival eltakarta az arcát. – Mi a fenét akartok? – suttogta bele a lengedező szélbe. – Mi a tervetek? Hol akartok támadni? Hol a csapda? Mit nem látunk?

Hideg futott át a hátán. Fölnézett, s kicsit elfordította a fejét. A szeme bizonytalanul járt ide-oda a hegyoldalon. Aztán meglátta. Vagyis… azt hitte, hogy meglátta. A fák között mintha az előbb egy póni nagyságú árnyalak ácsorgott volna, halványan derengő szemeivel pont őt bámulva, a következő pillanatban viszont már a nyomát sem látta. Kihúzta magát és hunyorgott, de semmit nem talált, ami alátámasztotta volna a különös jelenés valódi mivoltát.

A pajzs egy ponton egyetlen másodpercre felszikrázott.

– Az mi volt?! – kiáltotta rémülten Swatter.

– Mi? – rohant oda mellé Sunflower, s próbálta követni a tekintetét.

Perceken át feszülten figyeltek, de nem történt semmi.

– Nem igaz, hogy más nem látta! – mondta Swatter, azzal hátat fordított a falnak, és egyből vágtába is váltott.

– Hova mész? – A társa szinte azonnal követte, s szorosan ott loholt a nyomában.

– Megnézem – felelt lihegve.

Szerencsére az egyenruhájuknak köszönhetően nem tartóztatták fel, sőt, még csak nem is vonták őket kérdőre az őrök, de azért elég gyanakvó pillantásokkal kísérték végig a két kancát. Swatter kifutott a függőhídon, aztán visszanézett a várfalra, hogy az előbbi helyzetük alapján jobban be tudja tájolni a keresett pontot a pajzson. Kipirult a nagy vágtában, így amúgy is jól esett lassítani egy kicsit. Innen már úgyis beláthatja a terepet. Ha bármi változás történik, észre fogja venni.

Sunflower kisvártatva felzárkózott mellé, s kíváncsian várta az utasítást. Csak intett neki a fejével, hogy kövesse. Odaügetett a pajzs azon részéhez, ahol úgy rémlett, hogy a különös szikrázást észlelte. A belső oldalon nekiállt alaposan végigpásztázni a füvet. A társa igyekezett követni a példáját, s ezzel sikerült is aránylag rövid idő alatt szép nagy teret bejárniuk. Mivel azonban a keresgélés nem járt sikerrel, és a pajzson sem látszódott innen maradandó sérülés, a külső oldalon folytatták. Bár elég sok időt eltöltöttek, valami hajtotta őket, hogy ne hagyják annyiban a dolgot.

– Nézd csak! – kiáltott oda hamarosan Sunflower Swatternek.

Odaügetett a sárga kancához, aztán megakadt a szeme a barátnője patájában tartott hosszúkás, vékony, fekete tárgyon. Átvette tőle, s meglepetten konstatálta, hogy egy nyílvessző az. Egy, a hegyétől a tolláig koromfekete nyílvessző.

– Szerinted… – kezdte a sárga kanca, de Swatter félbeszakította.

– Viszem a Hercegnőnek! – mondta határozottan, azzal olyan sebesen vágtatott vissza egészen a palotáig, hogy messze le is hagyta a társát.

Nem is várta be, egyenesen a trónteremhez sietett. Csak Celestia Hercegnő volt odabent, s épp a dekorációkat igazgatta a varázslatával, de ahogy a kanca belépett, rögtön felé fordult, s kíváncsian fölvonta a szemöldökét. Swatter meghajolva nagyokat fújtatott, és megemelte a fekete nyílvesszőt. Celestia meglepetten pislogott, kitépett egy tollat a szárnyából, és egyetlen villanással eltüntette. Hamarosan halk pukkanás kíséretében megjelent mellette Luna. Az Éjszaka Hercegnője végigmérte Swattert, aztán ahogy a pillantása a patájára siklott, ijedten hátrahőkölt.

