Parti a lombikok között

Parti a lombikok között

Emlékszem, azon a hétfőn is az utolsó másodpercig halogattuk Ambrosiával, hogy elinduljunk. Arra a napra egyébként jó sok munkát adtak nekünk, mivel a régi iskolám tornatermének tatarozásában kellett segédkeznünk. Ez pedig egyszerre jelentette azt, hogy elég nagy területen mozogtunk, és hogy egy jókora csapat idegennel kellett együtt dolgoznunk, így annak is örültem, akár ha csak futólag láthattam a barátaimat. Külön jutalomnak számított, ha valami feladathoz egyszerre többen kellettünk, és legalább addig együtt lehettünk, vagy akár beszélgethettünk is, ha épp nem igényelt túl nagy koncentrációt tőlünk.

Pedig lett volna mit kitárgyalni. Stella végre újra csatlakozott hozzánk, és mondhatom, remekül nézett ki. Noha Lotus fölvezette már nekünk, hogy a lány igazából csak nagyon felületes sérüléseket szerzett, nekünk, mint laikusoknak, az a vérmennyiség rémisztően soknak tűnt. Szerintem mindannyiunk képzeletében egy tetőtől patáig bekötözött Stella jelent meg, bárhányszor a csődör mesélt róla, szóval amikor a lány még csak nem is sántikálva jött felénk Lotus oldalán, míg gyülekeztünk az iskola előtt, eléggé meglepődtem a látványon. Stella aztán magához – és a helyzethez – képest egész vidáman mutogatta a lábán a hegeket, s bár kielégítő magyarázatot abban a rövidke időben nem tudott adni, állította, hogy már teljesen jól van. Sőt, ennyit mosolyogni tán az életben nem láttam még összesen…

Alaposabban megbeszélni ugyan nem tudtuk a dolgot, viszont mielőtt még nekiláttunk volna a munkának, Lotus titokzatosan vigyorogva odalépett hozzám, s bármiféle kommentár nélkül a zsebembe csúsztatott egy cetlit. Mint azt megfigyeltem, a többiek is kaptak, s bár alig bírtam a kíváncsiságommal, mire megnézhettem volna, a felügyelőnk már neki is látott a feladatok kiosztásának. Egy jó másfél óra múlva tudtam csak időt szakítani az üzenetre, mikor félig-meddig kifogásként elügettem a mellékhelyiség felé. „Este nyolcra gyertek a droglab elé! Ne vacsizzatok, de valami nyálat mindenki hozzon magával!” – ennyi állt a papírkán. Jót mosolyogtam rajta, mivel Lotusnál az „nyál” bármilyen cukros, vagy egyéb módon édesített, de alkoholt nem tartalmazó italt jelentett. Szóval a csődör szeretné megünnepelni a barátnője gyógyulását, ám kivételesen tud majd mértéket tartani… Mit ne mondjak, kíváncsi voltam, mit tud szervezni a fiú az egyik legfontosabb bulikelléke nélkül.

A hétvégén megbeszéltük Ambrosiával, hogy a hétfő estét csendben, kettesben töltjük, s ha csak lehet, ki se mozdulunk az ágyból – nem mintha egyébként az elmúlt pár napot másképp szerveztük volna –, ám nem akartam kihagyni a lehetőséget, hogy találkozzak kicsit a munkán kívül is a többiekkel. Na, meg persze Stellával is el akartam kicsit beszélgetni. Nagyon reméltem, hogy elmeséli, mi lett úrrá rajta zöldségpucolás közben. Mert akárhogy gondolkoztam is ezen, ha néha eszembe jutott, sose jutottam előrébb. Tán még az tűnt a legreálisabb magyarázatnak, amit Scorch mondott bizonyos elvonási tünetekről meg hasonlókról, de azt meg amennyire csak lehetett, igyekeztem kizárni.

Érthető módon hát vártam is az estét, meg nem is. A kíváncsiságom vitt volna előre, viszont ahogy összebújtunk a barátnőmmel a takaró alatt, a fejét a vállamra hajtotta, és mind a négy lábával átölelt, eljátszottam a gondolattal, hogy inkább soha többet az életben meg se mozdulok. Szinte semmi súlya nem volt a lánynak hozzám képest, mégis hihetetlen erővel szögezett az ágynak, még ha nem is szándékosan csinálta. Nem szorított, nem is fogott le, de a sörénye lágyan omlott a nyakamra, s a testének forró, puha érintéséből nem akaródzott kibontakoznom még akkor sem, mikor már igencsak igyekeznünk kellett volna, hogy időben odaérjünk a megbeszélt helyre.

– Boldog vagy velem? – kérdezte Ambrosia, pont mikor elhatározásra jutottam az indulás tekintetében.

– Persze! – feleltem azonnal, bár meglepett a fölvetés. – Miért kérded? Nem látszom annak?

– De – mondta a lány, meg se mozdítva a fejét, csupán végigsimítva a patájával a mellkasomon. – Csak kíváncsi voltam.

– Megtaláltam a legcsodálatosabb kancát a világon. Sosem voltam még ilyen boldog, mint mióta veled vagyok.

– Nagyon szeretlek! – ölelt át még szorosabban.

– Én is téged.

Viszonoztam a mozdulatát, s az államat is finoman odanyomtam a fejéhez. Hosszasan beszívtam a sörényének az illatát, aztán elégedetten sóhajtottam. Valami mégis hibádzott. Éreztem, hogy Ambrosia egy egészen picit feszültebb a szokásosnál. Észre se vettem volna, ha nem ismerem már ilyen jól minden rezdülését.

– Baj van? – kérdeztem halkan.

– Semmi.

– De, teljesen egyértelmű – sóhajtottam. – Elárulnád, kérlek, mi bánt?

– Csak… szeretnék több időt együtt tölteni veled… – suttogta, mintha szégyellené, amit mond.

Komolyan nem értettem. Gyakorlatilag péntek délután óta el se mozdultunk egymástól. Jó, leszámítva persze a mai munkánkat, ahol azért tényleg eléggé nélkülöznünk kellett a másik társaságát, de azt meg fura lett volna rajtam számon kérni. Még utána is egyből ide jöttünk, és semmi mással nem is foglalkoztam, csak vele. Persze nyilván jó lenne lerázni magunkról a Celestia Hercegnő által kiszabott büntetést – ami neki tán tényleg kicsit sok is lehetett, elvégre nem volt hozzászokva a fizikai munkához –, de ez meg nem rajtunk múlt.

