Ellentétek

Ellentétek

Mintha ma már ez egyszer megtörtént volna vele… Most szinte biztos volt benne, hogy a becsapódás okozta sokk miatt sikerült ilyen szinten összezavarodnia, de egyre erősebben deja vu érzése támadt. Vagy inkább a végletes kifáradása lett volna a felelős érte? Vagy még abban az elátkozott teremben történt volna valami…? Bár sokat nem számít, ha még egyszer ilyesmi fordul elő, komolyan meg kell fontolnia, hogy szakorvoshoz forduljon… Igaz, már most is a legjobb lenne befeküdnie valahova egy teljes kivizsgálásra. Egy ekkora zuhanás, és ennyi megterhelés után könnyen szerezhetett maradandó sérüléseket, amikről még csak nem is feltétlenül tudhatott.

Fájt minden porcikája, nehéz volt minden mozdulat, a gondolatai összekuszálódtak, és mostanra már egy csepp mágikus erőt sem érzett magában. Mégsem tudta felmérni, milyen állapotban van. Talán föl se bírna négy lábra állni, de az is lehet, hogy némi pihenés után tudna akár pár mérföldet is gyalogolni. Nem lehet megmondani, amíg ki nem próbálta. Viszont Conkernek nem tudott segíteni. Ez biztos volt. Mire annyira magához tért, hogy fölfogja, ki is ő és hol is van, a kanca már Swattert is kirángatta mögüle. A rózsaszín kanca állapotából mondjuk azt következtette ki, hogy mindketten ugyanolyan traumát éltek meg, tehát nem vele volt a baj. Swatter teste mintha teljesen merev lett volna a stressztől, s a szemén látszott, hogy még egyáltalán nem tért magához.

Conker lecipelte őket az egyébként meglepő módon a kerekeit leszámítva épen maradt gépről, de aztán nyomban vissza is ügetett Jellyhez. Frank fáradtan elterült a földön, s addig föl se nézett, amíg a kanca vissza nem tért. Mint utóbb kiderült, Conker csak a repülőjükhöz jött, fölmászott a másodpilóta üléséhez, aztán a szájában elvitte az ő elsősegély dobozukat is. Ez a látvány már önmagában is elég indok volt a csődörnek, hogy erőt vegyen magán, és kövesse Conkert. Ha Jelly csak meg akarta nyugtatni őket, és a sérülései mégis súlyosabbak voltak, akkor minden segítségre szüksége lehet!

Gondolatban már felkészült a legrosszabbra, így mikor odaért a két kanca gépéhez, kellemesen csalódott. Egyrészt Conker nagyon szépen tette le a járművet, másrészt Jelly ott üldögélt, a hátát a repülő oldalának támasztva, s bár kicsit sápadtabb volt a szokásosnál, halványan mosolygott, ahogy a társa újabb fáslival kötözte át a már kissé átvérzett anyagot.

– Ne aggódj, tényleg nem olyan súlyos! – mondta Jelly halkan, mikor közelebb ért hozzá. – Fontos szervet nem talált, csak sok vért vesztettem.

– Az nem elég súlyos? – kérdezte zavartan mosolyogva Frank.

– Több kell ahhoz, hogy megállítsanak! – vigyorgott fintorogva a kanca. – De az jól esne, ha hoznátok vizet, mert kiszáradok…

– Még föntről mintha láttam volna arrafelé egy kutat – mutatott Conker Frankék gépéhez képest az ellentétes irányba. – El bírsz menni odáig?

– Természetesen! – bólintott azonnal a csődör.

Igen, úgy tűnik, a szükség hatására még össze tudta ennyire szedni magát. Ügetni ugyan nem bírt, de lassan elindult a megadott irányba. Nem is akarta elsietni. Senkinek az élete nem múlt azon, milyen gyorsan ér vissza, így inkább kímélte magát, amennyire csak lehet. Mikor pedig odaért a kúthoz, szép komótosan leengedte bele a vödröt, s aztán még lassabban felhúzta. Eleve csak annyira merítette meg, amennyit kényelmesen meg bírt emelni, és a szájában hurcolászni, de reménykedett benne, hogy elég lesz, és nem kell tennie még egy kört.

– Láttál valamit? – kérdezte Conker, mikor Frank lerakta melléjük a vödröt.

Megrázta a fejét. Őszintén megvallva fogalma sem volt, hogy mire gondolhatott a kanca. Talán mindegy is. Amennyire tudta most fókuszálni a figyelmét, tán még az se tűnt volna föl neki, ha egy század griff elhúzott volna a feje fölött…

Swatter felé pillantott. A kanca lassacskán túltehette magát a zuhanás okozta sokkon, mert erősen imbolyogva épp felé sétált, s a tekintete is egy fokkal már mintha tisztább lett volna. Nagyon úgy tűnt, hogy mostanra egyedül Conker volt négyőjük közül harcképes állapotban…

– Közel már a város – mondta a barna kanca, miközben Jelly szájához emelte a vödröt. – Amint tudtok mozogni, elindulunk. A gépeket itt hagyjuk. Ha még egy picit meg tudjuk húzni magunkat, nyertünk! Kicsit még tartsatok ki!

– Igenis, asszonyom! – szalutált félig-meddig ironikusan Frank.

– Most már kibírjuk – csatlakozott Jelly.

Swatter már nem is reagált, csak bánatosan lehajtotta a fejét.

* * *

Egy végtelenségnek tetszett, mire elérték a várost. Főleg, mivel nem akartak túl nagy feltűnést kelteni, ezért kerülték az utakat. Mikor viszont lakott területre értek, már nem tudtak tovább elrejtőzni. Jobb híján egy félreeső ruhaboltban újra fölszerelkeztek, mivel a cuccaik jelentős részét kénytelenek voltak Lightwind Passban hagyni a zebráknál. Erre ugyan rá is ment a maradék pénzük jelentős része – főleg azzal együtt, hogy az árust is valahogy el kellett csitítani –, de annyi még maradt, amivel éppen haza tudtak utazni. Többre nem is volt szükség. Érjenek csak vissza Equestriába, onnantól már minden megoldódik!

