Koncert a föld alatt

Koncert a föld alatt

Most már tényleg mélységesen fel volt háborodva! Egy halhatatlan alikornisnak igazán lehetne több esze! Pedig úgy bízott a józan ítélőképességében! Beszélni fog a fejével, az biztos! Ebben senki nem állíthatja meg! Mintha csak egy kiscsikó bosszúszomját akarná kielégíteni, vagy mi volt ez a kicsinyeskedés?! Jó, talán egy kicsit túlreagálta, de ez akkor sem a megfelelő viselkedés senki pónifiával szemben! Erre nem volt elég kifogás az ezer éves száműzetés, ez egyszerűen tisztesség kérdése volt! És Frank Nettle bizony minden korábbi elvét megtagadva elkezdett kételkedni Luna Hercegnőben.

Hát… nem erre számított egyikőjük sem, amikor végre visszatérhettek a királyi fővárosba. Már akkor kezdett gyanússá válni a helyzet, amikor senki nem jött eléjük az állomáson. Azt még nem sérelmezte volna, hogy a Hercegnő nem küldött éjjeliőröket a fogadásukra, elvégre ismerték a járást errefelé. Viszont annál jobban megdöbbent, amiért Swatter egyik társa sem várta őket. Azt hitte, tárt patákkal fogadják majd győztes vezérüket, az állomáson azonban csupán pár ismeretlen póni téblábolt a vasutas személyzeten kívül. Ők pedig – bár roppant segítőkészek voltak, amikor Jellyt kellett tolószékestől leszállítani a vonatról – mégsem az a társaság voltak, akikben reménykedtek.

Aztán meg kiderült, hogy Luna Hercegnő nemhogy nem engedte őket szabadon, de még csak nem is szólt nekik a küldetés sikeréről. Szépen meghagyta őket a bizonytalanságban. Persze Swatter elnyerte a szabadságát „a megállapodásuk értelmében”, azonban a kanca nem túl meglepő módon cseppet sem volt elégedett az eredménnyel. Ráadásul a Hercegnő valami felfoghatatlan szeszélyből kifolyólag még azt is megtiltotta, hogy meglátogassa őket a börtönben. Swatter véleménye pedig valószínűleg semmit nem ért Luna szemében, Frank ezért is határozta el, hogy amint lehet, ő maga tesz egy soron kívüli látogatást az Éjszaka Úrnőjénél.

A rózsaszín kanca eleinte ellene volt az ötletnek. Félt, hogy ezzel csak tovább rontana a társai helyzetén, de amikor a többiek is győzködni kezdték, hamar beadta a derekát. Főleg az lepte meg, hogy még Conker is kiállt Frank véleménye mellett, pedig a kórházban történt beszélgetés óta jóformán egy szót se váltottak. Conker csupán némán bicegett végig mögöttük – nem fogadta el még ideiglenesen se a mankót, vagy a tolószéket – mikor azonban bekapcsolódott a beszélgetésbe, elég világosan fejtette ki az álláspontját. Swatter pedig rögtön rábólintott a tervre. Talán úgy érezhette, a kanca támogatása komoly lépés a megbocsátás felé. Meg hát amúgy se teljes szívből tiltakozott. Nyilván ő vágyott rá a leginkább, hogy viszontláthassa a barátait.

Meg is egyeztek abban, hogy Jellyéket elviszik a lakásukig, de Frank és Swatter együtt járulnak a Hercegnő színe elé. Conker eleinte megpróbált tiltakozni, mondván, hogy ő is menni akar, de miután az utcán mindenki megbámulta a megcsonkított lábával és fura mozgásával, inkább mégis letett az ötletről. Úgy mondta, legközelebb akkor lesz hajlandó előjönni, ha fölveheti a fekete köpenyét is – és persze hozzászokik legalább egy minimális mértékben a három lábon járáshoz. A sikertelen börtönbeli látogatás után hát a két póni hazakísérte Jellyéket, aztán pedig rögtön a palota felé vették az irányt.

Először úgy tűnt, nem lesz szerencséjük. A trónterem előtt jókora sor állt, Frank pedig nem érezte célszerűnek tolakodni, ha már eleve ilyesmivel járulnak a Hercegnő elé. Apróság, de ha kivárják a sorukat, az tán mégis egy fokkal bizalomgerjesztőbb még akkor is, ha egyébként rá nem vonatkoztak ilyen értelemben ezek a szabályok.

Mikor azonban végre sikerült bejutniuk, csalódottan kellett szembesülniük azzal, hogy a trónszéket éppen az idősebb nővér foglalta el. Igaz is, a Nap még nem nyugodott le, de Lunát meg mégse zavarhatták a saját szobájában! Így hát Frank mély meghajlását követően kifejtette Celestiának, hogy ők valójában a testvérével szeretnének beszélni. A Hercegnő mosolyogva végigmérte őket – valószínűleg fölismerte mindkettejüket –, aztán tollat s papirost varázsolt elő a semmiből, s gyorsan lefirkantott pár sort.

– Pár perc türelmet kérnék, Luna mindjárt jön – mondta derűsen, miután egy gyors villanással eltüntette az irományt. – Feltételezem, hivatalos ügy.

– Igen, Felség – hajolt meg újra Frank.

– Maradjatok nyugodtan! – Celestia közben már intett is az őröknek, hogy engedhetik a következő látogatót.

