Egy különleges megbízás

Egy különleges megbízás

Hirtelen felült, de aztán azzal a lendülettel vissza is zuhant az ágyba. Riadtan pislogott körbe, ám semmi olyasmit nem talált, amivel megindokolhatta volna saját magának az előbbi mozdulatát. Hanyatt feküdt, minden tagját hanyagul szétdobva. Érdekes…

Valami megmozdult a takaró alatt. Puha, forró test kúszott fel a mellkasáig, gyengéden borzolgatva a szőrét, aztán egy pillanattal később előbukkant Trinket narancssárga feje, s a kanca szélesen vigyorogva megnyalintotta az orrát. Frank megkönnyebbülten fújt, mire Trinket halkan elkacagta magát.

– Te mit csinálsz? – kérdezte Frank.

– Fölébresztettelek – felelt a kanca, azzal huncutul felvonta a szemöldökét, s hosszasan nekidörgölőzött. – Aludtál eleget, ideje rosszalkodni!

– Te… – nyögött fel Frank, ahogy Trinket félelmetes pontossággal rátapintott pár különösen érzékeny pontjára a takaró alatt. Megpróbálta a mellső patáival átölelni a kancát, de meglepetésére meg sem bírta őket mozdítani. – Hé!

– Hihi! – vihogott Trinket, s előrébb tornázta magát. Frank így már látta, hogy a kanca szarva izzik. Na szép, most lefogja őt, vagy mi? – Azt hitted, mi? Na persze, még mit nem! Most én jövök! Ellenvetés?

Mielőtt még válaszolhatott volna, a kanca olyan szenvedélyesen megcsókolta, hogy még levegőt is alig kapott tőle. Álomból ébredve elég sokáig szokott tartani, amíg ténylegesen magához tér, Trinket azonban tökéletesen tudta, hogyan és mivel lehet őt pillanatok alatt a végletekig feltüzelni. Még mindig alig volt képes elhinni, hogy egy ilyen fantasztikus kancát „nem vett észre” eddig. Ebben a szűk egy hétben kénytelen volt belátni, hogy jobban nem is választhatott volna. Trinket bőven felért az összes eddigi kapcsolatával együttvéve. Nem csak azzal, hogy ilyen lelkes, forró és érzéki volt – bár nyilván ezeket sem bánta szemernyit sem –, de valóban egyenesen ő volt a másik fele. Az, aki nélkül a legszívesebben egyetlen lépést se tett volna. Őutána hogy érdekelhetné valaha is bárki más?

És az volt a legjobb az egészben, hogy most már tényleg együtt tölthették a nap minden egyes percét! Frank eleinte rettentően rosszul érezte magát a lidérc szökése miatt, elvégre ő maga is ott volt Stormcloud és Ranger mellett, hogy feltartsák. Ám az ereje messze nem bizonyult elégnek, ahogy egyikőjüké sem. Bár most nem is szedte magát össze annyira, mint amikor Talon Peakben kirobbantotta a helyéről a páncélajtót. Azt hitte, teljesen fölösleges lenne ilyen mértékig megerőltetnie magát. Lényegesen kevesebb mágikus energiát magába préselve is az ő varázslata számított a legerősebbnek az egész Éjjeliőrségben. Már tényleg csak az kellett volna, hogy reális időn belül meg is bírja ismételni a mutatványát.

Na igen. „Egy Lövés” hadnagy. Miután Trinket kisopánkodta magát, amikor meglátogatta őket a gyengélkedőn, hogy miért nem vigyáztak jobban magukra, azután nem is felejtette el piszkálni őt ezzel egy kicsit. Természetesen a saját stílusában, a megfelelő pejoratív értelemmel ellátva, és jó hangosan, hogy mindenki hallhassa. „Egy lövés, mi? Na, majd ha hazaértünk, megmutathatod!” – és csupa hasonló. A végén még Rangert is sikerült zavarba hoznia, pedig erre nem sok póni volt képes!

Franknek egy teljes napot kellett bent maradnia szigorú felügyelet alatt, hiába mondta, hogy ezúttal alkalma sem lett volna túlterhelnie magát. A szabály az szabály; nem kivételeztek vele sem. Trinket pedig végig ott maradt mellette, hiszen a börtönőri feladatköre mondhatni okafogyottá vált, s végre egész nap szabadon mozoghatott. Ő pedig érthető okokból a csődörét választotta. Behozta pár kütyüjét a gyengélkedőre, s amikor épp nem beszélgettek, odaült Frank ágya szélére, s azokkal szórakozott, miközben a csődör az oldalát simogatta.

