24. Fejezet

Ahhoz képest, hogy a macska felkészítette őket, milyen szűkös a választékuk, az étel remek meglepetés volt mindannyiuk számára. Elsőre pedig Tarn némi fenntartással bámulta az asztalon a lapos tányérok mellé pakolt ezüst étkészletet, hogy azt vajon már előételnek szánták-e, de szerencsére a lidércek valóban elég alaposan tájékozódtak mindannyiuk táplálkozási szokásaival kapcsolatban. Kicsit talán túl jól is, mivel a pegazusok közül néhányan, a thesztrálok közül pedig sokan szerették a halat, viszont Tarn nem tartozott ebbe a csoportba, és láthatóan Silksong sem, mégis mindketten kaptak egy becsületes adag nyers pisztrángot. Tarnnak meg is fordult a fejében, hogy nagylelkűen átpasszolja az egészet a barátjának, viszont teljesen szükségtelennek bizonyult. A szakácsuk – akinek érthetetlen módon nem volt neve, és Gjenklang „Skete”-ként hivatkozott rá – mintha most akarta volna kiélni a húskészítési perverzióit, egy hatalmas adag gőzölgő steaket pakolt Dave tányérjára, amit a férfi nyálcsorgatva fogadott.

Na persze a pegazus nem élvezte volna az étkezést, ha csak ilyesmik állnak rendelkezésükre. A száraz széna nem volt nagy dolog, viszont mindig is szerette csak úgy ropogtatni, emellett pedig kaptak némi enyhén szikkadt fehér– és sárgarépát, és Tarn határtalan örömére kristálybogyókat. Manehattanben a Kristály Birodalom felbukkanása óta nem volt lehetetlen megtalálni ez utóbbit se, de olyan borsos áron mérték, hogy a pegazus nem érezte úgy, valóban megengedheti magának. Ettől függetlenül egyszer mindenképp meg akarta kóstolni, milyen, és nem is okozott csalódást: az apró, színes golyócskák pont annyira voltak savanykásak, hogy az édes ízük ne legyen émelyítő, és ezen felül mindegyik színnek volt még valami egészen egyedi, gyümölcsös aromája, amit nem tudott igazán máshoz kapcsolni. A rózsaszínekre elsőre meg mert volna esküdni, hogy epresek, a narancssárgákra meg simán rámondta volna, hogy narancsosak, de minél többet evett belőlük, annál inkább érezte, hogy csak az otthoni cukorkák színkódolása miatt társította őket össze így.

Ráadásul mivel helyben termesztették, hatalmas mennyiségben kaptak a bogyókból, a pónik nyersen, Dave pedig a húshoz lekvár formájában, mint valami ínyenc étteremben. Jól tele is zabálták magukat… viszont amint az első éhségüket elverték, Tarn nem tudta megállni, hogy az ételt ne használja kicsit flörtölésre is. Megkereste az elé készítettek közül a legnagyobb répát – ami amilyen fonnyadt volt, azért nem számított valami hatalmasnak –, s a patájával az orra elé emelte.

– Hé, Dave! – nézett fel a barátjára. – Nem kéred esetleg?

– Öh… nem, köszi – pislogott értetlenül a férfi, ahogy felnézett, és utána vissza is tért a saját tányérjához.

– Akkor megeszem én! – lóbálta jelentőségteljesen a zöldséget a kanca.

Megvárta, amíg a férfi újra viszonozza a pillantását, aztán kinyújtotta a nyelvét, és lassan végignyalta a répát, majd egyszerre az egészet betömte a szájába. Egy picit volt csak kellemetlen, mivel inkább volt vastag, mint hosszú, ám a barátja döbbent arcáért teljesen megérte. Még egy külön műsor lesz majd összerágni, de ezt egyszerűen muszáj volt eljátszania. Hadd mozgassa már meg egy kicsit a pasija fantáziáját…!

– Tarn…! – sziszegte figyelmeztetőn Dave.

