Egy lehetetlen feladat lehetséges megoldása

Egy lehetetlen feladat lehetséges megoldása

Emlékszem, mennyire izgultam azon a napon. Előző este alig bírtam elaludni, reggel pedig édesanyám érintésére azonnal kipattant a szemem. Annyira benne volt a lábamban a vágta, kis híján fel is borítottam a takaróra kikészített tálcát, rajta a jókora bögre forrón gőzölgő kakaóval és a köré helyezett, mézzel gazdagon megkent kétszersültszeletekkel. Drága szüleim akartak nekem kedveskedni vele, fölkészíteni a rám váró megpróbáltatásokra, a gyomrom viszont olyannyira összeszűkült, hogy egy falatot sem bírtam lepréselni, hiába voltam én magam is tisztában vele, mennyivel nehezebb üres hassal koncentrálni.

Szerencsére édesanyám volt annyira előrelátó, hogy nem mozdult el mellőlem, míg nem sikerült mégis belém diktálnia legalább a reggelim felét, hősiesen küzdve makacs ellenállásommal. Felöltözni is segített, amire kivételesen szükségem is volt, hiszen bár nem voltam már kiscsikó, a gombokkal még nem igazán boldogultam. Jó, ez enyhe túlzás, valójában elképzelésem sem volt, hogy a fenében lehet patával gombolkozni. Ilyesmire is csak egy anya képes.

Mikor már teljes harci díszben feszítettem, és anyukám is úgy ítélte, felesleges többet fésülnie rakoncátlan sörényemet, végre leroboghattam a nappaliba. Apukám már ott várt a kanapén ülve, a kedvenc napilapjával a patái között, de amint meglátott, vidám mosollyal ő is négy lábra állt. Fölkapott, ahogy közelebb értem, megpörgetett a levegőben, anyukám szúrós pillantására viszont gyorsan visszarakott a földre, és komolyságot erőltetett magára. A mai nap nem a játékról és bohóckodásról szólt.

Ennek a szellemében mentünk ki közösen az utcára is. Büszkén, feltartott fejjel vonultam szüleim között, ellenállva az ingernek, hogy felkéretőzzek valamelyikük nyakába. Egyéb esetekben nem zavartattam volna magamat, ám azt én se találtam volna nyerő belépőnek, ha póniháton lovagolva jelenek meg a jövőbeli csoporttársaim és leendő tanáraim előtt. A végén még kiscsikónak néznek, és nem vesznek komolyan… Így is épp eléggé izgultam; az kellett volna még, hogy kinevessenek.

A házunk Canterlot szélén, egész a külső várfal tövében helyezkedett el, hát majd' fél órát kellett sétálnunk, mire elértünk a felvételi vizsga helyszínére. Ez pedig bőségesen elég volt, hogy kicsit megnyugodjak. Főleg, mivel apukám egész úton kérdezgetett, amivel egyrészt sikeresen elterelte a figyelmemet a vészesen közelgő próbatételről, másrészt kicsit az önbizalmamat is visszaadta, hiszen mindenre tudtam válaszolni, erre pedig – állítása szerint – nem sokan voltak képesek az én koromban. Egész biztos a legjobbak között fogok végezni!

Csak mikor megláttam az obszervatórium és a könyvtár között álló hagymakupolás tornyokkal díszített épület előtt tolongó tömeget, akkor lett rajtam úrrá a félelem. Annyi póni gyűlt össze a vizsga helyén, csikók és felnőttek egyaránt, hogy úgy éreztem, az esélyem a bekerülésre egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott. Előzetes információként mindössze annyi állt a rendelkezésemre, hogy Celestia Hercegnő iskolájába, a híres-neves Canterloti Akadémiára nagy a túljelentkezés, ám azt álmomban sem hittem volna, hogy tényleg ennyien lesznek majd. Ránézésre is több mint száz csikó várakozott a kapu előtt, a férőhelyek számára vonatkozóan viszont még anyuéknak sem adtak tájékoztatást.

Jogosnak éreztem hát a félelmemet, amin immár a szüleim biztató szavai és a többi jelentkező arcán tükröződő aggodalom sem tudott enyhíteni. Ahogy az sem, hogy egyre csak gyűltek és gyűltek. Ugyan csak egy órával korábban érkeztünk, jócskán voltak, akik még nálunk is kevesebb időt szenteltek az egy helyben ácsorgásnak. Persze, ha úgy vesszük, ez inkább csak az előnyünkre válhatott, elvégre amennyiben számított az érkezési sorrend, úgy egész jó helyről indulhattam, számításba véve az utánunk befutók tetemesen növekvő számát.

Öt perccel a kezdés előtt – legalábbis kilenc órát mondtak a kapu megnyitásának időpontjának – már szinte mindenki a torony tetején lévő órát figyelte. Voltak, akik az utolsó pillanatban futottak be, ezzel okozva némi felbolydulást a hátsó sorokban, ám a többiek mind csendben várták a fejleményeket. Még a város ideszűrődő hangjai ellenére, amik amúgy Canterlothoz képest igencsak szerénynek voltak mondhatók aznap, tisztán lehetett hallani a toronyból a fogaskerekek kattogását, ahogy a mutatókat mozgatták lassan a cél felé. Mikor pedig elérkezett a várva-várt pillanat, egyetlen zengő kondulás járta át a teret, s mindenki elnémult.

Egy magas, szikár, bordó szőrű csődör állt az épület egyik erkélyén, a pónikat vizslatva. Csak azért vettem észre, mert apukám finoman megbökött, és mutatta az irányt a patájával. Mielőtt azonban még megszólalhatott volna, az idegen tette meg helyette.

– Teljes szívemből üdvözlöm az itt egybegyűlteket! – mondta lassan, mély, átható hangon. – A nevem Poltergeist. Mint a Canterloti Mágusképző Akadémia dékánja, az éves felvételi vizsgát ezennel megnyitom! Mielőtt azonban nekilátnánk a tesztnek, elmondanék pár fontos tudnivalót. Először is szeretném leszögezni, hogy az Akadémiára bekerülni nem jog, hanem kiváltság, amiből csakis a legjobbak legjobbjai részesülhetnek. Semmilyen más szempontot nem fogunk figyelembe venni a felvételi kérelmek elbírálásánál, csak azt, hogy az illető méltó-e hatalmas Hercegnőnk iskolájához. Megjegyezném, hogy a döntésünk ellen fellebbezésnek helye nincs, viszont jövőre ugyanígy lehetőséget biztosítunk az ismételt próbálkozásra.

– Szeretném fölhívni a figyelmüket, hogy ha valaki bekerül, még nem biztos, hogy bent is marad. Éppen ezért szeretném kérni önöket, kedves szülők, alaposan fontolják meg, kiteszik-e a csikóikat efféle megpróbáltatásnak! Iskolánk elvárásai igen magasak, amik a fiatalokat komoly stresszhatásnak tehetik ki. És ugyanez igaz a felvételi vizsgánkra is. Ha bárki úgy érzi, még nincs fölkészülve, kérem, távozzon önszántából. Az itt jelenlévők közül senkinek sem tudom megígérni a bejutást, és szeretnék minél több csikót megkímélni a csalódástól.

A bordó csődör szünetet tartott, a szemeivel komoran végignézve a tömegen. Hosszú másodperceken át senki sem szólalt meg, aztán legnagyobb meglepetésemre néhány póni kivált a csoportból, s lassan elszállingóztak. Valóban kicsit ijesztő volt a dékán beszéde, de hát nem azért jött mindenki, hogy legalább megpróbálja?

