17. fejezet: Az igazság

Az igazság

Elhajított még egy fahasábot a kandalló előtt heverő kanca mellett, egyenesen a barátságosan lobogó tűzbe. Egy darabig még figyelte, amint a lángok körbenyalják, s végül fogást találnak rajta, parázzsá változtatva a kérgét. Innen még nem érezhette a melegét, mégis vonakodott újra helyet foglalni egykori tanítványa mellett. Pedig hideg volt. És Holdert sem hibáztathatta, amiért az elmúlt időben nem volt sem a leghasznosabb, sem a legkellemesebb társaság. Nagyjából el tudta képzelni, a kanca min mehetett keresztül, bár ez tán elsősorban nem a saját empátiájának volt köszönhető, sokkal inkább annak, hogy Holder csak neki öntötte ki a szívét. Újra és újra… Ugyanannak a lelket mélybe rántó, az elmét lassan, de biztosan az őrületbe kergető, spirálként tekergőző gondolatfolyam mentén…

Bizonytalan volt benne, hogy javult-e a helyzet a napok, hetek, hónapok múltával. Elvégre Holder már rég nem volt sokkos állapotban, és tudott beszélni a történtekről. Sőt, mikor visszaértek a táborba, ragaszkodott is hozzá, hogy ő maga adja át Keeper halálának hírét a családjának. Minden felelősséget magára akart vállalni. Starswirl hiába is próbálta lebeszélni róla, mondván, igazából egyedül a sárkány okolható az elkövetett kegyetlenségekért. Holder úgy érezte, csakis ő maga tehet a lány haláláról, és ebbéli hitében sajnálatos módon Keeper édesanyja és utóbb Barrage mester is megerősítette, miután a kanca megtörve elzokogta nekik az általa őszintének vélt verziót a történtekből. Maradéktalanul kihasználták az önkéntesen ajánlkozó bűnbak kínálta lehetőséget a fájdalmuk levezetésére. Az már cseppet sem érdekelte őket, Holder mit érezhet, mennyire szenved legbelül. Pedig a felszínen fel-felbugyogó könnyek mögött olyan mélységek rejlettek, amit Starswirlön kívül senki nem is sejthetett.

Önvád és szuicid gondolatok: ez jellemezte már aggasztóan régóta a kedves, lila kancát. Starswirlnek magának sem volt sok kedve kimozdulnia otthonról, mióta visszaértek, Holder viszont – természetesen a beleegyezésével – tényleg szinte minden idejét a volt mesterének otthonában töltötte. Starswirl igyekezett őt legalább a kutatásába bevonni, ám nem járt sok sikerrel. Semmiben. Hiába volt a patájában az, amiről még most is meg volt győződve, hogy a halhatatlanság kulcsa lehet, egyetlen lépéssel sem jutott előrébb. Holder pedig nem volt nagy segítség, és még ő sem tudta kellőképpen lefoglalni a kancát, hogy huzamosabb időre elterelje a figyelmét a tragédiáról.

Persze mindőjüket rendkívüli módon megviselte a csata. Még a griffeket is, pedig ők csak kockáztattak, de nem vesztettek semmit. Sőt, tekintetbe véve azt a tömérdek kincset, amit utána találtak a sárkány barlangjában, jócskán kárpótolta őket a befektetett időért és fáradtságért. Árakon és osztozkodáson is felesleges lett volna vitatkozni: még ha a csapat nem is ritkul meg, akkor sem tudták volna magukkal cipelni mindazt, amit Yinglong hosszú éveken át felhalmozott. A nagy részét ott is kellett hagyniuk, ám ezt már egy póni sem bánta. Az arany nem hozta vissza az elesetteket… Zealen és testvérén is gyászos hangulat lett úrrá, s segítettek is összeszedni bajtársaik földi maradványait, sőt, mikor a hatalmas dombnyi kincset meglátták, akkor is visszafogták magukat, és mindössze szerényen turkáltak benne, mondván, hogy talán később majd még visszajönnek ide.

A pónik is válogattak egy egész kicsit, de mindenkin látszott, hogy még teljes mértékben az egyenlőtlen küzdelem hatása alatt álltak. Egyedül Holder nem tartott velük, és Starswirl is csak egy egész rövid időre csatlakozott a csapathoz, azt is pusztán a rend kedvéért – semmiképp sem akarta egyedül hagyni a kancát. Így találta helyesnek, még ha annyit se sikerült elérnie, hogy Holder legalább az ő vállán sírja ki magát. Az igazat megvallva még csak egy biztató szót sem tudott kinyögni. De legalább ott volt mellette. Csak akkor volt kénytelen elszakadni tőle, amikor a többiek visszatértek búcsúzkodni – ami a griffek részéről leginkább egyfajta magyarázkodásra sikerült. Persze utólag már könnyű volt okosnak lenni, mit hogyan kellett volna.

– Elismerem, hülye ötlet volt az amalgámmal kezdeni – nézett végig fintorogva Zeal a csapat szánalmasan csekély létszámú maradékán, miután újra összegyűltek a sárkány holtteste mellett. – Mentségemre szóljon, nyugvó ellenfélen még sosem láttam mágikus pajzsot, és nem mellesleg elsőre ezt még a nova sem vitte volna át a hordozható ágyúból. Sokkal rosszabbul is járhattunk volna, és ha csak ketten vagyunk, bele is törik a csőrünk. És igen, Smoke nagyon is jól tette, hogy az utolsó pillanatban mégis kicserélte a töltényt kétacélra… Nem is tudom elégszer megköszönni nektek! Starswirl mester, aki lefoglalta a sárkányt, és megküzdött a varázserejének legjavával… Shock ezredes, ahogy briliáns módon a sárkány ellen fordította a saját villámait, végre kellőképpen legyengítve a védőmezejét… Zenith úr, aki megmentett minket Yinglong utolsó, elkeseredett csapásaitól… Ez valódi csapatmunka volt, barátaim! Régóta tudom, milyen könnyű alábecsülni pónikat és zebrákat egyaránt, de mindig meg tudtok lepni! És… azok a nyamvadt, nyomorék falusiak sosem fogják felfogni, micsoda áldozatot tettetek értük! Fogadjátok helyettük is őszinte elismerésünket, hálánkat és részvétünket!

Smoke és Zeal mély meghajlással fejezték ki tiszteletüket Starswirl csapata felé, majd meleg, baráti patarázással köszöntek el tőlük, kivéve Holdertől, aki akkor még mindig önkívületben meredt maga elé, fel sem fogva a környezetét. Ezt követően pedig a két griff szárnyra is kapott, magukra hagyva őket, Starswirl pedig átteleportálta a halottakat, Zenithet és Holdert a túlpartra, hogy nekiláthasson megrajzolni a kört, amin keresztül végre hazatérhetnek. A földipónik közül egy sem maradt meg, az élő pegazusok közül pedig mind röpképes volt – bár Shockot a biztonság kedvéért már inkább támogatta az egyik harcosa a levegőben, nehogy túlterhelje a sérült szárnyát –, így Starswirlnek velük legalább egyelőre nem kellett foglalkoznia. Így is épp elég volt arra felkészülni, hogy a táborig eljuttasson mindenkit, főleg Holder és Keeper segítsége nélkül, holtfáradtan.

