Egy szerencsés póni kapcsolatai

Egy szerencsés póni kapcsolatai

Emlékszem, a bátorságom az alkohollal együtt párolgott el minden egyes alkalommal, amikor elhatározásra jutottam Ambrosiával kapcsolatban. Nem is értettem, mit tudok ennyit szerencsétlenkedni, hiszen minden egyes nap találkoztunk és beszélgettünk. Alkalom rengeteg lett volna föltenni azt a bizonyos kérdést, ám bárhányszor mélyen a szemébe néztem, egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Ilyenkor ő is mindig elhallgatott, s csendben mosolyogva figyelt akár percekig, mintha csak azt várta volna, hogy végre kimondjam, amire mindketten gondolunk.

Főleg olyankor volt nehéz, amikor sétálni mentünk kettesben a városban, s a csillagfényes éjszakában leültünk egy szökőkúthoz vagy a várfalhoz, figyelni az eget. Annyira egyértelmű volt, bárki megmondhatta volna, miért csináljuk ezt az egészet, miért keressük ennyire egymás társaságát, és miért nem jutunk szóhoz, ha a szemünk találkozott. Tudtam, hogy nekem kéne kezdeményezni, de még mindig Ambrosia volt, aki kevésbé félt kontaktust létesíteni köztünk. Néha a legváratlanabb pillanatokban fonta össze a farkunkat, ha elég közel voltunk egymáshoz, ezzel rendszerint teljesen lebénítva engem. Bár tán a legérzékenyebb, legcsiklandósabb pontot sikerült megtalálnia a testemen, mindig hagytam magam, ha csak hozzám ért. Idővel egész hozzá is szoktam, s nem csak nem akartam kiugrani a bőrömből a finom érintésétől, de lassan megtanultam élvezni is.

És mégis… és mégis képes voltam hihetetlenül hosszú ideig töketlenkedni… Már Wish is megmondta, hogy borzasztóan mulya vagyok. Mikor pedig már többedik alkalommal hurcoltam őt Jasperrel együtt az egyik városszéli kocsmába, hogy majd ott „bátorságot gyűjtök”, jóformán megfenyegetett, hogy ha nem beszélgetek el végre őszintén a saddle-arabiai osztálytársunkkal, ő fogja megtenni helyettem, akkor meg aztán szégyellhetem magam. Nem tehetek róla, mire képesnek éreztem magam a feladat kivitelezésére, már alig tudtam négy lábon megállni. Kénytelen voltam hát megállapítani egyrészt azt, hogy a részegség relatív, másrészt pedig, hogy tényleg tisztáznom kell Ambrosiával az érzéseimet, máskülönben Wish tényleg beváltja az ígéretét, ezzel garantáltan hülyét csinálva belőlem…

Egy tervre volt hát szükségem, ami bizony nem volt olyan egyszerű, mint az elsőre hangzott. Valahogy olyan állapotba kellett kerülnöm, hogy föl merjem vetni a témát a lány előtt, egyszersmind közben legalább annyira megőrizzem a józanságomat, hogy ne legyen rosszul a puszta látványomtól. Ilyen szempontból pedig elég szerencsétlen körülménynek számított, hogy Ambrosiát bárhova el lehetett hívni, szívesen jött akár az egész osztállyal, leszámítva a kocsmákat és az egyéb, alkohollal eredendően kapcsolatos helyeket. Nem állítanám, hogy elítélt volna minket, amiért ilyen helyekre járkáltunk, vagy züllöttnek tartotta volna a társaságot, csupán diplomatikusan közölte velünk ilyenkor: neki nem szabad inni. A kísértést megelőzendő pedig inkább más programot keresett magának, hiába is próbáltuk akárhányan rábeszélni, hogy legalább legyen ott velünk.

Abban azonban biztos voltam, ha fölajánlok neki egy gyertyafényes vacsorát, amit kettesben, meghitt körülmények között fogyasztanánk el egy neves étteremben, azt nem fogja visszautasítani. Igaz, egy efféle alig burkolt randira hívást sem lesz könnyű tálalni, ezt rögtön tudtam. Ha pedig nem szólok neki, hogy előkelő helyre akarom vinni, és nem tud kellőképpen fölkészülni, azzal is könnyen felsülhetek… Még az a szerencse, hogy sosem nehezítette meg a dolgomat, ha négyszemközt akartam vele beszélni, így legalább számíthattam a többi osztálytársam előtt való leégés elkerülésére. Az kellett volna még, hogy az ő fülük hallatára hívjam el bárhova…

Végül oda lyukadtam ki, hogy kinéztem egy olyan éttermet, aminek a teljes dizájnja és a menüje is a lány szülőhazájára emlékeztetett, legalábbis a meséi alapján. Külsőre nem volt benne semmi különleges, belülről viszont olyan volt, mintha egy hatalmas sátorban lett volna a póni, ami tele volt díszes, gondosan megmunkált faliszőnyegekkel, cikornyás virágmotívumokkal, elegáns, visszafogott, de meleg fényű lámpásokkal, és persze különös, lepedőszerű ruhát hordó felszolgálókkal és félig elfüggönyözött arcú táncos kancákkal. Óhatatlanul is Ambrosia jutott eszembe róluk, s mivel tudtam, hiába érzi magát jól Equestriában, néha így is honvágya van, reménykedtem benne, hogy a helyválasztással eltalálom az ízlését.

Meglepetésemre semmiféle akadályba nem ütközött fölvezetnem neki az egészet. A Celestia Hercegnővel lefolytatott egyik keddi magánórám után elmentem vele egy kis esti sétára. Ez alkalommal viszont nem hagytam, hogy bárhol leüljünk, hanem igyekeztem a kinézett hely felé orientálódni menet közben. Végig nem mutatta jelét, hogy észrevette volna a kis trükközésemet, ellenben amikor meglátta az éttermet, látszott rajta, hirtelen mennyire izgatottá vált. Akkor annyit elárultam neki, szándékosan ide akartam vezetni őt, mivel nagyon tetszik a hely, és meg akartam mutatni neki is. Szerencsére nem merte megkérdezni, miért, viszont ahogy beléptünk, az orrlyukai hatalmasra tágultak, s megbabonázva nézett körbe.

– Mit szólnál, ha egyszer eljönnénk ide rendesen is? – kérdeztem tőle könnyed hangon.

Felelni se tudott, csupán meghatottan bólogatott, s a fejét bedugta az állam alá, úgy dörgölőzött hozzám. Azt hiszem, akkor kaptam meg igazából azt a megerősítést, amire kimondatlanul is vártam. Átöleltem, és végre először éreztem magamban az erőt megkérdezni tőle, szeretne-e a barátnőm lenni. De még nem tettem meg. Már ki akartam várni a megfelelő pillanatot. Visszafelé menet meg is egyeztünk az időpontban, s másnap újra el is látogattam a hangulatos étterembe, lefoglalni egy asztalt két személyre, péntek estére. A barátaimnak el se mondtam, mit forgatok a fejemben, de már tudtam, végre megvan a kellő önbizalmam, hogy a tettek mezejére lépjek, s kifogjam magamnak a legszebb lányt az Akadémiáról. Tényleg be kellett látnom… Equestria uralkodójának a magántanítványa lehettem, voltak barátaim, akikre bármikor bármiben számíthattam, a szüleimmel is jó maradt a kapcsolatom még ennyi év után is… ha ez is összejön, én leszek a legboldogabb póni a világon!

* * *

Fogalmam sincs, Celestia Hercegnő tudott-e róla, hogy aznap estére programom van, de sokkal hamarabb elengedett a szokásosnál, még külön kérés nélkül is. Nem fűzött hozzá semmiféle megjegyzést, viszont arra az órára eleve feltűnően kevés feladatot állított össze nekem, és azok sem voltak túl megterhelőek, amiért külön hálás voltam. Kipihenten, frissen és üdén indulhattam Ambrosia elé. Öltönyt vettem, és nyakkendőt a különleges alkalomra, s a számban egy szál vörös rózsával léptem a lány tornya elé, amit canterloti tartózkodására kapott kölcsönbe személyesen Celestia Hercegnőtől. Mindig csodálkoztam, egyedüli lakóként hogy nem magányos egy ekkora épületben; én biztos unatkoztam volna a helyében. Bár azt el kell ismernem, ennyi fényűzés kijárt neki, már csak nemesi származása okán is. Nagyra becsült vendég volt, illett is hozzá ez a szerep, s ha eleve ehhez volt szokva, nyilván felettébb udvariatlan lett volna olyan körülményekbe kényszeríteni, ami méltóságán alulinak számítana.

Épp csak átfutott a fejemen, hogy esetleg én méltóságon alulinak számítanék mellette, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Talán közönséges polgári családból származtam, viszont a jelenlegi pozíciómban Equestria uralkodója mellett elég jó partinak tartottam magam. Mióta pedig ösztöndíjat is kaptam ugyanebből az okból kifolyólag, attól sem kellett tartanom, hogy nem leszek képes egy komolyabb kapcsolathoz szükséges anyagi hátteret biztosítani. Persze a pénz nem számít, meg nem fontos – mondtam volna ezt egyéb helyzetben, de belegondolva, ha akármi szép helyre el akarom vinni hipotetikusan, netán még meg is hívnám valamire, máris horribilis összegeket lennék képes elkölteni. Ha pedig úgy alakul, hogy tényleg összejövünk Ambrosiával, hát szerettem volna mindent megadni neki, amire vágyik. Barátnőn nem spórolunk…

Kissé esetlennek éreztem magamat virággal a számban – talán túl nyálasnak, vagy klisésnek találtam, nem is tudom – de nem izgultam, amikor bekopogtam a lány ajtaján. Meg is lepődtem magamon, s egész felvidultam, ám amint meghallottam a kanca patáinak puha kopogását, éreztem a szívem táján a mellkasomban valami egészen finom, félig kellemes remegést, a patáimat pedig úgy kellett megzaboláznom, hogy ne álljak neki kaparni a földet. Még össze is rezzentem, mikor Ambrosia belülről lenyomta a kilincset, noha nyilván pontosan erre számítottam.

Megjelent az ajtóban. Lágyan lengedező, mélyen kivágott, aranyszín ruhát viselt. A sörényébe jókora, széles szirmú, vérvörös virágot tűzött. A szemét fekete tussal kihúzta, még jobban kiemelve az arcának jellegzetesebb vonásait. Nem is voltam képes elszakítani tőle a tekintetemet, s még a rózsát is kis híján kiejtettem a számból. Mikor észbe kaptam, elegáns mozdulattal átnyújtottam az apró ajándékot a lánynak. Apró biccentéssel és széles mosollyal fogadta el, udvariasan megszaglászta, majd – valami különös, feltételezhetően a hazájából származó szokásnak engedelmeskedve – varázslattal kitépett egyetlen szirmot, s gyors mozdulattal a levegőben bekapta, aztán lehunyt szemmel a homlokához érintette a rózsát.

– Te vagy a legszebb virág mind közül – próbáltam bókolni neki, s úgy tűnt, sikerrel is jártam, hiszen felelni se tudott, csupán kissé lecsapott fülekkel elpirult, ami vele azért elég ritkán szokott megesni. – Indulhatunk, hölgyem?

– Köszönök, Thread – mondta végül mégis. Tétován lépett hátra pár lépést, de az értetlen arcomat meglátva gyorsan meg is magyarázta. – Csak ezt gyorsan elrakok, hogy nagyon szép, és ne hervadjon el!

