Diplomáciai nehézségek
– Sunny, ébredj, rohadt nagy gáz van!
A sárga kanca szelíd szendergéséből riadt fel a barátnője hangjára. A nyelve hegyén volt ugyan, hogy megpróbáljon kialkudozni még egy tíz perctől másfél óráig terjedő időtartamig húzódó szundikálást, de egy ilyen ébresztés után a stressztől görcsösen összehúzódó belső szervei amúgy se hagyták volna pihenni.
– Mi az…? – kérdezte nyöszörögve, nehézkesen felnyitva az összetapadt szemhéjait.
– Itt vannak a lidércek! És Jugem és Link is eltűnt!
Swatter vészhelyzetben rendkívül lényegre törő tudott lenni. Szóval ha ezt a két információt közvetlenül egymás után tartotta fontosnak közölni…
– Ne… – szűrte az összeszorított fogai között Sunflower, miközben gyorsan kicsomagolta magát a hálózsákjából. A kinti hideg megszűnt visszatartó tényező lenni, mivel már így is úgy érezte, mintha megfagyott volna a vér az ereiben. – Ne, ne, ne… Ugye nem…?
– Minden cucca itt van, úgyhogy nem juthattak messze, de a közelben nincsenek, az őrök nem látták őket – csóválta a fejét komor arccal a rózsaszín kanca.
– Előbb Masquerade-ék, most meg ők is – motyogta hitetlenül Sunflower, aztán kitágultak a szemei. – A pókok lehettek mégis? Ők tudnak ennyire nyomtalanul eltüntetni pónikat…
– Sajnos nem – nézett kőkeményen a szemébe Swatter, majd nagy levegőt vett. – Sunny. Starlightot megkértem, hogy mágiával próbálja megtalálni. Egy egyszerű nyomkövető varázslatot használt csak, és… a patanyomai látszanak a hóban, hiába temette be őket a szél. Nem tudjuk őket végig követni, de a lidércek városa felé vezetnek.
Sunflowernek minden önuralmára szüksége volt, hogy megtartsa a nyugodt légzési ritmusát – ha nem tette volna, azzal valószínűleg átadta volna a teste fölötti irányítást a pániknak. Azt pedig semmi esetre sem engedhette meg magának. Ő volt Equestria jövőbeli – sőt, jelenlegi – képviselője a Fagyott Városokkal szemben. A helyzetük nem ígérkezett hosszú távon sem könnyűnek, az ehhez hasonló, sőt, akár ennél rosszabb incidensek elsimítása pedig egyedül az ő feladata lesz, amíg megtarthatja a még meg sem szerzett posztját.
Ahelyett hát, hogy az ösztöneinek engedelmeskedve fel-alá vágtázott volna a sátrukban, megfordult, és erőltetetten lassú mozdulatokkal összehajtogatta a hálózsákját, majd egyesével felhúzta magára a több rétegnyi levetett ruháját.
– A lidércek? – kérdezte a tőle telhető legnyugodtabb hangon.
– Egy sátrat állítanak fel a város kapuja előtt – felelte Swatter.
– Bármi üzenet tőlük?
– Egyelőre semmi.
– Dragon Glass ott van már a Kristály Birodalomban, ugye? – kérdezte Sunflower, miközben már a sapkáját húzta a fejére, s megvárta, amíg a barátnője bólint, – Szóltál neki?
– Nem, és az elsők között ébresztettelek téged. De jelzek neki mindenképp, mielőtt a lidércekkel beszélünk.
– Helyes – nézett Sunflower mélyen a barátnője szemébe. – Kiállok a sátruk elé, te addig ébressz fel mindenkit, mondd el nekik, mi a helyzet… és mindenképp tisztázd velük, hogy nem akarunk több magánakciót!
– Világos! – biccentett Swatter, azzal elindult kifelé, de Sunflower utánanyúlt, és elkapta a farka végét.
– Siess! Szükségem van rád!
A rózsaszín kanca újra bólintott, aztán kiugrott a sátorból. Sunflower pár másodpercre lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott, és ő is követte. Az eleinte varázslattal felállított, az egyszerűségében professzionális kis táboruk teljesen fel volt túrva – bizonyára annak hatására, ahogy a gárdisták minden lehetséges és lehetetlen helyre benéztek a csikó és az elementálja után kutatva. Swatternek nyilvánvalóan nem volt már dolga azzal, hogy a társaságot keltegesse: mindannyian idekint voltak már, s aggodalmas arccal hallgatták a földipóni beszámolóját. Legalább tényleg hamar csatlakozhat majd hozzá a tárgyalásban.
