8. fejezet: Sárkányláng, egy másik út

Sárkányláng, egy másik út

Szüksége volt még egy kis időre. Nem is elsősorban ahhoz, hogy feldolgozza, mi is történt – arra nem sok esélyt látott, míg ki nem nyitja a szemét. Viszont ez az összevissza ugrándozás a fiatalok sportja volt. Nem csak mérhetetlenül lassabb volt benne, mint régen, de most, mikor már nem fűtötte a csata heve, azt is érezte, mennyire kimerítette. A varázslatok még hagyján, de ennyit kerülgetni az ellenfele csapásait! Tényleg kezdett már kijönni a gyakorlatból… Egy jó tíz-tizenöt éve tán meg se izzasztotta volna egy ilyen „szellemecske”. Persze tudta, az akkori önmagának tényleg csak annyira lett volna esélye, hogy jól felbosszantsa Baldurt azzal, hogy nem engedi magához érni, ám győztesként kiemelkedni az összecsapásból már aligha sikerülhetett volna. Semmivel nem pótolható mindaz a tapasztalat, amit azóta szerzett. A varázsereje pedig remélhetőleg nem fog megcsappanni, amíg szenilis vén trotty nem lesz belőle… Sőt, ha a tervével sikerrel jár, már amiatt sem kell aggódnia…

Noha nem kellett lihegnie, azért eltartott egy darabig, mire megfelelőképpen le tudta nyugtatni a légzését. Ennek ellenére kicsit még mozdulatlan maradt. Sok értelme persze nem volt, elvégre most körülbelül úgy csinált, mint egy kiscsikó, aki eltakarja a szemét és azt hiszi, nem látják. Pontosan tudta, mennyire kiszolgáltatott helyzetben volt. Relatíve persze. Ha arra lett volna szükség, valamilyen szinten össze tudta volna kaparni még magát néhány nem túl bonyolult varázslat erejéig, viszont abban erősen kételkedett immár, hogy ilyen legyengült állapotában ez elég lehet az őz ellen. Legalábbis ahogy Pillar az imént elbánt a szellemmel, igencsak elbizonytalanította, hányadán is állnak.

A legjobbakat remélve nem moccant hát meg, hátha a bak csak beszélni szeretne vele. Márpedig ahhoz szüksége volt a tiszta fejre, akármit is akart tőle. Ha pedig mégsem a jóindulat vezette, akkor lényegében tán mindegy is volt.

Érezte, hogy valaki megérinti. Kissé nehézkesen, de rávette magát, hogy fölnézzen. Némi megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy Holder kékeszöld szemeivel találkozott a pillantása. Igaz, a kanca arca elég megviselt volt, s más érzelmet nem is lehetett róla leolvasni, de legalább nem az őz keltette fel.

Gyorsan fölmérte a környezetét. Ahhoz képest, amekkora lökéshullám préselte a fához, aminek a hátát támasztva feküdt még most is, a lugas mondhatni sértetlennek tűnt. Még a gyep is ugyanolyan ápoltnak tűnt, mint eddig, noha Starswirl arra számított volna, hogy a fűszálak legalábbis csillag alakban lelapulnak majd a robbanás epicentrumához képest, vagy még inkább szenesre pörkölődnek. Ezzel szemben azt sem tudta pontosan betájolni, hol is feküdt az imént Baldur, az ő pengéivel teletűzdelve. Csupán Pillart fedezte fel némi kutakodás után, ahogy picit távolabb tőlük, a patáját maga elé emelve egy rikító vörös-arany tollú madarat tartott. Láthatóan nem különösebben érdekelte, hogy az unikornis magához tért, viszont a szája mozgott, mintha magyarázott volna valamit az állatnak.

A madár hangosan felrikoltott, mire az őz Starswirl felé fordult. Halvány, magabiztos mosoly futott át az arcán, aztán a magasba lendítette a lábát, s a szárnyas leröppent róla, eltűnve az erdő sűrűjében.

– Menj csak! – szólt még utána. – Mondd el a többieknek is!

Starswirl nehézkesen négy lábra kászálódott, ahogy Pillar megindult az irányába. Kissé megroppant a háta, de azért halkat szisszenve kihúzta magát, s dacosan az őz szemébe nézett. Ő azonban teljesen nyugodtan viszonozta a pillantását. Nem érződött rajta támadó szándék, de azt figyelembe véve, milyen hidegvérrel végzett az erdő szellemével, ez nem volt használható viszonyítási alap.

Az őz vett egy mély levegőt, mintha mondani akarna valami, de aztán halkan kuncogva elfordította a fejét.

– Bocsánat – fogott bele mégis derűsen. – Az igazat megvallva… nos… nem is tudom, hol kezdhetném. Elég felemás körülmények között találkoztunk, barátaim. Elnézést ezért is, hogy a történtek után megelőlegezem magamnak, hogy a barátaimnak szólítsalak benneteket! Ám végső soron segítettünk egymásnak, így azt hiszem, nem állok olyan távol az igazságtól.

– Mi a fene vagy te? – morogta Starswirl, viszont a saját rekedtes hangja sem derítette jobb kedvre.

– Már mondtam, Starswirl mester, és akkor sem hazudtam – nézett újra mélyen a szemébe a bak. – Őz vagyok az Everfree Forestből. Nincs bennem semmi különleges, csupán az erdő kiválasztott engem. Legyek a szeme és füle, s nem utolsósorban a hangja. Otthont ad nekem s minden lakójának, én pedig boldogan teljesítem a kérését, s képviselem, megvédem őt bárkivel szemben.

