4. fejezet

Névtelen Kastély

– Oké, engem teljesen elvesztettél… Akkor most mi a különbség?

Starlight Glimmer nagyot fújt, és végigsimította a sörényét. Körbenézett a társaságon, de csak a thesztrálhoz hasonló értetlen, várakozó pillantásokkal találkozott.

– Nos… a legfontosabb különbség, hogy a damfírok élőlények, míg a vámpírok élőhalottak… – kezdett bele, de Thread a következő pillanatban félbeszakította.

– Senkit se érzékeltem odabent orientale animantiával – jelentette ki színtelen hangon. – Meg ami azt illeti, a szubliminális echolokátorral sem.

Ezek mondjuk jó érvek voltak, de bizonyára volt rájuk magyarázat… És szerencsére senki sem türelmetlenkedett, míg Starlight alaposan átgondolva a dolgokat előállt vele.

– Itt azt írja, a damfírok igen jók az illúzió típusú mágiák terén – bökdöste a patájával az elé terített lexikont. – Szemben például a vámpírokkal, akik a direkt tudatmódosító varázslataikról híresek. Szóval… el kell magyaráznom a kettő közti különbséget?

Az arckifejezésekből következtetve az unikornis érezte, hogy jó úton jár, ha közös nevezőre akar jutni a csapattal, de még mindig nem volt róla meggyőződve, hogy ehhez nem kell nulláról indulnia. Szerencsére ezúttal volt olyan a többiek között, aki úgy érezte, segítségére lehet a magyarázatban: Masquerade testét egy pillanatra zöld lángok lepték el, egy pillanattal később pedig már Ocellus ült a helyén a farönkön, sokkal fiatalabban a valós koránál, és kissé túljátszott lelkesedéssel jelentkezett.

– Én tudom! Én tudom, mi a különbség! – tette hozzá egész tűrhetően utánozva a kanca hangját. Vagy lehet, élethűbbre is meg tudta volna oldani a megszemélyesítést, hiszen ő régebbről ismerhette a lányt, mint bármely más jelenlévő, és inkább afféle paródiának szánta az egészet…

– Tessék, Ocellus – nyújtotta felé a patáját, átadva a szót.

– Az illúzióvarázslatok az érzékek megtévesztésén alapulnak, beleértve nem csak a fizikai-, de akár a mágikus érzékeket is – mondta az egykori tanítványa képében tetszelgő changeling, mintha csak a leckéjét biflázná. – Ezzel szemben a mentális varázslatok közvetlenül az elmét célozzák, ami által a tiszta gondolkodást, a logikai következtetéseket, vagy akár egy egyén szabad akaratát is felülírhatják. Szóval a damfírok ezek alapján álcázni tudják magukat eléggé jól, akár varázslatokkal szemben is.

– Ez esetben nekem nem sok hasznomat fogjátok látni – jelentette ki hűvösen Thread. – A varázslataim nélkül szó szerint vak vagyok, ha pedig így próbálnék harcolni, rátok nézve ugyanolyan veszélyes lennék, mint rájuk. A legtöbb, amit tehetek, hogy egyvalakit kritikus helyzetben diszpergálva kimentek, mint ahogy azt Boo-val is tettem…

– Amiért nem győzők hálálkodni! – szólt közbe mosolyogva a bekötözött fejű felderítőjük.

– …és azt is csak azzal az egy személlyel tudom eljátszani, akit a harc kezdetétől folyamatosan követek – fejezte be rendületlenül a gondolatát a csődör.

– Remek… – húzta el a száját Swatter. – És hogy látod, Starlight, van esélyünk ellenük, vagy kérjünk erősítést?

Az unikornis újra nagyot sóhajtott. Most csak azért, mert „szakértőnek” lett kikiáltva, komolyan azt várták tőle, hogy ilyen összetett kérdésekre egyértelmű válaszokat tudjon adni?

– Ez… sok tényezőtől függ – mondta végül. – Legfőképp attól, hogy a mi csapatunk mire képes, amiről őszintén szólva egyelőre nem sok elképzelésem van.

– Inkább hagyjuk ki ezt a részt akkor – legyezett a patájával Swatter. – Ha azt fel tudnád vázolni nekünk, mekkora fenyegetést jelent tizenegy damfír, az alapján én is tudok dönteni. Arra vagyok kíváncsi, mire számíthatunk tőlük. Milyen erősek, milyen gyorsak, miféle illúziókat tudnak használni? Ezeken kívül lehet-e még valamilyen trükk a tarsolyukban? Mennyit számíthat ennek a csomópontnak az erősítő hatása? Létezik-e a fajtájuk ellen valami jól bevált taktika, amit esetleg alkalmazhatnánk a jelenlegi helyzetben. Van-e valami gyengéjük, amit kihasználhatnánk?

– Köszönöm, ezekkel a kérdésekkel több mindent tudok kezdeni! – mosolyodott el hálásan Starlight, azzal belelapozott az előtte heverő könyvbe. – Lehetnek egyéni eltérések, de általánosságban a damfírok erősebbek az átlagos földipóniknál is, és némelyikük gyorsabb a pegazusoknál. A varázslataik alapvetően nehezen ellensúlyozhatóak, viszont erősen limitált a palettájuk egy képzettebb unikornishoz képest. Az illúzióikat tekintve jobban projektálnak a changelingeknél, viszont ami saját magukra irányul, abban már nem olyan jók. Más szavakkal azon sem lepődnék meg, ha az az erőd, amit láttatok, valójában egyáltalán nem is lenne ott, vagy legfeljebb csak pár romos falból rakták volna össze az egészet. Majdnem teljesen láthatatlanná tudnak válni, ilyenkor állítólag csak a szemük látszik, szóval ha teljesen el akarnak tűnni, akkor nekik is le kell mondaniuk a látásról. Más alakját viszont nem képesek fölvenni, legfeljebb picit módosítani tudnak a kinézetükön, hogy a karakterisztikus megjelenésüket eltüntessék, és egyszerű póniknak tűnjenek. A többi varázslatukról nincsenek pontos információink, egyszerűbb telekinézishez biztos, hogy mindegyikük ért, illetve elemmágiák közül a vízhez kötődnek. Van itt leírás arról, hogy némelyeknek dermesztő az érintése… Hát, van hozzá csatolva egy feloldó bűbáj is, aztán ez vagy működik, vagy nem…

– Esetleg nem tudnád előre ráolvasni a csapatra, csak a biztonság kedvéért? – kérdezte Swatter.

– Nem, ez csak utólag használható, szóval jobb lenne, ha nem kéne kipróbálni… – csóválta a fejét Starlight. – Egyébként azt írja, hogy a legnehezebb arra rájönni, hogy ki damfír és ki nem, szóval ilyen szempontból elvileg előnyben vagyunk, elvégre tudjuk, mivel állunk szemben. Nekik nincsenek ilyen gyengéik, mint a vámpíroknak, hogy csak speciális mágikus fegyverekkel lehetne megsebezni őket, cserébe viszont bármi ugyanúgy használható ellenük, ami pónik ellen…

– Ohohohohó! – dörzsölgette össze vidáman a patáit Bony, de Swatter feltartott patával rögtön megállította.

– Nincs nekromancia, Bony…!