Több kör alatt, és jó sok pihenés közbeiktatásával, de végül sikerrel járt. Odaát pedig, még ha nem is előre várták őket, elég gyors ellátásban részesülhettek mind. Mikor Starswirl végzett a csapat teljes áthelyezésével, neki is kerítettek hordágyat, s azonnal a gyengélkedőre is vitték. Ő pedig nem próbált tiltakozni. Tényleg szüksége volt már a pihenésre. Megváltás volt az elméjével a végtelen sötétségbe merítkezni, ahol legalább ideiglenesen megfeledkezhetett az átélt borzalmakról… a fájdalomról, ahogy a sárkány tudata belemart az övébe… és… egy aranyos, sárgászöld kancáról, ahogy az arcát elborítja a halálfélelem… és a vér…

Sokáig persze nem lehetett nyugta. Először is arra kellett riadnia kora hajnalban, hogy Barrage mester rázogatja kétségbeesetten a vállát, az oldalán a Belső Kör másik két mágusával. Miután pedig megerősítette a csődört a szörnyű hír valódiságában, az bármiféle tekintet nélkül rá, vagy a többi ápoltra, ott helyben üvöltözni kezdett vele, hogy mégis hogy hagyhatta ezt megtörténni. Starswirl pedig azonnal le is csapott rá, miszerint ez sokkal inkább Barrage mester hibájából történhetett meg, elvégre ő nem volt hajlandó több unikornist küldeni. Ha az ellátásukért felelős orvos nem lép időben közbe, tán egymásnak is estek volna, amiben ráadásul az állapotát figyelembe véve valószínűleg Starswirl húzta volna a rövidebbet. Holder pedig pár ággyal odébb úgy nyüszített, mintha tüzes vassal kínoznák…

Aztán még ugyanazon a napon Platinum királynő is maga elé rendelte, részletes beszámolót követelve tőle. Mint kiderült, ő és a másik két törzs vezére is értesült a veszteségekről, és egyenesen elfogadhatatlannak tartották. Így hát Starswirl ismét kénytelen volt kiengedni a hangját és minden dühét, aminek hatására még a legfőbb unikornis méltóság is meghunyászkodott előtte. A fenébe is, hát ő már akkor új varázslatokat alkotott, amikor ez a csitri még nem is volt szobatiszta! Ha az erőviszonyok meg is változtak azóta, csak megmaradt valami már csak kora okán is a tekintélyéből még a királynővel szemben is!

Ez a része a dolognak aránylag gyorsan el is rendeződött hát, ám ezzel még nem volt vége. Közvetlenül azután, hogy Starswirl a volt tanítványával az oldalán visszatért a szállására, elhelyezte a sárkányvérrel megtöltött lombikot az eddig lángot tartalmazó bura alá, és megállapította, hogy elővigyázatosságból célszerű lenne eldugni Holder elől az éles eszközöket, kopogtattak az ajtaján. Akkor azt hitte, felrobban, de valahogy mégis rábeszélte magát, hogy adjon egy esélyt a látogatójának. Enyhe csalódottsággal vette tudomásul, hogy Zenith az, és csak elköszönni jött.

– Becsülettel harcoltatok – dörmögte a hatalmas zebra, végre nem lenéző, vagy gyűlölködő hangnemben, noha a barátságostól még most is elérhetetlenül messze állt. – Míg távol voltunk, a népeinknek sikerült egyfajta megegyezést és ideiglenes fegyverszünetet kötniük. Megkértétek az árát… de cserébe szabadon távozhattunk. Ideje nekem is hazatérnem.

Többet nem is mondott, csupán aprót biccentett, amit Starswirl hasonlóképp fogadott, majd a fegyverét a vállának döntve elügetett a tábor széle felé. Később aztán kiderült, pontosan úgy volt, ahogy Zentih mondta. Noha Starswirl nem kérdezett utána a dolognak, azt a saját bőrén tapasztalhatta, hogy immár nem voltak szűkében se élelemnek, se tüzelőnek, se semminek, ami a rohamosan közeledő tél átvészeléséhez szükséges volt.

És mint kiderült, igencsak nélkülözniük kellett volna, ha nem alakulnak ilyen jól a tárgyalások. Alig pár hétre rá, hogy Starswirl és a csapatának maradéka visszatért, már le is esett az első hó. Szinte azonnal el is olvadt, viszont hű előfutára volt az elkövetkező borongós, fagyos időnek. A pegazusok egy darabig még igyekeztek többé-kevésbé tisztán tartani az eget, de az évszakok természetes váltakozásával nem tudtak szembe menni. A klímát pedig még mindig nem ismerték ki annyira, hogy érdemben bele merjenek avatkozni, így hát amint a földipónik végeztek a gyorsított, kései betakarítással, a tollasok jobbára vissza is vonultak a felhők közül, bevackolva magukat társaik meleg szállásaira.

Odakint napról napra hidegebb és sötétebb lett. Starswirl pedig minden létező energiáját abba ölte, hogy válaszokat találjon. Válaszokat arra a kérdésre, ami immár kitöltötte szinte minden gondolatát. Megszerezte, amit akart. Az anyag már megvolt, csak az információ kellett. A varázsige, ami kivonja mindazt a sárkány véréből, ami annak a halhatatlanságát adta, és beleoltja a megidézőjébe.

Egyelőre azonban semmi lényegi eredményt nem tudott fölmutatni. Szinte minden egyes percét, minden élő, lélegző pillanatát ennek szentelte. Fizikai szinten alaposan ki is ismerte a különleges folyadékot. Nem létezett egyetlen olyan ismert paraméter, amit valamilyen módszerrel ne mért volna már meg. És a sárkánylánggal szemben itt elég pontos értékeket kapott. Voltak köztük érdekesek – például sosem gondolta volna, hogy a keleti sárkány vére elképesztően nagy mértékben hajlamos szobahőmérsékletre lehűtve a tixotrópiára – és kevésbé érdekesek – például ugyanolyan alvadásgátló szerekkel kellett kezelni, mint a pónik vérét –, de a rengeteg adat ellenére egyszer sem érezte, hogy a valódi, mély titkainak megértéséhez akár csak egy lépéssel is közelebb került volna. Főleg, mivel fizikai értelemben világos és átlátható tulajdonságai voltak – még ha nem is mindig egyszerűek –, mágiával ugyanakkor képtelen volt belelátni, pont mint a lángba.

Drasztikusabb módszerekkel is próbálkozott, aminek a kicsúcsosodása az volt, amikor egy régi, fúziós varázslat mormolása közben pár csepp vért megivott. Reményei szerint ezzel abszorbeálhatta volna legalább a sárkány erejének egy apró részét, s ha más nem, akkor is megkönnyíthette volna a későbbiekben az eggyé olvadását a halhatatlan hatalommal. Az eredménytelenség szülte kétségbeesés vitte erre az elhatározásra, ám majdnem nagy árat kellett fizetnie a türelmetlenségéért – ismét. A varázslat ugyanis csak részben sikerült, a teste pedig nem volt felkészülve egy efféle szörnyeteg befogadására. A szervezete és a sárkány vére is küzdött a fúziós varázslat ellen, a csatatér pedig maga Starswirl volt, akinek így a sikertelen kísérletnek köszönhetően vagy két hetet kellett tétlenül, lázasan, az ágyhoz kötve eltöltenie, ami alatt másra sem számíthatott, csak Holder ápolására.