– Érdekes módszerei vannak az új igazgatótoknak a jelentkezők szűrésére – jegyezte meg apukám a fülembe suttogva. – Amikor én kezdtem, nem próbáltak ennyire keménykedni már az elején. De nem kell aggódnod, bevált, mert máris kevesebb a riválisod!

Ebben én sem kételkedtem, viszont annyival nem lettünk kevesebben, mint amennyivel nehezebb vizsgát vetített előre a csődör. Sokat merengeni viszont szerencsére nem volt időm – úgyis csak elbizonytalanítottam volna vele magamat –, mivel a dékán hamarosan folytatta.

– Ejtenék pár szót a vizsga menetéről. Először is tízfős csoportokra fogunk osztani benneteket, akiket egymástól elkülönítve fogunk fölmérni. Fontos megjegyeznem, hogy a jelöltek ezalatt az időtartam alatt senkivel nem érintkezhetnek egymáson kívül, beleértve a szülőket is.

A bordó csődör szavait ezúttal elégedetlen morgolódás követte. Még apukámék is felháborodottan kaparták a földet.

– Hát ilyen nincs! – zsörtölődött Anyu. – Ez már pofátlanság! Ki hallott még ilyet?!

– A szabad távozás lehetősége természetesen továbbra is fennáll! – kiáltotta változatlanul tökéletesen nyugodt hangon a dékán, mire újra elhallgatott mindenki. – A csoportokat mi fogjuk összeválogatni véletlenszerűen. A nagy létszámra való tekintettel a társaság fele a könyvtár mögött található oktatási épületben fogja megkapni az első feladatát. A vizsga idén három részből fog állni, viszont ha valaki nem teljesíti a követelményeket, attól soron kívül, azonnali hatállyal búcsút veszünk. A csapatok is ilyen értelemben maradnak együtt a teszt során: ha valaki kiesik, úgy annyival kevesebben folytatják. Igaz, ez nem sokat számít majd, hiszen a feladatok mind egyéniek.

– Öt percen belül megérkezik Tome professzor asszony a beosztással, viszont addig is szeretném kihasználni az időt, és beszélnék egy kicsit arról, ami valószínűleg a legtöbbeket érdekel: a szakválasztásról. Nos, az első és legfontosabb, hogy egyelőre egyetlen friss tanulónknak sem szükséges azon törnie a fejét, milyen szakirányt válasszon. Tudom, sokaknak már most szilárd elképzelésük van róla, mit is szeretnének tanulni, ám az első pár évben mindenki egyforma alapképzést kap minden tárgyból. Mint egy bármilyen általános iskolában, csak kiegészítve a saját speciális tudományainkkal. Senki ne lepődjön meg, főleg a kezdeti időkben ilyen szinten komoly oktatásra fölösleges számítani, ez inkább egyfajta ízelítő, hogy a hallgatóink kipróbálhassák magukat, miben is jók valójában. Csak ennyit akartam. A kaput megnyitjuk. Köszönöm a türelmüket.

Hangos kattanás és fémes nyikorgás követte a bíbor szőrű csődör szavait, aki közben már hátat fordított nekünk, hogy a következő pillanatban eltűnjön az épület belsejében.

– Rendben, minden jelentkezőt kérnék, hogy fáradjon ide! – szólalt meg egy határozott női hang a kapualjból, bár a tömeg miatt nem láthattam, ki volt az.

– Ne aggódj, fiam, csak rátok akarnak ijeszteni! – ölelt át anyukám.

– Igen, bízom benned, és nagyon büszkék vagyunk rád! – csatlakozott hozzá apukám. – Tudom, hogy menni fog! Idekint megvárunk, bármeddig tartson is!

Nem bírtam tovább, a nyakukba kapaszkodtam, és jó erősen megszorítottam őket. Sokáig viszont nem mertem húzni az időt, inkább én is a többiek után siettem, el a felnőttek között, egyenesen a bodros sörényű hölgy felé, aki körül gyülekeztek a csikók. Ügyet sem vetettem másokra, egyedül a vezetőnkre figyeltem. A középkorú kanca patája sebesen járt, amint látszólag véletlenszerűen rá-rábökött mindenkire, s az így alkotott tízes csoportokból egy póninak a patájába nyomott egy-egy papírlapot, hogy fölírhassák rájuk a nevüket.

Engem három másik fiúval, meg hat lánnyal soroltak egybe, s nyomban el is irányítottak minket a kupolás épület belseje felé. Egy rövid lépcsősoron kellett fölmennünk, aztán egy fiatal unikornis csődör csatlakozott hozzánk, és egy hosszú folyosóra vezetett minket. Két tízes csoport mellett is elhaladtunk, akik egy-egy ajtó előtt várakoztak, immár kísérő nélkül, izgatottan toporogva. Mi egész a folyosó végén kaptunk helyet, a legnagyobb számmal jelölt terem előtt, aztán az ifjú csődör végigkérdezett minket, kit hogy hívnak, s mindet följegyezte a lapra. Mikor végzett, összegöngyölte, majd csak résnyire nyitva az ajtót, gyorsan besurrant. Próbáltam óvatosan leselkedni, de csak sötétséget láttam.

Egy perc sem telt el, mire a csődör visszatért, ám reményeimmel ellentétben egyetlen szót se szólt hozzánk, sőt, még a pillantásunkat is kerülte. Többen is izgatottan toporogtunk, mégsem történt semmi. A folyosón álló többi csikó is értetlenül pislogott hol felénk, hol az előttük álló ajtó felé.

– Ti tudtok valamit, miről szól ez az egész? – kérdezte az egyik fiú, aki pont mellettem állt.

Senki sem válaszolt, így a csődör felém fordult, én meg pechemre nem kaptam félre elég gyorsan a pillantásomat.

– Te hallottál róla, milyen fajta feladatok lesznek?

– Nem – feleltem, igyekezve minél hamarabb letudni a beszélgetést, a csikó azonban nem tágított.

– Nekem azt mondták, minden évben más a felmérés, hogy ne lehessen rá felkészülni. És Mr. Polter csak idén vette át az iskola vezetését, úgyhogy biztos lesznek még változások. Olyan póni hírében áll, aki szereti a saját szabályai szerint szervezni a dolgokat.

– Ha ilyen jól tudod, miért engem kérdezel? – prüszköltem.

– Mert nem akarok unatkozni, amíg várakozunk. Szia, a nevem Jasper – nyújtotta felém a patáját. – Jasper Volley.

– Láttam a papíron – mormoltam az orrom alá, szándékosan elfordulva a felkínált lábtól.

– Én is láttam a tiéd, de attól még bemutatkozhatnánk. Máskülönben elég macerás ismerkedni, nem gondolod?

– Figyi, nem sok értelme van jópofizni, amíg nem estünk át ezen az egészen – fordultam oda hozzá, s határozott mozdulattal visszanyomtam a patáját a földre. – Nem fogom erre a fél napra megjegyezni a neved, hogy aztán kiess, és soha többet ne lássalak az életben.

– Elég goromba vagy, hallod-e? – húzta el fitymálóan a száját a kis vakarcs.

– Csak őszinte – feleltem, aztán körbemutattam a többieken. – Kivételes lenne, ha a fele csapat átjutna a szűrésen.

– Hát jó – vonta meg a vállát a csikó, és már fordult is oda a másik oldalán álló lányhoz. – Szia, a nevem Jasper. Téged hogy hívnak?

A kezdődő beszélgetés többi részét sikeresen kirekesztettem a tudatomból, bár szerencsére nem is kellett sokáig erőlködnöm. Halk nyikordulással kinyílt az ajtó, s egy kemény csődörhang kiszólt rajta.