– Ugyan, meg se fordult a fejemben! – forgatta a szemét az öreg kanca. – Viszont így megtehetném, hogy kifüstölöm nektek őket a fészkükből! Ha vámpírok lennének, nagy lenne a kísértés, hogy megpróbáljak megszelídíteni párat, de ez így sokkal izgalmasabbnak hangzik!

– Működhet? – kérdezte reménykedve Sunflower Starlightot.

Ő egy erőteljes vállvonásnál többet nem tudott nyilatkozni az ügyben.

– Ha simán élőlények, működnie kell – felelt helyette Bony. – Csak oda kell jutnom egész közel a várhoz, és közben valakinek meg kell védenie. Gondolom, a fiatalúr nem bánja, ha őt kérem fel a feladatra…

– Megoldható – jelentette ki egykedvűen Thread, könnyedén megőrizve az egyensúlyát a mellette ülő hölgy játékos taszigálása ellenére.

– Ha valahogy azt is el tudnátok érni, hogy a damfírok egyetlen irányba meneküljenek, az nagyon leegyszerűsítené a dolgunkat – jegyezte meg kőkemény pillantással, az állát simogatva Conker. – Mondjuk valami mágikus bura alá lehetne zárni az egész területet, egy kijárattal… ahol mi várnánk őket. Olyan lenne, mint egy céllövölde.

Erre a szóra Starlightnak összeszorult a torka. Megértette az egész szükségességét, ugyanakkor érezte, hogy ez nem a helyes út. Hiszen mégiscsak élőlényekről volt szó, akik a saját akaratuk ellenére kerültek ide! Függetlenül attól, mennyire veszélyesek és harciasak voltak – és meg is próbálták megölni az egyik társukat –, azért senki nem érdemelte meg, hogy egyszerűen a hóhér bárdja alá küldjék, második esély nélkül.

– Sacculum aperta Scarlet Cometae, Starlight? – ajánlotta Thread. – Én ugyan nem tudnám megcsinálni, de egy hozzád hasonló kaliberű mágusnak bizonyára nem jelent problémát.

Nem, ez egyszerűen rossz volt így! Még ha ellenségekről is volt szó, ezt nem tehették velük! Nem voltak ők barbárok! Jobbak voltak ők ennél! Nem tehették ezt! Nem kényszeríthették őt ilyesmire!

– Szükségem van egy kis időre – mondta enyhén megremegő hangon, miközben négy lábra tornázta magát. Hátat fordított a társaságnak, de még a válla fölött átszólva hozzátette: – Egyedül.

Ami eleinte lassú sétának indult, hamar ügetésbe váltott, s nemsokára Starlight azon kapta magát, hogy teljes erejéből vágtázik. Nem tudta, pontosan hová, és nem is igazán érdekelte, míg a terep könnyen járható maradt, és míg emlékezett rá, merről jött. Máshogy szokta kezelni a stresszt, ilyesmikre nemigen szokott szüksége lenni, ugyanakkor most minden más volt. Ez… nagyon nem olyan kaland volt, amire Ponyville-ben a vonatra felszállva számított… Olyan… magányosnak érezte magát! Ezek a pónik – és más lények – gondolkodás és lelkiismeret-furdalás nélkül képesek lettek volna életeket kioltani, mert így tartották helyesnek. Hogy… hogy érezhették azt, hogy az erőszak az egyetlen megoldás, az egyetlen járható út? Hogy állhatott ilyesmi vitán felül?

Mit szólnának a barátai, ha tudnák, mire készül? Mit… mit mond majd nekik, ha kérik, hogy mesélje el, mi történt vele a kalandján…? Hogy megmentették Equestriát, de vér tapad a patáihoz? És hogy ő még csak meg se próbált tenni valamit a békés megoldás érdekében? Bárcsak itt lenne Twilight, neki biztos lenne valami ötlete…!

Hosszasan vágtázott a sziklák között. Egész pontosan olyan hosszan, hogy ki is fulladt, és kénytelen volt megállni pihenni, és visszafelé már inkább csak gyalogolt. Fáradt is volt, szomjas és éhes is, habár az előtte álló kérdéstől, és a várhatóan elkerülhetetlen vérontástól újra és újra elment az étvágya. És hiába próbált gondolkozni, hiába próbálta elengedni a kérdést, és üres fejjel galoppozni, nem jutott eszébe olyan megoldás, amit a többiek elfogadhatónak fognak találni. Biztos volt benne, hogy az a néhány ötlet, amivel eléjük tudna állni, túl kockázatosnak lesz nyilvánítva… mert azok is voltak.

A táborukhoz közeledve egy nagyobbacska szikla szélén üldögélve a kirinjük fogadta, aki az elementálja társaságában a szokásos ütött-kopott könyvét böngészgette, de felkapta a fejét, és szélesen elvigyorodott, amint Starlight patájának kopogása kellő közelségbe ért. Még teljesen fölösleges módon odébb is húzódott a kövön, ahol hat-hét póni is kényelmesen elfért volna egymás mellett, és megpaskolta az így keletkezett helyet maga mellett. Közben a szarvával megemelte az eddig az oldalánál pihenő edénykét, pár másodpercre kékes-lilás lángokba borította a varázslatával, aztán Starlight felé nyújtotta.

– Fűleves! – fűzte hozzá vidáman. – Jelly talált hozzá valami izé-gyökeret, ami szembefényben, hátszélben akár még hasonlít is a répára, úgyhogy elég király lett! Mondjuk valami fűszer még elfért volna bele, mert az egyedüli, ami csípős itt, az az időjárás…

– Kösz… – fogadta el hálásan az ételt Starlight, de mielőtt belekanalazhatott volna, újra eszébe jutott a dilemmája.

– Merre jártál? – érdeklődött a szokásos ártatlan kíváncsiságával Light.

– Csak kiszellőztettem kicsit a fejem.

– Aha. És láttál valami érdekeset? Mi is el akartunk menni kóborolni kicsit, de Jelly nagyon ellene volt az ötletnek.

– Nem… nem nézelődtem nagyon… – mondta merengve Starlight, miközben két patára fogta a tálkáját. – De így visszagondolva igazán gyönyörű a környék. Jelly-nek viszont igaza van, veszélyes most egyedül elcsatangolni.

– Te is egyedül mentél, és velem ott lenne Link – intett az elementálja felé a kirin, bár inkább játékosan, mint dacosan, így aztán Starlightnak nehezére esett volna haragudnia rá. Az meg, ahogy utána egy helyben ülve rugózni kezdett, a patáit izgatottan egymáshoz kocogtatva, már egyenesen aranyos volt. – Fú, annyira várom már a holnap reggelt! Még sosem láttam igazi gejzíreket! Meg ez az titokzatos kastély a vámpírokkal is tök menő! És tényleg csatázni fogtok velük? Sosem láttam még pónikat harcolni! Így, kilencen tényleg ilyen simán lenyomjátok őket? Vagy Boo így nem is harcolhat? Mert akkor csak nyolcan lesztek ám, azt beleszámoltátok? Ja, tényleg, meg Thread is azt mondta, hogy ő sem fog tudni mit kezdeni velük, szóval akkor az már csak hét… És mi amúgy pontosan a tervetek? Mert abból egy mukkot sem értettem…

Starlight minden éhsége ellenére nem tudta rávenni magát, hogy belekóstoljon a hívogatóan gőzölgő levesbe. Csupán némán bámult maga elé. A kirin máskor olyan ártatlan kérdései mélyebbre vágtak, mint arra számított. Hogy lehetett ilyen könnyedén erőszakról és halálról beszélni? Miket láthatott ez a csikó ennyire fiatalon, hogy ennyire lazán, mi több, lelkesen viszonyuljon ilyen sötét témákhoz…?

