8. Bizarr kalandok

Bizarr kalandok

Igen különös volt az álma. A szobájában játszódott, legalábbis az a része, ami ébredés után is megmaradt a fejében, de nem a mostani lakhelyén, a Kristály Palota közelében, hanem még a szülői házban. A régi ágyán feküdt – amin egyébként immár biztos nem fért volna el olyan kényelmesen, mint az álmában –, és az egyik kedvenc csikókori kalózos regényét olvasgatta, vagy legalábbis nézegette, mert az már nem rémlett neki, melyik részénél járhatott a történetnek. Néha lapozott egyet, de közben rendszeresen föl kellett néznie a napsárga pegazusra, aki az ágya mellett elhelyezett szőnyegen játszott az üveggolyóival. Szín szerint szortírozta őket, pont, mint ő tette annak idején, és találomra kiválasztott belőlük egyet-egyet, egymásnak lökte őket, aztán a „párbaj” vesztesét visszarakta a fatálkába.

Szép kanca volt; Fragment szeme többször is elkalandozott rajta, ő pedig láthatóan cseppet sem zavartatta magát, hogy valaki nézi. Fragment pedig már csak azért sem bánta, amiért ilyen módon fedezte fel a pegazus testét, mivel folyamatosan úgy érezte, többet nem lesz ilyesmire alkalma. Ugyanakkor a dús, hibátlan bundát, és a lány arcának szépen ívelt vonásait figyelve attól a gondolattól sem tudott szabadulni, hogy valami mégiscsak hibádzik. Igaz, nem zavartatta magát emiatt, inkább csak úgy tudomásul vette.

Egészen odáig nem volt gond az álommal, míg a kanca felé nem fordult. Látta Spirit arcán, hogy a pegazus nagyon örül valaminek – mi több, érezte, hogy miatta ilyen boldog –, ám ahogy a lány megszólalt, egyetlen szavát sem értette. Próbálta kibogozni a mondandója jelentését, el is ismételtette vele, de egyszerűen nem jutott előrébb. A kanca ugyan nyugodt és türelmes maradt, de Fragmenten fokozatosan úrrá lett egy sürgető érzés. Úgy vélte, tennie kéne valamit, csinálnia valami nagy és fontos dolgot, amire a pegazus próbálta emlékeztetni, csak ő volt képtelen felfogni az üzenetét. Mikor pedig becsukta a könyvét, hogy fölkeljen, és kiderítse, mit is kéne tennie – vagy csak idegesen fel-alá járkáljon a szobájában, mint szokott –, Spirit csak mosolyogva megrázta a fejét, aztán minden további nélkül ráfeküdt a hátára, és nagy cuppanásokkal puszilgatni kezdte oldalról a nyakát.

A nyugtalanító cselekvési kényszer megmaradt azután is, hogy a saját önkéntelen összerándulására fölébredt. Azonnal észrevette, hogy valaki lefogja, és ennek köszönhetően nem tud normálisan mozogni, hát lassan elfordítva a fejét átnézett a válla fölött. Egy összeszorított szemű, kék unikornis kanca hevert mögötte, a két mellső patájával belekapaszkodva. Nem alhatott túl mélyen, az arca néha meg-megrándult, közben pedig egészen halk, cuppogó hangot adott ki, ami valamilyen oknál fogva rettentően ismerősnek tűnt Fragmentnek, bár csak jóval később kapcsolta össze az álmával… mikor kellőképpen kitisztult a feje.

Óvatosan kibontakozott Minuette öleléséből, majd körbenézett a sátorban. A takarója, ami utóbb már Spirit takarójaként funkcionált, ott hevert összegyűrve az egyik sarokban, a szóban forgó kancának viszont nyomát sem lehetett látni. Csupán a bejáratnál libegtette a ponyvát a szél finoman előre-hátra, néha beengedve némi napsütést, mintha valaki nem csukta volna vissza maga után rendesen. Fragment jóízűt ásított, kinyújtóztatta a tagjait, aztán a fejét behúzva kisétált a nyíláson.

Odakint hunyorognia kellett, akkora volt a fényesség. Jó késő délután lehetett a nap állásából ítélve. Meg se lepődött, hogy rajta és Minuette-en – és Lunán, mint utólag megállapította – kívül mindenki ébren volt már, inkább azt furcsállotta, amiért senki sem keltette fel. Egyszerre érezte magát kellemetlenül, amiért önhatalmúlag ennyit lustálkodott, miközben odahaza a honfitársai tán még mindig a bőrüket mentették, ugyanakkor a társaság meglehetősen nyugodtnak tűnt, amiből azt a következtetést vonta le, nem maradt le semmiről.

Scorpan és Tides tanácsos a kihűlt tábortűz maradékánál ültek a rönkökön, és halkan beszélgettek. Celestia Hercegnő Cerberus idomítgatásával volt elfoglalva: egyszerű vezényszavakat mondott neki, aztán meg futott utána, mikor az óriási kutya úgy gondolta, lepkéket kergetni sokkal érdekesebb elfoglaltság, mint a kancát hallgatni. Surge Herceg tőle nem messze, a földön foglalt helyet, meglehetősen kicsavart pozícióban, és Fragment tippje szerint meditált. Spiritre némiképp nehezebb volt rátalálni, mivel az elementár magasan a fekete sziklafalon üldögélt a távolba révedve, ismét teljes páncélzatban. A csődör, talán még mindig az álma miatt leginkább vele szeretett volna lenni, és mivel a többiek pillanatnyilag láthatóan nem tartottak igényt a szolgálataira, felé is vette az irányt.

Több ötlete is lett volna, hogyan mászhatná meg a sötét köveket, de egyik kivitelezéséhez se volt sok kedve. Bármelyik rúnakombinációt használja, indokolatlanul sok időt igényelt volna tőle megrajzolni őket, vagy ugyanúgy lefárasztotta volna magát, mint tegnap, márpedig jelen helyzetben egyiket sem találta célszerűnek. Inkább csak a mellső patáival megtámaszkodott a kövön, és fölkiabált az elementárnak. Spirit értetlenül körbenézett, aztán ahogy észrevette az alatta ágaskodó pónit, fölállt, kinyújtóztatta a szárnyait, majd villámgyorsan, gyakorlatilag szabadesésben zuhanva leröppent Fragmenthez. Le se lassított, úgy kapta fel őt, és meg se állt vele a kiszögellésig, ahol az előbb egymagában tanyázott.