– Death Wish!

Néhány másodpercig semmi sem történt, csupán mindenki elnémult a társaságból, aztán egy alacsony, fodros szoknyás kanca remegve kilépett közülünk. Félénken, mintha a puszta létezéséért is elnézést kérne, megtaszította a kilincset, aztán gyorsan el is tűnt a szinte hívogató sötétségben. Igen… Így utólag belegondolva valóban rémlett, hogy ilyen név is szerepelt a listánkon. Az pedig nem is olyan rossz, ha ABC-rendben haladunk, elvégre akkor én pont a közepén jövök. Szépen meghallgathatom a beszámolókat, de nem is kell túl sokat várakoznom.

Kíváncsian fülelve ácsorogtunk, ám egy nyikkanás sem hallatszott ki a teremből. A biztonság kedvéért végignéztem a folyosón, és megállapítottam, hogy a többi csoportból is hiányzik egy-egy póni. Végre elkezdtük!

* * *

A kezdeti izgalom ellenére egyre lassabban, fásultabban vánszorogtak a percek. Még abban is bizonytalan voltam, hogy segített volna, ha a rendelkezésünkre bocsátanak valami időmérésre alkalmas eszközt. Akkor legalább azt be tudtam volna tájolni, van-e valami limit a feladat végrehajtására. Jobb híján megpróbáltam a másodperceket számolni, de ezer fölött mindig eltévesztettem. Illetve egyszer volt, hogy csak kilencszázig jutottam, mire újra nyílt az ajtó, bár előfordulhat, hogy eleve gyorsabban is számoltam, ahogy fogyott a türelmem.

Persze szívesebben töltöttem volna azzal az időt, hogy alaposan kikérdezzem azokat, akik már túl voltak az első teszten, de nem volt ekkora szerencsém. A nagy sötétség csak nyelte befelé a pónikat, ki soha nem jött senki. Eleinte eltöltött egyfajta félelemmel, hogy ez azt jelenti, eddig mindenki átjutott előttem – ezek után lenne csak igazi szégyen, ha én nem járok sikerrel –, viszont pár pillantás a többi csapatra nagyjából meggyőzött, szó sincs ilyesmiről. Elég kicsi az esély arra, hogy konkrétan senki ne bukjon meg az első feladaton… Feltehetőleg csak meg akartak hagyni minket a bizonytalanságban, vagy csak simán egyenlő esélyeket akartak teremteni. Vicces is lenne, ha valaki kikotyogná a próba mibenlétét.

Nagyot dobbant a szívem, amikor azt a csikót szólították, aki korábban beszélgetni próbált velem. Ha az emlékeim nem csaltak, az én nevem közvetlenül utána jött a papíron, tehát jó eséllyel hamarosan én kerülök sorra. Igyekeztem úrrá lenni az izgatottságomon, és nem toporogni. Apukám is sokszor mondta, milyen fontos a higgadtság. Pár lassú, mély belégzéssel próbáltam lenyugtatni a szívverésemet, s lehunyt szemmel végigpörgettem mindazt a csekélyke tudást, amit eddig a varázslásról összekapartam. Persze azt mondták, a képességeim átlagon felüliek, de akkor tényleg úgy éreztem, valójában szánalmasan keveset készültem erre a vizsgára, hiába tudtam: életem egyik meghatározó eseménye előtt állok. Már bántam minden egyes elszalasztott alkalmat a gyakorlásra és tanulásra, de nem volt mit tenni.

Vékony fénypászma nyújtózott az előttem lévő szobába a folyosóról. Először nem is tudatosult bennem, mit látok, bár utólag rájöttem, hogy a várt és félt nyikordulás elmaradása miatt voltam olyan lassú. Mikor azonban meghallottam a nevemet, szinte megugrottam ijedtemben. Minden lelkierőmre szükségem volt, hogy méltóságteljesen, s ne laposkúszásban közelítsem meg a rést.

Szinte fel se fogtam, hogy már bent vagyok, csak amikor az ajtó halk, mégis határozott kattanással becsukódott mögöttem. A farkamat magam alá húzva meresztgettem a szemem, de olyan tökéletes sötétség ölelt körbe, képtelenség lett volna bármit is kifürkészni. Amíg föl nem kapcsolták a helyiségben az egyetlen lámpát.

A feketeség akkor sem oszlott el, a fölülről jövő fény csupán egy kis kerek asztalt és az azon heverő kockát világított meg, valamint körülötte egy olyan jó egy méter sugarú körben a padlót. Mást azonban akkor sem láttam, mikor a szemem kicsit hozzászokott az új fényviszonyokhoz. Közelebb menni, vagy belépni a megvilágított területre viszont nem akartam, míg egyértelmű utasítást nem kapok rá. Nem kellett sokáig várnom: hamarosan egy kanca unott, vontatott hangja csendült fel a fülemben, olyan erősen, mintha közvetlenül mellettem állt volna.

– A vizsgafeladatra pontosan húsz perc áll a rendelkezésére. Nincs semmi más dolga, csak hogy kinyissa az asztalon lévő ládát. Alkalmazhat bármilyen varázslatot, de az eszközhasználat nem megengedett, tehát ezen túl csak a puszta patáival érhet hozzá. Figyelmeztetnem kell továbbá, hogy ez a feladat roppant fontos az Ön alkalmasságának fölmérésében, de ha akarja, bármikor föladhatja a próbálkozást. Ha ezt a lehetőséget választja, elveszti a lehetőséget, hogy tovább kísérletezzen, viszont a fennmaradó időt fölhasználhatja a többi teszthez. Az óra elindítása után kérdést nem tehet föl, ezért az esetleges észrevételeit, kérem, most jelezze!

Hagytak nekem egy kis időt, hogy feldolgozzam a kapott információkat. Alaposan meg is forgattam magamban minden egyes szót, és végül találtam is olyan részletet, ami nem volt tiszta.

– Az ér, ha összetöröm? – kérdeztem enyhén remegő hangon.

– A feladata, hogy a ládát olyan állapotba juttassa, amiben hozzá tud férni a tartalmához – jött kisvártatva a válasz. – Az alkalmas módszer megválasztása a feladat része.

– És… gondolom hozott eszközre vonatkozott a korlátozás, szóval ha itt találok valamit…

Szükségtelennek véltem befejezni a kérdést, de ezúttal tovább kellett várnom a feleletre.

– A fénykörön kívüli részeket tekintse üres térnek!

– Értettem. Köszönöm.

– A húsz perc most indul – jelentette be szenvtelenül a hang. – Sok szerencsét!

Egy óra számlapja ragyogott fel pont velem szemben, ahol a falat sejtettem. Ahogy azonban kicsit is elfordítottam a fejem, az óra követte a szemem mozgását, és végig fókuszban maradt. Picit idegesítő volt, de azért hozzá lehetett szokni. Ilyen apróság nem zavarhatott meg a küldetésemben!

Először csak körbejártam az asztalt, hátha találok rajta valamit. Gyönyörű mahagóni volt, tökéletes kört formáló, fényesre csiszolt lappal. Egyetlen karcolás sem látszott rajta, ami arra engedett következtetni, hogy az előttem jövők nem csapkodták neki a ládát sem dühükben, sem próbából.