– Mi a baj, Starlight? – zökkentette ki a gondolataiból Link aggódó hangja.

– Csak… nem akarok harcolni… – mondta ő, de gyorsan korrigált is magán. – Illetve nem tartom helyesnek, hogy olyasvalakik ellen alkalmazzunk erőszakot, akik nem is önszántukból kerültek a világunkra, függetlenül attól, milyen veszélyesek.

– De hát a vámpírok gonoszak! – tárta szét a patáit értetlenül Light. – Gonosz vérszívó szörnyetegek, akik az éjszakában vadásznak az alvó pónikra, és elrabolják őket, és… és kiszívják a vérüket!

– Nos, a damfírok valóban csinálhatnak állítólag ilyesmit – húzta el a száját Starlight. – De ez csupán az életben maradást szolgálja a számukra. Az ő szemszögükből nincs benne semmi gonoszság. És Boo beszámolója alapján jó eséllyel egyikük sem támadt az ittléte során pónikra.

– Boo-t is úgy fejbe vágták, hogy majdnem betört a koponyája – csóválta a fejét a kirin.

– Az önvédelem volt – vágta rá Starlight, majd egy kicsit halkabban hozzátette: – És a szándékainkat figyelembe véve jogos önvédelem.

– Milyen furi, hogy a pártjukat fogod! – eresztett meg felé egy túlzottan könnyed félmosolyt a csikó. – Hiszen mi vagyunk a jófiúk, és ők a rosszak! Mármint… a „fiút” értsd képletesen…

– Ha tényleg mi vagyunk a jók, talán megpróbálhatnánk más módszert találni, mint legyilkolni azokat, akik útban vannak nekünk – jegyezte meg keserűen a levesébe bámulva a kanca.

Olyan hosszan nem kapott választ, hogy végül fölnézett a beszélgetőpartnerére, de a teljes döbbenet, ami az arcán tükröződött, mindent megmagyarázott, mielőtt még Light kimondta volna a gondolatait.

– Meg akarják ölni őket? – kérdezte vékonyka hangon, lecsapott fülekkel, és kistányérnyira tágult pupillákkal.

– A csapatunk nagy része katonákból áll – vonta fel a szemöldökét Starlight. – Mire számítottál, mit terveznek csinálni velük?

– Hát… – vakarászta zavartan a fejét a csikó. – Nem nagyon van egyikőjüknél sem fegyver, szóval, gondoltam, összeszedik őket, aztán bezárják őket valahová, ahol nem tudnak senkinek ártani. Vagy száműzik őket valahová. Vagy hazaküldik őket, vagy mit tudom én…

– Szép is lenne! – kuncogott az unikornis. – De ezek ideiglenes megoldások lennének csak, azzal pedig nem hiszem, hogy bármelyikőjük elégedett lenne… nem is beszélve arról, hogy jóformán lehetetlen lenne kivitelezni. Se nem vagyunk elegen, se nem vagyunk megfelelően fölszerelve, hogy bárhova is elszállítsuk őket, ahhoz pedig, hogy visszaküldjük őket a saját világukra, nem elég tudnunk, hogy honnan jöttek, szükségünk lenne egy…

Hirtelen elhallgatott. Hogy ez miért nem jutott előbb az eszébe? Hiszen annyira patán fekvő megoldás volt! A lidércek által létrehozott csomópont egy olyan varázslat fele mutatott, ami térmágia-típusú volt – ráadásul pontosan az, ami a damfírokat is iderepítette –, szóval azt akár használhatná is a visszajuttatásukra… természetesen még azelőtt, hogy feloszlatnák belőle a mágia áramlását. Ezeknek az idegeneknek pedig ismerték a származási helyét! A lexikon, amit magukkal hoztak az útra, tartalmazott néhány jelet a lények képe mellett, amik aligha lehettek mások, mint az asztrális híd kulcs-szimbólumai! Bár nem szentelt rájuk túl sok figyelmet, nem tűntek túl bonyolultnak, szóval egy ilyen specifikus erőforrásra támaszkodva igazából jó esély volt rá, hogy össze tudja rakni a szükséges varázslatot.

– Egy… mire? – próbált segíteni oldalról Link.

– Haza tudjuk juttatni őket! – lehelte Starlight. – Mindenünk megvan hozzá. Kicsit… kockázatosabb, mint az eredeti terv, de nem kell rajta sokat módosítani. Sőt…

Elgondolkodva meredt maga elé, ahogy fejben próbálta összerakni a részleteket, de most már végre érezte, hogy jó úton jár. Mielőtt azonban kikristályosodott volna benne, pontosan mit kéne tenniük, Light patájának érintése a vállán kizökkentette a gondolataiból.

– Ez tök jó ötlet, Starlight! – vigyorgott a kirin. – Ha visszamegyünk, segítek neked meggyőzni a többieket, hogy ez a legjobb mindenkinek. De… – Light arckifejezése hirtelen véresen komollyá változott, és a patájával lassan a kanca lábában tartott langyos tálka felé bökött. – Csak akkor, ha szépen megetted az ebédedet!

Starlight jóízűt kuncogott, és meglapogatta Light hátát. Bárhogy is nézte, a csikó minden szempontból feldobta a napját. Ihletet adott a dilemma megoldásához, jobb kedvre derítette, és – miután belekóstolt a levesbe, megállapította – még az éhségét is segített kellemesebben elverni, mintha az ellátmányukból falatozott volna, vagy a zuzmót próbálná lenyalogatni a sziklákról. Ami utóbbi igazából eleinte egész jó ötletnek tűnt, amíg egyszer egy nagyobb adag kőtörmeléket nem sikerült a szájába kapni vele együtt. Meg is jegyezte magának, hogy ha visszaértek, feltétlenül kérdezze meg Sunburstöt, hogy a Kristály Birodalomban termesztenek-e zuzmót étkezési célból kulturáltabb körülmények között.

– Köszönöm – mondta Starlight. – Mindkettőtöknek.

– Igazán nincs mit, Starlight – mondta kimérten Link.

– Szívesen, máskor is! – vigyorgott Light.

Kicsit már bűntudata is támadt, amiért azt feltételezte, hogy ezek ketten tényleg az erőszakért és öldöklésért lelkesedtek. Ők… jó gyerekek voltak. Már csak a többieket kellett jobb belátásra bírniuk…

* * *

Starlight arcizmai megfeszültek, ahogy ragyogó szarvval belenyúlt a mágikus térbe. A „Comet zsákja” egy meglehetősen egyszerű varázslat volt, azonban a kanca még sosem használta ilyen nagy területen. Főleg nem komolyabb ellenállással szemben, szóval alaposnak kellett lennie, ha azt akarta, hogy minden a tervek szerint alakuljon. Márpedig minden jel arra utalt, hogy egyelőre be fog jönni a jóslata: ahogy az éteri háló kifeszült a zömök, szögletes kastély köré, semmi mozgás nem látszott abból az irányból. Neki tehát egy darabig semmi dolga nem lesz a varázslata fenntartásán kívül.