Odalebegtetett magához egy vázát, a rózsát óvatosan belecsúsztatta, aztán már sietett is vissza hozzám. Nem jött túl közel, így nem is mertem menet közben átölelni, ám így is érezhettem azt a kellemesen édeskés, mégis kicsit fűszeres illatot, amit árasztott magából. Egész vérpezsdítő volt még csak mellette sétálni is, s újfent megerősítettem magam abban, hogy márpedig ez a kanca nekem kell…

Kivételes módon nem beszélgettünk, míg el nem értünk a kiválasztott étteremig. Tán csak azért, mert mindketten éreztük, ez mennyire különleges alkalom, aminek csak megtörnék a varázsát a hétköznapi szavak. A minket fogadó pincér is fölismert engem, így a foglaláshoz való adategyeztetéssel sem kellett vesződnünk. Udvariasan a lábaimat használva húztam ki Ambrosiának a széket, aztán leültem vele szemben. Kaptunk étlapot is, de percekig nem tudtam vele foglalkozni: folyamatosan a lány arcát fürkésztem. Ambrosia egy darabig egész jól tűrte, s pironkodva lassan lapozgatott, de aztán csak fölnézett ő is.

– Te már választottál? – kérdezte, tőle szokatlanul szégyellősen.

– Igen, még tegnap – vágtam rá.

– Akkor se nézz ennyire, kérlek! Egész zavarba jövök tőled…

– Túl aranyos vagy, amikor zavarban vagy – vontam meg a vállam.

Erre már nem mondott semmit, csak kicsit magasabbra emelte az étlapot, noha a szemét így se takarta el vele, s láttam, hogy időnként óvatosan kikukucskál mögüle. Jó is volt ez így, legalább kicsit nyeregben érezhettem magam. Kellett még ez a kis plusz önbizalom, hogy rá tudjam venni magam a tervem megvalósítására. De persze mindent csak a maga idejében.

Mire a pincér visszatért, hogy megkérdezze, milyen italt kérünk, már Ambrosia is választott ételt. Én – a biztonságosra játszva – egy pohár vörösbort kértem, meg egy tavaszi virágtálat; ez utóbbival nehéz volt mellélőni, plusz garantáltan nem is terhelte túl a gyomrom, az előbbi pedig segített kulturált módon feloldódni a kanca társaságában. A lány ezzel szemben láthatóan pontosan tudta, mit csinál, mivel képes volt csupa idegen szóval kommunikálni az öltönyös csődörrel, nekem meg a leghalványabb fogalmam sem volt róla, mennyibe fog kerülni ez az este… Persze nem csinálnék belőle ügyet semmiképp, de azzal meg nem akartam leégni, hogy esetleg még sincs nálam elég pénz, vagy nem tudok elég borravalót adni.

– Milyen volt az órád a Hercegnővel? – vetette fel Ambrosia, míg várakoztunk.

– Ó, most egész hamar elengedett. Csak ismételtünk igazából, jövő hétre ígérte, hogy tanít valami újat is.

– És jól haladtok egyébként? Nem sokat szoksz mesélni.

– Aha, azt hiszem, elég jól – mondtam merengve. – Lehet, viccesen hangzik, de gyakorlatilag megtanultam repülni. Mondjuk ezt eddig is megpróbálhattam volna ebben a másik formámban, magamtól viszont biztosan nem jutott volna eszembe. Meg tudok már víz alatt menni levegő nélkül. Picit lassú, de amúgy tök jó érzés. Hallod, úgy féltem, hogy megfulladok, amikor először ezt a feladatot adta!

Ambrosia jóízűt kacagott.

– Elképzeltelek – tette hozzá magyarázatképp. – Aranyos lehettél.

– Lehet – mosolyogtam. – Eddig inkább csak a határaimat próbálgattuk, bár nem panaszkodhatok, így is elég izgalmas volt.

– És jól kijöttök? Szeret téged?

– Talán mondhatom azt, hogy kedvel – kuncogtam a lány megfogalmazásán. – Magánéleti témák mondjuk nemigen szoktak előkerülni, de hát nem csodálom, ha nem érdeklem ennyire, na meg idő se lenne rá úgyse.

– Biztos rossz lehet neki, hogy ennyire nincs ideje senkire – jegyezte meg. – Nagyon egyedül lehet ennyi éven át állandó társak nélkül. Olyan megközelíthetetlen, senki sem mer vele őszintén elbeszélgetni. Egy uralkodónak nem lehetnek igazi barátai? Nekik nem jár a szerelem?

– Nem tudom, ilyesmibe sose gondoltam bele – feleltem töprengve.

– Csak azért, mert ő nagy uralkodó, egy halandó sem mer vele lenni közvetlen viszonyban. Pedig talán vágyik rá.

– Őszintén nem tudom. Lehet, hogy titokban van valakije…

Milyen bolond vagyok – döbbentem rá, amint kimondtam. Végig a kanca arcát néztem, mégse tűntek fel rajta az apró jelek. Hiszen nem is Celestia Hercegnőre utalva beszélt, hanem saját magára! Könnyű lehet együtt éreznie Celestiával, hiszen bizonyos értelemben neki is ugyanolyan elszigetelten kellett élnie, mégis pónik által körülvéve. Elismerem, tényleg nem lehetett egyszerű – ezzel viszont azt is elárulta, hogy még nem tudja, vagy legalábbis nem biztos benne, miért hoztam őt ide. Vajon ő is hozzám hasonlóan sokat rágódott azon, mi lesz kettőnkkel? Okoztam neki álmatlan éjszakákat a tétovázásommal?

Elég furán hangozhat, de most először fordult meg a fejemben, hogy esetleg tényleg szerelmes lehet belém. Pedig igazából nem adtam neki okot rá. Vagy a szerelem olyan, hogy nem kell hozzá különösebb ok? Sosem értettem az ilyesmihez, tán nem is csoda, hogy még egyedül voltam… Még csak azt sem mertem volna kimondani, hogy én szerelmes vagyok Ambrosiába. Sokszor eszembe jutott akkor is, ha nem volt a közelemben. Néha átjárt egyfajta sajátos borzongás, ha egymás szemébe néztünk. Ki akartam próbálni, milyen lenne együtt, nem csak szigorúan baráti értelemben. Hanem úgy… igen, úgy, mint kanca és csődör. De nem éreztem olyan marhaságokat, amit a filmekben láttam, hogy bármit föláldoznék érte, vagy hasonlók. Képtelen lettem volna azt mondani, hogy nem tudok nélküle élni. Talán még csak azt se tudtam volna kiejteni a számon, azt a bizonyos egyszerű kis szót, amit a szerelmesek mondanak mindig egymásnak. Az én érzelmi életem volt vajon teljesen eltorzulva, vagy a filmek és a könyvek hazudtak? Vagy egyszerűen póninként változik? Esetleg tényleg csak idő kérdése az egész?

Akárhogy is, eléggé gyötört a bűntudat, amiért bizonytalanságban hagytam a lányt. Csak annyi vigasztalt, most tényleg azért voltunk itt, hogy beismerjek neki mindent, és tisztázzuk ezt az egész ügyet. Még mindig csak az egész tálalása volt kérdéses…

– Talán ezért nem szeretné, ha mesélnék az életemről – próbáltam jó messziről indítva fölvezetni a témát. A szándékaimat figyelembe véve azonban képtelen voltam tovább fenntartani a szemkontaktust, csupán zavartan simogattam magam előtt a terítőt. – Amilyen jól értesült, biztos tudja, milyen remek barátaim vannak.

– Mint Wish és Jasper? – kérdezte, ezzel kissé meg is kavarva a gondolataimat.

– Igen, mint ők – feleltem némi gondolkodás után. Újra a szemébe néztem, de a mosolya mögött egy jó adag bizonytalanságot is fölfedeztem, amitől kellemetlen, szorító érzés telepedett a mellkasomra. – Vagy mint te.

– Én nem vagyok annyira jó barátod, mint ők – jegyezte meg szinte tökéletesen tartva a mosolyát. Ha tényleg legalább annyira félt ettől a beszélgetéstől, mint én, igazán elismerésre méltó volt az önuralma.

– Rád nem tudok egyszerűen barátként gondolni – mondtam, bár éreztem, hogy a vége felé elvékonyodik a hangom. Kicsit megköszörültem a torkomat, s közben átkoztam magam, miért nem tudtam addig halogatni, amíg legalább a boromat kihozzák. – Már egy ideje… több vagy nekem.

Láttam, amint a lánynak elakad a lélegzete, s az egyik mellső patáját a szája elé emeli. Próbáltam olvasni a tekintetéből, de úgy tűnt, mintha el se hitte volna, hogy ezt mondom. Azonnal megnyugtatni viszont nem volt alkalmam, mivel megjött a pincér, s lerakta elénk a várva-várt italokat. Ambrosia mintha észre sem vette volna, ezért inkább helyette is én köszöntem meg. Nem akartam udvariatlan lenni, de amint a csődör távozott, mondván, hogy a vacsoránkra kicsit még várni kell, egy lendülettel magamba is döntöttem a borom felét.

– Szóval igazából az lenne a kérdés, hogy lennél-e a barátnőm – hadartam el egyben, újfent a terítőt igazgatva magam előtt.

– Ó, Thread! – szólalt meg halk, remegő hangon, bár nem mertem rá fölnézni. – Tényleg… tényleg szeretnéd?

– Hát… ha nem bánod, én szeretném megpróbálni… – mondtam óvatosan.

– Igen, nagyon vágynék rá! – vágta rá határozottan a lány. – Köszönök, Thread!

– Ugyan már, nincs mit megköszönnöd! – néztem végre újra azokba a gyönyörű, hálás szemekbe. – Nekem megtiszteltetés, hogy méltónak találsz.

Hatalmas megkönnyebbülés volt. Az is, hogy kimondtam, és az is, hogy a választottam igent mondott. Kinyújtottam a lábamat, Ambrosia pedig a patámba helyezte a sajátját. Csodálatos érzés volt… Mint amikor egyszerűen minden összejön az életben.

– Tudod, mindig arra gondoltam, hogy Wish-sel akarsz együtt lenni… – mondta kissé elpirulva, de egyértelműen boldogan.

– Miért? – kérdeztem meglepetten. – Mert olyan sok időt vagyunk együtt? Régóta ő az egyik legjobb barátom, és ennyi. Ő egész más, mint te – tettem hozzá.

– Igen, de ő olyan jól hasonlít hozzád – magyarázkodott a kanca, lassan simogatva a patám. – Nagyon megértitek egymást, mindig ott vagytok egymásnak, meg… amikor láttam, hogy csókolóztok…

– Jaj, tudtam, hogy egyszer még előjön ez! – kacagtam el magam. – Sosem fogjuk lemosni magunkról, mi? Az már évekkel ezelőtt volt, és egyikünk sem akarta. Ilyen játék volt, mi meg így jártunk. Nem kell túl komolyan venni.

– És ő is így van ezzel? Neki sem jelentett semmit?

– Ugyan már! – legyintettem a szabad lábammal. – Wish az Wish. Pont ő piszkált a legjobban, hogy kezdeményezzek már feléd. Fontos nekem, meg fontos is marad, de nem úgy, mint te.

– Jó, én elhiszek neked – mondta Ambrosia.

