28. Fejezet

Az elkövetkező néhány nap a gyógyulásról szólt, és az igazat megvallva Tarn állapotához képest nem telt olyan borzasztóan. Legalábbis onnantól kezdve, hogy négy lábra tudott állni, és némi segítséggel pár lépést meg tudott tenni, hogy könnyíthessen magán. Akkor végre megszabadulhatott a belőle lógó csövektől, amik a különböző szekrétumait voltak hivatottak elvezetni, és a jelenlétük legalább annyira volt kényelmetlen, mint megalázó. Ami azt illeti, amint a pegazus kellőképpen magához tért – persze az „éjszaka” közepén –, hogy fölfedezze a testének intimebb tájaihoz csatlakoztatott vezetékeket, konkrétan totális pánikba esve felsikoltott, kis híján a szívbajt hozva az ágya mellé behordott pokrócokon alvó Dave-re.

Hosszú percekig tartott, mire a férfinak simogatással és gyengéd szavakkal sikerült annyira megnyugtatnia a kancát, hogy koherensen meg tudja fogalmazni, mitől rémült meg így. Persze ahogy Tarn kimondta, már ő maga sem értette, miért lehetett rá ilyen hatással pár cső, hiszen volt már csikóként egyszer kórházban, volt is olyan kiváltságban része, hogy katéterezzék, és akkor egész jól is viselte. Jobb híján azzal magyarázta a dolgot, hogy biztos rosszat álmodott, s abból fölébredve ismeretlen helyen nem tudta, mi történt vele, és azért rémült meg ennyire. Ellentmondani látszott a teóriájának, hogy nem emlékezett semmire az álmából.

Ami azt illeti, az egész elmúlt időszakból erőteljesen limitált volt, mire emlékezett. A barlang a sárga kristállyal még megvolt, onnantól kezdve viszont, hogy… kiesett a testéből – már ha egyáltalán tényleg ez történt, és nem csak hallucinált -, nem tudta összerakni az eseményeket. Képek, hangok, érzések derengtek föl előtte, ha megpróbált visszagondolni, ám azoknak jelentős része egész biztosan nem a valóságból származott. Nem származhatott onnan. Valahogy mégis pont a legvalószerűtlenebb részletek maradtak meg benne legtisztábban. Pedig olyasmire a saját életéből biztos nem volt referenciája, milyen lehet az, ha élve felboncolják…

Kellemes élmények híján túlságosan nem is erőlködött felidézni a történteket, és inkább a jelenre koncentrált. Dave az ígéretéhez híven ott maradt mellette, Silksong állítólag ki se mert mozdulni az addigi szobájukból, a lidércek pedig azóta feltűnően békén hagyták őket, s az étel behordásán kívül csak a nagyon ritka orvosi vizsgálatok alkalmával dugták be hozzájuk az orrukat, s azok a látogatások is kiszámíthatóak és rövidek voltak. A légkör érezhetően megváltozott körülöttük: mióta a vendéglátóik megkapták tőlük, amit akartak, a feléjük mutatott érdeklődésük szinte nyomtalanul eltűnt. Mikor Tarn már kicsit tudott járni, és tettek pár kisebb kört a barátjával a városban, szinte senki feléjük se nézett.

Tagadhatatlanul furcsa volt az eddigi állandó kísérőjük nélkül, teljesen szabadon mozogni, viszont a pegazus fel lett világosítva, hogy ha másban nem is, abban mindenképp stimmeltek az emlékei, hogy Gjenklangtól véglegesen búcsút vehettek. Helyette kaptak egy Selenis nevű lidérc kancát, akivel Dave ugyan nem sokat találkozott, miután sikeresen kiszabadította a mézkvarc börtönéből, viszont azt szűrte le abból, amit Silksong makogott neki, mikor az idegen kajánul vigyorogva fölfedte előttük a kilétét, hogy ő valami ősi nemzeti hős lehet a Fagyott Városokban.

