Vendég a tengerentúlról
Rémesen hülyén nézhetett ki kívülről. Egy thesztrál eleve mindig kilógott a pónitömegből, mintha másik fajhoz tartozna, de ő kénytelen volt még rárakni nem egy lapáttal. Például a rengeteg kikötői földipóni között a levegőben verdesett egy helyben a szárnyaival. És a díszegyenruhája volt rajta. És egy akkora rohadás nagy tábla volt a patáiban, hogy alig látott ki mögüle, rajta egy olyan felirattal, amit nem tudott elolvasni. Csak reménykedett, hogy a célszemély észre fogja venni, bár ennél feltűnőbbé már csak úgy tehette volna magát, ha a világítótorony fényszóróját is magára irányíttatja a személyzettel.
Számított rá a fene, hogy a Swatterékkel folytatott kalandozásának következtében ő lesz a keleti part kijelölt ügyeletes „lidérc-felelőse”… Mikor azonban befutott az üzenet, hogy a Fagyott Városokkal való megállapodás értelmében hamarosan megérkezik a Sötét Földek küldöttje, és a manehattani rendőrség körbeérdeklődött a környéken, hogy kire bízhatná – traktálhatná – rá a fogadásának a feladatát, meglepően hamar megtalálták őt. Mintha neki bármivel is több tapasztalata lett volna a lidércekkel annál, hogy látott már élőben egy-kettőt… Még szerencse, a feladata nem jelentett elvileg többet egy heti távolmaradásnál utazással együtt, amiből remélhetőleg mindössze két-három napra lesz csak effektíven szüksége, a többit pedig szabadon felhasználhatta. Nem mintha mostanság meg kellett volna szakadnia a munkától, de ki volt ő, hogy csak úgy visszautasítson egy kis ingyen eltávot?
Természetesen a hajó késett. Amíg a láthatáron sem volt, Boo nyilván nem pazarolta feleslegesen ilyesmivel az energiát, hogy a levegőben égesse magát, és csak még több pillantást vonzzon magára. Egy ideje viszont a GKS Fin-Asterid olyan közel volt már, hogy gyakorlatilag formalitás volt már csak, hogy a lidérc a fedélzetén utazott, s bármikor felszállhatott volna, elébe menve a felesleges várakozásnak. Mondjuk igaz, hova is sietett volna? Mindegy végül is, Boo is ráért… És szerencsére ő félig-meddig katonai kíséretnek számított, szóval nem is kellett bárgyún mosolyognia a semmibe.
Az aránylag kicsi vitorlás nem siette el a kikötést, így a thesztrál a végén már úgy érezte, lerohad a patája, ha még sokáig így kell tartania a tábláját. Aztán végre leugrált a személyzet egy része, majd mikor a pallót kifeszítették a partra, az a néhány utas, aki a fedélzeten tartózkodott, végre megkezdhette a leszállást. Boo pedig már meg sem lepődött, hogy a kedves vendégük sereghajtóként hagyta el a hajót.
Egy egyszerű kis szürke pegazusnak tűnt első ránézésre, pont mint az eddigiek, akikkel találkozott. Talán csak annyi volt a különbség, hogy a jövevény még azoknál is jellegtelenebb volt, mivel a sörénye póni-szerűbb benyomást keltve pasztell volt, nem pedig rikító. Az alacsony kancánál láthatóan semmi nem volt, sem rendes poggyász, se nyeregtáska. A partra lépve bizonytalanul forgatta a fejét, míg végül kiszúrta Boo-t a levegőben, s ráérősen, lábon elindult felé. Több biztatás viszont a thesztrálnak se kellett így, s egyből elé ment a dolognak azzal, hogy közvetlenül a lidérc előtt szállt le, miközben összehajtogatta a tábláját és kissé bénán belegyömöszölte a saját táskájába – ő jobban fel volt készülve úgy látszik kontinensek közötti utazásra.
A kanca megállt, a szemébe nézett, és sziszegett valamit.