– Kiválasztott… – ismételte merengve a szót. – Azt hiszem, most már értem…

– Úgy találtatott, hogy Baldur veszélyt jelent mindannyiunkra nézve, így engem küldtek, hogy állítsam meg. Viszont, mint láthattad, nem jártam sikerrel. Az erdő szellemét sosem tudtam eléggé kicsalogatni, hogy használhassam ellene az erőnket. A te kedvedért viszont végre hajlandó volt előbújni, és te képes is voltál megakadályozni, hogy ismét eggyé váljon a vadonnal. Ezt pedig nem is tudom neked eléggé megköszönni. És persze azt, hogy elterelted rólam a figyelmét.

– Hogyan sikerült neked végezni vele? – kérdezte immár őszinte érdeklődéssel Starswirl. – És miért nem hagytad, hogy én csináljam?

– Ó, hiszen nem öltem meg! – nevetett az őz. – Ahogy te sem tudtad volna, Starswirl mester, bármennyire elismerésre méltó a hatalmad. Egy halhatatlant nem lehet elpusztítani semmilyen módszerrel.

Kihagyott a szíve egy dobbanást. Hiszen eddig teljesen meg volt róla győződve, hogy Baldur tényleg egy közönséges szellem volt. Egy lélek, ami többé-kevésbé testet is öltött a fizikai világban, megszállta az erdőt, s azt kiszipolyozva idővel jelentős mágikus befolyásra tett szert. Azt viszont eszébe sem jutott még csak feltételezni sem, hogy egy halhatatlannal volt dolga. Elvégre ahhoz képest egyáltalán nem volt olyan kemény ellenfél.

Viszont ha Pillar igazat beszélt, akkor tán hasznosabbnak is bizonyulhat a Belső Kör által rászabott küldetése, mint eredetileg remélte! Igyekezett palástolni az izgatottságát, de nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg rögtön.

– Fejtsd ezt ki, kérlek!

– Olyan sokat nem tudok ezen magyarázni – felelt kissé meglepetten Pillar. – Ha valaki halhatatlan, azt nem lehet megölni ugyebár. De semmi sem zárja ki, hogy megsebezzük őket. Nem lennék meglepve, ha ezek után pár száz évig színét sem látnánk Baldurnak.

– Miért, mit csináltál vele pontosan?

– Én csupán közvetítettem neki az erdőm szívélyes üdvözletét – vigyorodott el kedélyesen az őz. – Mondhatni tisztáztam vele, mit tartogatunk a számára, ha még egyszer fejébe veszi, hogy a területünkre teszi a lábát.

– Ez nem volt válasz a kérdésemre – prüszkölt Starswirl, de aztán egy pillanattal később kénytelen volt oldalra nézni, mivel Holder ismét finoman megérintette a vállát. – Mi van?

A kanca nem felelt, mindössze lecsapott fülekkel, esdeklően pislogott. Bezzeg azt nem lett volna képes megmondani, hogy minek zavarta meg a dolgában! Arra azonban Holder szerencséjére nem volt alkalma, hogy leteremtse emiatt, mivel az őz folytatta.

– Jó, ez jogos volt. Nos, talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy kaptam valamit, ami kimondottan őellene készült. Valamit, amit az erdőm arra tervezett, hogy Baldurt ártalmatlanná tegye. A szándékát s az erejét öntötte bele, más nem is számít. Nekem csak annyi volt a feladatom, hogy eljuttassam hozzá. Persze nem volt egyszerű elrejteni előle a megfelelő pillanatig, de azért megoldottam.

Az őz vigyorogva megkocogtatta a patájával a szügyét, mire Starswirl kissé csalódott arcot vágott. Picit elegánsabb megoldást várt volna egy ilyen briliáns terv kivitelezésére, mint hogy lenyelte a gömböt… Az igaz, a hatékonyságát nem kérdőjelezhette meg, elvégre őt is sikerült vele meglepnie.

– Mérhetetlenül hálás vagyok, amiért segítettetek nekem – folytatta Pillar. – Engedjétek meg, hogy tolmácsoljam az egész Everfree Forest köszönetét! Az adósotok vagyok. Bármikor ha esetleg segítségre van szükségetek, örömmel állok rendelkezésetekre, s az erdő is szívesen fogad benneteket bármikor. Csak mondjátok meg neki a neveteket, ha arra jártok, és föl fog ismerni titeket!

Az őz mélyen meghajolt, majd újra a szemébe nézett.

– Illetve egyetlen, utolsó szívességet még szeretnék kérni. A szellem által létrehozott kerítés-varázslat sokára fog csak feloszlani magától. Megoldható lenne, hogy ha esetleg nem áll szándékotokban lebontani az egészet, akkor kivinnétek innen engem is?

– Talán megoldható – felelt elgondolkodva Starswirl. – De csak akkor, ha válaszolsz pár…

Megint… Holder már megint a vállát bökdöste… Nem kimondottan türelmetlenül, sőt, egész óvatosan, mintha pontosan tudná, ezzel mennyire bosszantja. De ettől függetlenül csinálta.

Lehunyta egy pillanatra a szemét, vett egy mély levegőt, aztán a kanca felé fordult.

– Bökd ki, mielőtt még…

Épp csak az utolsó pillanatban hagyta félbe, de Holder valószínűleg így is pontosan értette, mire gondol, mivel megszeppenve lesunyta a fülét és a szemét, viszont legalább végre hajlandó volt felelni.