Így aztán fültanúi voltak egy feltételezhetően roppant fontos, de felettébb unalmas beszélgetésnek egy mostanában megszervezésre kerülő szabadtéri rendezvényről. Legalábbis részben, mivel időközben egy oldalsó bejáraton megérkezett Luna Hercegnő is. Frankékre épp csak rápillantott, aztán nyomban el is foglalta a helyét a testvére mellett, s kifürkészhetetlen arccal maga elé szögezte a tekintetét. Frank pedig innentől kezdve hiába igyekezett, már fél füllel sem tudott odafigyelni a mellette zajló tárgyalásra. Minden figyelmét lekötötte a Hercegnő, na meg Swatter, akiből mostanra már szinte sütött az aggodalom.

– Én köszönöm, Felség! – hajtott térdet a beszélgetést lezárandó az elegáns kanca, mire Frank nyomban felkapta a fejét. Most már ők jönnek!

Míg az ismeretlen póni kisétált a teremből, Luna és Celestia helyet cseréltek a trónszéken, s Celestia már el is indult kifele, a testvére azonban utánaszólt.

– Nem kell menned, hamar végzünk – jegyezte meg, mire Celestia megállt, s kíváncsian visszafordult.

A kis elszólás bőven elég volt Franknek, hogy még jobban megharagudjon a Hercegnőre. Szóval már őt is semmibe veszi? Na azt nem fogja hagyni! Minden további udvariaskodást mellőzve kihúzta magát, és a trón elé lépett.

– Úrnőm, nem engedted el Swatter társait. – Csupán ténymegállapítás volt, mégis kemény és számon kérő a maga egyszerűségében. Dacosan Luna szemébe nézett, de ő nyugodtan állta a pillantását.

– Ezt jól látod, hadnagy – felelt kimérten.

– És ennek mégis mi az oka? – kérdezte továbbra is nyugodt hangon Frank, pedig szinte érezte, ahogy a levegő megfeszül körülötte. Még Swatter is oldalba bökte, de ez alkalommal tudomást sem vett róla.

– Nem tartozom neked számadással a döntéseimért, hadnagy.

Luna hangja még mindig higgadtan csengett, ezért hát a csődör tovább ütötte a vasat.

– Szerintem meg igen! – emelte fel a hangját, de közben az se kerülte el a figyelmét, hogy oldalról Celestia is milyen döbbent képet vág. – Ez a póni itt mellettem – közelebb húzta magához Swattert – hajlandó lett volna érted az életét is feláldozni! Ahogy Jellyék és én is! Mégsem érdemlünk meg még csak egy tisztességes választ sem?!

Luna arcán a vonások megkeményedtek, de a hangjában most sem tükröződött zaklatottság.

– Ne haragudj, Tia, azt hiszem, mégiscsak jobb lenne, ha kint várnál.

A másik Hercegnő is meg tudta őrizni a méltóságát – bár tőle ez egyáltalán nem volt meglepő –, s mosolyogva aprót biccentett, aztán magukra hagyta őket.

– Nettle hadnagy… – kezdte csöndesen Luna, mikor a testvére becsukta maga mögött az ajtót.

– Felséges Úrnőm, ő… – próbált közbeszólni remegő hangon Swatter, de a Hercegnő leintette.

– Az egyezségünk nem szólt arról, hogy Swatter segítségéért cserébe szabadon fogom engedni a többi lázadót is, akik az egész országunk biztonságára törtek, s a puszta fennmaradását veszélyeztették. Sőt, olyan ígéretet sem tettem, miszerint Swatter kegyelmet kapna. A megállapodás szerint a küldetés idejére kijöhetett a börtönből mindannyiunk, még a saját érdekükben is. Aztán a döntésemet módosítottam, látva az igyekezetét. Swatter mostantól újra Equestria szabad polgára, a múltját pedig elfelejtjük.

– És hol marad ebből a döntésből a tisztesség és a becsület?! – csattant fel Frank. – Az mit sem számít, hogy ő volt az egyetlen póni, akiben még reménykedhettek, hogy bizonyítsa neked: megváltoztak, és megbánták tetteiket?! Mert Swatter tényleg mindent megtett! Többet, mint a legjobb éjjeliőreidtől várhatnál! Mégis mi…? Mi kéne ahhoz, hogy kinyisd végre a szemed?!

– Nettle hadnagy, nem tűrjük eme hangnemet velünk szemben! – üvöltötte a trónszékből fölemelkedve túlvilági hangon a Hercegnő. – Miképp vetted a bátorságot így beszélni velünk?!

Szikrázó szemekkel s vadul lobogó sörénnyel közeledett feléjük. Frank azonban konokul megvetette a lábát, saját magát akadályozva meg abban, hogy elhátrálhasson. Érezte, hogy Swatter elbújik mögötte a Hercegnő haragjától, de most nem foglalkozott vele.

– Azért vettem, mert szeretném azt hinni, hogy az Éjszaka Hercegnője, akiért mindig is harcoltam, és akire mindig felnéztem, nem Equestria halhatatlan és elpusztíthatatlan zsarnoka, hanem a pónik igazságos és örök védelmezője!

Luna mozdulatlanná dermedt. Mintha még a sörénye is jéggé fagyott volna, a szemének ragyogása pedig kialudt. Csak egy pillanatig tartott, aztán a Hercegnő újra visszatért normális állapotába, s bánatosan félrefordította a fejét. Frank már várta, hogy újra kiabálni kezd, de Luna csak halkan szipogott.

– Nem akarom, hogy ti is elnyomókként gondoljatok ránk – suttogta végül remegő hangon.

– Akkor miért nem hagytad őket elmenni? – kérdezte halkan a csődör.

– Mert… mert… – suttogta még halkabban Luna, de nem jutott előrébb.

– Felség! – lépett előre Swatter, s térdre borult a Hercegnő előtt. – Minthogy immár nem vagy Nightmare Moon, készen állok, mind készen állunk hűséget esküdni neked, ha kívánod! Nem akarunk az ellenségeid lenni, nincs okod tartani tőlünk!