Azóta pedig, hogy kiengedték, miután megállapították, hogy – felettébb meglepő módon – semmi baja sincs, minden idejüket lefoglalták azzal, hogy kiélvezzék egymás társaságát. Végre szabadon, korlátok nélkül. Most még csak a barátai miatt sem volt kénytelen elmozdulni Trinket mellől. Jellyék úgyis Ponyville-ben voltak, Swattert pedig lekötötték az újonnan alakult Csillagőrséggel kapcsolatos feladatai. Frank ugyan szívesen érdeklődött volna bármelyikőjük hogyléte felől, ám már egy ideje arra is nehezen vette rá magát, hogy a kancája szobájából kilépjen. Igaz, sok értelme amúgy se lett volna, hisz a legutóbb se jutottak túl messzire. Még a körfolyosót se hagyták maguk mögött, Trinket máris nekiesett. Ő meg hirtelenjében egyetlen elég nyomós érvet sem tudott volna felhozni, hogy miért is kéne ellenkeznie.

Aztán végül a „nyomós érv” teljesen váratlanul, saját magától bukkant fel, Luna Hercegnő személyében. A Hercegnő éppen mélyen a gondolataiba merülve sétálgathatott a palotában, amikor jóformán beleütközött a szerelmespárba. Frank hirtelen nem is fogta fel, Trinket miért rúgta el őt magától olyan vehemenciával. Ahogy azonban a pillantása találkozott Lunáéval, mindent megértett.

– Hát már te is…? – kérdezte a Hercegnő síri hangon a tanítványát.

– Luna Hercegnő! – szólalt meg Frank gyorsan. – Kérek engedélyt, hogy Trinkethez költözhessek a palotába! Így mindkettőnknek kényelmesebb lenne, s nem akadályoznánk egymást kötelezettségeink elvégzésében. Ő is zavartalanul folytathatná a tanulmányait, én pedig elláthatnám éjjeliőri feladataimat.

Luna meglepetten Frankre pillantott, azzal megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Természetesen, Nettle hadnagy! Köszönöm! – Azzal Luna a mennyezet felé fordította a fejét, s hangosan fütyörészve továbbindult.

És azóta is minden egyes alkalmat megragadtak, hogy együtt legyenek. Képtelenek lettek volna ráunni egymásra. Egyedül a fáradtság jelenthetett határt…

– Azt kérdeztem, van-e ellenvetés? – Trinket szorosan hozzápréselte magát Frankhez, s nekiszögezte vad vággyal izzó szemekkel s a szerelem hevétől összekócolódott sörénnyel az ágynak.

– Hogy lenne, hogy lenne? – nyögte lihegve Frank. – Tessék, nyertél! És most?

Trinket újra elvigyorodott, továbbra is lefogva varázslattal a párját megfordult rajta, úgy, hogy a magasba emelt farával a csődör feje fölött legyen. Talán észre sem vette, hogy a farkával pont az orrát csiklandozza, mert közben azzal volt elfoglalva, hogy a combját harapdálja. Frank azonban nem bírta sokáig, s jókorát tüsszentett, mire Trinket összerándult, aztán pedig visítva fölnevetett.

– Bocsi! – préselte ki magából két röhögésroham között, de folytatni sem bírta, csupán a patájával csapkodta a lepedőt.

– De még mindig csinálod! – méltatlankodott félig sem komolyan Frank.

Trinket már egyáltalán nem is bírta magát tartani, csupán erőtlenül ráhasalt a csődörre, s rázkódott a nevetéstől.

– Na megállj csak! – mondta Frank, azzal amennyire csak a kanca varázslata engedte, megpróbált fölemelkedni az ágyról, s a fogával elkapni a párja farkát.

– Mit akarsz, mi? – zihálta Trinket, s megsuhintotta az orrát.

– Hé! – kiáltott Frank, mire a kanca újra vinnyogva felkacagott.

– Nem bírom! – lihegte. – Mindjárt sírok!

Valóban, Frank érezte, hogy a patáit fogva tartó varázslat lassan erejét veszíti. Már éppen azon gondolkozott, miképp használhatná ki legjobban a kanca pillanatnyi védekezési képtelenségét, amikor kopogtattak. Trinket egyetlen pillanat alatt elnémult, s mindketten mozdulatlanná dermedtek. Az illető azonban nem tágított: alig fél percen belül újra kopogtatott.

Trinket dühösen felmordult, s egyetlen ugrással levetette magát az ágyról. Körbepillantott, aztán a varázslatával odalebegtetett magához egy vaskos, bunkósbothoz hasonló tárgyat, és az ajtóhoz lépett.

– Mit csinálsz azzal? – kérdezte aggódva Frank.

– Az attól függ! – felelt vöröslő arccal Trinket. – Ha jó indoka volt arra ennek az akárkinek, hogy megzavarjon, akkor csak simán agyoncsapom vele. Ha nem… akkor ne akard megtudni!

A kanca ajtót nyitott, s ugyanakkor fenyegetően meglóbálta a husángot.

– Na, mi van? – kérdezte fennhangon a kint állótól, akiről Frank innen pont csak annyit tudott megállapítani, hogy egy nála kicsit alacsonyabb és sokkal vékonyabb csődör.