– Ugye nem nézted meg? – kérdezte szinte már hisztérikus hangon.

– Mit… Felség…? – lihegte Swatter.

– Ó, hála az égnek! – Luna megkönnyebbülten fújt. – Akkor nem sérült meg senki, igaz?

– Nem talált el senkit – rázta a fejét.

– Luna úgy értette, hogy nem bontottátok ki a levelet – szólt közbe Celestia.

– Milyen levelet? – pislogott meglepetten Swatter.

Nem kapott választ, csak Luna a varázslatával kivette a patájából a nyílvesszőt. Bizalmatlanul méregette, körbeforgatta a levegőben, aztán lassan csavart rajta egyet. A fekete vesszőről szőrszálvékony lap tekeredett le, de a Hercegnő abban a pillanatban félrefordult. Messze eltartva magától a nyilat, lecsavarta róla a papirost.

– A lidércek régen használtak ilyesmit merényletekhez – magyarázta közben Swatternek. – A szöveg maga sokkal veszélyesebb, mint a hordozója. Nagy szerencséd, hogy nem néztél bele.

Celestia elővarázsolt egy másik, üres papírlapot a semmiből, és hármójuk közé fektette a padlóra. Luna ezalatt négyrét hajtotta az üzenetet, a teleírt részével kifelé. Odalebegtette a másik papír felé, aztán lehunyta a szemét s halkan dúdolni kezdett. Ismeretlen nyelven, tagoltan énekelt, néha egy-egy szótagot hosszan elnyújtva. A szemét félig újra fölnyitotta, így Swatter láthatta a belőle áradó hófehér ragyogást.

A lidércek üzenetén a szavak vörösen fölizzottak, elváltak a laptól, s kacskaringós íveket bejárva a levegőben a másik papírra úsztak. Mire Luna befejezte a dalt, már mind a helyére került. Mégis, ahogy Swatter óvatosan hunyorogva megpróbálta kibogarászni az üzenetet, csupán zavaros összevisszaságot látott benne. Nem volt a szavak között semmi összefüggés; még csak nem is álltak össze mondatokká.

– Ártalmatlannak tűnik – állapította meg Celestia. – Cseréld vissza!

Luna most a szarvát használva újra megkavarta a szavakat, mire azok végre valódi szöveggé formálódtak. Swatter odaoldalazott a Hercegnők mellé, hogy jobb rálátása nyíljon a lapra.

Éjszaka Úrnője!

Mi, Equestria, a Jeges Észak s a Sötét Földek lidércei nevében szólunk hozzád! Halld hát szavunk, s az ősi rend törvényeinek értelmében felelj hívásunkra! Holnap pirkadatkor légy a Fagyott Város kapujában, hogy számot adhass tetteitekért!

Szándékaink békések, vezessen hát téged is tisztesség utadon, hogy hagyományainknak megfelelő módon találkozhassunk!

„Pulsar”, az északi lidércek képviseletében

Fehér Láng Dalnok hercegnő, a Sötét Földek képviseletében

Swatter újra átfutotta a sorokat, de másodjára sem tudta mire vélni őket. Hiszen ez csupán egy egyszerű meghívó volt! Ez lenne hát az a nagy csapda? De hát ezt akár tökéletes lelki nyugalommal figyelmen kívül is hagyhatnák! Mivel vehetnék rá, mivel kényszeríthetnék Luna Hercegnőt, hogy elhagyja Canterlotot? Jó eséllyel semmivel.

Kivágódott az ajtó, s nagyokat fújtatva betámolygott rajta Sunflower. Swatter fájdalmasan elhúzta a száját. Szegény kanca nem volt épp egy sportos alkat, ő meg jól otthagyta a város szélén. A sárga póni mélyen meghajolt a Hercegnők felé, azok viszont tudomást sem vettek róla, így hát Sunflower is csatlakozott Swatterhöz.

– Ez mi? – kérdezte, de ugyanabban a pillanatban Luna is megszólalt.