– Hát… igazából azzal is bőségesen megelégedtem volna, ha csak simán lejössz… – lihegte Fragment, mikor újra kapott levegőt a váratlan manőver után.

– Akkor lemaradtál volna a gyönyörű kilátásról! – vágta rá somolyogva a kanca. – Nézd csak, innen fentről nem is olyan fenyegető az a sok fa!

– Annyira amúgy sem ijesztő az erdő – jegyezte meg ő, miután kicsit szemügyre vette a rengeteget.

– Én sem úgy értettem, hogy félnék tőle – szusszant mérgesen Spirit. – Csak még nem láttam ehhez hasonlót, ennyi az egész. Kíváncsi lennék, mi minden van még a világodon, amiről nem tudok…

– Tudod… talán jobb, ha nem tudod… – mondta Fragment, majd a kanca kérdő pillantására folytatta. – Nézd, kedvelem az egyenes beszédet, úgyhogy tisztázzuk a dolgokat! Nem engedlek szabadon. Nem engedhetlek. Nagyon kérlek, ne is próbálj meggyőzni!

Spirit szóra nyitotta a száját, de aztán láthatóan meggondolta magát, és félig a sisakja mögé rejtőzve, kifejezéstelen arccal újra az erdő felé fordult. Vagy fél perces kínos csendet követően újra Fragment szólalt meg.

– Ha ennek az egésznek vége, visszatérünk a Kristály Birodalomba, és elfoglalod az őrhelyed a palotában.

– Megértettem – mondta halkan Spirit, még jobban elfordítva a fejét.

– Nézd, mindenkinek így lesz a legjobb, én pedig…

– Megértettem, Arcane Fragment helytartó úr – jelentette ki ezúttal határozottabban az elementár, majd továbbra sem nézve felé lefeküdt, macskamód maga alá hajtogatva a lábait.

Egy darabig megint csend telepedett közéjük, aztán mikor Fragment már kellőképpen kellemetlenül érezte magát, ő is helyet foglalt a kanca mellett.

– Ne haragudj, nem akartam nyers lenni… Csak, tudod, vannak szabályok…

– Naná! – horkantott Spirit, aztán rögtön utána nagyot nyelt. – Karmikus egyensúly, asztrális kapocs, spirituális kötelék… Mondjuk úgy, van némi fogalmam róluk, mint minden fajtársamnak, aki rendelkezik akár csak minimális értelemmel is.

– Akkor érted, miért… – kezdte Fragment, de a kanca ezúttal sem hagyta végigmondani.

– Csupán kétszer mondtam, hogy megértettelek, Fragment – sóhajtott Spirit, végre újra a csődör szemébe nézve. – A miértjét is felfogtam, nem csak azt, hogy mit vársz tőlem. Talán jobb is, hogy tisztáztuk, bár nem is számítottam másra, csak… – Kis szünetet tartott, aztán megvonta a vállát. – Ha ez megnyugtat, fordított helyzetben én is rövid pórázon fognálak. Na, nem mintha bármi szükségem lenne egy hozzád hasonló könyvmolyra.

Bár elsőre inkább sértőnek találta, Fragment valóban picit megnyugodott, amiért Spirit tudott humorosan hozzáállni a szituációhoz.

– Tudod, a palotában nem valami izgalmas az élet; évente néhányszor van csak olyan ribillió, ami egyáltalán megérdemli a figyelmet – folytatta az elementár. – Unalmamban szoktam néha követni a pónikat, de ha pechem van, csak az olyanokból jut, mint te.

– Jó, köszönöm, elég lesz… – mormogta Fragment.

– A magadfajták legfeljebb akkor csinálnak bármi érdekeset, amikor azt hiszik, senki se látja őket – bökte még oda Spirit egy sokatmondó pillantás kíséretében.

Fragment érezte, hogy a fülébe szökik a vér, de már csak azért is állta a kanca tekintetét. Ugyan nem tudta, konkrétan mire célozhatott, viszont tény és való, sosem gondolt bele, hogy igazából az elementárok közül potenciálisan bármikor bármelyik megfigyelheti, míg a palotában tartózkodik – már csak azért sem, mivel ő maga igencsak ritkán találkozott velük.

– Egyébként a Hercegnők hálószobáin kívül akárhova belátunk ám… – jegyezte még meg a kanca, mikor Fragment már azt hitte, befejezte.

– Jó nektek – hagyta annyiban.

– Azért… mégsem ér fel mindazzal, ami idekint van – sóhajtott újra elkedvetlenedve Spirit, az orrával az erdő felé bökve. – Ne… ne vedd célzásnak! De szeretném, ha tudnád, részben Wintert is ezért utálom ennyire. Ő szinte bármikor kimehetett, harcolhatott a határsértőkkel, meg minden, én meg bent rohadok a falakban… Remélem, megdöglött a nagy kavarodásban, akkor talán átvehetem a helyét.

Fragment megütközve bámult a kancára, de az nagyon úgy tűnt, komolyan beszélt.

– Kevésbé viselt meg téged, hogy a saját fajtársaid ellen kellett harcolnod, mint amire számítottam – jegyezte meg. – Nem is tudom, mit tennék, ha pónit kéne ölnöm…

– Ez azért van, mert puhányok vagytok! – állapította meg egy fokkal vidámabban Spirit. Jó, hogy legalább attól felderült kissé, ha őt szapulhatta… – Mi bármikor gondolkodás nélkül simán kinyírnánk egymást. Különös, hogy ti ekkora ügyet csináltok belőle…

– Most nem tudom eldönteni, csak ugratsz, vagy tényleg ennyire nem fogod fel, mit is jelent kioltani egy másik életet – csóválta a fejét döbbenten a csődör.

