Kezdetek

Kezdetek

Egy kórházi ágyon tértem magamhoz, egy tökéletesen üres, fehér teremben. Valamilyen oknál fogva nem is éreztem azt a jellemző bágyadtságot, ami általában az ébredéssel járt. Amint kinyitottam a szemem, és fölmértem magam körül a terepet, meg is lepődtem, miért csak puszta falakat látok. Legjobb tudomásom szerint a betegek, sérültek ápolásához orvosi eszközök, gyógyszerek, és ehhez hasonlók voltak szükségesek. Körülöttem azonban semmi ilyesmi nem volt.

Különösnek találtam, de a gondolataimat sokkal jobban lefoglalták a történtek. Illetve egész pontosan az, hogy megpróbáljam kibogozni, a fejemben kavargó emlékek közül mik voltak a valódiak… Egyébként, ha már itt tartunk, senkinek nem kívánnám, hogy valaha is ilyesmin essen át, mint én. Nekem bőven elég volt, hogy csak egyszer kerüljek bele egy illúzió-világba. Onnantól kezdve rendszeresen ellenőriznem kellett magam körül a valóságot. Hogy igaz-e amit látok, hallok, vagy érzek. Akivel beszélek, létező személy-e, és tényleg az is, akinek kiadja magát… Viszont egyvalamiben segített, még ha soha nem is vágytam volna ilyesmire: azóta tökéletesen meg tudom érteni a paranoid skizofréniában szenvedő pónikat. Tán fogalmazhatnék úgy, hogy egy lettem közülük, noha velük szemben én pontosan tudtam, mi volt az egész kiváltó oka. És néha így is rám tört az érzés, hogy még mindig abban a zselés gubóban lebegek, és egy idegen akarat irányít…

Azt se tudtam eldönteni, reménykedjek-e abban, hogy az utolsó emlékeim már valódiak legyenek. Ha nem azok, bármi szörnyűség történhetett a barátaimmal, és még én is halálos veszélyben voltam. Ha mégis azok, akkor a tragédia már be is következett. Megmásíthatatlanul, végérvényesen. Viszont ez azzal is együtt járt szükségszerűen, hogy sikerült mentenem, ami menthető. Ha választhattam volna aközött, hogy a barátaimat és magát Celestia Hercegnőt is valami hatalmas és ismeretlen veszély fenyegesse, vagy hogy legalább Wish-t meg magamat megvédtem a biztos pusztulástól, és ha gyászos módon is, de véget ért az egész história, valószínűleg az utóbbi mellett döntöttem volna. Milyen kár, hogy a döntés nem rajtam állt! Megint csupán tehetetlen elszenvedője voltam az eseményeknek.

Borús gondolataimat elterelendő inkább magamra és a közvetlen környezetemre fókuszáltam a figyelmemet. Az első, amit megállapítottam, hogy nem fáj semmim. Ez legalábbis jó hír volt. Azt sem éreztem, hogy a szőrömbe még mindig bele lenne tapadva az az undorító ragacs, ami korábban engem is elborított, még ha nem is olyan horribilis mennyiségben, mint Wish-t. Némiképp kellemetlen tényként konstatáltam, hogy nincs rajtam ruha, csupán egy takaró borította haránt irányban a lágyékomat, a hasam nagyobb részét is elrejtve, viszont szabadon hagyva mind a négy lábam. Biztos valami műtét miatt volt szükség erre, és ugyanezen okból feküdhettem a hátamon is, mivel magamtól aligha tudtam volna elaludni így. Annyira nem is bántam. Soha nem éreztem még olyan pocsékul magam, mint amikor kitörtem abból az ál-valóságból. Hátha az orvosok tényleg minden nyomát eltüntették – az emlékeimen kívül természetesen.

Megpróbáltam felülni, de valami visszatartott. Rá kellett döbbennem, hogy képtelen vagyok megmozdítani a lábaimat. Egy pillanatra elfogott a rettegés, hogy esetleg megbénultam – első tippem szerint a félresikerült műtétnek köszönhetően –, de aztán eszembe jutott, hogy akkor valószínűleg válltól és combtól kiindulva lettem volna mozdulatlanságra kárhoztatva. Így viszont inkább olyan érzés volt, mintha odakötöztek, vagy – mivel nem láttam semmiféle köteléket – varázslattal odaszögeztek volna az ágyhoz. Különös. Bár nyilván az se lett volna előnyös, ha a beavatkozás közben önkéntelenül összerándulok, vagy hasonló. Utólag mondjuk levehették volna rólam, bármi is ez…

Egy ajtó nyílt ki az ágyam lába felé lévő falon. Kicsit megemeltem a fejem, és akkor tűnt csak föl, hogy a terem mégsem volt tökéletesen egynemű: ugyanazon az oldalon szemmagasságban egy széles, de csak három-négypatányi magasságú tükör simult a falba. Olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne onnan, de inkább az ajtón belépő alakra koncentráltam. Egy alacsony, kék szőrű, fehér köpenyes kanca volt az. Lila-rózsaszín sörénye feszes kontyba volt fogva. Az orrán vastag, fekete keretes szemüveg csücsült.

– V… Violet Sign? – kérdeztem tétován, mikor már csak pár lépés választott el minket.

A lány megtorpant. Bizonytalanul a szemembe nézett, de aztán gyorsan el is kapta a pillantását.

– Szia, Thread… – mondta halkan. A hangjában ezúttal nyoma sem volt annak a gunyoros magabiztosságnak, amivel eddig bármikor hozzám szólt.

Ha eddig nem is annyira zavart, hogy lényegében meztelen vagyok, hirtelenjében rettentően kínosnak éreztem. Igaza volt Wish-nek, amikor azzal piszkált, hogy csődör létemre még nála is szégyellősebb vagyok. És bizony szörnyen frusztrált, hogy egy lány láthat engem ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Ilyen szempontból tán még azt sem vettem volna jó néven, ha Ambrosia jött volna be az ajtón ehelyett a hülye kis fruska helyett.

– Mit keresel itt? – kérdeztem lenéző hangsúllyal, hogy ne érezzem magam ennyire megalázva.

– Itt dolgozom – felelt csendesen, továbbra is kerülve a pillantásom.

– Nofene! – prüszköltem. – Zseniális képességeiddel elérted, hogy ápolónő legyél?

Már vártam a szokásos, csípős visszavágást. Addig sem kellett azzal foglalkoznom, hogy csupán egyetlen, vékonyka rongy takar el a kéretlen szemek elől, és azt is, ha el akarná távolítani rólam a lány, képtelen lennék védekezni. Nem mintha feltételeztem volna, hogy akár a legkevésbé is érdekelném… azt viszont simán kinéztem belőle, hogy képes lenne ilyen aljas módon beletaposni az önbecsülésembe. Ám a kék kanca csak megemelte a varázslatával a szemüvegét, úgy dörgölte a patájával az orrnyergét.

– Ez nehezebb lesz, mint gondoltam – suttogta lehunyt szemmel, alig érthetően. – Sokkal, sokkal nehezebb…

– Rendben, ki vele, mi a szar folyik itt? – mordultam rá, minden ellenszenvemet beleöntve.

– Én próbálom elmondani! – csattant föl dühösen a lány. – Fogd már be egy kicsit!

Szinte megörültem, hogy végre fölvettük a szóváltásaink szokásos fonalát, és gondolkoztam is, hol találhatnék a Violet lányon valami újabb támadáspontot, ahol beleköthetek, azonban az arckifejezése elterelte a figyelmemet.

– Ne haragudj…! – mondta újra elhalkulva, szomorkásan lehajtott fülekkel. – Nem akartalak megbántani…

Cselt gyanítottam. Már találkoztam ezzel, hogy valaki ennyire természetellenesen viselkedik. Még egyszer ugyanannak a trükknek nem ugrok be! Résnyire szűkült szemmel körbenéztem, aztán vicsorogva megpróbáltam porrá oszlani. Nem jártam sikerrel. Sőt, ami azt illeti, egyetlen csepp mágiát sem éreztem magamban, vagy akár magam körül…

Meg akartam szólalni, de a számat is képtelen voltam kinyitni. Csupán dühösen fújtattam a lányra, aki ijedten hátrált is egyetlen lépést.

– Bocsáss meg, Thread! – szipogta. – Én… én tényleg nem akartam ezt az egészet! Beszélhetsz nyugodtan, szidj, ahogy csak akarsz, vezesd le rajtam a feszültséget, de előbb kérlek, hallgass végig!

Végre ki tudtam nyitni a szám, ám olyannyira meglepődtem, hirtelenjében nem is tudtam mit mondani.

– Köszönöm – suttogta lesütött szemekkel, majd megköszörülte a torkát, és normális beszédhangon folytatta. – Megígérem, mindent elmagyarázok, amit csak módomban áll, és megválaszolom minden kérdésedet. El tudom képzelni, mennyire fontos lehet ez neked mindezek után. Viszont kérlek, nézd el nekem, ha nehezen veszem rá magam…!

– Hol vagyok? – szegeztem neki az első konkrét kérdést, ami az eszembe jutott.

