Fájó sebek

Fájó sebek

Tétlenségre volt kárhoztatva. A percek pedig valahogy nem akartak múlni. Kár, hogy Luna ilyen hamar elment. A Hercegnő a rövid tárgyalás után még gyorsan megnézte a társait, de neki vissza kellett mennie a szobájába, és le kellett pihennie. Pedig bármit szívesebben csinált volna, mint hogy itt üldögéljen a csendes félhomályban. Hiába volt fáradt. Hiába volt elgyötört. Ha nem volt mivel lefoglalnia a gondolatait, a rémképek újra előjöttek. Egyszerűen nem tudott megszabadulni tőlük. És ahogy telt az idő, csak egyre rosszabb lett. Kész csoda volt, hogy este mégis el bírt aludni, s még az álmok is elkerülték. Így végre alaposan ki tudta magát pihenni, és mikor fölébredt, sokkal frissebbnek érezte magát – még annak ellenére is, hogy nem magától tette.

Erre a hangzavarra már muszáj volt kinyitnia a szemét. Először megpróbált tudomást sem venni róla, s elbújni a takaró alá, de aztán rájött: sokkal jobban jár, ha inkább elmerül a zsivajban, mint ha a saját gondolat-spiráljai nyelik el ismét. Így hát úgy döntött, utánajár a nagy zajongás okának. Óvatosan indult neki a mozdulatnak, de úgy tűnt, sikerült már így ébredés után is elég ügyesen négy patára érkeznie az ágyból kikelve. Egész stabilan meg is tudott állni, ami azért elég biztató volt.

Odament az ajtóhoz, ügyelve a lépteire, de egyelőre jól ment az egyensúlyozás. Igaz, tegnap futni is bírt, amikor a Hercegnő elé ment, azonban most nem a vésztartalékait mozgósította, így hát nem akarta magát felelőtlenül túlterhelni. Csak szépen lassan mindent.

Kilépett a folyosóra, mire a hangzavar rögvest másfélszeresére duzzadt körülötte. Az ajtó mellett a két rendőr épp csak rápillantott, aztán újra maguk elé szögezték a tekintetüket. A szomszéd szoba előtt – és feltételezhetően belül is – akkora tömeg volt, amin egészen megdöbbent. Különböző korú és nemű pónik voltak összezsúfolódva az ajtóban, s olyan hangosan beszélgettek, nevetgéltek, mintha nem is kórházban lettek volna. Ennek egyszerűen muszáj volt utánajárnia… Ahogy elindult a kis kórterem felé, a két rendőr rezzenéstelen arccal a nyomába szegődött. Úgy tűnik, némi kompromisszummal tartották magukat Luna Hercegnő parancsához. Ő maga szabadon mozoghatott, de nem felügyelet nélkül. Igazából nem is bánta. Nem érezte magát még annyira biztonságban, hogy egyedül merjen mászkálni.

Eleinte csak kívülről próbált belesni a szobába, de a csődület miatt nem látott semmit. Mikor viszont meghallotta az ismerős hangot, sűrű bocsánatkérések közepette megpróbált magának utat törni a pónik között.

– Jaj, Mama, most igazán… – szűrődött ki Nettle hadnagy hangja valahonnan a tömeg mélyéről.

Ez azért jó, hogy pont egymás melletti kórterembe helyezték őket. Mondjuk legalább szólhattak volna… Swatter lassacskán átpréselte magát az ismeretleneken, s végre megpillantotta a mustársárga csődört a kórházi ágyban. Körülötte viszont annyian voltak, hogy nem látott reális esélyt ennél közelebb kerülni hozzá. Kénytelen volt hát annyival beérni, amennyit innen láthatott. A csődört nem borították kötések, ami legalább biztató volt, viszont Nettle olyan kifejezéstelenül bámult maga elé, ami már szinte ijesztő volt.