– Mester… én… hazamehetek? – kérdezte reszketegen.

– Tőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz – intett a patájával Starswirl, mintha csak el akarná hessegetni a kancát.

– Köszönöm – suttogta szinte némán Holder, azzal lehunyta a szemét.

Starswirl a biztonság kedvéért még figyelte, mit csinál. Nézte, ahogy a kanca szarva felragyog, s pár másodpercre rá Holder hatalmas szelet kavarva elteleportált. Helyből távol elrugaszkodva akkora lyukat ütött a fölöttük feszülő mágikus blokádon, amivel érezhetően alaposan szétzilálta a már amúgy is gyengülőfélben lévő varázslat konzisztenciáját. Komolyan, mintha az életéért futna…

– Szóval ott tartottunk, hogy ha Baldur halhatatlan volt, akkor miért lehetett ilyen gyenge? – fordult vissza a fejét csóválva Pillar felé, aki még most is azt a pontot bámulta a füvön, ahol a kanca eltűnt. – Azt hittem, a halhatatlanság és a halandók erején túlmutató hatalom szükségszerűen együtt jár.

– Sajnálom, de erre nem tudok érdemben válaszolni – szólalt meg az őz, mikor végre felocsúdott. – Az biztos, hogy az erő és a vég nélküli élet nem egymás következménye. Inkább csak a lehetőség az, ami adott. Gondolj csak bele, hova juthatnál el a varázserőd fejlesztésében, ha ezer éved lenne a gyakorlásra, a csiszolásra! Baldur tán még fiatal, nem pedig egy az igazi, ősi szellemek közül, akik sokkal nagyobb dolgokért felelősek, mint egyetlen erdőség. De ezt persze csak én gondolom így; könnyen előfordulhat, hogy tévedek. Amúgy… közben esetleg elindulhatnánk?

Válaszképpen Starswirl megindult kifelé a lugasból, mikor azonban Pillar a hosszú, fürge lábaival beérte őt, kénytelen volt módosítani az irányt. Nyilván érdemesebb volt rábíznia magát egy tapasztalt erdőkerülőre, aki sokkal jobb helyismerettel rendelkezhetett, mint ő.

– Mesélj még erről a halhatatlan szellemről! – kérte Starswirl, ahogy kényelmesen baktattak a fák között.

– Igazán nem akarok csalódást okozni, barátom, de tényleg alig tudok valamit róla – fintorgott az őz. – De természetesen szívesen megosztok veled mindent, amire csak lehetőségem van.

A hosszas séta során kénytelen volt elismerni, hogy Pillar valóban nem szolgált olyan hasznos információkkal, mint eredetileg remélte. Sokkal többet hallhatott Baldur tetteiről, mint konkrétan az erejéről, vagy halhatatlan mivoltáról, hiába is igyekezett abba az irányba terelni a beszélgetést. Ennek ellenére nem tartotta elvesztegetett időnek, amit a bakkal töltött. Megállapította, hogy akár még a későbbiekben is a hasznára válhat, hogy összeismerkedtek. Megfordult ugyanis az is a fejében, hogy ha az erdő, ami Pillart ideküldte, képes volt egy halhatatlan lényt így megsebezni, talán neki is segíthet majd valamilyen módon a céljának elérésében.

Mikor odaértek a vadon határába, Starswirl lehunyta a szemét, s a szarvát használva egyetlen, jól irányzott sújtással akkora tátongó rést ütött a láthatatlan falon, amin akár egy egész marhacsorda is kényelmesen kifért volna. A levegő is érezhetően sokkal könnyebbé vált körülöttük, ahogy végre maguk mögött hagyták Baldur területét.

– Látod ott azt a nagyon magas hegyet, Starswirl mester? – intett a távolba az őz. – Attól arrafelé – a patájával mutatta az irányt – találod az otthonomat. És ahogy mondtam: ha bármiben szolgálatodra lehetek, ne tétovázz! Nyugodt szívvel megkereshetsz bármikor.

Starswirl elégedetten biccentett, aztán hozzákoccintotta a patáját Pillaréhez. Azt még megvárta, hogy az őz óriási szökellésekkel eliramodjon, aztán lehunyta a szemét és hagyta, hogy a mágia átjárja az egész lényét.

Egyáltalán nem volt nehéz dolga. Nem volt túl nagy a távolság, elég jellegzetes helyről indult, és ezúttal nem kellett senkit sem cipelnie. A biztonság kedvéért azért így is inkább a táborhely idézőkörét célozta meg, s hamarosan át is helyezte magát a kicsi, sötét helyiségbe…

* * *

Az első gondolata az volt, hogy lepihen. Tudva azt, miféle szellemmel mérte össze az erejét, már egyáltalán nem tartotta szégyenletesnek, amiért ennyire kifáradt. Sőt, inkább büszkeség töltötte el, amiért képes volt teljesen egyedül legyőzni egy halhatatlant. Mikor azonban az otthona felé vette az irányt, valamiféle hiányérzete támadt. Hamar rá is jött az okára, ezért aztán előbb a tanítványa szállásához sietett. Amúgy sem ártott leellenőriznie, Holder mennyit tanult a mágikus párbajból, ha már részt venni nem is tudott benne. Viszont ha legalább nyitva tartotta a szemét, az remélhetőleg az épülését szolgálta, s nyilván most volt értelme kikérdeznie róla, amíg még friss az élmény.