Frank szerette volna optimistán látni a helyzetet. Elvégre sikerült, amiért jöttek, mind túlélték, és a szabadulás is már olyan közel volt! Mégis… ahogy a többiekre pillantott, és rajtuk is csak a feszültséget és fáradtságot látta, nem tudott teljesen megnyugodni. Most egyszerű, jelentéktelen szürke ruhákat vettek, lehajtott fejjel jártak, kerülve a tömeget, ennek ellenére folyamatosan úgy érezte, mintha mindenki őket bámulná. Nem tudott elkapni egy olyan pillanatot sem, amikor bárki ténylegesen őket figyelte, de képtelen volt szabadulni az érzéstől. Persze ezt részben az is okozhatta, hogy Crotchetshelfhez képest ezen város lakói nagyobb részt griffek voltak, így ők, mint pónik, eleve jobban kilógtak közülük. Az sem enyhített a szorongásán, hogy míg a kikötőig elértek, senki sem szólt hozzájuk, pedig a másik kereskedővárosban gyakorlatilag pár méterenként megállították őket akár az árusok, akár kéregetők, vagy bármilyen népek.

Nagyot lélegzett hát, mikor meglátta az első hajókat. Itt ugyan le kellett mondaniuk arról a minimális fedezékről is, amit a falak mentén haladva a ponyvák alatt nyertek, de úgy tervezték, ez már egyirányú út lesz. Amint tehetik, felugranak a leghamarabb induló hajóra, ami Equestria – és azon belül is lehetőleg Manehattan, mivel ide állítólag az esett legközelebb – felé megy. Még alig érték el a mólót, amikor váratlanul ismerős hang ütötte meg a fülüket.

– Hohó, maguk azok?! Micsoda váratlan szerencse, hogy megint összefutottunk!

A hang forrása után kutatva hamar megakadt a szeme a piszkosfehér pónin, aki az egyik közeli hajóról integetett nekik. Már majdnem megörült az ismerős kapitánynak, mikor hirtelen rádöbbent, hogy ennél nagyobb feltűnést nem is kelthettek volna. Riadtan nézett körbe, és látta, hogy több fej is feléjük fordul. Egy pillanattal később már Swatter is nekilapult az oldalának, de Frank nem tudta eldönteni, vajon ő is megrémült-e, vagy csak észbe kapott, és az álcájukat akarta fenntartani. Coral Shark kapitány azonban láthatóan mindebből semmit nem érzékelt, mert vidáman folytatta.

– Ugye maguk is visszafelé igyekeznek? Mert akkor már pattanhatnak is föl; fél óra, és indulunk! Addig is mesélhetnek az első útjukról, hogy hogy sikerült!

Igen, pontosan erre volt szükségük, hogy világgá kürtöljék! Kösse csak a griffek csőrére, hogy épp most érkeztek vissza! Onnan már tényleg nem olyan nehéz összerakni, miért lehetnek ilyen viharvertek, és miért kerülik mindenkivel a kontaktust!

Mosolyt erőltetett az arcára, és visszaintegetett a kapitánynak, aztán intett a fejével a kancáknak, hogy szálljanak föl. Közben minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne nézzen se jobbra, se balra, s még a hidegvérét is megőrizze. Pedig tudta, érezte: ezzel olyanok figyelmét is fölkeltették, akikét jobb lett volna elkerülni. Elég régóta volt már éjjeliőr, hogy az ilyesmit megérezze. És Swatter is így lehetett vele, mivel még erősebben ölelte a nyakát.

Miután fölért, nem tudta megállni, hogy egy pillanatra ne forduljon vissza. Ahogy sejtette, a griffek többségükben csak oda-odapillantottak rájuk, de volt egy, aki szinte mereven fixírozta őket. Egy fehér tollú, – Frank megítélése szerint – nőstény griff az egyik közeli ház tetejéről gyanakodva méregette őket, aztán ahogy a szemük találkozott, szárnyra kapott és elrepült.

A kis incidenst követően Frank egész indulásig szinte lélegzetvisszafojtva várta, mikor uszítják rájuk a partiőrséget. Ahányszor csak elhaladt a hajó mellett egy-egy egyenruhás, a szíve máris a torkában dobogott. Bármennyire is igyekezett, nem is tudott elszakadni a hajókorláttól, pedig tudta, hogy így csak még több ellenségnek mutatja meg magát. Azt azonban nem akarta, hogy váratlanul támadják le őket. Még a kapitány kérdéseire is csak félvállról válaszolgatott. Egyedül akkor dermedt meg, amikor meghallotta azt a negédes hangot.

– Micsoda öröm önt újra itt látni, kedves Starfall úr!

– Patáit csókolom, Mrs Silky! – igyekezett megfelelőképpen viszonozni az üdvözlést. Ha Twist az ő oldalukon is állt, azért nem ártott az óvatosság. És mivel a felettese volt, a kapitánnyal ellentétben őt már nem hagyhatta figyelmen kívül.

– Milyen volt az útjuk? – érdeklődött a kanca barátságosan, miközben szórakozottan simogatta maga előtt a korlátot. – Elég sokáig elvoltak.

Közeledett az indulás ideje, így a kapitány magukra is hagyta őket, hadd beszélgessenek, míg ő a saját teendői után nézett. Franket azonban ez cseppet sem nyugtatta meg.

– Valóban messzebb mentünk, mint eredetileg terveztük, de azt hiszem, megérte – felelt megfontoltan. Swatterre pillantott, s a kanca az oldalán ártatlan tekintettel, hevesen bólogatott.