A Hercegnő közelebb lépett a kancához, s a patáját a vállára helyezte.

– Megfontolom az ajánlatodat – mondta sörényszálnyit uralkodóibb hangnemben, de még mindig megrendülten. – De kérlek, légy egy kicsit még türelemmel, s érts meg engem. Egy ilyen döntés nagy felelősséggel jár; csak akkor hozhatom meg, ha biztosítani tudom a megfelelő körülményeket. S kérlek, bízzatok bennem! Ezennel ünnepélyesen megígérem: fogok megoldást találni a kérésetekre, s amint lehet, biztosítom számotokra a szabad távozás lehetőségét!

* * *

A trónteremből kilépve mással sem találkoztak, csak kíváncsi arcokkal. Még a két őr sem tudta megállni, hogy oda ne forduljon feléjük. Frank viszont csak szélesen elvigyorodott, aztán visszaigazította az egyik csődör állát, mielőtt még az leesett volna a földre. Pillanatok alatt félrehúzódott az útjukból mindenki, csupán lopva pillantva feléjük. Nyilván mind hallották, amint Luna ordított vele, így hát annál nagyobb volt a döbbenet, hogy ilyen nyugodtan és jókedvűen hagyta el a termet. Bezzeg Swatter még most is remegett az idegességtől. Ahogy Frank rápillantott, lesütötte a szemét, és elmosolyodott, de látszott rajta, hogy egész testében reszket.

– No, akkor beugrunk a haverokhoz? – kérdezte Frank, mikor már a lépcsőkön sétáltak lefele.

– Úgy érted…? – kérdezett vissza csillogó szemmel a kanca. – Igen! Igen, persze, menjünk!

Látszott rajta, hogy még mondani akar valamit, de aztán csak pironkodva elfordult. Akárhogy is, sokkal jobb hangulatban igyekeztek a börtön felé. Frank örült annak, hogy végre sikerült jókedvre derítenie a kancát, de más oka is volt a vidámságra. Alig várta már, hogy elmesélhesse Trinketnek az egész kalandot az elejétől a végéig. Korán volt még, ilyenkor neki kellett még őrködnie az alsó szinten… hacsak azóta nem változott a helyzet. Valamivel meg kéne neki köszönnie ezt az egészet! Nélküle nem ismerhette volna meg se Swattert, se Conkert, s valószínűleg még most is otthon búslakodna egymagában. A legjobb az lett volna, ha hozhatott volna neki valami szuvenírt a griffek földjéről! Ő úgyis ugyanúgy imádta ezeket a kattogó vackokat, mint Conker. Kár, hogy most így utólag már nem volt lehetősége ilyesmire!

Akkor vegyen neki valamit? Ha édességet adna, Trinket leharapná a fejét… Így is mindig panaszkodott, hogy milyen nehezen áll ellen a csábításnak. Ruhának, vagy ékszernek biztos örülne, viszont Frank pontosan tudta magáról, milyen csapnivaló ízlése van. Főleg hogy az efféle tárgyaknak jelentős élvezeti értéke pont a kiválasztásukban és felpróbálgatásukban rejlik. Vagy vegyen neki… Nem, nem, már maga az ötlet is túl abszurd volt! Élénken élt még benne az emlék, amikor először és egyben utoljára virággal próbálta poénból meglepni a barátját…

Akkor nagyon fiatalok voltak még mindketten. Újoncok az Éjjeliőrségnél, és még az alapkiképzésen sem estek át teljesen. Trinket születésnapja vészesen közeledett, neki meg jó szokása szerint nem volt semmi értelmes ötlete, mit is adhatna neki a jeles alkalomra, a kanca nagykorúságát megünneplendő. Tanácstalanul járkált fel-alá a szobájában, amikor hirtelen eszébe jutott valami. „Kancának adj virágot! A kancák szeretik a virágokat!” – mondogatta néha a nagyapja. Elképzelte Trinketet egy hatalmas csokorral a patájában, s a kép olyan nevetségesre sikerült, hogy azonnal tudta: nem fog tudni ellenállni, hogy ne nézze meg élőben is.

Az alkalomnak megfelelően össze is állíttatott egy majdnem ötven szál virágból álló csokrot, s hozzá kért még valami rettenetesen csicsás díszítést is a hatás kedvéért. A végeredmény mondjuk nem sikerült olyan szörnyűre, de egyértelműen teljesen összeegyeztethetetlen lett a kanca személyiségével. Alig várta, hogy láthassa a reakcióját! Büszkén vigyorogva cipelte végig varázslattal lebegtetve a virágkölteményt a barakkon, míg oda nem ért Trinket szobájához. Magában jót mulatott a meglepett, kíváncsi pillantásokon. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy páran még a nyomába is szegődtek, várva, mi fog kisülni ebből a látványos bevonulásból.

Megállt a kanca ajtaja előtt, bekopogott, aztán gyorsan elrejtőzött a hatalmas csokor mögött. Magában visszaszámolt, ahogy meghallotta a közeledő lépteket, s még szélesebben elvigyorodott, amikor nyikordult az ajtó. Bár takarásban volt, de így is elképzelte a kanca döbbent képét.

– … kettő… egy… – fejezte be a számolást, aztán teli torokból elkurjantotta magát. – Boldog szülinapot, Trin!

Előrelendítette a virágokat, s kis híján rá is borította az egészet a kancára. A csokor mellett kidugta a fejét, s vidáman szemlélte az ötlete eredményét. Az egyébként narancssárga kanca arca most bordó színben pompázott, s az érzelmek kibogozhatatlan kavalkádja játszott rajta.