– Nettle hadnagyot keresem, a Hercegnő küldetett érte – felelt tökéletes lelki nyugalommal az alak. – Szeretne vele négyszemközt beszélni.

– Sürgős, vagy várhatna pár percet? – kérdezte aggódva Frank.

Trinket furcsállkodva ránézett, aztán egy pillanattal később prüszkölve felvihogott, kis híján elejtve a fegyverét.

– Természetesen ráér, uram. Kint megvárom. – A póni hangja szenvtelen maradt, noha Frank sejtette, hogy ezzel szándékán kívül is sikerült felbosszantania. Persze ezek az inasok, vagy komornyikok, vagy mifenék mindig ilyen kimértek. Hehe, komor komornyikok…

– Hogy te mennyire hülye vagy! – Trinket könnyes szemmel bevágta az ajtót, de aztán nem bírta tovább, és újra fölnyerített. Ledobta a padlóra a botját, s a hasát fogva ő is utánadőlt.

Frank végre-valahára felült, és az ágy széléhez mászott, hogy jobban láthassa a kancát. Olyan cuki volt, amikor ennyire jó kedve volt! Szerencse, hogy ez volt a gyakoribb… Kár, hogy a Hercegnő pont most küldetett érte! Rosszabb alkalmat nem is választhatott volna. Igaz, mostanában gyakorlatilag nem is lehetett volna őket „jókor” zavarni.

Nagyot sóhajtott, és hátat fordított szerelmének. Egy kicsit most nem volt szabad látnia az önfeledt viháncolását. Még a fülét is befogta, hogy ne hallhassa édes, csilingelő nevetését. Csak egy pár perc… Várnak rá, most ez a fontosabb…

Váratlanul érte, ahogy Trinket odaugrott mögé, lerántotta róla a takarót, s oldalról finoman beleharapott a véknyába. Jaj, nem tudja, mikor kell abbahagyni?!

– Könyörgöm, most egy picit ne! – nyögte. – Ne, ne is simogass, kérlek! – tette hozzá, ahogy a kanca picit visszafogottabban folytatta.

– Ó, hogy enné meg a fene! – hőbörgött Trinket. – Pedig kihasználhatnánk azt a pár percet!

A kanca érzékien végigharapdosta a nyakát, utána viszont csupán egy apró csókot nyomott a fülére, s fölkelt mellőle az ágyról. Frank sóhajtott egyet, s lehunyta a szemét. Luna Hercegnőre gondolt, s a csődörre, aki valószínűleg már türelmetlenül toporog a lábtörlőn. Érezte, ahogy a gondolatai letisztulnak, s lassacskán a bizsergés is alábbhagy a testében. Igen, most már talán el bír indulni.

Megfordult, és ő is fölkelt. Kinyújtóztatta a mellső, majd a hátsó lábait is, aztán a fejét hátrafeszítve a gerincén is roppantott egyet. Odalépett Trinkethez, és megcsókolta. Kicsit túl szenvedélyesre is sikerülhetett, mert hallotta, ahogy a kanca légzése újra izgatottá válik s apró nyögésekkel keveredik, így hát eltávolodott tőle. Ha most nem tud elszakadni, akkor fölösleges is a további próbálkozás! Csak a Hercegnő csalódott lesz…

– Itt foglak várni – suttogta vággyal teli hangot Trinket, azzal hanyatt vágta magát az ágyon.

Frank újra végigfuttatta a szemét szerelmén, aztán erőt vett magán, és hátat fordított neki. Az ajtóból még visszafordult egyszer, de a kanca addigra már eltakarta magát, noha még mindig ugyanolyan csábosan pislogott felé. Frank még egy utolsó csókot lehelt a levegőbe. Most már tényleg ideje volt a kötelességeivel törődnie. Újabb fájdalmas sóhaj kíséretében kilépett a szobából.

– Vezessen, Walter! – próbálta fölidézni a komornyik nevét, habár a csődör arckifejezéséből ítélve sikerült melléfognia.

– A nevem Water Pipe, Nettle hadnagy, magának pedig Mr Pipe – szögezte le indulatoktól mentesen a csődör.

– Na, egész jó vagyok! – vigyorgott Frank, ám a komornyikot láthatóan nem fogta meg a humora.

Kissé kínos csendben baktattak végig a trónteremig, mivel Frank nem akarta tovább feszíteni a húrt. Ott aztán a kapuban végre maga mögött hagyhatta a csődört. Enyhe izgalommal lépdelt a vörös szőnyegen, ám ahogy a trónszék elé ért, csodálkozva megtorpant. Akkor vette ugyanis észre, hogy nem az Éjszaka Úrnőjével áll szemben, hanem a nővérével.

– Elnézést, Felség, nekem azt mondták… – kezdte, de Celestia megemelte a patáját, elhallgattatva őt.

– Szó sincs félreértésről, Nettle hadnagy – mondta a Hercegnő. – Én akartam veled beszélni. Kövess, kérlek!