– Én is üdvözöllek Equestriában! – mondta a csődör elmosolyodva. – A nevem Bamboo Breezerun, és én foglak a megbeszéltek alapján az Orb&Marble kijelölt vizsgáló laboratóriumához vezetni.
– Vekst – közölte a lidérc.
– Nos, örvendek! – biccentett a thesztrál pár kényelmetlenül elhúzódó csendes másodperc után, míg ő azt várta, hogy a vendégük valahogy érdemben lereagálja a fogadtatást. – Indulhatunk esetleg? Felajánlanám, hogy viszem a csomagodat, de látom, nem hoztál semmit.
Egy kurta bólintást kapott válaszul.
– Gondolom, ültél eleget, de ha szeretnéd, hívhatok taxit – ajánlotta egyre kevesebb megjátszott lelkesedéssel Boo. – A másik variáció, hogy repülünk.
– Mi repülünk – felelte Vekst, és kitárta a szárnyait.
– Mutatom az utat, kövess, kérlek! – utánozta a gesztust a csődör.
Idefelé jövet a biztonság kedvéért a laboratórium felett szállt el, na nem azért, mert nem bízott volna a térkép alapján való tájékozódó képességében, hanem hogy kellő magabiztossággal és célirányosan vezethesse majd a követet, ha ezt az opciót választja. Légvonalba nem is volt olyan messze a célpont, habár a lidérc repülési sebessége meglehetősen… mérsékelt volt. Hogy csak az eddigiekhez hasonlóan most sem kapkodott, vagy nem is ment volna neki gyorsabban, nehéz lett volna eldönteni. Az mindenesetre biztos, hogy nem a nézelődés ürügyén tötyörgött. Az út pedig kínos csendben sokkal hosszabbnak tetszett, mint amikor Boo egymagában jött.
– Megkérdezhetem, hogy téged küldtek, vagy magadtól vállalkoztál? – vetette fel pár perc után.
– Nem – mondta a kanca hosszan a szemébe nézve menet közben.
Több próbálkozást nem ért meg. Csendben szelték a levegőt, míg oda nem értek a szögletes épülethez, ahol leszállva Boo udvariasan előreengedte a forgóajtón a lidércet. Azért így, hogy volt alkalma rá, természetesen ellenőrizte a hátsó felét, habár sajnálatosan semmi említésre méltót nem talált rajta. Kicsit kezdett túl száraz lenni így ez a küldetés az ízlésének. Ironikus dolog egy kikötővárosban… Fene megette, ha itt leadja a csajt, mint egy csomagot, és visszafordul, még csak mesélnivalója se lesz otthon.
A portán meg kellett mutatnia a kiküldetési parancsát, aztán ki kellett töltenie egy űrlapot borzasztóan bugyuta kérdésekkel, amiknek a háromnegyedét egyáltalán nem rá szabták, aztán a portás elirányította őket az alagsor felé. Legalább a liftezés menő volt, de az sem annyira, hogy feldobja a hangulatát, főleg így, hogy a hallgatag lidérc még mindig ott volt az oldalán. Odalent egy hosszú, és elég hamar szétágazó folyosó fogadta őket, két biztonsági őrrel a lift előtt, akik gyorsan eligazították őket, merrefelé kell menniük. Az sem volt egy hosszú séta, a kijelölt ajtó pedig nyitva fogadta őket, odabent egy jellegtelen, piszkosfehérre festett, üres szobát rejtve. Nem várta őket senki, így miután beléptek, Vekst futólag körbejárta a helyiséget, félrebiccentett fejjel nézegette magát az egyik falat majdnem teljesen elborító tükörben, ami jó eséllyel a másik irányból átlátszó volt, ha már „megfigyelő”-ként hivatkoztak odafent az egész részlegre. Aztán a lidérc fogta magát, behúzódott a Boo-tól legtávolabbi sarokba, és egész egyszerűen az oldalára fekve eldőlt. Mielőtt még a csődör megkérdezhette volna, hogy mit csinál, már a halk hortyogását is lehetett hallani.