– Igen, igen… tán innen lenne a legpraktikusabb elindulni – helyeselt nem túl nagy meggyőződéssel a lány. – Nos, Canterlottól délre, egy elhagyatott bánya belsejében berendezett laboratóriumban vagyunk. Vagyis a jellegéből adódóan korrektebb lenne föld alatti épületkomplexumnak hívni. Persze, feltételezem, a kérdésed hiába volt egzakt, valójában nem erre voltál elsősorban kíváncsi…

Jól láthatóan megküzdve saját magával újra a szemembe nézett, habár ezúttal sem tudta soká állni a pillantásomat. Egész olyan benyomást keltett, mintha bűntudata lenne valami miatt, noha egy ilyen pökhendi alakból, mint ő, nehezemre esett kinézni ilyesmit. Főleg azt figyelembe véve, hogy nem tűnt úgy, mintha oka lenne rá. Most sem úgy jött ide, hogy ártó szándékot érezzek belőle.

– Gondolom, azt szeretnéd tudni, hogy miért nem a Saint Nuthatch Kórházban ébredtél, igazam van?

– Mondhatni… – feleltem tétován. – És, ha már itt tartunk, azt is áruld el, légy oly kedves, hogy a barátaimmal mi van! Wish is rendben van, ugye? A többieket sikerült megtalálni?

Nem tetszett a reakciója. Nagyon nem. Megint megemelte a szemüvegét, és az orrát piszkálta, de így sem kerülte el a figyelmemet a fájdalmas fintor, ami kiült az arcára. Pár másodperccel később aztán odavarázsolt egy kis fehér éjjeliszekrényt maga mellé, és lerakta rá a szemüvegét. Vegyes érzelmek jártak át, ahogy egész közel lépett hozzám. Főleg, ahogy lassan fölemelte a patáját, és gyengéden megsimogatta a mozgásképtelen mellső lábam.

– Jól van – mondta olyan erőltetett mosollyal, mintha bármelyik pillanatban elsírhatná magát. – Legyünk túl a legrosszabbon!

Nem illett a pillanathoz, de eszembe jutott, hogy megemlítem neki, milyen bugyuta feje van szemüveg nélkül. Vagy rászólok, hogy ne tapogasson. Igazából bármire szívesebben gondoltam, mint hogy mi jöhet egy ilyen felvezetés után.

– Azt hiszem, tán esélyetek se volt – motyogta halkan, néha meg-megszakítva a szipogással. – És nekünk se. Pedig mindent megtettünk! Hidd el, én végig ott voltam! Mikor a Hercegnő behívatta a Violet család képviselőjét, én is mentem vele. Ott volt a titkosszolgálat, az Éjjeliőrség, de még a kommandósok, meg a Marble család is! Tizenkét póni tűnt el negyvennyolc órán belül! Nem állította, hogy nyomtalanul, viszont az üres postakocsi és a semmi közepén álló vonat sem vezetett sehová, hiába fésültük át minden erőnkkel a terepet. Fölvettük a kapcsolatot a saddle-arabiai kollégáinkkal, meg a griff hírszerzéssel is, de ezzel se jutottunk közelebb.

– Aztán napokig néma csend volt. El tudod képzelni, mennyire sokkolt, hogy a közvetlen közelemben ilyesmi történt, bármiféle előzmény nélkül? Persze a másik nehézség volt titokban tartani… A sajtó is kiszagolta, de Celestia Hercegnő valahogy befogta a szájukat. Addigra viszont már meglebbent a hír, hogy pónik tűntek el… Már feladtuk a reményt, amikor hirtelen a semmiből előbukkantatok. Itt viszont… elkövettek egy olyan hibát az illetékesek, amit nem lett volna szabad, habár azt hiszem, nem róhatjuk föl nekik. Hogy előbb vittek titeket a kórházba, mint jelentették a Hercegnőnek. És persze, ahogy az kell, az orvosok megpróbáltak rendbe hozni titeket. De nem tudták… nem is sejthették, mivel állnak szemben.

– Ugye Wish-nek nem esett baja? – vágtam közbe kétségbeesetten. – Mondd, hogy nincs semmi baja! Mondd, hogy őt is meggyógyítottátok!

Sign remegő szájjal a mellkasomra csúsztatta a patáját, úgy borzolgatta a szőreimet. Hatalmasakat szipogott, és lassan a fejét csóválta. Nem akartam elhinni.

– Ne mondd, hogy nekem semmi bajom, vele meg nem tudtatok mit kezdeni! – förmedtem rá. – Ő sokkal erősebb, mint én! Egymagában vissza bírt teleportálni egész idáig! Én alig tudtam megmozdulni! Nem létezik! Nem lehettek ekkora egy inkompetens csürhe! Miért nem ugyanaz az orvos kezelt minket? Vagy mit lehet ennyire elcseszni?

– Nem érted, Thread? – nyöszörögte szaggatottan, megtörten a lány. – Egyikőtöket se tudtuk megmenteni!

Tompán koppantak a tudatomban a szavak. Semmit sem mondtak a számomra. Ennek egyszerűen… nem volt értelme! Semminek sem volt többé értelme. Úgy látszik, szépen lassan mégiscsak sikerült megőrülnöm. Ez mondjuk tényleg mindent megmagyarázna. Nem lehet az egész világban a hiba, csakis bennem. Tán ez volt a legmegnyugtatóbb gondolat, ami napok óta megfordult a fejemben… noha a valóságtartalmában ugyanúgy kételkedtem, mint bármi másban.

– Te teljesen hülyének nézel engem! – kacagtam el magam örömtelenül. – Fogalmam sincs, hogy érted el, hogy ideszögezzenek az ágyhoz, de nem fogod telebeszélni a fejem a baromságaiddal! Mit akartál elérni, hülye ribanc? El akarod hitetni velem, hogy a barátaim mind meghaltak? Nekem akarod bemesélni, hogy Celestia ennyire béna lenne, hogy képtelen volt minket előkeríteni? Engedj el, mielőtt még magadra haragítasz!

Egész testemben megfeszültem, s megpróbáltam lerázni magamról a kanca patáját. Ám hiába látszott rajta, mennyire megszeppent, nem tágított, egyre jobban feldühítve engem.

– Ne mocorogj, kérlek! – mondta csendesen.

Egyetlen pillanat alatt mozdulatlanná dermedtem, noha egyáltalán nem állt szándékomban. Csupán a szememet forgattam riadtan. Ez meg mi a fene lehet? Képes… irányítani? Miért akar már megint egy póni a kontrollja alatt tartani?

– Vedd… le… rólam… a patád! – suttogtam vészjóslóan, mélyen a szemébe meredve.

– Érzel… szívdobogást? – kérdezte bánatosan lecsapott fülekkel a lány, egy centit se mozdítva a mellkasomról a lábát.

A testem felé fordítottam a figyelmemet, de nem éreztem hasonlót. Nem mintha amúgy normális esetben szoktam volna. Miért is számít ez egyáltalán?

– Nem vagyok büszke magamra, Thread – sóhajtott Sign, a fejét csóválva. – De nem hagytak más választást. A parancs ez volt: „bármi áron”. És… most itt vagyunk! Nem kérem, hogy bocsáss meg…!

A lány nagyokat nyelve szipogott, s láttam, hogy még pár könnycsepp is legördül az arcán. Olyan zavarosan magyarázott – tényleg nagyon ki lehetett bukva –, jóformán semmit nem értettem belőle. Eleve mi köze volt neki bármihez is ennek az egész ügynek a kapcsán? Még csak nem is volt orvos, szóval jó nagy idióta lehetett, aki pont őt szalajtotta a nyakamra, így, közvetlenül ébredés után.

– Nem tudom… nem érted… vagy… csak nem akarod elhinni – nyögte fájdalmasan. – Bár… az én hibám… ez is… Egyenesen a szemedbe kéne mondanom, de… de… nincs erőm hozzá! Marble Orb azt mondta, valami fakultatív enterotoxin tehet az egészről. Csak néhány, különösen agresszív changeling alfaj váladéka tartalmazza, viszont csak egy nagyon rövid ablak-periódust hagy. Direkt arra van, hogy ha az áldozatuk elhagyja a kaptárt, akkor aktiválódik, és… és elég gyorsan megöli őt, mielőtt még árulkodhatna… Te… meghaltál, Thread…!

Megint ilyen értelmetlen dolgokat állított… Ha ez valami vicc akart lenni, nagyon hülyén csinálta. Tisztán emlékeztem, hogy nem volt semmi bajom. Wish is túlreagálta az egészet, meg a kiérkező mentők is. Csak azért másztam fel a hordágyra is – ráadásul a saját erőmből, mivel nem akartam, hogy mások pakolásszanak –, mert ők ragaszkodtak hozzá. Fájt a hasam, de az akkor már tartott egy ideje, azt leszámítva pedig teljesen rendben voltam. Másrészt meg most itt voltam, bármit takar is az „itt”. Magyarázhatott a Violet lány, amit csak akart…

– Ez elég… sokkoló lesz… – mondta halkan a kanca, idegesen birizgálva a szőrömet. – Máshogy viszont nem tudtam megoldani. És ha ezt látod, tán hiszel nekem végre…

Fölizzott a szarva, mire éreztem, hogy a takaró lassan lecsúszik rólam. Ijedten megpróbáltam összébb húzni a hátsó lábaimat, hogy legalább egy kicsit takarhassam magam, de az a valami még mindig szilárdan fogott. Sign pedig legnagyobb rémületemre fülig vörösödve a hátsó felem felé fordult, lassan vezetve a patáját a hasamig. Megemeltem a fejem, hogy lássam, mi a fenét csinál, ám a látvány olyannyira bizarr volt, egyetlen pillanat alatt elterelte a figyelmemet még arról is, hogy teljesen meztelen vagyok az egyik legnagyobb „ellenségem” előtt.