– Ha akart volna valamit, bőven lett volna alkalma elmondani – tettem még hozzá, bár pont ez kissé elbizonytalanított. Elég volt csak arra gondolnom, én milyen nehezen árultam el az érzéseimet, Wish meg nálam is nehezebb eset lehetett…

– Boldog vagyok, hogy veled lehetek! – fogta két patára a lábamat a lány, s nem is engedte el, míg meg nem hozták az ételünket.

Csendesen, romantikusan tölthettük el az estét, pont úgy, ahogy terveztem. Sőt, a valóság messze felülmúlta a várakozásaimat. A virágtál is különlegesen finom volt, de mit sem számított amellett, hogy ilyen vidámnak láthattam Ambrosiát. Képtelen voltam megállni, hogy ne nézzem néha evés közben, egyszerűen annyira gyönyörű, annyira nemes volt még így is. Ez a csodás kanca… az én kancám…

Egyetlen gondolat nem hagyott csupán nyugodni, s állandóan piszkált belülről még akkor is, mikor kifizettem a vacsoránkat. Újra és újra eszembe jutott Wish. A legkevésbé akartam, hogy akár véletlenül is belegázoljak az érzéseibe. A lány fejébe viszont képtelen voltam belelátni; ritkán árulta el, mit miért csinál valójában. Pontosan tudtam, milyen érzékeny, s mivel az érzelmeit általában elég jól titkolta még előttünk is, azt se mindig vettük észre, ha megbántódott valamin. És például annak kapcsán sem tudtam eligazodni, vajon vágyik-e egy olyan kapcsolatra, mint amilyenbe én bonyolódtam most Ambrosiával. Eddig föl sem merült bennem, hogy esetleg pont rám gondolna másképp a kevés csődör ismerőse közül…

Pedig Ambrosiával ellentétben – kicsit is belegondolva – vele minden eleve adott lett volna. A kérdés viszont az volt, hogy még ha így is van, számít-e egyáltalán bármit is. Már választottam, és eszemben sem volt módosítani a döntésemen. Ez nem az a helyzet, amiben befolyásolhat olyasmi, hogy megbánthatok bárkit is… Ellenben nem is mentesültem a felelősség alól. Legjobb barátok voltunk; gyakorlatilag a kötelességemnek tekintettem segíteni őt mindenben, amiben csak képességeim engedték, és persze amikor nem utasított vissza – elvégre ez is előfordult már párszor. A szívemen viseltem a boldogságát, s bár a szerelmi életemet nem cseréltem volna el vele, a szerencsémből, ami mostanság átjárta minden egyes napomat, szívesen adtam volna neki. Kár, hogy ezek a dolgok nem így működnek. Azt viszont megígértettem magammal, megnyugtatva ezzel a lelkiismeretemet, hogy ha kell, körbejárom neki egész Equestriát, hogy találjak számára egy olyan csődört, aki megbecsüli őt, és megad neki mindent, amire csak vágyhat.

Az Ambrosiával töltött időt nem árnyékolhatta be az aggodalmam, ám mikor a lány tornyának kapujában átöleltük egymást, s egy egészen visszafogott puszival elköszöntünk egymástól, újra eszembe jutott Wish. Egyre erősödött bennem az az érzés hazafelé menet is, hogy addig nem leszek képes valóban felszabadultan viselkedni újdonsült barátnőmmel szemben, míg ezt a kérdést el nem rendeztem. Márpedig úgy sejtettem, ezt nem lesz túl egyszerű kivitelezni, már csak azért sem, mivel ritkán tölthettem el Wish-sel négyszemközt akár csak pár nyugodt percet is. Arról nem is beszélve, hogy vele szemben aztán végképp ötletem se volt, hogyan vezethetném föl ezt az egészet…

* * *

Az ígéretemhez híven hétfő reggel az első dolgom volt beszámolni Jaspernek és Wish-nek a randevúmról. Szándékosan részletesen meséltem nekik, végig figyelve a kanca legapróbb rezdüléseit is, ám semmi sem árulkodott arról, hogy fájna neki, amit hall. Bővebben kitárgyalni mondjuk nem volt alkalmunk, mivel Mr. Poltergeist, mint mindig, időben érkezett, és rögtön be is terelt minket a terembe. Eleve elég ritkán fordult elő, hogy itt tartottak nekünk órát, a dékán viszont megtartotta ezt a jó szokását, még ha eléggé szűkösen is voltunk ezen a helyen. Egyszerűen kinőttük a termet, bár valahogy valóban megmaradt egyfajta nosztalgikus varázsa.

Elsétálva Ambrosia mellett végigsimítottam a kanca dús sörényét, ő pedig oda is dörgölőzött kissé a patámhoz, mókásan kiscicás benyomást keltve bennem, amitől csak még jobban éreztem magam, utána viszont elfoglaltam a régi helyemet, átlósan mögötte. Hirtelen azonban eszembe jutott, hogy ennyi erővel széket is cserélhetnénk Jasperrel, és akkor még annyival közelebb lehetnék a páromhoz. Nem is késlekedtem, gyors egyeztetés után kiviteleztük a tervemet – a fiú ravaszkás vigyorával kísérve –, s kicsit még előrébb tolva a padunkat már Ambrosia sörényének az illatát is élvezhettem.

– Ha befejeztétek a rendezkedést, engedelmetekkel elkezdeném – szólalt meg előttünk Mr Polter. – A mai óra különleges lesz, ezért szeretném, ha mind nagyon figyelnétek. Most ugyanis teszttel indítunk, de mielőtt még felháborodtok, ezúttal ti fogtok tesztelni engem.

Szerencse, hogy elég gyorsan mondta, mert már többen is rémülten felhördültek – semmiféle számonkérés nem jött szóba a múlt órán.

– Egy értékelést kell kitöltenetek majd rólam, az előadói stílusomról, és az általam leadott anyagról – folytatta, szünetet sem tartva, ahogy szokta. – Jól sejtitek, lesznek olyan kérdések is, amik konkrétan azt hivatottak fölmérni, mennyire jegyeztétek meg, amiket általánosságban elmondtam, illetve szeretnélek megkérni benneteket, hogy minden apróságra ügyeljetek. Az új oktatási direktívák alapján nagyobb hangsúlyt kellene helyeznünk a tanulóink, hallgatóink visszajelzéseire. – Tartott egy pillanatnyi szünetet, aztán árnyalatnyi mosollyal végignézett rajtunk. – Ahogy azt Lotus pár órával korábban nagyon frappánsan megfogalmazta, most visszanyal a fagyi…

Jót kacagtunk mindannyian. Számtalanszor hallhattuk már ezt Lotustól, de a dékán szájából sokkal viccesebben hangzott.

– Akkor hát ne is késlekedjünk; lássunk neki rögvest! – tartotta fel a patáját Mr. Polter, hogy csendesedjünk el. Leült az asztala mögé, a patáit egymásnak támasztotta, s úgy kezdett bele a monológjába. – Érdekes lesz a mai téma: az illúzióvarázslatok magasiskolájáról fogok nektek nagy vonalakban beszélni. Előtte pedig, csak hogy az eddigi szisztémánk alapján haladjunk, és be tudjuk ezt is sorolni a többi közé, röviden összefoglalom a korábban megszerzett ismereteinket a mágiának ezen ágáról.

– Mint tudjuk, az illúzióknak mindig az a célja, hogy hamis információkat közöljünk valakivel. Ez gyakran elmehet odáig, hogy a feladatunk megtéveszteni valakit, s megpróbáljuk elérni, hogy az általunk közölt adatokat fogadja el igazságnak. A technika, amit ehhez használhatunk, lehet fizikai-, vagy mentális alapú, az invazivitását tekintve pedig roppant széles palettájú. Először megtanultuk a fizikai képalkotást, ami a legegyszerűbb, legalapvetőbb, egyszersmind a legkönnyebben leleplezhető módszer. A patán fekvő hibalehetőség abból adódik, hogy egy nem kombinált kép pusztán láttat valamit a célszeméllyel, ami egyrészt azonnal hitelességét veszti, ha bárki is kontaktusba kerül vele, illetve, ami még fontosabb, hihetőnek kell lennie. Még ha tökéletesen le is tudunk képezni például egy bizonyos személyt, ha a célpontunk bármilyen oknál fogva nem tartja racionálisnak, hogy az adott helyzetben azt látja, akit mi akarunk láttatni vele, máris elbuktunk.

– Hosszú időn át gyakoroltuk ezt a fajta varázslatot, hiszen aki nem is akar közületek professzionális illúziómágus lenni, az is jó hasznát veheti annak, ha képes a gondolatait vizuális formában kivetíteni. Ezt neveztük egyszerű grafikus képalkotásnak, és ez az a része a tananyagunknak, amit bármely unikornis képes végrehajtani a megfelelő mennyiségű gyakorlás után. Persze az elkészült képben óriási különbségek lehetnek, de ez a lényegen nem változtat.

– Ez után következtek a komplex fizikai képek, mikor a vizuális információkat egyéb ingerekkel társítottunk: hangokkal, szagokkal, ízekkel, tapintással. Bárkivel könnyebb elhitetni egy illúzió-technikával létrehozott hasonmás valódiságát, ha az beszél, és hozzáérve nem a puszta levegőt tapogatjuk. Ha pedig képesek vagyunk valakinek még az egyedi illatát is lemásolni, azzal egy viszonylag tudattalan szinten lehet megfogni a célpontunkat, mivel azt érezve ösztönösen jobban fog bízni benne még akkor is, ha eredendően kételkedő típus. És persze itt van rendkívüli jelentősége, hogy a lemásolni kívánt dolgot a lehető legalaposabban kiismerjük, s képesek is legyünk pontosan rekonstruálni. Ez nyilván más esetben sem kerülhető meg… teljesen.

– Még egy fokozattal nehezebb létrehozni egy független-, vagy más elnevezés szerint interaktív fizikai képet. A leképezés-szintű illúziómágiáknak ez a csúcsa, így nem is csoda, hogy a vizsgákon is csak elméleti kérdésként találkozhattatok velük. Ilyenkor kombináljuk az idézőtechnikákat az illúziótechnikákkal, és létrehozunk egy önműködő, többszintű, válaszadásra és tanulásra is képes komplex képet. Ha a Komplex Mágiatudományi Tanszékről kérdeznétek meg valakit, azt mondaná, az interaktív fizikai kép valójában egy nagyon speciális elementár. Nekünk ezzel nyilván nem szükséges foglalkoznunk, de jó tudnunk, hogy olyan szempontból igaz, hogy a funkcióját és működési elvét tekintve valóban megegyezik az elementárokkal, viszont a valódi elementárokkal és a velük nem összekeverendő elementálokkal szemben a kép legfeljebb virtuális tudattal és önállósággal rendelkezik.