– Belátom, tévedtem – állapította meg érzelemmentes hangon. – Ez csupán egy közönséges levél, semmi több. Mily kiábrándító!

– Azért nem ártott az óvatosság – jegyezte meg Celestia.

– Szánalmas kis pondró! – Luna halk, örömtelen kacajt hallatott. – Még hogy békés szándék! Még hogy tisztesség! Mily nagy s nemes szavak ezek egy efféle gaz teremtménytől! Adjunk számot… Kinek képzeli ez magát?!

– Kérlek, ne izgasd fel magad, testvérem!

– Hogy ne izgassam fel magamat?! Ha! – Luna szeme szinte parázslott az indulattól. – Ez a lény merészel minket fenyegetni?! És te azt mondod, nyugodjak le?! Hová tetted a büszkeségedet, Tia? Nem érdekel… megyek, és összeszedem az Éjjeliőrséget, s most azonnal leszámolok azzal a torzszülött korccsal!

A Hercegnő összegöngyölte a levelet, azzal vicsorogva kiindult a trónteremből, ám testvére utánaszólt.

– Luna, ne csináld ezt! – kezdte aggódva, mire a húga megtorpant. – Mi ütött beléd? Mi lesz a biztonságoddal? Mi lesz az esküvővel?

– Érdekel is engem az esküvő! – pördült vissza felé haragosan Luna. – Te csak foglalkozz a drágalátos Cadence-eddel, meg vigyorogj bárgyún a jónépnek, az ment neked úgyis mindig! Én meg addig kinyírom ezt a szemetet!

– Gondolkodj, kishúgom, ez nyilvánvalóan csapda! – érvelt Celestia. – Hát nem látod? Pontosan ezt akarja, hogy odamenj! Miért könnyíted meg a dolgát? Miért viselkedsz ilyen ostobán?

– Ostobának nevezel minket? – Luna szeme vészjóslóan megvillant. – Majd mi megmondjuk, mit fogunk csinálni! Oda fogunk menni. És jön velünk Amethyst is. Tia, te nem láttad, mire képes az a kis póni! Szinte tökéletesen uralja az Árnyakat! És nem hajtja más, csak a színtiszta bosszú. Pár hónap alatt olyan tökélyre fejlesztette a technikát, ami még az ő előző tanítványát is meghaladja! És emlékszel, tőle is mennyire féltünk… De végre a lidérc ellen fordíthatjuk a saját mágiáját! Tia, ezzel nem csak engem csal tőrbe, de ő is csapdába esik! Ha veled mennék, elmenekülne, ám így végre lecsaphatunk rá, amikor azt hiszi, ő van előnyben! Tudom, hogy Amethystben megvan az erő, amivel végre örökre leszámolhatunk vele!

– Ezt így tervezted, Luna, vagy csak most találtad ki az egészet? – kérdezte Celestia.

– Már jó ideje töprengtem ezen, de most végre tudom, hogyan kaphatom el, amikor nem számít rá! – vicsorgott Luna. – Tudom, érzem, hogy ezt kell tennem!

A két Hercegnő dacosan farkasszemet nézett egymással, Swatter pedig félve behúzta a nyakát a kemény pillantások kereszttüzében. Nem számított rá, hogy ekkora felbolydulást fog okozni csupán azzal, hogy megmutatja nekik a talált nyílvesszőt. A vita jelenlegi állásában azonban az idősebbik nővérnek adott igazat, bár eme véleményét nem merte volna hangoztatni még véletlenül sem. Amilyen indokolatlannak tartotta az Éjszaka Hercegnőjének dühét, annyira meg is rémült tőle. Tán még akkor sem látta ilyen haragosnak, amikor Frank szembeszegült vele az ő társai miatt. Pedig akkor még teljes mértékben jogosnak is találta Luna felháborodását, még ha ezzel maga ellen is beszélt volna.

Végül meglepetésére Celestia hunyászkodott meg. A Hercegnő lesütötte a szemét, s szomorúan megcsóválta a fejét.