Onnantól lefele, ahol eddig a takaró elrejtette a testem, egy torz, rúnákkal teleírt fekete négyszög volt a bőrömbe égetve, mint valami groteszk tetoválás. Viszont az még jobban lekötötte a figyelmemet, hogy a bordáim alatt milyen természetellenesen homorú ívben állt a bőröm, s milyen laposan is folytatódott egész a lágyékomig. Mintha… valami hiányozna…

A gondolataim bucskát vetettek. De a testemen nem éreztem változást. Nem vert ki a veríték. Nem ugrott föl a pulzusom, amit egyébként továbbra sem éreztem. És nem vörösödtem el a lány illetlen pillantásától sem. Csupán megerősítést nyertem abban, amitől a legjobban féltem…

– Esküszöm, nem csináltam volna ezt veled, ha nem muszáj! – szipogott Sign még mindig elpirulva, miközben visszahúzta rám a takarót. – De Celestia Hercegnő nem hagyott választási lehetőséget… Vissza kellett hozzalak, kerül, amibe kerül. Annyira sajnálom!

Remegve ugyan, de olyan szorosan átölelte a nyakamat, hogy alig kaptam levegőt. Szólni akartam neki, ám aztán valami eszembe jutott. Amennyire csak bírtam, kifújtam a levegőt az orromon keresztül, és nem is töltöttem meg újra a tüdőmet. Most se történt semmi. Nem tört rám a légszomj, hiába várakoztam türelmesen. El se tudom mondani, milyen volt. Nem estem pánikba. Nem akartam többé tiltakozni, vagy letagadni. Egyszerűen… elfogadtam a történteket, és ez eltöltött egyfajta nyugalommal. Vagyis… a nyugalom nem lenne jó szó rá. Ürességgel.

– Sosem kedveltelek… – nyöszörögte elvékonyodó hangon a fülembe Sign. – De így hidd el, ahogy mondom: soha, de soha nem kívántam neked rosszat! Jó, sokat bántottalak, meg azt hiszem, mondhatom, te is engem, de… Hogy jutottunk idáig?

– Ezt én is szeretném tudni – mondtam olyan higgadtan, amivel még magamat is megleptem. És bármilyen nehéznek is tűnt, könnyed hangvételben folytattam. – Felfogtam, amit mondani akarsz. És nem neheztelek rád. Nyilván nem volt más választásod. Viszont ettől függetlenül örülnék, ha végre elmagyaráznád, pontosan mi történt.

Sign kissé eltávolodott tőlem, s megilletődve, szinte már hálásan nézett a szemembe. Nem állítom, hogy más célom is volt ezzel, mint hogy őt megnyugtassam. Messze nem tudtam túltenni magam ezen az egészen, viszont tán pont ezért, hogy ne kelljen egyáltalán belegondolnom, próbáltam egy fokkal semlegesebb témát találni. A lány pedig eddig nem magyarázott valami összeszedetten, szóval szerettem volna hallani a teljes verziót a történtekről, bármennyire fáj majd, ismerve a következményeket.

– Igen, igen, természetesen! – helyeselt a lány, láthatóan megkönnyebbülve, hogy legalábbis ideiglenesen nem a… halálom kapcsán kellett magyarázkodnia. – Miután visszatértetek, és rájöttünk, mi okozta nálatok a… nos… tüneteket, megpróbáltuk rekonstruálni az esetet. Ambrosia, a barátnőd, pár kísérőjével együtt elindult délnek, Saddle-Arabia felé. Arra nem tudtunk rájönni, pontosan miért ment el közvetlenül a Nagy Galopp Gála után, viszont Mr. Poltergeistnek be is jelentette a távozási szándékát. Feltehetőleg vitte is magával minden itteni ingóságát, ennek ellenére mikor a lakását átkutattuk, megtaláltuk a bőröndjeit.

– Szóval abból jöttünk rá, hogy valami baj van, mikor találtunk egy elhagyatott postakocsit a Canterlotból Los Pegasus felé vezető úton. Póniknak, vagy dulakodásnak semmi nyoma nem volt, viszont valakik teljesen kiürítették a kocsit. Utólag azt feltételezzük, hogy changelingek ütöttek rajtuk, akik közül legalábbis az egyik visszatért Canterlotba, Ambrosiának adva ki magát. Miután alaposan körbekérdeztük azokat, akik láttak benneteket, több olyan személyleírást is kaptunk, ami illett a lányra. De persze ez is már csak utólag derült ki…

– A következő tehát az volt, amikor a vasutasok jelentették egy mozdony és egy hozzá tartozó kocsi eltűnését. Azaz pontosabban nem. Arra is hamar fény derült, de előbb Dodge Cityből futott be egy segélykérő üzenet a Hercegnőnek. A város határában, a síneken ugyanis ott állt egy vonat, ami akadályozta a közeledést, és nem tudták mire vélni. Igen, utána derült ki, hogy a szerelvény Canterlotból származott. Még egy jó két napra rá értesültünk arról, hogy ti eltűntetek. Gondolhatod, eltartott egy darabig, mire a kettőt összekapcsoltuk! Tehát akkor még nem is sejtettünk semmit. A Hercegnő átkutattatta velünk az egész terepet, sőt, valamiért még az Everfree Forestbe is küldött egy különítményt, de senki nem talált semmit.

– Persze most már tudjuk, azaz legalábbis erőteljesen sejtjük, hogy egy changeling csapdába estetek bele mind. És pontosan ugyanez történhetett Ambrosiával is. Elhurcoltak titeket a kaptárukba, hogy aztán ott élősködhessenek rajtatok… Innentől kezdve pedig, azt hiszem, esélyetek sem volt. Az a legnagyobb csoda, hogy egyáltalán kettőtöknek sikerült kijutni. Főleg ilyen legyengült állapotban… Ha csak belegondolok, hogy ilyen sok napon át étlen-szomjan… És persze a legnagyobb kérdés meg is maradt számunkra. Hogy miképp sikerült kicseleznetek őket…

Valóban bőséges magyarázatot kaptam, ám még mindig a legelején gondolkodtam. Szorító érzés kúszott a torkomra, kicsit olyan benyomást keltve, mintha még mindig életben lennék. Szóval Ambrosia mégis itt hagyott. Az, aki a Gála után pár nappal visszasírta magát hozzám, már nem is ő volt. Úgy látszik, tényleg többet hittem magamról, mennyit érek mások szemében. Persze, hiszen még azt is elhitették velem, hogy maga Celestia szerelmes lehet belém. Felemás érzés fogott el, ahogy legszívesebben röhögtem volna a saját ostoba naivitásomon, és a sírás is kerülgetett, belegondolva, mennyire másképp alakul minden, ha nem lököm el magamtól a kancát, aki legalább valamennyire szeretett. Felelősnek ugyan nem éreztem magam a történtekért, hiszen bár a balszerencsés fordulatok az én döntésemmel vették kezdetüket, lényegében tőlem teljesen különálltak.

– Mik ezek a changelingek, akiket állandóan emlegetsz?

– Olyan lények, akiknek több előadást is szenteltünk, csak gondolom te sikeresen ellógtad mindegyiket – korholt a lány, egy pillanatra láthatóan megfeledkezve arról, hogy nem akar bántani engem. Habár azt is meg kell jegyezzem, ez valahogy még mindig jobban esett, mint amikor sajnálkozott fölöttem… – Absztrakt metafizikai paraziták; az érzelmeken, azon belül is a szerelmen élősködnek. Azt hiszem, így elég egyértelmű is, miért a barátnőd alakját vette fel. Bár azt még mindig nem értem, hogyan csalt el titeket. Nagyon erős lehetett, tán maga a királynő, ha egymaga képes volt ellopni egy vonatot az orrunk elől…

– Elképzelhető – mondtam halkan. Semmi kedvem nem lett volna elárulni, hogy igazából ebben mi voltunk a felelősök. Habár egy pillanatra azon is elmerengtem, hogy már akkor is azon munkálkodhatott, hogy a tudatunk mélyére férkőzzön. Ki tudja, milyen mértékben volt képes manipulálni minket… – És ez… ha tényleg az egymás iránt érzett szerelmünkön élősködtek, az meg is magyaráz sok dolgot, amit láttunk…

– Mint például? – kérdezte a lány.

– Például, hogy mi ütött Scorch-ba. Mikor már rájöttünk, hogy valami nagyon nincs rendben, akkor sem foglalkozott mással, csak a csajával. Mintha megszűnt volna körülötte a világ. Bár ezt nem is nagyon értettem. Azt a kancát még soha az életben nem láttam, szóval akkor mégis tévedhettem a fejnélküli lóval kapcsolatban…

A Violet lány úgy nézett rám, mintha azt hinné, elment az eszem, hát gyorsan megpróbáltam megmagyarázni.