– Hogy átismételjük, hogyan is dolgozik egy interaktív fizikai kép, elmondom a klasszikus doboz-példán keresztül. Tegyük fel, hogy van egy eszméletlen pónink egy lezárt, tökéletesen üres szobában, akivel szeretnénk elhitetni, hogy otthon, a saját szobájában van. Egyszerű, rendőrségi eset lehet, ha tudjuk, hogy valamit elrejtett, és szeretnénk, ha megmutatná nekünk anélkül, hogy akár azzal tisztában lenne, hogy figyeljük. Amennyiben az alanyunk jártas az illúzióvarázslatokban, mentális komponens nélkül rettentő könnyedén túljárhat az eszünkön. Ha viszont nem, úgy elhitethetjük vele, a valóságot látja. Képes az általunk létrehozott világban nyomot hagyni, és minden egészen valóságosnak tűnik. Ha leül az ágyára, érzi, ahogy besüpped alatta; ha kettétép egy papírt, az úgy is marad. Még azt is elérhetjük, hogy azt higgye, eszik. Érzi az ételek ízét, és még a jóllakottságot is imitálhatja a kép. Viszont ha odamegy egy festményhez a falon, és leveszi, mert csak ő tudja, hogy ott van mögötte a titkos széf, akkor lebuktunk. Bár megjegyzem, a célunkat így is elértük…

– A következő, amiről viszont még csak alig-alig tanultunk, azok az előbb említett mentális komponensek. És ez bizony, egybevéve a fizikai képek sokaságával, elvezet minket a legmagasabb szintű illúziótechnikákhoz. – Mr. Poltergeist egy pillanatra mélyen a szemembe nézett, s újra mosoly suhant át az arcán, amitől valami különös érzés járt át, noha nem tudtam igazán mire vélni. – Itt már nem pusztán a célpont érzékeit verjük át, de a teljes elméjét. Nem baj, ha nem azt látja, ami a számára racionálisnak tűnne, az a feladatunk, hogy elhitessük vele. Betörünk a tudatába, összekeverjük az ő valóságát a sajátunkkal. Természetesen a gondolatait közvetlenül ilyen módszerrel sem lehet valakinek módosítani, viszont azt, hogy mit fog fel valóságként a világból, azt potenciálisan tetszőlegesen lehet befolyásolni. Ez a módszer nyilván a legfinomabb mértékben kivitelezve is illegális, viszont egy valamire való mágusnak föl kell tudnia készülni ellene.

– A fölkészülésnek a leghatékonyabb és legbiztosabb módja természetesen az lenne, ha mindenkivel megtaníttathatnánk minimum alapfokon ezt a technikát, vagy kimondottan treníroznánk benneteket ellene azáltal, hogy használjuk rajtatok, de ez nyilván nem kivitelezhető, nem várható el. Éppen ezért kénytelenek vagyunk más lehetőségek után nézni. Példának okáért, mint minden más, egy illúzió technika sem lehet tökéletes, s éppen ezért ha nagyon figyelünk a részletekre, rájöhetünk a cselre. Bármilyen leképezett kép szükségszerűen tartalmaz hibákat, hiányosságokat, ami a létrehozója ismereteiben tátongó apró űrök, vagy az azok betöltését célzó helyettesítők. Ez utóbbiakról a paradoxonok címszó alatt tanultunk, mivel akkor tűnhetnek fel nekünk egy illúzió kapcsán, ha összeférhetetlenek az általunk ismert valósággal. És ez az illúziómágiáknak azon aspektusa, ami hosszabb-rövidebb idő alatt feltűnhet egy laikusnak. Sok gyakorlott illuzionista különböző módszereket használ ezeknek az elfedésére, ilyen például az egyszerű figyelemelterelés.

– Nekünk azonban van sokkal hatékonyabb megoldásunk is fölismerni, ha valaki illúzióvarázslatot alkalmaz rajtunk. Az előző módszerrel ugyanis az a két probléma van, hogy eleve az ellenfelünk hibáira játszik, másrészt pedig véletlenül felbukkanó paradoxonokat keres. Azonban az elménk befolyásoltságától függően szembe is szállhatunk az ellenünk irányuló bűbájjal, vagy akár az azt ránk idézővel is. Ez működhet előzetes felkészülés nélkül is, de ha a környezetünkben vannak fixált pontjaink, amikre remélem, mindenki emlékszik, az nagyban megkönnyítheti a dolgunkat.

– Ha valaki elég paranoiás az illúziókkal kapcsolatban, mint mondjuk én, az rutinszerű valóság-ellenőrző algoritmusokat is alkalmazhat a mindennapjai során, előre meghatározott időpontokban. – A teremben páran halkan kuncogtak, de Mr. Poltergeist rezzenéstelen arccal folytatta. – Megjegyzem, ugyanez a technika kiválóan alkalmas az álmok kiszűrésére is, amennyiben valaki szeret tisztában lenni azzal, hogy éppen alszik-e, vagy sem. Az első lépés a legfontosabb, habár ennek a megtételéhez eleve nagy fegyelem szükséges a rutin betartásában. Föl kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mikor végeztük el legutóbb a valóság-ellenőrző vizsgálatot. Ha erre nem tudunk pontosan választ adni, vagy úgy találjuk, hogy a rutinból kimaradt egy, az máris erőteljes befolyásoltságot feltételez. Innentől kezdve máris megfontoltan és precízen kell eljárnunk, és a biztonság kedvéért érdemes egy-két megszakító technikát alkalmaznunk, akár a végleges eredménytől függetlenül is.

– Itt pedig álljunk is meg egy pillanatra, mivel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amit a legfontosabb kiemelnünk! Megszakító technikákat ugyanis lehet használni attól függetlenül, hogy tisztában legyünk akár azzal, egyáltalán állunk-e illuzionista befolyásoltság alatt. Igaz, amennyiben mégsem ért minket ehhez hasonló támadás, evidens, hogy semmilyen önálló hatást nem fogunk tapasztalni.

– A legegyszerűbb fajtája ezeknek a módszereknek az elutasítás. Ilyenkor megtagadunk bármilyen bejövő információt, önmagunkba burkolózunk, ezzel próbálva megszakítani a kapcsolatot az illúziót létrehozó mágus elméjével. Ez egy általánosan elfogadott, noha nem specifikus stratégia más, elme-szinten ható támadások ellen is. A hatásmechanizmusát az álmokon keresztül tudnám a legjobban elmagyarázni: ha jól használjuk alvás közben, egyszerűen fölébredünk. Komoly hátránya viszont ennek a technikának, hogy egy kellőképpen erős és agresszív képet egyáltalán nem biztos, hogy meg tud szakítani, velünk viszont elhitetheti, hogy sikerrel jártunk, és jóhiszeműen megmaradunk az ál-valóságban.

– Egy sokkal pónit próbálóbb, ellenben ügyesebb metódus a manipuláció. Ezzel kényszeríthetjük a minket megtéveszteni igyekvőt, hogy összemérje velünk az akaraterejét, úgy, hogy megkíséreljük átvenni a kép feletti irányítást. Egy illúzió minden esetben plasztikus, tehát elméletileg nem-fizikai mágiákkal könnyedén lehet befolyásolni, egyedül az előidézője állhat az utunkba. Olyankor érdemes ezt a technikát használni, ha találunk egy olyan pontot, vagy paradoxont, amiben egészen biztosak vagyunk, hogy valóság-ferdítés eredménye. Ha elég ügyesek vagyunk, nem csak lebonthatjuk az illúzióvarázslatot, de akár vissza is vezethetjük a létrehozójára, sőt, konkrétan ellene is fordíthatjuk, ami az előző módszernél nyilvánvalóan nem kivitelezhető. Ami elég komoly hátulütő, hogy az ellenfelünk azonnal rá fog jönni, ha felmerült bennünk a gyanakvás a kép kapcsán, viszont ha eltévesztjük a pontot, és ténylegesen a valóságot próbáljuk meg manipulálni, magunkat vezethetjük félre. Ha ezt is az előző példámhoz akarom kötni, azt mondom, így tudjuk irányítani a saját álmainkat.

– A harmadik, ezzel sok szempontból ekvivalens módszer az igazlátás. Igen, mint az a nevéből is látszik, ez komoly percepciós képességeket igényel, a kép fajtájától függően a statikus, vagy a dinamikus fajtából. Fontos viszont megjegyezni, hogy bár az igazlátás is megszakító technikának számít, a célja nem elsősorban az illúzióvarázslat folyamatának a megtörése, pusztán a befolyás alól való kiszabadulás. A haszna is ebből adódik: így az ellenfelünk tudta nélkül láthatjuk át a trükk mibenlétét, és akkor lépünk ki belőle, amikor csak akarunk, avagy pont hogy követhetjük az általa determinált eseményeket, ezzel fényt derítve a szándékaira. Veszélye igazából nincs ennek a technikának, viszont a kivitelezéséhez nem kevés mágikus erőre és eredendő tehetségre van szükség. És ha már eddig is felhoztam az álmokat, ebben az esetben nem teszünk mást velük, mint fölismerjük, hogy álmodunk, viszont hagyjuk magunkat sodródni az eseményekkel, és ha valaki hisz ilyesmikben, akkor az megjegyezheti az egész álmot, hogy később megfejthesse az „üzenetét”.

– Most viszont térjünk vissza a valóság-ellenőrző algoritmusra! Az első lépés volt tehát visszaemlékezni a legutóbbi vizsgálatra, azaz fölmérjük a konzisztenciát. Ha ugyanis ez sérül, akkor vagy idegenpatájúság áll fenn, vagy bennünk van a hiba, és bizony egyikről sem árt, ha minél hamarabb értesülünk. A következő feladatunk, függetlenül ennek az eredményétől, a részletek, azaz a komplexitás ellenőrzése. A valóság végtelenül összetett, éppen ezért senki sem képes tökéletesen lemásolni. Elhitetheti velünk, hogy amit látunk, az igazi, de nagyban megkönnyítjük a dolgát, ha eleve felületesek vagyunk. Amennyiben hamis külső képre gyanakszunk, nézzük meg olyan alaposan, amennyire csak tudjuk! Ha belső kép a valószínűbb, keressünk olyan apróságokat, amikre a póni utolsóként gondolna, mint lényeges részlet. Nyúljunk be egy poros szekrénybe, kavarjuk föl a szemcséket, és nézzük meg, hogyan viselkednek! Ha az illuzionista nem volt elég alapos, nagyon különös jelenségeket tapasztalhatunk egy szerencsésen sikerült vizsgálattal.

– Utolsóként pedig a stabilitást érdemes leellenőriznünk. A vélt képen keresünk magunknak egy aránylag fix pontot, és erősen koncentrálva figyelünk rá. Ez részben hasonlít is a manipulációs megszakító technikához, mivel ugyanolyan invazív lehet az illúzióvarázslattal szemben, de felhívnám a figyelmet arra, hogy nem az előidézőjével szemben! Gyanús, hogy egy képpel állunk szemben, ha tünékeny hibákat fedezünk fel rajta, illetve befolyásoltságra utal, ha eleve nem is tudjuk megfelelőképpen fókuszálni a figyelmünket. A legfontosabb tehát összességében véve a részletek figyelése, mivel azon a legprecízebben összerakott illúziótechnikák is elbukhatnak.

– Nos, mostanra ennyi lenne csupán az anyag – állt föl az asztalától Mr. Poltergeist, majd a szarvával elénk lebegtetett egy-egy értékelőlapot. – A számomra is fontos a visszajelzés, úgyhogy kérlek, legyetek őszinték! Név nélkül kell kitölteni a papírokat, szóval nem kell amiatt sem aggódnotok, hogy bárkit is hátrányos megkülönböztetés érne, ha úgy minősíti az előadásomat. És miattam sem kell aggódnotok: engem sem fog semmilyen szempontból rosszul érinteni. Szóval tényleg csak nyugodtan!