– Már megint ezt csinálja! – sápítozott egy ráncos, krémszínű kanca az ágy mellett, s átölelte a csődör fejét. – Jaj, mondtam én, hogy ne engedjétek ezt a kiscsikót éjjeliőrnek! Ezek záptojást főznek az agyából, én megmondtam!

Egy percre a hangzavar még jobban felerősödött, s lökdösődés támadt, minek következtében Swatternek sikerült közelebb sodródnia az ágyhoz. Mikor odaért, a hadnagy éppen megrázta a fejét, s csodálkozva nézett körül. Ahogy azonban a pillantása rá esett, a csődör nyomban szélesen elvigyorodott.

– Swatter? – kérdezte vidáman. – Ó, de jó, hogy jöttél! Senki nem mondott semmit, hogy jól vagy-e, vagy mi van veled!

A másodperc törtrésze alatt néma csend lett a kórteremben, s minden fej a kanca felé fordult. Swatter zavartan behúzta a nyakát, és lecsapta a fülét.

– Gondolom rájöttél, ők itt a családom – mutatott körbe a csődör. – Pónik, bemutatom a barátomat, Waggish Swattert!

– A barátnődet? – rikácsolta az öreg krémszínű kanca. – Jaj, Kicsim, miért nem mondtad, hogy van barátnőd?!

Erre megint zúgolódás támadt, Frank pedig hevesen hadonászva tiltakozott.

– Ő nem a barátnőm! – próbálta fülig vörösödve túlkiabálni a tömeget.

– Már épp ideje volt egy komolyabb kapcsolatnak, Franky! – veregette meg a feje búbját az idős kanca.

– Gratula, Franky! – csatlakozott egy fiatalabb csődör, s alaposan megrázta a hadnagy patáját.

– Büszke vagyok rád, fiam! – nyomott egy jókora puszit egy kövérkés kanca Nettle arcára.

Hamarosan már megint mindenki ott tolongott az ágy körül, s vagy a hadnagynak gratuláltak, vagy Swattert próbálták faggatni. Az előbbi még úgy-ahogy sikerült, mivel a csődör hamar belátta, hogy nem fogja tudni kimagyarázni magát a helyzetből, ezért zavart mosollyal fogadta az elismerő szavakat, Swattert viszont olyannyira elhalmozták kérdésekkel, hogy a kanca még akkor sem tudott volna válaszolni, ha nevezetesen megfordult volna a fejében ilyesmi.

– Jaj, hát ha ezt tudom, neked is hoztam volna almás lepényt! – Az idős kanca szinte belekiabált a fülébe, ám Swatter szó nélkül tűrte. – Majd ha kiengednek titeket, kis drágáim, gyertek be hozzánk ebédre, csinálok epertortát is!

– Mama, inkább valami diétásat süssél! – kuncogott egy Nettle-höz hasonló fiatal csődör. – Kár lenne a kisasszony gyönyörű alakjáért! Hallod, öcskös, kezdek irigykedni! – tette hozzá Franknek címezve.

– Ne haragudjatok, kicsit ki tudnátok menni? – kérdezte Nettle, mikor végre újra szóhoz jutott. – Nagyon zsong a fejem, szükségem van egy kis csendre.

– Jaj, hát persze, Kiscsillagom! – kiabált az öreg kanca, azzal felborzolta Swatter sörényét. – Gyertek, gyerekek, hagyjuk magukra az ifjú párt! Csak aztán ne rosszalkodjatok… túl hangosan! – kacsintott.

Mindenki jót derült, egyedül Nettle temette az arcát a patájába. Aztán a pónik lassacskán elkezdtek kiszállingózni, azzal a csődörrel zárva a sort, akit Swatter a hadnagy testvérének gondolt. A csődör még egy pillanatra visszafordult, huncutul vonogatta szemöldökét, aztán szélesen vigyorogva behúzta maga mögött az ajtót.

– Elnézést… – kezdte Nettle, de kintről a kiabálás félbeszakította.

– Drága biztosurak, egy darabig ne tessenek már beengedni senkit! – hallották a nagymama rikácsolását.