– Jó, hát biztos elég fájdalmas – forgatta a szemét az elementár. – Ki vállalná önként, hogy az egész létezése darabokra essen? De végső soron csak így egyesülhetünk újra a nagy egésszel.

– Á, úgy érted, az elemeitekkel! – világosodott meg hirtelen Fragment.

– Persze – vonta meg a vállát Spirit, mintha mi sem lenne természetesebb.

– Ez elég sok mindent megmagyaráz.

– Miért, a pónikkal mi lesz, miután meghalnak? – meredt a sisakja alól a csődörre az elementár ragyogó sárga szemeivel.

– Senki sem tudja igazából – felelt Fragment. – Csak teóriáink vannak erre vonatkozóan…

Nem épp ilyen reakcióra számított: Spirit először csak szélesen elvigyorodott, aztán jóízűt nevetett rajta.

– Vicces egy figura vagy! – jegyezte meg végül, miközben a lábait kinyújtva kényelmesen az oldalára dőlt, a fejét pedig a mögötte lévő kőre hajtotta, közben végig fenntartva a szemkontaktust. – Pár perce elhatároztam, hogy haragudni fogok rád, de egyszerűen képtelen vagyok tartani magam hozzá!

– Ez igazán kedves tőled – mosolygott Fragment – de komolyan beszélek.

Spirit résnyire szűkült szemekkel, gyanakvóan méregette, mintha továbbra sem hinne neki.

– Aha… – mondta végül nem túl nagy meggyőződéssel. – Amúgy ezt már akartam kérdezni, ha már témánál vagyunk, mi lesz a többiekkel?

– Hogy érted, hogy mi lesz? – pislogott zavartan Fragment.

– Hát, hogy újra megidézitek-e majd őket, helyrehozva az asztrális kapcsokat, vagy mi? Bloodhornt például elég szépen elintézted; a pónik alig tudtak belőle pár használható darabkát összeszedni… Ha jól láttam, Tides egy dobozban elrakta a szarvát, az pedig biztos elegendő lenne az erejének újbóli felélesztéséhez.

– Ilyesmiben csakis Decadence Hercegnő dönthet – szusszant Fragment.

– Sejtettem, hogy valami ilyesmit fogsz válaszolni – kuncogott Spirit. – Ettől függetlenül azért érdekel, te mit tennél a helyében.

– Nekem nincs annyi tapasztalatom az elementárokkal, hogy meg merjem kockáztatni a fölélesztését – felelt némi gondolkodás után a csődör.

– Félsz a tűztől, hogy megéget – állapította meg vidáman a pegazus. – Nem is csodálom! Megzabolázhatatlanak vagyunk! – Halkan nyögve nagyot nyújtózott, de úgy, hogy a hátsó patáit kissé nekinyomta Fragment oldalának, és úgy is hagyta őket. – Szívesen ajánlkoznék, hogy rajtam gyakorolhatsz…

Nem kevés akaraterőre volt szüksége a csődörnek, hogy elszakadjon azoktól a huncut lángban égő sárga szemektől. Folyamatosan emlékeztetnie kellett magát, egy elementár tán tényleg bármire képes a szabadságért cserébe, hát hiába állította Spirit, nem bízhatott benne, hogy tényleg letett az ilyen irányú törekvéseiről. Ugyanakkor arra már nem vitte a lélek, hogy odébb húzódjon a kancától, így sokáig beszélgettek még a magas sziklafalon megbújva.

* * *

Az idillt Cerberus fura, köhögésszerű ugatása törte meg, azonnal emlékeztetve Fragmentet, hol is vannak és miért. Amint tudatosult benne, hogy minden igyekezete ellenére hagyta Spiritnek teljesen lekötni a figyelmét, és közben fogalma sem volt, mi zajlik odalent – és már ki tudja mióta felé sem szagolt a rábízott kis Hercegnőknek –, rögtön négy lábra ugrott, és kidugta a fejét az alacsony, természetes kőpárkányon.

Picit azért megnyugodott, amiért odalent mindent rendben talált, viszont a sátrak egy kivételével el lettek takarítva, a tábortűzzel és a farönkökkel egyetemben. Nem szabadulhatott hát a sürgető érzéstől, bár szerencsére Spirit kimondatlanul is megértette a gondolatait, és míg ő bámészkodott, hangtalanul fölé emelkedett és megragadta. Ezúttal sokkal finomabban cipelte, mint fölfelé, amit Fragment igazán nagyra értékelt.

Minuette is ébren volt már, és nyomban oda is ügetett hozzájuk, amint meglátta őket. Valószínűleg egyedül Luna alhatott abban a maradék egy sátorban, ami egyébként különösnek számított, hiszen a kanca nem szokott ilyen sokáig ágyban maradni Fragment tapasztalatai alapján. A többiek viszont láthatóan nem ezzel, sokkal inkább a háromfejű kutya megváltozott viselkedésével voltak elfoglalva. Pontosabban vele és Surge Herceggel, aki a távolba révedve ácsorgott a rögtönzött táboruk szélén, az egyik lábát a magasba emelve, és a füleit hegyezve.

– Azt mondja, Tirek itt van – bökött a fejével Minuette a lila alikornis felé. – Attól tartok, nemigen van már hova bújnunk… Nem hittem, hogy ilyen hamar ideér – húzta el a száját. – Hátha így is elég időt nyertünk a Doktornak!

– Hogy a jó fenébe talált meg minket ilyen könnyen…? – morgolódott Spirit.

Ahogy kimondta, Fragment érezte, hogy elsápad.

– A rúnáim… – motyogta halálra váltan. – Biztos azokat követte! Semmivel sem jutottunk előrébb a teleportálással! És mindez miattam…!

Spirit együttérzően átölelte a vállát, bár sok megnyugvást ez sem adott – a kancából szinte sugárzott a feszültség.

– Á, itt elvileg még mindig nagyobb biztonságban vagyunk – legyintett Minuette. – Most érted, ha Tirek elérte a palotát, úgyse tudtunk volna másfelé menekülni, hogy több esélyünk legyen. Plusz itt van Surge Herceg meg Cerberus is. Azt hiszem, amit lehet, kihoztunk a szituációból.