Minden teketóriázás nélkül be is nyitott a tanítványa szobájába, amint elért a tábor egyetlen – mellesleg kizárólag unikornis előkelőségek részére fenntartott – kő épületének megfelelő részére. Járt már itt egy-két alkalommal, így nem fordított különösebb figyelmet az amúgy is igen minimalista berendezésre, ami lényegében egy zsúfolásig teletömött könyvespolcból, egy láthatóan rendkívül puha kelmékkel fedett egyszemélyes ágyból, valamint a sarokban, függönnyel eltakarva egy jókora dézsából állt. Ez utóbbiról úgy rémlett Starswirlnek, Holder külön kérése volt a szobák kialakításánál, azzal a célzattal, hogy ne kelljen a közös mosdót használnia. Igaz, ezzel távolról sem volt egyedül az unikornisok között. A Platinum család tagjai mind híresek voltak eltúlzott igényességükről és az ehhez tartozó szeszélyeikről. Olyannyira megszállottjai voltak a kényelmes életvitelnek, hogy azon sem lepődött meg, amikor nem látta meg azonnal a kancát, annak hollétére mindössze halk csobogás utalt a fürdőhely felől.

Természetesen meg sem fordult a fejében, hogy a körülményekre való tekintettel inkább mégis magára hagyja kicsit Holdert. Inkább odalépett a függöny elé, s a varázslatának apró legyintésével félrelökte.

Valószínűleg túl csendesen jött be, vagy a kanca volt nagyon a saját gondolataival elfoglalva, mivel láthatóan sikerült alaposan megijesztenie. Holder hatalmasat csobbant, jókora mennyiségű vizet lökve a padlójára, aztán megfordult, s bocsánatkérő arccal megkapaszkodott a kádja szélében. A másik patájával megtörölte a szemét, aztán gondosan eltakarta a mellkasát, ami még éppen kilátszott a dézsa pereme mögül. Elég szerencsétlennek tűnt így, csuromvizes szőrével és a nyakára lapuló sörényével, de legalább a természet mocskát már sikerült lemosnia magáról.

– Remélem alaposan figyeltél, amíg Baldurral harcoltam – vágott bele egyből Starswirl. – Na, mesélj szépen, mit tanultál?

Holder lesütötte a szemét, s félig visszacsúszott a vízbe. Az orrától lefelé el is tűnt a fa mögött.

– Bocsánat, Mester, én… én nem tudtam figyelni – rebegte elhalóan.

Starswirl hitetlenkedve kinyitotta, visszacsukta, majd újra kinyitotta a száját, de megszólalni nem is tudott. Mikor pedig mégis sikerült, hát minden haragját rá is borította a kancára.

– Mi az, hogy nem tudtál figyelni? – kérdezte fenyegető éllel. – Mi…? Talán kifárasztottak azok a hatalmas erejű varázslatok, amikkel áttörted a szellem védelmét, vagy mi? Netán az foglalt le túlságosan, hogy az után az őz után epedezzél? És rám nézzél, ha hozzád beszélek!

Holder a csődör utóbbi mondatánál már a homlokával támasztotta a kád peremét, de most újra fölnézett. Starswirl némi meglepetéssel nyugtázta, hogy a kanca szeméből záporoztak a könnyek. Holder halkan szipogott is hozzá, hogy még hitelesebb legyen az összkép, bár elég fura volt, hogy ily módon akart elmenekülni a számon kérő szavak elől. Pontosan tudhatta volna, hogy a mesterét cseppet sem hatja meg az ilyesmi…

– Nem… nem… fordul… elő… többet… – suttogta remegve a kanca, azzal az arca elé vonta mindkét patáját. – Ígérem, Mester!

Bár nem párolgott el a mérge, most elég jó kedvében volt, hogy adjon még egy esélyt Holdernek bizonyítani.

– Eh, jól van – legyintett fáradtan. – Vegyük úgy, hogy nem haragszom. Hallod? Nem kell produkálnod magad! Pontosan tudod, mennyire utálom, ha hisztizel.

Előrenyúlt, hogy megveregesse a kanca vállát, de aztán látva a felborzolódott szőre közé ékelődött szappanbuborékokat, inkább letett a szándékáról – semmi kedve nem volt összevizezni magát. Holder azonban nem csak nem hagyott fel a pityergéssel, de még jobban rákezdett. Hiába is próbált a mellső lábai mögé bújni, így is egyre jobban rázkódott a sírástól.

– Már mondtam, hogy nincs harag. – Starswirl kezdett elbizonytalanodni. – Mit akarsz még?

– Bocsáss meg, Mester…! – szipogta a tanítványa. – Azt hiszem… nem vagyok jól…

Ó! Érdekes, arra nem is gondolt, hogy esetleg tényleg valami baja lett volna… Pedig való igaz, a szellem alaposan megszorongatta, Holder meg volt annyira szégyellős, hogy megpróbálja eltussolni még azt is, ha megsérült. Legalábbis könnyen el tudott róla képzelni ilyesmit is.

– Gyerünk, sipirc kifelé! – vetette oda a kancának, s a szarvával odalebegtetett elé egy törölközőt. – Hadd nézzelek!

A biztonság kedvéért vetett egy futó pillantást a fürdővízre, hogy nem véres-e, de nem lepődött meg, amikor nem látott benne semmi ehhez hasonló elváltozást. Azt azért csak észrevette volna, ha ilyen jellegű sebet szerez a tanítványa. Kicsit elfordult, hogy a kanca ki merjen mászni, ám a füleit hegyezve pár másodperc múlva megállapította, hogy Holder nem forgat ilyesmit a fejében.