Vagy a tárgyalásra való várakozásban… Miképp azt Swatter mondta, a lidércek az utolsó simításokat végezték a városuk előtt a jurtasátor felállításában. Sunflower semleges arckifejezéssel és határozott léptekkel, de szaporán kalapáló szívvel sietett a lidércek elé. Egyszerre próbálta felidézni a vendéglátóik speciális gesztusait és betartandó szokásait, a tárgyalópartneréről, Pulsarról megszerzett minden személyes információt, ugyanakkor próbálta mérlegelni a lehetőségeiket is, hogy egyáltalán mit merhet kitűzni reális elérendő célként a megbeszélés során. Természetesen mindezzel mást nem is ért el, csupán azt, hogy úgy érezte magát, mintha egy különösen nehéz vizsga előtt állna, és semmit nem tudna. Mire megvetette a lábát a kinézett pontján, udvarias távolságra a mesterséges találkahelytől, már megegyezett saját magával, hogy elenged minden felesleges gondolatot, és improvizálni fog. Elég, ha mindig pont csak annyi jut eszébe, amire szüksége van.
Ilyen labilis pozícióban rettentő nehezen vette rá magát, hogy végig lehunyt szemmel várakozzon, de mindenképpen jó benyomást akart kelteni. Uralkodott hát magán, és még csak a fülét se rezdítette, mikor a hó halk ropogásával két pár pata zárkózott fel mellé. Swatter puszta jelenléte is rengeteget segített a megnyugtatásában. Ami nem segített a nyugalmának megőrzésében, hogy a lidércek viszont továbbra is anélkül várakoztatták, hogy akár csak jelezték volna felé, hogy… hogy egyáltalán észrevették volna őt. Swatter sem volt éppen egy türelmetlen fajta, vagy olyasvalaki, aki nem bírta a feszültséget, de már ő is fészkelődni kezdett mellette, mire Sunflower végre meghallott valamiféle mozgolódást a sátor felől az ő irányukba. Mikor az értük küldött lidérc megállt előttük, a sárga kanca tett felé lehunyt szemmel egyetlen lépést, s megvárta, hogy az illető a hangok alapján megforduljon, utána végre fölnézhetett.
A hirtelen fényesség miatt hunyorognia kellett, de a korábbi félelmei ellenére kifejezetten büszke volt magára. Ha póniként nem is várhatták el tőle, hogy betartsa az ő protokolljaikat, eddig elméletileg tökéletesen teljesített. Kívülről nézve tán az sem tűnt volna fel beavatatlanok számára, hogy egyáltalán csinált bármit is, ám egyrészt a valóság a látszatnál sokkal árnyaltabb volt, másrészt ilyen idegőrlő helyzetben még a néma, és közel mozdulatlan várakozás is pónit próbáló feladat volt. Neki pedig, ha minden igaz – illetve a lidércek a látszat ellenére valóban figyelték őt –, sikerült azt az üzenetet továbbítania feléjük, hogy nem fél tőlük, és nincs is ártó szándéka feléjük, valamint előzetes feltétel-egyeztetés nélkül hajlandó tárgyalni velük, méghozzá egyedül Swattert hozva magával.
A bordóból barnába hajló sörényű, majdnem teljesen fekete lidérc a vártnak megfelelően a jurtához vezette őket. Miután elsétáltak a lehunyt szemmel a bejárat mellett állomásozó, fegyvertelen őr mellett, azonnal megcsapta őket a bentről áramló, kellemesen langyos levegő. Odabent azonban a várttal ellentétben a vendéglátóik csupán a tárgyalás minimumfeltételeire rendezkedtek be, amiről Sunflower nem tudta eldönteni, sértésnek kéne-e vennie, vagy betudhatja az idő hiányának. Bárhogy is, odabent csupán mágikus világítás volt, és három-három egyszerű párna elhelyezve egymással szemben, de még csak egy asztalt se húztak közéjük, hogy illően elválassza egymástól a tárgyaló feleket.