El kell ismerni, az unikornis érvei jogosak voltak, aminek köszönhetően Fragment máris egy picit kevésbé érezte rosszul magát.

– Most pedig eljött az ideje az elemek összecsapásának – folytatta a kanca gondolatát Spirit elszántan. – Győzünk, vagy elbukunk!

Fragmentnek viszont ez a fajta hozzáállás már kicsit sem tetszett. Pusztán az erejükre támaszkodva ostobaság lett volna kiállni Tirek ellen, legalábbis az eddigi tapasztalatok alapján. Valami tervre volt szükségük, hogy végre valahogy fölkészülhessenek egy ilyen ellenféllel szemben. Nem építhettek csak arra, hogy Surge Herceg úgyis megvédi őket, kellett egy egérút arra az esetre, ha a vártnál rosszabbul alakul a küzdelem. Segélykérően körbenézett, és… nyomban támadt is egy elég merész ötlete.

– Gyertek! – szólt oda a két kancának, azzal oda is ügetett Surge Herceghez. Nem fejthette ki azonban azonnal az elképzelését, mivel az alikornis megelőzte.

– Föl kéne kelteni a kis Lunát – jegyezte meg feléjük sem nézve. – Ilyen zajban úgysem fog tudni aludni.

– Itt fog megütközni Tirekkel, Felség? – kérdezte óvatosan Fragment, de kénytelen volt továbbfűzni a gondolatát, mivel csak halk, összefüggéstelen motyogást kapott válaszul. – Uram, nem elég nyílt a terep. Azok alapján, amiket láttam, nekünk érdemes lenne fedezéket keresnünk. Szóval… úgy vélem, jelen helyzetünkben Tartarus lenne a legbiztonságosabb választás…

Végre sikerült magára terelnie az alikornis figyelmét, de kis híján meg is bánta. Surge Herceg úgy nézett rá, mintha szentségtörést készült volna elkövetni – ugyanakkor valahogyan föl kellett vázolnia neki az ötletét.

– Úgy tudom, a Fekete Kaput a behatolóktól is védik igen komoly varázslatok, nem csak a bentről való kijutást akadályozzák meg – folytatta egyre jobban elbátortalanodva. – Tisztában vagyok vele, normális esetben halandó póninak tilos oda a belépés, de én láttam, mire képes Tirek. Az erejével a kis Hercegnők nem vehetik fel a versenyt, és nem kockáztathatjuk meg, hogy bármi bajuk essen, nem? Nem is beszélve arról, hogy… minket talán…

Egyszerűen képtelen volt befejezni, a lila csődör olyan meredten bámult a szemébe.

– Cerberus idekint vigyáz rátok – jelentette ki végül az alikornis. – Elégedj meg ennyivel, kristály póni, a többit pedig bízd ránk!

– Felség, bocsássa meg, amiért ezt mondom, de Decadence Hercegnőtől nagy meggondolatlanság volt felkészülés nélkül harcba vonulni Tirek ellen! – vette végül mégis a bátorságot, hogy elmondja a véleményét. – Tartarus falai nem elég erősek, hogy kirekesszenek egy alikornis erejével rendelkező lényt?

– Oda be legfeljebb rajtunk, na meg Cerberus testén keresztül juthatsz, halandó! – fintorgott Surge Herceg, miközben lassan megfordult, és gyors léptekkel megindult előre. – Fölkeltjük ezt az álomszuszékot… Arról nem is beszélve, mint ahogy mondtad is, Tartarus nem kimondottan arra lett tervezve, hogy a külvilágot kirekessze.

– Ettől függetlenül pusztán elméleti szinten képes lenne rá? – kérdezte Minuette, miközben a többiekkel együtt az alikornis nyomába szegődött.

Igaza lehetett a kancának, amiért ilyen szögből közelítette meg a problémát. Surge Herceg ezúttal érezhetően nem vette személyes sértésnek az érdeklődést.

– Elvileg, ha szépen megkérjük rá, megcsinálja… – motyogta oda sem figyelve az alikornis.

Fragment ezen felbuzdulva már akarta is tovább puhítani a csődör ellenállását, ám Minuette finom érintése a vállán megállította. Kérdően a kanca felé fordult, ő viszont megvárta, míg az alikornis a fejét leszegve belépett a kis Hercegnő sátrába.

– Figyi, tetszik az ötleted – mondta halkan Minuette. – Egyelőre viszont ne erőltessük a dolgot! Majd ha nagyon elmérgesedik a helyzet, akkor vesd fel újra!

– Hát, legyen… – bólintott a csődör.

Ők hárman odakint maradtak, viszont így is fültanúi lehettek egy olyan beszélgetésnek, ami még a rövidsége ellenére is jó eséllyel pályázott Fragmentnél az életében hallott legfurább dolog címre.

– Luna! Luna kedves, ideje fölkelni… – szűrődött ki a sátorból halkan Surge Herceg hangja.

– Képzeld, azt álmodtam, hogy találkoztam egy lidérccel! – mesélte meglepően élénken Luna, mintha nem is az imént ébredt volna. – Egy nagy fenyőerdőben sétáltam, nem vett más körbe, csak hó és sötétség, aztán egyszer csak suttogást hallottam, és megjelent mögöttem.

– Nicsak-nocsak… – kuncogott Surge Herceg. – És mit csinált az a lidérc?

– Nem sokat, csak járkált körülöttem, mint egy árnyék, meg beszélgettünk. Azt mondta, megtalálták a Kristály Szívet, és odaadja nekem, ha elmegyek érte. Meg kérdezte, hogy hol vagyok most a valóságban.

Pár másodperc csend állt be, aztán Surge Herceg mély levegőt vett.

– Mit mondtál neki? – kérdezte már-már szigorúan.

– Azt hiszem, nem emlékeztem rá álmomban… – motyogta elbizonytalanodva Luna.

– Hogy nézett ki az a lidérc?

