Gyülekező felhők

Gyülekező felhők

Bonyolult volt. Tudta, hogy így lesz. Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy ennyire. Mikor leült a tervezőasztalhoz, egy izgalmas kihívást látott benne, most azonban, pár nap szenvedés után már a háta közepére sem kívánta az egészet. Amennyire érdekesnek találta a mechanikus testrészek működését, annyira keveset is tudott róluk. Próbált ugyan kiművelődni a témából, napokon át bújta Canterlot könyvtárában a szakkönyveket, ám semmivel nem jutott közelebb a megoldáshoz. Azt az igen minimális mennyiségű tudást, amit az egész lelkéről: az ideg-gép csatlakozásról talált, egyszerűen képtelen volt magába fogadni. És pont ez volt benne a legidegesítőbb, hogy csak ezt az egyetlen „apróságot” kellett volna elsajátítania, s onnantól a lehetőségek végtelen tárháza nyílt volna meg előtte.

Addig azonban kénytelen volt beérni az álmodozással, s a nagyravágyó terveivel, amik végül kivétel nélkül mind a szemeteskosárban kötöttek ki. Pedig a végén már annyival is megelégedett volna, ha csak egy olyan fémet illeszthetett volna csonka lába helyére, amit képes mozgásra bírni. Nem kellett, hogy precíziósan tudja forgatni, vagy olyan ügyesen meg tudjon vele fogni valamit, mint az épen maradt patájával. Már úgyis kezdett egész tűrhetően hozzászokni a bal oldalának fokozott használatához. Így hát beérte volna azzal, ha stabilan meg tudta volna tartani magát jobb oldalról, ha épp a bal patáját használja.

Mióta visszatértek, szinte mással sem foglalkozott, csak ezzel. Éjt nappallá téve dolgozott a megoldáson, de semmivel sem érezte magát közelebb hozzá. Többedik alkalommal halmozott fel maga köré jókora papírhalmokat tervrajzokból és a közeli gyorsbüféből vett szendvicsek csomagolásából, s párszor már az üres műanyag kávéspoharakból is piramisokat épített. Az volt az egyetlen oka annak, hogy mégsem tűnt el a szemétkupacban, hogy Jelly volt szíves szabályos időközönként rendet rakni körülötte. Nem szólt ilyenkor hozzá, nem zavarta meg a gondolkodásban, csupán csendben tette a dolgát. Ő pedig hálás volt érte, ha nem is mondta ki.

Mások is meglátogatták őket néha, ilyenkor pedig Jelly soron kívül is felnyalta körülötte a padlót. Igaz, Conker velük sem nagyon foglalkozott. Swatter például többször is beugrott hozzájuk, mióta hazaértek Ponyville-ből, s néha magával hozta egy-két társát is. Próbálta neki is bemutatni szép lassan a barátait. Őt azonban a lehető legkevésbé sem érdekelte a dolog. Elvégre mit is vártak tőle, tán majd puszipajtások lesznek, vagy mi? Ahelyett, hogy örültek volna neki, hogy már nem akarta kiirtani őket az utolsó szálig… Idejöttek és nem hagyták nyugton. Jó, tudta, hogy nem rosszindulatból teszik, mégis csak annyit értek el vele, hogy felidegesítették. Mindig megkönnyebbülés volt, ha Jelly bezárta mögöttük az ajtót, amikor kifele mentek.

Egyszer még Frankék is eljöttek hozzájuk. Frankék alatt pedig Franket, meg azt a Trinketet, vagy kit kellett érteni. Hát… szolidaritásból összeszedte magát, és megpróbált jó képet vágni a látogatásukhoz. Sőt, még az asztaltól is hajlandó volt felállni egy gyors ölelés-puszi-puszi erejéig, amihez a csődör valamilyen oknál fogva feltétlenül ragaszkodott. Utána azonban az a kanca már megint alaposan próbára tette a türelmét! Nem volt elég, hogy ez alkalommal is végigvihorászott mindent, egy váratlan pillanatban olyan vad csókba kezdett Frankkel, ami után Conker azon se lepődött volna meg túlságosan, ha ott helyben, az ő padlójukon állnak le szerelmeskedni. Őt mondjuk tán az se zavarta volna, feltéve hogy nem csinálják túl hangosan… Egyszerűen átment volna a másik szobába, előkereste volna a füldugóját, és számolgatott volna tovább. Jelly arcán azonban látta, hogy a kanca hiába mosolyog zavartan, valójában rettenetesen fáj neki így látnia a barátait. Így hát nem túl udvariasan utalt rá, mennyire nem díjazza a viselkedésüket, és akár nyugodtan haza is mehetnek. Az elkövetkező fél órát pedig azzal töltötte, hogy a kanapén fekve simogatta barátnője sörényét, hogy lelket öntsön belé…