Bizonyára nem lehetett túl kényelmes a hajón utazni. Boo maga sose tette, de el tudta képzelni, hogy a folyamatos hánykolódás nem tett jót a póninak, és aki nem volt hozzászokva, valószínűleg nem is alhatott túl jól a fedélzeten. Így azért már kicsit ő is megértőbb volt a kis szürke kancával szemben. Ha ennyire ki volt merülve, nem csoda, ha sietett ide, és beszélgetnie se volt kedve. Mindettől függetlenül ő maga nem sokkal érezte jobban magát, hiszen így csak még unalmasabb lett a várakozás. Az egyetlen szerencse, hogy nem tartott sokáig: hamarosan újra nyílt az ajtó, és belépett rajta egy narancsvörös csődör hosszú, fehér laborköpenyben.
– Most kaptam a jelentést bizonyos… – kezdte a földipóni emelt hangerővel, de Boo gyorsan lepisszegte, így jóformán suttogva folytatta. – Bocsánat! Szóval, a hír igaz, hogy megérkezett az L-01-es. Graph professzor pillanatnyilag elfoglalt, úgyhogy nem tudja személyesen fogadni önöket, de látom, így nem is szükséges. Ön itt marad vele, kedves…?
– Bamboo Breezerun – biccentett ő. – Ha nem feltétlen szükséges, nem igazán szeretnék, de a parancsom lehetőséget biztosít rá, amennyiben igényt tartanak rám.
– Kísérőt egy pár percen belül tudunk biztosítani az L-01-es számára, addig azért megköszönném, ha maradna. Illetve hálás lennék, ha pár bevezető kérdésben segítene eligazodni a lidércekkel kapcsolatban.
– Sajnálom, de az, hogy több tapasztalatom van velük, mint a legtöbbeknek, nagyjából annyit takar, hogy én már találkoztam velük – mosolygott bocsánatkérően Boo.
– Á, maga ott volt a harcoknál! – csillant a felismerés a csődör szemében. – Mit ne mondjak, nem irigylem magukat! Sok lényt még ellenőrzött körülmények között is nehézkes biztonságosan tárolni. Még miköztünk is lett pár sérült, szóval el tudom képzelni, milyen lehetett a frontvonalban szembeszállni velük.
– Hát, igen, mit is mondhatnék! – vakarászta enyhén zavarban a sörényét a thesztrál. – Én azért szerencsésen megúsztam, és jó csapatom volt.
Mielőtt még nagyon belemerülhettek volna a beszélgetésben, újra nyílt az ajtó, és belépett rajta a beígért biztonsági őr egy unikornishoz képest meglepően izmos csődör formájában.
– Nos, nem is tartom akkor fel, Mr. Breezerun! – mosolygott a köpenyes póni, ahogy a biztonsági faarccal elhelyezkedett a bejárat mellett. – Köszönjük a közreműködését!
– Szóra sem érdemes – biccentett ő, majd el is indult kifelé, ám még mielőtt távozhatott volna, eszébe jutott valami. – Ha már itt tartunk, van esetleg lehetőségem körbenézni itt egy kicsit a megfigyelőkben? Nincs sürgős dolgom, szóval megnézném, hogy vannak az elfogott lények. Persze csak ha nem zavarok.
– Nem… mármint, ami azt illeti, igazából nincs akadálya – mondta láthatóan kissé összezavarodva a földipóni. – Mint hivatalos, katonai személy, természetesen megteheti, elvégre a Canterloti Őrségtől is vannak itt többen is. Azt hiszem, akár el is kísérhetem, elvégre az alanyunk még alszik… Pix, kérlek, csipogj rám, ha mégis felébredne!
A biztonsági valami pici szerkezetet húzott elő az övéből, amit a köpenyes patájában tartott ugyanolyan cucchoz érintett, aztán a tudós póni intett Boo-nak, hogy mehetnek.
– Van esetleg valami specifikus, ami érdekli, vagy csak menjünk körbe? – kérdezte a doki, egész pontosan Dr. Blood-Horse, legalábbis a névtáblája alapján.
– Nem tudom, lenne-e – vont vállat Boo. – Szerintem magára bízom.