Sunflower igyekezte palástolni, de nagyot nyelt, ahogy a lidércek oldalán felismerte a halhatatlan vezérüket, Pulsart. Képen persze már volt alkalma látni, alaposan meg is tanulta minden karakterisztikáját, hogy kérdéses esetekben is biztosan meg tudja különböztetni a fajtársaitól, hiszen könnyen végzetes hibának minősülhet, ha bárkivel összekeveri. Ami azt illeti, élőben… más volt, mint amire számított. Nem sugárzott belőle földöntúli erő, és felséges aura, egész egyszerűen csak lényegesen magasabb volt a többi lidércnél. És ennyi. Ha a szeme és a patája póni-szerűbb lett volna, Sunflower akár Canterlot utcáin is simán elsétált volna mellette. És ő volt az egyik legveszélyesebb lény, aki a világon élt…
Félig mögötte egy szintén halálos fenyegetést jelentő lidérc állt: Abyss, a hírhedt pengetáncos – igaz, a szabályoknak megfelelően fegyvertelenül –, a jobbján pedig egy ismeretlen, lilás sörényű kanca ült, viszont a három párnából így ők is csak kettőt foglaltak el, mint Sunflowerék, szóval a sárga földipóni nagyon szeretett volna afelé hajlani, hogy valóban a kapkodás áll csak a szegényes fogadtatás hátterében. Személy szerint azt se bánta volna, ha teljesen eltekintenek minden ehhez hasonló, a találkozás szempontjából lényegtelen formalitástól, követként viszont minden felé irányuló gesztust az országa felé intézett gesztusként kellett értékelnie. Azt pedig nem hagyhatta, hogy a lidércek úgy érezzék, félvállról vehetik Equestriát…
Szigorú és kemény arcot öltött hát magára, ahogy a nálánál sokkal hatalmasabb, és jó fél fejjel magasabb csődör elé lépett, hogy elfoglalja a vele szemközt elhelyezett párnát. Meglepetésére azonban Pulsar nem várta meg, míg elhelyezkedik, hanem felállt a fogadására, s csak vele egyszerre ült le újra. Szóval ha az udvariasságnak ilyen nagy jelentőséget akart tulajdonítani, a lidércek vezére most bőven kompenzálta a korábbi hiányosságok miatt, hiszen ez nagyon „póni” megmozdulás volt a részéről. És, mi tagadás, Sunflowernek jobban is esett ez a kis személyes figyelmesség, mint pár kötelező, de élettelen elem közbeiktatása.
– Üdvözöllek, Sunflower, a Sötétség Alikornisának küldötte – szólította meg őt a pónik nyelvén puhán, s közvetlenül a szemébe nézve Pulsar. Mielőtt pedig még lidérc-gesztusként lehetett volna értelmezni, finoman meg is hajolt felé.
A kanca szava egy pillanatra elakadt, nem tudván, milyen szokásokat kéne követnie. Vagy egyáltalán milyen nyelvet kéne használnia? Ennél jobb alkalom nem is adódhatott volna a lidércek nyelvét gyakorolni, és lelkileg végig erre is készült, ugyanakkor ha már föl lett ajánlva alternatíva, fölöslegesen fellengzősnek, és érdemtelenül magabiztosnak tűnt volna meglebegtetni a tökéletestől távol álló tudását és akcentusát. Hogy sokáig ne várassa a lidércek urát, végül mindkét megoldást választotta.
– Üdvözöllek, Vész Bajnoka, ki a Halál hangjait játszotta, és szembeszállt Tébollyal – sziszegte lehunyt szemmel, majd fölnézve a saját nyelvén halkan hozzátette: – Megtiszteltetés találkozni veled, Pulsar, lidércek ura!
Ha a sajátos, és bizonyára valamilyen módon hibás hibrid köszöntésével sikerült bármilyen reakciót kiváltania a küldöttségből, nem adták semmi jelét. Pulsar lassan megemelte az egyik mellső lábát, s a kísérőire mutatott, ahogy azt a protokoll megkívánta.
– Az én tanácsadóm Utolsó Szikra, aki az Elveszetteket kísérte ki a fényből. Az Árnyék Tanács tagja. Őt szólítsátok… szólíthatjátok Chance-nak. A testőröm az Üres Árnyak Lovagja, aki a Mélységbe nézett, és visszatért. Őt szólíthatjátok Abyss-nak is.
– Az én tanácsadóm Waggish Swatter, Equestria Csillagőrségének vezetője – intett a mellette ülő barátnője felé Sunflower abban a pillanatban, hogy Pulsar visszarakta a lábát a párnájára.
Ezt követően azonban a csődör lesunyta a fejét, s a szemét lehunyva végtelennek tűnő percekig némaságba burkolózott. Sunflower pedig csak a hallgatásában követte, mivel nem tudta értelmezni, mit akar ezzel a tárgyalópartnere. Ha csupán rövid ideig tett volna így, kicsit bizakodóbbnak érezhette volna magát, amiért a lidérc kényelemben érzi magát a társaságában, de a csend túlontúl soká húzódott. A rangbeli egyenlőtlenségük okán pedig nem engedhette meg magának, hogy ő kezdeményezzen.
– Nehéz helyzetbe hoztatok – jelentette ki végül árnyalatnyi fáradtsággal a hangjában Pulsar. – Meg akartam köszönni a segítségeteket. De már nem tehetem.
Sunflowernek ismételten minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne remegjen, és ne lélegzetvisszafojtva várja a folytatást, az izmainak megfeszülését viszont már nem bírta megakadályozni.
– Tudjátok, hogy a Fagyott Városokba senki sem léphet az Árnyék Tanács hozzájárulása nélkül, aki nem tartozik közénk – mondta a csődör újra a kanca szemébe nézve. – A kirin és az elementál, akik veletek tartottak, az éjszaka folyamán megsértették ezt a szabályt.