Amúgy is látta Jellyn, hogy még mindig depressziós. Részben pont ezért is akarta helyrerakni a saját lábát. Hiába beszélték meg, tudta, hogy Jellyt még mindig bántja a dolog. Ő meg nem volt az a fajta póni, aki tudja, hogyan kell valakit jobb kedvre deríteni, hát igyekezett legalább ezt megtenni mindkettejük érdekében. Csak nem haladt vele.

Így viszont Conker kénytelen volt elviselni, hogy folyamatosan megzavarják a munkájában. Jelly ugyanis egyedül akkor érezte picivel jobban magát, ha ismerősök között lehetett, s zajlott körülötte az élet. Ezért eshetett meg az is, hogy Conker hajlandó volt megmaradni egy légtérben újdonsült „barátjukkal”, Amethysttel is. Bármennyire nem volt neki szimpatikus, a kis kék kanca, amióta visszatért Canterlotba, az ideje jelentős részét náluk töltötte. Valahogy hozzá kellett hát szoknia a szinte folyamatos jelenlétéhez. Igaz, Amethyst legtöbbször szép csöndben elvolt magában, vagy legfeljebb halkan dudorászott, ám amikor beszélgetni próbált velük, Conkert minden egyes alkalommal felbosszantotta. A kis kanca ugyanis minden diszkréciót mellőzve csupa olyan kérdést tett föl, ami messzemenőkig nem tartozott volna rá.

Elég sokat kérdezgette például a szüleiről, illetve a manehattani hajtóvadászatáról. Nem éppen olyan témákat feszegetett tehát, amiket egy ilyen fiatal pónival szívesen megosztott volna. Úgy-ahogy válaszolgatott azért neki, gyakran csak fél füllel figyelve rá, hogy ne tarthassa fel a munkájában. Mikor azonban Amethyst azt kezdte neki ecsetelni, hogy ő a helyében nem hagyta volna félbe, amit elkezdett, akkor már csak rámordult a kis kancára, s a továbbiakban igyekezett figyelmen kívül hagyni őt.

Vele szemben Jelly kimondottan örömmel látta Amethystet. Conkernek még nyakig a tervrajzai közé merülve is feltűnt, hogy a barátnője nem pusztán törődik a kis kancával – akiről egyébként közben kiderült, hogy mégsem csikó, hiszen csupán néhány évvel fiatalabb nála –, de egyenesen anyáskodott fölötte. Akkor tudatosult benne igazán a dolog, amikor megpróbálta Jellyt rábeszélni, hogy legalább azt ne hagyja, hogy Amethyst náluk aludjon. A társa ugyanis akkor csak egyetlen érvet hozott fel vele szemben: „De olyan kicsi!” Épp csak annyit kellett volna még hozzátennie, hogy „Én is akarok magamnak egy kiscsikót!”