– Nem tudlak lebeszélni róla, igaz? – kérdezte csalódottan.

– Még egy ilyen alkalmunk nem lesz, hogy lecsaphassunk rá – felelt komoran Luna.

– Akkor viszont… legalább vidd magaddal Threadet!

Celestia szinte könyörögve pillantott a testvérére, annak az arcáról viszont csak őszinte megrökönyödést lehetett leolvasni.

– Tia… ez undorító volt! – motyogta, azzal már fordult is ki a teremből, ezúttal esélyt sem hagyva Celestiának, hogy megállítsa.

– Swatter! – szólította meg azonnal a Hercegnő a kancát, amint a testvére becsapta maga mögött a kaput.

– Igen, Felség? – hajolt ő földig.

Celestia olyan komoran nézett a szemébe, ahogy még sosem volt alkalma előtte látnia.

– Azt akarom, hogy kövessétek, bárhová is megy! – parancsolta a Hercegnő ellentmondást nem tűrő hangon. – Úgy tűnik, a levél mégsem volt egészen ártalmatlan…

* * *

Hamar rátaláltak Lunára. A Hercegnő indulatosan, ám nem túl gyors tempóban rótta a folyosókat, így könnyen fel tudtak zárkózni mellé. Swatter riadalmára azonban Luna tudomást se vett róluk, vagy akár a környezetéről, csupán megállás nélkül, összefüggéstelenül motyogott magában. Nem is merték megzavarni halk monológjában; beérték annyival, hogy Celestia Hercegnő parancsának megfelelően folyamatosan követték.

– …és én nem bírom elengedni őket! – zsörtölődött csendben Luna, de Swatterék még épp hallhatták. – Én! Elment az eszed! Persze, megoldjuk, mi? Olyan kis törékenyek, de megoldjuk. Komolyan nem vagy normális! És Tangledet is…?! Na azt próbáld meg! Ezt meg vigyem magammal? Ezt a… förtelmet?! Jó, rendben, elhiszem, hogy szeretted. Én is szeretem őket… de ez… ez csak undorító! Halhatatlanság? Hát nem, ez pont nem! Többet vártam volna tőled, Tia! Beleegyezett… nem, nem nyugtattál meg… Hogy vagy képes ezt tenni a saját tanítványoddal…?! Ez, meg a többi hülye kísérleted! Rúnák… mégis mi a fenét gondoltál?! Értesz is hozzá, mi? Aztán meg rájuk szakad az egész labor! Bezzeg most milyen jól jönnének azok a túlméretezett „kísérleti nyulaid”! Rájuk nem tudnának úgy hatni… Persze… ha nincs érzelem, és a varázslat bennük van… De Life Thread… na, vele túllőttél a célon! Szörnyeteg…

A Hercegnő lendületesen befordult a következő folyosóra, s az alatt tartott egy kis szünetet, majd folytatta tovább a motyogást rendületlenül.

– Ezt nevezem én sikernek! Nem maradok magamra, mi? Ugyan, pátyolgasd csak a kis alikornisodat! Igazad van, ezt úgyis nekem kell megoldanom… Még csak nem is érted rendesen a nyelvüket! Ó nem, nem téged zártak a Holdba ezer évre miattuk! Na igen, kié is volt az a briliáns ötlet? És megérte? Fenéket, itt van mind a kettő! Persze, persze, nem tehettél mást, igaz… De legalább ha az egyiket sikerül végleg megölni, most nem itt tartanánk. Nem, ezek nem a mi módszereink, de ha ők nem válogattak és válogatnak az eszközökben?! Ne izgassam fel magam! Te könnyen beszélsz! Te…

Luna hirtelen megtorpant, de Swatterék későn reagáltak. Jócskán túlmentek azon a ponton, ahol a Hercegnő megállt, így kénytelenek voltak megfordulni, hogy tovább tudják követni. Luna azonban nem mozdult, csak némán a szemükbe nézett, mintha csak akkor eszmélt volna rá, hogy nincs egyedül.