Köszönetet nem mondott nekik sem ő, sem más a nagy tettért, viszont valaki érezhetően igen hálás lehetett érte, és szükségét is látta, hogy ezt titokban kifejezze. A leglátványosabban ez ott volt tetten érhető, hogy Tarnt az egyik rehabilitációs sétája után az ágya mellett egy becsületes adag kávé várta a kedvenc fajtájából, egy termoszban. Sosem derült ki, ki tehette oda – vagy honnan tudta, mire vágyik –, de ennyire északon nem lehetett egyszerű beszerezni ilyesmiket, szóval valaki külön kérés nélkül is nagyon igyekezhetett, hogy a kedvében járjon. A napokban Dave is kapott pár ehhez hasonló apró, figyelmes ajándékot, bár a férfi meg volt róla győződve, hogy csupán amolyan kompenzációként, amiért az ígéretükkel ellentétben a lidércek meg sem próbálták őt hazajuttatni. Szerencsére a férfi ezen a téren már nem is remélt semmilyen fejleményt, így mostanra már azt is nagyra értékelte, hogy egyáltalán mind túlélték a kalandjukat.

Volt még egy kellemes meglepetés, aminek Tarn elsőre nem tudta, a jelen helyzetében merjen-e örülni. Mivelhogy az elmúlt pár napot kénytelen volt ágyhoz kötve, mély kómában eltölteni, nem kapta meg azt a törődést, ami egy kancának sárlás alatt az igénye, így ahogy a regenerációja megindult – és az őt érő stressz is nagy mértékben lecsökkent –, a teste újra követelni kezdte a barátja érintését. Ez pedig vezetett is pár meglehetősen kellemetlen helyzethez, mint például amikor még Tarn túl gyenge volt ahhoz is, hogy a patáját megemelje, és Dave valamilyen megfontolásból érzékien vakarászni kezdte a hasát, a pegazus légzése ösztönösen felgyorsult, ami persze a tüdejének akkori állapotában indokolatlanul nagy fájdalommal járó köhögőrohamba csapott át. Csak később sikerült kihasználniuk, hogy ennyire kettesben hagyták őket, és a kancának akkor is igen komolyan kellett érvelnie, hogy meggyőzze a párját, miszerint csak úgy fog tudni valóban pihentetően aludni, ha előtte használja rajta azokat a drága, mágikus ujjait…

Kevéssel az indulás előtt jutottak el odáig, hogy Tarn lépcsőzni is tudjon, így elég sokáig nem látogatták meg a kissé magasabban tanyázó Silksongot. Éppen ezért jókora meglepetésként érte őket, amikor fölcaplatva az egykori szobájukba a thesztrált az ágyukon találták hanyatt fekve, kényelmesen szétdobott lábakkal, az egyik fülében a zenegépének zsinórjával… mellette pedig hasonló pozícióban az a lidérc csődör heverészett, aki a Selenist fogva tartó kristályhoz kísérte őket. Még a fegyvere is ugyanúgy ott lógott az oldalán. A csikó lejátszójának a másik zsinórja az ő füléből kandikált ki…

– Én… én csak… én nem… – hebegte Silksong az ágyról azonnal lefordulva és fülig vörösödve, ahogy Dave a torkát megköszörülve tudatta velük a jelenlétét.

– Látom, sikerült kicsit lenyugodnod a történtek után – jegyezte meg némi gondolkodás után a férfi.

A thesztrál mintegy válaszképpen megpróbált egészen apróra gömbölyödve eltűnni a szemük elől, a lidérc pedig a fejét a párnára hajtva lehunyta a szemét, s összekulcsolta maga előtt a patáit.

– Feltételezem, készen álltok a hazatérésre – mondta halkan.

– Hát, ha már így kérded, igen – bólogatott Dave.

A lidérc pár másodpercig csupán csendben szuszogva feküdt tovább, aztán a hátsó lábait picit megemelve egyetlen könnyed mozdulattal levetette magát az ágyról, majd halkan dudorászva egy Tarn által – sajnos – ismert equestriai fiúegyüttes irritálóan fülbemászó slágerének dallamát kényelmesen kivonult a szobájukból. Nem mondta, hogy kövessék, vagy majd visszajön, vagy bármi ilyesmit, de a pegazus amúgy is logikusnak gondolta, hogy egyrészt a visszaút igényelhet némi felkészülést a vendéglátóik részéről, másrészt hagynak nekik egy kis időt, amíg összeszedik a poggyászukat. Celestiára, de várta már ezt a pillanatot!