– Bocs miattuk – mondta Nettle még jobban elvörösödve. – Ne vedd magadra, ők ilyenek…

– Semmi gond – legyintett Swatter, de azért megkönnyebbült, hogy végre maguk maradtak. – Milyen jókedvű családod van!

– Igen, és néha az agyamra mennek – tárta szét a mellső lábait a csődör. – Volt honnan örökölnöm, mi?

Swatter csak elmosolyodott, és közelebb lépett az ágyhoz. Érdekes… most hogy már nem kellett folyamatosan a társai és a saját életéért aggódnia, már nem érezte olyan irritálónak a csődört. Kimondottan örült, hogy újra láthatta, és végre volt kivel beszélgetnie.

– Többiekről lehet valamit tudni? – kérdezte Nettle.

– Csak annyit, hogy élnek – rázta a fejét Swatter. – Jellyt műtötték valamiért, de annyit se mondtak, hogy miért, meg hogy sikerült-e… Remélem, nincs baja.

– Hú, rémlik valami… – húzta el a száját a csődör. – Azt hiszem, tényleg elég csúnyán nézett ki, amikor legutóbb láttam. Szerintem…

Azonban a kanca hiába várta a folytatást, Nettle csak némán bámult rá. Kérdőn félrebillentette a fejét, de a csődör nem követte a mozdulatot. Ez már baj! Swatter még közelebb lépett hozzá, és meglóbálta az arca előtt a patáját, de a hadnagy még csak nem is pislogott.

– Nettle… jól vagy…? – kérdezte egyre növekvő balsejtelemmel. – Nettle?

A csődör nagyokat pislogott, aztán ködös tekintettel újra ránézett.

– Ne haragudj, kérdeztél valamit?

– Oh, Celestiának hála… – sóhajtott a kanca, bár még nem nyugodott meg teljesen. – Jól rám ijesztettél, hallod!

– Figyelemkiesés – fintorgott a csődör. – Nyugi, nem direkt csinálom. Kissé túlerőltettem magam, az a gond. Eltart egy darabig, amíg teljesen magamhoz térek. Volt már ilyen, a fókuszált varázslatok egy igen kellemetlen mellékhatása. A doki azt mondta, maradandó károsodást nem szenvedtem.

Swatter megkönnyebbülten felkacagott, aztán nagyot fújt. Erre már a csődör is elmosolyodott.

– Viszont még most se tudom, mit akartam mondani… – tárta szét ismét a mellső lábait a hadnagy. – Komolyan fogalmam sincs.

– Jellyékről volt szó – segítette ki a kanca.

– Igen! – kiáltott fel Nettle, azzal ki is pattant az ágyából. – Keressük meg őket! Benne vagy?

– Persze. De csak annyit tudok, hogy Jelly a „B” szárnyban van, de azon belül semmi…

– Elég lesz, majd kérdezősködünk!

És a csődör már el is indult kifelé, Swatter pedig követte. Bármennyire is csak kötelességből vett részt ezen a küldetésen, azért magának elismerte: tényleg aggódott a többiekért. Igen, még Conkerért is…

* * *

Nem volt olyan nehéz megtalálniuk Jelly szobáját, mint amennyire eredetileg sejtette. Igaz, ez részben annak volt tulajdonítható, hogy a mód, amivel mind bekerültek a kórházba, megfelelő mértékben extrém volt ahhoz, hogy mindenki tudjon róluk. Sőt, az egyik jól értesült nővérke még próbálta is őket „megnyugtatni”, hogy a hosszas és komplikált műtétnek hála sikerült a kanca állapotát nagyjából stabilizálni. Viszont hozzátette: ha nem értek volna be időben, Jelly könnyen belehalhatott volna a sérüléseibe.

Be azonban nem engedték őket, mindössze a műtétet végző orvossal beszélhettek, viszont először ezzel sem érezték magukat közelebb a kanca állapotának megállapításában.

– Vulnus sclopetarium a bal oldalon, több fractura a jobb bordáknál, közepesen súlyos hipovolémia és zárt pneumothorax – magyarázta a doktor.