– Rendben, akkor akár mehetünk innen sorban is, legalább ránézek mindenkire, hogyan állnak!
Ahogy mondta, rögtön a következő ajtón be is nyitott. Boo-nak egyből feltűnt, hogy a számozás nem egyesével haladt, hanem minden számhoz tartozott plusz egy „/A” megjelölésű ajtó is. Mivel pedig most egy ilyenbe léptek be, nem is lepődött meg rajta, hogy ez a helyiség teljesen máshogy nézett ki, mint az előző: teljesen logikusan a következő szobához tartozó megfigyelő volt, ahol ugyanaz az üvegfal átlátszó volt az ő irányukból. Odabent pedig egy láthatóan jóval kevésbé „megbecsült vendég” írt le a levegőbe lassú köröket – egy vastag fémráccsal ellátott kalitkán belül. Rá mondjuk Boo első ránézésre is megmondta volna, hogy az ellenséghez tartozik, mivel úgy nézett ki, mintha egy zsiráf csupasz gerincoszlopára valaki rászerelt volna egy elméretezett pónikoponyát. Körülötte viszont nem volt senki, aki vizsgálgatta volna, habár tán ez sem volt túl meglepő, figyelembe véve, mennyi különböző lényt foghattak el a szivárgás kezdete óta.
– Ah, igen, az F-03-mas! – nézett nosztalgikusnak tetsző mosollyal a bizarr teremtményre a köpenyes csődör. – A kollégáim nem értettek velem egyet, amikor azt mondtam, a hasonló társaival szemben nem nekromancia szüleménye. Megérte kitartani a véleményem mellett! Most már a saját alanyom, és nem az első értekezésemet írom róla! Igazán egyedi létforma… arról még mindig vitatkozunk, hogy életformának is lehet-e hívni. Még a sajátos testfelépítése ellenére is mutat bizonyos biológiai működéseket, bár nem könnyítette meg a dolgomat nem hogy feltérképezni, de egyáltalán megtalálni őket!
Nem igazán tudván hozzászólni Boo inkább csak bólogatott. Ő maximum annyit tudott ránézésre megállapítani, hogy nem szívesen állt volna ki vele szemben egy szál lándzsával párbajozni. Dr. Blood sokat mesélt a lénnyel folytatott vizsgálatokról és a – számára – meghökkentő eredményeiről, viszont Boo hiába figyelt, a magyarázat nagy részét vagy nem értette, vagy nem érezte át a jelentőségét. Komoly pozitívumként könyvelte viszont el, hogy a földipóni lelkesedése valóban tudományos és professzionális volt, és nem azzal a fajta büszkeséggel mesélt, amivel egy kiskutya hozza vissza a póninak az eldobott botot.
Miután meglehetősen sok időt eltöltöttek ebben a megfigyelőben, áttértek a következőre. Odabent viszont egész más látvány fogadta, mint az előzőben, vagy amire Boo egyébként számított volna. Ez a szoba ugyanis rendesen be volt rendezve – még ha gyéren is –, és odabent egy furcsa kétlábú lény üldögélt ruhában egy ágyon, az egyik mancsában egy könyvvel, amivel éppen gesztikulálva magyarázott valamit a tőle olyan két méterre üldögélő, biztonsági egyenruhás kék pegazus kancának, aki láthatóan nagyon figyelt. Ami azonban ennél is különösebb volt, hogy mindkettőjüket fölismerte…
– Nofene… – motyogta az orra alá, ahogy az üveghez lépett.
– Parancsol? – kérdezte a doki, aki úgy látszik, így is meghallotta őt.
– Semmi, csak látom, az első lényünk megkapta Cryo Orb testőrét – felelte somolyogva a thesztrál, majd magyarázatként hozzáfűzte: – Ott voltam, amikor az Orb&Marble megkapta a megbízást az első nem-azonnal-agresszív lény vizsgálatára. Azért örülök, hogy megtartotta jó szokását.