– Valami nem stimmel – mondta újra a szokásos beszédhangjával. – Forr a vérem. Érzem. Égek a vágytól, hogy most azonnal odamenjek hozzá, és megküzdjek vele. Pontosan ezt akarta elérni. Már látom… de nem fogom meggondolni magam! Most az egyszer túljárunk az eszén! Swatter! Szóljatok Amethystnek, és szedjetek össze mindenkit, akit csak tudtok! Én most ledőlök egy kicsit, hogy kitisztuljon a fejem. Vagy legfeljebb szólok Prismnek, hogy vegye át a helyem odafönt… Úgyse fog feltűnni senkinek… Aztán pedig, ha készen álltok, indulunk!

A Hercegnő szemén máris látszott, hogy némiképp sikerült lehiggadnia, de Swattert nem sikerült ezzel végérvényesen megnyugtatnia. Fejet hajtott ugyan, amíg Luna méltóságteljesen elvonult kettejük között, de aztán azonnal Sunflowerhöz fordult.

– Menj utána, és tartsd szemmel! – adta ki határozottan az utasítást. – Addig én előkerítem a többieket.

A sárga kanca komolyan bólintott, és elügetett. Swatter gyorsan számba vette, kiknek is kell szólnia, aztán úgy döntött, a legegyszerűbb, ha elsőként Frankhez megy, elvégre ő itt lakott a palotában a kancájával. Nyomban a szobájuk felé is vette az irányt, s perceken belül az ajtajuk előtt termett.

A helyzet sürgősségére való tekintettel a legszívesebben azonnal benyitott volna, aztán végül mégis jobbnak látta előbb kopogni. Bár mostanában már lehetett néha „nyílt terepen” is látni a két pónit, nem zárkóztak mindig el a kis magánlakosztályukba, azért nem merte volna egy rozsdás patkóba fogadni, hogy ha csak úgy rájuk nyit, annak nem lesz semmiféle súlyos következménye. Már ha egyáltalán nem változtatták meg a zárvarázslatot a legutóbbi óta, hogy inkább mégse engedje be azonnal…

Az első kopogására nem érkezett válasz, így kicsit türelmetlenül és hangosabban újra próbálkozott. Odabentről halk sikkantás szűrődött ki, aztán meglepően súlyos, lassú léptek indultak felé. Apró nyikordulás, majd megjelent a keletkező résben Frank feje.

– Beszélnünk kell! – mondta azonnal Swatter.

– Gyere be! – nyögte erőlködve a csődör, s félrehúzódott az útból.

Nem akart most ezzel vacakolni, de Frank kedvéért átlépett a küszöbön. Már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy Trinket merre van, amikor észrevette, hogy a kanca valami rettenetesen felborzolt és átnedvesedett szőrrel ott kapaszkodik a csődöre hátán. Így már mindent értett… Ezek tényleg nem tudnak megtenni egymás nélkül egy lépést se… Csoda, hogy Frank elbírta, elvégre Trinket sem volt az a nádszál típus, az unikornisokat meg nem épp súlyemelésre kalibrálták – főleg nem őt. Ettől függetlenül mondjuk mindketten igen jókedvűnek tűntek.

– Hali! – integetett vidáman Trinket, kockáztatva ezzel azt, hogy lezuhan a párja hátáról, mire Swatter komoly arccal biccentett neki. – Valami gond van?

– Fejlemények vannak – jelentette be a tőle telhető legszenvtelenebb hangon Swatter, hogy minél hamarabb kizökkentse a két pónit saját kis boldog világukból. Undok egy feladat volt, de szükséges. – A lidérc, amelyik megszökött, ennyi idő után most újra jelentkezett. Üzenetet küldött, hogy találkozni akar Luna Hercegnővel. És ő el is megy…

– Mi?! – kérdezte egyszerre Frank és Trinket.