Igazából valahol meg is tudta érteni. Jelly jócskán benne volt már a korban, ha még ilyesmit is szeretett volna az élettől. Csődör viszont nem volt a láthatáron, csikó meg még annyira sem… De ebben – bármennyire is szeretett volna – nem tudott neki segíteni. Még csak tanácsot sem tudott volna adni erre vonatkozóan. Mikor pedig diszkréten fölvetette, hogy mi a helyzet Zap-Apple Jimmel, mint egyetlen közös – és nem foglalt – csődör ismerősükkel, Jelly valahogy nem értette meg, mire próbált célozni. Na igen, mondjuk az ilyesmi sosem ment neki…

Amethyst tehát technikailag ott maradt a nyakukon, dacára annak, hogy Jelly minden követ megmozgatott az érdekében, és végül sikerült is helyet találni neki a barakkban. A kis kanca annak rendje és módja szerint szépen be is költözött, magával hurcolva mindazt a minimális mennyiségű holmit, amit a magáénak mondhatott, ám ezen túlmenően szinte nem is tartózkodott új, ideiglenes lakhelyén. Jelly pedig kérés nélkül is mosott, főzött rá. Gondolkodás nélkül kiszolgálta a kis élősködőt…

Conker nem is tudott megbízni a kis kancában. Nemhogy teljesen, egy kicsit sem! Bárki bármit is mond, Tartarusba nem szokás csak úgy besétálni, aztán meg sértetlenül előbukkanni. A mesék alapján, amiket arról az elátkozott helyről hallott, senki még élve nem hagyta el azokat a falakat. Amethyst azonban kétségkívül életben volt. Még a vonatút alatt leellenőrizte. Egyértelműen ki lehetett jelenteni, hogy a kancának volt pulzusa. Ez azonban épp csak arra volt elég, hogy Conkernek ne fújjanak hangos vészriadót az érzékei. Nem, pusztán emiatt nem volt hajlandó levenni a szemét Amethystről, és továbbra sem mert nyugodt szívvel hátat fordítani neki. Így is épp elég fura póni volt; még akkor sem bízott volna benne, ha nem mutatta volna meg, miféle sötét erő birtokába jutott.

Na, persze nem sokan osztották az aggodalmát. Jelly eleve mintha meg se hallotta volna, ha ilyesmit hozott szóba, amikor kettesben voltak, Frankék nem is tudták, miről beszél, Luna Hercegnő pedig inkább féltette a kis kancát, semmint tartott tőle. Mondjuk a Hercegnőt még úgy-ahogy megértette, elvégre ő régebbről ismerte Amethystet, szóval valószínűleg volt alkalma megalapoznia a belé vetett bizalmát… Luna azonban azóta se nyilatkozott arról, hogy hajlandó-e tanítani.

* * *

Jó szokása szerint a tervezőasztala fölé görnyedt, homlokát a patájára támasztva, amikor kopogtattak. A puha hangból könnyedén meg tudta állapítani, hogy Jelly az, noha eléggé meglepte, hogy a kanca nem nyitott be rögtön. Sőt mi több, még közvetlenül a kopogás után sem lépett be, pedig igazán nem volt rá jellemző, hogy ilyen túlzottan diszkrét lett volna. Pontosan tudta, hogy őt mindig szívesen látja.

Kíváncsian hátrafordult, de csak Amethyst kérdő pillantásával találkozott. Ja igen, róla majdnem meg is feledkezett, olyan csöndben volt. A kis póni most is – mint az utóbbi időben rendszeresen – ott hasalt mögötte a heverőn, valami kopottas borítójú történelmi könyvet bújva. Ám úgy tűnt, neki sem volt ötlete arra vonatkozóan, mi lehetett az oka, hogy Jelly ilyen óvatos.

– Igen? – szólt ki, miután látta, hogy barátnője külön engedély nélkül nem fog bejönni.

Az ajtó kinyílt, s Jelly belépett, majd egy pillanattal később egy denevérszárnyú kanca is.

– Üdvözlöm a hölgyeket! – mondta kimérten az ismeretlen. Conker annyira meglepődött, hogy még köszönni is elfelejtett, Amethyst pedig csak mosolyogva biccentett. – Luna Hercegnő küldött. Azt üzeni Amethyst kisasszonynak, hogy készen áll, amennyiben még mindig a tanítványa szeretne lenni.

A kis póni úgy pattant föl, mintha tüskét böktek volna a hátsójába. Határozottan a kijárat felé indult, ám ahogy odaért, egy pillanatra megtorpant, s zavartan lecsapta a fülét.

– Elkísérnél? – kérdezte szégyellősen Jellytől.