– Nem cáfoltál rá magadra, hülyegyerek – szólalt meg harsányan Trinket, mikor végre megtalálta a hangját. – Mit egyensúlyozol azzal a gazzal, mi?

– Neked hoztam ajándékba, te észlény! Na, fogd meg, mer' rád borítom!

– Néha nem értem a humorodat… – csóválta a fejét még mindig vöröslő arccal a kanca, de nem vette át a csokrot. – Mi vagyok én, a barátnőd?!

– Nem, de attól még imádlak! – kacagott a csődör. – Viszont most már tényleg fogd meg, mert Celestia nevére esküszöm, hozzád vágom az egészet!

Trinket körbenézett, s elhúzta a száját a kisebb tömegtől, akik körülöttük gyülekeztek nézni a műsort. Sóhajtott egyet, aztán ő is elmosolyodott, s közelebb lépett Frankhez.

– Persze, én hős lovagom! De ki kell ábrándítsalak, virágot csak csókkal fogadok el!

Azzal lehunyta a szemét, és olyan idétlenül csücsörített, hogy Frank nevettében elvágódott a padlón, s már a varázslatát is alig bírta fenntartani, komolyan azzal fenyegetve, hogy akaratlanul is be fogja váltani a virágokkal kapcsolatos fenyegetését. Az éjjeliőrök hangos nevetéssel és patadobogással jutalmazták a műsort. Trinket azonban nem tágított: még csak ki se nyitotta a szemét, amíg a csődör föl nem kelt a földről, és oda nem lépett hozzá. Frank viszont nem tudta eldönteni mit kezdjen vele. Bolond kanca, mindig megpróbálta felüllicitálni… És többnyire nyert is… Gondolt egyet, megfogta Trinket fejét, aztán jókora cuppanós puszit nyomott az arcára.

Az éjjeliőrök csalódottan huhogtak, a kanca pedig halkan ciccegett. Mert most mégis mit vártak?

– Volt már jobb – állapította meg Trinket, miután kinyitotta a szemét. – Na nem baj, magának elnézem, hogy elhibázta a célpontot, kadét! Gyere, na, ne ácsorogjunk itt a hidegben!

Marhaság. A barakk remekül volt fűtve.

– Hé, ezért törtem magam? – méltatlankodott Frank, jócskán rájátszva a szerepére. – Fogd má' meg ezt a csokrot, asszony, ne szórakozz velem!

– Jól van, ha csak ennyi kell a boldogságodhoz! – sóhajtott a kanca, azzal végre valahára a patájába vette a hatalmas bokrétát. – Na, örülsz?

– De még mennyire! – vigyorodott el a csődör. – Hé, pónik, kinek van fényképezőgépe?

– Hülye… – állapította meg Trinket, s visszahátrált a szobájába. – Na gyere be, te, mielőtt még megfázol! Majd én megmelengetlek!

– Megyek, drágaságom! – gügyögte válaszul.

Frank még hátranézett a kapuból, s vidáman intett a „közönségüknek”, mire a pónik újabb nevetgéléssel és füttyögéssel válaszoltak. Na igen, nem nagyon ismerte még őket, de már kitapasztalta, mennyire szokták élvezni, ha produkálják magukat…

Megrázta a fejét, s döbbenten vette észre, hogy Swatter szembefordult vele. Vajon mikor? Nem is vette észre… Ennyire elkalandozott volna? Márpedig a kanca kérdőn felvonta a szemöldökét, amiből sejtette, hogy igen a válasz.

– Ne haragudj, mondtál valamit? – kérdezte bizonytalanul.

– Nos… igen? – kérdezett vissza kissé számon kérően a kanca. – Ami azt illeti, már vagy öt perce folyamatosan beszélek hozzád. Próbáltalak magadhoz téríteni, neked meg épp csak a nyálad nem folyt ki!

– Hopsz! – vigyorgott zavartan Frank. – Bocsi, majd igyekszem elkerülni az ilyeneket.

– Az utóbbi három napban is volt egy ilyen rohamod – jegyezte meg aggódva Swatter. – Nem lenne jó itt is elmenni orvoshoz?

– Nyugi, ismerem magamat! Egy hetet adj, és jobb leszek, mint újkoromban!

– Nem vagyok nyugodt – dohogott a kanca. – Ha rosszabb időpontban kap el egy ilyen, a végén még bajod esik! Leesel valahonnan, vagy ilyesmi…

– Akkor majd kerülöm a magas helyeket – öltötte ki a nyelvét Frank.

Továbbindultak, de Swatter még percekkel később is csóválta a fejét, ahányszor csak a csődör felé fordult. Csak akkor látszott továbblépni az aggodalmán, amikor látótávolságba került a várbörtön. Onnantól kezdve a figyelmét teljesen lekötötte a rácsos ablakú épület. Olyan vágyakozva nézett az ajtaja felé! Biztos nagyon hiányoztak már neki a barátai. Mikor azonban odaértek, a két pegazus őr sorompóként fölemelte a szárnyát, blokkolva az útjukat.

– Miért próbálkozik megint, hadnagy? – kérdezte az egyikőjük. – A parancs világos volt. Talán én nem voltam elég egyértelmű?

– Beszéltem a Hercegnővel – próbálta lenyomni Frank a csődörök szárnyait, de azok nem engedtek.

– Valóban? Nem hallottam róla!

– Érdekes, azt hittem egész Canterlot hallotta! – vonta fel a szemöldökét a hadnagy.

– Nézze, uram, vagy paranccsal jön, vagy sehogy!

– Hagyd, Nettle! – húzta gyengéden hátra Swatter. – Nem akarom, hogy ebből gond legyen.