Félreérthetetlenül Silksong felé bökött a fejével, a thesztrál viszont szerencsére egyáltalán nem figyelt, mivel épp azon ügyködött, hogy mindkét tépőfogára feltűzzön egy-egy bogyót, elkerülve azok szétesését. Annyira lefoglalta magát a kis játékával, nem is vette észre a pegazus bohóckodását, ellenben azt már igen, hogy a kőasztalnál ülő másik két személy figyelme váratlanul felé fordult. Értetlenül pislogott hol az egyikőjükre, hol a másikukra, aztán hirtelen rájött, hogy elég idétlenül festhet kívülről. Bandzsítva gyorsan lehúzgálta hát a nyelvével a bogyókat, majd zavart mosollyal behúzta a nyakát.

– Bocsi… – lehelte alig hallhatóan a csikó, s szégyellősen lesütötte a szemét.

– Ugyan, csak nyugodtan! – vágta rá Dave, amint felocsúdott az első meglepetéséből.

– Mhm… – nyögte Tarn a répával a szájában megerősítésképpen.

Igazán felemelő volt látni, hogy a thesztrál lassacskán mégis feloldódik a társaságukban. Ha már egy ágyban aludtak, jó lett volna elérni, hogy esetleg szóba is álljanak egymással… Ahogy a pegazus pillantása a barátjára esett, a mosolyából látta, neki is pontosan ez jár a fejében. Aztán ahogy a szemük újra találkozott, Dave fölemelte a villáját, és gyorsan, de fájdalmasan érzékien megnyalta. Tarn halkan nyikkanva összerándult, és kis híján egészben lenyelte a répát, amit egész biztos megsínylett volna a torka, ha egyáltalán túléli a manővert. Hamarjában neki is látott hát a rágásnak, hogy minél előbb túlessenek ezen az egész zabálási mizérián, és a szerelmével rátérhessenek az igazi desszertre.

Sajnálatos módon mielőtt még bármi ilyesmire sor kerülhetett volna, Gjenklang beváltotta a nekik tett ígéretét, és elvitte őket az ezüstbányákba. Hát… nem volt egy igazán nagy látnivaló, a pegazust jobban lefoglalta Dave hátsójának bámulása, mint a szűk járatokban a köveken futó csillogó erek, vagy az azokat rettentő óvatosan kopácsoló néhány lidérc. Visszafele úton azonban olyasmibe akadtak, ami azonnal kizökkentette a kancát az álmodozásából. A város eddigi kísérteties csendjét beszélgetés zavarta meg, de nem a már megszokott sziszegés, hanem rendes szavak póni nyelven. Ráadásul az egyikőjük fittyet hányva a helybéliek csendszeretetére a többiekhez képest szinte kiabálva szólalt meg, valószínűleg Tarnéktól nem túl messze, bár a visszhangok miatt nehézkes volt megállapítani.

– Fán nekünk íty is elég pájunk árnyékokkál és rágádozókkál, nem tyőztetek meg, hoty pont ázokpól kell még töpp… – magyarázta a leghangosabb, női hang.

– Biztosíthatom, kisasszony, azok alapján, amiket elmondott, a mi világunk ragadozóit nem szabad egy lapon említeni a magáéval – felelt egy halkabb, reszelős hang, amilyet a kanca valami maffiavezérből nézett volna ki. – Legalábbis az intelligenseket, mint amilyenek mi vagyunk. A sárkányok nevében már nem mernék nyilatkozni.

Becsatlakozott a beszélgetésbe egy harmadik hang is, de a többiekhez képest olyan halkan duruzsolt, hogy nem lehetett érteni belőle ilyen távolságból semmit. Szerencsére – vagy tán szándékosan – Gjenklang kissé irányt változtatott, hogy keresztezzék a közeledő társaság útját, így Tarn joggal reménykedhetett, hogy fény derül a kilétükre.

– Fálópán, ezért is fogádtám el á meghívásotokát – jelentette ki felsőbbségesen a női hang. – És ákkor is szíveseppen tártyálok feled, mint holmi szárnyás tyíkokkál. Meg ákkor feletek is pelemennék némi csereperépe, há csák feleánnyirá finom áz á tengeri só, mint ázt mondod.

– Köszönöm a bizalmat; remélem, meg lesz elégedve a szolgáltatásinkkal! – recsegte a második. – Mindig öröm új szövetségesekre lelni.

– Ázért ánnyirá ne rohánjunk előre… – jött kissé csendesebben némi szünet után a felelet.