– Hát, ilyen szürke volt, naplemente színű sörénnyel, és kicsit olyan hegyes volt az arca, meg olyan fura, hosszú szemöldöke volt…

Újabb rövid szünet.

– Többet ne álmodj Selenisről, Luna drága…! Ha még egyszer megjelenne neked, repülj el előle, amilyen messze csak tudsz, és számold meg a bárányfelhőket!

– De… csak beszélgettünk, Surge bácsi! – tiltakozott Luna. – Nem akart semmi rosszat…

– Hallgass a nagyobbakra, kicsim, és ne bízz azokban, akiknek a nyelve ezüst, és a kövek ereiben alszanak! – mondta kissé megenyhülve az alikornis. – Az még soha senkinek nem hozott szerencsét, még Decadence nénikédnek sem. Látszik a tehetséged hozzá, de vigyázz a mélység ösvényein, mert fiatal és tapasztalatlan vagy még! Higgy az öreg Surge bácsinak; én jártam már odaát, de még az odaát odaátján is, és… szóval ne akarj túl korán felnőni…!

Luna hamarosan felbukkant a sátor szájában, és ott jött mögötte a csődör is, az orrával finoman terelgetve a kis Hercegnőt, Fragmenték pedig félrehúzódtak, utat engedve nekik.

– Cerberus, őrizd! – adta ki a parancsot Surge Herceg, amint kellőképpen eltávolodtak az utolsó sátortól, és a varázserejével összecsukta és eltüntette azt. Szavaira a háromfejű kutya engedelmesen Tartarus kapuja elé rohant, s határozottan megvetette a lábát. A lila alikornis apró, köröző mozdulatot tett az egyik mellső patájával a levegőben, mire egy hosszú kristálylándzsa jelent meg a lábában. – Most pedig – fordult a többiekhez – mindenki szépen elbújik Cerberus mögött, és nem mozdul onnan, amíg nem végeztünk! Te nem – tette hozzá Spiritnek címezve, mikor az elementár is követte volna a társait. – Te itt maradsz velünk, és asszisztálsz.

Az alikornis nem hagyott választási lehetőséget, de úgy tűnt, idő sem maradt vitatkozni. A napsárga pegazus engedelmesen, lecsapott fülekkel csatlakozott a csődörhöz, Fragment pedig, bár egy pár másodpercre megtorpant, az egyik mellső lábát tétován a levegőbe emelve, kénytelen volt ellenvetés nélkül meghátrálni. A súlyos léptek által keltett kisebbfajta földrengések tisztán érezhetőek voltak már, és minden kétséget kizáróan Tirektől származtak, hát Fragment követte az egyértelmű utasítást, és felsorakozott Cerberus mögött. Arra azért ügyelt, hogy ő helyezkedjen el legelöl, így egyszerre nyújthatott némi minimális védelmet a saját testével a Hercegnőknek, ugyanakkor jó rálátása is nyílt az előttük elterülő kopár térre, ahol Surge Herceg és Spirit várta a szörnyet.

A sziklák takarásából hamarosan föl is bukkant Tirek. Még nagyobb volt termetre, mint Fragment emlékezett rá: még a legmagasabb fák sem értek a könyökéig, s jókora recsegéssel dőltek jobbra-balra, ahogy az óriás keresztülgyalogolt rajtuk. Mintha semmi sem állhatott volna az útjába… Fragment már most megbánta, amiért nem nyitotta ki a száját Spirit védelmében. Nem hitte volna, hogy az elementár képes lehet eldönteni a két gigászi erő közti összecsapás végkimenetelét – ha másért nem is, mert Roamer sem mentette meg Decadence Hercegnőt… Értelmetlenül feláldozni új barátját pedig egyszerűen elfogadhatatlan döntés volt.

– Semmit nem mondott a Doktorod, mennyi időre van szüksége? – fordult Minuette-hez.

– Sajnos nem… – mosolygott bocsánatkérően az unikornis.

– Akkor reménykedjünk benne, hogy a Fekete Kapu Őre sokkal erősebb, mint a Kristály Birodalomé…! – sóhajtott Fragment, miközben próbált úrra lenni a remegésén. Hiába, a közelgő összecsapás, és hogy semmit nem segíthetett benne, egyszerűen túl sok volt az idegeinek.

– Yare yare… – szólalt meg éles hangon, hamiskás mosollyal Surge Herceg, a lándzsáját a vállának döntve, mire Tirek tőle tisztes távolságban lefékezett. – Te volnál hát az a bizonyos entitás, aki olyan fene nagy galibát csinált ezen a világon!

Tirek elvigyorodott, kivillantva hegyes, agyarszerű fogait, azzal jókora recsegéssel keresztülgázolva pár saját maga által kidöntött fán közelebb jött.

– Még egy alikornis! – szólalt meg vidám, mennydörgő hangon az óriás. – Ez aztán a szerencsés nap! Lekötelezel, öcsém, amiért ilyen szépen összeterelted őket! Én meg már azt hittem, elárultál engem!

Beszéd közben Cerberus háta mögé nézett, az ott meglapuló pónik közé, egyenesen Scorpanra. Ő viszont nem hagyta annyiban. A mancsával az oldalát támasztva kissé előrelépett, úgy nézett szembe a monstrummal.

– Őszinte voltam veled, testvér, és még mindig ugyanaz a véleményem – mondta határozottan, bár a hangja szánalomra méltóan haloványnak tetszett a szörnyeteg után. – Nézz csak magadra, mi lett belőled…!

– Magamra nézek, és hatalmat látok! – förmedt rá Tirek. – Rád, és gyengeséget! Ha megízlelnéd a mágiájukat, te se lennél képes nemet mondani rá. De ezt az utat választottad, hát nem beszéllek le róla. Több marad nekem!

– Kérlek, gondolj bele, milyen áron szerezted az erődet, bátyám! – nyúlt ki felé a szabad mancsával Scorpan.

– Ugyan már, ezek csak pónik – legyezett unottan Tirek. – Gyenge, semmirevaló lényecskék. Jobb helyre került a mágiájuk, mikor magamhoz ragadtam.