Swatter először azt hitte, hogy Nettle-nek megint figyelemhiányos „rohama” van, olyan értetlen arcot vágott, de aztán a csődör kérdőn felé fordult.

– Ez most szórakozik velünk, vagy olyan súlyos a helyzet, hogy nem meri kimondani? Vagy te érted, mit mond?

– Grape Jelly kisasszony elég rosszul volt, de meg fog gyógyulni – mondta lassan és tagoltan az orvos, meglehetősen lenéző hangnemben. – Most narkózis alatt van; holnaptól lehet látogatni.

– Akkor semmi maradandó? – lelkesedett a csődör, mintha meg se hallotta volna, hogyan beszélt vele a fehér köpenyes póni.

– Igen, ezt mondtam, hadnagy! – sóhajtott az orvos. – Viszont a másik társuk nem volt ilyen szerencsés…

– Hogy mondta?! – Swatter érezte, hogy a torka összeszorul, de a doktor arca komoly maradt.

– Nagyon rossz helyen találták el, és túl későn került be hozzánk. Ha időben el tudjuk látni, tán megmenthettük volna a lábát, de a szövet túl sok helyen roncsolódott, és nagy kiterjedéssel nekrotizált.

– Az mit jelent? – kérdezte aggódva Nettle.

– Amputálnunk kellett a jobb mellső lábát. Sajnálom – tette hozzá. – Többet ártott volna, ha nem tesszük. Őt viszont már meglátogathatják akár most is…

– Jól értem, levágták a lábát? – emelte a patáját a szája elé Swatter.

– Jaj! – nyögött Nettle. – Emlékszem…! Emlékszem, hogy eltalálták! Ilyen súlyos lett volna?

– Az egyik legrondább eset, amit valaha láttam – erősítette meg az orvos. – Ráadásul Freewind kisasszony végig az eszméleténél volt, sőt mi több, a hajó kikötésében és a sérültek ellátásában is segédkezett. Viszont a lábának elvesztése nem csak fizikai, de súlyos lelki traumát is okozhatott neki, úgyhogy jó lenne, ha kicsit biztatnák, és tartanák benne a lelket!

– Természetesen! – húzta ki magát Nettle kötelességtudóan, bár látszott rajta, mennyire megrázta a hír.

– Elkísérem önöket.

* * *

Félve léptek az újabb kórterembe. Ez nem olyan volt, mint Nettle-é. Itt csak néma csend, félhomály és tömény gyógyszerszag fogadta őket. A gesztenyebarna kanca a hátát mutatva feküdt az ágyán, de a fülének rezdülése árulkodott róla, hogy ébren van. Mégis… hogyan szólíthatnák meg egy ilyen helyzetben? Swatter nem is akart belegondolni, ő mit érezne most a kanca helyében. Hiszen ő egy erős póni volt, aki mindent túlélt, s most mégis élete végéig nyomorékként lézengjen? Mondjuk lehet, ilyen szempontból neki lenne rosszabb… Elvégre ki kívánna meg egy háromlábú kancát? Bár ki tudja, Conkernek milyen tervei voltak erre vonatkozólag…

Még csak nem is érezhette igazán magáénak az ügyet, amiért harcolt, négyőjük közül mégis ő fizette a legsúlyosabb árat! Sőt, egyenesen azért, hogy az esküdt ellenségei felszabadulhassanak a rabság alól! Persze a Hercegnők mindenek előtt, mégis erről is volt szó! Újult erővel támadt fel benne a szimpátia a kanca iránt. Neki kellett volna ott lenni a helyében. Neki kellett volna feláldoznia magát… Nem, ezt nem tudta igazságszolgáltatásnak érezni az általa megölt társaiért. Ez pusztán az élet groteszk, kegyetlen humora volt…

Odaálltak a kanca ágya mellé, s némán figyelték, ahogy szuszog. Szörnyű volt, hogy nem tehettek semmit érte. Van, amit már nem lehetett visszahozni… Nettle óvatosan kinyújtotta a patáját, s finoman Conker oldalára helyezte. Ő összerándult, s lassan feléjük fordult. Türkizkék szemei szinte világítottak a sötétben, de Swatter semmilyen érzelmet nem tudott kiolvasni belőlük. Talán… csak fáradtságot…

– Szia, kislány! – köszönt halvány mosollyal a csődör.