– Segítsek csomagolni? – ajánlotta fel barátságosan a kövön kucorgó Silksongnak.

– Nem csináltunk semmit…! – magyarázkodott a kis kanca. – Csak mindig így jött utánam, és gondoltam… szóval… csak megmutattam neki, de nincs köztünk semmi! Mármint… a zenét… érted…

– Ne izgasd ezen magad – legyintett neki Dave, aztán Tarn felé fordult. – Ahogy te se; bízd csak a pakolást nyugodtan rám! Épp elég volt felmásznod idáig, és ha ugyanonnan akarnak minket visszaküldeni, akkor áll is még pár lépcső előttünk. Pihenj csak le addig!

– Drága vagy! – mondta a pegazus, s mosolyogva kinyújtotta a nyakát a barátja felé, amiért cserébe gyorsan kapott is egy puszit a szájára.

A legkevésbé sem bánta, hogy csak nagyon kevés ideje maradt pihengetni, elvégre mást se csinált már napok óta. Abyss percek múltán visszatért, s intett nekik, hogy kövessék. Szerencsére Dave tévedett, és a haza vezető teleportot egészen más metódussal tervezték végrehajtani vendéglátóik, mint a legutóbbit. Ez egyrészt azt is jelentette, hogy nem kellett olyan vészesen magasra felcaplatniuk, másrészt az utazásukból a hóviharokban való bolyongást is kiiktathatták, amiért a pegazus igen hálás volt. Azt meg kell hagyni, elsőre picit csalódott volt, amikor az idézőkört meglátva azt hitte, egyből Manehattanig teleportálják őket, és a lidércük felvilágosította, hogy azért ez nem egészen így működik. A Kristály Birodalomig viszont el tudták juttatni őket, ami így is hatalmas előrelépés volt, s a változást részben a Dave-en elvégzett vizsgálatoknak is köszönhették, amik kielemzésével meg tudták állapítani, hogy az emberben más fajta teleportvarázslatok sem tesznek kárt, mint amivel eddig próbálkoztak. Az más kérdés, hogy a kísérletezési módszereik eleve nem voltak veszélytelenebbek, mint ha egyből a téráthelyezést tesztelik a férfin…

Mielőtt még az őket kísérő Abyss az idézőkörbe vezette őket, két másik lidérc lépett be az üregbe: egy tengerkék sörényű csődör és egy naplemente sörényű kanca. Selenis, noha még mindig úgy festett, mintha egy erősebb fuvallat is elsodorhatta volna, már nem tűnt annyira viharvertnek, mint ahogy Tarn emlékezett rá, a társa pedig, Pulsar, aki állítólag a főgóré volt a Fagyott Városokban, most szinte elismerően nézett végig rajtuk. Tarnnak nem kerülte el a figyelmét, hogy mikor a lidércek megálltak előttük, Selenis farka szép fokozatosan felkúszott a csődör hátsó lábai közé…

– Beszélni fogtok a Sötétség Alikornisával – jelentette ki semleges hangon Pulsar, egymás után a szemükbe nézve, és semmi jelét nem adva annak, hogy észrevette a kanca incselkedését. – Szeretném, ha átadnátok neki egy üzenetet. Remélem, emlékszik az egyezségünkre, mert közeleg az idő. Az együttműködés jegyében megjelölöm Üres Árnyak Lovagját a Fagyott Városok equestriai követének, s cserébe hajlandó vagyok elfogadni egy főt Equestria küldöttjeként. Nincs kikötésem a személyére vonatkozóan. Most pedig távozhattok.

– Köszönjük – biccentett Dave, s különös módon a hangjából nem érződött egy csepp szarkazmus sem.

– Hmm… ha nem érezném másképp, azt hinném, a changelingek kiheréltek a száműzetésed alatt – csipkelődött Selenis, féloldalasan fölnézve a nála kicsivel magasabb társára, mialatt a két póni és az ember elhelyezkedett a lidérc mellett az idézőkörben.