Természetesen ez nem tántoríthatta el a céljától, miképp az sem, hogy a kancának egyébként az ideje nagyobbik részében nem vette semmi hasznát. Próbálta elméleti szinten összerakni a mozaikdarabokat, hátha az élete során szerzett ismeretekből levonhat valami nagyobb konklúziót, de ez is csak időpocsékolásnak tűnt. Igaz, mostanában már kezdte sejteni, miért… Yinglong véréhez, erejéhez nagy valószínűséggel ő maga lett volna a kulcs, ám Starswirl minden igyekezete ellenére nem tudta magát rávenni, hogy fölidézze és kielemezze a csúf, véres küzdelmet. Szinte fizikai fájdalmat okozott neki, hiába minden önkontroll.

* * *

– Miért élek, Mester? – suttogta Holder, merengve figyelve a tüzet, míg ő újra helyet foglalt mellette.

Legszívesebben azt felelte volna, hogy ezt már legalább százszor megbeszélték, és azóta is ugyanaz a véleménye, de tudta, úgyis értelmetlen.

– Vannak olyan helyzetek, amikor nem lehetünk urai saját, vagy mások sorsának – felelt türelmesen. – Jó szándékkal, önzetlenül hoztad meg a döntésed, aminek köszönhetően életben maradtál. Mindketten a körülmények áldozataivá váltatok.

– Nem érdemlem meg, hogy éljek – folytatta színtelen hangon a kanca, mintha meg se hallotta volna egykori mestere szavait. – Mégis kinek jut eszébe a saját barátjának fejére halált kérni? Hogy… hogy merülhetett fel egyáltalán…? És… mennyit veszített! Mindenki siratja még most is! Őt mindenki szerette… Rám nem is emlékeznének… Nekem kellett volna…

– Tévedsz, ha azt hiszed, az ő élete bármivel is többet ért a tiédnél. A fájdalom, amit érzel, teljesen természetes. De ne hagyd, hogy megtévesszen! Semmi sem történik ok nélkül, és…

– Én vagyok az oka – emelte föl kissé remegő hangját Holder.

– Nem! – koppantott Starswirl a patájával a szőnyegre, mire a kanca azonnal hátrasunyta a fülét. – Nem te vagy az oka! Yinglong az oka, amiért egy szadista őrült. Abban lelte örömét, hogy olyan helyzet elé állítson minket, amiből nem létezik egészséges erkölcsű póni számára kivezető út. Bárhogy is alakul, ugyanúgy megszenvedtük volna mind!

– Ő más volt, mint én… – suttogta Holder, könnyektől csillogó szemekkel végre Starswirl arcába nézve. – Mindenkivel olyan barátságos volt… A kicsik is mindig csodálták, amiért ilyen fiatalon Barrage mester magántanítványa lehetett… És mégse hencegett soha… Mindig segített mindenkinek, ha megkérték… Néha olyan… merész ötletei voltak! És még ő nézett fel rám, csak azért, mert kicsit idősebb vagyok nála… Hogy tehettem ezt vele…? Hogy… hogy vehettem el az utolsó esélyét?!

A kanca remegve sóhajtott, majd lehajtotta a fejét.

– Nem vagyok méltó hozzád, Mester – mondta bánatosan, mégis tisztán érthetően. – Te mindig képes vagy átlátni a dolgokat, és még ha nehéz és fájdalmas is, meg tudod hozni a szükséges döntéseket. Most az egyszer… megpróbáltam… Ha csak elbuktam volna, nem fájna… De így… így, hogy más… másnak kellett szenvednie az ostobaságom miatt…! Kezdtem volna valami értelmeset a nyomorult életemmel…

– Beholder mester! – ragadta meg a kanca vállát fektében Starswirl, szándékosan hangsúlyozva a nem hivatalos titulust. – Mondtam már, hogy az önsajnálat nem vezet sehova. Ahogy azt is, hogy azzal kéne inkább tisztelegned Keeper emléke előtt, hogy hasznosan töltöd az ajándékba kapott időt. Szükségem van a segítségedre, Holder! A tiédre, és nem máséra. Egyedül te tudod, mik a céljaim, és senki másban nem is mernék megbízni. Elakadtam, és nélküled nem tudok továbbjutni!

Mintha csak végszóra történne, újra föltámadt benne a köhögési inger. Mint az elmúlt napokban egyre többször is… Úgy nagyjából két hete ismét vért köpött, s azt hitte, kénytelen is lesz lemondani a halhatatlanságról, mert a vég mégis hamarabb utolérte. Tán az egyetlen szerencséje az volt, hogy Holder akkor is az ő szállásán tartózkodott, így azonnal ki tudta segíteni, megmentve őt a fulladástól. Most nem volt ilyen intenzív, csupán annyira, mint a mindennapokban. Csak arra volt elég, hogy bosszantsa, és persze emlékeztesse rá: nem vesztegetheti soká a saját idejét. Na meg arra, hogy Holder aggodalmasan pislogjon felé, aminek kivételesen bizonyos szempontból még örült is, elvégre a kanca legalább végre nem saját magával volt elfoglalva.

– Bocsánat, Mester… – motyogta rekedtesen Holder. – Ígérem, igyekezni fogok!

– Köszönöm – bólintott Starswirl. – Akkor hát készen állsz rá? Nincs kifogásod az ellen, hogy ilyen mélyre engedjelek a gondolataimba?

– Ha így látod jónak, Mester, természetesen állok rendelkezésedre – felelt viszonylag határozottan a kanca. – De… megkérdezhetem, pontosan mi célod van ezzel? Mármint, hogy… mit is vársz tőlem…

– Csupán azt, amit a legjobban tudsz – felelt komolyan a mágus. – Hogy figyelj! Lehet, kicsit zavarba ejtő lesz az emlék, kérlek, ne törődj vele! Tudod, amikor a Kristály Birodalomban jártunk, volt egy… nos, elég személyes beszélgetésem Celestia Hercegnővel. Ő volt az, aki elindított az úton, de valójában olyan információkkal, amikkel azóta sem tudtam mit kezdeni, hiába gondolkodtam rajtuk rengeteget, főleg mostanában. El is mondhatnám, mégis a legjobb lenne, ha megmutatnám neked, hátha te értelmet lelsz a szavaiban.

– Természetesen, Mester, meg fogom próbálni! – bólogatott lecsapott fülekkel Holder.

Őt láthatóan már most jobban frusztrálta, hogy a mestere ilyen intim emlékekbe akarta őt bevonni, mint Starswirlt magát. Ahogy attól is kissé elbizonytalanodott, ahogy a csődör aprókat köhögve közelebb húzódott hozzá, s lehunyt szemmel előrehajtotta a fejét. De legalább addig sem a saját lelkének marcangolásával foglalatoskodott.

Amint Holder hozzáérintette a szarvát Starswirléhez, a csődör nem is várt tovább. Erővel nyugtatta le a légzését, megemelte az egyik patáját, és a kanca vállára helyezte. Érezte volt tanítványának tudatát, s óvatosan meg is ragadta, gyengéden húzva őt magával a mélybe…

Ketten álltak a sötétben. Nem volt körülöttük senki, semmi. Ettől függetlenül persze biztosra akart menni. Ebben a plasztikus, félig álomszerű, félig meditatív állapotban nehéz volt elkülöníteni a valósat a képzelttől. Márpedig értelmetlen lett volna újra csak magával beszélgetnie.

Erősen koncentrált. Fölágaskodott, s az egyik mellső patájával Holder felé bökött. Nem történt semmi érdemleges, csupán a lila kanca húzta be ösztönösen a nyakát. De mivel a kinézete semmivel sem változott meg, Starswirl biztosra vette, hogy tényleg ő az.