Conker nem szólt semmit, csak lassan pislogott. Swatter is kicsit közelebb jött hozzá, s meghajtotta a fejét.

– Nagyon sajnálom, ami történt – suttogta. – Nem tudom megfelelőképp meghálálni mindazt, amit tettél. Szavakat se nagyon találok rá…

A kanca nem felelt most sem, csak mélyen a szemébe nézett.

– Nem tudom, mennyire számoltak be neked, de Jelly már jobban van, az pedig már elkerült a Hercegnőhöz. Kész csoda, de végül mind túléltük!

– Nem mind – szólalt meg rekedten Conker, s lehajtotta a fejét.

– Igen, pár matróz meghalt, de… – kezdte Frank, de a kanca közbevágott.

– Twist… – lehelte elhalóan.

Mintha megfagyott volna körülöttük a levegő. Swatter érezte, hogy kifut a fejéből a vér. Le is ült a földre, de még csak a száját sem tudta becsukni döbbenetében. Hiszen… róla egészen el is feledkeztek! Nem ismerte igazán a kancát, bár kételkedett benne, hogy egy ilyen pónit ismerhetett-e bárki is igazán. De a halálhíre mélyen megrázta. Egy újabb volt ellensége, Hornet Gold gyilkosa, az áruló a soraik között, az az ellenszenves dög meghalt… hogy ők élhessenek.

Meghalt… Pontosan tudta már ennek a szónak a jelentőségét… Mégis… most is, mint mindig, egyszerűen elképzelhetetlennek érezte, hogy többé az életben nem láthatja a kancát. Soha többé. Az túl hosszú idő, hogy ép ésszel fel lehessen fogni. És már így is hányan vannak, akiktől örök búcsút kellett vennie! Sokakat nem ismert igazán, de volt, akinek a halála… mintha egy darabka veszett volna el saját magából…

Hogy ne kelljen a saját veszteségeivel törődnie, inkább Nettle felé fordult. A csődör tágra nyílt szemmel, mereven bámult maga elé. Meg se rezdült. Ő ismerte is valamennyire. Ha neki így fájt, mit érezhetett akkor ő? Közelebb húzódott hozzá, és gyengéden átölelte a lábát, mire a csődör összerándult.

– Mi? – kérdezte. – Most nem vagyok benne biztos, jól értettem-e. Ne haragudjatok, nem tisztult még ki a fejem. Kérlek, és nagyon kérlek titeket, javítsatok ki, de én úgy hallottam, Twist…

– Jól hallottad – felelt halkan Conker.

Nettle nagyokat szuszogott, s kihúzta a lábát Swatter öleléséből. Oldalvást fordult, s megtámaszkodott az éjjeliszekrényen. Kicsit úgy maradt, aztán sóhajtott egy mélyet, s ismét szembenézett a barna kancával.

– Tudom, milyen nehéz, de… el tudnád mesélni, mi történt? – kérdezte egy egész kicsit remegő hangon.

– Csak annyit tudok, amennyit láttam – válaszolt higgadtan Conker. – Akkor történt, amikor az az átkozott zebra a nyomodba eredt, engem meg otthagyott fellógatva. Az a napszemüveges csődör visszajött, mi meg azt hittük, ő a legveszélyesebb tőlük. Való igaz, egy brutális állat volt. Jellyt csúnyán elintézte. Láthatóan nem okozott neki morális problémát belerúgni a földön fekvőbe… Nekem valahogy sikerült kiverekednem magam a varázslatból, ami fogvatartott, és eltereltem róla a figyelmét. Gyors volt a szemét, majdnem elkerülte a vágást. De nem úszta meg ép bőrrel, gondoskodtam róla! És akkor jött Twist is. Azt hittem, ketten pillanatok alatt elintézhetjük, viszont… viszont nem számoltunk az orvlövésszel…

