7. fejezet

A Narwhal

Le sem tagadhatta volna, mennyire élvezte a helyzetet. Egy igazi, régimódi besurranós küldetés! Új, ismeretlen terep! És mindennek a tetejébe négy kanca, akik bármelyik pillanatban egymás torkának ugorhatnak! Egyetlen perc nyugta sem lesz. Jobb nem is történhetett volna vele! Amint alkalma lesz, feltétlenül meg kell köszönnie Trinketnek, hogy belerángatta az egészbe!

Komolyságot erőltetett az arcára, s bekopogott a kocsiba.

– Gyere! – hallotta Jelly hangját.

Benyitott. Mondjuk igazából teljesen fölösleges volt külön átöltözniük, de nem bánta. Így sokkal hatásosabb lehetett a belépője. Magasba emelte a fejét, s büszkén végignézett a kis csapaton. Kivette a pipát a szájából, és kissé felvonta a szemöldökét.

Ó, ezekért a reakciókért még azt a szűk mellényt is érdemes volt magára erőltetnie! Az első pillanatban még mind a hárman csak hitetlenkedve meredtek rá. Aztán Jelly – igyekezve, hogy ne legyen túl feltűnő – kissé elfordult, a szája elé emelte a patáját, de még így is látszott rajta, hogy rázza a nevetés. Swatter döbbenetében még a száját is nyitva felejtette, Conker meg csak a fejét csóválta. Az arcukra volt írva, hogy teljesen röhejesnek tartják a kinézetét. De legalább volt végre egy dolog, amiben mind egyetértettek! Egyedül Shadow Twist mustrálgatta őt tökéletes közönnyel. Mondjuk ez annyiból érthető is volt, hogy ő javasolta ezt az öltözetet.

– Valami gond van, hölgyeim? – kérdezte Frank, elővéve a legjobb nemesi affektáló beszédét.

Csodálkozást mímelve benyúlt a mellénye zsebébe, előhúzott egy monoklit, kimért mozdulattal a jobb szeme elé helyezte, s azon keresztül hunyorogva figyelte a társait. Jelly nem bírta tovább: hasra vágta magát, s kontrollálhatatlanul röhögve a vonat padlóját csapkodta a patájával. Visított, kapálózott, de egyszerűen nem tudta abbahagyni. Talán ennek köszönhetően, vagy annak, hogy a csődör öltözete végre elérte a várt hatást, a többi kanca is kezdte megadni magát. Már Swatter sem tudta elfojtani a nevetését, bár némiképp megpróbálta köhögésnek álcázni. Sőt, még Conker szája is valami félmosoly-féleségre rándult.

– Hagyd abba! Hagyd abba! – könyörgött könnyezve Jelly.

– Nettle hadnagy, maga így is szánalmasan fest – állapította meg Twist. Úgy látszik, egyedül az ő humorérzékét nem sikerült kikezdenie. – Az álcánk viszont szerintem megállja a helyét. A gazdag equestriai kereskedők is hasonlókat hordanak, akik a Griff Királyságba szoktak hajózni. A griffek az ilyesmire amúgy sem fordítanak különös figyelmet, szóval ha Grape Jelly lesz szíves kevésbé látványosan mulatni magán, senkinek nem fog feltűnni az öltözetünk. A cukijegyekkel viszont lehet, hogy gondban leszünk. A griffek szeretik tudni, kikkel állnak szemben, ezért nem takarhatjuk el a hátsónkat. És oda is figyelnek a részletekre.

Shadow Twist meglibbentette hosszú sörényét, aztán alaposan megszemlélte a pónik cukijegyeit. Addigra már Jelly is összeszedte magát, de azért láthatóan próbálta kerülni, hogy Frankre kelljen néznie. Még így is szélesen vigyorgott, s nem volt messze tőle, hogy újra harsány hahotázásban törjön ki. Frank viszont nem könnyítette meg a dolgát. A monokliját igazgatva ő is roppant gondterhelt arccal vizsgálgatta távolról a három kanca farát. Mikor pedig Twist hozzá lépett, akkor már csak miheztartás végett őt is jól megnézte magának. Így oldalról mondjuk egész csinosnak volt mondható… Ha csak a fejét nem látja, tényleg nem is rossz kanca…

– Na igen, magával bajban vagyok – állapította meg Twist. – Jellyről könnyű lesz bemesélni, hogy gyümölcsárus. Conker külön szerencsés a fogaskerekével. A griffek imádják a gépeket, szóval ha tényleg olyan jól ért hozzájuk, még tán örülni is fognak neki. Swatter már határeset. A szív az rendben van, de reménykedjen benne, hogy a nyíllal nem kelt túl nagy gyanút. A végén még bizonyítania kell a „különleges képességét”.