Pár perc alatt meg is voltunk a kis értékeléssel. Valóban nem voltak benne nehéz kérdések; ezzel némiképp alul is múlta a várakozásaimat. Mivel pedig az előadás jelentős része ismétlés volt, az arra vonatkozó feladatokra hamar megtaláltam a helyes válaszokat az emlékeimben. A dékánunk értékelését tekintve pedig követtem az utasításokat, és valóban őszinte voltam: a szakmai felkészültségére maximális pontszámot adtam, az előadásmódjára és az érdeklődésünk megragadására viszont csak közepeset. Az utolsó kérdést pedig, ami az egyéb, az előadással kapcsolatos megjegyzésekre volt kíváncsi, szokásom szerint üresen hagytam. Kihasználva azt, hogy viszonylag gyorsan ikszelgettem, maradt egy kis időm hátulról birizgálni Ambrosia sörényét is… ami valószínűleg tetszett a lánynak, mivel kicsit hátrébb tolta a székét, s úgy folytatta a rövidke teszt kitöltését.

– Remek! – csapta össze a patáját Mr. Polter. – Scorch, kérlek, összeszednéd a lapokat?

– Persze, tanár úr! – pattant fel szolgálatkészen a vörös csődör.

Nem is voltam meglepve; Scorch gyakorlatilag csak és kizárólag a dékánnal volt jóban a tanárok közül, neki viszont engedelmes kiskutyaként várta mindig az utasításait, és az összes órájára a lehető legalaposabban föl is készült. Miután viszont a fiú egy gyors varázslattal összegyűjtötte a papírokat, megállt a tanári asztal mellett, és egyesével gyorsan végiglapozta őket. Erősen kételkedtem benne, hogy ez így szabályos lett volna, Mr. Polter azonban nem fűzött hozzá semmit, csupán nyugodtan figyelte a vörös csődört.

– Úgy látom, rajtam kívül csak ketten figyeltek, tanár úr – szólalt meg újra Scorch.

– Nocsak! – vonta föl a szemöldökét a dékán. – Kifejtenéd ezt, kérlek?

– A tizenhármas kérdésre ennyien válaszoltak. Az egyik felelet „elutasítás” lett, a másik pedig… „csak észrevettem”. Haha, ez jó!

Ha agyonvertek volna, sem tudtam volna megmondani, mi volt a tizenharmadik kérdés, és a válaszok sem nyújtottak megfelelő támpontot.

– Hadd nézzem csak! – nyúlt a lapokért Mr. Polter észrevehető idegességgel a hangjában. Csak mikor ő is átnézte a paklit, akkor nyugodott meg kissé. – Kicsit szemfülesek voltak azért még ketten – jegyezte meg, újra felénk fordulva. – Bár nekik csak annyi tűnt fel, hogy hiányzik a tizenharmadik kérdés… Ha messze is van a tökéletestől, az is valami.

– Való igaz – állapította meg Scorch. – Viszont ez egyben azt is jelenti, hogy nem vették észre, szóval átmentél a vizsgán. A szóbeli részével a feleletnek pedig, azt hiszem, szintén elégedett lehetek.

– Köszönöm, tanár úr! – bólintott a dékán, azzal fölállt a székéről.

Valami nagyon nem stimmel! – állt össze hirtelen a fejemben. Az előbbi szóváltást hallva is támadt egyfajta fura, piszkálódó érzésem a fülem mögött, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ahogy azonban a két csődör helyet cserélt egymással, már összeállt bennem a kép. Mire odáig jutottak, már meg sem lepődtem rajta, hogy akit eddig Mr. Poltergeistnek hittem, immár élénkvörös szőrrel és hollófekete sörénnyel lépdelt felénk, olyan széles vigyorral az arcán, mintha Celestia Hercegnő őt is a magántanítványává fogadta volna…

– Na, milyen voltam? – bökdöste meg a vállam, mielőtt még elhaladt volna mellettem.

– Öhm… hátborzongató? – kérdeztem vissza bizonytalanul.

Láttam rajta, hogy nem éppen ilyen választ remélt. Valószínűleg jobban esett volna neki, ha megdicsérem az – egyébként tényleg elismerésre méltó – illúzióvarázslatát, viszont őszintén szólva tényleg inkább csak a hideg rázott ki tőle… Továbbra is mosolygott, bár messze nem olyan vidáman, megveregette a hátam, aztán visszaült a helyére.

– Ez valami félelmetes volt! – állapította meg mellettem jó hangosan Jasper.

– Az nem kifejezés! – csattant fel meglepően ingerülten Dulci. – Már nem az első, hogy teljesen kiakasztotok! Komolyan, mi a szarok vagytok ti? Pónik egyáltalán? Esküszöm, már alig várom azt a rohadt alapvizsgát, hogy mehessek végre nyugodtan zenélni normális pónik közé! Az egyik késsel a párnája alatt alszik, a másik egy óriás porcicaként közlekedik mindenhova, ez meg még a fejemben is turkál?! Ilyen egy elcseszett társaságot! Örülhetek, ha élve kikerülök innen, és nem kattanok meg én is teljesen!

– Csak nyugalom, Dulcimer! – próbálta leinteni Mr. Polter. – Te is megtanultad, hogy az illúziótechnikák néha kicsit összezavarhatják a fejet, főleg, ha ilyen szintűek.

– Nem, tanár úr! – háborgott tovább a csődör. – Nem és nem! Ez volt az utolsó! Amelyik nem drogos alkoholista, az megrögzött pszichopata… én nem maradok itt egy perccel sem tovább! Az se érdekel, ha eltanácsol, de nekem elegem van!

Döbbenetemben szóhoz sem jutottam. Dulci pedig már át is ültette a gyakorlatba a szavait: dühösen fölpattant, és az ajtó felé indult.

– Mi a szar van veled? – kapta el varázslattal a csődör ruháját Cavern. – Mit csinálod itt a balhét?

– Hagyjál! – rántotta el a köpenyét a fiú. – Elegem van! Tényleg elnézést, tanár úr, de én itt végeztem…

Dulci föltépte az ajtót, majd jókora döndüléssel bevágta maga mögött. Mindenki némán figyelte a helyet, ahol a csődör eltűnt, csupán Mr. Polter nézett minket, gondosan összeillesztve maga előtt a patáit.

– Gyerekek… – szólalt meg kisvártatva. – Van köztetek drogos, alkoholista, vagy pszichopata?

– Dehogyis, tanár úr! – vágta rá azonnal Cavern. – Hát hova gondol már?

– Én is így hiszem – mondta továbbra is tökéletes nyugalommal a bíbor csődör, s kényelmesen fölállt az asztalától. – Megyek, és beszélek vele. A különleges helyzetre való tekintettel az óra további része elmarad. Amúgy sem árt, ha kicsit ti is kiszellőztetitek a fejeteket. Neked pedig még egyszer gratulálok, Scorch, és remélem, jól fogod érezni magad a Tanszéken.

* * *

A váratlanul jött szünetet többé-kevésbé örömmel fogadtuk, viszont a teremből kilépve egyrészt azonnal meg is éreztem, milyen zavarosak a gondolataim, másrészt pedig hiába szerettem volna kitárgyalni a fura vizsgát a barátaimmal, Scorch szinte azonnal a nyomomba szegődött, sokkal kényelmetlenebbé téve a helyzetemet. Végül mást nem is tudtunk csinálni, mint hogy kiültünk a termünk melletti egyik kis beugróban lévő padra – bár mivel Ambrosia is csatlakozott hozzánk, eléggé egymás hegyén-hátán voltunk –, így legalább egy picit ki tudtuk szorítani a vörös csődört a körünkből. Scorch így csak büszkén kifejtette, amire azóta már mind rájöttünk, hogy milyen ügyesen le tudta utánozni a dékánunkat, meg hogy ezzel közülünk elsőként választhatott szakot, ami ráadásul a kedvence, az „elme– és illúzióvarázslatok” lett. Csak mikor látta, hogy mi annyira nagyon azért nem lelkesedünk a sikeréért, akkor állt tovább, bár meglepetésemre – tán épp miattam – egyetlen rossz szava nem volt felénk.

Végre négyen maradtunk hát, de valahogy mégsem tudtunk olyan fesztelenül beszélgetni, mint általában, amikor Jasperékkel voltam. Pár suta kísérlet után, amivel megpróbáltam kicsit összehozni a barátnőmet a barátaimmal, inkább föl is adtam a próbálkozást. Sőt, még a kedvem is elment attól, hogy én szóba elegyedjek velük. Valamilyen okból az a hülye érzésem támadt, hogy ha így tennék, attól Ambrosia esetleg úgy érezné, nem foglalkozok vele eleget. Még akkor is, ha ücsörgés közben egyébként semmi mást nem csinált, csupán az egyik patájával a nyakamat dörgölgette, ami amúgy, meg kell hagyni, felettébb jól esett.

Csak mikor vége lett a napnak – ami, hétfőről lévén szó, meglehetősen későn volt már –, akkor tudtam velük kicsit normálisan beszélgetni. Mivel Ambrosia tornya esett a legközelebb a Medicinális Mágiatudományi Intézet gyakorló laboratóriumához, ahol az utolsó óránkat tartották, először őt kísértük haza közös erővel, s csak utána fordultunk Wish-ék háza felé. Eléggé bántam is, hogy ezúttal pont ilyenre sikerült az útvonalunk, hiszen így aligha tisztázhattam volna nyugodt körülmények között a lánnyal kapcsolatos gondolataimat, kérdéseimet.

– Semmi csók, vagy valami? – kérdezte Jasper, mikor hallótávolságon kívül értünk a barátnőm lakhelyétől.

– Puszi az volt – feleltem halkan sóhajtva. Sejthettem volna, hogy nem úszom meg piszkálódás nélkül. – Az tán nem elég?

– Tutyimutyi… – mondta Jasper, valami hihetetlenül béna módon próbálva köhögésnek álcázni.

– Ugyan már! – legyintett Wish. – Legalább nem kapkodják el. Azért csak jobb, ha megadják a módját, nem? És nem tutyimutyi, csak egy kicsit félénk, ugye, Thread?

– Remélem, ez nem azt jelenti, hogy a továbbiakban napi téma lesz a szerelmi életem… – próbáltam jelezni, hogy elsősorban nem ilyesmikről szeretnék beszélgetni velük.

– Nem kell szégyenkezned, ez inkább cuki – jegyezte meg a lány. – Te inkább vagy amolyan romantikus alkat, amivel egyáltalán nincs semmi baj. Sok kanca ezt szereti a macsók helyett…

Nem tudom, akarta-e folytatni, de ennél a pontnál Jasper nem tudta tovább magában tartani, prüszkölve felröhögött.

– Csak egy jó tanács, Wish – húztam el a számat. – Soha ne mondd egy csődörre, hogy cuki!

– Bocsánat – hajtotta le bűnbánóan a füleit a lány.

– Na, én se bántalak! – csapott akkora lendülettel hátba Jasper, hogy még nyekkentem is. – Ez tényleg a ti dolgotok. Ami meg az enyém, hogy mikor tudunk így legközelebb összejönni elverni egymást! Már két rajongóddal is egyeztetnünk kell az időpontjaidat…

– Rajongómmal… – csóváltam a fejem. – Celestia Hercegnő kétszer is meggondolná, hogy bevegyen-e téged a seregébe, ha hallaná, miket beszélsz.

– Én azt hallottam, szereti a jó viccet. Vagy a magánóráidon esetleg más a tapasztalat?

– A hangsúly a „jó”-n van, Jasper – mosolyodtam el. – Amúgy meg nem tudom.

– Próbáld már ki! – vigyorodott el a fiú is. – Hülyítsd be valamivel, hátha értékeli!

– Sejtem, mennyire! – horkantottam. – Na, de valamit akartam tőletek kérdezni, csak mindig megzavartok!

– Segítségre van szükséged Ambrosiával kapcsolatban? – csillant fel Wish szeme.