Remélte, hogy a damfírok tartani fogják a defenzív álláspontjukat még ha jogosan is érezhetik magukat sarokba szorítva. Délre járt az idő, s ha a napnak nem is volt akkora ereje, mint délebbre – és ők nem voltak rá olyan érzékenyek, mint a vámpírok –, azért egyértelműen kedvezett a póniknak, s nem volt irracionális a becslés, hogy az ellenfeleik nem fogják kidugni az orrukat a fészkükből, hacsak nincs más választásuk. És itt jött a képbe a tervük második fele: Ebony March, akit por formában Thread odacsempészett a várfal közelébe, hogy a boszorkányos mágiájával távozásra bírja a lényeket.

Hamarosan a földipóni ígéretéhez híven lassan szürkészöld füst kezdett gomolyogni a két póni rejtekhelyéről a kis erőd felé, és pár perc alatt majdnem el is érte a kapu tetejét. Ekkor bújt elő az első – Boo-hoz valóban meglehetősen hasonló kinézetű – damfír, és sebesen verdesve tett egy kört a vár körül, majd miután nem találta meg a varázslat forrását, a zsák egyik távolabbi széle felé repült. Egészen idáig elhallatszott haloványan a lény harci kiáltása, ahogy a levegőben megpördülve egy holdsarló formát öltött varázslattal megpróbált lyukat ütni Starlightén.

– Gondot jelenthet? – kérdezte mellette aggodalmasan Swatter, ahogy Starlight elhúzta a száját.

– Igen, ha valamelyikőtöket eltalálja egy ilyen – felelt kelletlenül ő. – Viszont bent tudom tartani őket, amennyiben nincsenek sokkal erősebb varázslatok a tarsolyukban.

– Remek! – mosolyodott el a rózsaszín kanca. – Az a lényeg, a többit ránk bízhatod.

– Nem sikerült megnyugtatnod – vonta fel a szemöldökét Starlight. – Ha kicsit többet hajlandóak lettetek volna elárulni erről a különös földipóni-mágiáról, amit használtok, talán nem féltenélek titeket…

Swatter cserébe csupán jóízűt kacagott, és megcsóválta a fejét.

– Bocs, szakmai titok! – válaszolt helyette somolyogva Sunflower. – Az kell még, hogy az unikornisok is eltanulják a praktikáinkat!

Erre már Starlight is csak a szemét forgatta, de a szája szegletében mosoly bujkált. Nem semmi egy csapatot verbuvált össze a két Hercegnő, ebben semmit sem változott a véleménye az indulásuk óta. És örült neki, hogy ha nem is zökkenőmentesen, de sikerült rábeszélniük őket egy kíméletesebb megoldásra… amiért nem kevés hálával tartozott a csapat kirinjének, aki minden ártatlan cukiságát bevetve igen gyorsan meggyőzte Jelly-t, aki a leggyengébb láncszemnek bizonyult ebből a szempontból, és innentől kezdve gyorsan tábort választott a legtöbbjük. Pont a mellette álló két Csillagőr támogatta leginkább az agresszívabb megközelítést, de szerencsére miután egyértelműen alulmaradtak a többiek véleményével szemben, végül beadták a derekukat, és nem is lett belőle sértődés, hanem ugyanúgy partnerként vezették le a hadművelet megtervezését.

A saját maga megnyugtatása érdekében még egyszer körbenézett a társain. Mindenki különbözőképpen készült fel az összecsapásra, és bár azt egyikőjük sem ígérte, hogy nem fognak súlyos sérüléseket okozni az ellenségnek, arról mindannyian gondoskodtak, hogy a halálos fegyvereiket kevésbé veszélyesekre cseréljék. Jelly olyan köveket válogatott ki és halmozott maga mellé, amik csupán nehezek voltak, de élesek nem, Boo, Swatter és Conker rongyokat csavartak a pengéik köré – bár ez utóbbi folyamatos káromkodás közepette csinálta –, Sunflower és Ebony pedig a készülődési fázisban egy alkimistát megszégyenítő részletességű vitát folytatott le a maguk elé kipakolt apró üvegcsékkel kapcsolatban, amikben mindenféle színű és textúrájú folyadékok és porok voltak. Masquerade pedig a speciális feladatára való tekintettel nem is fogott fegyvert, hanem egy ideje már csupán csendes meditálással töltötte az idejét. Amúgy is ő volt az, aki Jelly-t követően azonnal kipártolta Lightcaller felvetését, és zokszó nélkül elfogadta a ráosztott, fizikai erőszakot nélkülöző feladatot.

– Na, most kiderül, bejön-e a számításunk… – motyogta Swatter, visszaterelve Starlight figyelmét az előttük álló összecsapásra.

A magányos damfír, akit a társai előreküldtek, tett egy félkört a zsák peremén, gyenge pontot keresve – bár ezúttal nem használva ilyen direkt, invazív technikákat –, s most visszatérve a kis kastélyhoz pegazus módjára kiült a várfal peremére, és közvetlenül a lábai alatt hömpölygő zöldes füstöt nézte félrebiccentett fejjel. Hamarosan aztán elhatározásra jutott, és óvatosan megbökte a patájával a mágikus párlatot, először csak felületesen, aztán picit mélyebben is, a másodiknál azonban már úgy rántotta vissza a lábát, mintha megégette volna. A levegőbe emelkedett, de olyan kevés szárnycsapással, mintha annak semmi köze nem lett volna a fölemelkedéséhez, és úgy rázogatta a sérült végtagot, aztán visszarepült a legmagasabb bástyába, ahol Boo szerint a célpontot tartották.

Starlighték feszülten figyelték, mi fog történni, ám egy darabig a vár újra teljes mozdulatlanságba burkolózott. Aztán… az unikornis összevonta a szemöldökét. Egy pillanatra érzett valami elhajlást a mágikus térben, de túl rövid ideig tartott, hogy azonosítani tudja. A biztonság kedvéért felkészült, hogy pajzsot vonjon akár az egész csapat köré, viszont egyelőre még várt vele. Minél tovább tudta halogatni az ehhez hasonló plusz terheléseket, annál több energiát tartalékolhatott későbbre, amin akár életek is múlhattak…

Az ellenfelük következő lépésének nyitómozzanataként kivágódott a torony kapuja, és… egy jóval nagyobb létszámú damfír csapat özönlött ki rajta, mint amire Boo jelentése alapján számítottak. Sokkal-sokkal nagyobb…

– Ez csak valami vicc, ugye? – motyogta mellette döbbent arccal Sunflower.

– Nem tizenkettőt mondtál, Boo? – fordult hátra szemrehányóan Swatter.

– Csak azt mondtam vissza, amit hallottam! – emelte fel megadóan a nem-lándzsát tartó patáját a thesztrál. – És ez azelőtt volt, hogy fejbe vágtak, szóval jól emlékszem. Azt nem tudtam ellenőrizni, hogy hazudtak-e…

– Rohadt jó! – toppantott dühösen a rózsaszín kanca. – És már nincs időnk erősítést kérni!

– Swatter, ha ennyien egyszerre nekem jönnek, nem fogom tudni pár másodpercnél tovább visszatartani őket! – kiabált oda nekik hátulról Masquerade.

– Visszavonuljunk? – kérdezte félhangosan Sunflower.

– Nem… – felelt ugyanolyan hangosan Swatter, majd hangosabban is megismételte: – Nem! Pónik! Elvetjük a tervet, ne kíméljétek őket! Védjétek Starlightot! Éljétek túl!