– Nem tudom, mire… – kezdtem, de közbeszólt.

– Jobb lenne, ha nap közben mindig itt maradnál. Legutóbb is órákat vártam rád…

– Legutóbb? – kérdeztem, de aztán hamar belém nyilallt a fölismerés. – Amikor Wish-nél voltam? – folytattam óvatosabban.

– Hiányoztál – jegyezte meg tökéletesen semleges hangon.

– Te is nekem – vágtam rá szinte automatikusan.

– Arról volt szó, csak megnézed, mi van vele…

– De hiszen már elmeséltem mindent! – Próbáltam odadörgölőzni hozzá, de nem éreztem, hogy annyira vevő lenne rá, noha ugyanúgy kapaszkodott belém. – Azért tartott ilyen soká, mert észrevett, és úgy meg már nyilván kénytelen voltam beszélgetni vele. És szüksége is volt a segítségemre.

– A te segítségedre, vagy úgy általában segítségre? – érdeklődött továbbra is ezzel az erőltetett higgadtsággal.

– Régóta ő a legjobb barátom. Tán nem meglepő, ha számítunk egymásra, bármi gondunk akad.

– Azt hittem, Jasper a legjobb barátod…

Most először adott egy kis élt is a kijelentésének, s a patáját a hasamon pihentetve kicsit hátrafeszítette a nyakát, hogy a szemembe nézhessen. Féltékeny, és magyarázatot vár tőlem – állapítottam meg. Nem hittem volna, hogy egyszer ide jutunk, főleg Wish kapcsán…

– A szavakon lovagolsz, kedvesem – mondtam végül, hozzá hasonlóan nyugalmat erőltetve magamra. – Ha Jasper próbált volna titkolózni, hogy mi a baja, annak is ugyanúgy utánajártam volna, ezt elhiheted. De ő meg nem az a fajta, te is pontosan tudod. Ahogy azt is, Wish milyen érzékeny.

Ambrosia lesütötte a fejét, s újra odabújt hozzám.

– Szerinted mit kellett volna csinálnom? – szegeztem neki a kérdést, bár mivel nem válaszolt azonnal, mondtam tovább a magamét. – Hagytam volna annyiban az egészet? És ha tényleg bántották volna, és senki rá se néz? Mindenkinél jobban szeretlek, és azt hiszem, elég sokat is vagyok veled. Már haza is alig járok. De meg kell értened, más is van az életemben, nem csak te! Nem kizárni akartalak akkor sem, csupán túl nehézkes lett volna kettőnket cipelnem. Így is sokat gondoltam ám rád, és utána siettem is vissza, ahogy tudtam!

Kicsit túloztam, hiszen míg Wish-sel beszélgettem, nem sokszor jutott eszembe a barátnőm, de úgy éreztem, ennyi ferdítést simán megérdemlek. Biztosan ő járt volna a fejemben, ha egyéb, szokatlan tényezők nem kötik le a figyelmemet. Ugyanúgy annak sem örültem volna kivételesen, ha nem négyszemközt találkozhattam volna a barátommal, s nem csak az enyhén félreérthető helyzet miatt. Meg voltam róla győződve, hogy ez igenis kettőnkre tartozott, még ha utána nagy vonalakban be is számoltam a helyzetről Ambrosiának.

– Nekem meg nincs senki más rajtad kívül – szipogta halkan, szinte bocsánatkérően, mintha már megbánta volna az előbbi „kirohanását”. – Olyan üresnek érzem magam, ha nem vagy velem! Ne haragudj rám, kérlek!

Igen, sikerült eszembe juttatnia, mi mindent adott fel, hogy együtt maradhassunk… Illetve azt mondta, nem csupán értem tette. Néha nehéz volt kiigazodni rajta, de nem voltam rá mérges. Az viszont meglehetősen irreális elvárás lett volna velem szemben, hogy minden egyes másodpercem vele töltsem. Komolyan nem is értettem.

– Dehogy haragszom rád! – cirógattam a sörényét, amennyire csak hozzáfértem a patámmal. – Viszont megjegyezném, te is nyugodtan barátkozhatnál akárkivel. És ugyanúgy a kis csapatunk tagja vagy ám! Ha tényleg Equestriát szeretnéd az otthonodnak hívni, köss kapcsolatokat más pónikkal is! Nem leszek rád féltékeny…

– Jó, ne haragudj! – Most már egyenesen esdeklően emelte rám hatalmas, fűzöld szemeit. – Nem akartalak így letámadni. Azt hiszem, kicsit túlságosan érzékeny vagyok. Tudod, amolyan kancás dolgok…

Ez valóban megmagyarázott sok mindent. Noha nemigen volt téma az ilyesmi egymás között, párszor azért megtapasztalhattam, mennyire képes befolyásolni esetenként a lányokat a saját biológiájuk. Mondjuk amennyire volt szemem az ilyesmihez, mielőtt Ambrosiával összejöttem, legfeljebb Wish-ről tudtam nagy ritkán megmondani, ha sárlik. Sok jelét mondjuk ő sem adta, inkább csak a szokásosnál is könnyebben zavarba jött, úgyhogy eleinte jó heccnek tűnt Jasperrel közös erővel ugratni ilyenkor mindenféle hülyeséggel, ha épp rájöttünk. Párszor viszont túl is lőttünk a célon, és sikerült elüldöznünk magunktól akár fél napokra is a lányt, szóval elég hamar leszoktunk róla. Ambrosiával akkoriban nem nagyon foglalkoztam, Stella meg valószínűleg csak Lotusszal osztotta meg az ehhez hasonló bizalmas információkat. Viszont tény és való, mindegyikőjüknek voltak olyan periódusaik, amikor látszólag minden ok nélkül pár napig alig lehetett hozzájuk szólni. Úgy látszik, nem csak egyénenként, de egy pónin belül is változatos, mit hoznak ki belőlük a hormonok.

– Semmi gond, no! – mosolyodtam el. – Lassacskán viszont ideje lenne indulnunk. Ne várassuk meg Lotusékat!

– Kivételesen nem maradhatnánk inkább itthon? – vetette fel óvatosan, újra odaszorítva magát hozzám. – Holnap úgyis találkozunk velük.