A rend kedvéért, hogy ne sikolhassak el efféle banális részlet fölött, óvatosan megfogtam a díszes dobozkát, leraktam a földre, s varázslattal megemeltem és megfordítottam az asztalt. Kicsit az is bennem volt, hogy meg akartam mutatni, én már milyen szép szabályosan végre tudok hajtani egy levitációs varázslatot egy ilyen nehéz tárgyon is, de elsősorban arra voltam kíváncsi, vajon az egyik lábához, vagy a lapjának aljához nincs-e rögzítve valami kulcs, vagy akként használható tárgy. Elvégre erőlködhetnék bármennyit fölöslegesen, ha utólag kiderül, hogy ez a teszt valójában a találékonyságunkat hivatott fölmérni. Mivel azonban ilyesmire nem akadtam, kénytelen voltam „klasszikusabb” módon folytatni a próbálkozást.

Miután visszafordítottam az asztalt, kicsit a patámba vettem a ládát, és jó alaposan megvizsgáltam minden irányból. Volt még időm bőven; nem akartam kapkodni. Semmi különöset nem vettem észre rajta. A felszíne ugyanolyan sima volt, mint az asztalé, az egyszerű, fémes díszítése pedig teljesen szabályosnak tűnt. Hiába kerestem, nem találtam utalást bármiféle turpisságra, pedig reménykedtem benne, hogy egyetlen huszárvágással meg lehet oldani a feladatot. Főleg, mivel nem ismertem semmiféle zárnyitó varázslatot…

Az előttem lebegő óra kérlelhetetlenül emlékeztetett, hogy már három percet felhasználtam az időmből, és még csak neki sem láttam a kísérletezésnek. Nem volt hát mit tenni, sóhajtottam egyet, s a fejére fordítottam a ládát. Éreztem, ahogy a belső súlyeloszlása kissé megváltozik, de bármi is volt benne, meg se zördült. Így, fejjel lefelé kitapogattam a dobozka fedelét, és megpróbáltam finoman feszegetni, ám minimális sikert sem értem el, az tökéletesen rögzült a helyén. Persze meg is lepődtem volna, ha ennyitől kinyílik, elvégre sok értelme nem lett volna azt tesztelni, képesek vagyunk-e arra, amit egy egyéves kiscsikó is röhögve megcsinál. Csupán kíváncsi voltam, hogy érdemes-e egyáltalán ebbe az irányba elindulnom. Igaz, megnyugtató választ nem kaptam.

Ideje volt mágiához folyamodni. Még ha nem is ismertem a pontos mechanizmusát, hogyan lehet egy zárat feltörni, izzó szarvval az apró kulcslyukra koncentráltam. Nyilván nem várhatták el tőlünk, hogy egy profi betörő képességeivel rendelkezzünk, hát őszintén reménykedtem a sikerben.

Erőlködtem, hunyorogtam, próbáltam fogást találni a pici üregecskében, de nem éreztem semmi változást. Beljebb pedig hiába próbáltam nyúlni, a doboz fala az utamat állta, így arról sem szerezhettem információt, hogy mi lapul a mélyén.

Fújtam egyet. Muszáj volt szünetet tartanom, időm pedig még mindig bőségesen volt: alig az egyharmada telt el a kiszabottnak. Fölmerült bennem, hogy jó hasznát vehetném egy feszítővasnak, ám azonnal el is kellett vetnem az ötletet. A tárgyak megidézése egyelőre messze-messze meghaladta a tudásomat. Viszont még mindig megpróbálhattam a puszta varázserőmmel fölnyitni a ládát. Vicsorogva neki is feszültem, s újra és újra nekiesve addig rángattam, míg már az is nehezemre esett, hogy négy lábon állva maradjak.

Lihegve leültem, úgy néztem az óra számlapját, ami szerint még mindig volt tíz percem. Tíz percem… de mire is? A leghalványabb fogalmam se volt, mit tehetnék még. Mit vártak tőlem? Mire számítottak? Volt egyáltalán bárki, aki ki bírta nyitni ezt a buta ládát? Vagy a többieket tényleg azért engedték tovább, mert ők sikerrel jártak? Olyan szégyenben nem maradhatok, nem állhatok úgy a szüleim elé, hogy nem próbáltam meg mindent!

Nagyokat fújtatva fölálltam, fölágaskodtam a hátsó lábaimra, a mellsőkkel pedig magam elé emeltem a ládát. Úgy fordítottam, hogy a hátoldalát mutassa nekem, aztán minden izmomat és az akaraterőmet megfeszítve becéloztam a szarvammal a zsanérokat. Püföltem, ahogy csak bírtam, minden mágikus tartalékomat bevetve hozzá, ám mást nem értem el, csak hogy belefájdult a fejem. Hiába csikorgattam a fogaimat, hiába nyöszörögtem, semmivel nem jutottam előrébb.

Nem ereszkedtem vissza a földre, de a szemem lehunytam, és megszakítottam a varázslatomat. Lassan a fejem fölé emeltem a ládát, és mozdulatlanná dermedtem. Hiába minden. Megpróbáltam, amit tudtam, de úgy látszik, nem voltam eléggé felkészülve. Egyetlen, utolsó dolog maradt hátra, bár tisztában voltam vele, ez már nem más, mint egy végső, kétségbeesett próbálkozás a részemről.

– Le fogom dobni – jelentettem be rekedtes hangon. Elég nehéz is volt türtőztetnem magam; a legszívesebben sírtam volna.

Vártam pár másodpercet, aztán mivel nem érkezett válasz, meg is tettem, amire készültem. A láda nagyot koppant a padlón. Nem reccsent. Összeszorult a szívem, de a biztonság kedvéért lehajoltam érte, s alaposan átvizsgáltam. Egyetlen karcolás se esett rajta. Az asztalhoz emeltem a dobozt, s óvatosan visszahelyeztem a közepére. Vettem egy mély levegőt, hogy legyen bátorságom kimondani, amit akarok.

– Feladom – suttogtam bele a sötétségbe.

– Még van öt perce – jött válaszképp a kanca unott, színtelen hangja a semmiből. – Biztosan ezt akarja?

– Igen.

Vékony, piros zsineg ereszkedett le az orrom elé valahonnan föntről.

– Kérem, fogja meg a madzagot, és pár másodpercig maradjon mozdulatlan!

Szó nélkül követtem az utasítást. A keskeny zsinór a húzásomnak engedve lecsúszott láthatatlan tartójáról, s betekerte az egész jobb mellső lábam. Néhány pillanattal később éreztem, ahogy a bizsergés átjárja a testem, majd vakító fény villant, s eltűnt alólam a föld. Majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, ám mielőtt ez bekövetkezhetett volna, újra szilárd talajt tapintottam a patáim alatt.

Megráztam a fejemet, hogy kicsit magamhoz térjek a váratlan varázslattól. Egy darabig nem is fogtam föl, mi történt velem, csak mikor megláttam az előttem tornyosuló asztalt, s a mögötte ülő három felnőtt pónit. Mind engem néztek, s a termetüket tekintve szinte elvesztem előttük. Össze is rezzentem, ahogy az egyikőjük kinyújtotta a patáját, s az asztal felém eső részénél lévő sámlira bökött. Fülem-farkam behúzva engedelmeskedtem a néma parancsnak, s fölkászálódtam a kényelmetlenül magas székre.

– Emelje meg a lábát! – utasított ugyanaz a csődör, aki az előbb a helyemet mutatta.

Úgy tettem, ahogy kérte, de láthatóan nem volt elégedett az eredménnyel.

– A másikat.

Kissé kelletlenül fölemeltem azt a lábam, amit még most is szorosan körbeölelt a vörös zsinór. Innen is jól láttam, hogy a póni szeme egy pillanatra megrándul.

– Szóval maga nem járt sikerrel – állapította meg lefitymálóan. – Elmondaná nekünk, mi volt a gond?