– Ugyan már, hiszen…! – kezdte volna a csődör, de Swatter mosolyogva a szájára helyezte a patáját.

– Azt mondta, legyünk türelemmel. Nekem elég ennyi.

– Nekem meg nem! – Frank idegesen prüszkölt, s újra megpróbált utat nyitni magának, azonban az őrök nem tágítottak. – Na mi van, fiúk, engem se engedtek be? Hallottátok a hölgyet! Ő kint marad, én meg bemegyek, és beszélek a társaival!

A két csődör kelletlenül visszahúzta a szárnyát.

– Tényleg megtennéd? – kérdezte halkan Swatter.

– Ugyan, ez a legkevesebb!

– Nyugtasd meg őket, kérlek! Mondd el, mi történt, és mondd meg, hogy mindent megteszek, hogy minél hamarabb kihozzam őket!

– Számíthatsz rám! – kacsintott Frank, aztán előhalászott egy kulcsot, s odadobta a kancának. – Akkor viszont már beszélek Trinkettel is, úgyhogy sokáig elleszek. Nyugodtan menj fel a lakásomra, és érezd magad otthon! Fújj egyet! Persze csak ha gondolod! Ja, és éjszakára is szívesen látlak, ha nincs hol aludnod!

– Köszönöm – motyogta lecsapott füllel a kanca. – Nagyon rendes vagy. És amúgy merre laksz?

– Arra elmész, és a második utca balra – mutatta a csődör. – A ház- és lakásszám rajta van a bilétán.

Swatter zavartan mosolyogva a szügyéhez szorította a kulcsot, és bólintott, aztán lassan megfordult, és elindult a mutatott irányba. Frank még jó darabig nézett utána. Olyan jó volt, hogy végre jobb kedvre deríthette a kancát. Sok időbe telt, de tán végre sikerült vele is megkedveltetnie magát. Swatter megállt, és egy pillanatra visszafordult. Ahogy a szemük találkozott, Frank érezte, hogy kezd elpirulni, s bár a távolság miatt nem tudta jól megítélni, sejtette, hogy a kanca is ugyanígy járt, mert lesütötte a szemét, és sietősen továbbindult.

* * *

A börtön semmit sem változott legutóbbi ittjárta óta. Mosollyal az arcán lépdelt a cellák között egyik teremből a másikba, de közben mélyen a gondolataiba merült. Csak az előtt a terem előtt fékezett le, ahol Swatter társait tartották fogva. Egy pillanatra végigfutott az agyán, hogy meg kéne őket viccelni, de szinte azonnal le is mondott róla. Nem, ez ebben a helyzetben nagyon gonosz lett volna! Na jó, talán egy egészen pici mértékben mégis…

Komolyságot erőltetett az arcára, s úgy lépett be a Boszorkánymester egykori hívei közé. A két denevérszárnyú csődör azonnal biccentett neki, de a raboknak kicsit tovább tartott felfogni a látogatásának jelentőségét. Mikor viszont az egyik citromsárga kanca fölpattant az ágyáról, és megkocogtatta a rácsát, mind odagyűltek a celláik széléhez, hogy minél többet láthassanak. Frank pár pillanatig még tudta tartani a pókerarcot, de aztán nem bírta tovább, és szélesen elmosolyodott.

– Sikerült? – kérdezte egy halványzöld csődör mellette.

Frank jelentőségteljesen bólogatott, mire megkönnyebbült sóhajok töltötték be a termet.

– Swatter merre van? – szólalt meg ugyanaz a sárga póni, aki az előbb a többieket is figyelmeztette.

– Nincs semmi baja, csak még nem jöhetett be – felelt Frank. – Üzeni, hogy tartsatok ki, mert ha minden jól megy, hamarosan kijöhettek!

Bár mindig mindenkinek ilyen jó híreket hozhatna! Olyan szívmelengető volt látni őket, ahogy örültek! Volt, aki az ágyán ugrált, voltak akik a rácsokon átnyúlva próbáltak ölelkezni, valaki pedig csak csendben, felszabadultan vigyorgott. Hogy lehettek ezek a pónik valaha egy elvetemült, sötét terveket szövögető csoport, akiket mindenki rettegett? Tán tényleg tiszta szívből helyesnek érezték, amit tesznek…

– Na, pónik, ki kíváncsi a sztorira? – kérdezte vidáman, mire szinte mindenki azonnal fölemelte a patáját. – Reméltem, hogy ezt felelitek! Akkor tessék kényelembe helyezkedni, mert hosszú lesz!

Azonban nem kezdhetett bele, mert újra nyílt az ajtó, s két kanca lépett be hozzájuk. Egy zöldessárga unikornis és egy szürke földipóni, hegedűvel a hátán. Mi a fene? Hát ezek meg mit akarhatnak? Többen is az érkezők felé fordultak, mire a hegedűs behúzta a nyakát, a másik meg elvigyorodott.

– Szevasz, Franky! – köszöntötte a meglepett csődört. – Rég láttalak!

– Ismerjük egymást?

– Prism vagyok, zsenikém! – csóválta a fejét a kanca, s közben a szőre mintha zöldesebb árnyalatot vett volna fel.

– És meg vagy lepve, hogy nem jöttem rá? – ráncolta az orrát Frank. – Még ha időben jöttél volna, akkor rendben van, de így! Tényleg, hogy-hogy ilyen korán…? És ki ez a bűbájos hölgy az oldaladon?

– Octavia Melody – biccentett kimérten a szürke kanca. – Örülök a szerencsének!

– Milyen szép neve van kegyednek! – Frank odalépett hozzá, s a kanca engedte, hogy megcsókolja a patáját. – Frank Nettle hadnagy, szolgálatára!