– A parkban sétáltunk – mondta, miközben visszaereszkedett négy lábra.

Szavai nyomán a sötétség formát öltött. Hamarosan már a lemenő nap fényénél álltak a fűben. Még az egyre halványuló melegét is érezhették, bár az árnyékok hosszúra nyúltak, s itt, északon amúgy sem volt jellemző ez a kellemes klíma. Persze itt minden szubjektív volt. Starswirl pontosan emlékezett rá, mennyire hűvös volt, csak akkor nem zavartatta magát emiatt. Jól érezte magát, s így az emlék is ennek megfelelően módosult. Viszont a környezet nem alakult még ki teljesen, ezért hát továbblépett.

– Leültünk egy padon az egyik szoborral szemben.

Árnyék borult rájuk, mire Holder ijedten megpördült, szembenézve a több méteres fémszörnnyel. Starswirl hagyta, hogy a kanca kicsit nézelődjön, hozzászokjon az idegen emlékekhez, és megnyugodjon. Megvárta, míg Holder először bizalmatlanul, aztán már inkább érdeklődve végigmérte a monstrumot. Mikor aztán a volt tanítványa visszafordult hozzá, megemelte a patáját, és a velük szemben épp megjelenő padra bökött.

Két alak ült szorosan egymás mellett: egy hófehér szőrű alikornis kanca és egy alacsonyabb, őszes szakállú csődör. A múltbéli Starswirl durva szövésű, szürke köpenyt viselt, mint a hétköznapjai túlnyomó többségében, Celestia Hercegnő viszont egy testhez simuló, napsárga dísznyerget, s a lenge öltözet még ilyen szögből is kiemelte kecses alakját. Az emlék-Starswirl egészen odabújt a kancához, ő pedig átölelte őt a szárnyával. Az elsőre idillinek tűnő képet azonban elrontotta a két póni arckifejezése. Celestia feje kicsit homályos volt ugyan – elvégre Starswirl akkor éppen nem láthatta, így nem is emlékezhetett rá –, viszont így is szomorúnak tűnt, Starswirl pedig maga elé meredt, a láthatóan nem épp felhőtlen gondolatai között járva.

– Mester… – szólalt meg félénken Holder. – Egész biztosan nem zavar, ha nézem?

– A legkevésbé sem – legyintett Starswirl.

– És… a Hercegnő sem fog haragudni, ha megtudja, hogy megmutattad nekem?

– Miért tudná meg? – fordult Holder felé a csődör, mire ő a füvet kaparászva lesütötte a fülét és a szemét.

– Csak… hát… semmi, Mester – felelt bizonytalanul a kanca, aztán óvatosan újra fölemelte a fejét, és a szemébe nézett. – Egyébként, ha szabad megjegyeznem, fantasztikus a memóriád! Hihetetlenül részletes a kép!

– Köszönöm, Beholder mester – biccentett Starswirl. – De most kérlek, inkább hegyezd a füled!

A kanca követte az utasítást. Ahogy Starswirl is visszafordult a padon üldögélő két póni felé, a jelenet megelevenedett a szemük előtt. Celestia Hercegnő halkan felsóhajtott, a múltbéli Starswirl szeme pedig ide-oda járt a földön, mintha erősen gondolkozna valamin.

– Ez pusztán elméleti kérdés, és nagyon kérlek, ne válaszolj, ha bármilyen szinten is megsértelek vele, de… lehet egy halandó póniból valami módon alikornis? – törte meg végül a szakállas póni a csendet, ám nem nézett föl a partnerére.

Celestia átölelte a csődört a mellső lábával, s az állát megtámasztotta a fején, de nem szólt semmit. Érezni lehetett a feszültséget a levegőben, ám mielőtt még kínossá válhatott volna a hallgatása, az alikornis megszólalt szívet melengető hangján, amit Starswirl azóta is olyan szívesen idézett fel.

– Nem tudom a választ. De azt tudom, hogy a halhatatlanság egyszerre bonyolult és egyszerű. Emlékezet. Hogy honnan jövünk, és hová megyünk. Az maga a halhatatlanság. De tudás és sors is. Nincs oly nagy különbség az élet-halál és az örök élet között, mint azt hinnéd. Bizonyos értelemben persze. Van, ami összeköt mindent, s van, ami összeköt minket…

A kanca még közelebb húzta magához a múltbéli Starswirlt, s lassan végigsimította az oldalán a szőrét, végül a csődör farán megpihentetve patáját. Hamarosan azonban elengedte, s kissé el is távolodott tőle. Mélyen a mágus szemébe nézett, aztán hirtelen előrehajolt, s gyorsan, mégis gyengéden megcsókolta.

– Feltétlenül keress meg, ha megtalálod a választ! – suttogta Celestia reménykedve. – Odafent foglak várni!

A fehér alikornis fölkelt a padról, s lassan eltávolodott a magára maradt csődörtől. Vele együtt pedig a kép is elhomályosult…

Finoman eltaszította magától Holder tudatát, aztán saját magát is a felszínre lökte. Hagyott magának és a kancának egy kis időt, aztán kinyitotta a szemét, s kérdőn ránézett. Holder viszont zavartan lesütötte a fülét, és a pillantását is kerülte. Jól sejtette, valóban megilletődött a látottaktól, ami őt ismerve nem is volt kimondottan meglepő. Ám azt elég bosszantónak találta, hogy a kanca láthatóan nem a kérdésén gondolkodott. Elvégre nem ezért mutatta ezt az egészet… Igazán nem az volt a célja, hogy a volt tanítványa a magánéletében turkáljon.

– Nos? – kérdezte tán kicsit túl keményen is, mert Holder azonnal összerezzent. Starswirl aprókat köhécselve a szája elé vette a patáját, aztán folytatta. – Mit sikerült leszűrnöd a beszélgetésből?

– Sajnálom, Mester! – felelt halkan, behúzott nyakkal a kanca. – Attól tartok, én túl buta vagyok ehhez. Fogalmam sincs, hogyan működnek ezek a dolgok…

– Nyilvánvalóan! – csóválta a fejét Starswirl. – Nem is azt kértem tőled, hogy adjál választ minden kérdésemre! Csak annyit szeretnék, azt segíts kitalálni, hogy a Hercegnő mit akart velem tudatni.

– Azt, hogy… hogy nagyon kedvel téged, és szeretne még találkozni veled… – mondta kissé elpirulva Holder.

– Erre magamtól is rájöttem – morgolódott Starswirl, az újfent rátörő köhögési ingerrel küzdve.

– Segíteni akart neked – motyogta bocsánatkérően a kanca. – És őszintének tűnt.