– Nem, dehogy! – ráztam a fejem. – A Scorch-féle előadásról lenne szó. Ti tudtátok, hogy ilyen sokat fejlődött a gyerek?

– Tudtam, hogy ügyes, de nem, hogy ennyire – ingatta a fejét Wish. – Mikor kimondta a „teszt” szót, már sejtettem, hogy valami turpisság van a dologban. Azt hittem, ott lesz a trükk, és igazam is lett, de ilyesmire már nem számítottam. Főleg amikor megláttam az elrejtett kérdést; az tényleg elaltatta a gyanakvásom.

– Az mi volt amúgy? Csak mert azt éppenséggel elfelejtették megmondani nekünk.

– Csak annyi, hogy milyen megszakító technikát alkalmaztunk a teszt során. Nyilván az tudott rá válaszolni, aki használt ilyet.

– Ó, hát így már mindjárt van értelme! – kacagta el magát Jasper.

– Hát, igazából én azon lepődtem meg, hogy Stella sem vette észre a cselt – merengett a lány. – A kérdést fölfedezte; az egész biztos, hogy ő volt a másik kitöltő. De percepcióban mindig is ő volt a legjobb az osztályban, szóval Scorch nagyon sokat készülhetett erre az egészre. Mármint azon is túl, hogy Mr. Poltergeist mozdulatait meg szokásait lemásolta.

– Biztos azért, mert pont fordítva vannak bekötve – mondtam. – Ha jól rémlik, Scorch erőssége a dinamikus projekció, mint nekem, Stella meg olyan statikus, mint egy háromajtós szekrény. Azért attól függetlenül, mennyire elvarázsolt, olyan földhözragadt pónit, mint ő, ritkán látni.

– Az már igaz! – kuncogott Wish. – De nézzetek csak rá, még ő is talált magához való társat, és milyen régóta együtt vannak!

Na, erre aztán nem tudtam mit mondani. Semmi biztató nem jutott eszembe, de amúgy is féltem Wish-sel kapcsolatban bármit is kijelenteni. A továbbiakban inkább csendben is maradtam, bár a barátaim ebből könnyen lehet, semmit nem vettek észre, mivel jól elbeszélgettek valami – ehhez képest – semlegesebb témáról. A kereszteződéshez érve, ahol az utak kettéváltak a koli és Wish-ék háza felé, egy rövidke időre megálltunk. Megegyeztem Jasperrel, hogy szerdán tanítás után majd kiugrunk edzeni, aztán hárman háromfelé mentünk.

* * *

Másnap sem unatkozhattunk. Mikor Dulci kiborult, nem vettük elég komolyan a szavait. Egy ideje már amúgy is különcködött; inkább kereste más kezdő zenészek társaságát, mint a miénket, ám eddig ez nem zavart senkit. Abban voltunk, Mr. Polter úgyis beszél vele, és azzal majd minden szépen elrendeződik, ahogy szokott. Persze butaság, természetesen el is rendeződött, csak épp nem azzal a végkifejlettel, amire számítottunk.

Bár már az óráinknak több mint a felét nem a teljes osztállyal töltöttük, elég hamar feltűnővé vált a piros csődör hiánya. Jasper előszörre még viccelődött is vele, hogy Dulci tényleg elment, de sajnos túl közel állt az igazsághoz. Nem mondom, hogy zenész osztálytársunk a legjobb barátaim közé tartozott volna valaha is, de azért eléggé fájt haraggal elválni tőle. Esélyt sem adott megbeszélni a dolgot, pedig eddig eleve nem mutatta egyértelmű jelét, hogy zavarja, amilyenek vagyunk. Igen, beismerem, szekáltuk őt nem is egyszer a termete miatt – már elsőben is nagydarab volt a magasságát tekintve is, azóta viszont inkább csak széltében nőtt –, vagy a varázstudásának, nos… mérsékeltsége miatt. Egy zenésztől mi a fenét is várna a póni, de hát állandóan piszkált mindenki mindenkit amúgy is.

Illetve jobban belegondolva talán nem is… Eleinte Stella volt a viccelődés közkedvelt célpontja, bár az igaz, többnyire inkább csak a háta mögött. A lány viszont valahogy annyira furán viszonyult az egész világhoz, amit egyszerre voltunk képtelenek megszokni, másfelől meg eléggé hiányzott is az osztály hangulatából, ha a kanca bármilyen okból nem lehetett velünk. Minden sokkal laposabbá, unalmasabbá és kiszámíthatóbbá vált. Kicsit hülyén hangzik, de nem érte meg bántani a különcsége miatt, már csak azért sem, mert az ehhez hasonló viccelődésre is elég változatosan tudott reagálni. Dulci ellenben tökéletes céltábla volt – már csak a méretéből adódóan is, elvégre így könnyebb volt eltalálni – az apró szurkálódásoknak, és ő ráadásul, Scorch-csal ellentétben nem fortyogott meg idegeskedett, ha kicsit rászálltunk, de nem is tűrte el csendben, mint mondjuk Wish.

Talán tényleg besokallhatott tőlünk… Utóbb már Cavernnel sem lógtak valami sokat együtt: ő eljárkált ide-oda más ismerőseivel, Cavern meg inkább Lotusékkal töltötte az idejét. Az is lehet, némiképp a Dulci által olyannyira kedvelt koncertek is az okok közt lehettek. Eleve ő szoktatta rá a bandát, hogy ilyesmiket látogassunk néha, de az ízlésünk igencsak változatos volt, szóval lehetetlen volt egyszerre mindenkinek a kedvében járni. A klasszikus hangversenyeken páran csak szenvedtek – én mondjuk minden probléma nélkül végig bírtam ülni egy kétórás előadást is –, és olyan is előfordult, hogy ha a koncert nem felelt meg az elvárásoknak, a piros csődörön kérték számon a többiek. Meg nemrég én is jó alaposan leszúrtam, amikor úgy hívott minket, hogy ott se volt… Fene se gondolta volna, hogy végül ide lyukadunk ki.

Nem is hagyott nyugodni a dolog. Jasperrel, Wish-sel és Ambrosiával be is mentünk a dékánhoz, hátha kideríthetjük, mire jutottak. Arról nem sikerült semmit kiszednünk Mr. Polterből, hogy miről beszélgettek, a megállapodás részleteit viszont elmondta nekünk is. Dulcimert áthelyeztette egy másik osztályba, és megkért minket, ha csak lehet, ne keressük, és hagyjuk őt békén. Ellenben meg is nyugtatott minket, hogy a lecsökkent létszám ellenére most már így fogja végigvinni az osztályunkat.

Még akkor is ez járt a fejemben, amikor a Hercegnővel való különóra előtt elvittem Ambrosiát a kedvenc kávézómba, gyorsan bekapni valamit. Picit kutyafuttában szervezett randi volt, de a csend, és a kancám közelsége kicsit megnyugtatott. Eredetileg még haza is akartam menni naplemente előtt, viszont olyan jól összebújtunk az asztalnál, a kipárnázott székeken, inkább letettem róla. Túl kényelmes volt, túl jól éreztem magam.

Ambrosia még a palotába is elkísért. Nagyon jól esett, hogy ennyire ragaszkodott hozzám, s bár sejtettem, így nem tudom majd hazavinni – nyilván nem vártam el tőle, hogy egyedül ücsörögve kivárja az órám végét –, vitathatatlanul kellemesebb volt kettesben járni a folyosókon, amik nekem még mindig valahogy olyan hidegnek és távolságtartónak tűntek. Menet közben a fejét a nyakamnak döntötte, így kicsit le kellett maradnia hozzám képest, viszont folyamatosan fönntarthattuk a kontaktust.

A lány finom érintése sikeresen el is terelte a figyelmemet arról, kik várakoznak a trónterem előtt. Persze láttam a két őrt, akiken mostanában már leginkább eleve keresztülnéztem, hiszen a Hercegnő magántanítványaként nem volt jogosultságuk megállítani – nem mintha egyébként bármi dolgom lett volna velük. A másik két póni jelenléte is feltűnt, viszont hozzászoktam, hogy néha még ilyen kései időpontban is várnak némely elvetemült illetők audienciára. Őket is megtanultam figyelmen kívül hagyni. Ha Celestia Hercegnő halaszthatatlannak ítélte a látogatásukat, akkor is ott állhattam mellette, mint a kísérete, ha nagyon akartam.

Még mikor felénk fordultak, akkor sem vesztegettem rájuk egyetlen pillantást sem. Valószínűleg simán át is sétáltunk volna köztük, ha a kanca – akinek hirtelenjében baljósan ismerősnek tűnt a vastag, fekete keretes szemüvege és lila-rózsaszín sörénye – meg nem szólít.

– Éljen az ifjú pár! – mondta gunyoros felhanggal.

– Nahát! Ide már bárkit beengednek? – próbáltam visszavágni. Pont a Violet lány kellett még a boldogságomhoz…

– Ugyan már, Thread, ha te bejöhetsz, akkor bárki – vigyorgott szemtelenül a lány. – Amúgy meg nem értem, mi bajod. Tényleg jól mutattok együtt. A szemed színe megy a kisasszony ruhájához. Olyan dekoratívak vagytok, tanítani kéne!

A mosoly már rég eltűnt az arcomról, de nem engedtem, hogy bármilyen más érzelem átvegye a helyét. A Violet lány jó érzékkel pont ott rúgott belém, ahol fáj… de persze nyíltan nem mondhatta ki, hogy egy buta libával járok. Sértette a becsületemet, hát nem is hagyhattam szó nélkül. Miután Violet Sign után a társát is – mily meglepő, Nimbus Strike volt az – végigmértem, hirtelen elhatározásból a csődör felé fordultam.

– Szia! – köszöntem rá, erőltetetten kedves hangon. – De jó, hogy te is itt vagy, már kérdezni akartam valamit! Te kicsit jobban belelátsz az ilyenekbe, nem tudod esetleg, hogy kaphat egy ilyen – finoman Sign felé biccentettem – ösztöndíjat, amikor majd' belefullad a pénzbe, az igazán rászoruló tehetségek meg nélkülöznek?

A fehér csődör csupán árnyalatnyit felvonta az egyik szemöldökét, mintha teljesen hülyének nézne, viszont ez nem állíthatott meg.

– Jaj, persze, de buta vagyok! – csaptam a homlokomra. – Hát apuci biztos ezt is elintézi, különben nem lenne miből megvenni a báli ruhát, igaz? Én kérek elnézést, jó helyen van ott az a pénz…

– Biztosan ezzel honorálják, hogy nem kergetem az őrületbe a saját csoporttársaimat, és nem a kocsmákban, félrészegen fetrengve öregbítem az Akadémia hírnevét, hanem tanulmányi versenyeken – felelt higgadtan Sign.

Ahogy az arcára tévedt a pillantásom, láttam rajta, kicsit azért én is elértem a célom, viszont a jólértesültsége most is épp elég bosszantó volt…

– Én valamilyen oknál fogva mégis egy szinten vagyok mindenki bálványával… – hajoltam meg kissé Nimbus felé. – Úgy vélem, Celestia Hercegnő sosem véletlenül veszi körbe magát azokkal a pónikkal, akikkel.

– Legfeljebb álmodban vagyunk mi egy szinten – szólalt meg végre Nimbus is, pontosan olyan lenéző hangnemben, mint azt vártam is tőle.