Celestia elindult felé, aztán egy oldalt nyíló mellékajtó felé fordult. Frank kis tétovázás után követte. Még mindig alig tért magához első döbbenetéből. Mégis mit akarhat tőle? Hiszen eddig közvetlenül alig váltottak egymás közt pár szót. Miért akar hát most négyszemközt beszélni vele? Az egyetlen kérdés, amire magyarázatot talált, az mindössze az volt, hogy miért a komornyik, és miért nem egy éjjeliőr jött érte.

Igyekezett tartani a távolságot, s közben az útvonalra is figyelni, mivel a folyosók, amiken elhaladtak, hamar ismeretlenekké váltak számára. Nem is rémlett, hogy valaha járt volna a palotának ezen a részén. Sőt, a dísztelen, fehér falakkal határolt járatok – igen, ezek már inkább járatok voltak, semmint folyosók – olyan kacskaringósan vezettek, hogy hamarosan már azt sem tudta volna megmondani, merről jöttek pontosan. Pedig ahogy próbált visszaemlékezni, pontosan mikor is tértek le az ismert utakról, nagyon halványan derengett neki, mintha még valamikor megálltak volna egy fehér fal előtt, s akkor a Hercegnő használt volna valamilyen varázslatot, de ez is egyre inkább álomszerű képnek tűnt.

Hamarosan az időérzékét is teljesen elvesztette. Szentül meg volt róla győződve, hogy pusztán pár perc telt el, mégse lepődött volna meg azon sem, ha már napok óta bolyongtak volna a jellegtelen, hófehér útvesztőben. Egyszer mintha még beszédhangokat is hallott volna, ám ahogy Celestia arcára esett a pillantása, a Hercegnő csupán kedvesen elmosolyodott, aztán újra hátat fordított neki, s folytatta az útját. Egy egészen kicsit olyan érzés volt, mint amikor figyelemzavarai voltak, bár most úgy érezte, végig képes felfogni mindent a környezetéből, s tud is reagálni bármire, pusztán pár másodperccel később minden elillan. Mintha felhőkön próbált volna járni.

Előtte Celestia ismét lefékezett, s óvatosan körbenézett a folyosón. Frank nem is értette, mit csinál. Hiszen végre ismerős helyen jártak… vagyis… ajjaj! A velük szemben álló díszes ajtóban Frank fölismerni vélte a Hercegnő hálószobájának a bejáratát. Ez most vajon valami vicc akart lenni?! Celestia a varázslatával kinyitotta az ajtót, s félreérthetetlen mozdulattal intett neki, hogy menjen be. Frank bármennyire is rossz ötletnek tartotta a dolgot, nem mert pár másodpercnél tovább tétovázni, s követte a néma utasítást. Ahogy átlépte a küszöböt, egy pillanatra még megfordult, de meglepetten konstatálta, hogy már megint nem tudja megmondani, honnan jöttek. A Hercegnő is csupán a puszta fal előtt ácsorgott, a folyosó pedig a jól megszokott díszes valójában futott mindkét irányban.

A Hercegnő intett neki a fejével, hogy menjen beljebb, mire ő azonnal engedelmeskedett. Egy pillanattal később hallotta, ahogy kattan a zár. Megdermedt, ahogy Celestia hirtelen az orra elé perdült, s közvetlen közelből a szemébe nézett.

– Szeretném, ha erre emlékeznél! – suttogta valami egészen különös felhanggal a Hercegnő.

* * *

Mélán figyelte, amint Celestia egymás után behúzza a sötétítő függönyöket, majd szép komótosan meggyújt pár gyertyát, kellemes hangulatvilágítást teremtve a tágas szobában. Frank pislogott párat, aztán lassan megcsóválta a fejét. Kicsit olyan érzése volt, mintha nagyon mély vízből bukkant volna elő. Celestia közben a kandallóban is fölélesztette az előbb még épp csak pislákoló tüzet, aztán odalépett elé.

– Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen mosolyogva.

– Jól, köszönöm – felelt félszegen.

Valóban egész kellemesen érezte magát. Jó meleg is volt itt, a szoba gyönyörű, a Hercegnő úgyszintén…

Mégis mi a jó fenét keresnek itt? Frank bizonytalanul körbenézett, de Celestia szinte rögtön újra megszólította.

– Figyellek már egy ideje, Frank – mondta, bár az arcáról most különös mód nem az a szokásos magabiztos derű áradt volna. Sokkal inkább mintha… zavarban lett volna? – Ugye nem baj, ha így szólítalak?

– Nem, Felség! – Frank igyekezett hivatalos hangnemet megütni, ha már a Hercegnő nem is követett efféle protokollt. Így is érezte, hogy kezd kiszáradni a torka; nem lett volna célszerű még személyesebb mederbe terelni a beszélgetést.

– Foglalj helyet, kérlek! – bökött Celestia a kandalló előtt heverő párnák felé.