– Öregem, hihetetlen vagy! – prüszkölt Prism. – Volt már olyan kanca az életedben, akivel egy perc alatt ne próbáltál volna kikezdeni?

Frank merengve tanulmányozta a mennyezetet, aztán megvonta a vállát.

– Az attól függ! Rokonok beleszámítanak?

– Idióta – somolygott Prism. – De a humorod még a régi. Trinket örülni fog neked! Hozzá jöttél, nem?

– Kivételesen nem, de természetesen meg fogom látogatni! Mármint… most itt vagy, szóval igazából le is váltod, vagy mi ez az egész?

– Csak tartunk egy kis privát előadást a… khm… barátunknak. De amúgy igen, ha már itt járok, le is váltom – mondta a kanca, aztán közelebb húzódott Frankhez, s a fülébe súgott. – Úrnőnk ma reggel szörnyen ideges volt, és szerintem rajta akarja levezetni. Nem tudom, mi lehetett az oka, de biztosan összefügg a lidérccel.

Szegény Luna! Frank máris kezdte megbánni, amiért ilyen hangon beszélt vele. A Hercegnőnek így is volt épp elég baja, s még ha pónihoz nem méltó módon is bánt Swatter barátaival, akkor sem érdemelte meg, hogy még ő is letámadja… Ő csak a lelkiismeretére akart hatni, nem pedig bántani!

Ellenben azt nagyon is szívesen nézte volna, ahogy az Úrnő megszorongatja kicsit azt az álnok teremtényt ott lent abban a cellában. Ilyenkor tudta igazán megérteni Conker álláspontját Swatterrel és a többiekkel szemben. Tényleg nem érdekelte, mit érezhet a lidérc, vagy vétkes-e egyáltalán ő személyesen bármiben; azt akarta, hogy szenvedjen! Ez úgyis apróság azzal szemben amit Rosie-val műveltek azok a szemetek!

– Veletek tarthatnék? – kérdezte elkomorodó arccal.

– Természetesen, ha szeretnél – veregette meg a vállát Prism.

– Elnézést, hadnagy! – szólalt meg mögötte valaki. Hátrafordult, s látta, hogy ugyanaz a sárga kanca volt, aki eddig is kérdezgette. Talán Sunflowernek hívták… A kanca könyörögve nézett rá, s úgy kapaszkodott a rácsba, mintha attól félne, kirántják alóla a padlót. – Nem mondja el, mi történt?

– Dehogynem! – bólintott Frank. – Előre is elnézést kérek, de ezt nem hagynám ki! Utána viszont ígérem, olyan részletesen mesélek majd, hogy még meg is unjátok!

– Bocsánat, hadnagy! – A kanca elengedte a rácsot, és meghajolt. – És köszönjük!

Kicsit kellemetlenül érintette, hogy ennyire megalázkodnak előtte. Semmi szükség nem volt ilyesmire, ám most nem ért rá ezt kifejteni nekik. Kinyitotta a felvonó rácsát, aztán mosolyogva betessékelte a két kancát, s ő is beszállt melléjük. Alig fértek el, kicsit hozzá is préselődött a hegedűshöz, de cseppet sem bánta. Nem akart udvariatlan lenni, de nem tudta megállni, hogy nézelődést mímelve óvatosan meg ne szaglássza a szürke kanca sörényét. Hmm… mint a medvecukor… Milyen kellemes! Milyen apró, jelentéktelen részlet, mégis mennyivel jobb lett tőle a hangulata!

Kedves mosollyal kifelé is előre engedte a két pónit, pedig ő maga is alig várta már, hogy bemehessen Trinkethez. Egy egész rövid időre meg is feledkezett a lidércről, s vidáman figyelte amint Prism kinyitotta az ajtót. A legjobb lenne elbújni, aztán Trinket nyakába ugrani, amikor jön kifele… Bár nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni, így inkább letett az ötletről. De majd ha alkalom adódik, úgyse ússza meg!

Így viszont csak konszolidáltan integetett legkedvesebb barátjának, amíg az helyet cserélt Prismmel – aki azóta már fölvette öreg földipóni-formáját. Trinket szeme fölcsillant, ahogy meglátta őt, de most ő se szólalt meg, mindössze finoman meglökte a csődört mikor elment mellette, s a farkával játékosan megsuhintotta az orrát. Frank elvigyorodott, s a kanca után fordult. Ő még a kijáratból visszafordulva megcsókolta a saját patáját, s a csődör felé fújt, aztán huncutul vigyorogva behúzta maga mögött az ajtót.

– Na gyerünk, Tavi, pörgessed! – szólt oda Prism a szürke kancának, amint elhelyezkedett a hintaszékben.

Octavia bólintott, és leemelte a hátáról a hegedűtokot. Frank kíváncsian figyelte a ténykedését. Érdekes ötlet volt a Hercegnőtől, de az alapján amit a többiek meséltek a lidércekkel vívott egyetlen csatájukról, volt benne ráció. Ha akkor képes volt egyetlen póni a lények többségét harcképtelenné tenni puszta zajkeltéssel, érdemes lehet ezt is kipróbálni. Még akkor is, ha az valamiféle varázslat volt, míg a kanca hegedűje valószínűleg csupán hétköznapi hangszer.

A lidérc viszont láthatóan nem vett róluk tudomást. Ugyanolyan némán és közömbösen hevert, a lábait maga alá húzva. Még a szemét se nyitotta ki, csak a fülét ingatta néha. Na, majd meglátjuk, ezt is ugyanúgy tűröd-e!

