Jugem

A víz felszínén furcsán törtek meg a nap sugarai, főleg alulról nézve. Sikeresen be is csapták a fenékről magát fölfelé lökő kirint, aki így el is számolta a távolságot, és tovább kellett kicsivel visszatartania a levegőt, mint eredetileg tervezte. Csupán egy-két másodpercről volt szó, de a tüdeje már annyira készült a felszínen való felbukkanásra, hogy amint a tulajdonosa átlépte ama mágikus határvonalat, ösztönösen kitágult, magába szívva a porlasztott vízcseppeket, fuldokló köhécselésre késztetve a csődört.

– Na, sikerült? – dörmögte unottan a társának hangja a közvetlen közelből.

A csődör válaszképp hörögve megkapaszkodott fél patával a legközelebbi vízköpő szobrocskában, a másikkal pedig a társa felé dobta a maradék erejével a megszerzett érméket.

– Két egész batka! – állapította meg fitymálóan a hang. – Ezért tényleg megérte kockáztatni az életedet, Jugem!

– Te mondtad szó szerint, hogy hűtsem le a lelkesedésemet! – igazította meg csuromvizes sörényét a csődör, egy pillanatra sem engedve el a hal formájú követ. – És te se gondolhatod komolyan, hogy egy szökőkútban fogok megdögleni…

– Ha telemegy a füled vízzel, azt se fogod tudni, merre van felfelé… – dorgálta a kicsi, fehér fénygömb. – Én meg se kihúzni, se újraéleszteni nem tudlak.

– Nem is volt rá eddig soha szükségem – forgatta a szemét Jugem.

– Pedig nekem mindig ugyanaz a gyámoltalan kiscsikó maradsz… – jött az egykedvű válasz.

– A könyv nem mondta, hogy az elementálok ilyen szentimentálisak – csóválta a fejét a csődör. – De úgy látom, veled kaptam egy második anyukát…

A golyóbis ezt már válaszra sem méltatta, csupán ráérősen forgatta maga körül a pénzérméket. Jugem harákolt még egy párat, s a szájába gyűlő vizet visszaköpte a szökőkútba, mire több járókelő is undorodva felhördült, s galoppozva távozott a helyszínről.

– Azt hittem, le fog érni a lábam, erre még úsznom is kellett, hogy elérjem az alját – dohogott a csődör, majd lendületet vett, s némi esetlen kapálózással áttornázta a súlypontját a peremen kívülre, majd egy tűrhető félszaltót bemutatva négy patával érkezett az utcakőre, s kutyamód megrázta magát. – Ki a frász tervezi ezeket ilyen mélyre?

– Biztos az, aki azt szeretné, hogy a vállalkozó kedvű csövesek ne halászgassák ki a mások által bedobált szerencsepénzeket – jegyezte meg cinikusan az elementál.

– Hé, én nem vagyok csöves! – emelte fenyegetően a gömbre a patáját Jugem. – Hallod, Link? Vond vissza azonnal!

– Egy szóval se mondtam, hogy az lennél – mondta tökéletes nyugalommal a gömb. – Ó, apropó, hol fogunk ma aludni?

Jugem kivillantotta a fogait, s érezte, hogy a szemöldöke lángra kap. Ha ez a kis mitugrász elementál tovább szemtelenkedik, hát majd megmutatja neki, ki a főnök! Már fordult is a kút falának támasztott, szánalmasan soványka nyeregtáskája felé, hogy kivegye belőle a könyvét, és kikeressen belőle valami jó kis igézetet, amivel elláthatja a baját a kis nyomoroncnak, vagy ha az nem, legalább rávágjon egyet a gerincével, ám az első lépésnél valami keménynek ütközött, és a földre tottyant.

Két aranypáncélos, lándzsákkal felszerelt, hófehér csődör állta az útját: canterloti gárdisták. A szemükben egy csepp jóindulat sem tükröződött, ahogy gyanakvóan végigmérték, aztán az egyikőjük orrlyukai látványosan kitágultak, majd rögtön utána az egész arca eltorzult.

– Te jó ég, ez de büdös… – jegyezte meg félhangosan, láthatóan erősen küzdve, hogy ne fogja be az orrát.

– Jó napot kívánok, a szökőkútban tilos fürdeni – mondta a másik, a lándzsájának rúdjával egy kicsi tábla felé bökve, ami eddig valahogy teljesen elkerülte Jugem figyelmét. – Most elengedjük egy figyelmeztetéssel, ha megígéri, hogy többet nem csinálja.

– Na jó… nem fog többször előfordulni – motyogta kelletlenül a kirin.

– Nagyon helyes! – biccentett az őr, majd a fegyverét a vállának döntve a sisakjához emelte a patáját, úgy szalutált neki. – További kellemes itt-tartózkodást, hölgyem!

– Nem… vagyok… kanca! – ordította minden átmenet nélkül, magából teljesen kikelve Jugem.

Komolyan nem bírta elhinni… Equestriában a pónik mindig eltévesztették a nemét, pedig odahaza ez soha nem fordult elő. Egyáltalán nem volt lányos a megjelenése! Már a gondolatra is úgy érezte, menten felrobban! Az egész testét elöntötte a forróság, s a világ fehéren felizzott körülötte. Fenyegetően megemelte az egyik mellső patáját, de még csak el se dönthette, mi célja volt a megkezdett mozdulattal, amikor a másik őr elkiáltotta magát.