– Persze! – mosolygott a kanca, azzal felborzolta Amethyst amúgy is kissé kócos sörényét. – Conker?

– Mi van velem? – kérdezett vissza.

– Jössz te is?

– Minek?

– A kedvemért?

Jelly olyan kérlelően nézett rá, egyszerűen nem lehetett neki ellentmondani. Igaz, semmi más érv a világon nem tudta volna meggyőzni. Halkan sóhajtva fölkelt hát, magára öltötte fekete köpenyét, s követte a három pónit.

Nem tartott soká eljutniuk a palotáig. A trónteremben Luna Hercegnő már várta őket – vagy legalábbis cseppet sem tűnt meglepettnek, hogy többen is jöttek. A Hercegnő hosszú, hófehér köpenyt viselt ez alkalommal, éles kontrasztot képezve ezzel a ruházata s a szőre színe között. Komoran végigmérte őket, aztán a tekintete megállapodott Amethysten.

– Alaposan megfontoltad? – kérdezte lényegre törően.

– Igen, Luna, és nem gondoltam meg magam.

– Jól van hát – bólintott a Hercegnő. – Bevezetlek az Árnyak titkaiba, de meg kell ígérned, hogy mindig bölcsen mérlegeled, mikor használod, és mikor nem! Ez nem olyasfajta hatalom, amit korlátok nélkül használhatsz. Ez nem az a mágia, ahol az egyetlen határ a saját tűrőképességed. Az árnyakkal sokkal, sokkal óvatosabban kell bánni! Ha hagyod őket elburjánzani, képesek a tudtodon kívül is túlnőni rajtad!

– Megértettem – hajolt meg Amethyst. – És ígérem, hogy óvatos leszek.

– Köszönöm – enyhült meg kissé Luna. – És örülök, amiért hozzám fordultál. Te is pontosan tudod, mennyit jelent ez nekem.

– Mikor kezdünk? – tért rögtön a tárgyra a kis kanca, bár ezzel láthatóan sikerült is zavarba hoznia a Hercegnőt.

– Nem most azonnal! – felelt szinte már ijedt pillantással. – Szerintem sokkal alkalmasabb lenne holnap kora hajnalban, napkelte után!

Conker Luna reakciójából, és az általa viselt szokatlan öltözetből azt a következtetést vonta le, hogy a Hercegnő az utolsó másodpercben gondolta meg magát. Talán azt tervezte volna, hogy máris elkezdik a gyakorlást, csak aztán megrettent a kancától? Mindenesetre ha így volt, némiképp megnyugtatónak találta, hogy Luna azért nem bízik vakon újdonsült tanítványában.

– Ha így látod jónak, Felség… – mondta Amethyst, azzal már-már színpadiasan fejet hajtott. – Viszont lenne még egy kérdésem! Ha jól tudom, a tanítványaid között van egyfajta rangsor. Megtudhatnám, hogy ki áll jelenleg a csúcsán?

– Valóban van ilyesmi – Luna bizonytalanul pislogott –, ám ez pusztán jelzés értékű. Ezt csak ők… mármint ti szoktátok egymás között elrendezni, nekem ezzel semmi dolgom! Számomra mind egyenlők vagytok!

– Aha, persze… – motyogta az orra alá Amethyst, amit Conker épphogy csak meghallott.

– Amúgy ha kíváncsi vagy rá, akkor az a kanca számít az első számú tanítványomnak, akivel a börtönben is találkoztál esténként.

– Prism? Remek! – A kis kanca szeme vészjóslóan felcsillant, ahogy kimondta a nevet. – Akkor azt hiszem megyek is, és „elrendezem” vele ezt a kis ügyet!

– Ígérd meg, hogy nem használod ellene ezt a szörnyű sötét mágiát! – kiáltott utána Luna, ahogy Amethyst hátat fordított neki.

A kis póni visszanézett, s szinte már lenéző mosoly terült szét az arcán.

– Ó, ugyan! Szigorúan szabályos keretek között fogunk játszani!