A szürke kanca végzett az előkészületekkel, s az állához emelte a hegedűt. Rögtön az első hangok olyan hamiskásra sikerültek, hogy még Frank is elfintorodott. Nem volt épp egy zeneszerető típus, de volt olyan irányzat, amit kimondottan kedvelt. A szóló hegedű azonban azok közé tartozott, amit még akkor is nehezen viselt hosszabb távon, ha jól be volt hangolva, és a művész is ügyes volt, aki játszott rajta. Csak azért nem fordult ki mégse a teremből, mert Octavia nem folytatta, hanem csak állítgatott valamit a hangszer nyakán.

– Elnézést! – motyogta a kanca halványan elpirulva. – Rég volt már a patámban hegedű…

– Ugyan, ne zavartasd magad! – somolygott Prism, s előredőlt a székében, a szemét a lidércre szögezve.

Egy rövid, halk hangolást követően aztán Octavia belekezdett. Először picit lassan, aztán egyre gyorsabban játszott, bár láthatóan rettenetesen frusztrálta, amiért nem megy neki úgy, mint szokott. Frank azonban nem a zenével volt elfoglalva, sokkal inkább annak a hatásával. A lidérc alig fél percig tudott csak mozdulatlanul maradni, aztán lassan fölállt a cellája szélében, hátat fordított nekik, újra lefeküdt, s lecsapta a füleit. Na igen, de elmenekülni akkor sem tudott a hegedűszó elől! Most megvagy, te mocsok!

Frank elégedetten vigyorgott, nekitámaszkodott Prism hintaszékének, s onnan figyelte a lidércet.

* * *

Na jó, ez kezdett unalmassá válni… Némi idő elteltével ugyan Octavia kezdett újra belejönni a játékba, s egyre virtuózabbak lettek a mozdulatai, ami kimondottan élvezetessé tette a zenéjét, viszont a lidérc, amióta megfordult, nem volt hajlandó még csak megmoccanni sem. Kicsit szenvedhetett volna látványosabban… Így nem csak elvette az örömét – bár Frank már nagyon utálta magát, hogy más nyomorán élvezkedik –, hanem még abban is elbizonytalanította őket, hogy egyáltalán hallja-e a muzsikát.

Már az is megfordult a fejében, hogy mégse várja meg, mi sül ki ebből az egészből, amikor váratlan esemény zavarta meg őket. Bár bejönni nem látta, s a felvonó zörgését se hallotta, mikor oldalra nézett, az ajtóban már ott állt egy kicsi, halványkék szőrű kanca, s olyan riadtan bámulta a hegedűsüket, mintha az egyenesen az életére tört volna. Mielőtt még azonban alaposabban megnézhette volna magának, a kis póni a termetét meghazudtoló hangerővel elbődült.

– Azonnal… kifelé… mindenki!

Miért, talán tűz van? – akarta kérdezni, de Prism megelőzte.

– Francnak kellett ilyen korán jönnöd!

Aha, szóval ismeri! Viszont Prism reakciójából ítélve nem lehettek túl jóban… És azt is csak most vette észre, milyen csinosan volt felöltözve! Fenébe is… ez a gyengéje! Az az áttetsző, uszályszerű szoknya! Eh, pont olyan, mintha takarna valamit, de közben sejtelmesen ugyan, mégis mindent megmutat! Bár a kanca messze nem volt olyan dögös, mint Swatter, így se tudta levenni róla a szemét. Meg aztán volt is valami a kisugárzásában…

– Ő kicsoda? – kérdezte.

– Majd elmesélem – legyintett Prism.

– Azt… mondtam… kifelé! – üvöltött immár magából kikelve a kanca.

Jó, így már cseppet sem volt nőies… viszont Franket még mindig jobban lefoglalta a kis póni ruhája, semmint ezen fennakadjon. Hát… lenne pár kanca, akit szívesen megnézne így felöltözve! Meg mondjuk ezen is egész jól állt, azt meg kell hagyni.

– Legyen. Húzzunk el innen! Frank, légy már olyan jó, és őrködj majd helyettem odafönt, amíg megiszom egy kávét! – Prism nehézkesen fölkelt a székéből, és intett nekik.

– Igenis! – szalutált vigyorogva, de azért kifelé menet nem tudta megállni, hogy ne bámulja meg még egyszer a kis kancát. De ő meg milyen rondán nézett rá! Nem túl szerencsés: így csak még aranyosabb volt azzal a kiscsikósan befont sörényével, meg azzal a pici dísznyereggel. Bár igaz, az is érdekes, vajon miért öltözött ki így? Mondjuk Trinket is ki szokott, láthatóan minden ok nélkül is, de ehhez a kancához ez ránézésre sem igazán illett annyira.

Mindegy, majd Prism úgyis elmondja. Octaviával zárva a sort kimentek a teremből, aztán beszálltak a felvonóba. A szürke póni láthatóan nagyon megszeppent a történtektől, Franknek ezzel szemben nem csak nem sikerült kedvét szegnie a kis kancának, de még föl is vidította.

– Szóval ki volt ez? – fordult Prism felé, mikor már körülbelül félúton jártak.

– Egy zenésztársam – felelt halkan Octavia, aztán zavartan a szája elé kapta a patáját. – Bocsánat! Azt hittem, nekem szólt a kérdés.

– Ugyan, semmi gond! – nyugtatgatta Prism. – Amúgy ez, kérlek alássan, Firebolt kishúga volt.

– Komolyan? – csodálkozott Frank. – És mi a jó eget keresett itt?

– Maradjunk annyiban, hogy az Úrnőnek vannak néha érdekes ötletei – húzta el a száját a kanca.