– Elismerem, az az egyetlen képességed, ami ide juttatott, valóban nem semmi – vette át újra a szót Sign. – Ha tökéletesre csiszoltad, a Hercegnő kirakhat majd téged a polcára, mint a gyűjteményének egyik újabb, érdekes darabját. Sütkérezhetsz a dicsfényében nyugodtan, senki sem sajnálja tőled. Én megelégszem azzal, ha valami hasznosat tehetek Equestriáért.

Meg sem próbáltam visszafojtani, horkantva felkacagtam. Persze, Sign, amint épp nagylelkűen beveti azt a hatalmas elméleti tudását a hazája megsegítésére.

– Azért majd ha kikerülsz az iskolapadból, kíváncsi vagyok, mennyire viszed – jegyeztem meg végül. – Ó, bocsánat! Mindig elfelejtem, hogy a patádat sem kell megmozdítanod, máris száz póni ugrik, hogy teljesítse az akaratodat, úrnőm! – Gúnyosan meghajoltam felé. – Ha csak egyszer látnám, hogy valamit magadtól elérsz… leszámítva persze a papírmunkát…

– Fogalmad sincs, Thread! – villant meg fenyegetően a Violet lány szeme. – Fogalmad sincs, mire vagyok képes!

Már a nyelvem hegyén volt a válasz, de valami hirtelen hozzáért a farkamhoz, amitől önkéntelenül is összerándultam. Persze azonnal rájöttem, hogy csak Ambrosia az, de annyira azért nem voltam elragadtatva a váratlan manővertől. A kanca viszont csak végighúzta az orrát a nyakamon, amitől kellemes, bizsergető érzés futott végig a gerincemen, aztán a fülemhez hajolt.

– Én azt hiszek, megyek – suttogta. – Úgy érzek, fölösleges vagyok itt.

Óvatosan odafordultam hozza, és én is a fülébe suttogtam.

– Ugyan már! Sokat jelent nekem, hogy velem jöttél.

– Jó, de neked úgyis menned kell, én meg nem szeretek őket.

Beláttam, tényleg igaza volt. Sóhajtottam egyet, aztán nyomtam egy csókot az orrára, bár csak még jobban felbosszantott, hogy nem figyeltem eléggé, és pont a kötőféket találtam el. Cseppet sem hasonlított a kanca puha, selymes szőrére és az alatta feszülő forró bőrére, inkább mintha kenderkötelet nyalogattam volna…

– Sziasztok! – biccentett a két póni felé Ambrosia.

– Szióka! – integetett neki Sign, indokolatlanul szívélyes mosollyal.

Míg a barátnőm el nem tűnt a folyosó végén, őt követtem a szememmel, utána viszont Sign felé fordultam, és a pillantásomból valószínűleg ki is lehetett olvasni, hogy legszívesebben egy mintaszerű pörgőrúgással törölném le a vigyort a képéről. De nem, nem ért meg annyit.

– Nos, jó volt látni titeket, de a Hercegnő már vár rám – mondtam, azzal meg is indultam a trónterem ajtaja felé.

– Hát jó, akkor én is megyek – szólalt meg Sign. – Szívesen megnézném, ahogy bemutatod, mennyire „egy szinten” vagy Nimbus-szal, de sajnos nem lehet. Csak aztán vigyázz, nehogy a takarítók a közönséges porral együtt téged is összesöpörjenek, mikor végeztetek!

Csak fél füllel ügyeltem a lány szavaira, viszont azt nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mielőtt még elérhettem volna a kaput, az Nimbus varázslata nyomán kitárult előttem. Nem túl nagy érdeklődéssel néztem a fehér csődör felé.

– Te meg…?

– Csak utánad! – biccentett.

Nem értettem, mire megy ki a játék, de azért beléptem. A fülemet a biztonság kedvéért hátrasunytam, így pontosan hallottam, hogy a csődör is jött utánam, és még vissza is csukta az ajtót.

A trónszék középen üresen állt, kissé indokolatlanná is téve a terem előtt álló őröket. Előfordult már egyszer-kétszer, hogy a Hercegnőnek volt még némi elintéznivalója, mielőtt még velem foglalkozhatott volna, így hát nem lepődtem meg különösebben. Fesztelenül odasétáltam a trónhoz vezető lépcsők elé, s kényelmesen leültem. Hogy lefoglaljam magam valamivel, a színes mozaiküveg ablakokat nézegettem – bár mindegyik ismerős volt már –, s az egyik mellső patámmal puhán doboltam a márványon egy szám jellegzetes ütemére, ami egyébként újfent Dulcimert juttatta eszembe.

Várakozás közben azért lopva oldalra sandítottam Nimbusra. Cseppet sem tetszett, hogy pont most akadt megbeszélnivalója a Hercegnővel, viszont azon jót mosolyogtam, mikor megláttam, hogy a csődör szörnyen formálisan, féltérdre ereszkedve várakozott, hiába voltunk csak ketten. Föl is merült bennem, hogy Celestia tán nem mindenkivel olyan közvetlen, mint velem. Bár abban azért biztos voltam, ezt nem várja el senkitől, legfeljebb bennünk, közönséges halandókban lehetett meg ösztönösen ez a fajta megalázkodó viselkedésminta.

Pár perc telt csak el, és Celestia Hercegnő már meg is érkezett valahonnan oldalról. Illetve… ajtó nyílását, vagy eleinte halk, majd egyre hangosodó patakopogást sem hallottam, szóval ennyi erővel akár teleportálhatott is. Nimbus láthatóan egész testében megfeszült, én viszont vidáman fordultam tanárom és mentorom felé, s némi megkönnyebbüléssel láttam, hogy a Hercegnő visszamosolygott.

– Örülök, hogy most mindketten el tudtatok jönni – állapította meg derűsen az alikornis. – Ne is vesztegessük az időt; lássunk nyomban munkához!

– Mi…? – szaladt ki a számon. – Mármint hogy együtt?

– Igen, ezt az alkalmat közösen fogjuk eltölteni. – Celestia jóízűen kuncogott. – Elfelejtettem volna megemlíteni?

Egészen biztos voltam benne, hogy szándékosan nem szólt – ez teljesen rá vallott volna –, de ebbéli vélekedésemnek nem adtam hangot. Nyilván jó oka volt a hátam mögött így szervezni, meg hát amúgy sem lett volna értelme vitatkoznom.

– Gyere, Nimbus! – intett a Hercegnő a csődörnek, hogy álljon föl. – Felkészültél?

– Igen, úrnőm, ahogy kérted – felelt Nimbus, s ő is közelebb lépett.

– Helyes – mosolygott Celestia. – Teleportálni fogunk.

Hagyott nekünk pár másodpercet, hogy ráhangolódjunk a varázslatra, aztán kiragadott minket a tér szövetéből, s egy pillanattal később már egy nagy, korong alakú téren találtuk magunkat. Kicsit hasonlított a gyakorlótér pályáira, amiken Jasperrel szoktuk püfölni egymást, csak itt nem volt salak, hanem valami azonosíthatatlan, enyhén rugalmas, halványsárgán derengő anyagon álltunk. Körben nem lehetett látni semmit, csak a nagy feketeséget, s a sárgás anyag is a homályba veszett a tőlünk távolabb eső részeken.

– A feladatotok egyszerű lesz – mondta a Hercegnő, miután türelmesen kivárta, hogy fölmérjük a terepet. – Meg kell küzdenetek egymással. Adjátok bele minden képességeteket; ne kíméljétek egymást! Én csak figyellek titeket, de nem fogok beleszólni.

– Akkor sem, ha bármelyikünknek baja esne? – kérdeztem meglepetten, valószínűleg elég rosszul palástolva a hangom remegését.

Éreztem, hogy kiszárad a torkom. Kicsit akadozó mozdulatokkal Nimbus Strike felé fordítottam a fejemet. A csődör kötelességtudóan kihúzta magát, úgy állta a Hercegnő pillantását. Celestia Hercegnő huncutul rámkacsintott – legalábbis feltételezem, mivel a sörénye kitakarta a másik szemét –, majd hátat fordított nekünk, s lassan kisétált a tér fényköréből. Valahol a nagy feketeségben szép komótosan helyet foglalt, de azért nem ment túl messze tőlünk. Cseppet sem nyugtatott meg, ahogy az sem, amikor Nimbus megállt előttem, és elszántan a szemembe nézett. Most nem lenéző volt, inkább… kegyetlen. Úgy éreztem, ha rajta múlna, valószínűleg élve el se hagyhatnám a küzdőteret…

– Kezdhetitek – jelentette ki vidáman Celestia.

A fehér csődör előrehajtotta a fejét, résnyire szűkítette a szemét, s a szarva élesen felragyogott. Nem támadott azonnal, de szerencséjére elég pocsék voltam a mágia érzékelésében, így nem tudtam fölkészülni, mit akar használni ellenem. A csődör testén, ahol csak kilátszott a ruhából, szürke és vörös csíkok rajzolódtak ki, mintha valami zebra lenne, körülötte pedig vadul vibrált a levegő.

Nimbus szemei hirtelen kipattantak, ragyogó fényességet árasztva magukból, ő maga pedig lassan elemelkedett a földtől. A szarvát pontosan rám irányította. Meg kell mondjam, életemben úgy nem féltem pónitól, mint tőle akkor. Képtelen voltam megmozdulni, képtelen voltam varázsolni. Mindössze az ösztöneim vezettek, mikor a hirtelen felém vágódó, izzó-lobogó-dörgő fénycsóva elől porrá omolva kitértem. Nimbus viszont nem is hagyott szóhoz jutni, folyamatosan próbált eltalálni az újabb és újabb beazonosíthatatlan varázslataival. Inkább meg se próbáltam alakot ölteni, csupán finom pernyeként libegtem ide-oda, többnyire nem is saját magamat irányítva. Hagytam, hogy a csődör varázslatai lökdössenek.

Néha egy-egy pillanatra gyorsan múló forróságot, vagy hideget éreztem. Elvakított a fény, elvesztettem az uralmamat saját magam felett. Ám a szokásosnál nem sokkal jobban fárasztott le a varázslatom. A tudatom tiszta maradt, s bármikor képes lettem volna újraalkotni a saját testemet – feltéve, hogy ellenfelem nem szaggat már közben darabokra. Csak annyi járt a fejemben, hogy előbb-utóbb el kell fáradnia. Még ha Celestia Hercegnő másik tanítványa is, neki is kell lennie határainak. Én meg majd kihúzom valahogy…

Szerettem volna fölnézni. Látni Nimbus arcát, hogy tippelhessek, meddig bírja még. Vagy megnézni, Celestia mit szól ehhez az egészhez. Ezt akarta vajon elérni? Csak mert eléggé… unalmas. Ilyen formában azonban, mivel fizikai szemmel nem rendelkeztem, elég bonyolult volt látni. Színeket eleve képtelen voltam érzékelni, és már három-négyméternyire is homályos volt minden. Persze több, mint a semmi, és bőven elégedett is voltam vele, hosszabb távokon pedig, mint például magasan a levegőben, tájékozódhattam egyszerű irányjelző varázslatokkal is. A vizuális inger inkább saját magam megnyugtatásához kellett. Valahogy sosem volt elég pusztán az, hogy tudom, kivel állok szemben, látnom is kellett, meg hallani a hangját.

– Jól van… elég lesz… – szűrődtek felém halkan, homályosan Celestia Hercegnő szavai.