– Értem – fordult végre feléjük Twist. Bár mosolygott, a szemén látszott, hogy nincs túl jó kedvében. – És az elegáns ruhájuk hova lett? Egy úripóni igazán adhatna magára, Mr Starfall! A végén még megbámulják a kedves barátnőjével!

Franknek kezdett nagyon nem tetszeni, amerre a téma kanyarodott.

– Igazából volt egy kis összetűzésünk egy helybéli rablóbandával – vágott bele a meséje közepébe, hogy minél hamarabb lerázza magáról a főhadnagyot. – Ha az nem lett volna, igazán kellemes lehetett volna az utunk, de úgy hiszem, nem csak a saját nevemben beszélek, ha azt mondom: nyugodtabban fogunk aludni, ha magunk mögött hagyjuk e partokat.

– Nocsak! – vonta fel a szemöldökét a kanca. – Ez felettébb… kellemetlen lehetett.

– Valóban az is volt, és a továbbiakban nem is szeretnék mesélni róla! – igyekezett lezárni a témát Frank. – Azt hiszem, amint vitorlát bontunk, le is pihenek a párommal együtt.

– Ha nem haragszol, én inkább kicsit kint maradnék a szabad levegőn – szólt közbe halkan, de ellentmondást nem tűrően Swatter.

Na igen, a két kanca között neki nem sok szava lehetett. Visszafojtotta az ösztönös mozdulatot, hogy lelapítsa a fülét, és halvány félmosollyal Swatter felé fordult.

– Csak nyugodtan, kedvesem! Én akkor ledőlök; ha nagyon hiányzom, tudod hol találsz!

Swatter válaszképpen nyomott egy puszit az arcára, aztán hagyta őt félrevonulni. Frank nem ment még messzire. Csupán nekidőlt a főárbocnak, és megkereste a szemével Jellyt és Conkert. Mindketten szorgalmasan segítettek a matrózoknak a kötelek rendezgetésében, s bár Jellyn látszott, hogy nincs épp tökéletes formában, Frank mégsem tudta volna megmondani róla, hogy megsérült, ha nem látja előtte a nyílt sebbel az oldalán. Vagy tényleg nem volt olyan súlyos, vagy csak rettenetesen jól titkolta… bár ez utóbbiba nem is akart belegondolni.

A látszat kedvéért nagyot ásított, pedig valójában szinte remegett az idegességtől. Így is folyamatosan a partot vizslatta, illetve néha odapillantott a hajókorlátnál még mindig egymás mellett álló két kancára. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva kezdte egyre inkább úgy érezni, hogy őt beszélik ki a háta mögött… vagy csak ő lett volna túl paranoiás a fáradtsága miatt? Akárhogy is, nem volt túl büszke magára. Az egész küldetés során jóformán annyi haszna volt, hogy kidöntötte azt a páncélajtót. Meg végül is elvezette azt a repülőt is, de azt beleszámítva, ahogy a végén a földbe csapódott, azt is bárki utánacsinálhatta volna…

– Induláshoz felkészülni! – kiáltotta el magát nem messze tőle a kapitány.

Már nagyon ideje volt! Frank a legszívesebben a patáit rágta volna, amíg a pónik ráérősen elkötötték a Narwhalt a mólótól. Főleg, amikor meglátta a három griffet, akik éppen feléjük tartottak!

Ezek akarnak valamit! Ennek nagyon rossz vége lesz! Miért nem tudunk gyorsabban indulni?! Frank alig tudta már türtőztetni magát, annyira eluralkodott rajta ez a sürgető érzés.

Ahogy a griffek még közelebb értek hozzájuk, kiestek a látóteréből, mert a hajó teste eltakarta őket, de Frank szinte érezte, hogy őket figyelik. Csak pár pillanat, és megállítják a vitorlást! Innen nem szabadulnak egykönnyen!

– Coral Shark kapitány! – kiabált fel valaki, mire a csődör azt hitte, mindjárt elájul. Összeszorított fogakkal figyelte, ahogy a kapitány a hajókorláthoz lép, és kidugja a fejét.

– Mondjátok, fiúk!

Pár másodperces csend következett, ami alatt Frank úgy érezte, legalább tíz évet öregedett, de aztán a griff újra megszólalt.

– Jó szelet, kapitány!

* * *

Rettenetesen fáradt volt már. Mikor eljutott a kabinjáig, és meglátta az ágyát, azt hitte, nem is bírja tovább, és állva elalszik. A szeme szinte leragadt, a lábait alig bírta mozgatni. Valami csoda folytán mégis sikerült elbotorkálnia a fekhelyéig. Ereje már arra sem maradt, hogy magára rántsa a takarót, csak lerogyott rá, és végre-valahára lehunyta a szemét…

Pár pillanatnak tűnt csupán, de mikor újra kinyitotta a szemét, Swatter már ott hevert mellette. A kanca sem bújt a takaró alá, s bár látszott rajta is, mennyire álmos, mégsem hajtotta le a fejét. Csupán ott feküdt, szinte rezzenetlenül, a szemeivel valami lehetetlenül távoli pontba fókuszálva, mellső lábait pedig keresztbe téve, mintha el akarna zárkózni a világ elől. Az egész testéből szinte sugárzott a feszültség. Talán csak amiatt, hogy az előbb ébredt fel, Frank ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kicsit megmasszírozza a kancát. Azt azért mégse hagyhatta, hogy itt feküdjön mellette ilyen görcsösen! Valahogy fel kellett oldania ezt a rengeteg felgyülemlett stresszt.

Fölemelte a patáját, és finoman Swatter hátára helyezte. A hatás azonnali volt: a kanca úgy összerándult, mintha áramütés érte volna, mire a csődör azonnal elkapta a lábát.

– Ne érj hozzám! – sziszegte szikrázó szemekkel.

