2. Fejezet

Képtelen volt eldönteni, szégyellje-e magát a hirtelen döntése miatt. Megrázni valakit egy sokkolóval beláthatóan nem volt a legjobb formája az ismerkedésnek, ugyanakkor sikeresen előremozdította vele az eseményeket. Alig fél óra leforgása alatt eljutottak nem csak odáig, hogy az ember hajlandó volt többé-kevésbé valóságként elfogadni a világot, de miután Prism is csatlakozott hozzájuk, és váltott vele pár szót, Graph professzor jóváhagyásával még a ketrecből is kiengedték. Azóta is tartották vele a távolságot, bár az ember sem kereste velük kifejezetten a kontaktust, és azóta is gyanakvóan méregette őket, mintha arra számítana, mégis kiderül, hogy az egész csak hallucináció volt. Hogy azért némiképp hivatalosabb formát öntsön az egész, mikor a megfigyelőhelyiségből a többi póni is átcsoportosult hozzájuk, Graph professzor elővarázsolt egy-egy széket és egy asztalt, s most annál helyet foglalva folytatták az eszmecserét.

– Szóval azt mondja, én egy idegen lény vagyok – vakargatta az egyik ujjával Dave a szemöldökét, közben meredten figyelve a vele szemben ülő unikornist. – Nem tudják, honnan jöttem és hogyan. Sosem találkoztak még a fajommal, így nem is tudnak semmit rólam. Csak azt, hogy ember vagyok. Azt várja, hogy ezt el is higgyem, doktornő?

– Ami azt illeti, ennek kapcsán Tarn nekünk is tartozik egy kis magyarázattal – fordult a professzor a pegazus felé.

– Egy nagyon régi mesekönyvből ismerem ezt a szót, asszonyom – felelt higgadtan Tarn, már előre bekészülve a válasszal. – Kellett egy darabig gondolkoznom rajta, mire eszembe jutott. Ha szeretné, még a héten be is hozhatom a kötetet.

Graph professzor pár másodpercig elgondolkodva méregette, aztán bólintott.

– Jó, ha tényleg így van, kiderítjük – mondta kimérten. – Ne fáradjon a könyvvel, majd Malachite Orbot ráállítom az ügyre. Úgyis épp a minap panaszkodott nekem, hogy kevés a forráselemzős munka. Bocsánat, hogy innovatívak vagyunk. Ebbe majd jól beleáshatja magát, és legalább csinál…

A professzor elharapta a mondatot, és inkább visszafordult az emberhez.

– Szóval… – ismételte türelmesen az ember. – Egy mesefigura vagyok… mondták a színes, beszélő pónik… Kicsit sem bizarr.

– Tudja, mi bizarr még? – igazította meg a szemüvegét a professzor. – Az, ha a mágikus térben keletkezik egy apró repedés, amiből átcsepeg némi káosz a világunkba, és ugyanakkor, ugyanott megjelenik egy állítólagos mesebeli lény is. Tipikus káosz? Talán. Mégsem intézhetjük el egy legyintéssel, mert nem ismerjük a mögötte álló okokat. Lehet egy lángelme tervének a része, hogy maga most itt van velünk, vagy egy őrült varázslat mellékterméke. Jut eszembe, Prism, majd ha visszaért Canterlotba, legyen kedves megkérni a Hercegnőket, hogy hozzanak össze nekem egy randevút Discorddal!

A szürke unikornis fintorogva biccentett, az ember pedig összefonta maga előtt a karjait.