Tarnék éppen kiértek egy árokból, ami lépcsőszerűen kialakított kövezeten vezetett a város központi tere felé, így majdnem el is csíphették a beszélőket, azok viszont éppen akkor sétáltak be az egyik zöldes lángot tartó óriási kehely mögé. Egyedül a leghátul haladóból láthattak egy keveset, mivel Dave-hez hasonlóan ő is két lábon járt, a férfihoz képest azonban vagy kétszer akkora lehetett, és a testfelépítése abból az egyetlen pillantásból is feltűnően ormótlan benyomást keltett.

– Ejnye, ejnye, Sovenstup! – motyogta épphogy hallhatóan Gjenklang. – Úgy érzem, mégsem avattál be minden részletbe! Legyetek kedvesek, és várjatok meg itt; csak egy picit előreszaladok! – fordult hátra a többiekhez, majd játékosan kacsintott, lelapult a kőre, és… mintha egész egyszerűen szétfolyt volna kicsi, fekete tócsává, és gyorsan eltűnt az árnyékok között.

– Utánamegyünk, ugye? – kérdezte könnyeden Tarn, a barátja felé pislantva.

– Hát… oké, én is kíváncsi lettem – mondta bizonytalanul Dave. – De a cicus azt mondta, maradjunk; nem lesz bajunk belőle?

– Az nem baj, ha valaki meglát minket, hogy kíséret nélkül kószálunk? – rándította meg a vállát a kanca. – Legalábbis mondhatjuk ezt, ha valaki belénk köt, és Gjenklang meg se várta, mit szólunk, ha csak így eltűnik mellőlünk.

A férfi másik oldalán Silksong egyetértően bólogatott, Tarnnak pedig több biztatásra nem is volt szüksége. Messzire úgyse kellett menniük: egy kis ügetés után elérték a zöldes lángokat. A pegazus viszont elszámolta a távolságot, hol kéne lefékeznie, ha el akarja kerülni, hogy észrevegyék, mivel – mint kiderült – a két lábon járó monstrum nem tartozott a beszélgetők közé, hanem pár jókora lépéssel lemaradva követte csupán őket. Tarn jóformán belerohant így a három idegenbe, és ahogy megpillantotta őket, hozzájuk hasonlóan teljesen le is dermedt. Nem volt prekoncepciója, mire számítson, de semmiképp sem arra, amit látott.

Középen nem túl meglepő módon egy lidérc lépkedett, a szőre sötétszürke, a sörénye tengerkék volt, viszont a halványan izzó patái a legtöbbekkel ellentétben osztottak voltak, és kicsit magasabbnak is tűnt a fajtársainál. Sokkal feltűnőbb volt viszont a balján álldogáló félig madár, félig oroszlán lény, aki egyrészt a kétlábú lényt nem számolva a legnagyobb termetű volt a társaságból, másrészt Tarn eddig képen sem látott fekete csőrű griffet. A lidércek által olyannyira kedvelt sötét és hűvös színsémákból pedig amúgy is kilógott a rikító narancssárga fejével, és a végeken neonzöldbe hajló koromfekete tollaival. Rá jóval több pillantást szánt, pedig a lidérc másik oldalán meg egy olyan lény állt, amit még csak be se tudott azonosítani. Talán egy őzre, vagy szarvasra hasonlított leginkább, viszont egyrészt túl alacsonynak tűnt, másrészt pedig a szarvai roppant furcsán ágaztak el, és úgy szikráztak a lángok fényében, akár a jégcsapok.

– Nem azt mondtad, hogy pónikat nem engedsz belépni a városaitokba? – kérdezte színtelen hangon a griff, mikor felocsúdott az első meglepetéséből.

– De, pontosan ezt mondtam – susogta résnyire szűkített szemekkel a lidérc, majd föntebb vándorolt a tekintete, ahogy a pegazust beérte a két társa is. – Ám ha jól sejtem, a Szurok Tavának Álmodójának vendégeihez van szerencsénk. Az egyedüli kérdés így az marad, hol a kísérőjük… és miért engedte, hogy…

– Velem vannak… – suttogta valahonnan, beazonosíthatatlan helyről Gjenklang, majd egyetlen másodperccel később árnyékként előkúszott a padlózat repedéseiből, és újra alakot öltött.