Kinyitottam a számat, de nem tudtam megszólalni. Igen, kudarcot vallottam, de muszáj volt még az orrom alá is dörgölni? Nem sikerült és kész. Nehéz lenne rögtön a következő feladatra ugrani, ha egyáltalán még nem zártak ki?

– Mert… mert nem ismertem a szükséges varázslatot – motyogtam az orrom elé, kerülve a felnőttek pillantását.

– És ezek után úgy gondolja, képes lenne megfelelni az iskolánk magas elvárásainak? – kérdezte a vizsgáztató, ám meg se várva a választ, folytatta. – Nézze, őszinte leszek magával! A második feladatig szinte mindenki eljut, onnantól viszont a jelentkezőknek legalább a felét kiszórjuk. Az iménti teljesítményét figyelembe véve valóban úgy érzi, készen áll arra, hogy megmérettessen? Innen már csak nehezebb és nehezebb lesz! Ha téved, és nem készült föl megfelelőképpen, akár bele is rokkanhat!

– Meg kell próbálnom! – mondtam kicsit határozottabban, bár a testem remegésén képtelen voltam úrrá lenni. – Én… meg akarom próbálni! Ezért jöttem!

– Látja a lábán a vörös szalagot? – kérdezte keményen a csődör mellett ülő kanca. – Az jelzi, hogy képtelen volt végrehajtani a küldetését. Mi most még továbbengedhetjük magát, de mindenki látni fogja, hogy már az elején elbukott.

– Nem érdekel. Ha nem sikerül, akkor… akkor jövőre visszajövök! Erősebb leszek, és majd akkor sikerrel járok!

– Biztos megvan magában a szükséges elszántság? – prüszkölt a középen ülő. – Az eredményeiben az szerepel, idő előtt föladta a próbálkozást…

– Igen, mert… mert láttam, hogy nem fog menni! – mondtam nagyokat nyelve. – És… és úgy gondoltam, hátha akkor több esélyem lesz, ha nem vesztegetem az erőmet és az időmet olyasmire, amit úgyse tudok megoldani!

A pónik összenéztek, aztán szinte egyszerre bólintottak.

– Elárulok magának egy titkot – hajolt felém a középső csődör. – Ezt a feladatot nem lehetett megoldani. Nem volt elvárás, hogy bármelyikőjük tudásával kinyithassák a ládát. A reakciójukra voltunk kíváncsiak. Viszont ha valaki végigvárta, végigkínlódta azt a húsz percet, a láda magától kinyílt a végén. Ha most kapna még egy esélyt, lenne türelme kivárni azt a húsz percet?

Nagyot nyeltem. Ez az eszembe se jutott, hogy esetleg tényleg lehetetlen küldetést adtak nekünk! Persze… hát nem pont az lenne az iskola lényege, hogy az ehhez hasonló problémamegoldó varázslatokat megtanítsa? És… tényleg adnának nekem még egy lehetőséget próbálkozni? Pár végtelennek tűnő másodpercig csupán ez lebegett a szemem előtt, utána azonban más jutott eszembe.

– Lenne türelmem…

– Jól van…! – kezdte a vizsgabiztos, ám a szavába vágtam.

– De ha újra próbálkozhatnék, azonnal föladnám.

Döbbent csend fogadta a kijelentésem. Úgy tűnik, jobban meglepődtek, mint arra számítottam, azt figyelembe véve, hogy szinte magától értetődően az egyetlen logikus dolgot mondtam.

– Most árultam el, hogy a végén kinyílt volna a láda! – tárta szét értetlenül a lábát a középső csődör.

– Ahogy azt is mondta, hogy egyikünk se tudta volna kinyitni – válaszoltam tettetett nyugalommal, pedig a szívem csak úgy zakatolt. – Azt mondták, az a feladat, hogy én kinyissam. Ha csak úgy kinyílik a patámban, akkor vesztettem, nem? Szóval így több időt nyerhettem volna, nem?

A vizsgáztatók újra összenéztek, aztán varázslattal megragadták a tollaikat, s írni kezdtek. Én pedig hiába igyekeztem türtőztetni magam, hogy elnyomjam az idegességem, így is azon kaptam magam, hogy a patáimat dörzsölgetem egymáshoz, kellemetlen súrlódó hangot idézve ezzel elő. Fránya ösztönök… De egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy tán épp most döntenek a sorsomról. Túl merész voltam? Hülyeséget mondtam? Engem miért nem avatnak be, mi az értékelésük? Akkor most kaphatok még egy esélyt, vagy meggondolták magukat? Rettentő hosszú idő múlva emelte csak újra rám a tekintetét a középső csődör, mintha csak meg is feledkezett volna rólam.

– Végeztünk – állapította meg révetegen. – Továbbmehet.

* * *

Beleszédültem az újabb váratlan teleportba. Egy pillanatra azt hittem, egész egyszerűen kidobtak, viszont a sűrű sötétséget, ami minden irányból körbevett, nem tudtam mire vélni. Ha megbuktattak volna, egyszerűbb lett volna kirakni az ajtón, vagy akár az egész épület kapujának túlsó felére teleportálni. Ott egy arrogáns fiatal növendék néhány szóban közölhetné velem, milyen szánalmasan béna voltam, aztán pár unott intéssel elhessegetne, hogy fogadhassa a következő selejtes unikornist. Ehelyett itt voltam ezen az ismeretlen helyen, bármiféle konkrét cél nélkül.

Majd' fél percet kellett várnom, mire feltűnt az egyre kifejezettebb búgás. Mikor azonban észrevettem, már az egynemű sötétségen is áthatolt pár apró, színes pontocska fénye, meghatározhatatlan távolságra tőlem. Hunyorogva próbáltam kivenni bármilyen részletet a környezetemből, ám pár pillanattal később különös bizsergés kúszott fel a lábaimon, s ijesztő, pattogó érzés hasított a szarvamba. Nem fájt kifejezetten, még tán kellemetlennek sem mondhattam volna, de annyira váratlanul ért, hogy szabályosan pánikba is estem tőle. Ha láthattam volna magam körül a teret, egész biztos őrülten rohangásztam volna föl-le, így viszont csupán egész testemben remegve, hatalmasra tágult szemekkel vártam a végzetemet. Józanul gondolkodni akkor nem is tudtam, csak utólag elemezve a helyzetet úgy véltem, valami olyasmi futhatott át az agyamon, hogy tényleg értékelhetetlennek találtak a teszten, és egy egyszerű gombnyomással, valami halálos masinériával végérvényesen kivonnak a forgalomból. Olyanok, mint én, inkább ne szennyezzék Canterlot levegőjét… Nem is tudom, a bámulatos naivitásomnak, avagy a hiperaktív túlélési ösztönömnek köszönhettem-e az utólag már inkább nevetségesnek tűnő reakciómat.