– Jó, ennek most nagyjából a felét értettem – állapította meg enyhén fásultan. – Egy másik világból származom, erre nem volt nehéz rájönni. Kérdés: vissza tudnak juttatni a… varázslataikkal? Mindenkinek az lenne a legjobb…

– Nos, a problémát nemrég maga is megfogalmazta – érintette össze maga előtt a patáit az asztalra támaszkodva a professzor. – Nem tudjuk, honnan jött, és azt sem, hogyan. Ha egy „egyszerű” teleportról lenne szó, akkor is rendkívül bonyolult procedúra lenne masszív éteri reziduum nélkül visszafejteni. Márpedig masszív bármiről aligha beszélhetünk, ha az előzetes elemzés semmiféle mágikus kisugárzást nem mutatott ki a maga esetében. Éppen ebből kifolyólag az is feltételezhető, hogy nem hagyományos, tér-áthelyező, vagy portál-alapú teleporttal került a világunkra. Nem kizárható az asztrális érintettség tehát, annak a felderítéséhez viszont talán az alikornisok ereje sem lenne elég ilyen minimális mennyiségű nyom alapján.

– Szóval… – bólintott lassan, elgondolkozva az ember. – Nem?

– Pillanatnyilag nem – felelt kissé kelletlenül Graph professzor. – Egyelőre szeretnénk minél többet megtudni magáról és a fajáról, és ehhez szeretnénk a közreműködését kérni. Jelenleg ez a legtöbb, amit a hazajutása érdekében tehet.

– Rendben – sóhajtott Dave hátradöntve a fejét. – Játsszuk le. Csak még egyszer ne rázzanak meg azzal a szarral!

Ahogy ezt mondta, megeresztett egy lapos pillantást… de nem Tarn, hanem a mellette álló földipóni biztonsági őr felé. Tarn érezte, hogy a fülébe szökik a vér, de inkább nem szólt semmit. Talán az ember nem szándékosan akarta inzultálni, elvégre a földipóni társa ugyanolyan egyenruhát viselt, mint ő, és szintén kék volt a szőre, még ha pár árnyalattal világosabb is. Talán ő is ugyanilyen esetlenül tudott volna egymástól megkülönböztetni embereket, ha többen is lettek volna… Mindazonáltal a szárnyak hiánya meglehetősen könnyen megállapítható avatatlan szemnek is… és egy csődört összetéveszteni egy kancával szintén nem valami udvarias dolog. Ugyanakkor, ha úgy veszi, akár meg is érdemelte, elvégre ő fordította az ember felé a sokkolóját.

– Természetesen – bólintott a professzor. – Ha beleegyezik, szeretnénk vendégként tekinteni önre. Speciális vendégként. Sajnos bizonyos mértékben egyelőre korlátoznunk kell a mozgásterét, viszont az ellátásáról és szállásáról gondoskodunk, valamint megígérhetem, amennyiben nem ad okot rá, senki nem fog erőszakot alkalmazni önnel szemben.

– Azért szeretném, ha ezt kicsit pontosítaná – emelte fel egyetlen ujját az ember. Ahogy Tarn figyelte, olyan ügyesen tudott gesztikulálni velük, mint a griffek a karmaikkal, vagy talán még jobban is. – Bezárva akarnak tartani, mint valami börtönben?

– Szó sincs ilyesmiről – intett Graph professzor. – Azt hiszem, az lenne az ideális, ha a létesítmény belsejében felügyelettel szabadon mozoghatna, beleértve a tetőteret. Panzer, tud biztosítani pónit folyamatos kíséretre?

– Persze, professzor, bár ez a szabadon való mozgás nincs ínyemre – felelt semleges hangon a csődör. – A lezárt részlegekkel és az udvarral mi lesz? És az ember saját szobát kap?

– Egyelőre ezt a megfigyelőt fogjuk kicsit átalakítani, aztán ha minden jól megy, berendezünk egy másik helyiséget a vendégünk igényeinek megfelelően. A lezárt részlegek természetesen zártak maradnak a látogatóknak. Az udvart egyelőre hanyagoljuk.

– Fő a bizalmatlanság? – horkantott az ember. – Mindegy, egy pónik lakta világon amúgy sem hinném, hogy olyan nagyon lenne hova mennem… Egyébként meg elvagyok itt is, ja, csak hozzanak egy ágyat.