– Áh, milyen kicsi rágádozó! – lépett előre a kicsi szarvas, majd büszkén felcsapta az orrát, kidüllesztette feltűnően bolyhos mellkasát, és aprót legyintett a farkával. – Ezt nyugodtán pízzátok rám, ety pillánát álátt elintézem!

– Nem szükséges – állította meg azonnal a kék sörényű lidérc, majd kissé félrebiccentett fejjel a macska felé fordult, s enyhén fenyegető éllel hozzátette: – Remélem, a Névtelen pontosan tudja, mit csinál.

– Nos, ami azt illeti, én megkértem őket, hogy várjanak meg – ingatta incselkedve a farkát a macska. – De amekkora zajt csaptok, nem tartom jogosnak a csodálkozásod, ó, minden lidércek ura, ha fölkeltetted kéretlen fülek érdeklődését.

Hosszú ideig némán egymás szemébe bámultak, mintha tudnának olvasni a másik gondolataiban, aztán a lidérc lassan fölemelte a patáját, és végigsimította a nyakában lógó kicsi furulyát.

– Távol álljon tőlem, hogy ki akarjalak oktatni, Pulsar, de alábecsülöd, mennyire megtérülhet egy kis megelőlegezett bizalom – duruzsolta Gjenklang.

– A bizalmatlanság az, ami életben tartott minket évezredeken keresztül – mondta sötéten a lidérc.

– A bizalmatlanság… és a remény… – dorombolta a macska. – Hagyd ezt nyugodtan rám és Sovenstupra, és amikor legközelebb találkozunk, átértékelheted a prioritásaidat.

A lidérc visszaengedte a patáját a földre, s tágra nyitotta a szemeit.

– Gondolod? – kérdezte suttogva, de egyébként továbbra is kifürkészhetetlen arccal.

– Gondolom.

– És a pónik? – bökött Tarn felé a fejével a fekete griff.

– Nem kell félned tőlük – felelte kissé lenézően a macska.

– Én csak azt mondom, kényelmesebb és egyszerűbb lenne megölni őket – rándította meg a vállát a griff. Olyan közömbösen mondta, hogy Tarnnak a hideg futkosott tőle a hátán.

– Rád bízom őket, Névtelen – sziszegte a lidérc továbbra is a macskát bámulva, mielőtt még a pegazus túlságosan aggódni kezdhetett volna, hogy esetleg a griff társai komolyan fontolóra veszik a felvetését. – Tégy velük, amit jónak látsz, de a tied felelősség, nem a Szurok Tavának Álmodójáé.

– Megértettem – bólintott Gjenklang, és úgy is maradt, mintha meghajlásnak szánta volna, holott Tarnék fel lettek világosítva, hogy ez gyakorlatilag egy nemlétező gesztus a lidércek között, és legfeljebb a nagyon műveltek alkalmazták idegenekkel szemben.

A lidérc nem is vesztegetett rájuk több időt, kényelmesen továbbindult, s a griff és az őz-valami is habozás nélkül követték, noha ők vetettek még rájuk egy pár pillantást – ez előbbi tökéletesen érzelemmenteseket, míg az utóbbi… önelégülteket. Tarn a biztonság kedvéért egy darabig még követte a szemével a különös társaságot, s csak utána fordult a többiekhez. Dave kissé üveges tekintettel meredt maga elé, Silksong pedig úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

– Áz á csupász májom egész jópofá folt, sok ilyen fán errefelé? – hallották még a távolodó őz kérdését.

– Elég vékony jégen táncoltok – jegyezte meg halkan, de cseppet sem szemrehányóan Gjenklang, mikor a trió hallótávolságon kívülre ért tőlük. Az egyik hátsó lábára állt, és kecsesen megpördült rajta, majd a farkával egyensúlyozva úgy is maradt kicsit. – Szerencsétek van, hogy ilyen kivételes táncpartnert fogtatok ki magatoknak, mint én!

– Igen, köszönjük…! – motyogta Dave, majd Tarnnak címezve hozzátette: – Mondtam, hogy nem jó ötlet elmászkálnunk!

– Ó, nem kell őt bántanod ezért! – A macska ívesen ugorva felpattant a kanca hátára, mire Tarn ösztönösen kicsapta a szárnyait. – Természetes, hogy kíváncsi… elvégre én se tudtam uralkodni magamon. Egy kis veszély, egy kis kockázat pedig kell, hogy érezzük, még élünk, nemde?