– Vigyázz, támadni akar!

Jugem fel sem fogta, mi történt, egy pillanattal később már a macskakőnek lapították az arcát, a lábát pedig a háta mögé csavarták. Morgott és kapálózott, úgy próbált kiszabadulni, de az őrök értették a dolgukat.

– Erre rácsesztél, kislány! – mondta félig dühösen, félig kárörvendően a csődör, keményen a lapockái közé lépve. – A szabálysértés az egy dolog, de erőszakot alkalmazni hatósági személyek ellen…

– Mi a szart képzeltek, köcsögök…? – hörögte a kirin, de az őr normálisabbnak tűnő társa a szájára tapasztotta a patáját.

– Jogodban áll hallgatni – fűzte hozzá szenvtelen arccal. – Javaslom, élj vele, vagy könnyen tovább ronthatod a helyzeted. Be kell kísérjünk az őrséghez. Majd ott az illetékesek eldöntik, mi legyen veled. Hé, mi…?

– Bocsánat, uram, vele vagyok! – szólalt meg a kirin füle mellett Link. – Hadd beszéljek vele! Figyelj, Jugem, bocsi, hogy cukkoltalak! Tényleg nem akartalak megbántani! Biztos ők sem akartak rosszat. Most már nyugodj le, és csináld szépen, amit az urak mondanak, jó?

Jugem még mindig forrongott belülről, és szó szerint lángolt kívülről, de érezte, hogy a barátja szavaira a haragja lassacskán elpárolog. Hamarosan a szőre is visszanyerte az eredeti, vajsárga színét a koromfekete helyett.

– A gondviselője? – kérdezte bizonytalanul az őr, amelyik befogta a száját.

– Fogjuk rá… – felelte Link. – A barátja vagyok.

– Aha – mondta némi gondolkodás után a páncélos csődör. – Mindegy, ez nem változtat a tényeken. Ez a viselkedés nem elfogadható; velünk kell jönnöd, és majd a főnök megmondja, mi legyen veled. Kezeskedik érte, hogy nem csinál több galibát, vagy bilincsben vigyük? – kérdezte az elementáltól.

– Persze, kezeskedem! – vágta rá azonnal Link. – Nem lesz balhé, ugye, Jugem?

A kirin válaszképp csupán lemondóan mordult egyet.

* * *

Jugem a lábait keresztbe vetve üldögélt a kényelmetlen faszéken, s néha fel-felpislantott az előtte zárva álló ajtóra.

Nemzetközi kapcsolatok

Grape Jelly

Hétköznap: 8-14, Szombat 10-14

12:00-12:30 ebédszünet!

Ez állt a felszegezett kis táblán. Az egyik kísérője már percek óta odabent volt, a másik pedig mellette foglalt helyet, s láthatóan sokkal jobban bírta az eseménytelen várakozást, mint a kirin. Jugemnek még az is megfordult a fejében, hogy előveszi a könyvét, és azt fogja olvasgatni ebben a pár percben, de előre tudta, hogy nem lesz türelme hozzá. A gyaloglással nem volt baja, addig is gyönyörködhetett a városban – még ha a társaságának annyira nem is örült. Az őrségnél is hamar végeztek, amit egyébként pozitívumnak számított volna, viszont ennek az oka az volt, hogy mikor a két gárdista az ügyeletes tiszthez vezette őt és Linket, az egyenruhás kanca a nevét meghallva azonnal átirányította őket ide. És itt bizony várni kellett még arra is, hogy legalább az egyik őr bemehessen.

Őszintén szólva nem épp így képzelte az érkezést a királyi fővárosba, noha a hely maga nem okozott csalódást. Szerette a vadont, de ennyi idő után jól esett újra civilizált környezetben mozogni, Canterlot pedig minden várakozását felülmúlta. Napokat, sőt, heteket tudott volna eltölteni csak azzal, hogy az utcákat járja hűséges társával, és minden feltérképez magának! Az elejétől úgy tervezte, ez lesz a nagy kalandjának az egyik csúcspontja, hát maximálisan ki akarta élvezni a helyzetet. Ehhez képest a barátságosságukról híres pónik vagy távolságtartók, vagy egyenesen bunkók voltak vele, s most ráadásul néhány óra leforgása alatt le is tartóztatták! Amúgy is, ha nem akarják, hogy összeszedegesse a pénzüket, akkor ne dobálják el…!

Végre-valahára kinyílt az ajtó, és a kevésbé jó fej gárdista intett nekik, hogy jöhetnek. Jugem megvillantott egy megkönnyebbült mosolyt Link felé, azzal négy patára ugrott, s beügetett a kis helyiségbe. Odabent egy kissé testesebb, középkorú földipóni kanca fáradtan támasztotta a homlokát az íróasztalán nyugvó mellső lábaival, de az érkező kirint meglátva kihúzta magát, és kedves mosoly terült szét az arcán. Tán ő volt az első póni, aki nem volt egyből barátságtalan vele, mióta beért a fővárosba. Bezzeg Fillydelpiában nem ütközött ilyen problémákba: ott mindenki kifejezetten segítőkész volt vele szemben…

– Sziasztok! – köszöntötte őket, és a vele szemközti szék felé bökött. – Gyertek, foglaljatok helyet!