Többre nem is nagyon volt idő, mivel az első damfírok immár lőtávon belülre kerültek, amit első körben meglepő módon egyedül Conker használt ki, a patájára szerelt nyílpuskából útjára eresztve néhány vesszőt. Egyikőjüket sikerült is eltalálnia, ami borzasztóan kevésnek tűnt az elsöprő túlerővel szemben, ám abban a pillanatban, hogy a tompított lövedék becsapódott, a damfír a szemük láttára tarka füstfelhővé robbant.

– Illúziók! – kiáltotta azonnal Starlight.

– Ó, hála az égnek… – fújt nagyot Sunflower, egy apró üvegcsét dobálva a patájában.

– Vigyázzatok, az igaziak is köztük lehetnek! – kiáltotta Swatter, aztán elszabadult a káosz.

Azonnal kiderült ugyanis, hogy Swatternek igaza volt: a damfíroknak nagyjából a fele kicsit közelebb érve lefékezett a levegőben, s onnan indított útnak közülük néhány egy-egy hasonló kaliberű varázslatot, mint amivel a legelső Starlight csapdáját próbálta áttörni – márpedig erre egyszerű másolatok aligha lehettek volna képesek. Igaz, ezek már a lexikonban tárgyalt sztereotípiának megfelelő, víz elemű varázslatok voltak, többé-kevésbé alakot öltött jeges massza formájában. Starlightnak nem is maradt lehetősége figyelnie, hogyan boldogulnak a többiek, mivel az egyik damfír egyenesen őt célozta meg, először a varázslatával, majd ahogy az sisteregve semmivé foszlott a kanca pajzsán, személyesen is.

Más aligha indokolta volna, hogy megpróbálja eltüntetni a kettejük között lévő távolságot, mint hogy ennyiből is képes volt helyesen fölmérni a szituációt: mágia terén nem voltak egy súlycsoportban, így hiába is próbálkozik bármivel messziről. És még ha azt tudta volna, hogy Starlight a közelharcra is ugyanúgy fel volt készülve, tény, hogy akkor sem lett volna több esélye. A torzonborz, denevérszárnyú csődör egy szemvillanás alatt a rózsaszín unikornis előtt termett, Starlight viszont pislogás nélkül figyelte minden mozdulatát, s a korábbi varázslatát fenntartva leszegte a fejét, és az utolsó pillanatban kristályba zárta magát.

A damfír patái tompán csattantak a sima, rózsaszín felületen, a kristály pedig, mint egy jó csapda, azonnal körbe is nőtte őket, foglyul ejtve a támadót, majd Starlight körül „leolvadva” pár másodperc alatt átterjedt a lényre, és az egész testét körbefonta. A csődörnek még a szája is nyitva maradt, úgy meresztgette hosszú agyarait, de egyedül a szemét tudta riadtan forgatni az új börtönében.

A közvetlen veszélyből kikerülve az unikornis gyorsan körbenézett, hogy van-e valakinek szüksége azonnali segítségre, de ösztönösen lecsapta a füleit és lelapult, ahogy a vérfagyasztó üvöltés belehasított a levegőbe. Ha meg tudta volna állni, hogy odanézzen, akkor is tudta volna, mi történt, így viszont láthatta is, amint Masquerade egy megtermett ursa képében rendet vág a csapatukat bekeríteni próbáló damfírok között. A changeling kiválóan kompenzálta a zsákvarázslat hiányosságait, és nem csak védte őket hátulról, de meg is akadályozta, hogy a lények kiszökjenek – legalábbis addig, amíg rá nem jöttek, hogy a kozmikus szörnyeteg, aminek az alakját fölvette, alig volt több egy ügyes átverésnél. Alig, mert ha valódi kárt nem is volt képes tenni így ellenfeleikben a csődör, Starlight látta, amint a mancsának egy jobban sikerült suhintásával egyszerre két ál-damfírt is elkaszált, és azok bizony ennyitől is füstté váltak.

Szerencsére a többiek is ügyesen boldogultak, és nem csupán egyikőjük sem sérült meg, de két valódi damfírt is le tudtak szedni a támadók közül – az elsőnek a szárnyát lyukasztotta át Conker egyik nem eléggé tompított nyílvesszője, a második pedig a földön rángatózott Sunflower előtt, aki épp az egyik üvegcséjéből szórt rá valami csillámló port nagy buzgalommal. Boo a sérülése ellenére remekül helyt állt, habár egyet sem sikerült megtalálnia az igaziakból, Jelly-t pedig szemlátomást telibe találta egy fagyasztó varázslat, viszont láthatóan nem igényelt azonnali ellátást, mivel a farkával még így is meg tudta emelni a maga köré halmozott nehéz köveket, de elhajítani már csak olyan nehézkesen bírta őket, hogy elég esélytelen lett volna bárkit is eltalálnia velük. Ami igazából tán nem is volt olyan nagy baj, elvégre amekkora lendületet beletett még így is egy-egy dobásba, hát nem biztos, hogy ép bőrrel megúszná a másik fél, ha rossz helyen éri a szikladarab…

A rövid nézelődése alatt persze két damfír se tudta megállni, hogy rá ne vesse magát, Starlightnak viszont támadt egy új ötlete, ami ha beválik, nagyon megkönnyítheti mindannyiuk dolgát. Miután egy-egy egyszerű varázslattal mindkét hamis damfírt eltüntette, megállapította, hogy ellenfeleik által létrehozott illúziók rendkívül instabilak… szóval egy közepesen erős telekinetikus lökéshullám nagy valószínűséggel véget vethetne ennek az egész színjátéknak. Elég hamar össze is tudott rakni egy olyan varázslatot, ami megfelelt a célnak, és más hátulütőjét nem látta egy ilyen lépésnek, mint hogy egy pár pillanatra kibillentheti az egyensúlyukból a küzdő feleket. Neki is látott hát összeszedni a mágikus tartalékait, s mikor úgy érezte, készen áll, elkiáltotta magát:

– Fedezékbe!

Nem volt épp egy pontos utasítás, és őszintén szólva nem is remélte, hogy a többiek be tudják tartani, már csak a terepviszonyokat figyelembe véve is. A kívánt hatást viszont sikerült elérnie: egyszerre minden tekintet felé és az izzó szarva felé fordult. Három másodpercet hagyott mindenkinek, hogy biztonságba húzódjon, majd ahogy végzett magában a visszaszámlálással, útjára engedte a varázslatot…

Nos… talán kicsit túlkalibrálta, mekkora erőt kell beleraknia a lökéshullámba… Akinek sikerült legalább lelapulnia a földre, viszonylag jól megúszta, azonban akit a levegőben ért el – azaz a pónik közül Boo-t, és az időközben a fémszárnyaival felszállt Conkert –, azokat simán elsodorta a légnyomás. Tény, hogy cserébe az illúziókat is semmissé tudta tenni… viszont ez értelemszerűen azzal is járt, hogy Masquerade medvés előadásába is belerondított, és mivel a szerencsétlen changelingnek jóval nagyobb volt így a fizikailag lehetségesnél a fajlagos felülete, sikerült őt jól meg is reptetnie. Az egyetlen mázli, és az egyetlen, ami visszatartotta Starlightot attól, hogy akár a zsákvarázslatát megszüntetve is a csődör után teleportáljon, hogy bár Masquerade láthatóan megszédült a csapástól, a lendület felfelé lökte, így volt ideje magához térni, s az eredeti alakjában kitárni a szárnyait.