A pónik Tarn körül egyetértően bólogattak, majd újra az unikornis vette át a szót.

– Térjünk akkor a tárgyra! – támasztotta meg kíváncsian az állát a patáján. – Melyik világból érkezett ide?

– Föld – felelt kurtán Dave.

Tarn merengve lesütötte a szemét. Ismerős volt a név, maga a szó pedig meglehetősen konkrét jelentéssel bírt – kicsit túl direktnek is tűnt volna ilyesmit választani névnek egy bolygónak. Inkább elraktározta az információt későbbi feldolgozásra, máskülönben lemaradt volna a beszélgetés többi részéről. Még akkor is, ha a néven Graph professzor is elgondolkodott pár pillanatra.

– Mágia szempontjából hogyan jellemezné a világát? – kérdezte lassan, megfontoltan az unikornis. – Ezt most teljesen általánosságban kérdezem, hány pólusú a bolygó, és hasonlók.

– Mágia? – kérdezett vissza szkeptikusan Dave, majd megcsóválta a fejét. – Legfeljebb a mesékben. Pólusból van nekünk két mágneses, egy északi meg egy déli.

– Értem – vonta fel a szemöldökét a professzor. – Ez egybevág azzal, hogy semmiféle mágikus kisugárzást nem érzékeltünk maga körül. Ugyanakkor említette, hogy élnek a világán pónik is. Mondja csak, hogy lehet akkor, hogy nincs mágia a bolygón?

– Nem látom az összefüggést – rázta meg zavartan a fejét az ember.

Graph válaszképp megköszörülte a torkát, majd a szarva segítségével lelevitálta az orráról a szemüveget, majd szintén a varázserejével előhúzott a köpenye zsebéből egy pici rongyot. Akkurátusan megtisztogatta a lencséket, majd az ember gyanakvó tekintetének kíséretében visszalebegtette a szemüvegét. Tarn nem különösebben értette a gesztus jelentőségét, elvégre az unikornis az asztalt és a székeket is varázslattal hozta elő nekik.

– Hmm, azt hiszem, értem, mire gondol – mondta kimérten az ember. – Nos, nálunk a lovak nem tudnak varázsolni. Meg más se. És a beszélő állatok is elég ritkák. Ami azt jelenti, hogy nincsenek – tette hozzá a pónik várakozó pillantására.

– Roppant különös – bökdöste az állát a patájával a professzor. – Akkor ott hogyan tudják működtetni a társadalmukat a pónik? Hogyan tud egyáltalán az egész világ létezni?

– A póniknak nincs társadalmuk – felelt egyszerűen Dave. – Csak az embereknek.

Felháborodott mormogás járta be az egész helyiséget. Tarn is meglehetősen lesajnálónak érezte az ember megjegyzését, ugyanakkor igyekezett folyamatosan észben tartani, hogy az idegen egy egészen más világról származik, így inkább csöndben maradt.

– Felettébb érdekes – motyogta Graph professzor. – És mondja csak, maguk hogyan képesek fönntartani magukat mágia nélkül?

– Technológiával – vont vállat Dave. – Gépekkel meg hasonlókkal. Meg azok nélkül is, főleg a világ többi részén.

– Miféle gépekkel? – hajolt előre kíváncsian az unikornis.

– Pff, rengetegfélével – forgatta a szemét az ember. – Számítógépekkel például, a digitális technika nagyon hódít. A másodperc törtrésze alatt kapcsolatot tudunk teremteni a bolygó szinte bármely pontján élő emberekkel. Vannak mobiltelefonjaink, autóink, áh, ha nagyot akarok mondani, akkor inkább űrrakétáink. Ja, eljutottunk már a Holdra, meg vannak kütyüjeink kint a világűrben, meg a Marson, meg mit tudom én.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy a maguk oldaláról küldte magát valaki, egy mágiamentes módszert használva, mondjuk egy géppel? – Graph professzor már olyannyira előredőlt ültében, hogy a hátsó lábait félig ki is nyújtotta a széken.