– Csókolom, köszönjük! – ugrott fel egyből a kintinél jóval kényelmesebb, párnázott ülőalkalmatosságra Jugem, s elővette legmegnyerőbb vigyorát.

– Swan közlegény elmesélte, mi történt – mondta a másik őr felé fordulva a kék kanca. – Önnek van esetleg hozzáfűznivalója?

– Nincs, asszonyom – felelte ő teljes nyugalommal.

– Jó, akkor a ti verziótokat is szeretném hallani, csak előbb essünk túl pár formalitáson! – pillantott a kirin felé a kanca, majd fölvette az asztalról a kis szemüvegét, és papírt, tollat ragadott. – Az urak azt mondják, nincsenek meg az irataitok. Kérdezem tehát: érdemes felkeresnem ez ügyben a kirin nagykövetet, vagy csak feleslegesen húznám az idejét?

– Egyáltalán nincsenek papírjaink – felelte elvékonyodó hangon, lecsapott fülekkel Jugem. Nem értette, mit lovagolnak a pónik ilyen bugyutaságokon ennyit, viszont valamilyen oknál fogva itt Canterlotban nagyon komolyan vették a kérdést. Soha nem gondolta volna, hogy ilyesmi miatt bajba kerülhet.

– Két nevet kérnék akkor! – folytatta a kanca, először az elementál felé bökve a tollával.

– Link – felelte a sárga gömböcske.

A kék kanca felfirkantotta a papírjára, aztán a kirinre mutatott.

– Jugem Tidak Tersembunyi Lightcaller – vágta rá ő büszkén. A szemben ülő kanca lassan pislogott párat – nem volt szokatlan reakció az equestriaiaktól, mikor bemutatkozott nekik –, így kisegítette: – A barátaimnak és az ellenségeimnek is csak Jugem.

– Értem. – A kanca a papír fölé emelte a tollát, majd újra fölnézett rá a szemüvege fölött. – Lebetűznéd, kérlek?

– Majd inkább én! – ajánlkozott segítőkészen Link. – Hamarabb megleszünk…

Na persze… Jugem folyamatosan sóhajtozott és a szemeit forgatta, míg a társa diktált, és arra is csak nagyot horkantott, mikor a póni megmutatta a végeredményt, hogy biztos nem rontott-e el valamit.

– Nos, örülök, hogy megismertelek, kedves Jug'em! – A kék kanca felállt a székére, és barátságosan patát nyújtott felé, majd az elementál felé is. – Ahogy téged is, Link! Én Grape Jelly vagyok, és én foglalkozom az őrség külföldi klienseivel. Következő kérdésem tehát: életkor!

– Három, felfelé kerekítve – válaszolt késlekedés nélkül Link.

– Most töltöttem a tizennyolcat! – mondta vigyorogva Jugem.

– Nem a kocsmában vagyunk, Jugem! – szólt rá szigorúan a fénylő golyóbis. – Megmondtam, hogy rendfenntartóknak nem hazudunk!

– Jó, tizenöt leszek… – motyogta sértődötten a kirin.

– Tényleg fölösleges hazudnod, semmi hátrányod nem fog származni abból, hogy nem vagy nagykorú – csatlakozott Jelly is. – Ami azt illeti, így elnézőbbek is veled szemben a törvények. Állandó lakhelynek beírhatom átfogóan Peaks of Perilt?

– Nekem nincs lakhelyem; ott élek, ahol Jugem tartózkodik.

– És nem ott laktunk, bár nincs túl messze – egészítette ki Jugem. – Desahutanyang Tersembunyi Disampingbukit, de majd Link lebetűzi…

– Oh… – lehelte a kanca, majd az elementál segítségével nekilátott az írásnak. Mikor végzett, egy darabig még összeráncolt homlokkal nézegette a papírját, s föl sem pillantva tette fel az újabb kérdését. – Ne haragudj, de… a Lightcaller póni név?

– Igen, félig póni vagyok! – bólogatott lelkesen Jugem. – És félig changeling! – tette hozzá kisvártatva.

Grape Jelly lassan megemelte a fejét, s kifejezéstelen tekintettel a szemébe nézett.

– És félig kirin? – vonta fel a szemöldökét. – Nem sok az egy picit?

– Matekból sose jeleskedett – szólt közbe Link. – A nagyanyja unikornis, Babra Windcaller, szóval csak negyedrészt póni. A changelingeket meg csak simán menőnek tartja.

Jugem hátracsapta a füleit, és ártatlanul vigyorgott. Ezt látva azért a kanca is megeresztett felé egy félmosolyt.

– Rendben, ezzel a következő kérdést is letudtuk – mondta végül. – Hallom, a nemek kapcsán volt némi nézeteltérés, de szabály szerint erre is rá kell kérdeznem…

Sörényszálra egyszerre válaszoltak mindketten.

– Nincs nemem.

– Csődör vagyok.