– Egyszer egy névtelen árnyék mondott valami váratlan bölcsességet a megelőlegezett bizalomról – szólalt meg töretlen nyugalommal továbbra is az induláshoz készülődőket nézve Pulsar. Aztán lehunyta a szemét, és lassan elmosolyodott. – Hiányoztál… – tette hozzá alig hallhatóan.

Abyss előhúzott a köpenyéből néhány vékony, ezüstös rudacskát, s Silksong felé fordulva kényelmesen elropogtatta őket, aztán előhúzta a fegyverét, s két patára fogva megtámasztotta maga előtt a kövön. Tarn közelebb húzódott a barátjához, és a fejét a csípőjének szorította. Kicsit izgult, és jól esett volna, ha Dave átöleli, de a férfinak pillanatnyilag mindkét keze tele volt a csomagjaikkal, így be kellett érnie azzal, hogy csak ő bújt oda hozzá. A rúnákkal teleírt kör a vonalak mentén rózsaszín fényben felizzott, s a pegazus érezte, ahogy az egész helyiségben hirtelen lecsökkent a légnyomás. Egy pillanatra még találkozott a szeme Selenisével, aki cserébe huncutul rákacsintott, aztán Abyss a magasba emelte a pengéjét, és a varázslat fénye mindnyájukat elvakította.

* * *

– Sir Price! Sir Price! Jöjjön azonnal! Lidérc az idézőkörnél! Te menj, és szólj Sunburstnek, te meg értesítsd a Hercegnőt és a herceget!

Tarn kissé meglepetten konstatálta, mikor újra ki bírta nyitni a szemét, hogy a földön fekszik. Nem érezte sem azt, hogy megváltoztatta volna a testhelyzetét, de még csak az igényét sem érezte, hogy így tegyen, holott a legutóbbi idézőkörös teleportálása utána várnia kellett pár percet, míg visszanyerte az egyensúlyérzékét. Most semmi gondja nem volt ezzel, és az első próbálkozásra fel is tudott állni támolygás nélkül… viszont hogy akkor miért került a földre, érthetetlen maradt előtte.

Jól sikerült a teleportjuk, legalábbis a környezetükből ítélve. Egy nem túl tágas, ablaktalan helyiségben voltak, de a falak áttetsző kristályokból voltak, így lámpák és fáklyák híján is nappali világosság vette körbe őket. Néhány kristály póni pislogott feléjük megszeppenve a kis terem ajtajából. Mielőtt még bármelyikőjük is szóhoz jutott volna, egy lehetetlenül nagy szárnyakkal rendelkező rózsaszín bundájú csikó szinte fellökve a bámészkodókat beviharzott a szobába, és a patkóival élesen csikorogva lefékezett a tükörsima padlón. A magával hozott kis fakard tompán koppanva a földre esett, ahogy a kanca meglepetésében eltátotta a száját.

– Flurry Heart! – bömbölte hátulról valaki olyan hangerővel, hogy csak úgy zengtek tőle a falak. – Azonnal visszajössz ide, és nem rohansz még egyszer előre!

A kis alikornis a fülét sem rezdítette a kemény szavakra, amíg tettekkel nem egészültek ki. Pár másodperc múltán fegyveres őrök tódultak az idézőkör köré, s hegyes, csillogó lándzsákat szegeztek Tarnékra, különös tekintettel Dave-re és a lidércre. Egy robusztus, de feltűnően elegáns, páncélos fehér csődör vezette őket, akinek belépve – pontosabban beugorva – a terembe az első dolga az volt, hogy ráharapott a legfiatalabb Hercegnő farkára, és úgy állt neki kivonszolni.

– De én meg akarom nézni a lidércet! – méltatlankodott toporzékolva a kis alikornis, majd mikor érezte, hogy ezzel nem fogja elérni a kívánt eredményt, összeráncolta az orrát, s a mellső patáit a szügye előtt összefonva lehasalt, és úgy húzatta ki magát a harcossal.

– Figyeljétek az árnyékát! – adta ki az utasítást a csődör a fogai közt szűrve. – Ne hagyjátok megszökni!