Csak annyi volt a szerencsém, hogy nem tartott sokáig, mivel a vizeletem visszatartásával is igen komoly gondokba ütköztem. Tekintve pedig, ami ez után következett, jó eséllyel sose mostam volna le magamról a szégyent. Így is csak az mentett meg, hogy miután a félelmetes kattogás és zúgás elhallgatott, a pontlámpák kialudtak, s az egész „helyiségben” világosság támadt, mintha csak a falakból jött volna elő. Azt azonnal meg is állapítottam, miszerint nagyot nem tévedtem, mivel nem is egy szobában, sokkal inkább egy nagy fémdobozban voltam, ami innen is egyértelműen gépnek tűnt. Viszont bármit is csináltak velem az imént, még életben voltam…

Halk szisszenéssel kinyílt mögöttem egy ajtó, mire ijedten összerándultam és megpördültem, mivel azonban továbbra sem történt semmi különös, óvatosan kimásztam a keletkező résen… és azonnal bele is futottam a két csikóba, akik kíváncsian próbáltak a gép belseje felé kukucskálni. Elsőre fel se fogtam, mi lehet ez az egész, aztán az alacsony csődörben fölismertem azt a pónit, aki még a teszt megkezdése előtt mindenkivel beszélgetni próbált. A kanca pedig tán az volt, aki elsőként ment be… Viszont mindkettőjük jobb mellső lábára vörös zsineg volt tekerve. Szóval… akkor most mi vagyunk a vesztesek, vagy…

– Na, te is itt vagy? – vigyorodott el a fiú, ahogy a szemünk találkozott. – Kíváncsi voltam, eljutunk-e odáig, hogy rendesen bemutatkozzunk egymásnak.

Újra nyújtotta felém a lábát, de ezúttal el is fogadtam. Akármi is lesz ennek az egész vizsgának a kimenetele, most már jó eséllyel egyforma sors vár ránk.

– Life Thread – ráztam meg a patáját, valami halvány mosolyfélét varázsolva az arcomra.

– Jasper Volley – hajolt meg kissé felém a csődör. – Örülök, hogy megismerhettelek! Ő pedig itt Death Wish – bökött a még nála is kicsivel alacsonyabb kanca felé.

– Csak Wish, ha szabad kérnem! – kaparászta zavartan a lány a padlót.

Léptem egyet felé is, viszont amint kinyújtottam felé a lábam, félénken behúzta a nyakát, s tétova mosollyal aprót biccentett. Elég szégyellősnek tűnt, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, hát inkább én is követtem a példáját, közben pedig alaposabban is szemügyre vettem. Most például már az is feltűnt, hogy a kanca még a magasságán – és persze az életkorán – túl is rettentően kislányos benyomást keltett. Eleve a viselkedése is ezt a képet erősítette, bár a kétoldalt copfba fogott halványpiros-narancs sörénye és a farka tövében csücsülő jókora masni önmagában is épp elég lett volna. Meg aztán ott voltak azok az apró szeplők az arcán, amik megtörték rövid, mohazöld szőrének monotonitását. Picit furán kontrasztosaknak tűntek a testének színei, de a ruhája és világosbarna szemei sokat finomítottak az összhatáson.

Vele szemben a másik csikónak sokkal harmonikusabb volt a kinézete, noha cserébe láthatóan kényelmetlenül mozgott a ráadott ünneplőben. Úgy gondoltam, biztos vidéki lehetett, és nem volt hozzászokva az igényesebb ruhák viseléséhez. A szőre épp csak egy árnyalatnyit volt zöldesebb az enyémnél, a sörénye viszont karakteresebb azúrkék, amit én nem mondhattam el magamról. Viszont annak ellenére, mennyire messziről szalajtott, falusi póni benyomását keltette, elég magabiztos volt a kiállása.

– Szóval akkor neked sem sikerült? – kérdezte Jasper a betekert lábamra bökve.

– Nem hát – feleltem. – Elvileg senkinek se.

– Hogy érted ezt? – ráncolta a szemöldökét a fiú.

– Nekem azt mondták, nem is az volt a cél, hogy bárki is ki bírja nyitni a ládát.

– He? Hát akkor mi?

– Ezt már nem árulták el. Csak annyit, hogy azt figyelték, mihez kezdünk egy ilyen feladattal szemben. A végén pedig kinyílt volna magától, de gondolom ti is föladtátok időnek előtte, azért gyűjtöttek ide minket külön.

– Kinyílt… volna… magától? – ismételte szóról szóra döbbenten Jasper.

– Igen – szólalt meg halkan Wish. – Amikor lejárt az idő, csak kattant egyet, és amikor belenyúltam, akkor tekeredett rá ez a zsinór a lábamra.

– Ezt eddig nem is mondtad! – csattant fel sértődötten Jasper, mire a kanca lesunyt fülekkel nekihátrált a falnak.

– Azt hittem, neked is ugyanez volt… – motyogta az orra alá. – Hiszen mondtad, hogy veled is ugyanúgy elbeszélgettek utána.

– Akkor megdőlt az elméletem – gondolkodtam hangosan. – Vajon mi a fenéről szól ez az egész? És miért raktak veletek össze, ha más lett az eredményünk?

– Jobb kérdés, hogy mi a szalmakazal az a berregő bigyula, amibe érkeztünk! – bökött Jasper a doboz formájú gépezetre, ami nagyjából a szoba egyharmadát tette ki.

– Fogalmam sincs, de alaposan rám hozta a frászt! – kuncogtam.

– Hát rám is! – horkantott a csődör. – Legalább szóltak volna, hogy valami ilyesmire kell számítanunk!

– Ezen már nem lehet segíteni. Viszont arra is kíváncsi lennék, meddig kell itt maradnunk.

– Szerintem egész addig, amíg mindenki nem végez. Emlékszel, Wish volt az első, és őt sem engedték tovább.

– Jaj, ne már! – nyögtem. – Akkor az még lesz egy jó másfél óra! Mit fogunk addig csinálni?

– Mi egész jól elbeszélgettünk, amíg ide nem értél – vonta meg a vállát Jasper. – Például te is elmesélhetnéd, hogy honnan jöttél, meg miért jelentkeztél. Én például mindig is nagy varázsló akartam lenni, és csak ezért utaztam fel a szüleimmel, mert már végre elértem a kort, hogy fölvehessenek az Akadémiára. Trottingham mágusnegyedéből jöttünk, és hát mit ne mondjak, agyonrázott minket a szekér, mire fölértünk ide! Lett volna amúgy ott is iskola, de anyáék is egyetértettek abban, hogy a legjobb akkor is Canterlot. Szóval meg kellett próbálni, aztán majd meglátjuk.

– Én meg itt lakok a nagy óratoronyhoz közel – csatlakozott szelíden a beszélgetésbe Wish. – Csináltattak velem ilyen felmérést, tudjátok, és azt mondták, érdemes lenne felvételiznem az Akadémiára. És mivel érdekelt is… most itt vagyok.

– Értem – bólintottam. – Itt lakunk mi is, csak mi a külvárosban. Van érzékem a varázsláshoz, és elég sokat készültem a vizsgára is, így hát remélem, fognak még lehetőséget biztosítani, hogy bizonyítsak. Azért jöttem, mert a legjobbaktól akarok tanulni, és meg akarom mutatni a világnak, mi mindenre vagyok képes!

– Szuper! – vigyorgott Jasper. – És téged milyen szakok érdekelnek? Remélem, engem a harcászati ágra vesznek föl, mert az nagyon menő! – A hátsó lábaira ágaskodott, s a patáival ide-oda hadonászott, igyekezve valamiféle küzdősportot imitálni. – Simán leverek mindenkit majd! Kemény vagyok, mint a nyeregkápa! Megmutatom én a fővárosiaknak a trottinghami virtust! – lelkesedett, majd bármiféle átmenet nélkül szelídebb hangra váltott, s vissza is ereszkedett négy lábra. – Ha meg úgy találják, hogy másban mégiscsak jobb vagyok, nekem az is megfelel. Csak ne valami gagyi magolós szakot jelöljenek meg! Könyvekből nem is lehet normálisan tanulni, hát nem?

– Én speciel elég sokat olvastam, hogy rendesen fölkészüljek – jegyeztem meg akaratomon kívül is némiképp lenézően. – Sőt, még pár nyílt előadásra is bementem.