– Csodás, akkor ezzel a részével meg is volnánk a dolognak! – tette félre a tollát Jelly. – Na, meséljetek akkor, mi volt ez a hajcihő!

– Hát, az úgy volt, hogy éppen sétálgattunk azon az… izé… téren… – kezdett bele Jugem.

– Mármint négy lábbal ugrándoztál – szúrta közbe Link.

– … és akkor ez itt mondta, hogy hűtsem már le magam, én meg megláttam a kutat, aminek az alján meg még ráadásul pénzek is voltak, úgyhogy beugrottam.

– Mert odamentél minden járókelőhöz, és hülye kérdéseket tettél fel – mondta higgadtan Link. – És nem mellesleg annak a kancának igaza lehetett a szagodat illetően, elvégre a napokban nem sokat fürödtél…

– Jó, de a tábláról szólhattál volna! – fintorgott Jugem, majd a fogai közt szűrve hozzátette: – Vagy hogy őrök ólálkodnak a közelben…

– Talán én se vettem észre?

– Hát szépen őrködtél te meg, köszönöm!

– Vigyáztam a cuccaidra…

– Visszatérhetnénk a témához? – kérdezte türelmesen Jelly.

– Persze, szóval akkor jött a két őr úr, és szóltak, hogy nem szabad úszkálni – vont vállat Jugem.

– Igen…? – mutatta apró, köröző patamozdulatokkal Jelly, hogy folytassa.

– És aztán az egyik lekancázott – morogta Jugem, majd mivel a szemben ülő póni csupán felvonta a szemöldökét, hozzátette: – Nem vagyok kanca!

A kék földipóni nagyot sóhajtott, lehajtotta a fejét, majd a szemüvegét is leemelte, úgy dörgölte a homlokát.

– Nézd, Jug'em…

– „Djügem”… – javította ki a kirin.

– Hogyan? – nézett fel értetlenül a kanca.

– „Djügem”, nem „Dzságem”. Puhább a „J”, és „Ü”-nek ejtjük, nem „Á”-nak.

– Oh… – motyogta Jelly párat pislogva. – Elnézést.

– El van nézve! – mosolyodott el Jugem.

– Szóval… Nézd, Jugem, elhiszem, ha rosszul esett a dolog, de ez nem jogosít fel arra, hogy rátámadj pónikra, érted?

– Én nem támadtam rájuk, ők tepertek le a földre! – magyarázott a patáival hadonászva a kirin. – Még most is fáj a képem, ahol belenyomták a kőbe!

– Kivételesen igazat mond – pártolta ki végre Link.

– B-kategóriás tűzvarázslatot használt nyílt utcán – szólt közbe a barátságtalanabbik őr a kanca kérdő pillantására.

– Ó, Luna segíts meg! – dobta hátra magát Jelly a székében, és a patáival eltakarta az arcát. – Hát innen fúj a szél! Most komolyan? B-kategóriás tűzvarázslatot használt? Láttak már maguk valaha kirint?

– Akár civilek is megsérülhettek volna – csatlakozott a másik őr is kissé sértődötten.

– De nem történt személyi sérülés, ugye? – forgatta a szemét a kék kanca. – Nagyon meglepődtem. Egyszerűen szólva a kirinek lángra kapnak, ha felbosszantják őket. Ő pedig még csikó, könyörgöm, persze hogy nem tud annyira uralkodni magán, mint a felnőttek! Rendben van, aláírom, papírforma szerint jártak el, de legközelebb, kérem, ügyeljenek a körülményekre is! Még csak baleset sem sűrűn fordul elő nirik-transzformáció miatt, olyan pedig még egy sem volt, mióta ezen a poszton dolgozom, hogy valódi ártó szándék lett volna mögötte. Igazán lehetnek kicsit elnézőbbek, senki sem fogja ezért megszólni magukat!

– Rendben van, akkor milyen eljárást javasol, hölgyem? – kérdezte ugyanaz az őr.

– Őszintén szólva… regisztrációsat – vakargatta az állát Jelly. – Mivel papírjai nincsenek, azt nem tudjuk megkerülni, de egyébiránt, ha nincs harag, engedhetnék tiszta lappal indulni.

– Nem lenne kifogásom ellene, de van egy kis bökkenő – szólalt meg újra az első őr. – Hogy kiskorú, gondviselő nélkül.

– Elboldogulok egymagam is, köszönöm – mondta határozottan Jugem. – Amíg idáig eljutottam, addig sem volt velem Linken kívül más.

– Leszámítva a hajóutakat – jegyezte meg Link. – Meg azt az ócskás griffet. Meg a zebra karavánt. Meg azt a másik griffet a két szamárral meg a szekérrel…

– Jó, de az utolsó hajó után tényleg magunk jöttünk árkon-bokron, toronyiránt! – legyintett Jugem.

– Gyalog, egész a tengertől? – kerekedett el a kék kanca szeme.

– Úgy bizony! – vigyorgott büszkén a kirin.

– Egészen Fillydelphiától… – tette hozzá az elementál.

– És miért nem vonattal jöttetek? – tárta szét értetlenül a patáit Jelly.

– Úgy oda a kaland! – vágta rá Jugem.

– És nincs pénzünk – egészítette ki ismét Link.