Starswirl csalódottan sóhajtott, s elhasalva a patáiba temette az arcát. Reménytelen… Nem fog rájönni soha! Pont, amikor ilyen közel jár, akkor fog elbukni! Érezte, nincs már sok ideje hátra… És hiába sikerült minden eddig olyan jól, néha szinte már csodával határos módon, hiába volt végre a patájában a vér, a halhatatlanság kapuja, egyszerűen nem volt hozzá meg a kulcs. Kicsit is belegondolva pedig erre a titokra rájönni… igen, tán ez önmagában is nehezebb vállalkozás volt, mint megölni a keleti sárkányt. Hogy is képzelhette, hogy sikerrel járhat? Hiszen… ez tényleg nem póninak való feladat volt. Nem olyasmi, amit ép ésszel föl lehetett fogni…

– Így is nagyon szerencsés vagy, Mester – jegyezte meg kissé hűvösen Holder. – Hányan mondhatják el magukról, hogy egy alikornis szerelmes beléjük? Sokaknak még csak az igaz szerelem sem adatik meg… Nem érezhetik, milyen szeretni és szeretve lenni… Van, akinek még csak annyi sem jutott, hogy a felnőttkort megérje… És van olyan is, akinek élete végéig szenvednie kéne a bűneiért, de még ezt is elvették tőle…

– Szenvedsz így is épp eleget, Beholder mester! – prüszkölt ingerülten Starswirl, amiért a kanca ennyire a saját pesszimizmusára rímelő szavakkal zökkentette ki a gondolataiból. – Azért, mert neked helyén van a szíved s a lelkiismereted. De nem segítesz, tudod?

– Rajtad, Mester, csak egy alikornis segíthet… – csóválta fájdalmas arccal a fejét Holder.

Válaszra nyitotta a száját, de aztán megtorpant. Igaza volt… Az egykori tanítványának bizony igaza volt. Nem szívesen gondolt bele, ám más választása nemigen maradt, hacsak nem akarja egy helyben ülve várni a végzetét.

Fölkelt a földről. Nem is nézett Holder felé. Halkan, reszelősen köhögve magára öltötte a legvastagabb köpenyét, sapkát, sálat és hómaszkot. Mielőtt még azonban végzett volna az előkészületekkel, meghallotta a volt tanítványa hangját.

– Hova készülsz, Mester? – kérdezte csodálkozva a kanca.

– Hogy hova? – kérdezett vissza eltökélten. – Megyek, és kerítek egy alikornist!

* * *

Rettentő hideg volt még ilyen vastag ruhában is. A pára a leheletéből azonnal kicsapódott, amint megérkezett, s a fagy is szinte a csontjáig hatolt. Védekezőn összébb is húzta magát, szorosabban magára tekerve a ruháját. Vissza is fordult egy pillanatra a hóval körbevett, póni nagyságú csupasz területre, amin a mágikus nyomjelző pecsétje egyre halványabb fénnyel izzott, immár annyi hőt sem szolgáltatva, hogy az újonnan hulló pelyheket megolvassza. Pedig már majdnem el is feledkezett róla, csak Holder eszébe juttatta. És merte remélni, nem feleslegesen jött ilyen messzire. Főleg azt figyelembe véve, mekkora kockázatot vállalt ezzel az útjával.

Mekkorát is? Nehéz volt megítélni. Egyrészt olyasvalakit keresett, aki a legutóbbi találkozásuk alkalmával viszonylag barátságosnak volt mondható, ám mindent összevetve egész biztosan a világon élő legveszélyesebb lények közé tartozott. Bár vele még mindig sokkal szívesebben maradt volna négyszemközt, mint Decadence Hercegnővel, vagy Yinglonggal, akik feltehetőleg csupán egymáshoz mérhető hatalommal rendelkeztek. Másrészt viszont sürgette az idő. Holder kivételével mindenkit meg tudott nyugtatni maga körül, hogy csak egy picit kehes lett, egyébként semmi baja. De hazudott. A rohamokat leszámítva sem volt már tökéletes állapotban, szinte folyamatosan ingerelte valami a köhögésre, ám amikor fölerősödött, többször is előfordult ugyanaz, ami a legelső ilyen alkalommal is: vért köpött és fulladozott.

Pár héttel azután, hogy megölték a sárkányt, elővette a legutolsó tartalék pipáját is, és amikor távol tudott kerülni volt tanítványától, rendszeresen rá is gyújtott. Tudta, hogy Holder csak jót akart neki, de úgy érezte, most már úgyis mindegy, és nem árt vele többet magának, mint az elmúlt évtizedekben. Legalább a hiányától nem kell szenvednie. Ha pedig pipakupakkal ássa meg a saját sírját, az tán még eltart egy ideig. Mégis mennyit ronthat még a saját helyzetén? Azzal több időt veszteget, hogy itt áll egyhelyben, és zagyvaságokon gondolkodik!

Halkan beleprüszkölt a hómaszkba, aztán a fejét csóválva hátat fordított a mágikus szimbólumnak. Lassan elindult egy véletlenszerű irányba – még a ritkásan hulló hóban sem lehetett túl messzire látni –, de közben a szarvát használva körbe is tapogatózott minden irányba. Nem is rejtette el a varázslatát; ha Surge Herceg megérzi őt, mint betolakodót, az is csak hasznos lehet. Még jobb lett volna, ha Holder is vele tartott volna, elvégre amilyen szinten bevonta őt az eddigi kutatásába, amit itt megtudhatott már tényleg nem számított. De a kancát nem sikerült meggyőznie arról, hogy nem csinál őrültséget. Viszont neki sem sikerült őt lebeszélni a tervéről. Starswirl pedig olyasmivel már nem akart ízetlenkedni, hogy fölvesse Holdernek, hátha Surge Herceg valami különös szeszély folytán megöli mindkettőjüket, és akkor végre megnyugodhat a lelke a barátnője miatt…

Magányosan rótta hát a saját maga által választott utat az alacsony hóban, s sokáig nem is érzett semmit a fagyon kívül. Mikor már a fogai is vacogtak, úgy döntött, lesz ami lesz, a varázserejével fogja melengetni magát. Elvégre most tényleg nem állt szándékában elrejtőzni senki elől, szóval ha bárki is kiszúrja az egyébként rendkívül könnyen bemérhető hővarázslatát, hát áll elébe!

De nem történt semmi. Sokáig kellett gyalogolnia, mire végre megérzett valamit. Nem, nem azt, amire eredetileg számított. Nem egy alikornis iszonyú mágikus kisugárzását, és nem is az élőlények jellegzetesen pislákoló lángját a mentális térképén. Ez egyszerre töltötte el örömmel és félelemmel. A hővarázslata mellett is hideg futott végig a gerincén. Elnyomta az ösztöneit, mik azt súgták a fülébe, jobb lenne mégis inkább elmenekülni, s megindult abba az irányba, ahonnan ezt a különös, baljós bizsergést érezte.

Az időérzéke már rég cserben hagyta, de hosszú percekig tartó gyaloglást követően végre megtalálta azt, ami idevonzotta. Igaz, először csak valami mély, morgó hangot hallott, ami leginkább egy gigantikus kutya acsarkodásához hasonlított, de akkor már tudta, jó helyen jár. Kissé visszafogta a lépteit, és felkészült, hogy szükség esetén a varázserejével védje meg magát. De senki sem közeledett felé.

A morgás kisvártatva elhallgatott, halk szimatolás váltotta fel, ami végül erőteljes lihegéssel egészült ki. Ezt jó hírnek fogta fel… Talán az az óriási háromfejű kutya fölismerte a szagát?

Hó ropogása jutott el a füléig, amitől ösztönösen megtorpant. A lassan közeledő óriási alak látványára pedig még a fegyelmezettsége ellenére is nagyot nyelt. És még akkor sem tudott megnyugodni, mikor a torz arcokon állatias öröm tükröződését vélte felfedezni. Csak nehogy játéknak nézze… Hol a fenébe van az az alikornis?