– Bocsánat… – visszakozott Frank. – Én csak…

– Ne érj hozzám! – ismételte kicsit csendesebben a kanca. – Kérlek!

– Ne haragudj! – kérte a csődör, s bocsánatkérően lesunyta a füleit. – Figyelj, tudom milyen nehéz neked…

– Most hagyj békén, kérlek! – vágott közbe újfent Swatter még lágyabb hangon.

– Rendben. Kimegyek, te pedig nyugodtan pihend ki magad!

Mivel a kanca nem felelt, Frank óvatosan föltápászkodott az ágyról. Picit még nézte a csinos rózsaszín pónit, de az a fal felé fordította a fejét. Nem akarta zavarni, hát lassan elindult kifele. A patája már a kilincsen volt, amikor Swatter újra megszólalt.

– Láttak minket.

Frank megtorpant, és várta a folytatást, a kanca azonban sokáig ismét csak némán meredt maga elé.

– Az volt az egyetlen esélyünk, ha nem vesznek észre minket – szólalt meg végül Swatter. Halkan beszélt, de a hangjából így is kiérződött a félelem. – De megláttak.

– Arra a három griffre gondolsz? – kérdezte Frank suttogva.

– Rájuk is – jött a felelet. – Meg arra a fehérre.

– Ismered őket?

– A fehéret igen – lehelte alig hallhatóan a kanca, de Frank így is beleborzongott.

– De… hagytak minket elmenni – próbálkozott a csődör. – Ha tudják, hogy mi voltunk… miért engedtek volna el?

– Nem tudom – hajtotta le a fejét Swatter. – De még nincs vége…

A kanca ránézett karikás szemeivel, és Frank látta, ahogy megremeg a szája. Eddig is kedvelte Swattert, de így látva legszívesebben szorosan magához ölelte volna. Olyan szerencsétlenül festett, ő meg… a fenébe is, hogy nem tud egy kanca kedvében járni?!

Erőt vett magán, és odalépett az ágy mellé. Swatter figyelte minden mozdulatát, de nem szólt semmit. Frank leült mellé, és már emelte a lábát, hogy végigsimítson a kanca sörényén, de aztán észbe kapott, és visszafogta a mozdulatot. Helyette fölemelte a takaróját, és ráterítette a társa hátára.

– Nem merek elaludni – suttogta Swatter. – Mi van, ha éjszaka…?

– Kint maradok, és őrködök, rendben? – vágta rá gyorsan Frank.

A kanca lehajtotta a fejét a párnára, lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott.

– Köszönöm.

Egészen meglepődött, hogy már besötétedett. Pedig mintha tényleg csak pár percet szunyókált volna. Nem is érezte magát igazán kipihentnek, de az tény, hogy odakint már a csillagos ég várta. Fújt a szél, hűvös volt, de most annyira nem is bánta. Ilyen időben legalább nem fog visszaaludni, és tarthatja magát a Swatternek tett ígéretéhez. Ennyi fényben ugyan nem sokat láthatott, de azért odament a hajókorláthoz, és megtámaszkodott rajta. Kicsit fürkészte a tájat, de aztán a Hold, mint egyetlen fényforrás, magához vonzotta a tekintetét. És az is csak Luna Hercegnőt juttatta az eszébe. Vajon mit csinálhat most? Talán ő is rájuk gondol, várva a visszatértüket? Tán azt is tudja valamiféle isteni hatalmának köszönhetően, hogy már úton vannak, és ott fogja várni őket a parton? Vagy fontosabb teendői vannak? Lehet, hogy épp az egyik tanítványával foglalkozik? Mondjuk Trinkettel?

Frank elmosolyodott a gondolatra. Az a bolond kanca! Neki köszönheti, hogy most itt van. És jobban meggondolva, tényleg köszönheti is, minden irónia nélkül. Mi is volt a cél? Hogy ne unatkozzon? Sikerült. Hogy baráti társaságban legyen? Ezt is rá lehet fogni. Hogy ne gondoljon Rosie-ra és Red Pinre? Sikerült… eddig… Nem akart most ilyesmin búslakodni, és… érdekes módon nem is tette. Ahogy a két kancára gondolt, most is érezte, hogy ugyanannyit jelentettek, jelentenek neki, mégse mardosta most olyan elviselhetetlenül a hiányérzet. Kösz, Trinket! Te vagy a legjobb!

– Látom, jó kedved van – hallotta Conker hangját a közelből.

A kanca most lépett oda mellé, és ő is nekitámaszkodott a korlátnak. Nem nézett felé, ő is a csillagokat figyelte.

– Való igaz – felelt. – Végül csak jól alakult minden.

– Úgy van – helyeselt a kanca. – És ezt neked köszönhetjük.

– Nekem? – csodálkozott Frank.

– Tudod, mire gondolok. Nélküled nem jutottunk volna el idáig. Azt hiszem, bocsánatot kéne kérnem. Alaposan félreismertelek.

Frank meglepetten fordult felé, de Conker úgy tűnt, komolyan beszélt. És ez még a hangján is érződött. Ilyen finoman még sosem szólt hozzá. Örült neki, hogy a kanca megbékélt végre a jelenlétével, még akkor is, ha nem érezte kiérdemeltnek.

– Nincs bennem semmi különleges.

– Na, ez azért talán túlzás – somolygott Conker.

– Nem sok unikornist ismerhetsz akkor…

– Valóban csak párat ismerek, de most másra gondolok – nézett mélyen a szemébe a kanca. – Az sokkal fontosabb, hogy amikor bajban voltunk, megtettél minden tőled telhetőt. Nem hátráltál meg egyszer sem. Olyan bátran viselkedtél, amivel őszintén szólva sikerült meglepned. Azt hittem, füled-farkad behúzva összekucorodsz majd a sarokban, és ránk hagyod a piszkos munkát.