– Jó lenne néha kimozdulni – feleltem, igyekezve elkerülni a látszatát, hogy hibáztatnám őt, amiért állandóan csak idebent vagyunk. – Ha szeretnéd, megígérem, hogy utána egész héten a tiéd leszek, de akkor is meg akarom nyugodt körülmények között hallgatni, mit mesél Stella. És úgyis együtt megyünk ide is, nem? Egy pillanatra sem kell elszakadnunk egymástól.

– Legyen… – sóhajtott lemondóan, aztán el is engedett, a varázslatával már a ruhái után nyúlva.

* * *

Az Alkímia Tanszék gyógynövényekkel foglalkozó laboratóriuma a város másik végében helyezkedett el, pár nagy fóliasátorral övezve, szóval elég sokat kellett gyalogolnunk. Odafelé menet ráadásul még be is kellett ugranunk egy kis boltba valami szénsavas-cukros vacakért. Lotusnak más kérése nem is volt, hát illetlen lett volna üres patával megjelenni, korábban viszont egyikünknek sem volt kedve és ereje vásárolgatással foglalkozni. Most is a legközelebbi üzletet látogattuk meg, és nem is töltöttünk sok időt a válogatással. Egész konkrétan meg se tudtam volna öt perc múlva mondani, mit vettem le a polcról.

Jócskán késésben voltunk már, hát ügetve indultunk tovább a lemenő nap fényében. Ám bármennyire akartam is sietni, egy nagy, széles téren valami megfoghatatlan érzés megállásra késztetett. Rémlett, hogy nemrégiben jártam errefelé – ami tán nem is olyan meglepő, hiszen még kényelmes tempóban sétálva is legfeljebb negyedórányira lehettünk Ambrosia tornyától. Ha az emlékezetem nem csal, akkor is ugyanúgy nézett ki minden rajta. Az árkádsor, az utcakövek, a formára nyírt lombú fák, és a tér közepén álló letakart szobor semmit nem változott, valahogy mégis… szinte felállt a szőr a hátamon tőlük. Bizonytalanul járt a szemem ide-oda, bármi gyanús elem után kutatva, így szinte meg is ugrottam a barátnőm érintésétől.

– Mi az, Kedves? – kérdezte finoman Ambrosia.

– Fogalmam sincs – feleltem, ösztönösen visszafogva a hangom. – Csak… nem tudom… Olyan érzésem van, mintha láttam volna valamit…

A füleimet figyelmesen billegtetve próbáltam a lehető legalaposabban fölmérni a terepet. Rajtunk kívül sétálgatott még pár póni a téren, bár nem sokan vágtak keresztül: a legtöbben a boltívek árnyékában nézegették a kirakatokat. Zavartak az árnyékok. Zavart minden egyes apró részlet, ami kívül esett a látóteremből. Nem a legjobb napszakban jöttünk errefelé. Ha semmi dolgom nem akadt, kedveltem az alkony ezen óráit, de most kimondottan idegesítő volt. A lassan vékonyodó, narancssárgás fény és a tompa, szürkés félhomály együttese még jobban megtörte a körvonalakat, mint a csillagfényes éjszaka. Állítom, az utcalámpák nélkül, a természetes sötétben is élesebben láttam volna, mint ilyen időben.

Ha valaki alaposan ismer, és akkor akarna rám a nyílt utcán lecsapni, amikor a legkevésbé számítok rá, biztosan ilyen helyzetben tenné meg…

Alaposan fölkészültem, hogy a legkisebb fenyegetésre is porrá omoljak, és vigyem magammal Ambrosiát is. Fizikai test nélkül legalábbis sokkal nehezebb lenne ártani nekünk… Ám hiába ügyeltem a környezetemre, nem történt semmi. De a piszkálódó érzés se szűnt meg.

– Valami zavarja a szememet – motyogtam magam elé, hogy Ambrosia is épphogy csak meghallja. – Képtelen vagyok megmondani, mi az, pedig olyan, mintha tudnám. És ez marhára irritál…

De nem… nem voltunk veszélyben. Legalábbis közvetlenül egész biztosan nem. Amint egy picit is megpróbáltam beazonosítani, miféle érzés lett úrrá rajtam, már tudtam. A túlélési ösztöneim mindig megbízhatóak voltak – ha nem egyenesen túlzottan érzékenyek is –, ám ennek semmi köze nem volt azokhoz. Olyasmihez tudnám hasonlítani, mint mikor nagyon szeretnék felidézni egy dalt, de nem jut eszembe a címe, de még csak valami jellegzetesebb részlet sem belőle. Ugyanez, csak valahogy látványban. Mintha láttam volna valamit, amiről eszembe jutott egy ötlet, de se azt nem tudnám megmondani, mi az, ami nem fogalmazódott meg bennem teljesen, se azt, mit láttam. Olyan hülyén hangzott, ahogy ezt az egészet magamban kimondtam, hogy inkább meg se próbáltam Ambrosiának elmagyarázni. Majd eszembe jut, ha nem foglalkozok vele.

És addig is nyitva tartom a szemem…

* * *

– Új rekord! – közölte velem Lotus, huncutul vonogatva a szemöldökét. – Ennyit még soha nem sikerült késnetek!

A laboratóriumhoz érve senki sem fogadott minket, csupán a kiszűrődő fényt követve találtuk meg a megfelelő ajtót. Mikor azonban beléptünk, a kék csődör egyetlen pillanat alatt előttünk termett. Úgy tűnt, nem is vártak meg minket: a többiek már mind nekiláttak az egyik hosszú asztalra halmozott kajának. Igaz, az is volt az egyedüli szabad hely, pár székkel egyetemben, mivel az összes többi bútort, a szekrényeket is beleértve valami barnás morzsalék terített be vékonyan, aminek valószínűleg a tömény, szinte már émelyítően édes illatot is köszönhettük.

– Igen, azért jöhettünk ide, mert amíg ez a szar szárad, úgyse lehet értelmes munkát végezni – magyarázta Lotus, megelőzve a kérdésemet. – Olcsó is meg otthonos is. Ha meg már mindenféle cuccostól el vagyunk tiltva, attól sem kell tartani, hogy bármiben kárt tennénk!

– Értem – mosolyogtam. – És mire fel ez a nagy kirakodás, ha szabad érdeklődnöm?

– Ó, hát persze! – kapott a homlokához a fiú. – A legfontosabbat el ne felejtsem! Valakit be akarok mutatni nektek!