Szerencsére Cerberus – ha jól emlékezett, így hívták a förtelmes szörnyeteget – tisztában lehetett azzal, mennyire törékenyek a halandó pónik, és nem is akarta őt bántani. Azt viszont nem úszta meg, hogy a hatalmas kutya alaposan végig ne szaglássza, és kissé össze is nyalja, ragacsos váladékkal borítva a ruháját.

– Jól van… – mormogta Starswirl a szörnynek. – Azt hiszem, ennyi elég is lesz. Meg tudnád inkább mutatni, merre van a gazdád?

Picit hülyén érezte magát, amiért egy állattal próbált beszélgetni, de jobb nem jutott eszébe, és utálta húzni az időt. Cerberus pedig élénken fülelt, s mikor befejezte, halkan vakkantott egyszerre mindhárom fejével, s farkcsóválva előreügetett. Starswirl sietősen követte, de megkönnyebbülésére nem mentek messzire.

Hamarosan kirajzolódott előttük egy hegy vonala, s azon egy jókora, sötét hasadék. Ez lehetett tán az, amiről Zenith beszélt? A Fekete Kapu? Starswirl érezte, hogy valamilyen oknál fogva már a gondolatra is újra átjárta a félelem, hát úgy vélte, igaza lehetett. Mivel pedig Cerberus meredten bámulva megállt a fekete üreggel szemben, valószínűsíthető volt, hogy a gazdája odabent tartózkodott. Mikor azonban Starswirl elsétált a monstrum mellett, és tett pár lépést a hasadék irányába, az újfent mély, átható morgással fejezte ki nemtetszését. És addig nem is hagyta abba, míg a mágus vissza nem fordult felé, és el nem távolodott a járattól.

Starswirl leült hát a földre, miután varázslattal egy kis részt megtisztogatott maga körül. Sokáig azonban nem kellett várnia. Amint helyet foglalt, Cerberus szinte azonnal lelkes csaholásba kezdett, s egy jó fél perc múlva a sötétből elő is bukkant egy hórihorgas, lila alikornis. Surge Herceg roppant megviseltnek tűnt, a szemei karikásak voltak, s az orrát is fáradtan lógatta, de azért töretlen léptekkel közeledett feléjük. Mikor azonban fölemelte a fejét, s a tekintete Starswirlre esett, az arcát hirtelen harag borította el, s túlvilági fényben ragyogó szemekkel a hátsó lábaira ágaskodott. Ha pedig ez önmagában még nem lett volna elég aggasztó, egyetlen pillanattal később az alikornis patájában megjelent a fegyvere is, a hosszú, fénylő lándzsa, aminek a végét azonnal Starswirl felé is fordította.

– Shuppatsu suru, Tengu! – üvöltötte akkora hangon Surge Herceg, hogy még a hegyek is beleremegtek. – Ismerjük a fajtádat!

Starswirl egy pillanatra teljesen ledermedt. Noha nem számított meleg fogadtatásra, sőt, azon se lepődött volna meg, ha az alikornis kérdés nélkül rátámad, erre nem tudott mit felelni. Csupán az adott neki egy minimális gondolkodási időt, hogy a háromfejű kutya nem tudta magát türtőztetni, és azonnal odaugrott a gazdája mellé, s mindent meg is tett annak érdekében, hogy arcon nyalja.

– Ó, menj már! – ráncolta az orrát dühösen a lila alikornis, továbbra is Starswirlt fixírozva. – Annyi eszed van, mint egy korhadt botsáskának! Ülj már le!

– Elnézést, Felség! – találta meg végül mégis a hangját Starswirl, míg a háromfejű kutya engedelmesen helyet foglalt. – Látom, nem alkalmas időpontban zavartam meg. Ha kívánja, akár most azonnal távozom!

– Egy póni? – kerekedett el a Herceg szeme. – Hogy…? Mi…?

– Még az ősszel találkoztunk, Felség – sietett a válasszal a mágus.

Pár feszült másodpercig az alikornis résnyire nyitott szájjal, fennakadt szemekkel gondolkodott, aztán ahogy Starswirl levette a maszkját, az arcára kiült a felismerés, s halvány mosollyal intett, eltüntetve ezzel a fegyverét.

– Á, Decadence Hercegnő barátja! – bólogatott az alikornis fura arckifejezéssel. – Ez megmagyaráz pár dolgot… Már kezdtünk csodálkozni, hogy ez a lüke miért nem harapta le a fejed… Viszont… minek köszönhetjük a látogatásod? – vált hirtelen gondterheltté a hangja. – A Hercegnő üzent tán valamit? Olyan rég láttam… Ugye tud jönni hamarosan?

– Nos, ami azt illeti, elég sok a dolga, és nem is valószínű, hogy még idén meg tudja látogatni felségedet – improvizált Starswirl, bár közben valami különös hiányérzete támadt. – De természetesen mindent megtesz az ügy érdekében.

– Milyen kár! – motyogta inkább magának Surge Herceg. – Mit ne mondjak, eléggé hiányolom már őt… Néha tényleg jól esik egy kis társaság.

– Nem bánja akkor, Felség, hogy egész idáig eljöttem? – kérdezte óvatosan Starswirl.

A magas lila csődör arcán árnyék suhant át, s az egyik mellső patájával az állát vakargatva idegesen körbenézett.

– Én a magam részéről nem bánom, de nem lett volna szabad engednünk – mondta végül. – Nagyobb a felelősségünk, semhogy ilyesmit hagyhassunk megtörténni.

Most már feltűnt neki, mi volt olyan furcsa. Surge Herceg az imént mellőzte a királyi többes használatát! Persze hallott már alikornist így is beszélni – elég volt csak Celestiára gondolnia –, de nemigen tudta mire vélni. Viszont úgy volt vele, tán nem túl nagy arcátlanság, ha rákérdez, és azzal tán a beszélgetést is tovább fűzheti. Elvégre nagyon úgy tűnt, a Herceg valóban meglehetősen elszigetelten élt, és minden igyekezete ellenére inkább örült az „ismerőse” felbukkanásának.

– Bocsánat, Felség, megkérdezhetem, miért nem többes számban szólt hozzám az előbb? – préselte ki magából a kérdést némi tépelődés után. Közelebb menni nem mert a csődörhöz, mivel amikor erre gondolt, támadt egy olyan nonszensz képzete, hogy tán az alikornis is pont úgy reagálna, ha a sötét üreg közelébe próbálna férkőzni, mint a kutyája: habzó szájjal acsarogna…

– Ó, elnézésedet kérjük! – szabadkozott zavartan Surge Herceg. Idegesen lépkedett egyik lábáról a másikra, de úgy tűnt, nem szándékozik bővebben kifejteni.

– Miért kér elnézést? – csodálkozott Starswirl. – Magunk vagyunk, szóval ez igazán nem probléma, ha felségedet nem zavarja.

– Hivatalos kötelességünket teljesítjük; úgy illik, mindnyájunk nevében beszéljünk! – felelt ködösen az alikornis, kerülve Starswirl pillantását. Közben még a patáját is megemelte, s királyi méltósághoz cseppet sem illő módon megtörölte az orrát a saját ruhájában.

– Ne haragudjon felséged, de nem értem.

– Hát mint Decadence Hercegnő! – magyarázta Surge Herceg, mintha mi sem lenne egyértelműbb. – Nyilván elvárják tőlünk, hogy ne önmagunkként szóljunk bárkihez.