Dave ezúttal egész sokat gondolkozott a kérdésen, s a mennyezetet bámulva, halkan hümmögve simogatta az állát.

– Elképzelhetőnek… és valószínűtlennek – bökte ki végül. – Tudja a franc, mikor mivel kísérleteznek a főokosok. Simán lehet, hogy már rég feltaláltak valami jó kis sci-fis transzportációs eljárást, mint a Star Trekben, vagy ilyesmi. Ugyanakkor elég hülyeségnek tűnik, hogy pont rajtam próbálnák ki, pláne úgy, hogy nem is szólnak előtte. – Kicsit megint elgondolkodott, aztán halkabban hozzátette: – Azt pedig főleg nem hinném, hogy egy varázslatos csillámpóni-földet céloznának meg egy ilyen eszközzel.

– Miért, maga szerint mit tenne a népe, ha módot találna a mi világunkra utazni? – kérdezte immár érezhető izgatottsággal a hangjában az unikornis.

– Szerintem először valami szondát, vagy drónt küldenének, hogy biztonságosan feltérképezhesse a terepet – tűnődött Dave. – Nem szoktunk feleslegesen életeket kockáztatni. Utána… hát, gondolom küldenének egy felderítő csapatot, hogy vegyék fel magukkal a kapcsolatot. Biztosan sokat tanulhatnánk egymástól…

– Békés népségnek tűnnek – derült fel a professzor arca.

– Hát… – kezdte Dave, aztán mintha hirtelen valami az eszébe jutott volna, ravaszkás vigyorra húzódott a szája. – Hacsak nincsen kőolajatok…

Tarn ijedten lecsapta a fülét a hirtelen hangszínváltozástól, és a szeme sarkából látta, ahogy Graph professzor is lassan visszahúzódik a székére. A figyelmét azonban elsősorban az ember kötötte le. Az esetlen, tétova mesefigurából a szeme láttára változott át ragadozóvá…

De csupán egyetlen pillanatig tartott. Dave arcáról lehervadt a vigyor, és zavartan körbenézett az őt bámuló pónikon.

– Oh, bocsánat… – takarta el fintorogva a fél szemét a kezével. – Ez csak amolyan vicc akart lenni. Na, ezért kizárt, hogy valaki szándékosan engem küldjön diplomatának egy idegen fajhoz… – tette hozzá a fogai közt szűrve.

– Inkább én kérek elnézést, hehe… – kacarászott kínosan vicsorogva a professzor. – Igazán kedves magától, hogy viccelni szeretne velünk, ez remek első lépés lehet a barátságunk felé! Esetleg volna kedves elmagyarázni nekünk a poént? Úgy bizonyára nem az igazi egy vicc, de szeretném őszintén értékelni a humorát!

– Ami azt illeti, ez egy… elég béna, meg ízetlen vicc volt a részemről – viszonozta az unikornis feszengő vigyorát Dave. – És… hát, egy egész történelemórát kéne tartanom az országomról, hogy megértse, azt meg akkor se szívesen tenném, ha szakértő lennék a témában. Már ha nem haragszik, doktornő…

– Nem, dehogy, semmi baj! – sietett a válasszal Graph professzor, de utána nem folytatta, csupán kissé bárgyú mosollyal a többiek felé fordult.

Jó néhány másodpercre roppant kínos szünet állt a beszélgetésbe, majd Panzerhoof megköszörülte a torkát.

– Nem éhes, vagy fáradt esetleg, uram? – kérdezte készségesen.

– De, de, ami azt illeti, nagyon is, főleg az előbbi – kapott az ajánlaton az ember. – Elég sokat ücsörögtem abban a sötét kockában. Ja, és egy mosdót is szeretnék meglátogatni, na meg egy jó kancsó vizet se utasítanék vissza!