Ambrosiával értetlenül egymásra pillantottunk, de azért követtük a csődört. Futólag körbenéztem a többieken – Wish tele szájjal, de vidáman hunyorogva biccentett felém Jasper mellől –, ismeretlen arcot viszont nem láttam. Még jobban meglepődtem hát, mikor Lotus Stella mellett állt meg, aki épp egy hatalmas pohárból szürcsölt a szívószáljával.

– Nézd csak, Stella, itt van Thread meg Ambrosia! – Megvárta, míg a lány odafordul felénk, aztán a vállára téve a patáját, folytatta. – Barátaim! Hadd mutassam be a menyasszonyomat!

Azt hiszem, mondanom sem kell, annyira meglepődtem, majdnem le is kellett ülnöm a földre. Hogyan kell váratlan eseményeket egyszerűen tálalni? Kérdezzék csak Lotust! És valóban, mikor kicsit alaposabban is szemügyre vettem Stellát, valóban látszott rajta, hogy egy egyszerű bulihoz mérten különösen ki volt öltözve. Főleg figyelembe véve az aranyszínű – vagy tán valódi arany – medált, ami a nyakában csüngött, és még sose láttam rajta. Eljegyzési ékszer lenne? Milyen fura, hogy unikornis létükre nem gyűrűt választottak…

– Hát… szóhoz se jutok… – mondtam végül. – Hatalmas gratula mindkettőtöknek! Mikor…? Hogyan…?

– Én is gratulálok! – csatlakozott hozzám Ambrosia is, kicsit csendesebben.

– Tervezgettem már egy ideje, hát gondolhatod – vigyorgott Lotus. – Aztán persze hirtelen jött az ötlet. Eredetileg meglepetésnek akartam, de végül úgy alakult, hogy még a nyakláncot is együtt választottuk ki. Az a fontos, hogy tetsszen mindkettőnknek, nem igaz?

– Még inkább, hogy boldogok legyünk együtt – bújt oda mosolyogva Stella a fiúhoz. – És, azt hiszem, nem panaszkodhat egyikünk sem!

– Ezért is mondtam, ha már ilyen régóta együtt vagyunk, és nem is akarunk ezen változtatni, miért ne tehetnénk hivatalossá? – folytatta Lotus. – Pénteken meló után mentem érte a kórházba, aztán visszaúton hogy, hogy nem beugrottunk egy ékszerboltba. Utána meg már nem tudtam magamban tartani, mit is szeretnék.

– A hétvégén elmentünk a szüleimhez is, és tőlük is megkérte a patámat – vette át a szót újra a lány. – Még mindig alig tudom elhinni, hogy férjhez megyek!

– De azért nem bánod, ugye? – kérdezte félig se komolyan Lotus.

– Ugyan már! – kuncogott Stella. – Ennél jobban még sosem éreztem magam!

– Jelenti ez azt, hogy teljesen rendbe jöttél? – szóltam közbe.

– Persze! – legyintett a kanca. – Kicsit túlreagáltuk az egészet, azt hiszem. A dokik is csak elővigyázatosságból tartottak bent ilyen soká. Pár nap múltán le is vették a kötéseket, csak utána még sokat kellett beszélgetnem valami pszichiáterrel. De nyugi, nem találtak semmit!

– És te sem emlékszel esetleg, mi történt? – próbáltam érdeklődni.

– Azt kell mondjam, teljesen kiesett az a rész… – Stella arca kissé bizonytalanná vált, de a jókedvét láthatóan ez se lohasztotta le. – Próbáltam fölidézni, de aztán inkább hagytam az egészet. Nem történt semmi vészes, Lotus meg úgyis megígérte, hogy vigyáz rám. Mi gond lehetne?

A kanca szavaira a fiú nyomott az arcára egy hatalmas csókot.

– Én biztos nem hagynám annyiban – jegyeztem meg. – Ha ennyire váratlanul történt az egész, és nincs rá semmi magyarázat, mi garantálja, hogy nem ismétlődik meg?

– Figyelj, ha az orvosok nem tudtak rá semmit mondani, én mit legyek okos? – forgatta a szemét Stella. – Inkább örüljünk, hogy most minden rendben van! Gyertek, egyetek ti is valamit!

Bár megnyugtatnia nem sikerült, olyannyira azért nem volt nehéz rábeszélni a vacsorára. Dél óta szándékosan nem ettem semmit, így a kikészített finomságok egyre csábítóbbnak tűntek. Szedtem is magamnak egy jókora adag süteményt, aztán leültünk a számunkra szabadon hagyott szakaszánál az asztalnak, s ott falatozgattunk. Ahogy azonban a többieket figyeltem, miközben beszélgettek, feltűnt, hogy kevesebben vagyunk a kelleténél. Egy gyors, fejben tartott névsorolvasást tartva meg is találtam, ki hiányzik.

– Te, Scorch merre van? – fordultam oda Jasperhez.

A fiú éppen érdeklődve hallgatta, ahogy Cavern meglehetősen idegesen magyaráz neki meg Wish-nek valamit, így picit foghegyről válaszolt.

– Tudja a frász. Azt ne mondd, hogy hiányzik!

– Csak meglepett, hogy egyedül ő nincs itt.

– Szólt előre, hogy programja van estére – szólalt meg kicsit távolabbról Lotus.

– Biztos megint a kis csicsákkal játszogat – legyintett Cavern. – Kit érdekel az az idióta? Pont ő kéne még elcseszni ezt a bulit is! Végre legalább ő békén hagy minket kicsit…

– Legalább ő? – vontam fel a szemöldökömet. – Mert ki nem?

– Az a hülye ribanc járkál még mindig a nyakára – sóhajtott Jasper. – Komolyan, hogy lehet valaki ekkora tuskó? Tudod, mennyit voltak együtt? Egyetlen éjszakát!

– Igen, és azt is vagy fél éve! – pufogott Cavern. – Eddig tök jól megvoltunk egymás nélkül, most meg hirtelen kellek neki? Komolyan, már szinte szabályosan bujkálnom kell előle. Olyan, mintha folyamatosan a nyomomban lenne, meg figyelné minden lépésemet. El tudod képzelni, mennyire elegem van már belőle?

– Követ téged? – kérdeztem csodálkozva.

– Ja, de mindenhova! – csóválta a fejét a csődör. – Az őrületbe tud kergetni a baromságával…

Valamiért úgy éreztem, ez az egész sztori sántít valahol.

– Lehet, hülyén hangzik, de megkérdezhetem… konkrétan látod is, hogy jön utánad?