– Sosem hagynám cserben a barátaimat – felelt halkan.

– Igen, Je… Winedrop mesélte – lapította le zavartan a füleit Conker. – Elmondta, hogy mi lett a régi társaiddal. Részvétem.

– Köszönöm.

– És örülök, ha engem is a barátodként tartasz számon. Nemigen szolgáltam rá a viselkedésemmel, azt hiszem. De ha jelent valamit, én sem csak főnökként, de barátként is gondolok már rád.

– Igen, nagyon sokat jelent – mosolyodott el Frank. Jó érzés volt végre egyenesbe jönni a kancával.

Sokáig némán figyelték az eget. A csillagok hol elbújtak, hol újra előbukkantak a gyorsan suhanó sötét felhők mögül. A szél zúgásán kívül nem is hallottak mást. Frank messze elkalandozott a gondolataiba. Eleinte még azon merengett, hogy mit fog csinálni, ha végre hazaér Canterlotba, de aztán egy idő után már ő sem tudta követni saját magát. Mintha csak nyitott szemmel álmodott volna, úgy kergették a fejében egymást a képek.

Conker nagyot sóhajtott mellette, ami egy pillanat alatt újra visszarázta a valóságba. Hirtelen az is eszébe jutott, hogy Jelly hogylétéről el is feledkezett érdeklődni. Pedig mennyire aggódott érte, csak ez a nyomorult fáradtság ne uralkodott volna ennyire el rajta!

– Winedrop kisasszony jobban van már? – kérdezte.

– Igen – mosolyodott el Conker. – Sokkal keményebb kanca, mint amilyennek mutatja magát.

– Én azért féltem.

– Megértem. Önfejű. Mármint bizonyos szempontból. Nem vigyáz magára. Úgy kellett ráparancsolnom, hogy pihenje ki magát.

– Akkor nincs komolyabb baja?

– Nincs. Engedte, hogy megnézzem. Ha nem erőlteti meg magát, hamar rendbe jön.

– Reméljük, hogy nem lesz rá szükség! – jegyezte meg sokatmondóan Frank.

Conker gyanakvóan felvonta a szemöldökét.

– A párom aggódik – folytatta a csődör. – Nem érzi magát biztonságban a vízen.

A kanca elgondolkodva bökdöste az állát, s a tekintete a távolba révedt.

– A szél nekünk kedvez – mondta kisvártatva. – Te ugyan aludtál, de ma nagyon szépen haladtunk. Manehattan pedig közelebb van, mint eredetileg hittem. Ha marad ez az időjárás, nem kell tartanunk sok mindentől. Hamar odaérünk, és akkor a párod is megnyugodhat.

– Úgy legyen – bólintott Frank.

– Egyedül egy gőzhajó érhetne utol minket, de azt nem láttam Longbuoyban – tette hozzá Conker. – Igaz, ez nem sokat jelent, de azért reménykedjünk! Mást úgyse tehetünk…

* * *

Egész hajnalig ott maradtak egymás mellett, s nézték a hullámok fodrozódását. Csak ritkán szóltak egymáshoz, és akkor is rövidre fogták a mondandójukat. Az éjszakai őrséget ellátó matrózok néha váltották egymást, s kényelmesen lassú köröket téve párszor elsétálgattak mögöttük, de nem vonták őket kérdőre a kései fennmaradás miatt. Valószínűleg eleve elég indok lehetett, hogy Frank jóformán az egész napot előtte az ágyban töltötte, valamint a rablóbandás fedősztoriról is mind hallhattak már.

Pár óra elteltével Frank már egészen meg is nyugodott. Bár eleinte alig érezte magát kipihentebbnek a hosszas alvás után, mostanra már kiütközött rajta annak jótékony hatása. Szellemileg és fizikailag is sokkalta frissebb volt, és a jókedve is kezdett lassacskán visszatérni. Így, hogy éjszakára megkurtították a vitorlákat, még a hajó sem imbolygott olyan erősen, s a gyomrát sem túlzottan terhelte meg. A repüléshez képest azért mégis ez volt a kellemesebb.

Kora reggel aztán Coral Shark kapitány gyorsan körbejárta a Narwhalt, végzett pár gyors számítást a kis jegyzetfüzetében a szélirány és az iránytűjének állása alapján, aztán hamarosan újra kihúzták a vitorlákat, és újult erővel szelték a habokat. Nem sokkal később Jelly, majd pár percre rá Swatter is előkerült a kabinjából. Frank megkönnyebbülésére mindketten sokkal jobban néztek ki. Jelly sörénye ugyan csupa kóc volt, de bágyadtan mosolygott, és már egyáltalán nem sántikált. Swatter pedig – bár továbbra is feszülten bámult ki a hajóból – nagyságrendekkel nyugodtabbnak és kipihentebbnek tűnt.

A rózsaszín kanca kérésére valaki közülük állandóan figyelte a vizet, még amellett is, hogy a hajó egyetlen pegazusa is folyamatosan szemmel tartott minden közeledőt. A Griff Királyság partjai felől azonban se közel, se távol nem jött semmiféle vízi jármű, mindössze az equestriai oldal felől futottak bele pár vitorlásba, akiket a kapitány hajókürttel és lelkes patalóbálással üdvözölt. Biztos ismerősök voltak…

Már jócskán délután felé járt az idő, amikor Steel Anchor, a Narwhal pegazusa elkiáltotta magát:

– Kapitány úr! Hajó nyolc óránál!

Akkor éppen csak Frank és Jelly volt a csapatból a fedélzeten, de mindkettejüknek azonnal görcsbe rándult a gyomra. Ha mögülük jön a hajó, és feléjük tart, akkor az egész biztosan őket keresi! Viszont biztosra akartak menni, így hallgatólagos egyetértéssel megvárták a kapitány válaszát.

– Hajó? Az hogy lehet? Crotchetshelfből nem szokás közvetlenül Manehattanbe menni!