– Nos, igen, az A-01-es egészen más jellegű problémákat hozott magával – mondta meglepetten a földipóni. – Graph professzor rengeteg tesztet futtatott le vele eleinte, és eléggé ki is sajátította magának a lényt. Nem mintha sajnálnám tőle: túl azon, hogy a vele érintkezésbe kerülő mágikus energiákat úgy szívja magába, mint a szivacs, nem tartom különösebben érdekesnek, és ez is inkább az unikornisok reszortja. A kérdés vele kapcsolatban már csak az maradt, hogy mihez fogunk vele kezdeni.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Boo.
– Mint mondta, az A-01-es nem agresszív, és mint láthatja. intelligens is – mutatott a lény felé a patájával a doki. – Viszont a legtöbb lényhez hasonlóan asztrális teleporttal érkezett ide, azzal jelentős különbséggel, hogy a mágia-elnyelő tulajdonsága miatt nincs imprintje, amit vissza tudnánk fejteni, a származási helye pedig ismeretlen. Cryo Orb asszony unokája lett ráállítva a kérdésre, de már régóta nem hallottunk felőle. A laborban senki sem hiszi, hogy sikerrel járhat.
– Oh… – lehelte a thesztrál. – Hát, ez… kellemetlen. És mit terveznek vele csinálni?
– Nos, mint mondtam, nem tudni egyelőre, de szerencsémre ezt nem is az én feladatom lesz eldönteni – mondta mosolyogva a csődör, közben már a kijárat felé intve.
* * *
Jópár megfigyelőn végigmentek, és Dr. Blood változó lelkesedéssel, de minden benntartózkodóról tudott mesélni valamit, így sikeresen fenn tudta tartani Boo érdeklődését. Különösen sok időt töltöttek el például egy kiemelt gondossággal kibiztosított ketrec megfigyelőjében, ami egyrészt mágikusan volt lebegtetve, másrészt alatta a hideg csempe le lett teljesen fedve valamiféle műanyaggal. Maga a lény pedig egyébként nem tűnt túl veszélyesnek, ám a csődör őt is felismerte a Kristály Birodalomban hallott elbeszélések alapján. Neki magának ugyan nem volt szerencséje látni az őket megtámadó gólem-szerűségeket irányító lényeket, viszont a katonák közül többen is segédkeztek a Starlighték által elkapott utolsó lény megfelelő körülmények között történő „tárolását” biztosítani. Ami egyébként nem lehetett könnyű feladat, mivel a lény amint kontaktusba került akármilyen kővel, kristállyal, vagy fémmel, a mágiájával azonnal elkezdte maga köré építeni, mint valamiféle külső vázat. Ezek alapján az információk alapján elég bizarrul hangzott az a pletyka, hogy az egyik ilyen lény állítólag még egy kristálypónit is megpróbált beleépíteni ebbe a burokba. Micsoda marhaságokat ki nem bírnak találni pónik!
Nem sokkal a szupervakond után Boo aztán újabb váratlan ismerősökbe botlott az egyik megfigyelőben. Odabent ugyanis egy nem túl régi csapattársa beszélgetett éppen egy nem túl elfogott lénnyel: az öreg Ebony March hallgatta épp Sudrabog lelkes magyarázatát valamivel kapcsolatban. Hogy mivel, azt innen is hallhatták volna, ha Dr. Blood bekapcsolta volna a mikrofont, Boo azonban időt sem hagyott rá neki, s a magyarázatát se hallgatta meg, hanem azonnal engedélyt kért tőle a belépésre. A földpóni nem is tiltakozott, mondván, hogy neki úgyis van más dolga, odabent pedig biztonságos – ki gondolta volna –, úgyhogy ha nem gond, akár magára is hagyná.
– Sziasztok! – köszönt be hozzájuk a thesztrál, majd meglepetten felnyögött, ahogy a talaj hirtelen kicsúszott alóla.
– Szijja, Bú! – ölelte magához azonnal Sudrabog, elképesztően jó reakcióidőről… és hosszú lábakról tanúskodva. – De joo, hodzs te is jöttél!
– Nafene, téged is látni? – csatlakozott hozzá Bony.