Láthatóan sikerült elbizonytalanítanom. Pont, ahogy sejtettem. Nem tudom, honnan jött ez az egész, de valamiért relevánsnak tartottam ezt tisztázni.

– Párszor már odajött hozzám – mondta, bár továbbra sem tűnt valami magabiztosnak. – Elsőre még beszélgettünk is, de hiába tisztáztam vele a dolgokat, azóta is követ. Csak azt nem értem, mit akar tőlem? Melyik kanca annyira idióta, hogy azt higgye, jól jár velem egy hosszútávú kapcsolatban?

– Ez bizony jó kérdés… – jegyezte meg halkan Ambrosia.

– Amúgy nem vagy te egy picit paranoiás? – vetettem föl.

– Lassan már tényleg az leszek! – csattant fel Cavern. – Tudod milyen szar az, ha mész az utcán, hátranézel, és ott van mögötted? Már éjszaka is fölébredek, hogy nem néz-e az ablakból, komolyan…

– Hát, én tartom magam ahhoz, próbálj meg nem foglalkozni vele – mondta Wish. – Ha már megbeszéltétek, de nem szakad le rólad, csinálj úgy, mintha észre se vennéd! Abból előbb-utóbb muszáj megértenie.

– Mondod te, mert utánad nem járkál egy csődör se – háborgott tovább a fiú. – El sem tudjátok képzelni, mennyire ki tud készíteni!

– És… mi lenne, ha esetleg mégis adnál neki egy esélyt? – próbált Stella is beszállni az ötletbörzébe.

– Mert baromira nem akarok tőle semmit? Rohadt sok értelme lenne húzni egymás agyát. Jó fej a csaj, de annyira azért nem érdekel. Inkább vagyok a szabadosabb kapcsolatok híve, na.

– Én is azt mondom, ha ennyire nem megy, nem kell erőltetni – mondta Ambrosia is, inkább Stellának címezve. – Ha ő így érzi magát jól, ez van…

– Nem mindenkinek vágya, hogy ilyen korán elkötelezze magát – erősítette meg Cavern is. – Csak azt kéne megoldani, hogy ez Quicky-ben is tudatosuljon végre.

– Na, de ne pörögjünk most ilyesmiken! – csapta össze a patáit Lotus. – Nem csoda, hogy így kiakaszt, ha még akkor sem tudsz megfeledkezni róla, amikor a közelben sincs. Inkább lazuljunk egy kicsit ennek a különleges alkalomnak az örömére! Készüljetek, mert olyan finomságot hoztam nektek, a patátokat fogjátok nyalni utána! Tudom, mondtam, hogy üdítőt hozzatok magatokkal, de egy kis egyéb fér belétek, gondolom. Csak az volt a probléma, szezonon kívül elég húzós volt beszerezni, úgyhogy nem kaptam valami sokat. Az árát meg már meg se merem mondani!

Beszéd közben hátat is fordított nekünk, s egy kosárban turkálva előlebegtetett egy zöld, szinte teljesen átlátszatlan palackot. Miután lerakta az asztalra, az egyik szekrényből elővarázsolt pont annyi lombikot, ahányan voltunk, s helyet csinálva nekik, egy tálcára gyűjtötte őket. Hangos pukkanással kihúzta az üvegből a dugót, majd minden egyes lombikot felső jelig töltött valami sárgás, zavaros folyadékkal.

Felettébb gyanúsnak találtam, és ez valószínűleg látszott is rajtam, mivel a csődör biztató mosollyal felém nyújtotta az első adagot.

– Nyugi, Thread, nincs benne semmi olyan, amitől vonatokat kötnénk el! Ez csak sima must, de valami eszetlenül finom. Ezzel tán nem bűn semmilyen szempontból, ha koccintunk.

Kissé bizalmatlanul vettem át a lombikot, és kíváncsian beleszaglásztam. A szőlő tiszta, tömény aromája szinte átmosta az orromat az eddig mindent betöltő édeskés, gyógynövényes illat után, amihez már percek óta úgy hozzászoktam, hogy szinte meg is feledkeztem róla. Alkoholt viszont valóban nem éreztem, így nem is tettem semmilyen megjegyzést. A többiek is kaptak egy-egy üvegcsével, aztán Lotus megállt velünk szemben, és magasba emelte a sajátját.

– Ahogy végignézek rajtatok, különleges pónikat, egy különleges csapatot látok – kezdett bele a csődör olyan hangon, mintha szabályosan beszédet akarna tartani. – Egy osztályként kezdtünk, és egy osztályként is végeztünk, de nem csupán csoporttársakként, hanem barátokként. Amilyen véletlenül kerültünk össze, annyira kitartóan maradtunk együtt az évek során, és azt hiszem, ez az évfolyamunkban, vagy akár az egész Akadémián is nagy ritkaságnak számít. Összekötnek minket a közös kalandok, a közös emlékek, az együtt átélt hétköznapok és az iskolán kívül töltött idők is. Pár póni, akiknek amúgy semmi köze nem lenne egymáshoz… most mégis mind eljöttetek! Az utolsó közös vizsgánk letétele után szét is széledhettünk volna, mint azt a legtöbben teszik, de mi együtt maradtunk, és ez szerintem csodálatos!

– Ezen évek alatt azonban nem csupán barátságok születtek! Közülünk négyen is megtalálták az osztályon belül a szerelmet, ami szintén egész szép arány szerintem. Te is nagyon szerencsés vagy, Thread, Ambrosiával, és nagyon sok boldogságot kívánunk nektek! – Megvárta, míg mosolyogva biccentve megköszönjük a jókívánságot, aztán folytatta. – Mi pedig Stellával most összekötjük az életünket. Amikor bekerültem közétek, el se tudtam volna képzelni, hogy nem csak ilyen remek barátokat, de a jövendőbeli feleségemet is megtalálom. Köszönöm, hogy mindig mellettem, mellettünk álltatok, s hogy most, ezen a fontos napon is itt vagytok velünk, s osztoztok az örömünkben! Egészségetekre, barátaim!

A csődör felénk nyújtotta a lombikját, aztán sorra koccintott mindegyikünkkel. Mi is körbejártuk egymást, nehogy valaki kimaradjon, majd egyszerre a szánkhoz emeltük a furcsa poharakat. Lotus bizony nem hazudott, a must valami felséges volt. Ízben tán még verte is a legfinomabb borokat, amiket valaha kóstoltam, szóval a csődör valóban különleges minőséget talált erre az alkalomra. Egyedül az alkohol hiányzott belőle, de nagy ritkán anélkül is ki lehetett bírni. Amennyit jelentettek nekem a barátaim, valóban elhittem, hogy kivételesen józanul is bulizhatunk egy jót.