– Volt egy griff a másik hajón. Egy fehér, egy távcsöves puskával. Meglapult a rohadék! Először nem vettük észre, és amikor rábukkantunk, akkor már késő volt. Profi munkát végzett. Egyetlen lövés elég volt. Nem tudtuk megmenteni. Szinte azonnal… de legalább nem szenvedett sokáig… Engem is ő lőtt meg, csak nekem szerencsém volt. Nem volt ideje pontosan célozni… Ő ölte meg a legtöbbet közülünk. De nem adtuk olcsón a bőrünket! A csődör meg a griff se úszta meg teljesen. Meg fogják gondolni, hogy mikor kezdenek velünk legközelebb! És ami a legjobb: Waste, meg az az átkozott zebra is megdöglött!

– Entropy halott?! – Swatter szinte fölkiáltott. – Tényleg?!

– Miután elláttuk a mieinket, amennyire a lehetőségeink engedték, fölszedegettük a megmaradt griffeket is. Nem sokan élték túl, de amelyiküknél még volt esély, azokat megpróbáltuk megmenteni. Akkor találtuk meg a zebrát is, bezúzott koponyával. Valaki alaposan fejbe kólinthatta az evezővel, ami a hullája mellett volt.

– Az én voltam… azt hiszem… – jegyezte meg Nettle.

– Komolyan? – csodálkozott Swatter. – Te? De hiszen… hogy sikerült?

– Csak homályosan rémlik – felelt homlokráncolva a csődör. – De az biztos, hogy magamat is alaposan kiütöttem…

A kanca odalépett Nettle mellé, átölelte a nyakát, s reszketegen felsóhajtott.

– Ne haragudj, amiért olyan goromba voltam veled! – suttogta elérzékenyülve, aztán a másik társa felé fordult. – És te se, Conker! Ha ellenségekként is indultunk, végig segítettetek nekem, segítettünk egymásnak. Voltak ugyan összezördülések, de ha kellett, megvédtetek, és sosem hagytatok hátra, még akkor sem, ha csak kolonc voltam a nyakatokon! Annyira sajnálom, hogy a múltban így alakultak az események! Meg tudtok nekem valaha bocsátani? Megbocsátani mindannyiunknak azokért, amiket elkövettünk?

Érezte, hogy a csődör átöleli. Jól esett. Egy csődör, kiváltképp Frank érintése… mégis kellemes volt. Nem hitte volna… Conker viszont továbbra is ugyanolyan hideg tekintettel fürkészte.

– Nincs az a szó vagy tett, amitől megbocsáthatnék nektek – mondta halkan, ám indulatoktól mentesen. – Nem gyűlöllek, mert bizonyítottad a hűségedet a Hercegnőhöz, de nem fogom soha elfelejteni, ami történt. Ne várd, hogy békejobbot nyújtsak a szüleim gyilkosainak!

A kanca megemelte a jobb mellső lába helyén maradt bekötözött csonkot, aztán csendes sóhajjal visszaengedte az oldalához. Swatter lassan elengedte Nettle-t, s hosszan, szomorúan Conker szemébe nézett.

– Megértem – suttogta, aztán megint szóra nyitotta a száját, de végül meggondolta magát. Nem, az idő a legkevésbé sem volt alkalmas erre a beszélgetésre. Kegyetlenség lett volna elmondania, miért kellett meghalniuk. Mégsem menekülhetett a kérdés elől.

– Ennyi év után… végre tudni szeretném, miért – szólalt meg újra mélységes keserűséggel a hangjában a kanca.

– Ha jobban leszel… – kezdte volna Swatter, de Conker közbevágott.

– Most akarom tudni!