– Bocsánat, csak hangosan gondolkodtam. Egy elég komplex illúzió-világba voltunk bezárva, ha minden igaz. Olyan élethű volt minden részletében, amihez foghatót még sosem láttam. Mind azt hittük, hogy itt… mármint ott vagyunk Canterlotban. Csak aztán történtek… furcsa dolgok. Talán az volt az első, amikor Stella megvágta magát. Teljesen kifordult magából… Miket is mondott? Hogy… hogy nem vérzik! Talán valahogy átlátott volna az illúzión? Utána meg, amikor visszatért, mintha tényleg nem is ő lett volna! És mi volt az első? Hogy eljegyeztette magát Lotusszal! A rohadt életbe, miért nem jutott eszembe hamarabb? Tán Celestia is azért rejtette el őket előlünk, hogy ne tűnjön fel, mennyire megváltoztak…

– Celestia Hercegnő? – vonta föl hitetlenül a szemöldökét Sign.

– Igen. Ő is része volt az átverésnek. És hihetetlenül hasonlított önmagára tényleg… Egyetlen másodpercre se merült föl bennem, hogy nem az igazi Hercegnő áll előttem. Még akkor sem… – gyorsan észbe kaptam, és eltereltem a szót. – De az a nagy kérdés, ha minket akartak kiszipolyozni, miért kellett bármelyikünket is megölniük?

– Két oka lehet – töprengett a kanca. – Az egyik, hogy meg akarták akadályozni, hogy akinek átvették a helyét, esetleg bármilyen módon bezavarhasson a tervükbe. Ezt rendszeresen meg szokták csinálni, bár a módszereik elég változatosak. Ha szükségük van emlékekre az alanytól, általában meghagyják az életét… Viszont ha tényleg dobozba zártak titeket, amiről amúgy elég nehezen hiszem, hogy akár még egy kifejlett changeling királynő is képes lenne megcsinálni, akkor patánfekvőbb oknak tűnik, hogy kiiktatták azokat, akik inkompatibilisek a rendszerrel. Márpedig ha valaki rájött, hogy az egész illúzió, az legalábbis komoly veszélyt jelenthetett magára a varázslatra.

– Stella elég ügyesen átlátott az ilyeneken, még ha nem is próbálkozott – merengtem. – De Cavernt is nagyon hamar… Mármint a fiú nem hiszem, hogy bárkire is veszélyt jelentett volna. Vagy… vagy lehetett olyasmi a probléma, hogy őt nem sikerült behálózni? Úgy értem, neki nem volt barátnője. Mármint volt neki több is, szóval… érted… Viszont senki komolyabb. És akkor megpróbálták volna, hátha beleszeret abba a Quickie-be? Csak ő meg nem az a szerelmes típus, nem jött be nekik, és inkább megszabadultak tőle?

– Előfordulhat – ingatta a fejét Sign. – Ha úgy látták, hogy Quickie az, akihez leginkább szerelemszerű érzés köti, akkor nem csodálom, ha semmire nem jutottak. Az a lány se teljesen normális…

– Ismered őt? – csaptam le rá azonnal.

– Hogy ismerem-e? – prüszkölt megvetően a lány. – Az azért elég erős túlzás. De így is sokkal többet találkoztam vele, mint szerettem volna. Az a csaj majdnem mindenkinek „megvolt” az évfolyamból, bár szerintem ez nem csak a mi évfolyamunkra igaz. Még Nimbusnál is próbálkozott párszor, de ő persze nem ment bele semmibe. Szerintem valami baja van annak a lánynak, ha ennyit járkál csődörök után…

– De legalább létezik – jegyeztem meg halkan, inkább csak magamnak.

– Tessék? – pislogott értetlenül Sign.

– Semmi – intettem a fejemmel. – Miután Cavern eltűnt, megpróbáltunk nyomozni Quickie után, de senki még csak nem is hallott róla. De így inkább az a valószínű, hogy ő is ugyanolyan paradoxon volt, mint a fejnélküli ló…

– Mi ez a fejnélküli ló már megint?

– Volt egy szobor egy nagy téren, amit még nem avattak föl – magyaráztam. – Vagyis a valóságban már valószínűleg átadták, de mi ugye nem láttuk, és így nem is tudtuk, kit kell ábrázolnia. Szóval amikor gyanússá vált, és meg akartam nézni, akkor derült ki, hogy hiányzik a szobor feje. Túl későn jöttem rá, hogy maga az ismereteink hiánya volt az ok, amiért nem volt teljes a kép. Iskolapélda egy paradoxon volt, mégis olyan hülye voltam, hogy nem is jutott eszembe.

Legnagyobb meglepetésemre a lány csak a szemöldökét ráncolta, mintha erőteljesen gondolkodna valamin.

– Szívesen helyeselnék, de nem tudok egyetérteni veled – mondta végül töprengve. – Legalábbis ha konkrétan nem volt feje a szobornak, az elég logikátlannak hangzik. Ha csak az arca nincs megformálva, az tényleg egyértelmű lett volna, és nyugodt szívvel hülyézném le mindegyikőtöket. De ez, hogy pont csak a feje hiányzott, legalábbis zavaros. Vagy az egésznek nem is lett volna szabad ott lennie, vagy csak azonosíthatatlannak kellett volna lennie. Ha láttad letakart állapotban, abból nyilván következtethettél, akár csak tudat alatt is, hogy nagyjából mi lehet a lepel alatt. Úgy viszont egyértelműnek kellett volna lennie, hogy van feje. Érdekes egy kérdés ez, és nem is csodálom, ha elbuktatok rajta… Szerintem bármelyikünket megtévesztett volna.

– Igazából az az, amit még mindig alig tudok felfogni, hogy milyen hihetetlenül részletes volt a világ, amit létrehoztak nekünk – jegyeztem meg. – Milyen erősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki pusztán az emlékeink alapján rekonstruáljon egy egész várost? És rengeteg olyasmibe is bevont minket, ami sok munkával, mozgással és változással járt! Még épületeket is tataroztunk! Miért nehezítette meg ennyire a saját dolgát? És miért kellett ez az egész, ha egyszer ilyen jól manipulálni tudott minket?

– Az elsőre nem tudok egzakt választ adni – ráncolta megint a szemöldökét a kanca. Úgy éreztem, ahogy egyre mélyebben belementünk ebbe az egészbe, lassacskán nem kaphatok tőle értékelhető válaszokat. De persze ő még ha jó tanuló volt is, nem az illúziómágia volt a specialitása. – Esetleg ezzel is csak el akarta terelni a figyelmeteket. Ha elég sok mindent mozgat körülöttetek, és egymással is kommunikálhattok, tán nem tűnik fel, hogy gyakorlatilag egy kvázi-konstans állapotban ragadtatok meg. A másik pedig, hogy miért kellett ez az egész… nos, talán értékesebbek voltatok neki ép tudattal. Legalábbis ha tippelnem kéne, a tiszta, manipulálatlan szerelem többet ér a számukra, mint ha teljesen elnyomnak titeket. Azt tudom, hogy képesek ideiglenesen akár teljesen az irányításuk alá vonni pónikat, viszont azt meg csak mások megtévesztésére, vagy ilyesmire szokták használni. És az is biztos, a céljuk konkrétan az, hogy a szeretett személy helyét vegyék át, és így minden pozitív érzés feléjük irányuljon. Messzemenő következtetéseket levonni viszont az én ismereteimből kiindulva legalábbis nem lenne bölcs dolog.

Egy darabig csendben emésztettem a hallottakat. Nem volt egyszerű, viszont furcsamód már nem töltött el aggodalommal. A fájdalom is csupán tompán lüktetett a tudatom belsejében, amit minden egyes barátom elvesztése miatt éreztem. De végül már nem számított az egész. Meghaltam. Ennél rosszabb már úgysem lehet, nem?

– Meddig lehetek még… itt? – kérdeztem elakadó hangon.

Láthatóan sikerült meglepnem a lányt a hirtelen témaváltással, és újra föl is ébresztettem a lelkiismeretét.

– Ne haragudj, de semmi biztosat nem tudok – felelt halkan, újra sírásra görbülő szájjal. – A rúna, amivel a lelkedet a testedhez láncoltam, kitart… meglehetősen sokáig. Szóval… innentől kezdve csakis Celestia Hercegnőn múlik.

– Jól van hát – bólintottam. – Repesve várom, hogy egy kicsit elbeszélgethessek vele…

– Én megértem, hogy nem akart téged hagyni meghalni! – kelt a védelmére azonnal Sign, pedig nem is elsősorban arra gondoltam, hogy számon kérnék bármit is a Hercegnőn. – És nagyon fontos megtalálnunk azt a changeling kaptárt! Gondolom, te is szeretnéd, ha a jövőben elkerülhetnénk az ehhez hasonló katasztrófákat…

Örömtelenül felkacagtam, ő pedig értetlenül, lecsapott fülekkel nézett rám.

– Mekkora katasztrófa volt, mi? – horkantottam. – Pár idióta az Akadémiáról megdöglött valami fura lények miatt. Ennyi erővel a farkasok is széttéphettek volna minket, amikor megálltunk az erdőben. De nem, persze még kínlódnunk kellett ilyen marhaságokkal! És mit számít? Naponta több póni hal meg ilyen vagy olyan okokból! Kit érdekel? Azt ne mondd, hogy tényleg érdekel téged, hogy meghaltam! Jó, elhiszem, hogy undorító volt pakolgatni meg összefércelni a hullámat… Meg, ha jól láttam, szépen ki is zsigereltetek. Remek munka!