– Elég kaland ez így is – legyintett a férfi, bár azért egyetértően ingatta a fejét. – Az egész világotok egy óriási kaland, még ha nem is én kértem, hogy részt vehessek benne.

– Ez beletartozik a kalandozás igazi természetébe – somolygott Gjenklang. – Sokszor nem vagyunk urai a sorsunknak, az élet váratlanul és kéretlenül dobál meg minket a legkülönösebb dolgokkal. A kalandort és az áldozatot pedig az különbözteti meg egymástól, megtalálják-e az örömöt azokban, amikkel és akikkel egy helyre sodródnak – intett a mancsával Tarn feje felé.

– Micsoda szerencsesüti-bölcsesség… – húzta keserű félmosolyra a száját Dave, de ahogy a kancájára vándorolt a szeme, melegség költözött a pillantásába. – Ami persze nem jelenti, hogy nincs igazság benne.

– Ennek örömére, s hogy élvezzük kicsit az életet, volna kedvetek meginni velem valamit? – kérdezte vidáman a macska, majd a farkával tekergőzve leugrott a pegazus hátáról.

– Mi, nem mondod, hogy a lidércek tartanak alkoholt is? – kacagta el magát a férfi.

– Alkoholt… – visszhangozta töprengve Gjenklang, ide-oda pislogva, aztán végül földerült az arca. – Nem arra gondoltam, de azt hiszem, megoldható. Az ötlet csak az volt, hogy a lidérceken kívül általában egyik faj sem fogyasztja szívesen a hólét, pláne hosszabb távon, és meg akartam mutatni az alternatívákat. Habár el kell ismernem, most hogy így mondod, lehet, nekem is jól esne ennyi idő után egy kis bier-le-baer… – tette hozzá megnyalva a száját.

– Gőzöm sincs, mi az, de ha van benne alkohol, jövök! – tartotta fel a hüvelykujját Dave.

* * *

Érdekesebben telt a „délutánjuk”, mint arra Tarn számított. Először a kísérőjük ígéretéhez híven elugrottak egy amolyan bár-szerű helyiségbe – ami kizárólag a funkcióját tekintve volt annak nevezhető –, és végigkóstolgatták a gyümölcsalapú italok teljes választékát. Mindannyian megtalálták a számításukat, Silksong valami rostos kutyulékkal, Tarn a macska által emlegetett furcsa nevű édeskés sörrel, Dave pedig egy roppant csábító illatú mézborral, ami Gjenklang állítása szerint a jégvirág nektárjából készült, noha a pegazus meg volt róla győződve, hogy a macska valami egész másra gondolhatott, elvégre a legjobb tudomása szerint a jégvirág minden volt, csak nem növény. Össze azért nem vesztek ilyesmin, s kellemesen eltöltöttek egy csomó időt semmiségekről beszélgetve.

Mikor aztán úgy érezték, ideje váltani, otthagyták a rajtuk kívüli egyetlen vendéget, aki némán a sarokban iszogatott már akkor is, amikor megérkeztek. Olyasmivel sem kellett foglalkozniuk, hogy fizessenek, mivel olyan szinten volt az egész önkiszolgáló, hogy szó szerint bárki azt vitt magának, és annyit, amennyit akart. Utána pedig Gjenklang vezetésével kicsit alaposabban is bejárták a lidércek városát, ami azt figyelembe véve, miszerint a központi teret leszámítva minden a falon lévő üregekben volt – mint például az a helyiség is, ahol iszogattak –, elég fárasztó mulatságnak bizonyult.

Megnéztek viszont egy hatalmas földalatti gombafarmot, egy mesterséges cseppkőbarlangot, egy kristályfaragó műhelyt, és Tarn fölvetésére azt a szövőszéket is, ahol azok a nagy, ezüstös színű lobogók voltak kitűzve a falra. Ezen felül Gjenklang két ízben olyan helyiségekbe is bevitte őket, amik lakóüregeknek tűntek, már ha csak a kanca az ott lévő pár lidérc meglepett, értetlen pillantásaiból következtetett. Nem sikerült rájönni, a macska miért látta ennek szükségét, ő maga csak annyit felelt a kérdésükre, hogy meg akarja mutatni nekik a várost. Engedélyt, vagy elnézést pedig akkor sem kért, amikor konkrétan az ágyból ugrasztott ki egy párt a megjelenésével, s tökéletes lelki nyugalommal turkált a személyes holmijaikban is. Ennél már csak az volt a különösebb, hogy a megzavart lidércek egyetlen szó nélkül megtűrték őket, mint betolakodókat, és inkább látszott rajtuk csodálkozás, mint felháborodás.