A küzdelem viszont ezzel láthatóan el is dőlt. Az egyensúlyukat vesztett, vagy földre kényszerült damfírokat a többiek gyorsan ártalmatlanították, amiben Starlight is segédkezett, kristályba zárva még kettőt közülük. Mikor az utolsó lényt is a lándzsája nyelével leszorította Boo, az unikornis nekiállt felmérni a helyzetüket. Elsősorban sérülteket keresett… és talált is: gyakorlatilag rajta kívül senki nem úszta meg ép bőrrel a rövidke összecsapást. Szemlátomást egyikőjük sem volt életveszélyes állapotban – Celestiának hála az ellenfeleik sem – viszont néhányukat mindenképp ellenőrizni kellett, hogy nincs-e szükségük elsősegélyre.

Jelly nézett ki a legrosszabbul, viszont a helyenként keményre fagyott szőrével azért nehézkesen el tudott önerőből is bicegni Conkerhez, hogy patára segítse, Boo-ra pedig nagyon rájárt a rúd, mivel a korábbi fejsérülése mellé, úgy néz ki, egy kificamodott szárnyat is sikerült összeszednie. Nagyon úgy nézett ki, ha letisztázódik a helyzet, Starlightnak mégis meg kell majd próbálkoznia élesben alkalmaznia azt a dermesztés elleni bűbájt, mivel Swatter és Sunflower is egymás fagyott sebeit kezelték le éppen az utóbbi kanca alkimista reagens-szerű szereivel, ami egyelőre talán elégnek bizonyulhatott, de sosem volt szabad a véletlenre bízni, hogy egy harci varázslatnak lesznek-e utólag kialakuló hatásai. Masquerade abból a csúnya dugóhúzóból egész szépen összeszedte magát, és láthatóan a kitinje is megvédte, így csupán pár kisebb horzsolást szerzett. Viszont Lightra is rá kellett néznie, mivel ő meg ott feküdt Starlighttól pár méternyire a kis fényes barátjával együtt, és még nem… kelt… föl…

– Lightcaller, te mi a hétnyavalyát keresel itt? – kiáltott rá a kirinre, mikor rájött, hogy megszegte az ígéretét. – Nem úgy volt, hogy csak messziről figyelsz?

– Nyehe… Bajkla… – felelt a csikó, ahogy kótyagosan megemelte a fejét, és nagyjából Starlight felé fordult. Vagy legalábbis a kanca valami ilyesmit értett.

Nem derült ki, csupán félrebeszélt-e, vagy a saját nyelvén próbált közölni valamit, mivel miután egy bágyadt félmosolyt is megeresztett az unikornis felé, az arcával visszazuhant a földre… ami az ingoványos talaj miatt veszélyesebb volt, mint elsőre tűnhetett. Starlight gyorsan oda is ügetett hozzá, nehogy megfulladjon itt neki, de közben is azt latolgatta, mégis milyen közel állhatott hozzá a kirin, hogy ilyen szinten kiütötte a lökéshulláma. És bárhogy is számolt, túl közel kellett jönnie ahhoz, hogy ne vegye észre korábban…

Ez a kérdés, és hogy miképp tudott ilyen ügyesen a közelébe férkőzni, még ráért viszont. Starlight segített Linknek kirángatni a csikó fejét a sörényénél fogva a sárból, majd a hátára fordítva közösen ellenőrizték a légzését. Celestiának hála a kirinnek első ránézésre semmi baja nem esett, úgyhogy a kanca nyugodt szívvel bízhatta rá a felügyeletét az elementáljára.

– Mindenki egyben van? – kiabálta Swatter.

– Nagyon úgy fest! – vállalta magára a kollektív válaszadást Boo, a sérült szárnyát tapogatva. – Pónik, damfírok: tíz-nulla!

– Akkor már csak a vezetőjük van hátra… – állapította meg elégedetten bólogatva Swatter. – Szép volt, mindenki!

A szavait igen renyhe éljenzés követte, mivel még nem minden damfír adta fel a próbálkozást, hogy kiszabaduljon a Starlight által megbűvölt kötelékekből, így aki nem a saját, vagy mások sérüléseivel volt elfoglalva, az őket próbálta kordában tartani. Szóval… igazából megérdemelték a dicséretet, de az unikornis megértette a lelkesedés hiányát: mindenkinek volt még dolga, és a neheze még hátra volt. Még ha a lények vezére nem is bizonyulna komoly kihívásnak, egy asztrális teleport önmagában is épp elég problémás lesz… Ennek ellenére Starlight optimizmusa lassacskán kezdett visszatérni, ahogy végignézett mindenkin, még annak ellenére is, hogy tudta: hamarosan egyedül rajta fog állni, vagy bukni a küldetésük sikere. Viszont ha tudják magukat tartani a tervükhöz, büszkén és minden szégyenkezés nélkül mesélheti majd el otthon Twilightéknak a kalandját!

* * *

Egy jó illúziónak a fő ismérve, hogy nem lehet fölismerni, hogy illúzió. Legalábbis Starlight eddig a napig ezt hitte. Ahogy azonban megtették az első lépéseket a hosszú folyosón, kénytelen volt átértékelni az eddigi elképzeléseit. Kívülről ránézve ugyanis a bástyáról, amibe negyedmagával belépett, bárki megmondhatta volna, hogy egy akármilyen folyosó, ami egyenesen vezetett volna, egész egyszerűen nem fért volna el benne. Maximum egy nagyobb szoba. De ha ez önmagában nem lett volna elég árulkodó, a falakon és a bársonyszőnyegen futó minták elég feltűnően, és igen rövid periódusonként ismétlődtek, az út vége előttük pedig homályba burkolózott, ami nem túl meglepő módon nem akart feloszlani.

– Van egyáltalán bármi értelme mennünk előrefelé? – tette fel a nagy kérdést egy alig egy perces gyaloglás után Swatter.

Starlight nem válaszolt, csupán izzó szarvval aprót bólintott. Bár elég egyértelműnek kellett lennie – legalábbis az ellenfelük számára –, hogy mit csinál, azért nem akarta ilyen direkt módon elárulni, hogy hibát keres a varázslatban. Márpedig ahhoz képest, milyen átlátszó volt maga az átverés, bizony nem volt könnyű dolga. A mozgás, a haladás érzése tökéletesen megvolt, hiába tudta pontosan, hogy teljesen abszurd lett volna egy pár méter sugarú körön keresztül ilyen hosszasan gyalogolni. Ami viszont még ennél is frusztrálóbb volt, hogy a mágikus lenyomatát is pontosan ugyanígy érezte a varázslatnak. Az illúzió szinte patával tapintható volt, mégsem tudott rajta fogást találni.

Már csak ezért sem akarta saját magát kizökkenteni a koncentrálásból azzal, hogy megszólal… A damfírok vezére jogosan lehetett magabiztos velük szemben ezzel, hogy egy ilyen borzasztó egyszerű, de feltörhetetlennek tűnő káprázatot vetett be ellenük. És nagyon taktikusan nem is próbált meg rájuk támadni az illúzió leple mögül, elvégre ezzel ő maga zavarta volna meg a varázslatot. Így viszont nem maradt más, mint az óvatos tapogatózás…

– Hé, az ott micsoda?