– Thread…! – érintette meg az oldalamat remegve Sign. – De hiszen elmondtam már…! Bármilyen hihetetlen, igenis fájt, hogy elvesztettünk titeket! Azt hiszem, ahogy megtudtam… meg így kellett látnom téged… Szóval… sosem tudtam annyira a helyedbe képzelni magam, mint akkor! Mindketten boldogultunk a magunk módján. Élted az életed a szerelmeddel, a barátaiddal. Terveid voltak a jövőre, tán nem is kicsik, a Hercegnő tanítványaként. Tán voltak páran olyanok, akik piszkáltak emiatt, mint én is, de attól még minden adott volt, hogy megvalósítsd önmagad. És akkor egyszer csak, ha nem is egészen egyik pillanatról a másikra, de minden… elveszett… Csupán belegondolni is épp eléggé fájt! És láthattalak… egy egyszerű, hús-vér póniként, bármennyire nem vágytam ilyesmire. Arra gondoltam, tán nem is különbözünk olyannyira egymástól. Én is lehetnék a helyedben. És… hogy bármilyen… semmirekellőnek ismertelek is, megtennék mindent, ami tőlem telik, hogy megmentselek titeket!

Úgy nézett rám, kénytelen voltam hinni neki. Érdekes egy érzés volt. A Violet lány, akit eddig olyannyira lenéztem, most valami tisztelet-félét ébresztett bennem maga felé. Tán mégse csak amolyan álszentségből mondogatta volna, hogy mennyire szeretne hasznára lenni Equestriának? Mégis lett volna benne empátia, csak felém nem mutatta ki soha? Persze volt is rá tán jó oka, mondhatni. Viszont elég zavarba ejtő volt, ahogy felmerült bennem, hogy még az is előfordulhat, hogy jobb póni, mint én…

– Rendes vagy. – Még magamat is megleptem, hogy őszintén tudok mosolyogni. Vetettem egy-egy pillantást a lekötözött patáimra, aztán újra a szemébe néztem. – Elengednél, ha megkérlek szépen?

Félelem – ez tükröződött az arcán. Milyen különös… Pedig belegondolva tán még jogos is volt. Ha úgy nézzük, egy szörnyeteg vagyok… Kicsit vicces. Négy lábon húztam ki a halált; már semmi nem drága nekem. Ha olyan kedvemben lennék, akár el is törhetném a nyakát. Úgyse számít. Ártani már nem tudnak nekem…

– Nem foglak bántani – kuncogtam. – Csak szeretnék már túlesni ezen az egészen. Nem csak az óráim, de a perceim is meg vannak számlálva. Rábízom magam Celestiára, aztán… jöjjön, aminek jönnie kell!

Sign egy rövidke ideig még bizonytalanul szemezett velem, aztán a szarva felizzott, s újra képes voltam rendesen mozogni. Meglepően könnyedén fel tudtam ülni. A takarót ledobtam magamról, s úgy, ahogy voltam, megálltam a lánnyal szemben.

– Máris keresek neked ruhát! – mondta zavartan elfordulva.

Odaléptem hozzá, s bár nem hátrált el, éreztem belőle a viszolygást – mint később minden élőből, akihez csak közelítettem. A patámmal finoman megfogtam az állát, és visszafordítottam magam felé. Azt hiszem, sikerült is belesűrítenem abba a pillantásba a gondolataimat.

Teljesen fölösleges úgy tennünk, mintha bármit is számítana.

* * *

A hófehér folyosón pár egyenruhás, fegyveres póni várt minket, bár a felszerelésük távolról se hasonlított a canterloti őrökéhez. Tán fogalmazhatnék úgy, sokkal… funkcionálisabbak voltak. Rövid, könnyen forgatható pengék, gumibotok, egyszóval olyasmik, amiket egyértelműen nem dísznek tartottak. Ezekkel tényleg bárkit gyorsan ki lehetett vonni a forgalomból, ha épp szükségesnek bizonyult.

Ketten csatlakoztak is hozzánk, s rezzenéstelen arccal, pár lépéssel lemaradva követtek minket. Nem kellett messzire mennünk. Miután elhaladtunk néhány vastag, sorszámozott ajtó előtt, Sign lefékezett, s bizonytalan mosollyal intve beterelt engem az újabb kis helyiségbe. Sokkal több berendezés itt se volt, mint az előzőben, csupán egy asztal, s a két oldalán egy-egy szék. A lány finoman odaterelt a bejárattól távolabb esőhöz, még ki is húzta nekem, majd miután helyet foglaltam, megállt az asztal mellett. Szinte sugárzott belőle az idegesség, ahogy nagyot sóhajtva megtámaszkodott a falapon.

– Pár percet még biztos várnunk kell – jegyezte meg kisvártatva, tán ugyanúgy magának, mint nekem. – Már értesítettük, de valamennyi idő még neki is kell, hogy ideérjen. Biztos nem akarsz felöltözni?

– Nem kell vállalnod értem a felelősséget – vontam vállat, aztán összeillesztettem magam előtt a mellső patáimat, mint ahogy a dékánunk is szokta. – Nekem meg már úgyis mindegy. Ha azt akarta, hogy itt legyek, hát tessék!

– Ahogy szeretnéd… – hajtotta le a fejét, s úgy is maradt.

Nem is szóltunk többet egymáshoz. Párszor eszembe jutott ugyan, hogy akár csak udvariasságból, hogy jobban teljen az idő, érdeklődhetnék a tanulmányai felől. Elvégre nem tartottam számon, az évfolyam többi része hogyan teljesítette az alapvizsgát, illetve milyen irányokba mentek tovább. Aztán mégis úgy voltam vele, hogy igazából nem érdekel. Annyit meg úgyis tudtam, hogy ő azon kevesek közé tartozik, akik a Rúna Tanszék felé orientálódtak, s ennek ékes bizonyítéka szépen bele is lett égetve a bőrömbe. Amúgy is fölösleges lett volna beszélgetnünk. Még a legjobb esetben is csak arra emlékeztetett volna, mi mindenből fogok kimaradni az életben…

Türelmetlenül doboltam az egyik hátsó lábammal, pedig valójában nem siettettem volna semmit. Az igazat megvallva mást nem is éreztem a félelmen kívül. Szépíthettük akárhogy, gyakorlatilag a saját kivégzésemet vártam. Visszaút már úgyse volt, legszívesebben mégis minden erőmmel belekapaszkodtam volna az elillanó másodpercekbe. Csak a torz árnyéka voltam tán magamnak, de attól függetlenül legbelül még mindig én voltam, ezt éreztem. És ha a testem halott volt is, még mindig ugyanúgy rettegtem az elmúlástól.

Milyen érzés lehet? Így is csak egy kupac hús voltam, szóval ha Sign feloldja a varázslatát, egyszerűen összeesek, mintha soha nem is lettem volna képes mozogni? A puszta létezésem is hazugság… Az arcul köpése a természet törvényeinek. Tényleg egyszerűbb lett volna, ha csak simán elalszom azon a rohadt kórházi ágyon, és soha többet nem is kelek föl. Egyszerűbb, mert akkor nem kéne szembenéznem a tényekkel. Akkor nem kell önszántamból újra búcsút mondani az életemnek. Vagy talán meg se kérdez majd… Ha végeztünk, egyetlen szó nélkül elvágja a zsinórokat, amik ezt a báb-testet mozgatják. Megkönnyítené a dolgom… mégis ösztönös félelemmel töltött el. Akartam is tudni, mi vár rám, meg nem is…

Hangtalanul nyílt az ajtó. Belépett rajta egy kékesszürke színű csődör, s szenvtelen arccal biccentett Signnak.

– A Hercegnő megérkezett – jelentette be tökéletesen színtelen hangon. – Nagyjából egy perc, és itt van.

– Köszönöm, Water – sóhajtott a Violet lány, meg sem emelve a fejét.

Megint csak ez a feszült várakozás. Az alak távozott, mi pedig újra kettesben maradtunk. Igyekeztem azzal lekötni a gondolataimat, hogy megpróbáltam kitalálni, mi zajlik a kanca fejében. Szörnyen gondterheltnek tűnt. Kicsit mintha félt volna, mit szól majd Celestia, ha meglát engem. Egy holttestbe újra életet lehelni nem lehetett egyszerű, bár feltételeztem, jobban izgul a morális vonatkozásai miatt, mint pusztán azért, a Hercegnő mennyire értékeli magát a varázslatot. Parancsnak engedelmeskedett, de vajon Celestia erre gondolt, amikor kiadta az utasítást? Vajon mit szólna hozzá, ha mégsem ez volt a feladat? A Violet lány helyében engem legalábbis ilyesmi gondolatok gyötörtek volna, ebben biztos voltam.

Újra fény kúszott a szobába a folyosóról, de mintha a hajnal hasadt volna. Amint a Hercegnő – kissé lehajtva a fejét, hogy kényelmesen elférjen – belépett hozzánk, szinte éreztem a belőle áradó ragyogást. Az egész lényemet átjárta, noha nem mondtam volna kifejezetten kellemesnek. Picit mintha bántott volna az alikornis egész kisugárzása, holott korábban jól esett a közelében tartózkodnom. Múló érzet volt csak, az emléke viszont megmaradt.

– Sign kisasszony! – üdvözölte kedves mosollyal Celestia a mellettem álló kancát. – Örömmel látom, hogy sikerült megbirkóznod ezzel a különösen nehéz feladattal.

– Felség… – motyogta a lány nagyot biccentve, de továbbra sem nézett föl.