Nem úgy tűnt, mintha Abyss olyan nagyon szökni akart volna: a lidérc csupán maga alá hajtogatva a lábait lefeküdt a kőre, s meg-megránduló arccal lehunyta a szemeit. A megerőltetéstől az arcának világos szőrén jól látszottak az előszivárgó apró, fekete cseppek, de ezen túl semmi jelét nem adta a gyengeségnek. Dave mellette alkalmasnak találta az időt, hogy ledobálja a poggyászukat, és kiropogtassa a hátát.

– Nos, nagyon úgy néz ki, túléltem – állapította meg mosolyogva felborzolva Tarn sörényét. – Ahhoz képest, mit összeaggódott mindenki, még csak olyan vészesen rázós se volt az út.

– Mit csináljunk, amíg Sunburst úr ideér, Sir? – kérdezte az egyik kristály póni, aki a hangja alapján ugyanaz lehetett, aki az imént mindenkit riasztott.

– Világítsátok át őket! – parancsolta a visszatérő páncélos csődör. – Senki ne menjen a közelükbe, amíg meg nem bizonyosodtunk róla, hogy egyikőjük sem hordozó! Maguk meg lépjenek hátra a körtől, és árulják el jövetelük célját!

– Idefelé, azt hiszem, elég világosan elmondtuk – jegyezte meg Dave, miközben a többiekkel együtt engedelmesen kihátrált a mágikus jelből, amerre a kristály pónik a cél érdekében felbontották a gyűrűjüket. – Illetve nem mi személyesen, hanem az a…

– Swatter – segítette ki készségesen Tarn. – Waggish Swatter és Ironseed Sunflower a Csillagőrségtől. Shining Armor herceg személyesen rendelt ki mellénk kísérőket, míg elhagytuk a Kristály Birodalom területét. Most tudtunk csak visszatérni.

– Rendben van, köszönöm – váltott azonnal barátságosabb, de semmivel sem kevésbé professzionális hangnembe a csődör. – Ez esetben üdvözlöm önöket újra a Kristály Birodalomban, és elnézésüket kérem, de többek között az önök érdekében sem tekinthetünk el a biztonsági protokolljainktól.

– Természetesen megértjük – biccentett a pegazus, majd megerősítést várva körbenézett a társain.

A lidérc kivételével mind egyetértően bólogattak, de az előbbin sem látszott, hogy szándékában állna bármiféle ellenállást tanúsítani. Az őrök közül ketten félretették a lándzsáikat, és valamiféle láncot tekertek az egyik mellső lábukra, ami a patájukban egy-egy éles fényt árasztó kristályban végződött, s tartva Tarnéktól a távolságot azok segítségével vizsgálták meg őket és a csomagjaikat. A pegazus hangosan felhorkantott, ahogy az egyikőjük megtalálta és gyorsan átadta a vezetőjüknek a kanca frissen visszakapott sokkolóját, de azért némiképp kárpótolta, hogy Abysstól is szinte azonnal elvették a fegyverét, és a lidérc se tiltakozott. Egy darabig eltartott az is, mire meggyőzték az őröket, hogy a kanca sérült szárnyát rögzítő pókhálószerű izé, amit a vendéglátóik applikáltak rá – és egyébként olyan szempontból mindenképpen sokkal jobb volt, mint a gipsz, vagy a kötszerek, hogy remekül levegőzött –, kizárólag gyógyítási célt szolgál, és nem egy álcázott gyilkos varázslat, vagy tömegpusztító fegyver…

Eseménytelenül telt a várakozás, míg a királyi család udvari varázslóját várták, leszámítva azt, hogy Silksong feltűnésmentesen Tarn közelébe húzódott, és finoman megbökdöste, majd amikor a pegazus lehajolt hozzá, csak egyetlen szót súgott a fülébe: Luna. Elég is volt ennyi emlékeztető, Tarn belátta, hogy az első és legfontosabb feladatuk a Hercegnő értesítése a fejleményekről. Nem mellesleg amint megtárgyalták a küldetésük eredményét, az alikornis egész biztosan rögtön hazaengedi őket. Sunburst érkeztével a kanca ezt röviden el is magyarázta neki, így a csődör nem vesztegette az időt szükségtelen kérdésekre, azonnal elvágtatott levelet írni.