Furcsa egy kultúrájuk volt, azt meg kell hagyni, és Tarn meg volt róla győződve ilyen rövid idő után is, hogy évek alatt se tudna hozzászokni. Éppen ezért hálás volt a lidérceknek, amiért tiszteletben tartották az ő magánéletüket. Mikor a bőséges vacsora után Gjenklang visszakísérte őket a saját szobájukhoz, már azelőtt búcsút intett nekik, hogy a folyosóra értek volna. Álmosak voltak addigra már láthatóan mindannyian, de a pegazus az elmúlt pár órában elégszer váltott a barátjával sokatmondó pillantásokat, hogy kimondatlanul is biztos lehessen benne, a számukra még nem ért véget a nap. Silksong a néma tranzakcióikból valószínűleg semmit nem érzékelt – az eddigi tapasztalatok alapján látszott volna az arcán, ha igen –, és az útjuk vége felé már néha össze-összeakadó szemekkel botorkált mellettük. Legalábbis amíg Dave meg nem szánta, és föl nem kapta a karjaiba, kiválóan alátámasztva a fedősztorijukat.

A kis thesztrál kellőképpen kimerült addigra, hogy meg se próbáljon ellenállni, s csupán enyhén pironkodva, de inkább hálásan hagyta, hogy az ember hurcolássza. Visszaérve a helyükre Dave gyengéden lefektette őt az ágyuknak arra a szélére, ahol előtte is aludt, s a kanca hamarosan már a zenegépének zsinórjaival a fülében hortyogott halkan. Még csak a légzésének a ritmusa sem változott meg, ahogy a férfi óvatosan ráterítette az egyik pokrócot a hátára.

– Szerinted elég mélyen alszik? – kérdezte suttogva Tarn az ágy másik felén, a barátja mellett heverészve.

– Mihez? – kérdezte ártatlanul pislogva Dave.

– Jaj, olyan vagy! – dohogott a kanca, finoman oldalba bökve a patájával a csődörét. – Úgy sárlok, hogy szinte már fáj, te meg adod itt nekem az értetlent!

– Tényleg fáj? – kérdezte egyből aggodalmas hangra váltva a férfi.

– Nem… még nem – rázta meg finoman a fejét Tarn. – De ha ennyi flörtölés meg úgy egyébként is a délelőtti szárnymasszázs után nem csinálsz velem viszonylag hamarosan valamit, akkor fog.

– Jó, jó, megértettem! – emelte fel megadóan a kezét Dave. – És mit szeretnél, mit csináljak veled?

– Mit szeretnél, lebetűzzem? – kérdezett vissza félig gúnyos, félig fájdalmas mosollyal Tarn.

– Öh… nem? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Csak talán, esetleg, neadjisten szeretnék a barátnőm kedvében járni?

– Mondtam, hogy sárlok… – morogta a kanca, aztán rögtön bűnbánóan lecsapta a füleit. – Bocs, Dave, kedves vagy, de én az a fajta csaj vagyok, akinek ilyenkor az az előjáték, hogy levegőt vesz… Az meg már jó sokszor megvolt, mióta rákezdett nekem, szóval… Vagyok annyira szerelmes, hogy nem tudsz rosszat csinálni.

– Jó, részemről oké – biccentett Dave. – Mindig remek érzés látni egy lányon, ha ennyire… lelkes! Mit szólnál azért, ha kipróbálnánk… amit legutóbb beszéltünk? – tette hozzá kisvártatva láthatóan zavarban. – Azért is vetem fel félve kissé, mert ahhoz azért nem ártana mindkettőnknek megmosakodni, és elég hideg a víz… meg mondjuk amúgy sem szeretnék visszaélni a helyzeteddel, szóval ha nem akarod, nincs kedved hozzá, abban is benne lennék, hogy csak én neked…

– Ó, Dave, miért nem ezzel kezdted? – kuncogott Tarn, azzal megkapaszkodott a férfi vállába, és közelebb húzta magát hozzá, hogy megcsókolhassa. – Jobban tudod, mire vágyom, mint én magam! Könnyű neked, te tudsz tiszta fejjel gondolkodni… Na mindegy, sok a duma, ruhát le, és mosakodjunk!