– Márpedig ez felénk jön! – erősködött a pegazus. – Méghozzá ha jól látom, elfogó pályán! És szerintem utol is fog minket érni!

– Mi a felségjelzése? – kérdezett újra nyugodt hangon a kapitány.

Sokat ugyan nem számított a távolság, de Anchor kicsit kintebb repült a hajóból, és a szeme elé emelte ellenzőként az egyik mellső lábát.

– Nem látom, Uram! Messze vannak még, de elég gyorsan jönnek!

Több se kellett Frankéknek, azonnal mindketten a kapitány mellé ügettek, és kidugták a fejüket a hajókorláton. Frank azonban hiába hunyorgott, csak egy homályos foltot látott a kérdéses irányban, félig a ködbe veszve. Az még hagyján, hogy arra rájöttek, hogy hajó követi őket – sok más variáció nem volt –, de miképp lehetett volna bárkitől elvárni ilyen távolságból, ilyen látási viszonyok között még a felségjelzés megállapítását is?

– Szólj a többieknek! – szólalt meg hirtelen Jelly.

Frank egy pillanatra elgondolkozott azon, vajon nem volt-e túl feltűnő, hogy Jelly utasította őt, de aztán belátta: ha a sejtésük beigazolódik, a legkisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, mint a pónik előtt fenntartani az álcájukat. Sietősen a kabinok felé indult, és gyorsan be is kopogott Conkerhez, aztán választ se várva máris a saját ajtajukhoz fordult. Swatter reagált gyorsabban. Mintha eleve számított volna a csődör érkezésére, pár pillanattal később már meg is jelent előtte. Bár nem tudhatott a helyzetükről, mégis annak megfelelően elég rémült arcot vágott. Frank azonban megvárta, amíg a másik kanca is előbukkan, csak akkor szólalt meg.

– Gyertek!

– Baj van? – kérdezte félve Swatter, de azért követte őt.

– Nagyon reméljük, hogy nem.

Hamarosan már mind a négyen feszülten figyelték a hajó oldalából a vészesen közeledő foltot. Hiába volt közöttük jelentős távolság, az üldözőik, úgy tűnt, félelmetesen gyorsan be fogják érni őket. A folt mostanra már duplájára növekedett, és kibontakozott a felszálló pára takarásából, de Frank még így sem tudott róla szinte semmit megállapítani. Egyedül annyit, hogy tán az is hasonló vitorlás lehetett, mint a Narwhal.

– Elnézést, kapitány úr! – szólította meg Swatter a fehér csődört. – Elkérhetném a távcsövét?

– Nincs miért aggódnia, kishölgy, nem kalózok – felelt Shark kapitány. – Felvonták a Griff Királyi Palotaőrség zászlaját.

– Azért én megnézhetném? – kérdezte a kanca, már alig palástolva a hangja remegését.

– Mi ez a fokozott érdeklődés, ha szabad kérdeznem? – nyújtotta át a távcsövét a kapitány.

Swatter nem válaszolt, csak a szeme elé vette a messzelátót, de pár másodperccel később el is kapta onnan. Frank látta rajta, hogy igyekszik nyugalmat erőltetni magára, de egyre kevésbé jár sikerrel.

– Uram, meg tudná oldani, hogy lehagyjuk azt a hajót?

– Nem valószínű. A szél nekünk kedvez, eleve nekünk kéne gyorsabbnak lennünk. De miért kéne lehagynunk őket?

– Pontosan ettől féltem – motyogta a rózsaszín kanca, mit se törődve a kapitány értetlen pillantásával. – Ha jobb szelünk van, mint nekik, és mégis utolérnek, az csak egyet jelenthet!

– Varázslat? – kérdezte Jelly.

– Az – nézett rájuk Swatter olyan gyászos képpel, mintha a halálos ítéletét mondták volna ki. – És sejtem is, hogy melyikük áll mögötte, de Celestia ne adja, hogy igazam legyen!

– Miről beszél, hölgyem? – vonta össze gyanakvóan a kapitány a szemöldökét, de a kanca továbbra sem hederített rá.

– Ezek elől nem menekülünk el, Jelly, harcolnunk kell!

– Ne haragudjon, Miss Soft Heart, de… – kezdte Jelly kissé kipirulva, azonban Swatter nem hagyta befejezni.

– Most már mindegy! Most már annyira mindegy! Ha még van esélyünk, az az, hogy mindenkinek, aki csak a hajón van, fegyvert nyomunk a patájába, és az utolsó vérünkig harcolunk! Nettle, csinálj valamit!

Frank zavarodottan pislogott körbe, ahogy minden szem – még pár matrózé is – rá szegeződött. Váratlanul érte a helyzet. Talán visszakozhatott volna, hogy a párjának megártott a hosszú út, de kérdéses, mennyi értelme lett volna. Így hát fölvette a legkomolyabb arcát, a kapitány felé fordult, megköszörülte a torkát, aztán hivatalos hangnemben nekikezdett.

– Frank Nettle hadnagy, Éjjeliőrség, Különleges Egység! – mondta jó hangosan, hogy mindenki hallhassa. – A csapatommal Luna Hercegnő Őfelsége nevében titkos küldetést teljesítünk. Coral Shark kapitány úr, szükségünk van önre, a pónijaira és a hajójára! Ezennel tisztelettel kérném mindőjük segítségét!

Pár idegtépő másodpercig a kapitány tágra meresztett szemmel, némán bámult rá, de ő rezzenéstelenül állta a tekintetét. Aztán a fehér csődör nagyot prüszkölt, és hitetlenül megrázta a fejét, de aztán meglepően nyugodt hangon válaszolt.

– És láthatnám a parancsát, kedves Nettle hadnagy?