– Elismerem, hogy Jugem Lightcaller és Link a csapatunk tagjai – mondta kiszáradó szájjal Sunflower, semmit sem engedve a merev pozitúrájából. – De nem kaptak arra vonatkozó utasítást, sem engedélyt tőlünk, hogy a városotokba belépjenek. Illetőleg figyelmeztetve is lettek még az utunk elején, hogy ez nem minősül elfogadható cselekedetnek.
– Equestria tehát elhatárolódik a határsértőktől? – kérdezte tárgyilagos hangon Pulsar, de a fejét alig észrevehetően előrebiccentette, ezzel még mélyebben a szemébe nézve.
Továbbra is egész jól sikerült uralkodnia magán, viszont a farkával önkéntelenül suhintott egyet. Nem hitte volna, hogy kapni fog választási lehetőséget. Biztos volt benne, hogy magyarázkodnia kell majd, és ha nagyon szerencséje van, talán a segítségükért felajánlott kompenzációt felhasználva alkualapnak megegyezhetnek valami mindkét fél számára kielégítő megoldásban. Ehelyett megkapta ezt is… és az ellentétét is. Ha élnek a felkínált lehetőséggel, majdhogynem tiszta lappal indulhattak – nem teljesen, a lidércek nem felejtettek –, cserébe viszont Jugemékat magukra kellett hagyniuk. Aminek viszont elég egyértelmű – és visszavonhatatlan– következményei lesznek a csikó számára…
A kérdés egyedül az maradt hát, a négy alikornis Hercegnővel és egész Equestriával a háta mögött volt-e elegendő befolyása a lidércek ügyeibe, hogy egyáltalán képes legyen fenyegetőzés nélkül kiszabadítani a kirint. Amilyen makacsok tudnak lenni a lidércek, még abban sem volt biztos, hogy egy komolyabb hadsereggel a város szájában rájuk tudna ijeszteni. Hiszen évek óta próbálkoztak egyáltalán odáig eljutni, hogy őt elfogadják követként, és még most is csak a különleges helyzetre való tekintettel engedték őket egyáltalán a fővárosuk közelébe. Nem kívánta vissza azokat az időket, amikor Fagyott Város, vagy Üres Város kapujában várakoztatták ugyanilyen hosszasan, csak azért, hogy pár szót válthasson valami ki tudja honnan szalajtott névtelen árnyékkal, majd rendszerint pusztán egy ígérettel térhetett csak haza, hogy majd írásban kapnak választ valamikor…
– Equestria elhatárolódik a határsértőktől – visszhangozta szárazon, de határozottan.
Ahogy kimondta, csak akkor tudatosult benne, hogy a döntésével jó eséllyel megölte Jugemet. Még ha valószínűleg semmit nem is ért volna a szava, meg se próbálni tenni valamit érte borzasztó érzés volt. Minden igyekezete ellenére a szemöldöke megremegett, és pislognia is kellett párat. Az pedig kevés volt megerősítésnek, miszerint a helyes döntést hozta, amikor Pulsar halkan szusszanva újra fölemelte a fejét, enyhítve kissé a rajta lévő nyomáson, és a szemében mintha egy pillanatra hála tükröződött volna. A csődör a tanácsadója felé fordult, aki egészen eddig csupán néha pislogva, folyamatosan Sunflowert bámulta – márpedig ő még ha póni szokásokat próbált is követni, akkor sem keltett volna valami barátságos benyomást.
– Az Árnyék Tanács elfogadja Equestria elhatárolódását – jelentette ki a lila sörényű kanca.
Újabb pár másodpercet ültek csöndben, aztán ezúttal Sunflower szólalt meg. Miután hagyta beszélni a többieket, és nem is vágott más szavába, nem lehetett túl udvariatlan, az eddigiek után viszont nem is akarta magát túl megalkuvónak mutatni. Elvégre konkrét céllal jöttek ide, ami ha nem teljesül, minden áldozatuk hiábavaló volt.
– Mint azt bizonyára tudod, Pulsar, a káosz-szivárgás miatt vagyunk itt – kezdett hát bele a mondókájába, újra magán tudva ezzel minden jelenlévő figyelmét. – A szivárgás rengeteg kárt és veszteséget okozott a számunkra. A legutóbbi ittjártunk alkalmával azt az információt kaptuk, hogy a mágikus esemény mögött a Fagyott Városok állnak.
– Nem – mondta halkan a csődör, s mielőtt még Sunflower visszakérdezhetett volna, folytatta: – Ez egyedül az én felelősségem.
Igazából meglepődnie se kellett volna, elvégre Havas is így mondta… Ugyanakkor, bár az, hogy Pulsar személyesen vállalta a felelősséget, ismételten a nemzetközi incidens elkerülése felé mutatott, a kijelentés nem tudta megnyugtatni Sunflowert. Méghozzá elsősorban azért, mivel a csődör szemernyi megbánást sem mutatott.
– Miért? – kérdezte legalább annyira kíváncsian, mint amennyire számon kérőn.