– Megtenné nekem, hogy fölvilágosít ezen a téren? – kérte finoman Starswirl. – Csak nemrég nyílt alkalmam életemben először alikornisokkal találkozni, és őszintén szólva cseppet sem vagyok járatos a szokásaikban.

– Hohó, értjük! – húzta ki magát vidáman a lila csődör, mire a háromfejű kutya is izgatottan felpattant. – Maradj már veszteg! – intette le a Herceg, aztán ismét Starswirl szemébe nézett. – Igazából nagyon egyszerű. Mi, alikornisok, egy nagy kollektívaként működünk, és az Egyetemes Rend fenntartása a feladatunk. Mindenkinek megvan a maga feladata, de azt a közösség szabja meg, így nem egyénként tevékenykedünk. Ha én azt mondom, hogy senkit nem engedhetünk belépni Tartarus Kapuján, minden alikornis nevében beszélek.

– Önök valóban ennyire összetartanak? – csodálkozott Starswirl.

– Koránt sem! – kacagta el magát Surge Herceg. – De egyébként igen. Mármint aránylag. Szóval ez félig amolyan formalitás inkább.

Picit zavaros volt az alikornis gondolatmenete, de Starswirl úgy érezte, többé-kevésbé tudja vele tartani a lépést. És erről eszébe is jutott valami.

– Úgy formalitás, mint az, hogy a nem uralkodói státuszban lévő alikornisoknak is jár a hercegi, vagy hercegnői titulus? – kérdezte, mielőtt még alaposabban megfontolhatta volna.

– Most rám gondolsz? – vigyorodott el Surge Herceg, a patájával megérintve a fején ülő egyszerű koszorút. Mielőtt azonban Starswirl mentegetőzni kezdhetett volna, folytatta. – Nem, egyébként szó sincs ilyesmiről. Ez nem amolyan hivatalos megnevezés, ez saját magunkra vonatkozik. Egy alikornis csakis saját maga ura lehet, mindenki más fölött legfeljebb felvigyázó. Ez a különbség herceg és Herceg között. A halandók egymás fölé választják vezéreiket. Persze ez bonyolultabb, de végső soron ez a lényeg. Önmagam birtoka és birtoklója vagyok, s a végtelen kör ezzel bezárul.

– Végtelen kör? – suttogta döbbenten Starswirl. – Mint… a halhatatlanság?

– Nem – vonta meg a vállát az alikornis. – Vagyis igen, de nem úgy. Nézőpont kérdése.

– A halhatatlanok mindig ilyen ködösen fogalmaznak? – mosolyodott el Starswirl, igyekezve palástolni, hogy valójában sokkal inkább bosszantja a dolog.

Ezzel szemben a Herceg láthatóan jót mulatott rajta. Igaz, a nevetése is ugyanolyan furának bizonyult, mint úgy általában bármely más szociális megnyilvánulása: elég artikulálatlanul kacagott, még apró horkantásokkal is megtoldotta.

– Valóban vannak olyan kérdések, amikre hiába egyszerűek a válaszok, nem lehet rájuk egyszerűen válaszolni – mondta hamiskásan.

– Azért nem zavarja, hogy ilyesmiket hoztam szóba? – próbálkozott tovább óvatosan Starswirl. – Ahogy tapasztaltam, az ön fajtája eléggé kerüli ezt a… khm… témát.

– Az örök élet nagy-nagy-nagy titkára gondolsz? – vigyorgott sokatmondóan Surge Herceg, mire Starswirl érezte, hogy a fülébe szökik a vér. – Én nem tudom, ki mit kerülget! És nem is nagyon érdekel. Bár lehet, csak azért nem beszélünk róla, mert nincs értelme… – merengett. – Ha tudod, mi a kérdés, azt is tudod, mi a válasz. Márpedig ti, mi, pónik úgy általában szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen nem csak a kérdés kísér minket végig egész életünkön, de a válasz is. Ezért olyan egyszerű, és ezért olyan bonyolult. Hiszen pont az, ami a lehetőséget adja, egyben determinál is. A sorsát nem kerülheti el senki.

– Sors… – motyogta Starswirl, ahogy eszébe jutottak Celestia szavai. – Tudás, és sors!

– Hogy mondtad, Decadence Hercegnő barátja? – billegtette a füleit az alikornis.

– Emlékezet, tudás, és sors – mondta bizonytalanul a mágus.

– Látod, tudod is a választ! – mosolyodott el a Herceg. – Vagy ez a kérdés volna?

– Nem értem a gondolatmenetét, Felség – szabadkozott Starswirl.

– Ó, dehogynem! – bólogatott lelkesen a lila alikornis. Láthatóan egyre jobban élvezte, hogy a magányában akadt végre beszélgetőpartnere. – Az emlékezet a múlt. A sors a jövő. A tudás a jelen. Ha múlt, jelen és jövő egy és ugyanaz, az az örökkévalóság, nem? De az is, ha a sors tudata és a tudás sorsa egybefonódik, hiszen együtt a végtelenbe mutatnak! Hogy úgy mondjam, ha az a sorsod, hogy halhatatlan légy, akkor az leszel. Ezen nem lehet változtatni, ez a Kozmosz Rendjének legfőbb szabálya!

– De hiszen a sorsunkat mi magunk alakítjuk! – vitatkozott értetlenül Starswirl.

– Nem, nem! – csóválta a fejét a Herceg. – Megválaszthattad a sorsodat, de nem alakíthatod! És ismerheted. Ismerheted kicsit, vagy nagyon, de az ismeret ismerete sem adhat alóla feloldozást. Ezért titok, és mégsem!

– Honnan ismerhetném a saját jövőmet? Hiszen az…

– Hiszen ez a létünk legegyszerűbb és legbonyolultabb kérdése! – szakította félbe a csődör jelentőségteljesen a magasba emelve a patáját. – Az a tudás, ami minden póni lételeme, még ha a tudás tudása hiányos is. Ez a legnagyobb titkotok saját magatok előtt is. Magyarázzátok, mindig is magyaráztátok, még ha nem is értettétek.

– Pontosan mit is? – kérdezte szinte már kétségbeesve Starswirl, amiért lassacskán már egy szót sem értett a Herceg „magyarázatából”.

– Ha erre nem tudod a választ, nem jó kérdést tettél fel – zárta rövidre a beszélgetést Surge Herceg.

– Nem tudna segíteni? – váltott esdeklő hangnembe a mágus.

– Senki sem tud segíteni – vont hanyagul vállat a csődör. – Mindenkinek adott az útja. És mindenki maga is járja végig. Épp ezért a maga módján mindenki magányos, hiszen az egyetlen, aki elkíséri élete végéig és azon is túl, az önmaga.

– Köszönöm, Felség… – mormogta Starswirl.

Lesunyta a fejét, és felkészült rá, hogy hazatérjen. Értelmetlen volt tovább maradnia…

– Én is köszönöm, hogy meglátogattál! – hallotta még az alikornis hangját. – És üdvözlöm a Hercegnőt!

* * *

Elkeseredetten dőlt az ágyára. Szinte már a sírás kerülgette. Már megint azt hitte, közel jár! Megint… csak azért, hogy közöljék vele, csak saját magán segíthet! De hogyan?! És meddig?! Fáradt volt, de most valahogy mégsem tört rá elfojthatatlanul a köhögési inger. Ám a mellkasa most is folyamatos, fájdalmas görcsben volt. Semmi vigaszt nem talált abban sem, hogy Holder már az érkezésének pillanatában ott termett mellette, és azóta is hűségesen követte. Most is, ahogy életének romjain hevert, odaült mellé az ágyra, segített levetni magáról az átázott göncöket, és finoman, biztatóan megtámaszkodott a hátán. Bezzeg segíteni ő sem tudott! Hasznavehetetlen kanca, már megint csak itt aggodalmaskodott fölötte!