– Ó, bocsánat uram, hogy így megfeledkeztem az igényeiről! – szabadkozott a földre ugorva Graph professzor. – Elragadott a kíváncsiságom, gondolom megérti.

– Ugyan, ugyan! – legyintett mosolyogva Dave. – Jobb volt tisztázni pár dolgot, mielőtt… akármi…

– Mindjárt gondoskodunk az ellátásáról, uram! – biccentett akkorát az unikornis, ami egy kisebbfajta meghajlásnak is beillett volna. – Egy kis időre magára hagyjuk, és szólok az illetékes póniknak, aztán biztosítunk némi időt pihenésre is. Kintről is hallani fogjuk, szóval ha bármire szüksége van, csak szóljon! Gyerünk!

Ez utóbbi már a professzort körülvevő póniknak szólt, akik engedelmesen követték is a kancát. Tarn igyekezett hátramaradni, és mielőtt kilépett volna a kamrából, még egyszer hátrafordult. Az ember ezúttal viszonozta a pillantását, az apró, barátságos mosoly pedig még mindig nem tűnt el az arcáról. Talán már meg is feledkezett róla, hogy ő csipkedte meg némi elektromossággal a ketrecben… vagy tényleg nem ismerte fel őt. Persze az is lehet, hogy csak maszkként húzta az arcára ezt a fajta udvariasságot, mint Graph professzor. Talán legbelül ő is ugyanannyira tartott tőlük, mint ők tőle.

* * *

– Rendkívül veszélyes lehet – állapította meg a hátsó lábain állva, a patáit idegesen tördelve a professzor, mikor négyesben maradtak a megfigyelőben, mivel ígéretéhez híven utasította a velük tartó asszisztensét és biztonságiakat, hogy gondoskodjanak az ember ellátásáról. – Ha nem is ez a példány, de a fajtája mindenképp. A technikai fölény igen komoly tényező tud lenni, már ha csak a griffekből indulunk is ki, márpedig ezek az emberek sokkal komolyabb arzenállal rendelkezhetnek. Ha pedig ehhez hozzávesszük a mágia-rezisztenciájukat…

– Vagy a ragadozó természetüket – vágott közbe Panzerhoof. – Elég csak a fogait megnézni! Azok a szemfogak nem ígérnek sok jót.

– Ahogy a mérete sem – folytatta a gondolatmenetet Graph professzor. – Ha Dave átlagos a fajához képest, akkor ezek gyakorlatilag óriások! Jóságos Celestia, ha olyan erős is, mint amilyennek tűnik, akkor egyetlen egyed olyan lehet, mint egy földipóni meg egy kristály póni összegyúrva! Egyszerre vagyok izgatott, és félek is kideríteni…

– Mindenesetre ketrecbe tudjuk zárni, ha szükséges, és ilyen módon közvetetten hathatunk rá mágiával, ami biztató – jegyezte meg Tarn.

– Való igaz, ám én nem kifejezetten őmiatta, inkább az implikációk miatt aggódom – csavargatta ingerülten a sörényét a professzor. – Ha egyetlen ember átjuthatott a világunkra, tette azt bármilyen módon, akkor nem zárhatjuk ki a lehetőségét, hogy jön, vagy akár már jött is több. Nagyon óvatosan kell eljárnunk azokkal, akikkel kontaktusba kerülünk, és a lehető legtöbb információt kell kiszednünk ebből a Dave-ből! Természetesen maximális diszkréció mellett… Mi a véleménye, hölgyem? – fordult hirtelen Prismhez. – Eddig nem szólt hozzá túl sokat.