– Természetesen a nem-jelenlévők kivételek – jegyezte meg mogorván Cavern, mikor fölhörpintette a maga részét. – Csak a kemény mag maradt itt az osztályból.

Ennyiben is maradtunk. Scorch mindig is megpróbált kicsit kívülálló lenni, hát így járt, ha kimaradt mindenből. Dulcimer pedig már rég itt hagyott minket. Aki számít, viszont mind eljött. Az éjszaka meg még fiatal volt, hát nem akart egyikünk se ilyesmin keseregni. Ez is épp elég csoda volt tényleg, hogy mi így összetartottunk.

* * *

Jó sokáig fennmaradtunk. Lotus még egy hordozható lemezjátszóból zenét is csiholt nekünk, úgyhogy amennyire a hely engedte, még táncolni is lehetett. Az egyedüli problémát – már ha egyáltalán annak vesszük – az jelentette, hogy négy csődörre három kanca jutott csupán, és a párok is eléggé ragaszkodtak egymáshoz. Én nyilván, amennyire csak lehetett, Ambrosiával próbáltam maradni, és Lotus sem cserélte volna le még csak ideiglenesen sem senkire Stellát, így Wish-en kettőnek kellett osztoznia. Persze teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a lány Jaspert fogja előnyben részesíteni, de egy szám erejéig azért Cavernnek is hagyta, hogy fölkérje. Csendesen végigringatóztak egy lassú dalt – helyszűkében amúgy sem lehetett volna mást csinálni –, utána viszont a csődör sűrű elnézéskérések közepette le is lépett tőlünk, mondván, hogy még szeretne pihenni a holnapi munka előtt. Az igaz, én úgy sejtettem, inkább csak az zavarja, hogy neki nincsen párja, és így túlzottan is kilóg a sorból.

Meg se tudnám mondani, mi meddig maradtunk még. Az biztos, a lökést az induláshoz az adta meg, amikor Wish hatalmas csörömpölés közepette leejtette a földre a tányérját. Utólag azt mondta, csak szedett magának, és le akarta rakni az asztalra, de valahogy elszámolta a távolságot. Persze ez csak a magyarázkodás volt; a szemein láttam, hogy annyira álmos, már alig tudja nyitva tartani őket. Olyan mélán és értetlenül bámulta a cserepeket, mintha elsőre föl se fogta volna, mi történt.

Tényleg kicsit ügyetlenebb volt mostanában, bár betudtam annak, hogy szerelmes. Amióta elmondta nekem, hogyan érez Jasper iránt, már minden egymás felé tett mozdulatukba ezt láttam bele. Ahhoz sem kellett különösebb magyarázat, hogy a fiú – miután ő is megállapította, hogy Wish már nagyon álmos lehet – nyomban fölajánlotta, hogy hazakíséri. Wish pedig, mi sem természetesebb, azonnal beleegyezett. Így viszont már nekem sem sok kedvem volt maradni, és Ambrosián is látszott, hogy az éjszaka további részét szívesebben töltené az oldalamnak dőlve, s békésen szuszogva egy puha ágyban. A lehetőséget meg nem akartam kihagyni, hogy ameddig csak lehet, a barátaimmal együtt sétáljunk a sötétben.

Minden rendben is volt egész addig, míg visszafele jövet át nem mentünk azon a téren, amin idefelé jövet valamiért meg kellett állnom. Visszatért pontosan ugyanaz az érzés. És ez alkalommal nehezebb lett volna betudnom a fény és árnyék játékának. Az utcalámpák szinte rezzenetlenül világítottak. Mégis…

– Valami nem stimmel… – mondtam ki félhangosan a gondolataimat.

– Mi a baj, Thread? – kérdezte szinte már riasztó aggodalommal, immár teljesen éberen Wish.

– Hát ez az, hogy ötletem sincs! – húztam el a számat. – Ti nem éreztek valami furát? Mintha valami olyasmit látnék, amit… amit nem lenne szabad…

– Nem tudom, mire gondolsz, barátom – nézett körbe résnyire szűkített szemekkel Jasper. – De tényleg nem valami jó itt ácsorogni. Ügessünk! Ha látsz valamit, azonnal szólj!

Mentem volna én, de még indulás előtt észrevettem, hogy Wish csukott szemekkel lecövekelt, és motyog valamit maga elé. Ám pont mielőtt megszólíthattam volna, újra fölnézett, körbefordult, aztán leheletnyit megrázta a fejét.

– Mit csináltál? – kérdeztem.

– Én? – nézett rám szinte meglepetten. – Én aztán semmit! Menjünk!

Eszemben sem volt vitatkozni. Másra sem vágytam, csak hogy végre otthon lehessek, és kiverhessek a fejemből minden ehhez hasonló hülye érzést. Azt pedig megfogadtam, hogy ezt a különös teret amilyen messze csak lehet, el fogom kerülni…

* * *

Másnap aztán megvolt a böjtje, hogy ilyen sokáig maradtunk fönt. Reggel alig bírtam kinyitni a szemem, utána viszont inkább csak röhögtem a saját butaságomon, hogy miket képzelhettem be magamnak arról a rohadt térről. Eleve egy helynek nem lett volna szabad ennyire a frászt hoznia rám. Főleg, miután utólag megint beazonosítottam magamban az érzést. Nem is hasonlított ahhoz, amikor egyszer, még csikókoromban a szüleimmel bementem egy kripta belsejébe. Inkább olyasfajta borzongás volt, mint amikor valaki levesz egy könyvet a polcomról, aztán úgy rendezi a maradékot, hogy ne legyen lyuk. Látom a hiányt, de ha agyonvernének, se tudnám megmondani, mi hibádzik…

Ambrosiával picit még beszélgettem erről ébredés után, a suli előtti gyülekezőhelyünkre érve viszont már nem is volt téma az egész. Ott már inkább csak azon röhögcséltünk Jasperrel meg Wish-sel – mivel úgy tűnik, mi voltunk csak elég koraiak –, hogy Lotuséknak biztos nagyon eseménydús volt az éjszakájuk, azért jönnek ilyen lassan. És valóban, még Scorch is hamarabb jelent meg náluk, pedig neki volt a szokása a legtovább aludni.