– Ne becsüljön alá, főhadnagy! – mondta szikrázó szemekkel a rózsaszín kanca. – Jártam már griffek között, és ismerem a gondolkodásukat. A csőrüknél fogva fogom vezetni őket.

– Ó, ez remek! – felelt szenvtelenül Twist. – Gondolom nem bánja akkor, hogy a küldetés végéig maga lesz Nettle hadnagy hivatásos szeretője…

Frank szeme hatalmasra kerekedett. Amióta ismerte Shadow Twistet, egyszer sem hallotta poénkodni. Vagyis… ezt biztos nem gondolta komolyan! Mégis, ahogy Swatterre esett a pillantása, látta, hogy a rózsaszín kanca enyhén elpirulva motyog valamit az orra alá.

– Nem hallottam, Swatter! – bökdöste a patájával a fülét Twist.

– Azt mondtam, hogy ezen ne múljon a küldetésünk sikere… – ismételte kelletlenül a kanca.

Na jó, most már tényleg nem mert hinni a fülének! Shadow Twist amúgy sem volt a legbarátságosabb póni a Különleges Egységből, de őt különösen utálta. Mégis milyen megfontolásból kedvezett volna neki? Vagy Swattert akarta volna még kellemetlenebb helyzetbe hozni? Akárhogy is, ennél nem is alakulhattak volna jobban a dolgok!

– Elképesztően bárgyú a vigyora, Nettle hadnagy! – jegyezte meg a szürke kanca ismét felé fordulva. – Ha így folytatja, tényleg senki nem fog gyanakodni magára! Bár a cukijegyén még gondolkoznom kell…

Frank viszont alig figyelt a kancára. Gondolatban már azt latolgatta, hogy hogyan használhatná ki úgy a helyzetét, hogy dolguk végeztével Swatter ne akarja kinyírni. Mert azért be kellett látni: ha nem is valószínű, hogy adódik még egy ilyen alkalom az életben, azért nem ártott az óvatosság!

A merengéséből Conker hangja zökkentette ki.

– Hogy állnak a griffek a pirotechnikával? Mondhatnánk, hogy Nettle hadnagy tűzijátékokkal foglalkozik!

– Erre én is gondoltam – felelt szinte azonnal Twist. – Erre az izére rá lehetne fogni, hogy egy felrobbanó rakéta. El is hinnék, az biztos. Csak az a baj ezzel, hogy nem örülnének annak, ha a pónik kereskedelem címszó alatt bármit is behoznának az országukba, amit fegyverként lehet használni ellenük. Az pedig még kevésbé lenne szerencsés, ha a kedves „egylövetű” hadnagyunk valódi különleges képességére rájönnének, nemde? A griffek érthető okokból a harci mágiát használó unikornisoktól tartanak a legjobban, még ha olyan silány is a tudásuk ilyen téren, mint Nettle-é.

– Hé! – kiáltott föl Frank, de Twist, úgy tűnt, cseppet sem zavartatta magát.

– Na, nem azt mondom, hogy ne tudnák megvédeni magukat, de egy unikornis akkor is potenciális veszélyforrást jelent rájuk nézve, és akként is kezelik. Úgyhogy Nettle hadnagy egy percre sem térhet el a rá osztott szerepétől, még a pónik között sem! És előre szólok: ha elidétlenkedi nekem, a puszta patáimmal fogom kibelezni!

A fagyos szavakra Frank ösztönösen vigyázzba vágta magát. A kancát ismerve, ha az előbbieket sem viccnek szánta, akkor a fenyegetését is hasonlóan komolyan kellett venni. És még csak arra sem mert volna fogadni, hogy Twist képletesen értette azt a kibelezős dolgot… Viszont hiába próbált meg komoly arcot vágni, mert így egy pillanatra megfeledkezett a monoklijáról, ami most szép lassan elkezdett lecsúszni a szeméről. Pusztán a szerencsének köszönhette, hogy még az utolsó másodpercben utána tudott kapni, mielőtt még földet ért volna. Jelly pedig újfent nem tudta megállni, hogy ne kacagja el magát a csődörön.

– Azt ugye tudják, hogy amint kitették a patájukat a hajóból, teljesen magukra lesznek utalva? – kérdezte sötéten Twist. – Mert hogy én nem fogom maguk miatt kockáztatni a bőröm, az egyszer biztos!

– Jaj, Twist, lazíts már egy kicsit! – mosolygott Jelly.