A kék kanca résnyire nyitotta a száját, s az arcán egyszerre többféle érzelem suhant át, amik közül szerencsére láthatóan a döbbenet és a szimpátia volt a domináns.

– És… mondjátok csak, lakik itt valakitek? – kérdezte kisvártatva. – Van hová mennetek?

– Van, persze, megoldjuk! – felelt gondolkodás nélkül Jugem.

– Nincs, ami azt illeti… – mondta pontosan ugyanabban a pillanatban Link.

A kirin szemrehányóan meredt a társára, Jelly pedig lesütött szemmel beharapta az alsó ajkát.

– Remélem, nem veszed tolakodásnak, de… ideiglenesen akár én is vállalhatom a gondviselőséged – vetette fel kisvártatva a kanca óvatosan. – Nálam nyugodtan lakhattok pár napig, amíg folyik az ügyintézés.

– Komolyan tetszik mondani? – kérdezte tágra nyílt szemekkel Jugem.

– Ilyesmivel nem is viccelnék – mondta halvány mosollyal a kanca. – Viszont lenne egy-két kikötésem! Először is nem mehet egyikőtök sem sehová nélkülem! Másodszor pedig nincs több nirik-transzformáció! És természetesen elvárom mindkettőtöktől, hogy normálisan viselkedjetek!

– Rendben, jók leszünk, megígérjük! – hadarta az izgatottságtól remegve Jugem.

Tető a feje fölött? Meleg étel? Ilyesmikben nem is reménykedett, pláne az első napján! Annyi büszkeség azért volt benne, hogy eszébe se jusson ismeretlenül megkérni bárkit, hogy fogadja be magához, de ha már önként és saját kezdeményezésre felajánlották neki, hát eszébe sem volt visszautasítani. Nem is beszélve arról, hogy így láthatott belülről póni-lakta házat is! Eddig a legjobb szállása egy kopottas fogadó volt, ahol a tulajdonos jószívűségében engedte, hogy az egyik egyszemélyes, porlepte szobácskába befészkelje magát pár napra, ha cserébe alaposan kitakarítja.

– Ez így megfelel önöknek, uraim? – kérdezte Jelly végignézve a két őrön.

– Teljes mértékben – felelte elégedetten a barátságosabbik őr. – Ebben az esetben, ha megengedi, mi távoznánk is…

– Csak nyugodtan! – intett nekik a kanca. – Innen rám bízhatják! Jó munkát, uraim!

– Köszönjük, hölgyem, hasonlóképp! – mondta ugyanaz, majd egy szép, szabályos szalutálás után mindketten távoztak is.

– Mi is nagyon-nagyon köszönjük a segítségét! – szólalt meg Link, mikor a két csődör becsukta maga után az ajtót.

Jugem egyetértően bólogatott, Jelly pedig fölállt a székből, és megkerülte az asztalát.

– Ugyan, szóra sem érdemes! – mondta könnyeden, miközben az ajtóhoz sétált. – Nem mondom, igencsak felkeltettétek a kíváncsiságomat, hogy hová tartotok, meg milyen kalandokon estetek át. Ha van egy kis szerencsénk, és nem várakozik odakint senki, akár neki is láthattok a mesélésnek!

* * *

Nem volt szerencséjük. Jugemnek kisvártatva át kellett adnia a helyét két újabb póninak, rögtön utánuk pedig egy griff lépett a kis helyiségbe, és olyan soká szóval tartotta a kék kancát, hogy a csikó inkább behúzódott a sarokba Linkkel, és közösen olvasgatták a könyvet. Elszokott már tőle, hogy beszélgetnek a közelében, így nehezére esett koncentrálnia, szóval az az idő semmilyen formában nem telt produktívan. Csak mikor Jellynek letelt a munkaideje – ami egy egész végtelenségnek tűnt –, akkor volt némi lehetőségük beszélgetni, ám amint kitették a patájukat az épületből, a kirin figyelmét újra lekötötte a város nyüzsgése, s sokszor csak fél füllel tudott figyelni a kanca kérdéseire.

Számíthatott persze Linkre, hogy ha kell, helyette is válaszolgat, viszont a póni láthatóan ővele szeretett volna beszélgetni, így abba maradtak, majd akkor tárgyalják meg a dolgokat, amikor beértek az utcáról. Sokat nem is kellett gyalogolniuk – főleg egy tapasztalt természetjáró mércéjével –, s megérkeztek egy barátságos, kicsi házhoz, nagy kerttel. Tartozott hozzá egy kis veteményes, de a nagyobb részt nem túl szépen gondozott pázsit borította, illetve egy cseresznyefa álldogált a kerítés mellett egymagában, az egyik vastag ágáról egy kötélből és lécekből összeeszkábált, egyszerű hinta lógott. A lábtörlőn egy közel póni méretű kutya hevert, aki őket meglátva felkapta a fejét, s farkcsóválva és hangosan csaholva azonnal a kapuhoz rohant.

– Gyere nyugodtan, nem bánt! – intett neki a patájával Jelly, ahogy Jugem lefékezett, s bizalmatlanul szemezett az állattal. – Nem házőrző; ha ide valaki be akarna törni, legfeljebb addig nem hagyná békén, amíg le nem áll vele labdázni…

– Hát… ha azt tetszik mondani… – motyogta Jugem, majd óvatosan közelebb lépett, s fölemelte a patáját, hogy a kutya biztonságos távolságból megszagolhassa.