Persze ezzel nem úszták meg a kérdezősködést, mivel az unikornis távozása után nem sokkal megjelent Cadence Hercegnő és a férje, bár az alikornis nyomban magával vitte a katonái nagy részét és a lidércet, amint felvilágosították, hogy Abyss a Fagyott Városok követeként érkezett. Shining Armor és egy páncélos csődör azért ott maradtak Tarnékkal, és a herceg udvariasan érdeklődött is az útjuk felől. A pegazus úgy érezte, bár a herceg gyakorlati szempontból lényeges dolgokra nem kérdezett rá, valóban kíváncsi lehetett az élményeikre, viszont ettől függetlenül nem sok kedve volt panaszkodni egy királyi méltóság előtt – ha másért nem, hogy a lehető legkevesebbet kelljen felidéznie a kellemetlen emlékeit –, így a maga részéről csak elég felületesen mesélt.

A végére viszont nem is értek a történetnek, mivel Luna Hercegnő mindnyájukat meglepve gyakorlatilag azonnal válaszolt a hívásukra. Az alikornis ez alkalommal nem is szöszölt annyit a teleporttal, mint mikor legutóbb találkoztak, hanem egy éles villanással jelent meg egyik pillanatról a másikra az idézőkör közepén, két denevérszárnyú kísérőjével egyetemben. Silksong azonnal oda is rohant hozzá, s mivel a testőrök láthatóan fölismerték, és nem álltak az útjába, egyből át is ölelte a Hercegnő egyik mellső lábát, mire Luna arcán halvány mosoly suhant át.

– Shining Armor herceg? – biccentett az unikornis felé Luna, miután futólag körbejáratta a tekintetét a kis termen. – Remélem, nem veszed zokon, hogy előzetes bejelentés nélkül érkeztem.

– Természetesen nem, Hercegnőm, te is tudod, hogy bármikor szívesen látunk – felelt őszinte mosollyal a csődör.

– Úgy értesültem, egy lidérc is érkezett végre valódi követként! – folytatta az alikornis, a szabad patájával megcirógatva a belé kapaszkodó csikó fejét. – Igazán remek munkát…

– Úrnőm, Selenis… visszatért! – vágott közbe remegő hangon Silksong.

Pár másodpercre tökéletes csend borult a társaságra, csupán a palota belsejéből lehetett hallani távoli beszédhangokat.

– Az lehetetlen – jelentette ki végül könnyeden Luna, bár közben összeszűkülő pupillákkal elnézett a kis kanca fölött.

– Úrnőm, Selenis visszatért! – ismételte ezúttal határozottabban Silksong.

– Így igaz, mind ott voltunk, mind láttuk – bólogatott Dave. – Egy nagy sárga kvarckristályba volt bebörtönözve. Néhányan próbálták mielőttünk is kiszabadítani, de mind belehaltak. Ehhez kellettem nekik ezzel a mágia-szivacs képességemmel, és nem hagytak más választást, mint hogy használjam.

– Igen, ha nem tette volna, én most nem lehetnék itt – csatlakozott hozzájuk lecsapott fülekkel Tarn.

– Ez… lehetetlen… – rázta meg árnyalatnyit a fejét az alikornis.

– Luna Hercegnő! – szólt közbe Shining Armor. – Nem tudom, ki lehet ez a Selenis, de… köze lehet a nodális duzzasztógátakhoz? Végső soron nem sikerült megfejtenünk, mihez volt szükségük a lidérceknek ekkora mennyiségű káosz-energiára.

– Nem, nem lehet… – suttogta Luna. – Nem, őt nem… hiszen… – Hirtelen felcsapta a szárnyait, és összeszorította a fogait. – Végig ezt tervezték! – morogta dühösen. – Aljas rohadékok! Hogy a fenébe találták meg? Magnanimous nem bízta a… véletlenre… – Pár másodpercre elkerekedett a szeme, aztán visszanyerte királyi tartását, s a szárnyait fenyegetően nyitva hagyva szikrázó szemekkel Dave felé fordult. – Igazad van, Shining Armor herceg – mondta hűvösen. – Megtaláltad a repedések okát.