– Bánhatod ám, hogy kimaradtál a tegnapiból – dörgölte a vörös csődör orra alá Jasper, amint az megérkezett.

– Teszek rá… – horkantott Scorch, aztán a száját eltakarva meg is toldotta egy ásítással.

– Nem kéne ám állandóan különcködnöd; téged is szívesen látunk mindig – jegyezte meg Wish.

– Ja, baromira! – morgolódott tovább a fiú. Úgy látszik, nem a legjobb hangulatában találtuk. – Mindig belerángattok a hülyeségbe, aztán meg itt szopok veletek.

– Lotus eljegyezte Stellát, csak hogy tudj róla – folytatta a lány.

– Jól van akkor – forgatta fásultan a szemeit Scorch.

– Álmosnak tűnsz – jegyeztem meg. – Rosszul aludtál?

– Közöd?

Nem voltam hozzászokva, hogy velem is ilyen hangon beszéljen, de ha már ennyire zsémbes, nem akartam tovább piszkálódni. Inkább átöleltem a nyakammal Ambrosiát, noha mielőtt még le is hunytam volna a szemem, pont elkaptam, milyen huncut pillantásokat vált egymással Jasper meg Wish. Amúgy is nagyon jókedvűnek tűntek, mióta csak találkoztunk, szóval még az is fölmerült bennem, hogy tegnap éjszaka, miután a fiú hazakísérte Wish-t, esetleg valami más is történhetett. Nagy megkönnyebbülés lett volna, ha végre elárulják egymásnak az érzéseiket. Márpedig egy ilyen helyzetben, főleg miután Lotus ilyen bőségesen kifejtette, milyen jó dolog is megtalálni életünk szerelmét, eléggé könnyen föl is lehetett dobni, mint témát.

– Szép jó reggelt, fiatalok! – köszöntött minket egy kertészruhát viselő, jó erőben lévő földipóni csődör, akiben az iskola gondnokára ismertem. – Tudom, hogy nagy a meleg, de a mai feladatotok idekint lesz. Kicsit ki kéne gyomlálni pár virágágyást, mert már nagyon elburjánzott bennük a galaj. Úgyhogy bocs, fiúk és lányok, nap végére utálni fogtok, mert olyan helyeken is bele fog ragadni a szőrötökbe, ahol azt hinnétek, lehetetlen! Vágjunk is bele, ne húzzuk az időt!

– Egy pillanat, uram! – szólította meg vékony hangon Wish. – Elnézést, de még nincs itt mindenki! Hárman is hiányoznak…

Föl se tűnt eddig, de való igaz: nem csak Lotusék késtek, Cavern se ért még ide. Ilyen se gyakran volt…

– Nekem aztán senki nem szólt semmit – vonta meg a vállát a csődör. – Na, mindegy, nekilátunk, aztán majd ha megjöttek, őket is beállítom.

Minden úgy is történt, ahogy a gondnok mondta. Canterlotban valószínűleg aznap új hőségrekordot mérhettek; az izzadtság csak úgy ömlött rólunk, kellemetlen, sáros keveréket képezve a virágfölddel, s persze kiegészülve a tapadós levelekkel, ami így együtt valóban megismételhetetlen élményt nyújtott. Rettentően egyszerű lett volna, ha csak a szarvunkat használva irthattuk volna a gazt, ám az olyan jól megbújt a megtartani kívánt növények között, hogy kénytelenek voltunk nyakig belemászni az ültetvénybe, csupán azért, hogy el tudjuk különíteni a hasznosat a károstól. Szabad patám így is kevesebb maradt a kelleténél, és bizony komoly dilemmának bizonyult azt eldönteni, inkább a homlokomat törölgessem, vagy vakarózzak, ahol az a ragadós vacak beletapadt a szőrömbe.

Ami viszont mégsem stimmelt, hogy a létszámunk bizony nem akart gyarapodni. Öten kezdtünk, és az ebédszünetnél még ugyanannyian voltunk. Semmi hír nem volt a barátainkról, amit felettébb nyugtalanítónak találtam. Mikor a felügyelőnk bejelentette a pihenőt, porrá omolva megpróbáltam lerázni magamról minden testidegen anyagot – bár a legkevésbé sem jártam sikerrel, mivel a tiszta vízzel ellentétben integritás rekreációval még csak valós halmazállapot alapján se tudtam se a félig megszáradt sarat, se a növényi darabkákat elkülöníteni magamtól –, aztán egyenesen a csődörhöz siettem.

– Uram, még mindig nem jött meg a három társunk – vágtam bele a közepébe. – Nem tudna esetleg utánaérdeklődni, merre lehetnek? Vagy lesz ennek bármi folyománya? Pótolniuk kell, vagy nem tudom…

– Ez nem az én hatásköröm, de természetesen jelenteni fogom a hiányzást – felelt könnyedén a gondnok. – Ha pedig nagyon érdekel, akkor kérdezz te utána!

– Meg is teszem… – mormoltam az orrom alá, elfordulva a pónitól.

A többiek már kipakolták maguknak az ebédjüket az egyik közeli faasztalra. Mikor odaléptem, Ambrosia nekem is a patámba nyomott mosolyogva egy jókora szendvicset – nyilván nem lett volna értelme olyasmit pakolnunk, amit melegíteni kell –, aztán derűsen megpaskolta maga mellett a padot. Én szépen le is ültem mellé, s bár nem kerülte el a figyelmemet, amikor Jasper odanyújtotta Wish-nek a saját, gazdagon teletömött bagettjét, hogy a lány harapjon bele – amit egyébként kissé elpirulva ő meg is tett –, evés közben folyamatosan Scorch-ot néztem. A vörös csődör szokásához híven a lehető legtávolabb helyezkedett el tőlünk az asztalnál, viszont csak ímmel-ámmal turkált a saját ételhordójában.

– Tegnap mikor értek be a koliba Lotusék? – próbáltam kérdezni tőle, ám a fiú láthatóan egyáltalán nem figyelt a szavaimra. – Hé, Scorch! Hozzád beszélek.

Végre hajlandó volt a szemembe nézni, bár amilyen mogorván tette, majdnem jobban örültem volna, ha mégse teszi.

– Mi van?

– Azt kérdeztem, Lotusék hánykor értek vissza a szobába? – ismételtem magam.