Így is történt, az állat jó alaposan megszimatolta, majd megrázta a fejét, s kerítésre felkapaszkodva a mellső lábaival megpróbálta arcon nyalni a gazdáját. A jelenléte némiképp meg is magyarázta a fű állapotát, bár Jugem mellette benézve azért látott patanyomokat is bőven, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt.

– Hányan laktok ebben a pici házban? – kérdezte furcsállkodva a kirin.

– Csak a lakótársam meg én – felelte a kutya fejét simogatva Jelly. – Meg két macsek. Meg éjszakára Cogs is bejöhet.

– Aha… – bólintott csekély meggyőződéssel Jugem, de aztán el is engedte a kérdést. Kicsi patanyomok tartozhattak egy kisebb termetű illetőhöz is, nem feltétlen kellett csikóknak lakni hozzá a házban. Fene tudja, hogy van ez a póniknál…

– El fogunk férni kényelmesen, ha erre gondolsz – mondta a kanca, miközben kinyitotta a kaput és beterelte őket. – És Conker is nagyon jó fej, csak ne zavard munka közben, meg ne piszkáld a holmijait!

A kutya lelkesen körbefutotta őket párszor, aztán folyamatosan köztük és a ház közt rohangászott fel-alá, mintha csak sürgetni akarta volna őket. Belépés előtt pedig meg is valósította álnok tervét, s amikor Jugem a legkevésbé számított rá, közelebb ugrott hozzá, és szájon nyalta, aminek hála a kirin még fél percnyi, a fal tövénél növő rózsák felé irányított intenzív köpködés után sem tudott megszabadulni az émelyítő íztől.

– Nem gondoltam, hogy ennyire szimpatikus leszel neki, bocs… – jegyezte meg Jelly.

– Jobban örülnék, ha nem lennék az – dohogott Jugem.

– Szia, megjöttem! – kiáltotta el magát a kanca, miután átlépték a küszöböt. – És hoztam valakit!

Ha hallotta is a lakótársa, nem reagált rá semmit. Jugem gyorsan körülnézett a nappaliban, míg a földet ütögette le a patáiról. Amilyen tágas terekhez volt szokva mostanság, így belülről nézve még mindig kicsinek tűnt a helyiség, viszont szerencsére nem kényelmetlen mértékben. Ügyesen volt kialakítva, láthatóan mindennek megvolt a maga helye, bőségesen be volt bútorozva, ugyanakkor még az ifjú kirin ízlése szerint sem tűnt túlzsúfoltnak. Különösen tetszett neki az a néhány olajfestmény, ami a falakon lógott, elsőkként üdvözölve a belépőt. Az egyik egy léghajót ábrázolt, olyasmit, mint amilyeneket a Griff Királyságban láthatott, a második egy lustán heverésző, félig lehunyt szemű macskát, a harmadik pedig, amelyik a legnagyobb és legkidolgozottabb volt mind közül, négy pónit: egy csődört, egy kancát, valamint két csikót. Olyan benyomást keltett, mintha valaki fényképről festette volna meg őket, bár Jugem sosem értette, mi értelme van az ilyesminek. Annyit még gyorsan megállapított, hogy egy művész alkotta mindet – valami I. Sunflower, noha nem lepődött meg, hogy nem volt ismerős a név –, aztán folytatta a ház belseje felé vezető útját.

Hamarosan találkozhatott is a megörökített figurák közül kettővel, egész pontosan a macskával, aki nagy nyervákolás közepette érkezett az üdvözlésükre, valamint a családi portrén szereplő magasabbik csikóval, aki viszont idő közben felnőtt, és a kanapén hortyogott szétdobált tagokkal. Legalábbis addig a pillanatig, amíg a Jelly által emlegetett másik macska le nem ugrott a kanapé tetejéről, a folyamat során mindegy mellékesen meglegyintve a barna kanca orrát.

– Jó reggelt! – köszöntötte vidáman Jelly a bágyadtan pislogó társát.

– Csókolom! – csatlakozott hozzá azonnal Jugem.

– Cső – közölte rekedtesen a kanca, majd a tekintete a kirinre, aztán újra Jellyre siklott. – Már négy óra van?

– Nem, munkából jövök. Ő itt Jugem, nincs hova mennie, úgyhogy egy darabig velünk lakna, ha neked is oké.

– Oh, kirin… – nyögte a barna kanca, ahogy újra végigmérte Jugemet. – Szuper. Conker. Ha hozzányúlsz a cuccaimhoz, letöröm a patád.

Elég lagymatag egy fenyegetés volt, mintha a póni napi szinten ismételgette volna, és nem túl sok eredménnyel. Ettől függetlenül Jugem nem akarta magára haragítani a vendéglátóit.

– Ha meg tetszik mondani, melyikek a magáéi, megígérem, hogy nem nyúlok hozzájuk – mondta mosolyogva.

Conker a füleit lelapítva hatalmasat ásított, s csak aztán válaszolt.