Lightcaller – ki más – választ sem várva előreügetett, és… pusztán ezzel a megmozdulásával keltett némi disztorziót az őket körülvevő mágikus térben. Swatter és Sunflower azonnal támadásra emelték a fegyvereiket – ami az utóbbi kanca esetében ezúttal is csupán egy apró fiola volt –, és Masquerade is ugrásra készen lelapult, Starlight viszont a szarvát ingatva próbálta betájolni a zavar eredetét, hátha végre feltörheti a varázslatot. Nem maradt azonban ilyesmire ideje, mivel az ifjú kirin pár lépés után megtorpant, félrebiccentette a fejét, majd a patáját megemelve finoman megbökte maga előtt a levegőt.

Az illúzió úgy foszlott szét előttük, mint ahogy egy erősebb széllökés szétfúj egy vödörnyi kiszórt homokot. A folyosó, amin eddig sétáltak, semmivé lett, s egész egyszerűen a bástya bejárati ajtajának a másik oldalán találták magukat, szépen egymás mellé felsorakozva… kivéve Lightot, aki valamivel előrébb ácsorgott, mint ahol eddig látták, s a lábát éppen visszahúzta egy nagy, izzó, gúla formájú valamitől. Felocsúdniuk sem volt idejük, ahogy a mágikus szerkezet túloldaláról egy jó nagy damfír egyetlen villámgyors ugrással a kirin mellett termett, s a sörényét elkapva a torkát a padlóból ugyanilyen hirtelenül kinövő hegyes jégcsap fölé tartotta.

– Még egy lépés, s társatok a halálával lakol! – jelentette ki a szavai értelmével ellentétben kellemesen zengő hangon a sármos csődör.

Mindannyian megtorpantak, de a kancák a fegyvereiket készenlétben tartották, s Starlight maga is csak még több mágikus energiát fókuszált a szarvába. Megelőznie így sem volt esélye egyikőjüknek sem a damfírt, de főleg ez utóbbiból a csődör érezhette, hogy az erőviszonyok nem neki kedveznek.

Pár feszült másodpercig némán méregették egymást – ami alatt Lightcallernek is sikerült felfognia a helyzet súlyát, és teljesen elsápadva olyan gyorsan zihált, hogy félő volt, hogy elájul –, aztán a damfír résnyire szűkítette vörösen izzó szemeit.

– Mondjátok, mit kerestek kastélyomban, pónik? – kérdezte gyanakvóan, ugyanakkor továbbra sem kifejezetten ellenségesen a csődör.

Jobb esélyt tán nem is remélhettek civilizált tárgyalásra… és a damfír ezzel legalább azt is megmutatta, hogy tényleg csak önvédelemből ejtette túszul Lightot. Starlight úgy látta, fenyegetőzéssel csak tovább ronthattak a helyzeten, hát engedte, hogy a szarvába sűrített mágikus energiák szétoszoljanak, s nagyot nyelve aprót biccentett a csődör felé. A lény viszonozta ugyan a pillantását, de fikarcnyit sem engedett a csikóra gyakorolt szorításából.

– Kedves damfír úr, ártó szándék nélkül jöttünk ma ide tehozzád! – igyekezett nyugodt hangon leszögezni Starlight, az egyik mellső patáját a szügyéhez, a vadul dobogó szíve elé emelve. – Starlight Glimmer vagyok Equestriából, a barátaim Swatter, Sunflower, Link és… Lightcaller. A Hercegnőink küldtek minket, hogy megvizsgáljunk egy mágikus szivárgást, ami veszélyt jelenthet… akarom mondani már épp elég bajt is okozott az országunknak.

– Ártó szándék nélkül kívánjátok hát megfullasztani ezen forrás őrzőit, Glimmer-póni? – vonta fel a szemöldökét a csődör. – Volnék oly gyönge, mint társim, s nem szabadulhattam volna bűzhödt bűbájitok fojtó szorításából!

– Lett volna lehetőség békés megoldásra, ha nem próbáljátok megölni a társunkat, aki felmérni jött a terepet – vette át a szót hideg eltökéltséggel Swatter. – Még most is elkerülhetjük a vérontást, de ehhez el kell engedned a kirint.

A damfír válaszképpen kivillantotta hatalmas fogait, és felborzolta a bundáját – ami utóbbi az eleve tekintélyes méretének köszönhetően még fenyegetőbbnek is hatott, mint az előbbi.

– Nem bántottuk a társaidat sem! – mondta gyorsan Starlight, mielőtt eldurvulhatott volna a helyzet. – Pár apró sérülés történt csupán, de mind életben vannak és egészségesek! Nem szeretnénk többet harcolni…

– De megtesszük, ha kell – szögezte le határozottan Swatter.

A damfír szeme a kirinre villant, ahogy az halkan nyöszörögni kezdett a szorításában, de aztán újra gyanakvóan végignézett a társaságon.

– Kérem, uram, engedje el a barátomat! – szólalt meg végre Link is esdeklően, s közben tisztelettudóan tartva a távolságot.

A lény láthatóan kissé meghökkent, mivel elsőre nyilván nem tudta kihez társítani az újabb hangot, de aztán ahogy megtalálta őt is, mintha valamennyire megnyugodott volna – noha a pánikoló csikó fejét egy millimétert nem engedte eltávolodni a hegyes jégtüskétől. Végül aztán újra szóra nyitotta a száját, érezhetően alaposan megrágva a mondanivalóját.

– Mondjátok, pónik, mivel szándékoztok engesztelni, ha megkímélem társatok életét? S ha forrásunk ily veszélyt hordoz tirátok nézve, úgy mi célotok lészen vele, mikor patáitokba kaparintátok?

– Engedelmeddel… számunkra az lenne az ideális megoldás, ha… ha a csomópontot lezárhatnánk, benneteket pedig hazajuttatnánk – felelt óvatosan Starlight. – Úgy tudjuk, nem önszántatokból kerültetek erre a világra, hát jogosan vagytok dühösek. Kérlek, ha nem is a mi hibánk, hadd tegyük jóvá ezzel!

– S vajh mi lészen a biztosíték, hogy meg is tartod a szavad, póni? – kérdezte azonnal a damfír, újra elvicsorodva, majd mielőtt Starlight bármivel is előállhatott volna, félrelökte maga elől a kirint, és hátat fordított nekik, s a válla fölött hátramordult rájuk. – Csináljátok!

Kellett egy kis idő, mire felfogták, mi történt, de aztán Light egy nagyon rövid vágta után gyakorlatilag a nyakába ugrott így, hogy végre kiszabadulhatott a lény fogságából. Starlight csupán zavartan paskolgatta a csikó sörényét, hirtelen nem is tudva, mit mondhatna neki. Link is csatlakozott hozzájuk az ölelésben, noha ez a részéről értelemszerűen nem volt több, mint hogy odanyomta magát a kirin oldalához. A két földipóni és a changeling is föllélegzett, s bár a feszültség érthető módon nem szállt el teljesen belőlük, a közvetlen veszély elmúltával ők is felszabadultabbak lettek – még abba is belementek, hogy amíg Starlight kitalálja, hogyan lehetne végrehajtani a varázslatot, addig Sunflower visszamegy a többiekhez, ránéz a sérültekre, és felkészíti a damfírokat az utazásra. És… legyen bármily hihetetlen is, a szörnyeteg nem próbált visszaélni a törékeny bizalmukkal, hanem szépen türelmesen megvárta, mit ügyködnek.