Azzal már ki is ügetett. Jelly pedig változatlanul ott loholt a nyomában, így hát Conker is kénytelen volt követni. Amethyst megkérdezett pár őrt, hogy odataláljon az említett kanca szobájához, aztán célirányosan el is indult arrafelé. Az a Prismnek nevezett valaki nem a palotában lakott, hanem egy ahhoz elég közel eső, de különálló toronyban, így hát egyenesen odamentek.

Amethyst megrázta a pici csengőt, aztán kedélyesen nézelődve megvárta, hogy a torony lakója ajtót nyisson. Hamarosan föl is bukkant az ajtóban egy fiatal, ezüstfehér szőrű, zöld-kék sörényű kanca, s meglepetten pislogott a vendégekre.

– Szervusz! – köszönt rá vidáman Amethyst. – Egy hülye kis ribancot keresek, aki elvileg itt lakik, és a Prism névre hallgat! – A kis kanca kissé félrebillentette a fejét, s megszemlélte a vele szemben álló póni farát. – Ja, hogy te vagy az!

A kanca szeme résnyire szűkült, aztán alaposan végigmérte mindhármójukat.

– Mit akartok? – kérdezte a fogai között szűrve a szót.

– Csak, tudod, mivel már én is drága jó Úrnőnk tanítványa vagyok, gondoltam, esetleg lenne kedved egy kis barátságos párbajra. – Amethyst olyan megjátszott ártatlansággal pislogott, amitől Conkernek majd' fölfordult a gyomra. – Semmi vészes, csak hogy eldöntsük, átvehetem-e a helyed…

Prism hatalmas szemeket meresztett a kis kancára, sőt, még a száját is egy pillanatra nyitva felejtette. Aztán összeszedte magát, megrázta a fejét, s megvetően prüszkölt.

– Nagyon el vagy telve magadtól most, hogy visszatértél, csikó. Szóval azt hiszed, hogy az új erőddel már van esélyed ellenem? Elismerem, hogy a nővéred is jobb varázsló, mint én, de legutóbb őt is meg tudtam verni, és most is le tudnám győzni – Prism fenyegetően kivillantotta a fogait.

– Ó, hát akkor tőlem igazán nem kell tartanod! – Amethyst nemtörődöm arccal vizsgálgatta a saját patáját. – Nyolc óra megfelel?

– Nyolc óra – visszhangozta a kanca. – Az idézőkörnél leszek a palota mögött.

– Remek! – mosolygott Amethyst. – Várlak szeretettel!

Azzal a kis kanca vigyorogva magára hagyta a döbbent kancát.

– Ez nem volt szép – jegyezte meg savanyúan Jelly, miközben hazafelé baktattak.

– Bocsánat – felelt épp csak egy cseppnyit bűnbánóan Amethyst. – Csak tudod… ez személyes ügy. És ennek kapcsán szeretnék is kérni tőletek valamit. Legyetek szívesek, és gyertek el ti is, és hívjatok el mindenkit, akit csak tudtok!

– Minek? – kérdezett vissza meglepetten Jelly.

– Most kivételesen… nos… szeretnék egy kis közönséget – felelt a kis kanca.

– Rendben, ott leszünk! – bólintott Jelly, aztán bizonytalanul Conkerre pillantott.

– Nem hagynám ki – morogta a barna kanca.

* * *

Háromnegyed nyolckor már mind ott voltak a megbeszélt helyen. Rajtuk hármójukon kívül eljött még Zap-Apple Jim is, no meg persze Frank meg a kancája. Kicsit később megjelent Swatter is néhány társával egyetemben. Mind kék-fekete egyenruhában voltak, amit láthatóan nagy büszkeséggel hordtak. Swatter vidáman integetett feléjük, viszont nem jött oda hozzájuk, amiért Conker igen hálás volt neki. Így is épp elég volt Frankéket elviselnie. Igaz, most ők is aránylag csöndben várakoztak, és kivételes önuralomról téve tanúbizonyságot ez alkalommal nem is estek egymásnak mellette.

Pár perccel a megbeszélt időpont előtt felbukkant még két unikornis, s elhelyezkedtek a halványlilán derengő kör átellenes oldalán. Conker feltételezte, hogy ők is Luna tanítványai lehetnek, noha nem rémlett neki, hogy valaha is találkozott volna velük, és arra vonatkozólag sem volt tippje, hogy ki hívhatta el őket.