– Jól hallottátok – sóhajtott Swatter. – Az Úrnő hajthatatlan, de az is lehet, hogy a levél volt megbűvölve.

– Vele kell mennem!

Frank határozottan kihúzta magát, s hátrapillantott, Trinket azonban nem tűnt úgy, hogy hajlandó lenne lemászni róla. Csak még erősebben szorította a csődör nyakát, s tágra nyílt pupillákkal, ártatlanul pislogott a szemébe.

– Tényleg muszáj, Trin! – nyögött fájdalmasan Frank.

– És máris indulunk? – kérdezte csalódottan a kanca.

– Figyelj, te inkább maradj itthon! – húzta el a száját Frank. – Ez túl veszélyes. Nem engedhetem, hogy bármi bajod essen!

– Na, mintha a Különleges Egység egy életbiztosítás lett volna! – feleselt azonnal nagy hangon Trinket. – Az Úrnőnek minden elérhető pónira szüksége lehet, te meg azt várod, hogy én itthon lebzseljek, amíg te hadba vonulsz? Hát még mit nem!

– Jól van, én kérek elnézést, amiért féltelek! – csattant fel a csődör, majd Swatter felé fordult. – Mennyi időnk van felkészülni?

– A levélben az állt, hogy hajnalban már ott kéne lennünk a… igazából nem tudom pontosan, hova megyünk…

Frank hátranézett, váltott egy sokatmondó pillantást szerelmével, aztán bólintott.

– Rendben. Összeszedjük magunkat, aztán majd szólj, hogy hova menjünk és mikor!

* * *

Az Éjjeliőrséget nem volt nehéz mozgósítania, elvégre akik csak a környéken voltak, már mind készen álltak bármiféle összecsapásra. Ennyi haszna mindenképpen lett a fokozott védelemnek. Swatternek bőven elég volt szólnia Stormcloudnak, Descentnek és Black Rubynak, s onnantól nyugodtan rájuk is bízhatta a csapatok összegyűjtését. Amethysttel azonban bajban volt. Tudta, hogy létfontosságú lenne őt előkerítenie, azonban hiába kereste őt a barakkoknál, nem találta semerre, és a pónik sem nagyon tudtak közelebbit mondani a hollétéről. Csak mikor az egyik éjjeliőr említette Jelly nevét, akkor ugrott be neki, hogy mintha tényleg nála látta volna legutóbb a kis kancát.

Egyből arra is vette az irányt. Amúgy is akart nekik szólni, elvégre Luna Hercegnő bizonyára számított kettejükre is. Igaz, hozzájuk még kevésbé mert volna benyitni előzetes figyelmeztetés nélkül, mint Frankékhez. Ha Jelly nem is tekintett rá már régóta ellenségként, Conker továbbra is elég távolságtartó maradt vele. Nem volt igazából barátságtalan, de mindig kényelmetlenül érezte magát a közelében. Conker egyszer sem mondta ki, mégis szinte sütött róla, hogy igazából sosem látja őt szívesen.

Vett egy mély levegőt, aztán megrázta a csengőt. Bentről patakopogás hallatszott, majd kisvártatva Jelly nyitott ajtót. A tengerkék kanca szélesen elmosolyodott, amint megpillantotta őt.

– Szia! Gyere be! – köszönt rá vidáman Jelly.

Mi van, ma mindenki be akarja hívni magához? Ennyire nem látszana rajta, hogy siet?

– Sajnos most nincs időm – intett elutasítólag. – Amethystet keresem.

– Ki az? – hallotta Conker hangját valahonnan hátulról kiszűrődni.

– Swatter! – kiabált be Jelly, aztán újra felé fordult. – Amethyst sétálni ment a szoborparkba. Nem mondta, mikor jön vissza.

Mire a kanca végigmondta, Conker is megjelent mellette, s apró biccentéssel üdvözölte.

– Szervusz! – köszönt neki Swatter, aztán a pillantása a lábára siklott.