– Igazán remek munkát végeztél – folytatta a Hercegnő, miközben leült a velem szemközti székre, ámbár még mindig úgy tett, mintha ott se volnék. – A családod büszke lehet rád. Ha mások lennének a körülmények, szívesen említést tennék róla a Rúna Tanszék intézetvezetőjének is, de feltételezem, ezt inkább szeretnéd elkerülni.

A Violet lány csupán némán bólintott. Én pedig türelmesen kivártam a soromat. Nem sietünk sehová…

– Szia Thread – fordult végre felém, továbbra is barátságosan hunyorogva, kifürkészhetetlen arccal. Semmi jelét nem adta annak, hogy akár csak meglepődött volna, amiért föl se öltöztem. – Jó téged újra látni.

Magam sem tudom, miért, de elmosolyodtam. Tán pusztán az, hogy így nézett rám, az váltotta ki belőlem. Vagy csak a groteszk helyzeten és a Hercegnő sajátos humorán derültem. Ha úgy vesszük, igaza volt. Tényleg jó volt újra látni egymást. Valódi szemekkel, valódi világban, még ha ilyen pocsék körülmények között is…

– Bocsánat, hogy itt hagytalak, Hercegnőm! – somolyogtam félszeg keserűséggel. – Ígérem, többet nem fordul elő!

Halk szusszanással nyugtázta, hogy vettem a lapot. Nem azért jött ide, hogy a halálom felett lamentáljunk. Megkönnyebbülhetett, hogy ezt én is beláttam, s ezáltal az egész helyzet valahogy sokkal kevésbé volt kellemetlen.

– Van benned bátorság, kedves tanítványom, hogy szembenézz a tényekkel – mondta végül könnyed hangvételben. – Éppen ezért remélem, segíthetünk egymáson.

– Azt hiszem, rajtam már nincs mit segíteni – kuncogtam. – De természetesen készséggel állok rendelkezésedre, Hercegnőm.

– Talán igazad van – felelt nyugodtan. – De ez csak rajtad múlik. Én pedig bízom benne, hogy tudod, mit szeretnél. Annak pedig feltétlen örülök, hogy továbbra is önként együttműködsz. Azonban némiképp sürget minket az idő, szóval szeretnék gyorsan a tárgyra térni. Gondolom megérted, szeretnék elbeszélgetni egy kicsit azzal a bizonyos changelinggel, aki ezért az egész ügyért felelős. Ha jól sejtem, miután elszöktetek előle, nem maradnak soká azon a helyen, ám mégis jobb forró nyomon elindulni.

Lehervadt a mosoly az arcomról. Nyilván jogos volt a felvetés, viszont Celestia láthatóan többet feltételezett rólam, mint amire valóban képes vagyok. Még ha tán valamelyik barátom életben maradt is, s most rajtam múlik, hogy legalább őket sikerül-e kimenteni, akkor sem tudtam volna használható információkkal szolgálni.

– Ne törd a fejed, kedves Thread! – hunyorgott vidáman, közben mégis pislogás nélkül meredve a szemembe. – Csupán válaszolj arra, amiket kérdezek!

– Hát… rendben – mondtam bizonytalanul. – Megpróbálhatom…

– Nekem ennyi elég – biccentett, továbbra is rezzenéstelenül a szemembe bámulva. – Tehát kezdjük ott, hogy mi volt az első épület, amit megláttál, amikor leszálltál a vonatról?

Ezen el kellett egy pillanatra gondolkodnom, hogy mire gondol, de aztán persze rájöttem, hogy nyilvánvalóan nem az Everfree Forestre értette.

– Egy kicsi faház volt a szélen, lilás tetővel – vágtam ki a választ.

– Helyes – bólintott újból. – És mondd csak, várt ott titeket valaki, ahol leszálltatok?

– Persze. Páncélos őrök voltak, ők kísértek minket el.

– Hányan voltak? – jött a következő kérdés.

– Tizenketten.

Egész belemelegedtem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól emlékszem részletekre.

– Figyelj rám! – mondta kissé keményebben Celestia. – Milyen volt az út? Inkább kemény, vagy inkább puha?

– Hát… először inkább kemény, de aztán már nem tűnt annyira annak.

– Volt hogy besüppedt a patátok?

– Nem, olyan egyáltalán nem volt.

– Sok kővel találkoztatok?

– Dehogy is! – mosolyogtam.

– Inkább a növényzet volt sok?

– Nem, inkább csak ilyen kis cserjék…

– Voltak rajtuk levelek vagy virágok? – érdeklődött tovább hajthatatlanul.

– Virág volt egy-kettőn, de csak ilyen száraz fehérek – vontam meg a vállam. – Elég kopárnak tűnt minden.

– Mennyi ideig kellett gyalogolnotok?

– Halvány fogalmam sincs – vakargattam a fejem. – Ha a belső órámra gondolok, úgy nagyjából ötvenhat és fél perc lehetett.

– És olyan volt, hogy pár őr kicsit előrement? Olyasmire gondolok, hogy utat nyitottak nektek valami bejárathoz, vagy hasonló.

– Igen, egyszer volt olyan… – tűnődtem.

– Mi takarta a lyukat? Mi volt a patájukban?

– Hát… ilyen száraz fű, vagy szalma, vagy valami ilyesmi.

– De bent már párásabb volt a levegő… – jegyezte meg.

– Igen, észrevehetően – helyeseltem.

– Körülötte láttatok bármi jellegzetességet?

– Ha mást nem, tán azt, hogy volt odakint egy nagy, terebélyes, de elszáradt fa. Egy levél sem volt rajta.

– Köszönöm, Thread – mosolyodott el újra, s végre elengedte a pillantásomat.

– Igazán nincs mit – sóhajtottam. – Szerettem volna a segítségedre lenni, de hát nem az erősségem átlátni az illúziókon. Ha így lenne, tán sokkal hamarabb rájöttem volna erre az egészre.

– Többet segítettél, mint azt el tudnád képzelni, kedves tanítványom! – állt fel Celestia. – Ha a barátaid még életben vannak, már van esélyünk segíteni rajtuk! Most megyek, és intézkedem az ügyben. Ám még azelőtt valami fontosat meg kell beszéljünk. Violet Sign és Life Thread! – szólított meg minket, mire a kék kanca is fölemelte a fejét. – A döntés rajtatok áll! Rajtad, Thread, az, hogy szeretnél-e megmaradni ebben a formában, vállalva minden következményét, avagy azt választod, hogy inkább szembenézel a halállal, mi ily korán jött el érted. Rajtad, Sign, hogy ha Thread maradni akar, vállalod-e a felelősséget, ami ezzel jár. Mivel te hoztad őt vissza, a szolgálat hozzád fűzi, az akarata nem önálló, a tiédtől függ. Elfogadom, bárhogy is határoztok, és a továbbiakban nem szólok bele a sorsodba, Thread, hacsak te nem kérsz meg rá személyesen. Csak annyit kérek, miután megvitattátok, s mielőtt még véglegesítenétek a döntéseteket, beszéljük meg közösen is!

A Hercegnő kecsesen meglibbentette a sörényét, majd távozott is. Én meg csak néztem és néztem az ajtót, ahol elvesztettem őt szem elől. Alig tudtam elhinni, hogy tényleg azok a szavak hagyták el a száját, amiket hallottam. Képes lenne meghagyni a… létezésemet? Mit érnék én így, holtan? Egyetlen finom kis varázslat, egy feltört rúnapecsét, és ennyi voltam… Igaz, ha arra gondolok, az életet a haláltól egyetlen elpattant ér is elválaszthatja. A kérdés inkább annyi, hajlandó vagyok-e önként lemondani mindarról, ami én vagyok. Bármilyen megfontolásból tette is Celestia ezt az ajánlatot, ostobaságnak tűnt visszautasítani…

Kerestem Sign tekintetét, hogy vajon ő mit szól ehhez az egészhez. Akár tetszett, akár nem, neki vétójoga volt a kérdésben. Ha ő nem adja az áldását a varázslat fenntartására, úgysem mondhatok neki ellent. Még csak azzal sem voltam tisztában, neki kerül-e egyáltalán bármilyen erőfeszítésbe, vagy koncentrálnia kell-e, hogy ne essek össze bármelyik pillanatban. Sőt, amennyire értettem hozzá, még azt is el tudtam képzelni, hogy a testem mozgatásához szükséges energiát is közvetlenül ő biztosítja – így pedig az se lett volna kérdéses, hogyan tart ennyire az irányítása alatt.

Ám a lány arcán valami egészen más tükröződött, mint amire számítottam. Azt hittem, ő is eltöpreng a kérdésen, mérlegeli a lehetőségeket, és legfeljebb gondterheltnek fog tűnni. Ezzel szemben lecsapott fülekkel, tűheggyé szűkült pupillákkal és rémülten kitágult orrlyukakkal bámult rám.

– Te… emlékszel rá, hogyan hurcoltak el titeket? – kérdezte döbbenten, mielőtt még megszólalhattam volna. – Nem azt hittétek, hogy Canterlotban vagytok?

– Dehogynem – pislogtam értetlenül. – Ezt is mondtam, nem?

– Nem éppen! – mondta egészen fura hangon. – Canterlotban nincsenek kis faházak meg ilyen száraz bokrok!

– De hát… – kezdtem, de félbe is hagytam a mondatot.