Forrónak éreztem még a testemet alkotó apró szemcséket, ezért hát várni akartam, míg lehűlök kicsit, de a Hercegnő teleportvarázslata elragadott. Alaposan meg is szédültem, egy pillanatra még a halálfélelem is átjárt, hogy esetleg nem tudtam eléggé figyelni, és pár darabkámat hátrahagytam. Meglepetésemre viszont hús-vér póniként érkeztem a trónterembe.

Egész gyorsan letudtuk – fordult meg a fejemben. Sőt, a beharangozáshoz képest nem is volt olyan vészes. Nimbus mellettem visszafogottan, de letagadhatatlanul lihegett, én inkább a stressztől remegtem, mint a fáradtságtól, viszont egyikünkön sem esett egyetlen karcolás se. Equestria egyik legerősebb unikornisa ellen egy döntetlenben kiegyezni, úgy éreztem, elég jónak számított.

– Most pedig ismételjük át, mit tanultunk ma! – emelte föl kecsesen az egyik mellső lábát a trónon ülve Celestia.

A fehér csődör nem úgy tűnt, mintha válaszolni akarna, így magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Bánom is én, ha hülyének néz, úgyse változtatna semmin.

– Hát… igazából nem nagyon értem, mit akartál ezzel elérni – vakarásztam zavart mosollyal a sörényemet.

– Egy magasabb szintre szeretném emelni az oktatásotokat, ehhez pedig látnotok kellett a hibáitokat – magyarázta derűsen a Hercegnő. – Te, Nimbus Strike, nagyon szépen megtanultad, begyakoroltad, és használod a varázslataidat. Nagy erőket vagy képes megmozgatni, és meg is teszed, ha szükségét látod. Ám nem alkalmazkodsz. Ha az egyik technikád nem működik, akkor is ragaszkodsz hozzá. Váltogatod a varázslataid típusait az általad meghatározott sorrendben, nem pedig a partneredre koncentrálva. Azokkal a feladatokkal, amiket eddig adtam neked, könnyebben, vagy nehezebben, de megbirkóztál, mivel sosem találtad magad szemben számottevő ellenállással. Amint azonban olyasmivel találkozol, ami számodra ismeretlen, egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni, hiába ismered a szükséges alapokat. Ha egyszer olyasvalakivel hoz össze a sors, aki képes kiolvasni a varázslataid, és erőben nem marad el messze tőled, könnyen elbukhatsz. És erre már figyelmeztettelek párszor. Legyen ez a küzdelem intő példa, hogy ne légy túl magabiztos a képességeidet illetően!

– Köszönöm, Felség!

A fehér csődör teátrálisan térdre borult, s a szarvát a padlóhoz érintette. Én csak a szemeim forgattam, Celestia viszont utána rögtön engem vett elő, s abból, hogy még a fogait is kivillantotta a mosolyában, azt szűrtem le, látta a reakciómat.

– Te pedig, Life Thread, nagyon egysíkúan használod a képességedet. Nem kell kétségbe esned, ha semmilyen más mágiában nem vagy kiemelkedő, csak akkor ezt az egyet kéne olyan szintre fejlesztened, hogy más feladatok ellátására is alkalmazható legyen. Mozogni, meg tájékozódni már megtanultál ebben a formádban; itt az ideje kevésbé passzív módokon használni a varázserődet. – Celestia fölállt a trónjáról, kitárta a szárnyait. Annyi melegség áradt a szeméből, ahogy csak Ambrosia tudott rám nézni. – Persze te még új vagy mellettem, szóval ezt nyilván az én dolgom lesz megtanítani neked. Kapkodni pedig nem lett volna értelme, így legalább letisztáztuk az alapokat, amit pedig az imént mondtam, tekintsd ízelítőnek. A harcra pedig te is emlékezz: ha nem készülsz föl kellőképp, hiába éled túl, csupán a szenvedő alanya lehetsz mások varázslatainak. Mindenkit meg lehet törni idővel.

– Értem, Celestia Hercegnő! – bólintottam.

– Mára ennyi volt az óránk. Legközelebb kitárgyaljuk a lehetséges megoldásokat és útvonalakat.

A Hercegnő elfordult tőlünk, s odalépett az egyik színes ablakhoz. Nimbus mellettem hátrált pár lépést, aztán ki is ment a teremből. Nekem viszont még kedvem lett volna maradni. Túl korán volt még, hogy hazamenjek, ilyenkor viszont már a barátaimat, vagy Ambrosiát sem akartam zavarni. Meg aztán, ahogy Celestiát néztem, amint merengve figyeli a mozaikot, eszembe jutottak a barátnőm szavai. Egy magányos istennő állt előttem. Senki nem meri megközelíteni. Mindenki csupán formalitásokra és a legfontosabb információkra szorítkozik, ha vele beszél, nehogy megzavarja. Még Nimbus is, akit a tanítványának fogadott… Igaz, azt nem tudtam sose megállapítani, hozzám hogy viszonyul. Most láttam először igazán, mennyire közvetlenül beszélek én a nagy Celestiával mindenki máshoz képest. Hogy ez csupán mulattatta, vagy kimondottan jól is esik neki, képtelenség lett volna eldönteni. Az én pókerarcom semmi volt az övéhez képest… Ha állandóan mosolyog, s mindig vidámnak mutatja magát, soha senki nem fogja kérdőre vonni, hogy vajon nyomja-e bármi a lelkét… Valószínűleg egyetlen póni sem él Equestriában, aki tudja, mi járhat a Hercegnő fejében.

Kissé tétovázva elindultam felé. A csöndben hatalmasakat koppantak a patáim a kövezeten, s bár magamban fájdalmasan fintorogtam tőlük, legalább elkerülhettem annak a látszatát is, hogy mögé akarok lopakodni. Megálltam mellette, s követtem a tekintetét.

Őt ábrázolta a mozaik, pár színes kristállyal övezve, amint az egyik lábát a magasba emeli, s egy bástya tetejéből a Holdat nézi. A tartása délceg és töretlen volt, az arca valahogy mégis szomorúnak tetszett. Oldalvást fordultam, de Celestia ezúttal nem mutatta jelét semmilyen érzelemnek.

– Te mindegyikről tudod, mit ábrázol, igaz? – kérdeztem halkan.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, és bólintott.

– Nekem egyik sem mond semmit – jegyeztem meg.

Nem válaszolt.

– Baj, hogy itt maradtam? – kérdeztem óvatosan. – Egy szavadba kerül, és eltűnök…

– Nyugodtan tarts velem – felelt halkan, azzal a sörényét meglibbentve lassan elindult.

Fölzárkóztam mellé, egy egészen picit lemaradva csak. Kimentünk a trónteremből, s ő csak egy apró intéssel jelezte az őröknek, hogy nem tart igényt a díszkíséretre. Csendben vonultunk végig a folyosókon, s föl a lépcsőkön. A pár éjjeliőr, akikkel utunk közben találkoztunk, tisztelgéssel köszöntötte a Hercegnőt. Nem látszott rajtuk, hogy meglepte volna őket a szokatlan társasága, bár elvétve talán az óráink közben is láthattak már minket együtt a palotában.

Celestia a palota egyik legmagasabban fekvő helyiségébe vitt, ahol még egy kis obszervatórium is be volt rendezve. Ő azonban semmi ilyesmivel nem foglalkozott, egyenesen az erkélyhez ment. Odaállt egészen a korláthoz, s az egyik mellső lábával megkapaszkodott benne. Ebben is követtem, bár nekem ágaskodnom kellett, hogy rendesen elérjem. Éreztem a mágiát, ami belőle árad, s ahogy felé néztem, láthattam is a ragyogó szarvát. Nem akartam megzavarni a holdkeltét, inkább meg se szólaltam. Pár másodpercig tartott csupán az egész, és már láthattuk is a hideg fényt a horizonton lassan előkúszni.

– Innen már átveszed, igaz? – kérdezte halkan a Hercegnő, leginkább saját magától.

– Nem nehéz évezredeken át minden egyes nap ezt végigcsinálni? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. – Soha nem lehet kihagyni, nincs pihenő, nincs szabadság. Nem mondhatod, hogy egy hétre elmész nyaralni a tengerpartra.

Komoly felvetésnek szántam, de Celestia csak kuncogott rajta.

– Reggel fölébredsz, és kinyitod a szemed – mondta vidáman, s megborzolta a sörényemet, mint valami kiscsikónak. – Este pedig lefekszel, és becsukod. Fárasztó az egész életedet ezzel tölteni?

– Este inkább elmegyek bulizni a haverokkal, aztán majd délben kialszom magam – vontam meg a vállam, bár Celestia engem is mosolyra derített. – Lehet, utána olyan leszek, mint a mosott rongy, de néha megéri.

– Kinek mi a kényelmesebb – hunyorgott a Hercegnő. – Nem olyan nehéz úgy szervezni egy időrendet, hogy jusson is, maradjon is.

– Szóval van lehetőséged kikapcsolódni is? Ez némiképp megnyugtató.

– Valóban, de más fogalmaink vannak a pihenésről, Thread. Néha csak egy kis repülés a szabad ég alatt is csodákat tud művelni. Pár száz évvel megfiatalodom! – kacagott.

– Biztosan sokan kérdezték már tőled, de azért csak kíváncsi vagyok… Milyen érzés halhatatlannak lenni?

– Kedves Thread! – fordult felém, félrelibbentve a sörényét, hogy mindkét szemével láthasson. – Előbb te válaszolj! Milyen érzés élni?

– Ez ügyes húzás, de nem fogsz ki rajtam! – vigyorogtam. – A különbség nyilván az, hogy mi bármikor meghalhatunk. Van eleje és vége, és ez folyamatosan kísér-kísért is minket. Neked ilyesmitől nem kell tartanod.

– Ha azt mondanám, tapasztalatból tudom, hogy vannak rosszabb dolgok a halálnál, megváltozna a véleményed? – kérdezett ismét vissza huncutul hunyorogva.

– Nem tudom, de a halál sem lehet valami jó… – merengtem. – Véglegesen elveszteni mindent, ami én, saját magam vagyok… Ha rossz is az a „más”, neked mindig lenne visszaút, nem? Elvégre ezt jelenti halhatatlannak lenni, nem?

– Tudod… kicsit emlékeztetsz valakire nagyon régről – sóhajtott vidáman Celestia. – Nem bántam meg, hogy a tanítványomnak fogadtalak.

– Több, mint megtisztelő ez számomra, Hercegnőm – biccentettem. – Szeretek melletted lenni, és köszönök minden egyes másodpercet, amit csak rám szántál.

Egész hosszan ott is maradtunk, s kellemesen elbeszélgettük az időt, most először nem a tanulásról. Arra nem tudtam rávenni, hogy a múltjáról meséljen, akár csak egy egész kicsit, viszont ő már diszkréten kérdezősködött a magánéletemmel kapcsolatban, amit még ha csak udvariasságból tett is, nagyon sokat jelentett nekem. Úgy éreztem, ezzel megmutatta, valamit jelentek is neki, és nem csupán egy vagyok a tömérdek alattvalója közül.

A végén már csak álltunk egymás mellett, és a Holdat figyeltük. Puszta mókából megdicsértem, milyen szépen hozta föl az égre, amivel újra sikerült megnevettetnem. Egyedül csak az volt kicsit fura, amikor megjegyeztem neki, hogy a nagy, fehér felszínen az a jókora sötét folt pont úgy néz ki, mint egy póni feje. Akkor egy pillanatra elhallgatott, aztán titokzatosan mosolyogva csupán annyit mondott: az igazság relatív…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.