– Nem, nos, én úgy vélem… – A szürke kanca kétszer is megköszörülte a torkát, aztán a professzor szemébe nézett. – Maximálisan igazat adok önnek. Úgy látom, Swatter jól döntött, hogy az Orb&Marble-re bízta a vendégünket. Az ember kiváló patákban van, és ezt fogom jelenteni Luna Hercegnőnek is. Amennyiben pedig nincs szükségük a továbbiakban a segítségemre – nagyot sóhajtott –, abban az esetben, azt hiszem, lassan ideje visszatérnem Canterlotba.

– Rendben van, köszönjük. – Graph professzor visszaereszkedett négy lábra, hogy összekoccinthassa a patáját a másik unikornissal. – Ha pedig megérkezett, kérem, ne felejtse el, amit Discordról mondtam!

– Számíthat rám – mondta nem túl őszinte mosollyal Prism.

– Kikísérlek, aztán jövök vissza, jó? – kérdezte Tarn. – Pár perc alatt csak tán nem maradok le semmiről.

– Azt megköszönöm – mosolyodott el ezúttal őszintébben a szürke unikornis.

– Figyelj, Tarn, ha ennyire érdekel a dolog, megvárunk, ezen ne múljon – szólalt meg Panzerhoof. Megvárta, míg a professzor bólint, aztán folytatta. – Ami azt illeti, mivel a lény nem tűnik annyira veszélyesnek, rendes, szakértő felügyelet nélkül viszont nem hagynám, a legszívesebben egy az egyben rád bíznám. Ne sértődj meg, pillanatnyilag van ez is olyan fontos, mint egy műszakvezetői beosztás!

– Eszem ágában sincs megsértődni, Panzer – somolygott Tarn. – Érdekel az ember, és szívesen vállalom. Akár személyesen is figyelek rá, és akkor elég mellém csak két póni, ha nyolc órákkal számolunk.

– Remek, erre majd visszatérünk, ha itt vagy – hessegette a patájával a csődör kifelé. – Most ne várakoztassuk Luna Hercegnő tanítványát!

– Nem sietek… de mehetünk… – motyogta kedvetlenül Prism.

Egy gyors búcsúzkodás után hamarosan már kettesben ácsorogtak a liftben. Most nyugodtan használhatták a személyzetit, hiszen a ketrectől odalent megszabadultak, így sokkal kényelmesebben utazhattak, mint mondjuk a börtön nyomorúságos felvonójában. Ez a lift elég tágas volt hat-hét póninak is, zárt volt, és hangtalanul közlekedett. Összehasonlíthatatlan élmény.

– Discord…? – sűrítette a fölmerülő kérdéseit egyetlen szóba Tarn, mikor úgy érezte, alkalmas az idő.

– Ja… – bólogatott Prism. – Jó meglátás volt a professzor részéről. A vén szarkavaróból simán kitelik, hogy így megvicceljen bennünket.

– Én a magam részéről kétlem, hogy ő lett volna.

– Ugyan miért? – vizslatta meglepetten az unikornis.

– Ahhoz az ember nem elég… őrült – vont vállat Tarn. – Eddig semmi olyat nem csinált, amit hasonló helyzetben egy póniból nem néznék ki. Túlságosan kontrollálható… vagy inkább együttműködő olyasvalakihez képest, aki bármilyen szempontból Discord befolyása alatt áll.

– Igazad lehet. Bár remélem nincs. Ami azt illeti, ha nem Discord áll az ember megjelenése mögött, aligha marad esélyünk kideríteni, hogy a francba került ide.

A lift megállt, bár olyan finoman, hogy alig lehetett érezni, majd csendesen kinyílt az ajtó. A két kanca kilépett, és ráérősen a kijárat felé sétáltak.

– Jó könnyen belementél az őrzésébe – jegyezte meg Prism.

– Érdekesnek ígérkezik – mondta Tarn.

– Nem az – csóválta a fejét határozottan az unikornis. – Rohadtul nem az. Hidd el, ahhoz képest, hogy eredendően nem is ez lenne a dolgom, Luna többször is a nyakamba sózta a speciálisabb igényű „vendégek” őrzését. Pedig csak egyetlen egyszer jelentkeztem magamtól. Ha hagyod, hogy beskatulyázzanak, könnyen rajtad ragadnak a legnyűgösebb munkák!