Nem segített senki. Tényleg magára maradt, ahogy Surge Herceg is megmondta… Szépen egyedül végigjárhatta az útját, egyenesen a sírjáig. Ostoba, nagyravágyó póni! Merj nagyot álmodni! Adj oda másoknak mindent, amit csak elértél az életben, aztán halj meg boldogan! Komolyan ekkora önzőség lenne tőle, ha nem akarna mindent elveszíteni? Hát nem tartozik neki annyival a világ, hogy mindezek után élni se hagyja?

Pedig olyan szépen elképzelte! Megalkotja a leghatalmasabb varázslatot, amit póni eddig nem is remélhetett! Magához veszi a halhatatlan sárkány vérét, s vele eggyé válva ő maga is elpusztíthatatlan lesz! Szárnyai nőnek, s a testét átjárja a végtelen, fiatalos energia! Azt tehet, amit csak akar! Büszkén odaállhat Celestia elé, s örök-ifjan belenézhet a huncut, rózsaszín szemeibe, és megmondhatja: igen, megcsináltam!

Én, Starswirl, a valaha élt leghatalmasabb mágus, megcsináltam a lehetetlent!

Dühösen összeráncolta lehunyt szemeit. Egész testében megfeszült, mit sem törődve Holder gyengéd, nyugtatónak szánt simogatásával. Mélyen a saját elméjébe burkolózott, megalkotva, felidézve Celestia képét, hogy legalább a képzeletében kitölthesse rajta a haragját…

Újra ott volt azon a bizonyos padon. Vicsorogva farkasszemet nézett a magas, kétlábú fémszörny szobrával, aztán oldalra fordult. A hófehér kanca ott ült tőle távolabb, a fa másik felén. Ám nem úgy, ahogy szerette volna. Azt akarta, hogy Celestia húzza össze apróra magát, ahogy fölé magasodik, és illetődjön meg a számon kérő szavaitól. Ő azonban kérdőn és tán kicsit szomorkásan viszonozta a pillantását.

Ez mégis mi akart lenni? Még a saját tudattalanja is gúnyolódik vele?!

– Nem segítettél! – förmedt rá az ifjú alikornisra. – Ott volt a lehetőséged! Itt voltunk jóformán egymás patáiban! Körbejártam miattad a fél kontinenst, ezernyi szívességet kértem mindenkitől, élet-halál küzdelmet vívtam egy borzasztóbb sárkánnyal, mint amilyet el tudnál képzelni, és még egy barátomat is kénytelen voltam föláldozni! És mégis… te annyira nem voltál képes, hogy csak egy picit világosabban fogalmazol?! Miért nem tudtad megmondani, hogy mit keressek? Miért ilyen rohadék az összes tetves alikornis ezen az átkozott világon?

– Ennyi volt? – kérdezte higgadtan Celestia. – Kitomboltuk magunkat?

Meghökkent a reakción. Most… komolyan saját magával akar veszekedni? Mégis az elméjének melyik rejtett zuga vágyik arra, hogy egy értelmetlen vitát folytasson önmagával? Ő csak egy egyszerű bábot kért, nem egy feleselő… valamit!

– Ismerhetnéd már magadat ennyire – jegyezte meg továbbra is nyugodt hangon a kanca. – Azért vagyok itt, mert az igazság jobban érdekel téged az érzelmeidnél.

– Mégis mi értelme van? – kérdezte fájdalmasan Starswirl.

– Kínozni magadat? – Celestia pajkos mosolyra húzta a száját. – Természetesen az, hogy tudod a választ. A választ, ami tényleg olyan egyszerű, hogy pont azért nem vetted észre, mert mindvégig az orrod előtt volt! Látod, olyannyira természetes és magától értetődő, hogy még az sem tűnt fel, amikor megmutattam neked!

A kanca kissé beharapta az ajkát, és közelebb húzódott hozzá. Starswirl hamarosan már érezhette is a testének melegét, egy pillanattal később pedig már a patáinak és a szárnyainak érintését is. Kissé zavarba is jött tőle. Mégis miért csinálja vele ezt a saját tudata? Miért fájdítja azzal a szívét, hogy fölidézi, milyen is egy istennő ölelése?

– Ejnye-ejnye, Starswirl mester! – kacagott Celestia, még szorosabban, még forróbban húzva magához. – Ennyire lefoglallak? Ne azt figyeld, milyen érzés, hanem hogy mit csinálok!

Mélyen a kanca szemébe nézett. Ő is ugyanúgy viszonozta a pillantását. Puha paták érzékien simították végig az oldalát, míg végül utat nem találtak a farára. Olyan… kellemes volt! Elképesztően rég nem ért hozzá így senki…

– Van, ami összeköt minket – suttogta Celestia, amint Starswirl lehunyta a szemét, átadva magát az érzésnek. – Mi az, amiben minden póni egyforma, mégis különböző, beleértve az alikornisokat is?

Törte a fejét, de semmire nem jutott. Celestia várakozón dobolt a patájával a farán.

Kinyitotta a szemét. Hirtelen ötlet volt; még csak meg sem fogalmazódott benne igazán. Követte a kanca lábának futását, egész a saját testéig.

Még nem látta meg. De a felismeréstől elakadt a lélegzete…

– Én megmutattam neked, csak te nem figyeltél eléggé – susogta derűsen a Hercegnő.

– A cukijegy… – tátogta döbbenten Starswirl. – A cukijegy! Ami minden póninak megvan, legalábbis előbb-utóbb! Még az alikornisoknak is! Ami összeköt minket… Hát persze, olyan egyszerű! Hiszen a különleges képességünk a sorsunk meghatározója! Ez az, ami egyedivé tesz minket! A kérdés, amire mindőnknek magunknak kell megtalálni a választ!

Érezte, hogy a légzése felgyorsul a felismeréstől, ám Celestia komoly arccal, s magasba emelte patával megállította.

– Az volna a kérdés, hogy miben vagyunk jók? Ha meghatározó is, ez csak a felszín lehet! Gondolj bele, hány olyan pónit ismersz, akinek nem képesség a cukijegye! Valami… valami sokkal mélyebb… átfogóbb…

– A cukijegy… a sors? – kérdezte bizonytalanul Starswirl. – Az a momentum, ami meghatározza… Igen! Surge Herceg hogy mondta? A lehetőséget adja, de egyben determinál is! A sorsunk ismerete pedig… annak kell lennie, amikor megszerezzük a cukijegyünket! Persze, hiszen a képesség, a potenciál eleve meg kell legyen bennünk, a változást annak felismerése adja! Így már minden értelmet nyer! A sors tudása és a tudás sorsa! Ez maga az életünk értelme: beteljesíteni a saját sorsunkat! Ennél egyszerűbb és bonyolultabb nem is lehetne! És én még azt hittem, csak össze-vissza beszéltek!

Starswirl boldogan elkacagta magát, s az elméjében élő Celestia nyakába ugrott. A fehér kanca nagyot sóhajtva megveregette a vállát.

– Most már tudod – lehelte a fülébe. – Ideje fölébredni, Starswirl mester!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.