Frank feszengve leült a hozzá legközelebb esőre. A Hercegnő is odalépett az egyikhez, ami elég közel volt a csődörhöz, tétovázott kicsit, aztán ő is elhelyezkedett rajta.

– Szeretnék hozzád egy elég bizalmas kéréssel fordulni. És tudnod kell: ezt a kérést nem mint Hercegnő intézem hozzád, hanem mint egyik póni a másikhoz.

Állítását alátámasztandó Celestia a fejéhez nyúlt, s leemelte róla a koronát. Lerakta az aranyló ékszert kettejük közé, aztán mélyen Frank szemébe nézett. Frank torka olyan vékonyra szűkült, hogy kezdett attól tartani, megfullad. Lassacskán elég konkrét elképzelés körvonalazódott a fejében, hogy a Hercegnő miért is hozta fel a hálószobájába, ráadásul ennyire kerülve a feltűnést. Sejtette az indíttatást a szokatlan felvezetés mögött, de cseppet sem volt ínyére. Jó, régen, nagyon régen megfordult párszor az agyában, hogy mi lenne ha… de hát melyik őrnek nem?! Sőt, nem is rég még nem is tudott volna hova lenni az örömtől, ha Celestia bármilyen okból kifolyólag a hálószobájába invitálja, most azonban csak zavarodottságot és félelmet érzett.

– Meg kell valljam, eléggé restellek ilyesmit kérni, de szükségem van rád, Frank! – folytatta a Hercegnő. – Azok alapján pedig, amit eddig láttam s hallottam rólad, te vagy a legalkalmasabb a feladatra.

– Felség…? – suttogta elhalóan Frank.

– Mielőtt azonban még a lényegre térnénk, szeretnék neked mutatni valamit!

Bár csak az előbb ült le, Celestia most újra fölkelt, s egy fiókos szekrényhez lépett. Pár pillanatig elmélyülten kotorászott benne, Frank pedig aggodalmasan figyelte minden mozdulatát. A csődörben csak az utolsó másodpercekben tudatosult, hogy mialatt azt próbálta kitalálni, mire készülhet a Hercegnő, valójában közben végig a farát fixírozta. Na, ha eddig nem lett volna kínos a helyzete, most akkor is sikerült volna azzá tennie. Mire Celestia visszafordult felé, Frank arca szinte már lángolt szégyenében.

A Hercegnő láthatóan tépelődött magában, aztán mégis döntésre jutott. A varázslatával Frank elé úsztatott egy vékony, téglalap alakú tárgyat, amit feltehetőleg a fiókból halászott elő. Frank kissé bizonytalanul átvette a tárgy lebegtetését, aztán végigfuttatta rajta a szemét. Egy egyszerű, üres papírlap volt. Legalábbis amíg meg nem fordította. A papír másik oldalát azonban egy arannyal körbeölelt stilizált szív díszítette.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban! Erre már tényleg nem lehetett mit mondani! Frank érezte, hogy egész testében megremeg. Most mégis mit vár tőle a Hercegnő?! Nem is mert a szemébe nézni. Megpróbált tökéletesen mozdulatlanná dermedni, mintha ezáltal láthatatlanná is válhatott volna.

– Nyisd ki! – mondta határozott, szinte már parancsoló hangon Celestia.

Képtelenség lett volna neki ellentmondani. Frank levegőt sem vett, csupán a varázslatával szélesre tárta a papírlapot.

Különös, játékos, mégis halk és ünnepélyes zene szólalt meg, amint kinyitotta az üdvözlőlapot. Mintha egyenesen a papír anyagából áramlott volna. Frank meglepődött ugyan, de a figyelmét mégis jobban lekötötte az a pár sor, amit cikornyás vöröslő betűkkel rótt a készítő. Mert arról hamarosan szilárdan meggyőződött, hogy nem Celestia írta a kis üzenetet, és legfőképpen nem neki.

Hallottam Cadence-ről.

Tudom mire készültök.

Beszélnünk kell.

„Pulsar”

Ennyi állt csupán a papíron. Nem is tudta mire vélni. Fölnézett a Hercegnő arcára, az azonban kifürkészhetetlen maradt.

– Felség? – kérdezte Frank, hátha ezzel előremozdíthatja a beszélgetésüket. Mást, többet amúgy sem bírt volna mondani.

– Ezt a levelet Luna kapta a minap a szökött lidérctől – mondta komolyan Celestia. – Nem érted miről szól, igaz?

– Fogalmam sincs, Felség! – felelt őszintén Frank.

– Így helyes. Most azonban ez meg fog változni.

Celestia odahúzta közvetlenül Frank elé az egyik párnát, aztán leült vele szemben, de olyan közel, hogy akár az orrukat is összeérinthették volna.

– A legfontosabb, hogy semmi, ami ma ebben a szobában elhangzik, nem juthat ki innen – mondta határozottan Celestia. – Megértetted, Frank?

– Igen, Felség! – bólintott.