– Már nem vagy a felettesem, Grape Jelly! – felelt mogorván a kanca. – Amíg az útjaink külön nem válnak, én vezetem az akciót, és ne is próbálj meg beleszólni a dolgomba! Most pedig térjünk vissza az eredeti kérdéshez!

Jelly lesunyta a fülét, de azért bólintott.

– Szerintem amúgy maradhatnánk a tűzijátékos verziónál – jegyezte meg Frank. – Csak azzal a kitétellel, hogy nem azokat akarom árulni odaát. Sokkal inkább csak mocskosul meggazdagodtam belőle Equestriában, és most szeretnék terjeszkedni. Mondjuk Jellyék dolgozhatnának nekem, én meg csak ellenőrzöm jó főnök módjára, hogy megfelelően végzik-e a munkájukat! Meg közben csinálhatnék egy kis piackutatást is az én kedves kancámmal együtt.

Nehéz volt megállnia, hogy ne kacsintson Swatterre, de úgy vélte, jobban jár, ha uralkodik magán. Jelly elismerően bólogatott, Twist pedig elgondolkozva bökdöste a patájával az állát.

– Nettle hadnagy, maga talán mégsem olyan hülye, mint amilyennek mutatja magát! – mondta végül. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet mondok, de tetszik az ötlete! Magához kifejezetten illik az elkényeztetett ficsúr alakítása.

– Még soha nem mondott nekem ilyen szépet, drága Twist főhadnagy! – hajolt meg színpadiasan a csődör.

– Na igen, ez a másik – emelte a magasba a patáját a kanca. – Amint leszálltunk a vonatról, elfelejtjük, hogy mi valaha is találkoztunk! Maguk nem ismernek engem, és én se magukat! Mielőtt még beérnénk Baltimare-be, én át is fogok menni egy másik kocsiba, hogy még véletlenül se tűnjön fel senkinek a kapcsolat közöttünk. Maguk pedig máris kezdhetik gyakorolni az új neveiket és a történetüket! Ettől a pillanattól kezdve önök Starfall úr, a gazdag canterloti kereskedő, valamint a kísérete: Soft Hearth, Winedrop és Steelcog kisasszony…

* * *

Lemenőfélben volt már a nap, de a kikötőben most is nagy volt a nyüzsgés. Pónik és szamarak cipelték a kisebb-nagyobb ládákat a hajókra, illetve a hajókból a raktárakba. Szépen, rendezetten dolgoztak, s még a látszólag hatalmas kavarodás ellenére sem akadt el egyszer sem a forgalom. A rakodómunkások nem keresztezték úgy egymás útját, hogy bármelyikőjüknek is feleslegesen meg kelljen állnia. Egyedül arra távolabb volt némi felbolydulás. Az új tengerjáró háromárbocos épp most készült kikötni, és bizony a vártnál nagyobb bonyodalmat okozott megfelelő helyet találni neki. A móló mellett már így is a szokásosnál több nagy vitorlás lebegett a vízen; nem számítottak újabbak érkezésére.

Coral Shark kapitány magában jót mulatott azon, ahogy az új hajó legénysége a vízről ordítozott a kikötői személyzettel. Hát igen, így jár az, akinek nincs bérelt helye! Őt és a hajóját már jól ismerték minden kikötőben, s mindenhol volt is előre fenntartott helye. Jó rég is volt már, amikor bárkivel is veszekednie kellett ilyesmi miatt! Sőt, a csapata is elég összeszokott pónikból állt. Velük se volt sok gondja. Gyakran már utasítás nélkül is tették a dolgukat szélsőséges helyzetekben is. Mint az a múltkori vihar… Akkor aztán szükség is volt minden földipóni erejére!

Ábrándozva nekidőlt a hajókorlátnak. Igen, ez az igazi élet! Ringatózni a nagy kékségen, vagy épp megküzdeni vele! Nem ám békésen túrni a földet! Itt mindig történt valami. Mindig volt mit csinálni. Egyszerre volt végtelenül nyugalmas, mégis kalandos ez az állandó utazgatás. A társai föl is néztek rá. A póni nem a tengerre való, szokták mondani, de ő mindig rá tudott cáfolni. Kiscsikó kora óta erre vágyott, s az volt életének a legboldogabb napja, amikor fölvették matróznak a Narwhalra. Hogy azóta kapitány lett belőle, csak hab a tortán…

Hmm? Neki szóltak? Tán tényleg nem kéne hagynia, hogy ennyire elkalandozzanak a gondolatai… Shark kapitány fölemelte a fejét, s lenézett a tömegbe. Valóban, mintha az a szürke kanca neki integetne…

– Hohó, Mrs Silky! – kiáltotta vidáman mikor fölismerte a pónit. – De hamar visszaért! Csak holnap reggel indulunk!