Míg várakoztak, Amethyst beállt a kör közepére, s lehunyt szemmel, a hátsó lábain ágaskodva muzsikált nekik – vagy csak saját magának – valami kis pánsípon. Különös dallamot játszott, Conker bizton állíthatta, hogy még csak hasonlót se hallott soha. Lassú, légies hangokat sodort felé a szél, mintha csak nem is a kis hangszerből jöttek volna, hanem a puszta levegőből formálódnának. Egyszerre volt puha és selymes, mégis valahogy könyörtelenül dermesztő – bár ez utóbbiról nem volt meggyőződve, hogy nem pusztán a saját képzelete teszi-e ilyenné, hiszen a többiek egyértelműen élvezettel hallgatták a zenét.

Jelly ott ült Amethyst mellett, elbűvölve figyelve a kis kanca játékát, így Conker relatíve magányosan hevert a földön Frankék közelében. Legalábbis amíg Trinket egy váratlan pillanatban meg nem érintette a vállát. Bár nem nagyon volt kíváncsi rá, mi a jó fenét akar tőle a kanca, azért udvariasságból odafordult felé.

– Figyelj, ne haragudj, amiért legutóbb ilyen őstulok voltam! – mondta bocsánatkérő mosollyal Trinket.

– Nem engem bántottál meg – felelt Conker szenvtelen arccal.

– Tudom, Jellyvel már megbeszéltük a dolgot – pirult el a narancssárga kanca. – De azzal is tisztában vagyok, hogy neked is csak az idegeidre megyek mindig.

– Egész jó megfigyelő vagy – húzta el a száját Conker, s visszafordult Jellyék felé.

– Ha nem sértelek, föltehetnék neked egy személyes jellegű kérdést?

– Nem hiszem, hogy meg tudnám akadályozni – felelt Conker a földnek.

– Ha kényelmetlen neked, nyugodtan állíts le! – mondta halkan Trinket.

– Bökd ki!

– Szóval… a lábadról lenne szó – kezdte óvatosan a kanca. – Nem tudtam nem észrevenni, hogy hiányzik az egyik…

– Mondtam, hogy briliáns megfigyelő vagy – prüszkölt Conker.

– Figyelj, én csak segíteni akarok! Az a helyzet, hogy Jelly mesélte, mit tervezel, és azt is, hogy elakadtál vele. Tudod, én is konyítok némiképp az ilyen masinákhoz, és úgy gondoltam, a problémádat aránylag könnyen át lehetne hidalni egy kis mágiával…

– Nos, én meg úgy vélem, nem jó ötlet a technikát ilyen hókuszpókuszokkal keverni – horkantott.

Trinket válaszképpen az orra elé helyezett valamit. Conker elsőre nem is akarta lereagálni a dolgot, azonban a kis fémszerkezet alig pár másodperc leforgása alatt a szeme láttára kicsomagolta saját magát, megállt négy apró lábán, aztán fürgén felszaladt a gazdája hátára, és megpihent a marján. Conker halkan füttyentett.

– Szerintem meg nem olyan hülyeség – jegyezte meg a narancssárga kanca. – Eddig legalábbis nem hibáztam.

Hát… ez elég csábító ajánlat volt, el kellett ismernie. Tudja a fene, tán a nemes cél érdekében akár még az idétlen röhögését is képes lenne elviselni egy ideig. Eddig úgysem volt alkalma unikornis gépésszel együtt dolgozni. Ráadásul annak az egyetlen apró gépecskének a mozgató mechanizmusa is elég impresszív volt; nehéz lett volna nemet mondani egy ilyen lehetőségre.

Halkan sóhajtott, és Jellyre nézett. A tengerkék kanca épp felé fordult, és melegen rámosolygott.

– Jó, legyen! – fordult vissza Trinket felé, és mélyen a szemébe nézett. – Ha nagyon szeretnéd, esetleg megmutathatom a terveimet.