Legutóbb, amikor találkoztak, még csak egy meglehetősen formabontó, futurisztikus fém végtag volt Conker csonka lába helyén, most azonban már szinte meg se látszott rajta a sérülése. Ugyanolyan, szőrrel borított, valódinak kinéző volt a jobb mellső lába, mint az összes többi. Pedig valahogy hozzá a tiszta fém is egész jól illett.

– Nagyon szépre sikerült! – jegyezte meg elismerően.

– Kösz.

– És ahogy nézem, gyönyörűen mozog is.

– Ja.

Bizonytalanul mosolyogva állta Conker érzelemmentes pillantását. Na igen… hiába próbálkozott eddig is, a kanca valahogy mindig megölte a beszélgetést. Igaz, most nem is csevegni jött…

– Az a helyzet, hogy Úrnőnknek szüksége lenne mindenkire – vágott bele rögtön a közepébe. – Holnap hajnalban találkozik a lidérccel, és jön szinte az egész Éjjeliőrség.

– Persze, mi… – bólogatott Jelly, de Conker a barátnője szügyéhez emelve a patáját belé fojtotta a szót.

– Sok szerencsét – mondta szenvtelenül a barna kanca.

Jelly kérdőn nézett rá, de Conker nem viszonozta a pillantását.

– De… – kezdte ismét, ám Conker ezúttal sem hagyta befejezni.

– Nem vagy éjjeliőr, ahogy én sem – jelentette ki határozottan. – Egyszer meg kell tanulnod nemet mondani. Ha képtelen vagy rá, akkor most menj, és vedd vissza a rangodat meg az egyenruhád!

Szigorúan Jelly szemébe nézett, mire ő csak egy könyörgő pillantással felelt.

– És Amethyst? – kérdezte a kék kanca újra Swatternek címezve. – Őt is viszitek?

– Igen – felelt. – Ő is erre vár már régóta, vagy rosszul tudom?

– Conker… – szólította meg óvatosan Jelly, de a társa ugyanolyan kemény maradt.

– Én nem tartalak vissza – mondta határozottan. – De arra ne számíts, hogy veled tartok! Ha bármi mást mondanál, megfontolnám, de ide nem.

Jelly megemelte az egyik mellső lábát, mintha indulni akarna. Az arcán vívódás és aggodalom keveréke játszott, de végül mégis visszakozott.

– Veled maradok – motyogta, azzal lehajtott fejjel nekidőlt Conker oldalának. – Sajnálom, Swatter.

– Semmi baj, Jelly – felelt kissé megrendülten Swatter. Olyan eshetőségre nem számított, hogy a két kanca mégsem jön el a nagy összecsapásra. – Megértem az álláspontotokat. Bár örültem volna, ha csatlakoztok, és újra a nagy Mare in Blackkel az oldalamon indulhatnék a csatába. Megtiszteltetésnek éreztem volna, és végre a páratlan fegyverarzenálodat is megcsodálhatnánk éles bevetésen…

– Aha – mondta színtelen hangon Conker. – A lidércek a ti gondotok. De talán majd egyszer.

– Akkor nem is zavarlak titeket. – Swatter bizonytalanul lépett egyet feléjük. – Megyek Amethystért. Nektek pedig minden jót!

Conker nem is válaszolt, csak megemelte az igazi, élő patáját. Swatter követte a mozdulatát, mivel azt hitte, a kanca hozzá akarja koccintani az övéhez, ám Conker tőle szokatlan módon magához ölelte őt. Nem maradtak sokáig úgy, de széles mosollyal fogadta a gesztust. Igaz, a barna kanca arcán még ezután sem látszott semmiféle érzelem.

– Kísérjen titeket jószerencse utatokon! – búcsúzott Jelly, azzal ő is odavonta magához Swattert, finoman átkulcsolta a nyakát, s végigsimította a sörényét. – Vigyázzatok nagyon egymásra! És amint visszatértetek, meséljetek el mindent!