– Tudom, de kivételesen időben el tudtam végezni minden dolgom! – kiabált vissza szélesen vigyorogva a kanca. – Gondolom nincs kifogása az ellen, hogy az estét a fedélzeten töltsem!

– Természetesen nincs! De a fedélközben kényelmesebb lenne!

Nem hallotta, de látta, hogy a kanca nevet. Olyan édes volt ilyenkor! Csupán párszor utazott eddig velük, mégis már sikerült megkedveltetnie magát az egész legénységgel. Igazán tüneményes egy nőszemély volt, kár, hogy férjezett… Amúgy is ritkaságszámba ment a tengerészek között a kanca, meg kellett becsülni egy ilyen kincset! Mrs Silky meg aztán különösen dekoratív teremtés volt. Remek ízlése volt a ruhákhoz, az anyagokhoz. Nem csoda, hogy a griffek is így kapkodtak a kelméi után. Shark kapitány pedig boldogan fuvarozta a kancát, még ha tudta is, hogy nincs esélye nála. A díjat megfizette az utazásért, neki meg úgyis a tenger volt a nagy szerelme!

Mosolyogva nézte, ahogy a szürke póni a hordáraival fölszállt a hajójára, de aztán más szúrt szemet neki. Odalent a folyton hullámzó tömegben mintha keletkezett volna egy törés. Nem is volt nehéz fölfedeznie az okát: a mólón lassan, kissé bizonytalanul lépdelve négy póni közeledett, akik jócskán kilógtak a kikötő munkásai közül. Egy nagydarab unikornis csődör, monoklival a szemén, vastag aranylánccal a nyakában felsőbbséges ábrázattal vizslatta a hajókat, amik mellett elhaladt. Szorosan hozzábújva egy roppant csinos rózsaszín kanca pislogott áhítatos rubinvörös szemeivel mindenre és mindenkire, akivel csak szembetalálkoztak. Valamint egész biztos hozzájuk tartozott még az a másik két kanca is, akik közvetlenül mögöttük sétáltak, kínosan tartva a lassú tempót. Az ő ruházatuk lényegesen egyszerűbb volt, de Shark kapitány amúgy is feltételezte, hogy valami szolgafélék lehetnek. Ha másért nem is, hát mert különben biztos nem cipeltek volna magukkal annyi súlyt, hanem hagyták volna a csődört meggebedni alatta. A barnának két telitömött nyeregtáska lógott az oldalán, míg a kék akkora hordót egyensúlyozott a hátán, mint ő maga. Ha nem földipónik lettek volna, egész biztos össze is estek volna.

Annyira szerencsétlenül elveszettnek tűntek, nem tudta megállni, hogy oda ne kiáltson nekik.

– Hé, Uram! Segíthetek valamiben?

Az unikornis felé fordította a fejét, megigazította a monokliját, s csak utána felelt.

– Az attól függ! Merre megy ez a hajó?

– Crotchetshelfbe!

A csődör roppant gondterhelt arcot vágott, aztán csalódottan intett.

– Az nem jó. Mi a Griff Királyságba igyekszünk!

Shark kapitány eltátotta a száját, aztán az arcát a patájába temette. Most sírjon, vagy nevessen?! Hogy lehet valaki ennyire sötét?! Ha már a tengeren túlra igyekszik, legalább a nagyobb kikötők neveit ismerhetné! Persze, biztos újgazdag seggfej, ezeknek semmit nem kell tudniuk…

És valóban, ahogy újra lenézett, látta, hogy a kék kanca ügyetlenül odakacsázik hátán a hordóval a csődör mellé, és valamit súg a fülébe. Na, az szép lesz, ha a saját munkásod okosabb nálad!

– Pontosítok! – kiabált újra, zavart mosollyal a képén az unikornis. – Az tökéletes lesz! Mennyiért vinne el minket?

– Az attól függ, hogy mi a rakomány! – felelt a kapitány némi gondolkozás után. Végül is, ha megfizetik az árát, bármilyen idegesítő pónit hajlandó elviselni a hajóján. Főleg ha ezek külön kabint igényelnek, nem fogja olcsón felszámítani…

– Csak mi négyen, meg némi mintaáru.

– Akkor nem hiszem, hogy problémát okozna az összeg – nevetett. Ha ennyi, akkor azt tényleg kibírják. Elvégre a Narwhal mégse egy luxushajó, a csődör meg elég pénzesnek tűnt. – Jöjjenek fel, és megbeszéljük a részleteket!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.