– Jó. Akkor most nézz mélyen a szemembe, és nagyon figyelj arra, amit mondok! Lehet, hogy egy kicsit fura érzés lesz, de ne foglalkozz vele! Figyelj, és válaszolj! Hány Hercegnője van Equestriának?

– Kettő – vágta rá gondolkodás nélkül Frank.

– Jól figyelj rám! – Celestia pislogás nélkül meredt Frank szemébe. – Equestriának három Hercegnője van. Három. Három alikornis Hercegnő járja e földet. Érted, amit mondok?

– Értem, Felség.

– Hány Hercegnője van Equestriának?

– Kettő – felelt Frank ismét. Nem is nagyon értette, mire megy ki a játék. Fog vajon mást is kérdezni, vagy mi?

– Figyelj, Frank, és koncentrálj! Egyszerűbb lenne, ha levehetném a varázslatot, de nem merek kockáztatni. Van egy harmadik Hercegnő, érted? Mi Amore Cadenzának hívják, és alikornis, mint mi. Van a testvérem, vagyok én és van Cadence. Érted?

– Természetesen, Felség!

– Hány Hercegnője van Equestriának?

– Kettő.

– Jól figyelj rám, Frank! Meséltek neked arról a csatáról, amit a lidércek ellen vívtunk, és amiben megjelent egy rég elfeledett ősszellem, Hollow?

– Meséltek, Felség – húzta el a száját, Frank.

– Elmondták azt is, miképp sikerült őt legyőznötök?

– Igen, Felség.

– Mit mondtak, hogy sikerült? Nem kell azonnal válaszolnod, nyugodtan gondold végig!

Frank továbbra is farkasszemet nézett a Hercegnővel, de közben mélyen az emlékei közé merült. Persze, emlékezett minden szóra, amit csak meséltek arról a szörnyűségről. Főleg arról, hogyan halt meg Rosie. Hogy hogyan küzdöttek az életéért. De volt ott még sok más is. Alaposan átgondolta, de elég egyértelmű volt a válasz.

– A Doktor segítségével – bökte ki, mikor már elégszer megrágta magában a kérdést.

– Ez így van. És a Doktor hogyan segített? Hozott magával valakit, igaz? Hány alikornisra volt szükség ahhoz, hogy visszaűzzék Hollow-t az Ürességbe?

– Kettő – felelt magabiztosan Frank.

– Ki volt az a két alikornis? – tette fel ismét a kérdést Celestia. – Az egyik Luna volt, de a másik? Én nem lehettem, nem igaz?

– Nem, Felséged valóban nem lehetett – bólogatott Frank. Egész biztos volt benne, hogy Celestia nevét nem említették, mert arra emlékezett volna.

– Akkor kit hozott a Doktor?

– Cadence-t – mondta Frank, s egy pillanattal később összeráncolta a homlokát. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha elsiklott volna valami csúnya logikai baki fölött.

– Cadence akkor egy alikornis Hercegnő? – kérdezte könyörtelenül Celestia.

– Annak… kell lennie… – motyogta merengve Frank. – De…

– Hány Hercegnője van Equestriának? Ne vágd rá a választ, számold össze! Kezdjük azzal, hogy Cadence alikornis Hercegnő! Az eddig egy.

Frank erősen gondolkodva fintorgott. Újra és újra átszámolta, de valahogy mindig ugyanaz a rossz szám jött ki. És az volt a legbosszantóbb, hogy nem tudott rájönni a trükkre. Pontosan olyan volt, mint amikor még iskolában Trinket mutatott neki egy egyenletet, amit szépen szabályosan rendezve kijött, hogy egy egyenlő kettővel. Azt se tudta hova tenni.

Kérlelő pillantást küldött Celestia felé, ő viszont csak elnézően mosolygott.

– Mondd ki nyugodtan, akármit is gondolsz! Nem foglak kinevetni!

– Őszintén szólva akárhogy is számolom, nekem most három jön ki, pedig tudom, hogy…

– Nem, nem tudod – vágott a szavába a Hercegnő. – Jól számolod, három Hercegnő van.

– De Felség…

– Semmi baj nincs veled, Frank, erről én tehetek. – Celestia végre elszakította tőle a pillantását, s elfeküdt a párnáján. – Meg kellett őt védenem valahogy, és ez tűnt a legpatánfekvőbbnek. Egy bonyolult, ok-okozatot szétkapcsoló varázslatot használtam, hogy elrejtsem Cadence-t a kíváncsi szemek elől. Más esélyem aligha lett volna, hogy elbújtassak egy alikornist a világ elől, hacsak nem elzártam volna valahova. Ezt azonban csak akkor tettem volna, ha tényleg nincs más választásom.

– Felség, megkérdezhetem, hogy érted ezt?

Frank egy ideje már nem is érzett mást a zavarodottságon kívül. Valahogy halványan mintha sejtette volna, hogy mire próbál neki rávilágítani a Hercegnő, de még mindig olyan volt, mintha valami nagyon fontos tényező hiányzott volna a tényleges megértéshez.