– Na? Mi lesz? – kérdezte türelmetlenül. – Ne vacakolj sokat; tudod, hogy csak jót akarok!

– Tudom, Mester – nyögte nehézkesen a kanca. – És köszönöm. Ne haragudj, csak… csak nem ilyen bajom van…

Visszafordult felé, s kereste a pillantását, de Holder ismét lehajtotta a fejét. Ej, ha nem ébresztette volna fel a kíváncsiságát, most olyan könnyedén itt hagyná, de már késő volt. Azt azonban hiába várta a kanca, hogy a kis törékeny lelki világát fogja pátyolgatni!

– Gyerünk, ki vele! – szólalt meg némi várakozás után. Tán a kelleténél kicsit keményebb is volt, mivel Holder ijedten összerezzent, ezért hát kicsit csendesebben folytatta. – Nem fogok egész nap itt ácsorogni.

– Csak… az én hibám, Mester… – suttogta a kanca. – Tudom, te is rengetegszer mondtad. Olyan buta vagyok! Ostoba, amiért egyetlen pillanatig is hittem neki…

Ó, szóval innen fújt a szél! Igaz, amióta lehámozta magáról Pillar alattomos furkálódásának a legapróbb nyomait is, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg egy nála sokkal tehetségtelenebb pónira milyen hatást gyakorolhatott. Főleg abba belegondolva, hogy Holder milyen könnyen beengedte őt is a gondolatai közé, feltételezte, hogy az őznek sem eshetett nehezére elég mélyre ásni ahhoz, hogy komoly zavarokat keltsen. És így utólag visszaemlékezve már az is feltűnt neki, hogy miután Pillar lebukott a mocskos kis trükkjével, onnantól kezdve jóformán levegőnek nézte a kancát, holott előtte kimondottan úgy viselkedett, mintha érdeklődne iránta. Valószínűleg könnyedén rátapintott a tanítványa érzékeny pontjára, hogy aztán szemérmetlenül ki is használja azt.

– Nem kell vele foglalkoznod – legyintett könnyedén. – Semmi sem történt, csak megpróbált minket összezavarni. Előfordul az ilyen, ne tulajdoníts hát neki nagy jelentőséget, inkább igyekezz elfelejteni! Semmi személyes nem volt benne, csupán egy tárgyilagos erőfelmérés, amiben a megfelelő tapasztalatok híján alulmaradtál.

Holder nem válaszolt, csak sírdogált tovább ugyanúgy, a lábaival takarva a szemét. Fájdalmasan nyöszörgött magában, és nem is tűnt úgy, hogy abba bírja hagyni a könnyeinek hullatását.

– Rendben – sóhajtott lemondóan Starswirl. – Mit mondott neked?

– Miután elmentél? Csak… pontosan azt, amit mindig is reméltem, hogy egyszer… hogy egyszer hallhatok… Őszintén hallhatok… vala… valakitől…

– És mi az? – kérdezte fáradtan.

Arra számított, a kanca megkönnyebbül, ha kiadhatja magából, de nem így történt. Holder újra keservesen felzokogott, mintha csak a mestere ott se lett volna, s magába roskadva nekidöntötte a fejét a kád szélének. És Starswirlnek pontosan eddig tartott a türelme.

– Akkor tartsd meg magadnak! – mordult rá a kancára. – Bánom is én? Ha összekapartad magadat, és úgy érzed, szeretnél valami értelmeset csinálni az életben önsajnálat helyett, tudod, hol találsz!

Pusztán miheztartás végett jó lendületesen visszarántotta a függönyt, eltakarva a világ elől Holder hisztizését, aztán az orrába húzta a kalapját. Pár pillanattal később már a fejét csóválva vágta be maga után az ajtót, s a saját kis otthona felé vette az irányt. Rohadt egy nap; most már tényleg elege volt belőle! Hiába volt még világos, tán épp ideje volt önhatalmúlag kijelentenie, hogy mára vége, és mindenki hagyja őt békén a kis odújában. Az meg már föl sem merült benne, hogy esetleg a Belső Kör előtt is illene jelentést tennie a történtekről. Semmi sürgős nem volt; ha nagyon akarnak, hát majd értesülnek mindenről Holdertől, amint a kanca kiagonizálta magát. Neki meg igazán volt jobb dolga, mint mások gondjaival foglalkozni!

* * *

Úgy aludt, mint akit agyonvertek, s nagyjából úgy is ébredt. Kótyagos volt, tompán sajgott a feje, a lábait pedig alig bírta megmozdítani. Arra is nehezen vette rá magát, hogy az ágyból kikeljen, a lakása elhagyását pedig már eleve lehetetlennek látta. Egyébként is praktikusabbnak tartotta, ha a mai napra nem tervez semmi megterhelőt.

Mivel azonban lustálkodni nem akart, úgy döntött, az idejét csendes kísérletezéssel tölti. Amúgy is elege volt már abból, hogy folyamatosan másokhoz alkalmazkodjon: pont ideje volt a saját kutatásaival foglalkoznia. Eléggé hiányzott, hogy elmerülhessen az elméletekben és számokban, s mostanában valahogy még akkor is folyamatosan megzavarták benne, ha csak sikerült ráhangolódnia kedvenc tevékenységére. Sőt, jobban meggondolva amióta csak átköltözött ide, egyszer sem volt alkalma érdemben vizsgálódnia a mágia egyetlen ágában sem. Márpedig a keletvízi sárkánygyík lángja még most is ott kavargott magában a vastag, tűzálló üveg mögött, szinte hívogatva őt, hogy feltárja minden titkát.