Ha az előbb nem is, ezzel az egyetlen szóval már sikerült érzelmeket előcsalnia a lidércből.
– Voltál már valaha szerelmes? – sziszegte a lidérc a saját nyelvén. – Voltál már hosszabb időre távol a szerelmedtől?
Sunflower csupán meglepetten pislogott. Volt már, persze… nem is egyszer. Ha úgy tetszik, az általános iskola felső tagozatától kezdve a félbehagyott egyetemi évekig folyamatosan szerelmes volt. Sokáig csak a sóhajtozós ábrándozás rózsaszín köde lebegett a szeme előtt, eleinte nemlétező, majd később létező, de elérhetetlen, híres csődöröket csodálva a távolból. Utána következtek azok a félénk, óvatos próbálkozások a gimnázium alatt, amikor még ő maga sem tudta, mit szeretne igazából. Az egyetemen pedig az egy fokkal már felnőttebb fejével komolyabb randizgatásba kezdett – legalábbis első ránézésre. A sok művészlélek árnyalt érzelmi világába merülni eleinte csábítóan hangzott, de az egyik fajta olyannyira a fellegekben járt, hogy az ő létezéséről hajlamosak voltak megfeledkezni, akár együtt voltak, akár nem, a másik fajta pedig olyannyira tele volt szeretettel, hogy jutott belőle több kancának is egyszerre. A kisebb-nagyobb csalódásai után nem is következhetett más, mint hogy a rózsaszín köd szmoggá sűrűsödjön, és kis híján megfojtsa…
De mindez teljesen lényegtelen és érdektelen lehetett egy halhatatlan lidércúr számára. Ezért nem is értette elsőre a kérdést. Miután azonban fejben végigpörgette villámgyorsan a saját idealisztikus-idiotisztikus romantikus kalandjait, eszébe jutott az egyik legfontosabb információ a tárgyalópartneréről. Kinyitotta a száját, hogy valami olyasmit mondjon, hogy megérti őt, de a csődör halvány, fájdalmas mosollyal leintette.
– Nem kell válaszolnod – mondta inkább megnyugtatóan, mint érdektelenül. – Volt egy egyezményünk a Hercegnőddel. Mi betartottuk a mi részünket. A Kristály Birodalmat visszakapták a pónik, és mi ki is vonultunk a területéről. Felvirágzott, lassacskán nyeri vissza korábbi fényét. Állítólag a Kristály Hercegnőnek azóta csikója is született. Egy alikornis.
Pulsar ezúttal is hagyott neki időt megrágni az elhangzottakat, amit igyekezett is kihasználni. A lidérc személyes múltja okán is be kellett őt avatnia Luna Hercegnőnek a történelem ezen szeletkéjébe, és a Fagyott Városok miatt is. Amire szüksége lehetett, tudott az alikornisok és az ősszellemek viszonyáról, és a Tébolyról, ami miatt ilyen rendkívül kevesen maradtak. Közülük is különösen sokat kellett – a lehetőségekhez mérten – tanulnia Hope-ról, a Remény Ősszelleméről, Pulsar rég elvesztett szerelméről. És természetesen tudott az egyezségről is, aminek a megkötésekor ő maga is jelen volt, csak akkor még a sátor falain kívül. A lidércek visszahozzák a Kristály Birodalmat, és békén hagyják a pónikat, cserébe a Hercegnők segítenek nekik visszakapni Hope-ot. És sok üzenetváltás és közös tervezgetés valóban nem történt ebben az irányban az évek során…
– Amennyiben elfogadnátok egy állandó követet Equestria és a Fagyott Városok között, az nagyban megkönnyítené a kommunikációt – ajánlotta kicsit megemelkedve ültében Sunflower, hogy a mellső patáit felfelé fordíthassa.
– Mindaddig, amíg az alikornisok nem hajlandóak az együttműködésre, nincs miről beszélnünk – vágta rá azonnal Pulsar, a szavai dacára nem ellenségesen, inkább… fásultan. – Én türelmes vagyok… egészen addig, amíg úgy érzem, a puszta türelem nem hiábavaló. A segítségüket kértem, de nem vagyok rászorulva, hogy könyörögjek. Megvannak az eszközeim, amikkel élek is, ha szükségét látom.
– Nem értek túlságosan a mágiához, de Luna Hercegnő azt mondta, Hope-ot elérni még több halhatatlan együttes erejével is merész, sőt, kockázatos vállalkozás – mondta óvatosan Sunflower, és nem kerülte el a figyelmét a lidérc fülének rezdülése a szerelme nevére. – Egyedül…
– Őrültség – szólt ezúttal már közbe a csődör, súlyosan megsértve ezzel még a saját etikettjüket is. – És hosszas tervezés után több szempontból is elszámoltam magam, igen. És kénytelen is voltam az Árnyék Tanács segítségére, s a tiétekre hagyatkozni, hogy egyáltalán kiszabaduljak a saját varázslatom kötelékéből. Viszont tanultam a hibáimból. Ha az alikornisok nem szeretnék tesztelni, eleget tanultam-e, örömmel venném, ha megfontolnák az ígéretük betartását, mielőtt újra próbálkozom.