– Jó, hát az megint más – legyintett Jasper. – Hallgatni meg firkálni azért különb, mint bent porosodni és a pókhálókat nyalogatni a lapok közül. Akkor is az volt a legjobb, amikor apámmal kimentünk a kertbe gyakorolni! Tizedannyi idő alatt elmagyaráz bármilyen varázslatot, mint azok a kacifántos definíciók meg leírások. Remélem, itt is ilyesmi azért az oktatás!

– Biztos nem véletlenül van az Akadémiának a legnagyobb híre. Lesz alkalmunk kipróbálni magunkat elméleti és gyakorlati téren is, az tuti. Ha meg nem érdekel a magolás, kizárt, hogy olyasmi helyre soroljanak, nem?

– Hát, csaktán talán – vakargatta a fejét a fiú. – No, és veled mi a helyzet? Wish már elmondta, hogy ő még nem tudja.

A kis kanca helyeslően bólogatott, ám amint felé fordultam, újra lehajtotta a fejét, s folytatta a padló kaparászását – bár legalább a szemkontaktust nem törte meg.

– Egész konkrét elképzelésem még nekem sincs – mondtam merengve. – De eddig elég sokféle varázslatot meg tudtam tanulni, és egész jól is mennek, szóval szeretnék valami jó magas szintet elérni bármilyen mágiaágban. Azt mondták, elég tehetséges vagyok, szóval ha sokat dolgozom rajta, sokra vihetem.

– Az de király! – vidult fel Jasper. – Tök jó lenne így együtt gyakorolni! Hárman alapíthatnánk egy klubot! Összetartanánk mindenben, meg mindig segítenénk a másiknak! No, mit szóltok? Patapacsi?

Mondjuk nem voltam róla meggyőződve, hogy pusztán azért, mert a sors egy helyre sodort minket, még jól ki is jöhetünk egymással. Ez a Wish elég visszahúzódónak tűnt, Jasper meg eleve többet dumált a kelleténél, szóval elég érdekes csapatot alkotnánk így együtt. Arról nem is beszélve, hogy továbbra sem tudhattuk, egyáltalán fölvesznek-e minket. Tán pont emiatt a bizonytalanság miatt egyeztem bele ilyen könnyen, és csaptam bele a fiú kinyújtott patájába. Ha ez az egész összejön, akkor megér egy próbát, ha meg nem, akkor úgyis mindegy.

* * *

Egész jól elbeszélgettük a továbbiakban az időt, így nem is tűnt fel, milyen régóta várakoztunk. Igaz, viszonyítási alapunk sem volt, mivel a szobában nem volt óra, és utánam már nem is érkezett más, hogy legalább a neve alapján következtethessünk, miként haladnak odakint a dolgok. Így legalább kicsit behatóbban is megismerhettük egymást, főleg miután Wish hozzászokott a társaságomhoz, és hajlandó volt velem szemben is kicsit nyitottabban viselkedni. Elmeséltük egymásnak, ki hova járt ezelőtt, illetve milyen varázslatokat ismer már, aztán pedig soká találgattuk, vajon mi lesz a második és harmadik próbatétel, ha egyáltalán eljutunk odáig.

Jókat kacarásztunk, szinte meg is feledkezve arról, hogy valójában vizsgázni jöttünk ide, egész addig, míg kintről ki nem nyitották a termünk nagy fehér ajtaját. Egy idős, harsánylila kanca várt minket odakint. Türelmetlenül megköszörülte a torkát, mire mindhárman négy patára ugrottunk. Csupán intett nekünk, hogy kövessük, majd végigvezetett minket egy hosszú folyosón, ahhoz hasonlón, mint amin az első feladat előtt várakoztunk közösen.

Jöttek más csikók is egy-egy felnőtt kíséretével. Ahogy figyeltem, egyik kis csapat sem volt ötfősnél nagyobb, szóval úgy tűnt, már most igencsak megcsappant a jelentkezők száma. Újra izgalom járt át, s a társaimon is ugyanezt láttam tükröződni.

Szépen, rendezetten vonultunk mind egyetlen irányba. Senki nem is szólt a másikhoz, így nekem se volt sok kedvem folytatni a félbehagyott társalgást. És az is igaz, akkor már sokkal inkább a környezetemre figyeltem, hátha sikerül valamiféle előzetes információhoz jutnom, pontosan mi is vár ránk. Végül csak annyit állapíthattam meg, ami amúgy is hamarosan tökéletesen egyértelművé vált mindenki számára, hogy egy jókora előadóterembe vezetnek mindnyájunkat.

Odabent egész szép tömeg gyűlt össze, részint az apró asztallapok mögött elszórtan, vagy kisebb csapatokban kuksoló kicsi pónikból, részint a kivetítővászon előtt lassacskán felsorakozó felnőttekből. Miután alkalmi vezetőnk leültetett minket az egyik sor szélére, föl is fedeztem az előadó közepén, a katedrán álló széles asztal mögött Mr. Poltergeistet, az iskola dékánját. A bordó póni a kipárnázott széken ült, a szemei félárbocon voltak, a patáit pedig mértani pontossággal összeillesztette maga előtt, mintha roppantmód el lett volna foglalva a saját gondolataival. Őt figyeltem egy darabig, hátha csinál valamit, csak aztán Jasper megzavart azzal, hogy oldalba bökött.

– Hallod, én nem hoztam távcsöves puskát! – suttogta a fülembe.

– Mi van? – fordultam oda hozzá.

– Nézz már rájuk, ezek úgy állnak ott, mint akik mindjárt osztják ki a tollat meg a papírt! – intett a fejével az alant csoportosuló felnőttekre, akikről közben már sejtettem, hogy a leendő tanáraink lehettek. – Biztos elvadult dolgokat fognak kérdezni. Leshetek rólad?

– Miért gondolod, hogy dolgozat lenne…? – kérdeztem, bár mire kimondtam, már nekem is logikusnak tűnt a következtetés.

– Tessék, figyeld ott azt a sárgát! – biccentett Jasper az egyik póni felé. – Ha te tudnád, hogy itt mindenki tesztet fog írni, hogy állnál a négy lábadon? Pont úgy, mint ő! Na ugye, hogy ugye?

– Megcáfolhatatlan az érvelésed, haver – sóhajtottam.

Természetesen semmi különös nem volt a sárga csődör viselkedésében, vagy testhelyzetében, viszont tapasztalhattam még a szobában, újdonsült trottinghami ismerősöm néha milyen furákat tud mondani. Hogy tréfának szánta-e az ilyeneket, vagy csak simán ennyire érdekesen gondolkodott, nem tudtam rájönni. Mindenesetre voltak olyan helyzetek, amikor kicsit fárasztó volt. Mint például ez.

Ettől függetlenül igazat kellett adnom neki abban, hogy jó eséllyel valamiféle írásbeli vizsgának is alávetnek minket, noha eredetileg arra számítottam, eleve azzal fogunk kezdeni. Mindenkinek kényelmesebb lett volna, ha először egy ilyen precíziósan állítható rostán préselik át a társaságot. Nem is beszélve arról, hogy erre készültem a legtöbbet, s szerény véleményem szerint a tárgyi tudásom messze meg is haladta az életkoromtól elvárhatót. Meg hát akkor nem egy elbukott felmérés után ültem volna ott, ami azért az önbizalmamra is jótékony hatást gyakorolhatott volna. Igaz, kicsit alaposabban körbenézve csak olyan csikókat láttam, akik vörös zsinórt kaptak a lábukra. Pár pillanatra föl is merült bennem, hogy mégis a veszteseket terelték össze egy helyre, viszont abban biztos voltam, nem kerekítettek volna ekkora feneket annak, hogy szimplán megmondják, mekkora pancserek vagyunk.