Amikor visszaértek a Boszorkánymester egykori híveihez, Prism kikísérte a hegedűsüket, aztán ígéretéhez híven egy jókora bögre gőzölgő kávéval tért vissza. Frank addigra már nagyban benne volt a mesélésben. Most már igazából szükségtelen volt bárki előtt is titkolózni, habár a hangját azért visszafogta, hogy a teremben lévőkön kívül más ne hallhassa, amiket mond. Arra viszont már nem vette a fáradtságot, hogy kiküldje a két denevérszárnyú őrt, mindössze finoman megjegyezte: ha bármi is kiszivárog azokból, ami idebent elhangzik, vele gyűlik meg a bajuk.

A rabok nagy örömére Frank tartotta magát az adott szavához, és felettébb részletesen számolt be a griff-földeken tett utazásukról. Persze diszkréten kihagyott pár olyan apró, ám annál kínosabb részletet, mint például, hogy az új vezérükkel egy ágyban töltötte a hajóutakat. Ettől függetlenül úgy érezte, elég izgalmasan sikerült előadnia a történetet, mivel Prism is – aki nyilván sokkal kevésbé volt érdekelt az ügyben – kíváncsian hallgatta, s közben kényelmesen szürcsölgette a kávéját.

Már ott járt, amikor Longbuoy mellett lerakták a repülőiket, amikor a felvonó visszaért hozzájuk, s a kis kanca, aki eddig a látogatását töltötte a lidércnél, most újra felbukkant, ezúttal fekete köpeny alá bújva. Pár pillantásnál többet nem pazaroltak egymásra, viszont ezt követően Prism hamarosan lehajtotta a maradék italát, s kelletlenül visszatért a posztjára.

Frank is kicsit begyorsított a mesélésen, viszont amikor ahhoz a részhez ért, amikor a griffek utolérték őket a vízen, a pónik rémülten felhördültek, aztán úgy elárasztották kérdésekkel, hogy egészen összezavarodott tőle. Azt se tudta, mire válaszoljon, vagy hol tartott egyáltalán. Hamarosan azon kapta magát, hogy csak bámul és bámul maga elé, miközben a többiek kiabálnak körülötte. Érezte, hogy megint nehezebben forog az agya, azonban végre-valahára már nem zárta ki az elméjéből a külvilágot, mindössze korlátozottabban volt képes felfogni. Ennyit Swatter aggodalmáról, máris mennyivel jobban van!

Elmosolyodott, aztán magasba tartott patával elhallgattatta a pónikat, s ő maga kezdte el szép lassan elmesélni az élményeit a griffekkel, a napszemüveges csődörrel és a zebrával. Entropy nevének említésére többen is döbbenten eltátották a szájukat, de mikor elmondta, miképp vetett véget a boszorkány életének, lelkes lábdobogással jutalmazták érte. Még gyorsan összefoglalta, hogy ki mennyire úszta meg ép bőrrel a küldetést, aztán viszont elköszönt, és magukra hagyta a pónikat a gondolataikkal. Úgy érezte, ideje hazamennie. Nem akarta, hogy Swatter unatkozzon, vagy magányos legyen. Remélhetőleg megtalálta a lakását…

Kényelmesen sétálva indult, de mire odaért a házához, már ügetett. Bár nem különösebben aggódott, azért nagyot fújt, amikor meglátta a papírfecnit a lábtörlőjén. Ezek szerint idetalált. Kicsit hülyén érezte magát, hogy a saját ajtaján kopog, de azért úgy látta, így mégiscsak udvariasabb. Válasz azonban nem érkezett, ezért kicsit hangosabban megismételte.

Várt egy kicsit, aztán lenyomta a kilincset. Még ki se nyitotta az ajtót, az orrát máris megtöltötte a rózsaillat. Nem volt túl tömény, inkább pont kellemes. Meglepetten kukucskált be a résen a langyos félhomályba. Na, még így se látta a saját lakását! Az előszobában a fal két oldalán végig égő gyertyák szolgáltattak hangulatvilágítást, a szobája felől pedig lágy, halk zene szólt. Swatter megtalálta volna a lemezjátszóját? Pedig azt is jó rég használta már!

Becsukta maga mögött az ajtót, aztán mélyet szippantott az illatos levegőből. Kíváncsian fülelt, de a zenén kívül nem hallott mást. Swatter ezt vajon az ő kedvéért csinálta, vagy csak tényleg komolyan vette, hogy érezze magát otthon? Mindenesetre kimondottan jó érzés volt erre hazatérni. Főleg az a tudat, hogy nem lesz egyedül.

Lassan a saját szobája felé indult, de közben azért bepillantott minden más helyiségbe, ami mellett csak elhaladt, ám nem látta a kancát. Mikor viszont elért a hálójáig, jóformán földbe gyökerezett a lába. Swatter ott feküdt, pont az ő ágyán, félig oldalt fordulva, egy vékony selyemtakaróval borítva magát martól lefelé. A kanca láthatóan jó alaposan megfürödhetett, mert a szőre szinte ragyogott még a gyenge fényben is, a sörénye pedig folyékony aranyként borult a vállaira, s az egyik szemét is kissé kitakarta, ezzel még elbűvölőbbé téve a póni arcát. Sőt, a kanca még az amúgy is hosszú szempilláit is kihúzta. Hogy ehhez honnan találhatott eszközt, arra vonatkozóan Franknek nem sok tippje volt. Tán még régebben hagyhatta nála egy másik kanca?

És akkor találkozott a szemük. Frank abban a másodpercben tudta: ezt a pillantást soha az életben nem fogja elfelejteni…

– Szia, Frank! – búgta halkan a kanca, s megrebegtette a szempilláit.

Ez érdekes… még nem is szólította ezen a nevén… Vajon miért…?

Ó!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.