Valóban borzasztó kellemetlen volt a fagyos víz érintése, főleg az érzékenyebb területeken, de épp ezért ezúttal is csak a legszükségesebbekre szorítkoztak a fürdés tekintetében. Miután fogvacogva gyorsan leöblítették magukat – nem egymást, mivel abból biztos nem lett volna hatékony mosakodás – megtörölköztek a kikészített rongyokban, Tarn javaslatára beáldozták az egyik takarót, s a kanca azon feküdt le a hátára az ágy denevérmentesebb oldalán. Mint mondta, jobb felkészülni a szokásosnál is több nedvességre… Plusz óvatosságból pedig a párnáikból barikádot húztak középen, hogy ha esetleg Silksong álmában mégis megfordulna, legyen lehetőségük eltakarni magukat.

Ennyi előkészület után azonban a pegazus legnagyobb bánatára a barátja nem vetette rá magát azonnal, hiába lengette neki hívogatóan a farkát. Dave-nek, úgy tűnt, kellett még némi biztatás, vagy csak tényleg nem hitte el, hogy egy kancának valóban nincs szüksége előjátékra ebben az időszakban, mivel egy ideje csupán őrjítően gyengéden borzolgatta a hasán a szőrét, egyre lentebb kúszva, közben egy pillanatra sem húzva ki a nyelvét Tarn szájából.

– Kérlek…! – pihegte a pegazus, mikor óriási erőfeszítések árán mégis sikerült elszakadnia a barátjától. – Esküszöm, nem bírom már tovább, mindjárt meggyulladok! Könyörögjek, azt szeretnéd? Oké, benne vagyok! – Összeillesztette maga előtt a mellső patáit, s vágyakozva meredt a barátja szemébe. – Ígérem, utána bármit megteszek, de ne húzd tovább, légyszi, légyszi!

– Bocsánat, túl aranyos vagy… – suttogta somolyogva Dave, azzal végre-valahára lentebb kúszott az ágyon.

Tarn enyhén remegve, és nagyokat sóhajtva lehunyta a szemeit, ahogy a barátja érzékien végigsimította a belsőcombját, aztán alulról finoman megtámasztotta a farát. Kénytelen volt viszont újra fölnézni mégis, mivel túl hosszú ideig nem történt semmi, nem jött az édes és izgató megkönnyebbülés.

– Valami baj van? – kérdezte egyre fokozódó aggodalommal, ahogy látta Dave tétovázását.

– Nem, csak… tudom, hogy már átestünk ezen, meg minden – motyogta a férfi újra a szemébe nézve. – De akkor is… nagyon új még nekem, és… így még akkor sem láttalak… Kicsit sok bennem a bizonytalanság, na…

– Izé, megértem, ha mégsem akarod… – kezdte kelletlenül Tarn, de kénytelen volt félbehagyni egy elfojtott nyögés kedvéért, mikor Dave ott csókolta meg, ahol eddig csak reménykedni mert benne.

A folytatásra valamiért viszont még mindig várnia kellett. Dave türelmesen megvárta, míg a kanca újra ki bírta egyenesíteni a hátát, és a szemébe tudott nézni.

– Milyen érdekes… ízed van – jegyzete meg a férfi kissé elpirulva. – Figyi, lehetne egy nagy kérésem? Meg tudnánk oldani, hogy közben… láthassam az arcod?

– Kis romantikus…! – kuncogott ellágyulva Tarn, aztán reszketeg patákkal a feje alá gyömöszölte az összes elérhető pokrócot. – Így megfe… ó, te jó ég!

Nem volt szükség szóbeli válaszra: Dave hagyta, hogy a tettei beszéljenek helyette. A pegazus pedig egy darabig igyekezett fenntartani a szemkontaktust, és visszafogni a nyögéseit. Képtelen lett volna utólag megmondani, mennyire járt sikerrel, de bárhogy is történt, a végeredménnyel messzemenőkig elégedett volt…