Olyan elszántan nézett a szemébe, egyszerűen nem mondhatott neki ellent. Az igazság fájt. Viszont előbb-utóbb úgyis utolérte volna. Egyedül az maradt a kérdés, vajon hisz-e majd neki…

– Nem értettem egyet a Mester minden döntésével – kezdett bele halkan. – De megértem, hogy mit miért tett. Ha csak elkerülhette, sosem kockáztatott. És úgy találta, hogy a Lightwind családot a griff-szimpatizáns elveikkel nem tűrhetjük meg a soraink között. Ez volt az igazi nevetek, ugye?

Conker szája megremegett, de aztán lassan bólintott.

– A tengerentúlról származol, Conker – folytatta Swatter. – Még kiscsikó lehettél, amikor Equestriába költöztetek. De a szüleidnek voltak még kinti kapcsolatai, nekem legalábbis ezt mondták. A Mester eleinte örömmel fogadta a dolgot, ám aztán a fülébe jutott, hogy a családod bizalmas információkat szivárogtatott ki a griffeknek. Ezért…

Elhallgatott. Arra számított, a kanca védeni fogja a szüleit. Nem, ők soha nem tettek volna ilyesmit – mondaná rá gondolkodás nélkül, pedig valójában fogalma sem lehet róla. Igaz, ő is csak annyit tudott, amit a Mester elmondott neki. Conker azonban nem szólt semmit, csupán némán vizslatta őt. Nehéz volt állni a pillantását még így is, hogy ő maga nem is volt ott, amikor az megtörtént… Sőt, majdhogynem utólag értesült az egész ügyről. De Swatter kitartott.

– Tegyük fel, hogy valóban így történt – szólalt meg végül halkan a kanca, de a hangjában annyi indulat volt, mintha a puszta dühével akarná őt eltiporni. – Akkor már csak egy kérdésem maradt hozzád, Waggish Swatter! Mi lett a kishúgommal?

Erre nem volt felkészülve. Erre a kérdésre már nem volt jó válasz. Igaz válasz volt, de jó semmiképp. A csikónak nem volt más bűne, mint hogy azon az éjszakán a szülei ágyában aludt. Túl sokat látott, s a Mester nem akart kockáztatni… Conker pedig aznap valahol máshol volt. Keresték őt is, de nem találták a házban. Hogy rokonoknál töltötte az estét, vagy az osztálytársaival pizsamapartizott, ezt nem tudhatta. Utána viszont már nem foglalkoztak vele, hiszen ő nem tudhatott semmit. Magára hagyták a gyászával, nem is sejtve, hogy egyszer mégis rájuk bukkan, s bosszút áll rajtuk…

– Nagyon sajnálom – suttogta. – Sok súlyos hibát elkövettünk veletek kapcsolatban is. Neki nem kellett volna meghalnia. Ha az időt vissza lehetne forgatni, megtenném. Tényleg… nagyon sajnálom!

– Ne ismételgesd! – sziszegte Conker. – A sajnálat még soha senkin nem segített. Végül is pont úgy alakult az életem, ahogy mindig is szerettem volna! Olyan boldog vagyok, hogy arra nincsenek szavak! És… de jó, régi álmom teljesült: mindig is ki akartam próbálni, milyen lehet mechanikus végtaggal…

A kanca hangja elcsuklott, s összeszorította a szemét. Csendesen szipogott, s az épen maradt lábával eltakarta az arcát.

– Menjetek ki! – nyöszörögte. Hallatszott, hogy már a sírás marja a torkát. – Menjetek!

Swatter bűnbánóan lecsapta a fülét. Igen, pontosan ezt akarta elkerülni. Bár ne ragaszkodott volna hozzá… Nettle odalépett hozzá, és átölelte a nyakát. Egymást támogatva kimentek a kórteremből, s a csődör becsukta maguk mögött az ajtót. Vajon segített ezzel valamit? Megérte feltépni ezeket a régi-régi sebeket? Képesek lesznek valamikor a jövőben, ha nem is barátokként, de legalább nem ellenségekként tekinteni egymásra…?

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.