– Honnan tudjam? Aludtam…

Nem tetszett, ahogy megint kerülte a pillantásomat. Mintha megpróbálna valamit elsumákolni…

– És reggel ott volt bármelyikőjük?

– Nem figyeltem.

Ennél átlátszóbb dumát nem hallottam még soha. Viszont amíg nem jöttem rá, miért hazudik nekem, inkább mégse firtattam tovább.

– Lehet, esetleg Stelláékhoz mentek? – vetette fel Jasper.

– Persze, elképzelhető – feleltem könnyedén. – Ha megyünk haza, ugorjunk már be előbb a koliba, és kérdezzünk rá, mi a frász volt ez! És ha Celestia ne adj', nincsenek ott, átnézhetnénk Stellához. Velem tartotok?

– Naná! – vágta rá Jasper, és a két kanca is bólogatott.

– Te is jössz, Scorch? – kérdeztem ártatlanul.

– Van jobb dolgom is, kösz – legyintett a csődör.

– Nem baj, vagyunk így is épp elegen – helyeseltem.

Többet nem is beszéltem az ebédnél, inkább csak felváltva figyeltem, Jasper és Wish hogyan szórakoztatják egymást, illetve tartottam szemmel Scorch-ot. Alig vártam, hogy végre végezzünk az aznapi feladatunkkal, és utánajárhassak ennek az egész ügynek.

* * *

Egyszer sem fárasztottak le minket annyira, mint aznap. Még Jasper is, aki a legedzettebb volt köztünk, elismerte, ez neki is sok volt kicsit. Amúgy is bonyolultabb volt az egész procedúra, mint az elsőre látszott. Gyökerestül kitépni egész növényeket úgy, hogy a közelükben lévő virágok ne sérüljenek, meglepően nagy koncentrációt igényelt tőlünk. Wish ugyan bírta végig, de én a magam részéről a vége felé megfontolás tárgyává tettem, hogy inkább azt a taktikát alkalmazzam, amit Jasper, és a fogamat használva rángassam a gazokat. Arra is többször erős kísértést éreztem, hogy por formában egyetlen határozott suhintással lenyessem az egész virágágyást, villámgyorsan megoldva az egész gyomkérdést, de persze amint egy picit is belegondoltam, elvetettem az ötletet.

Mikor végeztünk, kénytelenek voltunk tiszteletünket tenni az iskola egy-egy zuhanyzóval is ellátott mosdójában, olyannyira koszosak és izzadtak voltunk. Én mondjuk egy kerti slaggal is megelégedtem volna, és miután megfürödtem, meg se törölköztem, hanem nyakig vizesen bújtam vissza a ruháimba. Úgy voltam vele, az is legalább hűt egy darabig, s mint kiderült, nekem volt igazam, mivel a koliig elérve már jóformán teljesen meg is száradtam.

Scorch hiába lakott egy szobában Lotusszal, ígéretéhez híven valóban nem tartott velünk, noha azt már nem volt hajlandó kifejteni, merre megy. A kék csődört és a barátnőjét – azaz pontosabban immár menyasszonyát – viszont nem találtuk az épületben, és hiába kérdezgettük Lotus szobatársait, vagy a többi bentlakót, senki nem tudott semmit. Követtük hát a tervemet, és mind a négyen Stelláék háza felé vettük az irányt. Még jó, hogy a lány nem titokzatoskodott annyit, mint Wish, így mind pontosan tudtuk, merre lakik. Kétszer jártunk nála csoportosan is, ahhoz hasonló pizsamaparti címén, mint amilyet én szerveztem még elsőben, tehát még a szüleit is egész jól ismertük. Különös módon ők nem voltak olyan furák, mint a lányuk, de tény, néha nekik is elég sajátos volt a gondolkodásuk.

Hamar oda is értünk a nagy kertes házhoz. Az utcán lézengett pár póni, de odabent semmi mozgást nem láttunk. Sokat nem is vacakoltunk: míg mi nézelődtünk, Jasper lendületesen megrázta a kapu fölé függesztett kis rézharangot. Vártunk vagy egy percet, válasz azonban nem érkezett. Mikor a fiú újra próbálkozott, akkor sem történt semmi.

– Dolgoznak? – vetette föl bátortalanul Ambrosia.

– Akár igen, akár nem, tudni akarom, hova lett az a két jómadár – feleltem, csókot nyomva a kanca orrára.

– Mit csináljunk? – kérdezte aggodalmasan Wish.

– Dögöljek meg, én akkor is bemegyek és körülnézek! – mondtam némi gondolkodás után.

– Biztos jó ötlet? – fogta meg a vállam Ambrosia, mintha vissza akarna tartani.

– Ha bárki tud jobbat, szívesen veszek bármilyen javaslatot!

A barátaim csupán bizonytalanul néztek rám, így hát a gyakorlatba ültettem az elhatározásomat. A barátnőm öleléséből kicsusszanva finom porfelhővé oszlottam, s keresztüllebegtem a kerítésen, egyenesen az ajtót célozva meg. Sajnos volt már épp elég gyakorlatom az ilyesmiben, így kissé lelassítva, de akadálymentesen át tudtam magam préselni a kulcslyukon.

Csend fogadott odabent. Csupán egy ingaóra kattogása visszhangzott a falak között, amire emlékeztem is, mennyire bosszantott a múltkori látogatásunkkor. De semmi más, egy pisszenés sem.

Óvatosan, minden részletre odafigyelve körbejártam mindent. Az összes helyiség nagyjából úgy nézett ki, mint mikor legutóbb itt jártam. Kicsit tán nagyobb volt a rend, mint akkor, meg lecserélték a nappaliban azt a rozoga lámpaburát, de egyébként semmi különöset nem találtam. Stella szobájában sem volt egyértelműen arra vonatkozó jel, merre lehetnek a lakók. Finoman végigtapogatva a falakat megpróbáltam rejtett helyiségek után kutatni, de semmit nem találtam. Semmit.

Egyszerűen nem hagyott nyugodni, mi a fene történhetett. Nem akartam föladni a keresgélést, de teljesen reménytelennek éreztem. Kirepültem a házból, és újra alakot öltöttem a barátaim között. Kérdő tekintetükre viszont csupán a fejem csóváltam.

– És most? – kérdezte Wish.

– Nem hagyom annyiban! – feleltem elszántan. – Ti menjetek haza, én meg addig fölkeresem az egyetlen pónit, akinek tudnia kell a válaszokat!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.