– Milyen szépen beszélsz már, Sudri…! – nyögte Boo a kanca szorításában. – Azért letennél, légyszi?
– Na joo… – tett eleget a kérésnek a pók.
– Abszolúte nem számítottam itt rátok – vallotta be a thesztrál. – Jó ismerős arcokat látni, még ha a körülmények kicsit furák is hozzá.
– Ja, eleinte többen voltunk, de a többiek egyrészt elunták magukat, másrészt eljutottunk arra a pontra, hogy nem nagyon maradt mit tisztázni – intett körbe Bony. – Főleg mióta Luna Hercegnő személyesen is kikérdezte Sudrabogot.
– Igen, magas Aalom-pooni! – bólogatott lelkesen a pók. – Vitt magaaval aat maasik vilaagba, edzsütt néztünk sok érdekeset, meg mondott nekünk sok kényelmetlen szabaalyokat. Beszéltünk sokat, hodzs mi maradhatunk ott a Borookaasba, de kellesz tartanunk a kapcsolatot a poonikkal. És nem mehetünk aalmok között szabadon, csakúgy.
– Jó kis felfordulást okoztak, nem tudom, hallottál-e bármit is róla – folytatta Bony, majd megvárta, míg Boo megcsóválta a fejét. – Kevés híján konkrétan majdnem háborút robbantottak ki Equestria és Aquatania között! Miután idejöttek, szabadon lófráltak az álomvilágban, amit a kelpie-k eléggé a szívükre vettek, és Lunát hibáztatták miatta. Bosszantó kis szarcsimbókok azok is, de nem jó ötlet patát húzni velük, azt meg kell hagyni! Főleg ebben a pocsék politikai meg mindenféle helyzetben! Viszont legalább velük lett némi diplomáciai fejlemény, nem úgy, mint a lidércekkel.
– Nem állítom, hogy sikerült felfognom, miről beszéltek egész pontosan – vakarta a sörényét a thesztrál. – Viszont ami azt illeti, a lidércekkel kapcsolatban pont vannak híreim. Azaz egész pontosan egy, mivel épp az imént kísértem ide a követüket, akit ígértek, azért is vagyok ilyen idétlenül kiöltözve. Nem valami beszédes a csajszi, szóval semmilyen részletet nem tudtam meg túl azon, hogy itt van.
– Ah, sebaj, legalább Sunflower így is megnyugodhat, hogy végre van ezen a téren is előrehaladás – somolygott az öreg. – Azt se viselte túl jól, hogy a kelpie-k milyen gyorsan megegyeztek a pónikkal a követcsere tekintetében, ő meg még mindig itt van. Dunsztom sincs, mi vonzza őt oda ennyire a kötelességtudaton kívül. Ha engem választottak volna oda, legfeljebb a vállam vonogatnám bőszen, hogy ez van, nincs mit tenni, de nagyon eszi magát rajta a kislány, még ha igyekszik is nem kimutatni.
– Szányi nadzson érzi az aarnyak nyelvét – jelentette ki immár kevesebb lelkesedéssel Sudrabog, s az egyik hát-lábával megbökdöste a saját szügyét. – Nem beszéli tökéletesen, de érzi itt, a szívében, és hallatszik a szagaan. El fog menni az aarnyak vaarosaaba, és az aarnyak meg fogjaak ölelni. Bisztos vadzsok ebben.
Boo csupán nagyokat pislogott, próbálván értelmezni a kanca szavait, aztán végül megelégedett annyival, hogy a lényeget megértse. Viszont valami más erről eszébe jutott, ami zavaros volt neki a témában, de nem volt eddig se alkalma, se túl sok kedve megkérdezni.
– Te mondd csak, Sudri, miért utáljátok egymást ennyire a lidércekkel? Mármint bármi is legyen az oka, azért olyat nem hallottam még, hogy két nép ahol csak találkozik egymással, egyből nekiugranak a másik torkának…
– Haat… ezt nem tudom pontosan madzsaraazni – támasztotta meg két árny-lábbal is az állát a pók. – Ahodzs mi, údzs a lidércek is vannak két vilaagban edzsszerre. És nekünk ők nem jook… ők amit beszélnek, büdösek… Öm, ők… kiszorítjaak a fényt? Nem umbraak, de aarnyékok. Údzs értem, nem is joo aarnyékok. Ezért ídzs nem tudunk edzszerre létezni…?