Sunflower kinyitotta a száját, de nem tudott egy hangot sem kipréselni a torkán. Alábecsülte, mennyire lesz nehéz egyezkedni a lidércek vezérével. Eddig a percig azt hitte, egy kemény, de korrekt, szilárd akaratú, de belátó tárgyalópartner lesz. Ezzel szemben a tengerkék sörényű csődör láthatóan tisztában volt a saját ésszerűtlen viselkedésével, ennek ellenére makacsul kitartott mellette. Mégis mit kellett volna ezzel kezdenie?
– Vész Bajnoka – suttogta hát a lidércek nyelvén, mikor megtalálta a hangját. – A te döntésed miatt pónik és lidércek vesztették az életüket. A ti, a te érdeked is, hogy ez ne legyen ismétlés! Ha te csak annyit engednél, hogy egyetlen póni állandóan kapcsolat legyen a Fagyott Városok és Mezőfölde között, az ilyet elkerülhetnénk. Én vállalnám, hogy közvetíteném az üzeneteidet egyenesen Luna Hercegnőnek.
Úgy érezte, igazán nem kért sokat, sőt, elég egyértelműen kifejtette a véleményét, miszerint az ajánlata mindkét fél érdekét szolgálná. Bármennyire is logikus volt azonban a felvetése, amit már korábban, kevesebb ebbe az irányba sürgető tényező közepette is megejtett már, a lidérceket láthatóan egyáltalán nem hatotta meg. Pulsar újra Chance felé fordult, aki nem is tétovázott a válaszadásban.
– Az Árnyék Tanács nem engedélyezi pónik belépését a Fagyott Városok területére – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
– Sajnálom, Sunflower, de ilyesmire engedélyt adni az Árnyék Tanács privilégiuma – sziszegte Pulsar, a lila sörényű kancával szemben megadva azt a tiszteletet, hogy ő is átváltson a lidércek nyelvére. – Nem fogom szükségtelenül megvétózni a döntéseiket. Bízom benne, az alikornisok így is meg fognak találni, ha a szándékaik elég komolyak lesznek az együttműködésre.
Hát, ennyi – gondolta Sunflower. Abban reménykedett, hogy talán most végre rábeszélheti a lidérceket, hogy elfogadják őt állandó követnek, hiszen ennél jobb apropója nem is adódhatott volna egy ilyen egyezménynek. Miben reménykedhetett egyáltalán Equestria képviselőjeként? Vagy tényleg az ő személyében lett volna a hiba?
– Ha én nem felelek meg, mást is kereshetek a feladatra – bukott ki belőle, miközben minden igyekezete ellenére kissé lelapította a fülét.
– Utolsó Szikra egyértelműen fogalmazott, miszerint a városainkba való belépést nem engedélyezi csak az Árnyék Tanács – emelte meg, s fordította felfelé két mellső patáját Pulsar. – A városok határában természetesen továbbra is fogadjuk az országod követeit.
Különös módon a csődör tetőtől patáig végigmérte őt, amitől Sunflower hirtelen nagyon hiányolni kezdte kettejük közül az asztalt.
– Mivel te magad ajánlkoztál, szívesen elfogadlak tárgyaló félnek a későbbiekben is – mondta halvány mosollyal Pulsar. – Az ezzel járó kényelmetlenségeket igyekszem a jövőben enyhíteni a számodra, s gondoskodom róla, hogy a Fagyott Városok őrei felismerjenek téged, mint a pónik követét.
– Köszönöm – sziszegte halkan a sárga kanca, de nem kellett visszafognia magát, hogy el ne mosolyodjon.
– Lenne még valami, amit mindenképp tudni akarunk, mielőtt áttérnénk a további teendőkre – szólalt meg Utolsó Szikra, immár ő is a lidércek nyelvét használva, de olyan gyorsan pörgetve a nyelvét, hogy Sunflowernek igencsak koncentrálnia kellett, hogy mindent értsen. A szürke kanca továbbra is tökéletesen tartotta a kifejezéstelen arcát. – Az utolsó csomópont lezárásakor találtatok túlélőket?
Sunflower érezte, hogy egyetlen pillanat alatt kiverte a víz. Igaz, abban egyeztek meg egymás közt a csapat többi tagjával, hogy ha szóba is kerül, egész egyszerűen letagadják az elvesztett lidércet. Jugem azonban minden számításukat keresztülhúzta, a lidércek pedig ismertek voltak a… kegyetlen vallatási módszereikről. Szegény csikótól nem is várhatták el, hogy bármit is magában tartson, amit a fogva tartói ki akarnak szedni belőle. Az pedig aligha menthette meg, ha nem tudott semmi stratégiailag fontosat, vagy mondhatott volna bármi olyat, ami arra utalt volna, a pónik titokban bármiféle gonosz tervet szövögetnek a Fagyott Városok ellen…
– Igen, mi egy kancát találtunk – felelte hát némi gondolkodás után.