Éles, sipító hang járta át két oldalról a termet, mire a csendesen duruzsoló sereg azonnal elnémult, leszámítva azokat, akiknek túl jó volt a fülük, s méltatlankodó ciccegéssel-sziszegéssel jutalmazták a váratlan zajt.

– …kettő, egy… kettő… – szólalt meg ugyanabból az irányból egy csődör recsegő hangja. – Tessék parancsolni, Dékán Úr!

Lenéztem a kivetítő felé, és még pont el is kaptam, amint egy rettentően nyurga póni átnyújtja a mikrofonját Mr. Poltergeistnek. Hamarosan már hallgathattuk is a dékán lassú, szinte már szuggesztív beszédét a falakon rögzített hangfalakból.

– Nagyon sok szeretettel üdvözlök minden jelenlévőt, az Akadémia vezetőit, tanár kollégákat, kedves vendégeinket és újdonsült diákjainkat egyaránt! – A bíbor csődör feltűnően hosszú hatásszünetet tartott, ám mire megfogalmazódott volna bennem a gondolat, ő maga is kimondta. – Úgy bizony! Gratulálok az ifjoncoknak; aki most itt van, mind átment a felvételi vizsgán! Sőt, fölül is múltátok a várakozásunkat, hiszen a számok az mutatják, hogy a jelölteknek majdnem a fele teljesítette mindhárom vizsgarészt. Ha a kitartásotokat megőrzitek, akár még lehettek az eddigi legnagyobb létszámú évfolyam is! Remélem, megmarad a lelkesedésetek.

– Szeretnék szót ejteni a benneteket érintő legfontosabb kérdésekről, nevezetesen az osztályok kialakításáról, a tanszerek beszerzéséről, az órarendről, és ami most már a legtöbbetek fantáziáját izgathatja: a gólyatáborról. Mielőtt azonban ezt megtehetném, így utólag elmondanám a felvételi vizsga menetét, mivel feltételezem, sokak számára nem evidens, milyen szempontok alapján válogattunk ki titeket. Páran rájöttetek menet közben, hogy a teszt célja egyáltalán nem a mágikus képességeitek fölmérése volt, azt viszont senkinek nem árultuk el, mit akartunk valójában megtudni rólatok. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan viselkedtek stresszhelyzetben. Az iskolánk elvárásai elég magasak, ez pedig roppant megterhelő lehet az olyan fiatal póniknak, mint ti is vagytok. Mind kerültök majd éles vizsgahelyzetbe, és nem lesz köztetek egy olyan sem, akinek minden elsőre összejön. Tudnotok kell kezelni az ehhez hasonló szituációkat, és patára kell állnotok, máskülönben lemorzsolódtok!

– Voltak olyanok, akik bepánikoltak a megoldhatatlan helyzettől, néhányan dühöngeni kezdtek, és olyanok is akadtak, akik a végsőkig minden erejüket latba vetve próbálkoztak, ezzel túlerőltetve magukat, kockáztatva a sérülést. Nekünk nem olyan hallgatókra van szükségünk, akik vakon követik az utasításokat. Ez nem a katonaság. Fiatal értelmiségieket keresünk, hogy fölemelhessük őket a pónitársadalom elitjébe. Gondolkodókat, kik képesek fölmérni a saját képességeiket, és ésszerűen használják azokat. És nem törnek össze, ha valami nem sikerül elsőre. A mágia nagyfokú fegyelmet követel meg, s mindazonáltal hogy mi, unikornisok, szervi szinten birtokoljuk a varázslás adományát, nem lehet közülünk se akárkiből valódi mágus.

– Lényegében tehát egy pszichológiai alkalmassági teszten mentetek át mind. És a második próba is ugyanezt volt hivatott szolgálni. Alaposan kikérdeztünk titeket, miképp éltétek meg a kudarcot. A legjobb elemző szakpónijaink vizsgáltak benneteket, és a legtöbb jelöltet ebben a fázisban szórtuk ki. Akit viszont alkalmasnak találtak az elbeszélgetés során, most mind itt van. Még egyszer gratulálok mindenkinek, igazán bátran viselkedtetek!

A dékán tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, amit valaki azonnal ki is használt.

– Hé! És akkor mi van a harmadik feladattal? – kiabálta be egy csődör az első sorok közül.

A tanárok rosszalló pillantásai ellenére Mr. Poltergeist láthatóan örömmel vette a kérdést, mintha csak direkt várta volna.

– Nos, ami azt illeti, én nem állítottam olyat, hogy a felvételi vizsga három feladatból áll – felelt derűsen hunyorogva. – Én csupán annyit mondtam, hogy három részből áll. Amire te gondolsz, bizonyára a közös kísérletünk volt Mrs. Tome-mal, a Komplex Mágiatudományi Tanszék intézetvezetőjével. Kidolgoztunk egy eljárást, amivel passzív állapotban is képesek lehetünk fölmérni egy egyén bizonyos mágikus képességeit. Mielőtt még felhördültök – emelte fel a hangját a fokozódó zúgolódás hatására –, a Hercegnő engedélyt adott a kísérletre, és az eredményeket ti is meg fogjátok kapni még az évnyitó során, ami egyébként pontosan egy hónap múlva lesz a sportcsarnokban, szombaton délután három órától! Megjegyzem, a kísérlet semmilyen módon nem befolyásolta a döntésünket a felvétellel kapcsolatban, pusztán a statisztikák miatt volt jelentősége.

– Most pedig, ha nincs több kérdés, térjünk át a teendőinkre! Elsőként tájékoztatnék mindenkit, hogy a tanszerek kapcsán Celestia Hercegnő jóvoltából a tanulóinknak csupán jegyzetfüzeteket és írószert szükséges beszerezniük, minden mást, könyveket és egyéb eszközöket tudunk biztosítani. Az iskola az alapvizsga letételéig ingyenes, utána az ösztöndíjasokat kivéve egy szerény összeget kell befizetni minden félévben. Ez ugyan titeket még nem érint, csupán arra hívnám fel a figyelmeteket, hogy ösztöndíjat már a második félévtől lehet kapni, amennyiben azt a teljesítményetek indokolja. Viszont, mivel sokan vagytok, valószínűleg eleinte elég nagy lesz érte a versengés…

– A következő, amire ki kell térnünk, az a gólyatábor. Minden részletet most nem osztanék meg róla, a tájékoztatót ki fogjuk rakni ennek az épületnek a faliújságára, úgyhogy bárki szabadon elolvashatja majd. Elöljáróban annyi, hogy bár nem kötelező, mindenkinek kimondottan ajánlott a részvétel. Így lehet a legkönnyebben ismeretségeket kötni, aminek azért van különösen nagy jelentősége, mivel az osztályok összeállítása a szakosodás előtt a ti feladatotok lesz. Egy-egy tanár adott létszámú csoportot felügyelhet, és az osztályokat csak minden év kezdetén egyszer áll módunkban újraszervezni, szóval érdemes megválogatni a társaitokat. Ugyanígy az órarendet is osztályonkénti bontásban fogjuk kiadni, viszont annak a megtervezése már a vezető tanár feladatköre lesz, tehát az se mindegy, melyik csapat kihez kerül. Fontoljátok meg alaposan a választásotokat! Egyelőre ennyit akartam mondani, a többit majd az évnyitón, meg persze a gólyatáborban, két hét múlva! Aki csak teheti, tényleg jöjjön el!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.