Ahhoz képest, hogy Lightcallert eleinte mennyire megviselte a halálközeli élménye, a csikó hihetetlenül gyorsan túltette magát a történteken, s kíváncsian figyelte az elementáljával együtt, ahogy Starlight megvizsgálta a csomópontot. És hála az égnek, csöndben tették, mivel az unikornisnak bizony nem kevés fejtörést okozott mindenféle zavaró tényező nélkül is a szoba közepén álló, izzó gúla. Azt nem volt nehéz megmondania róla, hogy ez is csupán egy illúzió volt, az ellenben feladta a leckét, hogy hogy nézhet ki a valóságban… Nyilván megkérhette volna a damfírok vezérét, hogy szüntesse meg az álcázó varázslatot, de azt külső segítség nélkül is hamar belátta, hogy egyrészt ezzel önmagában nem lenne sokkal előrébb a csomópont működésének megértésében, másrészt ez egyszersmind a körülöttük lévő kastély lebontásával is együtt járna szükségszerűen. Sokkal célravezetőbb – és mindenki számára kényelmesebb – volt hát pusztán lehunyt szemmel elmerülnie az éteri áramlások megfigyelésében.

– Azta! Tényleg látszik csukott szemmel is!

– Shh, Starlight koncentrál!

– De így tényleg tök durva, mintha egy tó közepén állnánk, és ott az az izé egy szökőkút!

Oké, ennyit arról, hogy a kirinjük csöndben tud maradni… Starlight már azt se tudta, miért reménykedett benne… Pont ahogy kezdett volna ráhangolódni a csomóponti áramlásra, azonnal sikerült kizö… várjunk csak, egy tó?

– Tavat mondtál? – kérdezte kipattanó szemekkel a csikó felé fordulva.

– Aha! – bólogatott buzgón ő.

– Az… baj… – állapította meg az unikornis, azzal gyorsan visszacsukta a szemét.

Még szerencse, hogy magukkal hozták a kölyköt! Ha elkezdi piszkálni a csomópontot úgy, hogy nem néz körül kellő alapossággal, abból akár katasztrófa is lehetett volna… ha valóban úgy van, ahogy Light mondta!

– Mi a baj, Starlight? – lépett mellé Swatter.

– Egy pillanat! – szűrte ő a fogai között, miközben a fejét lassan ide-oda ingatva az ambiens áramlatokat kutatta a mágikus térben. – Tényleg igaz… – állapította meg kisvártatva. – Ez nem egy nexus. Ez egy nodális duzzasztógát…

– Ami azt jelenti, hogy…? – próbált segíteni a földipóni kanca.

– Azt jelenti, hogy a lidércek nem evokálták a kaotikus energiákat, hanem a világunkban jelenlévőt gyűjtötték és sűrítették össze egy helyre. És… ennek olyan szempontból talán van is értelme, hogy azt mondtátok, nem sok affinitásuk van a káoszhoz. Viszont… viszont ha az nézzük, milyen messze vagyunk a fővárosuktól…

Elhallgatott, ahogy a gondolataiba és a számításaiba merült, de Swatternek ezúttal sem volt türelme kivárni őt.

– Nem értem… mit jelent akkor ez a mi számunkra?

– Azt, hogy ezen a csomóponton keresztül nem az asztrális térből szivárogtatják a káoszt, folyamatos erőbefektetéssel, hanem a gát maga még most is hatalmas mennyiségű nyers káoszt tart féken, és hiába lett visszazárva, még mindig erősen szivárog mint egy… zsilip – sóhajtott Starlight, miközben a szemét kinyitva feladta, hogy ténylegesen meg próbálja fejteni, mi folyik az illúzió mögött. – Ha a lidércek tényleg egyszerre öt ilyen duzzasztógátat használtak, valami elképesztő mennyiségű energiát halmozhattak fel ekkora területen. És elképesztően sok időbe telhetett, míg mindezt ambiens rezgésekből kiszűrték… Évekig, talán évtizedekig is… Viszont ami ennél is fontosabb – állította meg a patáját feltartva Swattert, mielőtt újra közbeszólhatott volna –, hogy ha ezt nem tudtam volna, mielőtt hozzányúlok, és a terveink szerint a csomópontból próbálok nyerni energiát az asztrális portál megnyitásához, a zsilip átszakadhatott volna!

Bár elég nyilvánvaló volt, hogy a földipóninak nem sok fogalma volt róla, ez mivel járhatott volna, szemlátomást megértette a jelentőségét. És az is igaz, mivel a káoszról volt szó, maga Starlight sem tudta volna eldönteni, pontosan milyen következményei lehettek volna, ha vakon belekontárkodik ebbe a különös rituáléba. Így viszont már egész jó elképzelések vázolódtak fel előtte, mit kell tennie.

– Szükségem van egy kis időre itt, egyedül, teljes csendben és nyugalomban – jelentette ki határozottan, miközben a szarvával egy izzó kört rajzolt maga előtt a levegőbe. – Nem kell sok… talán egy negyed, maximum fél óra. Kiépítem a portál vázát, aztán célirányosan kinyitjuk a gátat. Még jobb is így… így mindenki jól jár, és megszabadulunk ettől a rettenetes mennyiségű káosz energiától. A nodális duzzasztógátat pedig akkor is meg tudjuk vizsgálni, ha már nincs mögötte semmi. Sőt, úgy még biztonságosabb is.

– Ha marand föle az káosznak, úgy magunkkal vihetjük-é? – fordult oda hozzá most először a nagydarab damfír, mióta megadta magát.

Swatter válaszra nyitotta a száját, de aztán visszacsukta, s kérdőn ő is Starlight felé nézett. Ő válaszképp csupán megvonta a vállát.

– Amennyiben meg tudjátok oldani, nem látom akadályát – mondta Swatter. – Szép volt, Starlight! Láss nyugodtan munkához, addig mi kivonulunk, és felkészülünk a többiekkel!

– Köszönöm! – mosolyodott el Starlight, majd ahogy a társai a damfírok vezérével együtt elindultak kifelé, még gyorsan elkapta Lightcaller vállát, ahogy elment mellette. – És köszönöm, Light! Ismét sokat segítettél!

– Szívesen, máskor is! – vigyorgott a kirin, azzal vidáman Swatterék nyomába szegődött.

– Ha nem lenne túl nagy kérés, szólítanád te is Jugemnek, Starlight? – kérdezte Link, kissé lemaradva a gazdájától. – Tán nem mondja magától, de jól esne neki azért.

– Ja, jó, jó, igyekszem már megjegyezni! – intett a patájával zavart mosollyal az arcán a kanca.

– Kösz, nagyra értékeljük! – mondta az elementál, azzal ő is kilebegett.

Végre magára maradva Starlight végignézett a maga elé rajzolt egyszerű fénykörön, aztán nagyot fújt. Bár az imént egészen magabiztosnak tűnhetett – sőt, annak is érezte magát, miután rájött a dolog trükkjére –, azért sokért nem adta volna, ha itt lett volna vele Twilight Sparkle, hogy legalább futólag ránézzen a varázslatára, mielőtt még a szarvára veszi…