Bár végig Chance szemébe nézett, így is látta, hogy Pulsar mellette megerősítésképpen apró mozdulatokkal bólogat.
– Hol van ő most? – kérdezte keményen a lidérc kanca.
– Sajnos nem tudjuk – felelt őszintén, a szemét lehunyva Sunflower.
– Hol van ő most? – ismételte, ezúttal türelmetlenebbül Chance.
– A lidérc, aki velünk tartott, eltűnt – szólt közbe most először Swatter. – Miután kiszabadítottuk a pókoktól, egy darabig még velünk maradt, utána viszont egyszer csak nyoma veszett. Próbáltuk előkeríteni, de mivel nem sikerült, feltételeztük, hogy esetleg hazarepült.
– Nem így történt – mondta érezhető ingerültséggel a hangjában, azonnal visszaváltva a pónik nyelvére a lidérc.
– Melyik része nem így történt? – kérdezte szárazon a rózsaszín kanca.
– Szikraszóró nem tért haza – morogta a lidérc, amire már Sunflowernek is ki kellett nyitnia a szemét.
Na, ez baj… Ha a lidérceknél még annyira sem öröklődtek a nevek, mint a póniknál, egy ehhez hasonló egyezés ritkán volt a véletlen műve. Még ha rokoni kapcsolatban nem is állt Utolsó Szikra az elveszett kancával, az biztos, hogy valami köze volt hozzá. Tán még az sem túl merész feltételezés, hogy őmiatta tartott Pulsarral pont ő az Árnyék Tanácsból.
– Ritkaság lenne, ha a sleipnirek akár csak egyet is életben hagynának közülünk önszántukból – jegyezte meg Pulsar.
– A Szurok Tavának Álmodója azt mondta, elhagyta az Örök Felemást – szűrte a fogai között Chance, bár közben egész jól visszanyerte a tartását. – És azt is mondta, életben van, de a tudata, bár nem éber, túl ködös, hogy kapcsolatba tudjon lépni vele.
– Ködös…? – motyogta elkerekedett szemekkel Sunflower.
– Amit a pónik nem mondanak el, az az, hogy volt velük egy changeling is – jelentette ki a lidérc. – És az a changeling pontosan ugyanakkor tűnt el, amikor Szikraszóró is.
Kezdte érteni, mire próbál utalni a lidérc, de nem akart összeállni a kép.
– Masquerade nem az a fajta changeling – csóválta meg végül a fejét. – Nekik már nem szükséges érzelmeket rabolni, és másokat kiszipolyozni! Thorax király kaptára az emocionális energiák tekintetében részben önfenntartó, részben szimbiotikus viszonyban áll a környezetével.
Majdnem egy teljes percen keresztül mindhárom jelenlévő lidérc némán, meredten bámulta őt, amitől szörnyen nehéz volt megállnia, hogy ne fészkelődjön a párnáján.
– Hazudsz! – sziszegte Chance olyan váratlan indulattal, hogy Sunflower összerezzent.
– Nem, szerintem őszintén hiszi, amit mond – mondta semleges hangon Pulsar. – Te nem ismered úgy a pónikat, mint én. Te pedig, Sunflower, nem ismered úgy a changelingeket, mint mi.
– Tényleg megváltoztak – sietett a segítségére újra Swatter. – Ez tudományosan is bizonyított tény.
– Az alakváltók változnak – hunyta le a szemét a csődör. – Az ég kék. Az óceánban pedig víz van. Higgyetek, amit akartok, pónik… Hanem arra azért kíváncsi lennék, ha már így szóba került, ugyan miképp szabadítottátok ki a sleipnirek fogságából Szikraszórót.
– Megkértük őket, hogy engedjék el őt – felelte Sunflower.
Pulsar újra fölnézett, és ismételten egész testében végigmérte őt, ami pontosan ugyanannyira volt zavarba ejtő, mint az előző alkalommal.
– Nem gúnyolódsz – állapította meg kissé felvonva a szemöldökét a csődör.
– Miért tenném? – pislogott értetlenül ő.
– Tisztelj meg hát minket azzal, kérlek, hogy elmeséled, mi történt! – biccentett felé halvány mosollyal Pulsar.
– Egyszerű. Mivel Sovenstup nem világosított fel minket, mire kell számítanunk, egyenesen belesétáltunk a pókok csapdájába.
– Bocsánat! – állította meg feltartott patával a Pulsar. – Ezt a szót Szikraszóró tanította nektek?
– Nem, az egyikőjük.