Frank egy pillanatra teljesen ledermedt a kéréstől. Hiszen ezzel nagyon nagy gondban lesznek! Canterlotban ugyanis abban állapodtak meg a Hercegnővel, hogy mivel a politikai helyzet rendkívül feszült a két nemzet között, ezért a pónik megbízása szigorúan nem hivatalos, így aztán semmiféle papírt nem is kaptak róla. Viszont a kapitány higgadt, kemény pillantásából ki tudta olvasni: ha nem igazolják megfelelőképpen a felsőbb utasítást, gondolkodás nélkül ki fogja őket szolgáltatni a griffeknek.

Bizonytalanul Jellyék felé fordult, de láthatóan nekik sem volt használható ötletük.

– Uram, amennyiben nem tudja alátámasztani az állítását…

– Twist! – kiáltotta el magát hirtelen ötlettől vezérelve Frank. Gyorsan körbenézett, hátha megpillantja a szürke kancát. Szerencséjére Shadow Twist már egy ideje figyelhette a beszélgetésüket a hátuk mögül, mert most gyorsan lekapta a fejét, de nem tudta elkerülni, hogy a csődör észrevegye. – Twist főhadnagy, segíts kérlek!

Újabb kínos csönd következett, de a kanca nem válaszolt. Frank jobbnak látta, ha még kicsit üti a vasat, mert a pónik egyre barátságtalanabbul néztek rá.

– Shadow Twist! Megvan, amiért jöttünk! Segítened kell, különben a Hercegnő nagyon csalódott lesz!

Pár másodperccel később a szürke kanca feje előbukkant a ládák mögül. Twist olyan pillantásokat küldött Frank felé, mintha legszívesebben elevenen megnyúzná.

– Ó, Nettle, te négy lábon járó szerencsétlenség! – dühöngött a kanca. – Hogy a rossznyavaja törne ki rajtad!

– Mrs Silky? – fordult felé döbbenten a kapitány. – Nem mondja, hogy maga is…!

Twist válaszképpen halk szitkokkal árasztotta el a társait, s közben megemelte az egyik mellső lábát, s a fogával egy erélyes mozdulattal letépte róla a patkót. A fémdarabot Frank felé hajította, de ő idejében elhajolt előle, így a patkó fönnakadt a hajókorláton. Twist azonban nem foglalkozott vele, hanem újra a patája felé fordult, mintha azt is le akarná rágni. A következő pillanatban azonban már egy papírlappal a szájában lépdelt feléjük. Műpatát hordott volna? Milyen elmés…

– Nagyon remélem, hogy megérte, Frank, különben én magam fojtalak meg! – tartotta a kanca a lapot kapitány elé. – Hanyadik küldetés… persze, hogy csak te tudod elbarmolni nekem!

Shark kapitány eközben többször is átfutotta a papírt, aztán szomorúan Twist szemébe nézett.

– Nos, kapitány? – törte meg a csöndet Jelly.

– Kénytelen vagyok hinni maguknak – mondta szenvtelen hangon a csődör. – Sajnálom, hogy így félreismertem, Shadow Twist főhadnagy.

– Hát még én mennyire sajnálom, hogy ki kellett derülnie! – sziszegte a kanca gyilkos pillantásokat küldve Frank felé.

– És mi a kapitány döntése? – csatlakozott a beszélgetésbe Conker.

Coral Shark újra kinézett a még mindig rohamosan közeledő hajó felé, majd lehorgasztotta a fejét, és nagyot sóhajtott. Aztán hirtelen kihúzta magát, és dacosan körbepillantott előbb Frankéken, aztán a saját matrózain.

– Teljesítjük a Hercegnő akaratát, s ha kell, hát a vérünkkel szolgáljuk a hazánkat! – kiáltotta el magát. – Jól mondom, fiúk?

Ha nem is lelkes éljenzés, de legalább helyeslő morajlás futott végig a pónikon.

– Azonban mielőtt még felkészülnénk az ütközetre, legalább elárulnák, miért is harcolunk? Mert ajánlom, hogy olyasmi legyen, ami megéri a pónijaim életét!

Míg Jelly nagy vonalakban felvázolta a küldetésük lényegét és a megszerzett fegyver jelentette fenyegetést, Frank és a többiek ismét az üldözőik felé fordították a figyelmüket. Pár perc telt csak el, az ellenséges fregatt mégis már olyan közel ért hozzájuk, hogy akár egyesével megszámolhatták volna a vitorláit. Időközben Swatter újra elkérte Shark kapitány látcsövét, s most annak segítségével próbálta fölmérni az ellenfeleiket.

– Legalább harmincan lehetnek – állapította meg kisvártatva.

– Akkor mindenkire jut egy griff! – vágta rá azonnal Frank. – Az nem is olyan rossz arány!

– Mondom legalább! – hurrogta le Swatter. – De nem is ez aggaszt… Sokkal inkább az, hogy a lényeget nem látom. Nem lehet ilyen szögből túl jól belátni a hajóba.

– Ezen mondjuk könnyen segíthetünk – kapta ki a kanca patájából a távcsövet a csődör, aztán a magasba emelte. – Hé, Anchor, kukkants már be kérlek a barátainkhoz!

A megszólított pegazus fintorogva végigmérte őt, de azért engedelmeskedett. Megfogta az eszközt, és felröppent vele a főárboc csúcsa fölé.

– Én most innen harminchárom… harmincnégy griffet látok! – kiabált le kisvártatva. – De lehetnek még a fedélközben is!

– Van közöttük olyan, amelyiknek sárgás-narancssárga a feje, de koromfekete a csőre? – kérdezte Swatter.

Ezúttal többet kellett várni a válaszra, amíg a pegazus végignézte az összes griffet.

– Olyat nem látok – felelt végül. – Viszont mintha lenne velük két póni is!

– Hogy néznek ki? – kiabált föl Swatter újra kissé megremegő hangon.