Ez tényleg fura volt. Nem is kicsit. Megpróbáltam visszaemlékezni, ahogy leszálltunk a vonatról Canterlotban, és az őrök körbevettek minket. Azonban különös módon az emlék mintha… megváltozott volna. Azaz ez nem lett volna pontos megfogalmazása annak, ami a fejemben történt. Minél erőteljesebben koncentráltam arra, amikor az aranypáncélos őrök a palotához vezettek minket, annál tisztábban rajzolódott ki előttem az egész. Ugyanakkor egy enyhe, piszkálódó érzetként folyamatosan figyelmeztetett valami arra, hogy van ott… más is.

Hitetlenül meredtem magam elé, míg megpróbáltam fölidézni ezt az új, ismeretlen emléket. A mozdonyból kiugorva valóban vártak minket a fejemben élő másik képzet szerint is. Itt azonban a fogadásunkra kiérkező őrök távolról se tűntek Celestia Hercegnő katonáinak. Fekete, hártyás szárnyú lények voltak ezek is, mint amik abban a furcsa üregben rám támadtak. És nem ez volt az egyetlen váratlan dolog, amivel találkoztam. Canterlotnak nyoma sem volt ebben az emlékben. Száraz, sivatagos talajt tapostunk, s ahogy a távolba néztem, a civilizáció meglétéről Equestria ezen szegletében pusztán egy kicsi, poros városka árulkodott. Talán az lehetett Dodge City…

Emlékeztem még arra is, milyen ködösnek tűnt a barátaim tekintete – Ambrosián kívül persze. Szépen, nyugodtan követtük a changelingeket – ha jól sejtettem, és ezeket a lényeket is így kellett nevezni – egészen a „fészkükig”. Kirázott a hideg, de még az is megvolt a fejemben, ahogy azokba az ocsmány gubókba raktak minket… Utána viszont volt egy képszakadás. A következő pedig már az volt, amikor a hamis Celestia előtt álltunk. Egy részem még örült is, hogy legalább ennyit visszakaphattam az emlékeimből, mégis, összességében olyannyira irtóztam tőle, hogy tán szívesebben felejtettem volna el. Lehetséges…

– Lehet, hogy Celestia idéztette föl velem valahogy? – fordultam a kérdéssel a Violet lány felé.

– Több mint valószínű – ingatta a fejét a kanca láthatóan megnyugodva kissé, de még mindig bizalmatlanul szemmel tartva engem.

– No, de nem is ez a legfontosabb most! – erőltettem mosolyt az arcomra. – A nagyobbik kérdés az, hogy mit mondjunk Celestiának, ha visszajön. Ahogy fogalmazott: vállalod-e értem a felelősséget?

Bár a torkom teljesen száraz volt, ösztönösen nyeltem egy nagyot. Bármennyire izgatott is a kérdés, legnagyobb rémületemre azt kellett lássam, hogy ő még nem döntött. Pedig maradni akartam! Akármilyen formában is, de nem lettem volna képes magam mögött hagyni a világot. Bármit megtettem volna, hogy legalább halogassam, mielőtt még kiderül számomra, mi is vár odaát. Vagy vár-e egyáltalán valami… Még a gondolattól is irtóztam…

– Hogy döntesz, gazdám? – szaladt ki a számon, látva a hezitálását.

Újra lecsapta a fülét, de ezúttal hátrált is egy lépést az asztaltól. Úgy meredt rám, mintha el se hinné, amit mondtam. Nem nagyon értettem. Igazából utólag fogtam csak föl, miért. Még ha a kétségbeesés mondatta is velem, teljesen helyénvalónak éreztem a szavaimat. Most, hogy már elfogadtam a sorsom, tudat alatt abba is beletörődtem, ha Sign hozott vissza, hát teljes mértékben rendelkezik is felettem. Ha az életben utáltam is, immár illő úrnőmként, parancsolómként szólnom hozzá.

– Miért hozol ilyen helyzetbe? – nyögte félig fájdalmasan, félig dühösen. – Nem elég rossz ez így? Muszáj tetézned?

– Gondolod, nekem tetszik, hogy pont te rendelkezel felettem? – prüszköltem, megtámasztva az asztalon nyugvó patámmal az államat. – De ez van. Ha jól sejtem, egyetlen gondolatodba kerül csak, és úgy esek össze, mint egy szalmazsák. Szóval légy kedves, és nyilatkozz, mesterem, mennyi időm van hátra! Kapok lehetőséget elbúcsúzni a szüleimtől, vagy hasonlók…

Le se tagadhatnám, hogy csupán a lelkiismeretére akartam hatni. Valószínűleg ő is pontosan tudta. Viszont nem volt szíve nemet mondani nekem. A helyébe képzelve magamat mondjuk valószínűleg nekem se lett volna erőm beütni azt a bizonyos utolsó szeget a koporsóján, ha rajtam múlt volna. Hiába utáltuk egymást, ez már messze túlmutatott a gyerekes marakodásainkon.

Mikor Celestia visszatért, Sign teljes körű felelősséget vállalt értem mindaddig, míg szabad akaratomból a Violet család szolgálatában maradok. Persze a „szabad akaratot” képletesen kellett érteni. Az volt a lényeg, ha egyszer mégis rászánom magam a távozásra, elengednek.

* * *

Így ért hát véget az életem, és kezdődött el valami egészen más. Ahhoz képest, milyen ellenszenvesnek tartottam korábban, Violet Sign nagyon jó gazdám volt. A köteléknek hála akármit parancsolt volna, kénytelen lettem volna engedelmeskedni. Ha akkor bármilyen megfontolásból azt mondja, öljem meg a saját szüleimet, megteszem. Hezitálás nélkül, de nem gondolkodás nélkül, ami még sokkal szörnyűbbé tette volna számomra. Ugyanúgy bármilyen módon megalázhatott volna. Mégsem utasított soha semmire. Vagy megkért, vagy felajánlotta a lehetőséget, hogy segíthetek, ha van kedvem hozzá. És arra is csak néha akadt példa, hogy valamire nem adott engedélyt. S noha megkedvelni nem sikerült egymást, legalább tisztességesen összeismerkedtünk az évek során.

Celestián kívül ő volt az egyetlen póni, akinek ténylegesen kerestem a társaságát, mióta meghaltam. Ez azonban szerencsére nem jelentette, hogy magányra lettem volna kárhoztatva. A Violet család föld alatti laboratóriumában összeismerkedtem Water Pipe-pal, a család elementár őrszellemével, valamint évekkel – akarom mondani jópár évtizeddel – később egy Julian nevű, nos… kísérlettel. Mindketten elég furcsa szerzetek voltak, viszont annyi közös egyértelműen volt bennünk, hogy legfeljebb hasonlítottunk az élő pónikra. Ilyen szempontból mondjuk vicces, hogy pont Water volt az, akit könnyebben össze lehetett keverni a fajtársaimmal, míg rajtam elég csúnyán nyomot hagytak az évek, Julian pedig eleve selejtes volt.

Mindazonáltal, míg Sign élt, viszonylag szabadon kimehettem a külvilágba, és – főleg eleinte – sokszor éltem is a lehetőséggel. Elsősorban a kíváncsiság hajtott ilyenkor. Vastag, egész testet beborító köpenyt öltöttem, nehogy bárki fölismerjen. Miután a gazdámmal fölvezettük a Hercegnőnek az elképzeléseinket, Celestia nyilvánosságra hozta a történtek egy részét. Ebbe pedig szükségszerűen beletartozott a halottak listája… Azt ugyan nem tudtam megállni, hogy inkognitóban – mi több, a Violetek titkos laboratóriumán kívül szinte mindenhol diszpergált formában közlekedtem, így a puszta jelenlétem is titokban maradhatott – meg ne látogassam a szüleimet, viszont hamar beláttam, kegyetlenség lett volna tőlem, ha beszélek is velük. Így is láttam, mennyire megrázta őket egyetlen fiuk elvesztése. Hogy legalább valamilyen formában mégis elbúcsúzhassak tőlük, többször is nekiültem megfogalmazni egy utolsó levelet hozzájuk, viszont rengeteg összegyűrt papírral később arról is letettem. Képtelen voltam jó megoldást találni, és saját magamnak is csak fájdalmat okoztam.

A múltamat viszont nem tudtam magam mögött hagyni. Éreztem egyfajta kényszert, hogy utánajárjak mindennek, ami foglalkoztatott még az életemben. Alaposan körbe kellett járnom Canterlotot, hogy lássam: végre tényleg kitörtem abból az illúziók által megdermesztett időből. A legeslegelső utam a fejnélküli ló szobrához vezetett, amiről – nagy megnyugvásomra – kiderült, hogy valójában egy Lost Treasure nevű pónit ábrázol. Nyomban utána is néztem egy számomra addig ismeretlen könyvben, miszerint a dátumok alapján a híres kalandor, akinek a nevéhez sok, a Canterloti Múzeumban található relikvia megtalálása fűződik, éppen abban az évben, azon a napon lett volna száz éves, amikor fölavatták a szobrát.