– Úgy lesz! – mosolygott Swatter. Azt már csak gondolatban tette hozzá, hogy ő már annak is örülni fog, ha egyáltalán visszatérnek.

Percekkel később már a szoborkertet járta magányosan. A nap lemenőben volt, gyorsan nyúltak az árnyékok. Már épp azon kezdett gondolkodni, hogyan fog rátalálni a kis kancára, amikor meghallotta a halk zenét. Rémlett neki, hogy látta korábban Amethystet pánsípon játszani, így tétovázás nélkül arrafelé vette az irányt. Hamarosan rá is talált a kicsi, halványkék szőrű unikornisra.

Amethyst a sövény mellett hevert a puszta füvön, szemben egy magas, kígyószerű szoborral, amiben Swatter ráismert a kőbe fagyott Discordra. A kis kanca lassan ingatva a fejét halk, elmosódott dallamot fújt. Swatter mostanában nem sokat találkozott vele, így elég szembetűnőnek találta a kis póni testén végbement változásokat. Az egész kinézete átalakult. Már senki nem nézte volna csikónak, legfeljebb egy átlagon aluli magasságú felnőtt kancának. Swatter ezt főleg az elegáns, sötét ruházatának és feketével kifestett szemének tudta be, de nem volt elhanyagolható szempont az sem, hogy Amethyst sörénye sem volt már olyan kislányosan keszekusza, hanem a lidércekéhez hasonló légiesen lebegő formát vett fel.

Óvatosan megközelítette, s tisztes távolban tőle megköszörülte a torkát. A kék kanca nem is zárta le a dallamot, pusztán elvette a pánsípot a szájától, s hosszasan Swatter szemébe nézett.

– Itt vannak, igaz? – kérdezte halkan.

Swatter bólintott.

– Igen, érzem – folytatta Amethyst, továbbra is farkasszemet nézve vele. – Eljött hát az én időm. Mondd, te várod már, hogy bosszút állhass rajtuk a mestered haláláért?

– Honnan tudsz erről? – kérdezte halkan Swatter. Úgy érezte, mintha gombóc gyűlne a torkában a váratlan kérdéstől. Való igaz, jó ideje már csak azzal foglalkoztak, hogy Luna Hercegnő parancsát kövessék, lassacskán meg is feledkezve arról, mekkora ellenségek voltak nem is olyan régen. Az pedig eszébe sem jutott, hogy a Mester haláláért bárkin is revansot kéne vennie. Egyszerűen csak elfogadta a tényt, hogy Burning Soul nincs többé. Pedig lényegében akik miatt meg kellett halnia, még most is szabadon jártak a világukban, s most újra fenyegetnek mindenkit, aki csak fontos neki!

– Hallottam ezt-azt. – Amethyst halvány mosolyra húzta a száját. – Jó érzés lesz végre együttes erővel leszámolni velük, nem?

– De, bizonyára – bólintott.

– Ó, igen, tudom mit érzel! – A kis kanca elvigyorodott, bár ilyen fényviszonyok között ez inkább tűnt vicsorgásnak. – Én már csak erre vágyom! Hogy az ellenségeim arcát vérbe fagyva láthassam! Hogy végre apró darabokra szaggathassam őket! Végre fizessenek meg azért, amit velem tettek! Igen… nem nyugszom, amíg az utolsó szálig is az enyészeté nem lesznek, s a testük porát örökre szétfújja a szél!

Amethyst szeme szinte szikrákat vetett. Swatter döbbenten hátrahőkölt, de aztán emlékeztette magát, hogy egy oldalon harcolnak. Na igen… ha nem így lenne, akkor aztán lenne indoka még jobban félni a kis kancától.

– Holnap hajnalban valamiféle „Fagyott Város” kapujában kell lennünk – mondta neki elvékonyodó hangon. – Javaslom, kezdj el készülődni, mert nem tudom, milyen hamar indulunk!

– Én készen állok! – suttogta átható hangon Amethyst. – De ő nincs fölkészülve rám!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.