– Főleg órás cuccok – motyogta a szemeit dörgölve. – Szerszámok… hegyes, éles dolgok… ilyesmik. Nem lehet összetéveszteni őket játékokkal.

– Rendicsek! – bólogatott Jugem.

– Mondd csak, Jugem, volna kedved megfürdeni? – kérdezte Jelly.

– A szökőkúttal asszem elég volt mára a vizeskedésből – vont vállat ő.

– Nem udvariasságból kérdezte, büdös vagy, barátom – szólalt meg Link is. – Ezt még én is meg tudom mondani, pedig nem érzek szagokat.

– Nocsak, egy… elementál? – ült fel a füleit érdeklődőn hegyezve Conker.

– Az volnék, hölgyem – felelte a fénygömb. – Jugem, mosakodj meg, kérlek!

A kirin hatalmasat sóhajtott, aztán a szemét forgatva Jelly felé fordult.

– Megmutatom, hol a fürdő – ajánlkozott ő. – Ha szeretnéd, akár segíthetek is…

– Hát… ha már muszáj, lehet, jól jönne az a segítség, köszönöm – fintorgott Jugem. – A pikkelyeimet nem érem el, de tényleg rájuk férne egy alapos suvickolás.

– Persze! – bólintott kedvesen mosolyogva a kék kanca. – Közben pedig akár el is mesélhetnéd, hogy kerültetek ilyen messzire hazulról!

Pár perccel később már önfeledten élvezhette a meleg víz simogatását. Nem is hitte volna, hogy ennyire hiányozhat az ilyesfajta luxus, elvégre az útja során legtöbbször patakokban, kis tavakban, rosszabb esetben pedig az esőben tudott mosakodni, és igazából alapjában véve azokkal sem volt sose gondja. Olyasmi pedig, hogy más fürdesse, már időtlen idők óta nem esett meg vele. Jó, elég nagy is volt hozzá már, hogy ne legyen rá szüksége, viszont kénytelen volt elismerni, szörnyen kellemes, már-már andalító volt, ahogy a póni egy durva fürdőkefével átdörgölte a nehezen elérhető részeit. Kicsit emlékeztette is Jelly az anyukájára. Kíváncsi lett volna, mi újság vele, vagy az apjával odahaza. A kishúgát sem látta már mióta…

– A rejtett fényt keresem – mondta, a kanca korábbi kérdésére válaszolva. – A könyv írt róla, nekem pedig muszáj megtalálnom.

– Az a könyv, ami a táskádban van? – érdeklődött a kanca, miközben a Jugem nyakát körbeölelő sörényéből próbált kifésülni néhány makacsabb csomót.

– Az bizony!

– Mégis miféle könyv az, ha szabad érdeklődnöm?

– A Fény Templomának ősi romjainál találtam – magyarázta büszkén Jugem. – Az ősi nagakuda nyelven íródott, amit nagyon, nagyon nehéz lefordítani, és a fény mágiájáról szól. Sokszor említi ezt a bizonyos rejtett fényt, de általában csak futólag, vagy ha nem, akkor rébuszokban. Ezért indultam el évekkel ezelőtt erre a küldetésre, hogy a világot bejárva megtaláljam ezt a rejtett fényt!

Jelly patája pár másodpercre mozdulatlanná dermedt a levegőben.

– Évekkel ezelőtt? – kérdezte hitetlenkedve.

– Hosszú az út, míg egy kirin gyalogszerrel eljut otthonról idáig – vont vállat Jugem.

– Igen, említettél valami ilyesmit, csak nehezemre esik elfogadni – motyogta a kanca.

– Meg az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokszor meg kellett állnunk. Csak Griffonstone-ban több mint fél évet töltöttünk Linkkel. Fillydelphia is marasztalt minket egy jó darabig. És akkor még meg sem említettem Észak-Cowreát, pedig azon sem jutottunk át zökkenőmentesen!

– Akkor nem is egyenesen ide jöttetek – bólogatott megértően Jelly.

– De nem ám! – vigyorgott vidáman a kirin.

– És sikerült is találni valamit?

– Nyomokat… utalásokat… – ingatta a fejét Jugem. – Linkkel úgy terveztük, alaposan szétnézünk itt Canterlotban könyvtárakban, ilyesmi helyeken, meg kérdezősködünk unikornisoknál, hátha tudnak segíteni. Hú, ez nagyon jó! Ott, ott!

Jelly éppen a füle mögött dörgölte a nyakát a kefével, Jugem pedig ösztönösen megdöntötte a fejét, hogy jobb hozzáférést biztosítson, sőt, még az egyik hátsó lábát is fölemelte, önkénytelen mozdulatokkal kaparászva a levegőt, amit a kanca láthatóan rettentő szórakoztatónak talált.

– Azt hiszem, beajánlhatlak pár unikornisnál, akik konyítanak az ilyen nem-mindennapi mágiákhoz is, ha szeretnéd – kuncogott a póni.