Szintén fontosnak találtam, hogy fölkeressem Wish-ék házát. Látni akartam, hogyan érintette a szüleit sosem kívánt lányuk elvesztése. Nos, olyan nagyon soká nem követtem nyomon, mi történik náluk, viszont tanúja lehettem pár felettébb zavarba ejtő beszélgetésnek. Ahogy kiderült számomra, jobban megrázta őket a váratlan esemény, mint azt akár saját magukról is gondolták volna. Mikor pedig végleg magukra hagytam őket, Wish anyja újból vemhes volt… Tán megfogadták, hogy megpróbálják megint – ezúttal úgy, hogy megadják azt a szeretetet a csikójuknak, amit Wish-nek képtelenek voltak, hiába igényelte volna…

Annak sem tudtam ellenállni, hogy picit kutakodjak a barátom szobájában. Kicsit meglepőnek tartottam, de a szülei továbbra sem jöttek be ide. Minden pontosan úgy maradt ott, ahogy a lány hagyta. Ez adott is nekem némi lehetőséget arra – természetesen a megfelelő ajtózáró és hangszigetelő varázslatok alkalmazása után –, hogy póni formában „garázdálkodjak” kicsit. Noha nem kaptam rá engedélyt, óvatosan, de alaposan feltúrtam a lány minden szekrényét. Találtam sokmindent, olyanokat is, amiket soha nem árulnék el senkinek, kössön bármilyen eskü, viszont ráakadtam a naplójára is, amiről azt mondta, soha nem mutatta meg másnak. Be kell valljam, bele is olvastam, sőt, ezt az egyetlen emléket el is tettem, viszont mentségemre szóljon, minden mást visszaraktam a helyére…

Szakítottam időt arra is, hogy utánajárjak a changeling meséjének, amit Celestiaként adott nekem elő. Fölmerült bennem ugyanis, hogy amilyen logikusan vezette a gondolatmenetét, tán nem csupán egy véletlen improvizáció volt az egész a részéről. És valóban, nem csak a Hercegnő, de még Sign is megerősített benne, hogy az a bizonyos „Szabad Equestria” nevet viselő szervezet létezik, és az elrablóm viszonylag pontos leírást is adott róla. Abban ugyan tévedett – vagy csak félre akart vezetni –, hogy Mr. Poltergeist is egy lenne a rebellis pónik közül, viszont Celestia így is aggasztónak találta, hogy a changelingek ilyen jól értesültek az aktuális politikai helyzetünk tekintetében.

Ugyanúgy, hogy ne hagyjak magam előtt nyitott kérdéseket, föl kellett keresnem Quicksilver Catalystot. A saját szememmel győződtem meg róla, hogy tényleg létezik, valóban az Alkímia Tanszéken dolgozik, mint rezidens, és egyébként minden paraméterében megegyezik azzal a kancával, aki az emlékeimben élt. Pár napon át követtem őt is, hogy lássam, valódi, lélegző póniként viselkedik-e – azt hiszem, tényleg túl paranoiás lettem –, viszont a szabados életviteléből adódóan nem bírtam sokáig. Szintén hasonló motiváció vezetett ahhoz a bizonyos Chromatic Touch nevű pónihoz is, akinek a hasonmását Scorch révén ismerhettünk meg. Vele kapcsolatban kellett egy kicsit nyomoznom, és meg kell mondjam, miután megbizonyosodtam a valódiságáról, nem is voltam képes csak úgy otthagyni.

Némi kérdezősködés után sikerült megtalálnom azt a… játszókört, vagy nem tudom, minek szokás hívni az ilyesmit, aminek Scorch és a lány is tagja volt. Szépen követtem is egy másik résztvevőt – akit valami „kalandmesterként” emlegetett a póni, akinél tájékozódtam –, s szétszórt porfelhőként elrejtőztem a törzshelyükön. Megvártam, míg összegyűlnek, aztán alaposan szemügyre vettem a kicsi lila kancát. Kicsit fura volt, még egy ilyen szedett-vedett társaságban is eléggé különcnek tűnt nekem, bár ettől függetlenül rendelkezett egyfajta sajátos, kislányos bájjal, amiről el tudtam képzelni, hogy Scorch vonzónak találhatta. Figyeltem őket egy darabig, bár nem nagyon láttam át a játékuk lényegét, vagy hogy pontosan mit lehetett rajta élvezni. Mikor azonban az egyik kisebb szünetben a lila kanca mit sem sejtve feldobta a kérdést, hogy Mirthy mikor jön legközelebb hozzájuk, váratlanul tört rám a szomorúság és a gyász. Csak páran hagytuk magunk mögött az élőket, mégis olyan lyukak maradtak utánunk, amikre tán nem is gondoltunk volna…

És ez volt a legszörnyűbb, hogy még csak nem is tudtak róla! Persze, hiszen a hivatalos közleményben megjelent Scorched Earth név nem sokat mondhatott nekik, még ha olvasták is… Nekem pedig nem volt szívem meghagyni őket a bizonytalanságban. Kilebegtem a kulcslyukon, aztán újból póni formát vettem föl. Szorosra húztam magamon a köpenyemet, bekopogtam, majd az ajtót nyitó csődörrel fojtott hangon közöltem, hogy Mirthwhistle soha többé nem tér vissza hozzájuk. Elejét akartam venni a további kérdezősködésnek, így nyomban hátat is fordítottam neki, azonban elkapta a ruhám. Éreztem, ha nem vigyázok, lerántja rólam, viszont a beszélgetést semmilyen módon nem lett volna erőm folytatni. Az egyszerűbb utat választottam hát, s a diszpergáló varázslatom segítségével menekültem el a helyszínről. Még hallottam a rémült hördülést, de már nem néztem vissza. Tán akaratomon kívül is sikerült némi misztériummal öveznem a társaság egyik tagjának végleges eltűnését.

Ezt követően nem sokat jártam már ki a föld alól. Noha Violet Sign nem fogott rövid pórázon, egyszerűen nem volt hozzá kedvem. Nagyjából ekkortájt éreztem meg, mit is vállaltam valójában, mit jelent halottnak lenni. Sok időnek kellett eltelnie, mire feltűnt a változás. Szerintem ez annak volt tulajdonítható, hogy a gondolataim teljesen szabadnak tűntek a saját szemszögemből. Ám azt kellett tapasztalnom, hogy nem változom az idő múlásával. Jóval később pedig arra is rádöbbentem, hogy nem öregszem. Semmivel sem lettem bölcsebb, vagy okosabb, s lélekben ugyanaz az ifjú póni maradtam. És – ami ezeknél sokkal fontosabb volt – nem érdekeltek az új dolgok. Semmi sem hagyott bennem mély nyomot, ami azután történt velem, hogy meghaltam.

Míg éltek, nagy ritkán ellátogattam a szüleimhez, s mint utolsó odakinti ismerősömhöz, időnként bementem Dulcimer koncertjeire is. A csődör ugyanis, ha nem is fényes, de egész szép karriert futott be zenészként Canterlotban. Mit is mondhatnék, a sors iróniája, hogy pont ő, pont jókor hagyta itt ezt a „züllött, iszákos társaságot”, és cserébe egyedül ő maradt életben, mi több, vitte is valamire… függetlenül attól, hogy a mi sorsunkat sem az általa emlegetett faktorok terelték ebbe az irányba.

Mikor aztán minden egyes ismerősöm eltávozott, és Signt is eltemettük, nem maradt semmi, ami itt tartott volna – egyedül a saját félelmem. Új gazdát kaptam, a Violet család új feje személyében. Ő már, mint az utódai is, inkább teherként tekintettek rám, s igyekeztek legalább valamilyen módon kiaknázni a parlagon heverő, közönséges módszerekkel elpusztíthatatlan, élőhalott munkaerőt, amit jelentettem. Persze nem is bántam. Tettem, amire utasítottak, és nem kérdeztem vissza. Nem is számított a feladat, bár észrevettem, hogy párszor bizony a Celestiától jövő parancsokat sózták rám. Dolgoztam egyedül, néha berendeltek egy-egy csapatba – bár megjegyzem, a Violetek élő alkalmazottaival nem szívesen osztottak egy helyre –, de a fő, hogy legalább csinálhattam valamit, amitől hasznosnak éreztem magam.

Idővel azonban rá kellett döbbennem, hogy hiába nem fakul a bőrömbe égetett jel, én magam szép lassan valóban elvesztek mindent, ami valaha pónivá tett engem. Hogy ez kizárólag a varázslat eredendő tökéletlensége volt-e, avagy valami más állt mögötte, azóta se tudom. Viszont az évek súlya így is szép fokozatosan, de éreztette magát a testemen. Az integritás rekreáció se működött már tökéletesen rajtam, és azt hiszem, valóban némiképp bomlásnak is indult a… porhüvelyem, ha úgy tetszik. Képes vagyok még póni formában létezni, viszont a látásomat már rég elvesztettem, s nem is emlékszem, pontosan hány évvel ezelőtt az utolsó gazdám, Violet Rime el is távolította a szemeim. Ugyanolyan hálás vagyok neki, mint Signnak, amiért időben kivette a belső szerveimet. Így is épp elég ocsmány lehetek az élők számára; nem akarok még inkább a terhére lenni azoknak, akik kénytelenek bármilyen oknál fogva kontaktusba kerülni velem…

Egyetlen dolog van, ami még okot adott a létezésemre, és amivel magam számára bizonyíthattam, hogy még mindig ugyanaz vagyok, aki valaha voltam. Az emlékeim. Az emlékeim, amik tisztán és kitörölhetetlenül megmaradtak a tudatomban, létrehozva egy olyan világot, ahol jól éreztem magamat. Ahol valós volt a boldogság, mások érintése, a látás élménye, és minden, ami olyan csodálatos volt az életben. Igen, az emlékeimben továbbra is éltem, és élek azóta is. És ott soha nem is kell egyedül lennem… hiszen a barátaim is ott élnek tovább velem.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.