– Ha! – kiáltott megvetően Surge Herceg, a lándzsájával olyan gyorsan körözve maga körül, hogy a fegyver körvonala szinte elmosódott a sebességtől. – Kaze ga fukimasu! Meddig váratsz még, távoli világ szülötte? Fontosabb dolgaim is lennének, mint hogy veled szórakozzak!

– Most még sietnél, alikornis, de mire végzek veled, azt fogod kívánni, bár meg se születtél volna! – dörögte Tirek, aztán gúnyosan meghajolt. – Ám legyen óhajod szerint!

Pár feszült pillanatig farkasszemet néztek egymással, ami alatt Scorpan jóformán pánikszerűen visszahátrált Cerberus mögé, aztán Tirek előredöntötte a fejét, s a két óriási szarva között izzó golyóbis öltött alakot. A gömbből vaskos sugár tört elő, és egy kisebb körben megolvasztotta a követ, ahol az imént még a lila alikornis és Spirit állt. Fragment nem is látta, mikor ugrottak félre, olyan gyorsan történt az egész. Spirit csupán oldalra vetődött, és csak utána emelkedett a levegőbe, Surge Herceg viszont egyből szárnyra kapott, és már készen is állt az ellentámadással.

– Üvöltő forgatag! – kiáltotta a csődör, széles ívben suhintva a lándzsájával.

Fragment már látott equestriai pegazusokat tornádót kavarni, de az semmi volt ahhoz képest, amit az alikornis produkált egyetlen varázslattal. Másodpercek alatt akkora forgószél kavarodott Tirek körül, hogy még a pónikat is majdnem kirántotta Cerberus mögül – csupán Celestia lélekjelenléte és villámgyors horgonyzó mágiája mentette meg őket. Ennek köszönhetően viszont Fragment tökéletesen látta, ahogy Tirek óriásira tátva a száját elnyeli az egész vihart.

Surge Herceg viszont egy másodperc gondolkodási időt sem hagyott a szörnynek. A válla fölé emelve a lándzsáját a levegőből rohamozta meg… és épp csak milliméterekre tévesztette el a pengéjével a monstrum fejét, mivel Tirek még időben észrevette, és elhajolt előle. Spirit varázslatát viszont már nem kerülhette el. Az elementár a háta mögül támadt rá a mellső patájában szorongatott lángoló korbáccsal, és a levegőből száguldva sokszorozta meg az ostorcsapás erejét.

A horpaszánál találta el a szörnyet, annak testéhez képest apró, sárgásan izzó sebet ejtve rajta. Tirek fájdalmasan fel is szisszent, és kilépett oldalra, viszont csak megvakarta a kezével, ahol az elementár megsebesítette, ezen túlmenően nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a kancának sem, mint egy póni tulajdonítana egy szúnyognak.

A kis figyelemelterelés viszont épp elég volt Surge Hercegnek, hogy újra akcióba lendüljön. A célt tévesztett döfése után továbbrepült, hogy távolságot nyerjen, aztán kecses félkört leírva a levegőben megfordult, két patára fogta a lándzsáját, és úgy lendült neki újból. Elképesztő gyorsulásával még egy kisebbfajta szónikus színrobbanást is sikerült produkálnia, habár ez olyan szempontból szerencsétlen körülménynek bizonyult, hogy ezzel akaratlanul is ellenfele tudomására hozta érkezését. Legalábbis Fragment ezt hitte, amíg Surge Herceg újfent világgá nem kürtölte, mire is készül – pár másodperccel a becsapódás előtt.

– Szikrázó égi csapás! – üvöltötte az alikornis, miközben a fegyvere valóban fényes szikrazuhatagot szórva felragyogott.

Szinte zenei tisztaságú fémes pendülés hallatszott, amint a lándzsa hegye teljes hosszában beleszúródott a Tirek által az utolsó pillanatban megidézett háromszögletű, ébenfekete pajzsba. A szörny arcát torz vicsorba rántotta az erőlködés, amivel ellentartott az alikornisnak, ám közben a másik kezében egy ugyanolyan fekete kard állt össze füstből, és Tirek elszánt csatakiáltással a csődör felé suhintott vele.

– Vigyázzon! – próbálta Fragment és Minuette kórusban figyelmeztetni Surge Herceget, de már késő volt.

Bár az alikornis valóban nem vette észre a felé tartó pengét, Spirit ezúttal is gyorsabb volt bármelyikőjüknél, és üstökösként száguldva félrelökte a csődört az útból. Ügyesen csinálta; a kard benne sem tudott kárt tenni, csupán a farka végéből csípett le egy egészen kicsit – Fragment látta az aranyló szálakat megcsillanni a levegőben. Elmondhatatlanul hálás volt, amiért a kanca ennyire észnél volt.

Mivel Tirek nem hagyta annyiban a dolgot, s a pajzsát továbbra is készenlétben tartva egyre gyorsabban forgatta a kardját, Surge Herceg és Spirit minden egyes lépéssel hátrébb szorultak. Fragment elsőre nem is értette teljesen, miért, hiszen a két póni így is sokkal gyorsabb volt, mint a szörnyeteg, csak aztán meglátta az egyik vágásnál, amint a kard elsuhant a levegőben, észrevett valamit, ami követte a penge útját, bár elég bizonytalan volt a körvonala. Mint egy árnyék-penge… Elég megtévesztőnek, és nem kevésbé veszélyesnek tűnt a fekete acél mellett.

– Hozzám! – parancsolta Surge Herceg, miután elkerült egy súlyos ütést, a „visszhangjával” egyetemben, és a lándzsa engedelmesen kiszabadította magát Tirek pajzsából, és az alikornishoz röppent. – Vérszomjas pengevihar! – tette hozzá fennhangon a csődör, azzal a saját tengelye körül pörögve vadul az ellenfelére rontott.