Szájába vette a pipáját, s meggyújtotta a különleges dohánykeverékét, majd kényelmesen pöfékelve előkeresett egy üres jegyzetfüzetet, meg a szürke borítójú könyvét, amibe a legfontosabb kutatási eredményeket és varázsigéket szokta írni. Az utóbbit egyelőre csak a patája ügyébe helyezte, a másikat viszont kinyitva lefektette a földre a lángot tartalmazó bura elé. Varázslatával tollat ragadott, aminek a hegyével először valami idétlen berögződésnek köszönhetően akkurátusan megvakarta az orrát, majd belecsúsztatta a közönséges, mindennapi használatra szánt tintatartójába.

Perceken át csupán mélázva figyelte a vöröses fényben játszó lángot, majd mikor úgy érezte, az elméje megfelelőképpen ráállt a témára, újra megemelte a tollát, leírta a „Sárkányláng” szót a papírra, s gondosan aláhúzta.

– Akkor hát lássuk! – mormolta magának. – Ha már ennyire nem bírsz magaddal, mutasd, mit tudsz!

A szarva felragyogott, ahogy kissé visszaszorította a saját időhurok varázslatát. A tűzcsóva egyetlen pillanat alatt robbanásszerűen kitöltötte a rendelkezésre álló teret, s nekifeszülve az üvegnek egészen izzásig hevítette azt. Az erejéből azonban ezzel az apró mozzanattal is észrevehetően veszített, így Starswirl jobbnak látta nem kockáztatni. Amúgy sem sokat láthatott így a lángból, ezért hát más stratégiát alkalmazott, és pont hogy még szorosabb béklyóba fogta a tüneményt.

Szinte természetellenes lassúságra kényszerítette, így a sárkánytűz egész össze is esett térfogatában, s elnyújtva-kínlódva tekergőzött börtönében. Starswirl leült vele szemben, s kizárólag fizikai szinten figyelte minden apró rezdülését. Türelmesen várakozva talált is pár jellegzetes, ismétlődő mintázatot, amiket le is jegyzett a füzetébe, majd strigulákkal számlálta az egységnyi idő alatt történő előfordulásukat. Próbált egyfajta periodicitást, progrediálást vagy lényegében bármilyen korrelációt találni a gyors felcsapó, lassú süllyedő, egyenletes táguló, magába összeroskadó, pulzáló és rendezetlenül kavargó hosszabb-rövidebb fázisok között, de órák múltán, több teleírt lappal később kénytelen volt más megközelítést találni.

Felmerült benne ötletként, hogy megint megpróbáljon közvetlenül ráérezni a láng belső, éteri esszenciájára, de hamar letett róla. Amikor legutóbb kísérletezett ilyesmivel, a sárkányok nyers és végtelenül bonyolult mágiája teljesen összezavarta. Szüksége volt hát valami előzetes információra a láng működéséről, hogy megérthesse a lényegét. Ezt a vonalkázós módszert azonban így jobban belegondolva már nem tartotta túl informatívnak. Elvégre így pusztán összesített adatokat rögzített, s ugyan közben igyekezett magának észben tartani az idő szerinti változását, a bonyolultabb összefüggéseket képtelenség volt ilyen távlatokból fejben átlátni.

Valamilyen módon jelet akart generálni, hogy egyrészt legyen mit utólag elemeznie, másrészt ne sikolhasson el semmilyen részlet felett. Amint pedig eszébe jutott valami, ami használhatónak tűnt, nyomban neki is látott a megvalósításhoz. Fölpattant a helyéről, s izgatottan szívogatva pipájának füstjét, előkeresett egy jókora göngyöleg szalagpapírt.

– Lásd a fényt, és mutasd meg nekem! – morogta a gurigának, aztán ráhúzta egy hosszú fémrúdra, s odaállította a bura mellé, közben folyamatosan ügyelve rá, hogy árnyékban maradjon.

Elővarázsolt két jól szigetelő paravánt, és úgy állította be őket, hogy csak egy egészen vékony sávban engedjék át az üveg felől érkező sugarakat. Az egyik oldalra rakta a hatalmas tekercs papírt, a másikra pedig egy sima, üres rudat, majd egy keveset átvezetett a göngyölegből arra az oldalra.

– Forogj! – parancsolta halványan izzó szarvval, aztán elégedetten megszemlélte a művét.

A papír lassan elindult, s szép komótosan tekeredett fel a másik rúdra, közben elhaladva a fénycsík előtt. Starswirl megkerülte a kezdetleges kis felvevőberendezést, hogy lássa, megfelelő nyomot hagy-e a sugár a papíron. Kicsit lassított a forgási sebességen, igazított az időhurkon, hogy a váltakozó fényerősség jobban elkülöníthető sávokat adjon, aztán jóformán magára is hagyta a varázslatát. Visszafeküdt az ágyára, varázsolt magának egy kis fénylő gömböt, s annak a világánál olvasgatott egy régi könyvet, ami a szellemekről és a világukról szólt, csak néha-néha odapislantva a sárkánylángra.

Nem mérte az időt, de így, a félhomályban heverészve nem is érdekelte különösebben. Mikor megéhezett, előkapart egy kis szárított szénát a tartalékos zsákjából, meg ivott hozzá egy kis enyhén poshadt vizet, aztán olvasott tovább. Ennyit igazán megért az, hogy ne kelljen kimozdulnia a helyéről. Meg aztán amúgy sem kedvelte túlzottan a felesleges fényűzést. A legtöbbször bőségesen elég annyi, ami az életben maradáshoz kell.