– Égek a vágytól, kolléga! – vigyorodott el a narancssárga kanca, azzal barátságosan megemelte a lábát. Conker kissé kelletlenül, de hozzákoccintotta az ép patáját Trinketéhez.

Zúgolódás támadt, mire mindketten a kör felé pillantottak. A kör széléhez éppen most lépett oda egy homokszínű, smaragdzöld sörényű póni. Amethyst pár gyors trillával lezárta a dallamot, amit épp játszott, aztán négy lábra ereszkedett, s kinyitotta a szemét. Az arcán széles vigyor jelent meg, ahogy meglátta a jövevényt. A pánsípját hanyagul odadobta Jellynek, majd elegánsan meghajolt.

– Mi ez a tömeg? – kérdezte mogorván az idegen.

– Csak nem félsz? – kérdezett vissza Amethyst, fenyegetően hunyorogva.

– Tőled? – prüszkölt megvetően a kanca. – Na, mondd a szabályokat! Vannak ennél fontosabb dolgaim is!

– Persze, persze! – vigyorgott a kis kanca. – Eszemben sincs rabolni a drága idődet, kedves Prism!

De… ez nem is ugyanaz a póni volt, akit annál a toronynál láttak! Vagy ez valami alakváltó-féleség lenne? Conker meglepetten figyelte, ahogy Amethyst pár pataintéssel kiterelte Jellyt a körből.

– Kitaláltam egy elég kíméletes módszert, amivel letesztelhetjük, melyikünk a jobb varázsló – folytatta a kis kanca. – Látod itt ezt a kört?

– Teljesen ostobának nézel? – fintorgott Prism.

– Remek! Akkor az lesz a feladat, hogy rá kell venni a másikat, hogy kilépjen a körből! Ebbe beletartozik az is, ha kilökjük egymást, de nem szabad olyan varázslatot használni, amivel kárt tehetnénk egymásban. Mit szólsz hozzá?

Prism gyanakvóan végigmérte Amethystet, aztán körbenézett a többieken is.

– Ez elég korrektnek hangzik – mondta végül.

– Van szükséged felkészülési időre? – kérdezte kihívóan Amethyst. – Nekem nincs, de ha neked esetleg kell ilyen…

– Vágjunk bele – sziszegte Prism.

Elhelyezkedtek egymással szemben a kör átellenes végében, s ragyogó szarvval megvetették a lábukat.

– Csak tessék! – szólalt meg Amethyst.

A következő pillanatban vakító fény villant, nappali világosságba borítva mindent. Conkernek a szeme elé is kellett kapnia a patáját, de még úgy is szinte beleégett a retinájába a két póni sziluettje. Hosszú-hosszú másodpercekig nem is bírta követni az eseményeket.

Mikor újra fel tudott nézni, egy darabig akkor is csak tarka fények kavalkádját látta. Beletelt egy kis időbe, mire meg tudta különböztetni egymástól a küzdő feleket, pedig azok el se mozdultak eredeti helyükről. A magasabbik kanca sorra küldte a különböző színű ragyogó sugarakat az alacsonyabbik felé, az viszont jóformán semmit nem csinált.

Lökéshullám söpört végig a levegőben, felborzolva Conker sörényét, de a harcolókra láthatóan ez sem volt hatással. Újra éles fény villant, megspékelve egy ismételt lökéshullámmal, de ezen túl továbbra sem történt semmi változás a körön belül.

Szivárványszerű fénynyaláb csapott ki Prism szarvából, egyenesen Amethyst felé, ám a kis kanca még csak meg se próbálta elkerülni a varázslatot. A színes fénycsóva körbeölelte a testét, de aztán hamar szertefoszlott.

A ragyogás alábbhagyott, az eddigiekhez képest szinte teljes sötétségbe burkolva mindent. Még az idézőkör lilás derengése is feltűnően haloványnak tetszett. Mikor Conker szeme picit hozzászokott a megváltozott fényviszonyokhoz, észrevette, hogy Prism erősen lihegve, lehajtott fejjel áll a kör szélén.

– Feladom – pihegte elkeseredetten a kanca, s hátrált pár lépést, ki a küzdőtérről. – Nem bírok veled.