Ezúttal nem tiszta zenei hang lett az eredménye a két fém találkozásának, sokkal inkább arra emlékeztetett, mintha egy kiscsikóra bíznák a gongütőt. Az iszonyatos ricsajra a pónik lecsapták, vagy akár a patájukkal be is tapasztották a fülüket, az erdő madarai pedig méltatlankodó vijjogással szálltak fel tömegesen a fák koronáiról. Surge Hercegből nem is látszott más, csupán egy pörgő színkavalkád, Tireknek pedig láthatóan minden erejét latba kellett vetnie, hogy a pajzsával megfékezze az alikornist. Legalábbis addig, amíg egy váratlan pillanatban el nem bődült, és félre nem lökte a csődört.

Surge Herceg megszédült az ütéstől, s bár nem kényszerült leszállásra, egy rövidke ideig csak össze-vissza kóválygott a levegőben. Fragment legnagyobb rémületére Tirek majdnem ki is tudta használni az alikornis sebezhetőségét, ám Spirit ezúttal is résen volt. Amint a szörny megemelte a kardját, hogy lesújtson, az elementár a patáiból lógó pengékkel rávetette magát a fegyvert tartó kézre, és nagyon úgy tűnt, sikerült is megvágnia. Még ha komoly kárt ezúttal sem tudott tenni benne, annyit azért elért, hogy Surge Hercegnek nyert egy kis időt – egyszersmind sikerült magára haragítania Tireket…

Két kardcsapás elől még aránylag könnyedén kitért a pegazus, viszont a varázslattal már nem tudott mit kezdeni, ami először vöröses derengésbe vonta az egész testét, majd Tirek intésére többször is a földhöz vágta, majd egyenesen nekirepítette Tartarus falának. Ez volt az a pillanat, amikor Fragment nem bírta tovább a tétlenséget, és az egyértelmű utasítás ellenére kirohant Cerberus háta mögül, egyenesen a kancához. Nem foglalkozott az időközben folytatódó csata hangjaival, sem a felvillanó fényekkel. Csakis Spiritre koncentrált, abban reménykedve, hogy az elementár nem halt meg máris – egy póni egész biztos nem élte volna túl a becsapódást. Ha csak súlyosan sérült, azzal még tán tudnak valamit kezdeni. Nagy megnyugvására a kanca már messziről is tisztán láthatóan zihált, szóval legalább még életben kellett legyen.

– Úgy… sajnálom… – nyöszörögte reszketve Spirit, ahogy Fragment megemelte a fejét. Az elementár egész teste tele volt zúzódásokkal, és ahol a páncél széttört rajta, az abból kiálló fémdarabkák felhasították a bőrét. A sebeiből sűrű, áttetsző folyadék szivárgott, ami feltehetőleg a vérének felelt meg. – Én… én…

– Ne beszélj! – motyogta Fragment, csitítóan a pegazus szájára téve a patáját. – Biztonságba viszlek, és megint meggyógyítunk, jó? Újfent megmentetted a napot.

Csupán egy fájdalmas-szkeptikus mosoly volt a válasz, de a csődör ezzel is bőven megelégedett. Óvatosan átdobta a nyakán a kanca patáját, és megpróbálta megemelni őt, de a következő pillanatban éles fájdalom hasított a farába és az oldalába. Azonnal belátta, mekkora felelőtlenség volt tőle csak úgy kirohanni a fedezékből… Meg se nézte, mi lehet a fájdalom forrása, helyette amilyen gyorsan csak telt tőle, a legerősebb pajzsvarázslat rúnáit karcolta maga elé mágiával és a patájával a kőre.

– Varj-bler, tyge as orak! – mondta olyan határozottan, amennyire csak tudta.

Érezte a pajzs vibrálását maguk körül, ahogy azt is, hogy hamarosan föl is fogott jó néhányat abból a valamiből, ami az előbb beleállt az oldalába. Ugyanakkor bármennyire is szerette volna, nem tudta betartani az ígéretét. Nem hogy a kancát képtelen volt magával cipelni, már négy lábon sem bírt megállni. Elgyengülve lerogyott Spirit mellé a kőre, és hálásan fogadta, ahogy a kanca betakarta a szárnyával, noha így folyamatosan éreznie kellett, mennyire remeg egész testében az elementár.

– Baka! – hallotta meg Surge Herceg őrült kacaját Fragment, mire föl kellett néznie.

Nagyon úgy tűnt, az alikornisnak valahogy sikerült lefegyvereznie Tireket, mivel a szörny kezében már csak a fekete pajzs maradt, és bár ő maga sértetlennek tűnt, végre látszott rajta a kimerültség. Surge Herceg sokkal rosszabbul festett, gyakorlatilag az egész testét korom borította, és a fejét is elég furcsán tartotta, viszont töretlenül csapkodva a szárnyaival egyhelyben lebegett, és az elvetemült vigyorából arra lehetett következtetni, magában már elkönyvelte a győzelmet.

– Ezúttal már nem úszod meg! – nevetett. – Asztrális lándzsaerdő!

A csődör szarva élesen felragyogott, mire aranyszínben tündöklő lándzsák tömkelege jelent meg körülötte, majd a mellső lábaival veszett sebességgel kalimpálva a levegőbe, hajító mozdulatot imitálva egyesével Tirek felé dobta őket, újabb és újabb elszánt „Baka!” felkiáltással indítva útjára mindet. Az első tucat lándzsa ripityára tört a szörny mágikus pajzsán, forró-vibráló éteri szilánkokat szórva szanaszét, viszont az a néhány, ami Fragmenték felé irányult, szerencsére fennakadt a rúnákkal megidézett védőmezőn. Hamarosan aztán, nagyon úgy tűnt, Surge Hercegnek mégiscsak sikerül felülkerekednie ellenfelén. A dárdák már nem törtek szét, hanem egyre mélyebbre és mélyebbre fúródtak Tirek két kézzel maga elé emelt pajzsába, míg végül át nem döfték azt és magát Tireket is egész testében. Pár másodperc leforgása alatt az alikornis olyannyira teletűzdelte ellenfelét a lándzsáival, hogy az már leginkább egy gigantikus, aranytüskéjű sündisznóra hasonlított.