– Nocsak… – motyogta meglepetten a csődör.
– Szóval mindannyian fogságba estünk – folytatta Sunflower, miután a lidérc nem fűzött további magyarázatot a közbeszólásához. – És a pókok váltságdíjat kértek a szabadon engedésünkért cserébe. A társaink, akik a helyszínre érkeztek, teljesítették a követelésüket, mi pedig azt kértük, hogy velünk együtt Szikraszóró is távozhasson.
– Mit adtatok nekik? – kérdezte immár újra teljesen érzelemmentes arccal a lidércek vezére.
– Aranyat.
Pulsar és Chance összenéztek, és egész hosszan úgy is maradtak, mintha némán egy komplett párbeszédet folytattak volna le egymás között.
– Értem – mondta végül Pulsar. – Tőlünk mit kértek cserébe, amiért kisegítettetek a bajban?
Sunflower újra csupán értetlenül pislogni tudott a hirtelen témaváltástól. Elvégre nem azért jöttek, hogy bármit is kapjanak… és az elsődleges feladatuk, mióta csak a Csillagőrség megalakult, az volt, hogy rajta tartsák a szemüket a lidérceken, majd más, hozzájuk hasonlóan veszélyes fajokon. Mi jobb módja lenne ennek, mint összebarátkozni velük, mint a jakokkal, a kirinekkel, és igen, a changelingekkel is? Viszont amit kérhetett volna, hogy álljanak egymással folyamatos, diplomáciai kapcsolatban, már el lett vetve. Ahogy annak is inkább csak az ellenkezőjére kaptak ígéretet, hogy a lidércek a továbbiakban ne jelentsenek fenyegetést…
– Információt – felelt helyette Swatter, aki láthatóan nem jött zavarba a kérdéstől. – Keveset tudunk a lidércekről, és mint kiderült, még kevesebbet a mágiátokról. A káosz-szivárgásos incidensig azzal sem voltunk tisztában, hogy képesek vagytok káosz-alapú varázslatokra. Ha a jövőben szeretnétek együttműködést, pontosabb képet kell kapnunk a képességeitekről.
– Ésszerű – állapította meg minimális gondolkodás után Pulsar. – És elfogadható követelés. Megfelelőnek találnátok, ha a rendelkezésetekre bocsátanék egy-egy lidércet vizsgálati célból a Fagyott Városokból és a Sötét Földekről?
Ezúttal a két pónin volt a sor, hogy összenézzenek, de nekik elég volt egyetlen pillanat is, hogy megegyezzenek. A korábbi eredményeikhez képest ez is igen komoly előrelépés lett volna, nem is beszélve arról, mennyit tanulhatnának erről a rettentően titkolózó fajról.
– Rendben – bólintott a mosolyát visszafogva Sunflower.
– Ebben az esetben megtesszük a megfelelő lépéseket, hogy eljuttassunk Equestriába két alkalmas személyt – jelentette ki a csődör, azzal felállt a párnájáról, ami mozdulatát mindenki habozás nélkül követte. – Nem ígérem, hogy hamar sikerülni fog, de gondoskodom róla, hogy tartsuk magunkat a megállapodáshoz. Most, ha megbocsátotok, bokros teendőim elszólítanak. Tartjuk egymással a kapcsolatot.
Hogy a lidércekhez nem illő udvariassági formuláit megkoronázza, Pulsar ismételten meghajolt kissé feléjük.
– Az Árnyakba! – sziszegte lehunyt szemmel Sunflower, hogy méltóképpen viszonozza a gesztust.
– Egyetlen pillanatra még csak! – szólalt meg Swatter, mielőtt még a lidércek távozhattak volna. – Ha szabad volna, a tárgyalástól függetlenül megkérdezhetem, mi lesz Jugem és Link sorsa?
– Az elementál az elfogásuk közben megsemmisült – jelentette ki színtelen hangon, s kifejezéstelen arccal a szemükbe nézve Pulsar. – A kirint illetően pedig gondoskodni fogunk róla, hogy a maradványai visszakerüljenek a hazájába.
Sunflower érezte, ahogy a vér kiszáll a fejéből. Olyannyira megszédült, hogy majdnem vissza is kellett ülnie a helyére, s a pillanatnyi botlását a lidércek csak azért nem láthatták, mivel Pulsar lába, ahogy a csődör hátat fordított nekik, ténylegesen meg is bicsaklott, és Abyss és Chance egyszerre ugrottak oda hozzá, hogy támogassák. Pulsar csak futólag támaszkodott rájuk, így egymás mellett hagyták el a sátrat, Sunflower viszont még egy darabig képtelen volt megmozdulni. Egy dolog volt ismerni a lidércek szokásait, egy másik a saját fülével hallani a hidegvérrel hozott ítéletüket.
– Grape Jelly meg fog ölni – suttogta, amikor már csak ketten maradtak.