Igyekezett kirekeszteni a külvilág tompa zajait, de arra nyomban hegyezni kezdte a fülét, amikor megnyikordult az ajtaja. Mivel semmi kopogás nem előzte meg, merte remélni, hogy Holder tért jobb belátásra. Megemelte a fénygömböt, egyenesen belevilágítva látogatója arcába. A lila kanca védekezőn hunyorogva a szeme elé tartotta a lábát. Nagyon helyes…

– No, most már megmaradsz? – kérdezte a tanítványát.

– Igen, Mester – felelt halkan Holder lecsapott fülekkel, s lassan elvette az arca elől a patáját. – Szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért.

Starswirl kivette a pipát a szájából, eloltotta, s lerakta a polcára. Lekászálódott az ágyáról, megállt a kanca előtt, mire ő zavartan lesütötte a szemét.

– Nem érdekel – mondta Holdernek, mire ő úgy összehúzta magát, mintha azt várná, hogy elnyelje a föld. – Ha fölajánlom a segítségemet és te nem fogadod el, az a te dolgod. Ha nem fogadod meg a tanácsaimat, az is. Csupán annyi a kérdés, hogy megbízol-e bennem és hajlandó vagy-e követni az utasításaimat. Amennyiben nem, úgy nekünk nincs semmi dolgunk egymással.

– Ígérem, Mester, megteszek minden tőlem telhetőt! – felelt riadtan a kanca.

– Nem ígérni kell, és cifrázni is fölösleges – legyintett Starswirl. – Csinálni kell, és kész. Nézd csak, mit alkottam! – váltott hirtelen hangnemet, ahogy derűsen a lassan forgó papiros felé bökött a lábával. – Ideje leolvasni az eredményeket, mit gondolsz?

Holder árnyalatnyit elmosolyodott, s azonnal a nyomába is szegődött. Starswirl leállította a gépezetet, aztán a varázslatával fixálta a papírt, hogy a további fényhatások már ne hagyjanak rajta lenyomatot. Félrevonta a paravánokat, s közben a tanítványa patájába nyomta a mérési eredményeket.

– Tessék, lehet csinálni belőle a diagramot: fény kontra idő – fűzte hozzá.

Visszafeküdt az ágyára, s újra elmerült a könyvében, Holderre hagyva a munka unalmasabb részét. Mikor azonban a kanca már percek óta bíbelődött a feladatával, mégis felnézett.

– Na, nem boldogulsz?

Holder válaszképp fölpattant, s az orra elé tolt két lapot. Starswirl először nem is fogta fel, mit bírt a tanítványa ennyit körmölni, de aztán rájött, hogy a kanca valószínűleg tágan értelmezte az utasítást, és nem csak a fényerősség, hanem külön a fény színének a változását is lerajzolta az idő függvényében, de még a csúcsok magasságát is leírta és kiszámolta a köztük lévő relatív távolságot is, az első kettő közti teret véve alapul. Olybá tűnt, a szorgalmával igyekezte ellensúlyozni a korábban történteket. Igaz, teljesen feleslegesen erőlködött: ez úgyis csak nagyon hozzávetőleges mérés volt.

Hümmögve a patájába vette az első ábrát, s hosszasan tanulmányozta. Előrébb azonban semmivel sem jutott. Egyszerűen képtelen volt bármiféle rendszert fölfedezni a láng felvillanásai, vagy elhomályosodásai között. Megvakarta a fejét, aztán a másik diagramot is jó alaposan átnézte, hiába volt meggyőződve róla, hogy az sem vezet sehová. Némi bizalmatlansággal élve Holder felé odalebegtette magához a hosszú fényrögzítő papírt, és legalább hozzávetőlegesen összehasonlította a kettőt. Hibát azonban nem talált.

– Tudsz fejben deriválni? – fordult oda a kancához.

– Tessék, Mester? – kérdezett vissza meglepetten Holder.

– Ez az egész egy nagy káosz. Talán úgy egy kicsit átláthatóbbá lehetne tenni.

A kanca láthatóan örömmel fogadta az újabb feladatot, s hogy a mestere hasznára lehet. Előkeresett egy újabb lapot, s a másikat a levegőben lebegtetve mögé csúsztatta, majd hátulról átvilágította. A szarvát folyamatos izzásban tartva a hátsó lábaira állt, a mellsőket pedig végtelenül óvatosan az első lapra csúsztatta, s apró mozdulatokkal húzta ide-oda, mintha mélyen elmerült volna a számolásban. A varázslata nyomán a toll vékonyka csíkot vetett, s néhány perc néma munka után Holder nagyot fújva átadta a mesterének az újabb feldolgozott eredményeket. Starswirl pedig komoly arccal át is vette tőle, noha közben még mindig jól mulatott magában, mivel a kanca az imént, gondolkodás közben – valószínűleg teljesen öntudatlanul – úgy csóválta a farkát, mintha valami kutyaféle lenne.

– Hát, semmivel sem lett jobb – állapította meg kisvártatva. – Nagyon úgy tűnik, kénytelen leszek más vizsgálati módszer után nézni. Legalábbis ebből a borzadályból szerintem teljes képtelenség kibogozni bármiféle rendszert.

– Sajnálom, Mester – mondta halkan Holder.

– Áh, mit tehetsz te róla! – legyintett Starswirl. – Maga a tűz ilyen idétlen. Nem adja magát könnyen, ez tény.