– Kore de owarida! – nyugtázta elégedetten Surge Herceg a fejleményeket, azzal eltüntette az összes lándzsát, beleértve azokat is, amik keresztüldöfték Tireket, és egy intéssel újra megidézte az eredeti fegyverét, s begyakorolt mozdulatokkal pörgette maga körül. – Titkos technika: ezer döfés támadás!

Bármily meglepőnek is tűnt mindezek után, de Tireken egyetlen karcolás sem esett az alikornis előző varázslata nyomán, s ugyanúgy állt ott, földbe gyökerezett lábakkal, lihegve tartva maga elé a pajzsát. Annyira viszont láthatóan sikerült kifárasztani őt, hogy már alig maradt ereje kivédeni Surge Herceg felülről záporozó támadását. A csődör olyan gyors egymásutánban szurkált a lándzsájával, hogy szabad szemmel követni sem lehetett, csupán a hangját lehetett hallani: mintha acél esőcseppek zuhogtak volna az ereszre.

Aztán a fémeső hirtelen abbamaradt, és Surge Herceg szélesre tárt szárnyakkal és patákkal, ragyogó szarvval megállt Tirek fölött a levegőben.

– Tiltott technika…! – üvöltötte, s az erdő és Tartarus falai többszörösen visszahangozták a szavait. – Skyla ősi csillagzúzója!

Az alikornis az égre emelte az arcát, és a szarvából tarka sugarak törtek elő, egyre nagyobb és nagyobb gömböt formálva a magasban. Fragment már előre rettegett, a csődört esetleg olyannyira elvakíthatta a csata, hogy már a következményekkel mit sem törődve mindent legyalul pár mérföldes körzetben, csak hogy biztosan elpusztíthassa ellenfelét. Ám sosem derült ki, Surge Herceg mire készült – igaz, ennek az oka tán még rémisztőbb is volt, mint az előbbi lehetőség. Tirek talán megérezte, ez az utolsó esélye a megsemmisítő csapás előtt, így hát elkeseredetten felordítva az alikornisra összpontosította megmaradt varázserejét. A pajzsát elhajítva mindkét karjával kinyúlt a csődör felé, a szarvai közt lebegő lángoló gömbből pedig vékony, világoskéken izzó láncok csapódtak ki, és kapták el Surge Herceget. Az alikornis varázslata azonnal megszakadt, és pár másodpercre rá egy perzselő széllökés formájában szerte is foszlott, ahogy Tirek megrántotta a láncokat, és a földhöz csapta a lila csődört.

– Ez… ez az én varázslatom! – motyogta döbbenten Fragment. – De… semmi rúna… és csak… nem hiszem el…!

Alig bírta feldolgozni az információt. Tirek az ő rúnáit követve bukkant a nyomukra, és most szintén az ő varázslatával fordította meg vesztett helyzetből a küzdelmet. Úgy érezte, az ő hibája volt minden, rajta bukott meg a vakmerő terv, ami egész eddig a pillanatig működni látszott. Ez egyszerűen több volt, mint amennyit el tudott viselni…

– Vége a játéknak, alikornis! – kacagott a szörny, bár abban nem volt egy csepp öröm sem, csakis színtiszta gyűlölet.

Tirek még egyszer izomból meglendítette, és a sziklához vágta Surge Herceget, aztán magához rántotta, és két marokra fogta őt. A csődör hiába kapálózott, amennyire csak a láncok engedték, a szörnyeteg hatalmasra tátotta a száját, és Fragment tisztán láthatta, ahogy az iszonyatos mágiatömeg, amit az előbb még működés közben figyelhetett meg, most ragyogó patakként ömlött az alikornis orrán és száján keresztül egyenesen az ellenfelébe.

– Ne! Surge bácsi! – kiáltotta Cerberus háta mögül sírós hangon Luna.

Elég volt egyetlen pillantást vetnie Fragmentnek a hátramaradt társainak kétségbeesett arcára, és már tudta, mit kell tennie. Bár szenvedés volt minden egyes mozdulat, három lábra küzdötte magát Spirit mellett, és Tirek felé sántikált. Nem is törődött vele, hogy az elementár szólt valamit hozzá, a tudatát teljesen kitöltötte a rá váró feladat. Ha őmiatta veszett el minden, hát neki is kellett helyrehoznia. A varázslat, amivel a szörny elkapta Surge Herceget, sokban hasonlított a retorziós rúnamágiára, amit Fragment próbált használni ellene. Túlságosan is sokban, ami azt jelenthette, talán pont azt a mágikus erőt hívta elő Tirek, amit annak idején tőle ellopott. Ez pedig adott még egy utolsó reményt a csődörnek. Talán ha megszólítja a varázslatát, azzal ideiglenesen felfüggesztheti a hatását…

Meg se próbálkozott rúnákat felrajzolni, csupán lassan, reszketve megemelte az egyik mellső lábát, közben erősen koncentrálva, el ne veszítse az egyensúlyát, ha már a hátsó patáira nem nehezedhetett rá biztonsággal, aztán önmagát is meglepve elbődült.

– Mota-de, orak egham!

Nem érezte, hogy bármi is történt volna, de alig pár másodperccel később meghallotta Surge Herceg elhaló kiáltását:

– Asutorarushifuto!

Egy éles, lila villanás vakította el, amitől be kellett hunynia a szemét, és egyből el is esett. Szerencsétlenségére pont a sérült felére sikerült borulnia, így a korábban a farába és az oldalába szúródott valamik most mélyen a húsába fúródtak. A fájdalom teljesen megbénította, csupán a szája nyílt néma kiáltásra. Tompán még hallotta, hogy Surge Herceg valami ajtót említve üvölt, aztán megremegett a föld, tovább fokozva a szenvedését, ahogy a méteres pengék – érzésre legalábbis nem lehettek mások – még mélyebbre hatoltak a testébe, mikor a szikla jóformán kiugrott alóla, aztán újra nekicsapódott. Elképzelni sem merte, mi történik, de mikor a fülsüketítő dörrenés és túlvilági üvöltés lecsapott rá, már úgy érezte, tudja…

Eljött érte a világvége…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.