A meglepő mozdulatot néma csönd követte, aztán Jelly tétován tapsolni kezdett. Amethyst hátravetette a sörényét, s hangosan fölnevetett.

– Te tényleg ennyire hülyének nézel? – kacagott. – Ennél átlátszóbb trükkre már nem futotta?

Prism dühösen fújtatott, aztán egy pillanattal később semmivé foszlott, s újra megjelent a kör belsejében. Jelly abbahagyta a patái összeütögetését, s zavartan behúzta a nyakát.

– Hát jól van! – kiáltott Prism. – Te akartad, csikó!

A magas kanca szarva újra felragyogott, még élesebben, mint eddig. A teste lassan feltöltődött a fénnyel, ami lassan már a bőrén keresztül is kiszűrődött. A végén már úgy nézett ki, mintha a farka végétől az orra hegyéig nem is állt volna másból a teste, csak ebből a fura, folyékony fényből.

– Az már valami! – jegyezte meg Trinket mellett Frank, s Conker látta is a szemében az őszinte elismerést.

Mielőtt azonban Prism kiteljesíthette volna a varázslatot, Amethyst szarva is fölizzott. A levegő megremegett, Conker pedig felpattant a helyéről, s riadtan figyelte a kis kancát. Nem, ezt az érzést semmivel nem lehetett volna összetéveszteni! Hiszen ő is pontosan így varázsolt! Ne…

– Menekülj! – kiáltotta rémülten az egész testében ragyogó kancának, de már késő volt.

A fények gyorsan kialudtak Prism belsejében s körülötte is. A kanca fájdalmas arcot vágott, s láthatóan erőlködött, de aztán egy pillanattal később már az ő szemébe is kiült az őszinte rémület. Az előbb még gyönyörűen ápolt homokszín szőre kopott szürkévé alakult, s a sörénye is színét vesztette, összekuszálódott, sőt, helyenként még el is tűnt, szabaddá téve a kanca fakó, rózsaszínes bőrét. Prism hirtelen mintha egészen elsorvadt volna, szinte az összes csontja kilátszott a bőre alatt. Még a szemei is jellegtelen szürkék s élettelenek lettek. Ha a halál testet ölthetett volna, Conker pont így képzelte volna el.

– Mit művelsz, te őrült?! – ripakodott rá Conker a kis kancára, de közben már vágtatott is Prism felé, hogy elkaphassa, ha összeesik. El nem tudta képzelni, miféle szörnyű varázslatot használhatott rajta az a kis genny, de a kanca kinézetéből az se lepte volna meg, ha az a következő pillanatban holtan magába roskad.

Mielőtt azonban elérhette volna Prismet, az remegő lábakkal kihátrált a körből.

– Ő pontosan tudja, hogy ezt miért kapta – felelt halálos nyugalommal Amethyst. – Csupán visszaadtam a tartozásom. Nem igaz, Csupaszseggű?

A kanca nem felelt, csak halkan zokogva lehajtotta a fejét. Conker oda akart lépni hozzá, de ő elhúzódott.

– Most már értem, miért tanultad ki ilyen alaposan ezt a varázslatot – folytatta Amethyst. – Ha ilyen veszettül rusnya lennék, nekem is ez lenne az első dolgom.

– Bocsáss meg, amiért valaha is patát emeltem rád! – motyogta sírós hangon Prism.

– Hiszed vagy sem, marhára nem hat meg a bocsánatkérésed – nézett keményen a szemébe a kis kanca. – Ezzel kvittek vagyunk, most pedig takarodj innen a jó fenébe!

Prism remegve behúzta maga alá tépett, seprűszerű farkát, s hátra sem nézve elvágtatott. Amethyst lehunyta a szemét, mélyet szívott az esti levegőből, aztán hosszan, boldogan sóhajtva kifújta. Újra fölnézett, és körbepillantott a pónik döbbent arcán, míg végül tekintete Jellyn állapodott meg.

– Ez volt az első és a legutolsó alkalom, hogy az erőmet póni ellen használtam – mondta határozottan.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.