– Az a lényeg, hogy Cadence alikornis – foglalta össze tömören Celestia. – Eddig világos, ugye?

Elég fura volt őt így látni, korona nélkül, kényelmesen heverészve. Bár talán még inkább hozzájárult a különös összképhez, hogy ilyen helyzetben Frank volt magasabban. Valahogy sose gondolta, hogy lesz olyan az életében, amikor „lenézhet” egy Hercegnőre.

– Igen, Felség – bólintott Frank, aztán kissé bizonytalanul ő is lehasalt a párnára, elvégre nem akart tiszteletlen lenni.

– Majdnem ezer éven át a pónik csupán egyetlen alikornist ismertek: engem – folytatta Celestia. – Ha váratlanul felbukkanna még egy, szerinted mi lenne a reakciójuk?

– Nem értenék – vonta meg a vállát Frank.

– Nem bizony. És magyarázatot várnának tőlem, mint halhatatlan uralkodójuktól, az egyetlen pónitól, akit kompetensnek éreznek az ügyben. Ha megjelenne még egy alikornis, Equestria évekig, évtizedekig attól lenne hangos. Ezt azonban nem engedhettem. Ezért használtam ezt a régi-régi varázslatot, amit még Starswirl alkotott, noha ő akkor még csupán az elméletét értette meg. Ez azonban lehetővé tette, hogy Cadence-t kiengedjem a köznép közé, mégse tudatosuljon egyikőjükben se, mi is ő és milyen következményekkel jár a puszta létezése. Milyen csodálatos is, hogy mindenki látja a szárnyát és a szarvát, kimondja azt, hogy „Hercegnő”, és mégse kapcsolják össze a kettőt! Nem fogják fel, mit is jelent…

Celestia derűsen mosolyogva maga elé meredt pár percre, aztán újra Frankre emelte a tekintetét.

– Ám ennek vége – komorodott el. – Vége, mert ő észrevette. A lidérc, aki megszökött Canterlotból, tud Cadence létezéséről. Ez a puszta tény pedig sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint azt te el tudnád képzelni. Az a lidérc ugyanis, aki Pulsarként mutatkozott be, hogy félrevezessen minket, az egyik legveszélyesebb ellenségünk, akivel valaha is dolgunk volt. Mostanra már megbizonyosodtunk róla, hogy ő a legöregebb lidérc; egy még a régi halhatatlanok közül. Szeretném, ha lenne egy póni, aki rajtunk kívül még némiképp átlátja a helyzetünket, ezért most ne haragudj meg, de egy kicsit untatni foglak ezzel a régi-régi történettel…

– Az ő valódi neve a Vész Bajnoka, aki a Halál hangjait játszotta. Azaz pontosabban… – Celestia fura sziszegő-hörgő hangokat adott ki magából, meglehetősen röhejes arckifejezések közepette, ami aztán a végén köhögésbe is csapott át. Franknek nem kis akaraterőre volt szüksége, hogy ne nevesse el magát. Egyedül az segített neki, hogy a Hercegnő az előbb még elég komoly hangon szólt hozzá.

– Nem vagyok túl jó egyik lidérc-dialektusban sem – magyarázkodott Celestia, aztán a biztonság kedvéért még egyszer megköszörülte a torkát. – Luna biztos szebben ejtené ki, bár ennek most nem sok jelentősége van. A lényeg az, hogy a lidércünk rendkívül fontos személy a népe számára. A mi számunkra pedig pusztán egy háborús bűnös… Olyasvalaki, aki rengeteg alikornis bukásáért felelős így, vagy úgy. Elég ha most annyit tudsz, hogy volt még réges-rég egy hatalmas csata alikornisok és ősszellemek között, és ő a másik oldalon állt. A másik oldalon, mert szerelmes volt egy ősszellembe, név szerint Hollow-ba. Így már összeállt a kép?

– Nem igazán, Felség – vallotta be őszintén Frank. – Inkább épp ellenkezőleg…

– Rendben van, nem foglak fölösleges részletekkel terhelni – bólintott a Hercegnő. – Az a fontos, hogy tudd: az, aki a Vész Bajnokának nevezi magát, egy gyáva, de álnok és számító lény, akinek bár az ereje nem mérhető a miénkhez, komoly veszélyt jelenthet ránk nézve. Mivel régen harcolt ellenünk, ismeri a gyengeségeinket, és ki is tudja azokat használni.

– Mégis miféle gyengeségeitek lehetnek, Felség? – Frank őszintén szólva elképzelni sem tudta, mi lehet az, ami akár csak kihívást is jelenthet egy halhatatlan alikornisnak, aki égitesteket képes mozgatni a puszta akaratával.