Holder óvatosan felkászálódott mellé az ágyra, s ő is áttanulmányozta mindkét lapot.

– Ez már szinte olyan véletlenszerű, mintha szándékos lenne – jegyezte meg végül. – Nem lehet, hogy tényleg nincs semmilyen rendszer az értékek változásában?

Starswirl egy pillanatra megdermedt, aztán lassan, fenyegetően a tanítványa felé fordult, mire ő hatalmasra tágult szemekkel behúzta a nyakát.

– Emlékszel te egyáltalán bármire is abból, amit tanítottam neked a mágiáról? – morogta ingerülten a kancának. – Hogy… mégis hogy gondoltad ezt? Talán a teljes rendezetlenségből, a káoszból akarsz varázslatot csiholni? Ugyan már, ilyen badarságot még életemben nem hallottam! Szerinted a mágia, ami csupa-csupa bonyolult és precíz, jól megfogható szabály alapján működik, hogyan tenne lehetővé bármi ilyesmit?

– Csak arra gondoltam… hogy… a sárkányok elég mások, mint mi… – motyogta halkan Holder. – És ha túllépnénk esetleg a saját dogmáinkon…

– Te most sértegetsz engem?! – fortyant fel Starswirl. – Idejössz azért…

– Nem, Mester, bocsáss meg! – A kanca próbált menekülni a dühe elől, de olyan szerencsétlenül, hogy a nagy kapkodásban le is fordult az ágyról, majd pedig még úgy is maradt a földre lapulva. – Kérlek, tudd be ezt is a zavarodottságomnak! Eszemben sincs megkérdőjelezni a bölcsességedet!

– Nyilvánvalóan… – horkantott Starswirl. – Tudod, néha komolyan elgondolkozom, minek is pazarlom rád az időmet!

– Mester…! – suttogta megrendülten Holder, olyan szánalomra méltó pillantásokkal párosítva, amitől még Starswirlnek is majdnem megesett rajta a szíve. Majdnem.

– Ugyan mondj már egy jó okot amellett, hogy miért tanítsalak, azon kívül, hogy a hercegnő rokona vagy! – köpte a megvető szavakat a kanca felé. – Mi az, amit fel tudsz mutatni? Semmi! Egy senki vagy, fogd már fel végre! Se tehetség, se szorgalom, se semmi, csak ez a folyamatos hisztizés! Meguntam, érted? Elegem van belőled, hogy ennyire mihaszna vagy! És még te várod, hogy majd egyszer igazi mágus legyen belőled? Clover! Na, ő valaki volt! Te meg csak szimplán elfoglaltad a helyét, Place Holder kisasszony!

A legkevésbé sem lepődött meg, hogy a kanca már megint elsírta magát… Igaz, csak az arcát a patáiba temetve zokogott most is, csendben szipogva, de ez is épp elég dühítő volt.

Starswirl lemászott az ágyról, szándékosan rátaposva az összes lábával Holderre, ám ezzel is csak egy hosszú, fájdalmas nyögést tudott belőle előcsalni. A kanca elé perdült, s erővel emelte meg a fejét, hogy belenézhessen a könnyáztatta arcába. Holder félősen lesütötte a szemét, de Starswirl nem engedett.

– Ide nézzél! – kiáltott rá közvetlen közelről. – Egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennyire semmilyen vagy! Miért nincs benned semmi kezdeményezőkészség? Mit remélsz te egyáltalán az élettől? Ha így hagyod magad, csak mindenki át fog rajtad gázolni, még sokkal-sokkal durvábban, mint én tettem az előbb! A földbe fognak tiporni, meg fognak alázni! Nem fogod fel, mennyire szánalmas vagy? Állj már ki magadért, az ég szerelmére! Senki nem fog megvédeni! Vagy te taposol, vagy téged taposnak!

Még jobban kifeszítette a kanca fejét, s a szarva alatt a homlokához érintette a patáját, hogy összekapcsolhassa a tudatukat.

– Úgy rémlik, a Kristály Birodalomban valamit félbehagytunk! – üvöltötte bele Holder elméjébe, mit sem törődve annak elkeseredett, néma tiltakozásával. – Gyerünk, kisasszony, most te jössz! Mutasd meg, hogy igenis tudsz valamit! Mutasd meg, hogy ér valamit a szánalmas életed! Mutasd meg, hogy fejlődőképes vagy, és érdemes téged tanítanom! Koppints végre az orromra, hogy ne kínozzalak tovább! Egyszer végre mondd ki azt, hogy elég!

Várt pár másodpercet, de nem történt semmi. Hát jó. Akkor tényleg végeztek.

Dühvel kevert csalódottsággal belerúgott a kanca pajzsába, s érezte, ahogy az megreped mentális patája nyomán. Kinyitotta a szemét, s ellökte magától Holdert.

– Legalább megpróbálhattad volna – mondta halkan, mire a kanca szipogva megrázta a fejét. – Most menj! És látni sem akarlak, amíg nem vagy hajlandó tanulni tőlem!

Némán figyelte, ahogy a kanca nehézkesen négy lábra áll, s remegve elindul kifelé. Hátat fordított neki, ahogy elért az ajtóig. Hallotta a nyikordulást, de érezte a tétovázást a mozdulatban. Kisvártatva aztán újra kattant a zár, ő pedig vicsorogva felkapta a varázserejével a legközelebbi szekrényt, lendületből ráborította a saját ágyára, s tehetetlen dühében belerúgott a bizarr bútor-együttesbe. Ez a nap sem lehetett már rosszabb…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.