– Aha… – bólintott a csődör, bár inkább csak azért, hogy ne kelljen visszakérdeznie a magyarázatra. – Viszont nekem mégis úgy tűnt, bármilyen kibékíthetetlen ellentét is van köztetek, te nem kifejezetten utálod őket, vagy Sunflowert, amikor a nyelvüket használja.
– Oh-ho, yeye! – kuncogott Sudrabog. – Igen, én vadzsok kicsit gumaraah! – Körbenézett kettejükön, és észrevette, hogy nem értik őt. – Öm, aberrasion? Perversz? Szeretek a nyelvek szagaat akkor is, ha büdös! És mi a maasik, öm, janajaati vadzsunk, szükségünk van aarnyakra, de a fényt szeretjük inkaabb.
– Azt akarja mondani, hogy a sleipnirek olyasmi hibridek, mint a kirinek – segített be Bony, aki érezhetően hamarabb összerakta, miről is van szó. – Ugyanolyan „feszített” a mágiájuk, csak nekik nem a rend és a káosz között, hanem a fény és a sötétség között. A lidércek kompetíciót jelentenek a számukra, de Sudrabog törzse pont a fény irányába hajlik inkább, ezért nem igazi ősellenségek.
– Nem gondoltam, hogy ez ilyen bonyolult… – ismerte el Boo.
– Igazság szerint ez pont hogy egyszerűsíti a megértésüket – legyintett az öreg kanca. – Legalábbis azok számára, akik ezzel foglalkoznak. Engem speciel most csak a varázslataik érdekelnek. Amilyen könnyen elbántak az egész csapatunkkal, nagy volt az igény rá, hogy felmérjük, mekkora fenyegetést jelent egy-egy sleipnir a pónikra.
Boo igyekezett feltűnésmentesen Sudrabog felé biccenteni, hátha sikerül jeleznie, hogy talán ezt nem kéne ilyen nyíltan előtte megbeszélni. Bony viszont ha értette, ha nem, zavartalanul folytatta tovább a mondókáját.
– Viszont kiderült, hogy egyébként ebben a világban nem sokat tudnak ártani nekünk. A csomópont energiája nélkül meg nem tudnak minket csak úgy átrángatni az Örök Felemásba sem. A plusz lábaikat tudják használni, kábé úgy, mint a lidércek a mágiájukat, de nem olyan sokoldalúan, ők maguk meg inkább esetlenek ideát.
– Igen, dzsengék vadzsunk, mint a harmad! – jelentette ki szinte már büszkén Sudrabog.
– Hogy az álomvilágban milyen károkat okozhatnak, arról viszont Luna Hercegnőt kell megkérdezni – mondta tovább az öreg, rá se hederítve a pókra. – Az egyedüli, amit tapasztaltam, hogy hajlamosak mindig kicsit… többet tudni a kelleténél.
Ez olyan általános megállapítás volt, hogy Boo nem is tulajdonított neki különösebb jelentőséget, s ahogy semlegesebb témák felé kanyarodva jól el is beszélgették az időt, szinte meg is feledkezett róla. Ez egészen a búcsúzkodásig így is maradt, mikor is Sudrabog nem átallott egy olyat kiejteni a száján, hogy puszilja „Klódszpitert”, és hogy nyugodtan mondja meg neki, hogy szeretne vele egyszer vámpírosat játszani, nem lenne ellenére. A thesztrál nem tudta eldönteni, melyik volt rosszabb: hogy Bony bizonyára össze tudta rakni, mit takarhatott az a bizonyos „játék”, vagy az implikációi annak, hogy sosem ejtette ki korábban a barátnője nevét a pók előtt… A fantáziáiról pedig senkinek nem szokott beszámolni…