– Azt… nagyon… megköszönném… – préselte ki nehézkesen a szavakat Jugem, majd megborzongott, s hatalmasat sóhajtott, mikor Jelly eltávolodott attól az érzékeny ponttól. – Hú, ez fenomenális volt! Szóval biztos nem fogjuk itt megtalálni a rejtett fényt, mert a könyv szerint a legnagyobb sötétben ragyog. Azt terveztem, ha itt végeztünk, bármit találunk is, a következő célpont a Kristály Birodalom lesz. Több helyen is hallottuk, hogy ott nagyon titokzatos fények vannak, amit mindenképp meg akarok nézni!

– Érdekes ötlet – motyogta elgondolkodva a kanca, aztán újra a kirin szemébe nézett. – Mindenesetre tudd, hogy szívesen látunk most is, és ha visszafelé erre vezet az utad, akkor is keress fel minket nyugodtan!

– Köszönöm, nagyon kedves tetszik lenni! – mosolygott enyhe zavarban Jugem. – Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg…

– Ugyan, felejtsd el, ez a legkevesebb! – legyezett könnyedén Jelly, bár mintha a mosolya kissé szomorkásnak tűnt volna. – Hogyha megvagyunk itt, megmutatom a szobád, aztán uzsonnázunk egyet, jó?

– Persze, az remek lesz! – mondta Jugem, aztán az étel említésére rögtön meg is kordult a gyomra.

– Látszik rajtad, hogy nem ettél rendesen már egy ideje – csóválta a fejét Jelly. – Csodálom, hogy a szüleid elengedtek, főleg így, egyedül.

– Nem mondom, hogy örültek neki – rántotta meg a vállát a kirin. – De egyedül nem vagyok, elvégre Link mindig velem van.

– Persze, persze.. – motyogta újra átszellemülten a kanca.

Miután leöblítette, Jelly külön segített neki megtörölközni, majd egy finomabb fogú fésűvel a szőrét is megigazgatta. Jugem kapott egy fogkefét is azzal a javaslattal, hogy akár uzsonna előtt is használhatja. Ő pedig értette a célzást – és egyébként is jól esett már, elvégre a gyógynövények elrágcsálása többet tett a fogai egészségének a megőrzéséért, mint az általános komfortérzetéért –, így habozás nélkül nekilátott habosra sikálni a fogait.

A szobája nem volt nagy, cserébe viszont hihetetlenül kényelmesnek bizonyult. Kicsit túlságosan is, ha olyan szempontból nézte, hogy az ágyba jóformán belesüppedt, amikor megpróbált lefeküdni rá. Jellynek láthatóan nem esett jól, amikor lepakolta az odakészített párnákat, és a matracot is lerángatta az ágyrácsról, s úgy terítette le rá a lepedőt. De mégis mit tehetett volna, így képtelen lett volna elaludni…

– Ugye nem zavar, ha lesz egy kis társaságunk? – kérdezte Jelly, mikor a kirin az uzsonnaként kikészített második szalmaburgert tömte magába mohó buzgalommal.

– M-m! – rázta a fejét Jugem, egy pillanatra sem szakítva el a tekintetét az ételtől.

– Az jó, mert mindjárt érkezik Jim barátom a csikóival – mosolyodott el a kanca. – Három cserfes kiscsajszi…

– Egyenesen Tartarusz mélyéről! – tette hozzá Conker az asztal másik feléről, a saját szendvicsét majszolgatva.

– Ugyan, imádod őket te is! – forgatta a szemét Jelly.

– Stump legutóbb lenyelt egy anyacsavart – húzta el a száját a barna kanca. – A szekrény tetején tartom az ilyen apróságokat, számzáras ládában, pontosan az ilyenek miatt. Egy valódi boszorka az a kölök…

– Kérdezd meg Swatteréket, ha így érzed!

Conker erre már csak horkantott. Fél perc sem telt bele, s az emlegetett csapat meg is érkezett: Jugem már a kopogás előtt hallotta kintről a csikók viháncolását. Jelly azonnal ugrott is ajtót nyitni, egy pillanattal később pedig visítva betódult hozzájuk három óvodás-forma egymásra megszólalásig hasonlító kanca, és egy karikás szemű felnőtt csődör.

– Sziasztok…! – köszönt az apuka.

– Ojoszlán! – sikította az egyik kislány Jugemre mutatva a kis patájával, azonnal félbeszakítva bármiféle kísérletet a társalgára.

Egy pillanattal később már mindhárom csikó a széken ülő kirin körül rohangászott, és mindegyik megrántotta minden körnél a farkát, amikor odaért.

– Örvendtem, akkor én megyek is, kösz, Jelly! – intett búcsút az apróságok apja, azzal már kint is volt az ajtón.

– Lányok, lányok! – szólt rájuk kedvesen dorgálva Jelly. – Ha szépen viselkedtek, és leültök kicsit, Jugem biztos szívesen mesél nektek az útjáról Equestriába! Nem semmi egy történet ám!

– Nem! – szakították meg egy pillanatra a visongást a csikók, aztán folytatták ugyanúgy a körbe rohangálós-farokrángatós rutinjukat.

– Link, ments meg, kérlek! – nyüszítette Jugem összeszűkült pupillákkal.

– Bocs, haver, én örülök, hogy engem még nem vettek észre! – felelt az elementál a lámpabura alatt, második izzóként elrejtőzve.

– Magasságos Maninmangkorn! – motyogta elveszetten Jugem. – Hova kerültem…?