– Kösz, majd szem előtt tartom – mosolyodott el Tarn.

Bármennyire lassan mentek is, csak-csak hamar odaértek a forgóajtó elé, és szembefordultak egymással.

– Örülök, hogy megismerhettelek! – emelte pacsira a patáját Prism, amit a pegazus tétovázás nélkül el is fogadott.

– Hasonlóképp! – biccentett Tarn. – Vigyázz magadra! Az úton is, és… tudod…

– Te is vigyázz az emberedre! – kacsintott az unikornis, majd elkomorodott. – Ha pedig Celestia ne adja, találkoznál a lángfogú vérebekkel… inkább menekülj! – Azzal hátat fordított neki, és már ott sem volt.

Kiváló zárógondolat volt: még a kanca távozása után is egy darabig lekötötte Tarn figyelmét. Csak akkor vette észre, mennyire elmerengett, mikor a lift megállt vele a harmadik emeleten. Akkor beszállt mellé két fehér köpenyes póni, ő pedig ráeszmélt, hogy nem is ide akart jönni, hanem lefelé, vissza az emberhez és a professzorhoz. A rutin vezette a patáját, amikor megnyomta a gombot, most pedig, hogy ne nézzék teljesen hülyének, mielőtt még becsukódott volna az ajtó, gyorsan kiszállt. A folyosón a szeme automatikusan a kávégépre siklott, így szerencsésen talált rá ürügyet, miért is jött fel ide. Ha már úgyis azt ígérték, megvárják a vizsgálatokkal, egy kis frissítő igazán belefér, főleg ha már ennyire hajlamos a bambulásra.

Egy perccel később már azt hitte, behorpad az orra, olyan forróra és keserűre sikeredett ez a fekete rettenet… A torka lángra lobbant, ahogy ledöntötte rajta a löttyöt, a szemei megolvadtak, a szárnyai kifeszültek, a tüdejéből pedig állatias, bár elhaló hörgés szabadult fel. Egyszerűen imádta… Mindig is hitt a sokkterápiában, és előszeretettel alkalmazta is magán. Már az is megfordult a fejében, hogy egyszer megpróbálja intravénásan magába nyomni a koffeint – mondjuk a tűkért sosem rajongott. Bárhogy is, a hőn áhított pofonját megkapta, folytatódhatott a nap!

Energikusan rugózott egy helyben, míg a lift visszaért az alagsorba. Nem akarta megváratni a társait, hát könnyed ügetésben sietett vissza a megfigyelőhelyiségbe. Alig változott valami, amióta elment, a professzor ugyanolyan agitáltnak tűnt, Panzerhoof pedig változatlanul gyanakvóan méregette az embert, aki az üvegfal mögött épp félreérthetetlen fintorral piszkálta ki az elé készített szalmaburgerből a szalmát.

– Á, Tarn, minden rendben ment? – kérdezte az unikornis, amikor meglátta. Választ azonban nem várt, egyből folytatta. – Azt találtam ki, a legegyszerűbbel, egyszersmind legfontosabbal kezdhetnénk: a fizikai vizsgálattal. Igen sajátos testfelépítése van a vendégünknek, szívesen vetnék rá egy, vagy inkább több pillantást… Nem is beszélve arról, mennyit megtudhatunk így a fajának képességeiről!

Tarn lelkesen bólogatott, erre a részre ő is igen kíváncsi volt. Nagyjából még megvoltak azok a képek a fejében, amiket a haverja mutogatott neki anno, így már alig várta, hogy összevethesse őket Dave-vel. Volt az embereknek állítólag pár anatómiai furcsasága, amit szívesen megnézett volna élőben is, ennél jobb alkalom pedig nem is adódhatott volna.