– Ez nem olyasmi, ami rád tartozik, Frank Nettle hadnagy! – mondta keményen Celestia, de aztán rögtön lágyabb hangra váltott. – Legyen annyi elég, hogy mi sem vagyunk mindenhatók, és ez épp elég egy olyan lény számára, mint Pulsar. Gondolom, nem kell emlékeztesselek a griffek királyságába tett utatokra. Pontosan tudhatod, hogy a tőlük megszerzett fegyver is veszélyes ránk nézve. És ha a lidérc nem is egyenrangú ellenfelünk, szemben például egy ősszellemmel, halhatatlanként neki is megvannak az eszközei, amikkel árthat nekünk.

– Értem, Felség.

– Namármost az a helyzet, hogy Pulsar ezidáig megbújt az árnyékban, és mi még csak nem is tudtuk, hogy egyáltalán életben maradt. Most azonban, hogy tudomást szerzett még egy alikornis létezéséről, hirtelen beszélni akar Lunával. Nem velem, nem velünk, Lunával. – Celestia jelentőségteljesen a magasba emelte a patáját. – Nem tudom, hogy miért pont őt szemelte ki magának, de attól tartok, azért, mert őt hiszi sebezhetőbbnek. Csapdába akar csalni minket, és mindent meg is fog tenni annak érdekében, hogy úgy alakítsa az eseményeket, hogy kénytelenek is legyünk belesétálni. Ismerem, csinált már ilyet. Egyszer…

Celestia lehunyta a szemét, és nagyokat lélegzett. Frank még sosem látta így. Hiszen Luna volt az, aki mindig is olyan könnyen összetört, míg a nővérét még csak zavarba sem lehetett hozni semmivel. Némiképp azért megnyugodott, hogy ő sem maradt soká ebben az állapotban, hanem hamarosan kihúzta magát, és újra a szemébe nézett.

– Éppen ezért minden eshetőségre fel kell készülnünk – folytatta határozott hangon a Hercegnő. – És ezért hoztalak most ide téged is. Hallottam, hogyan beszéltél néhányszor a húgommal. Nem fogtad vissza magad, ha nem egyezett a véleményetek. Még akkor sem, ha ezzel megbántottad.

– Bocsánat… – húzta be a nyakát Frank.

– Ne kérj bocsánatot, mert a helyes dolgot tetted! – nézett újra áthatóan a szemébe. – Én pedig nem találtam még egy olyan pónit, aki hajlandó szembeszállni Lunával, ha a helyzet úgy kívánja, s a húgom hallgat is rá. Te viszont az ő katonája, az ő éjjeliőre vagy, így megtűr maga mellett. Épp ezért szeretnélek megkérni, hogy ha úgy alakul, hogy nem tudok mellette lenni, amikor szembenéz a lidérccel, képviselj engem.

– Szóval, ha jól értem, ez egy afféle titkos megbízatás lenne, hogy legyek a beépített pónid? – kérdezte gyanakodva Frank. Hát… nem sejtette volna, hogy a Hercegnő végül ide akar majd kilyukadni…

– Én csak annyit kérek, hogy vigyázz a húgomra! – Celestia esdeklő tekintettel meredt rá. – Ő olyan érzékeny, és olyan könnyen elragadják az érzelmei! Nem akarom őt újra elveszíteni! És ezért hajlandó vagyok bármit megtenni! Természetesen nem ingyen kérném a segítségedet…

Frank újra nagyot nyelt, mert a Hercegnő könyörgő pillantása már megint olyan gondolatokat csalt a fejébe, amiket nagyon nem talált odaillőnek a jelen helyzetében.

– Kicsit utánad kérdeztem nos… sokfelé… – folytatta a Hercegnő –, és azt vettem ki a rólad szóló beszámolókból, hogy mindig is szerettél volna a tanítványom lenni, csak az akadémikusok többször is már az első körben elutasították a felvételi kérelmedet. Ha azonban megteszed nekem, amit kértem, szívesen a tanítványommá fogadlak, és együtt föltárjuk a benned rejlő lehetőségeket, „Egy Lövés” hadnagy!

Celestia bátorítóan, szinte már cinkosan rámosolygott, ám Frankben ezzel elég felemás érzéseket ébresztett.

– Hosszú időbe telt, mire beláttam, mennyire értelmetlen volt próbálkoznom felvételt nyerni a magániskoládba, Felség – sóhajtott. – Nem akarom, hogy hálából koloncként hordozz a nyakadon. Az az én önbecsülésemnek sem tenne jót, ha nap mint nap első patából szembesülnék vele, mennyire csapnivaló varázsló vagyok. A kérésedet azonban így is örömmel teljesítem. Luna Hercegnő sorsa engem is érint, s ha rajtam múlik, én mindent meg fogok tenni, hogy megvédjem őt!

– Köszönöm, Frank! – bólintott Celestia. – Ez esetben a jutalmadat a szolgálataidért cserébe majd később tárgyaljuk meg!

Azzal a Hercegnő fölkelt a párnáról, kihúzta magát, majd visszahelyezte a koronáját a fejére.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.