– Az egyik egy lila csődör, türkizkék sörénnyel. Most állt ki a hajó orrába. Napszemüveget visel, ha jól látom. A másikat azt nem tudom. Azon szürke köpeny van, és… várjunk csak! Ez lehet, hogy mégse póni… Igen, szerintem az egy zebra!

– Entropy – suttogta Swatter, és a fejét nekitámasztotta a korlátnak.

– Ismered őket? – kérdezte Frank.

– Hogy ismerem-e? – A kanca föl se nézett, csak fájdalmasan sóhajtott. – Bár ne ismerném őket! A Fekete Karom nem aprózta el… Mind itt fogunk megdögleni…

– Marhaság! – szólalt meg mellette Twist.

– Gondolod? – pillantott fel oldalvást rá a kanca. – Szerinted hogy tudnak egy nyamvadt vitorlással ilyen rossz szélben így utolérni minket? Az a zebra… a sok ügynök közül vele akartam a legkevésbé találkozni… Persze… hiú remény volt csupán, hogy nem őket küldik…

– Mégis mi lehet olyan félelmetes egy egyszerű zebrában? – értetlenkedett Conker.

– Ő az a boszorkány, akinek még a Mester sem szívesen ment a közelébe. És higgyétek el, nem véletlenül. – morogta Swatter. – Az a rohadék, az… Csak annyit mondok, akinek szarva van, jobban teszi ha távol tartja magát tőle! Az az őrült unikornisokat eszik reggelire! Nettle, te jobb ha vigyázol, téged darabokra szed! Az a másik meg… Glass Cannon… a stalliongradi nehézfiú… ha hallottátok már mi a brutalitás, most megnézhetitek élőben is! És csak reménykedjünk, hogy Chain Warden tényleg nem dugta ide a csőrét, mert akkor én inkább beugranék a vízbe, és imádkoznék, hogy előbb fulladjak meg, mint hogy rám talál! Én mondom, itt fogunk mind megdögleni!

A kanca a végét már olyan hangosan mondta, amire több póni is felfigyelt.

– Csendesebben, Swatter – tapasztotta be a kanca száját Twist a patájával. Higgadtan beszélt, de a szeme vészjóslóan csillogott. Aztán közelebb hajolt hozzájuk, és olyan halkan súgta, hogy csak ők hárman hallhassák: – Ha még szeretnétek egy kicsit életben maradni, akkor inkább bátorítsátok a legénységet, ne a frászt hozzátok rájuk!

Valóban, a kanca kirohanásának hatására a matrózok közül páran már a farkukat maguk alá húzva pislogtak körbe menekülési útvonalakat keresve, de a nyílt vízen, távol a parttól esélyük se volt ilyesmit találni. A griffek hajója pedig egyre csak közeledett…

– Gyerünk lajhárok, csipkedjétek magatokat! – bődült el hirtelen Coral Shark kapitány. – Fegyverbe mindenki, készüljetek a harcra! Nem lustálkodni, bitang korcsok! Kapkodjátok a lábaitokat!

Bár Frank inkább mókásnak találta a kapitány parancsait, a matrózokra érdekes módon pont a megfelelő hatással voltak. Shark kapitány pillantása nyomán még a legfélősebb póni is azonnal ugrott a dolgára.

– Néha csak így lehet beszélni velük – mondta Frankéknek címezve a piszkosfehér csődör. – Viszont szólok, ha mégis kijutunk a partra élve, Luna Hercegnő jön nekem egy új hajóval…

– A keletkező károkat természetesen megtérítjük, kapitány úr – bólintott Jelly.

– Azt ajánlom is! Hozzátok a puskámat! – kiáltotta el magát ismét a kapitány.

– Mi is szerelkezzünk fel! – indítványozta Conker. – Twist, neked van fegyvered?

A szürke kanca csak a fejét csóválta.

– Mégis kinek nézel te engem? – kérdezte fitymálóan. – Hülye lennék fegyvertelenül mászkálni!

– Hát jó… akkor készüljünk fel…

– … a legrosszabbra! – egészítette ki Conkert Swatter.

Mire az ellenséges fregatt – a kapitány állítása szerint – lőtávolságba került, már minden póni készen állt a griffek fogadására. Az utasításnak megfelelően csak a patájuk ügyébe helyezték a rövid szablyáikat, késeiket és pónira méretezett pisztolyaikat, de egyikőjük sem mutatott támadó szándékot. Megbeszélték, hogy bármilyen egyértelmű is a griffek agressziója, egészen addig nem bocsátkozhatnak harcba velük, amíg ők meg nem teszik az első lépést. Nem provokálhattak felelőtlenül háborút azzal, hogy ők lőnek először egy királyi hajóra. Így hát kénytelenek voltak türelmesen várakozni.

Jelly, Conker és Swatter ott maradt a kapitány oldalán, de Frank a hajó két unikornisával egyetemben Swatter javaslatára behúzódott a fedélközbe. A rózsaszín kanca félelmét látva pedig Frank is egyre inkább kezdett tartani attól a zebrától… Mégis mire lehet képes, amitől ilyen szinten pánikba esett? Látta már Swattert elkeseredettnek, de ennyire nyíltan sose fejezte ki ezt az érzését.

Igyekezett így a fedezékből is minél jobb rálátást nyerni a közeledőkre. A hajó orrában közömbösen ácsorgó napszemüveges pónit hamar föl is fedezte, de innen nem látott senki mást. Csak akkor vette észre a griffeket, amikor azok szárnyra kaptak, immár drámaian lecsökkentve a köztük lévő távolságot. És Frank már érezte. Érezte a csata szelét. És érezte, hogy ez bizony, ha nem is élete legnagyobb ütközete lesz, de jó eséllyel az egyik legveszedelmesebb.

Csak éljék túl! Másban már nem reménykedett…

Csak éljék túl…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.