6. Változó prioritások

Változó prioritások

Eszébe se jutott volna korábban, hogy egyszerű elemekből ilyen bonyolult és változatos lényeket lehetne idézni. Konkrétan az elemmágia sosem kötötte le igazán, de azért szokott olvasgatni a kötelezőkön kívül is ezt-azt – na persze Twilighttal nem merte volna összevetni magát –, és az elementálokról szóló irományokat általában nem tartotta annyira unalmasnak, hogy a saját tengelye körül hármat fordulva, lendületből hajítsa őket ki az ablakon. Például jellemzően elég sok képet tartalmaztak, amit igencsak nagyra értékelt, még ha akkora szüksége nem is volt rájuk a leírtak elképzelésében, mint mondjuk egy anatómiai atlasz esetében. Némi vizuális információ sokszor többet ért, mint oldalakon keresztül húzódó száraz szöveg. Mindazonáltal az otthoni, vagy épp könyvtári könyvek illusztrációin az elementálok általában laikusok számára is rettentően egyszerűen fölismerhetően szerepeltek. Ha például a lény lángolt, akkor az bizony tűzelementál volt. Folyékony volt a teste? Vízelementál!

Na de ezek? Jó, Spiritből kiindulva talán nem volt jogos a meghökkenése, és azt is el kell ismerni, hogy a megidézőjük többé-kevésbé igyekezett póniforma testet biztosítani majdnem mindegyiknek, ám az, hogy milyen elemekből, és hogyan lehettek összerakva, alsó hangon is homályos maradt Minuette számára. A legfeltűnőbb persze a legnagyobb volt közülük, aki mintegy két fejjel magasodott a többiek fölé, köszönhetően a hosszú és absztrakt módon lassan hullámzó lábainak. Akadt aztán olyan is, egy szintén méretes, sárgászöld szőrű példány, akinek a fülei – vagy csak az abból kiinduló nyúlványai – egész a faráig értek. Egy másik, elég tekintélyt parancsoló kiállású, unikornisforma elementár pedig a szeme fehérjét leszámítva az egész testéből pulzáló, vöröses fényt árasztott, ami mintha még a közelében lévő kristályok belsejébe is bekúszott volna. Amelyik pedig a Kristály Szívet nyösztette nagy vehemenciával, vastag fémpáncélt viselt, amiből semmije sem látszott ki. Habár akár az is lehet, hogy ő maga volt fémből, mint a főszereplő abban a robotos filmben, amit Moondancer ajánlgatott neki és a barátnőinek úgy három hete, míg végül be nem ültek vele a moziba megnézni.

Azért Minuette elég hamar belátta, még ha részletekbe menően ismerné is az elementálokkal kapcsolatos mágiaelméletet, sőt, Celestia ne adja, még ezeket is valamilyen módon képes lenne beazonosítani, akkor sem vehetné sok hasznát az információknak. A legkevésbé sem vágyott a harcra, és nem is érezte magát képesnek rá. Így is épp eleget használta már a varázserejét a megszokottaktól eltérő módon, ami körülbelül olyan mértékben terhelte le, mint egy rendszeresen futópadon edző pónit, ha hirtelen súlyemelésre kell használnia az izmait. A szarva már a gondolattól is tompán sajgott, hogy esetleg záros határidőn belül újra mágiához kellhet folyamodnia. Ellenben némileg pozitív tényként tapasztalta, hogy csupán egészen enyhe fáradtságon kívül fizikailag nem terhelte még le magát túlzottan, így legalább maradt némi esélye hasznossá tenni magát a sorsdöntő összecsapásban.

– Decadence Hercegnő nevében, abbahagyni! – bődült el mellette Fragment, jócskán rácáfolva ezzel a Minuette-ben eddig körvonalazódott teszetosza csődör képére. – Senki ne merjen megmozdulni!

Meglepő módon pontosan ez történt. Talán az elementárok voltak parancshoz szoktatva, azért hallgattak a kristály póni szavára, talán a Fragment mögött sorakozó lándzsák tömege késztette őket megállásra, de mintha az idő maga dermedt volna meg körülöttük egyetlen hosszú, feszült pillanatban. Minden szem a csődörre szegeződött, még a páncélos elementár is megmaradt abban a meglehetősen instabilnak tűnő testhelyzetben, a Kristály Szívbe kapaszkodva, mint amiben rátaláltak. Ugyanakkor Fragment pónijai is rezzenetlenül, támadásra készen figyelték a lényeket.

– Ez csak az Úrnő kutyája, Arcane Fragment! – hallotta a suttogást a fülében Minuette. Nem tudta beazonosítani a hang forrását, ugyanakkor a szeme ösztönösen is egy zölden izzó szemű, halványszürke szőrű, de hegyes, vörös szarvat viselő, unikornisforma elementárra kúszott, aki kihívóan meredt a csődörre. – Ne hallgassatok rá, ha nem akarjátok az életeteket béklyóban eltölteni!

– Bloodhorn… – csikorgatta a fogait Minuette másik oldalán Spirit.

Az elementárok azonban, úgy tűnt, tétováztak. Ugyan nem maradtak mozdulatlanok, legfeljebb csak bizonytalanul pislogtak hol a kristály pónik, hol a szürke társuk felé.

– Mire vártok? – jött ezúttal türelmetlenebbül a suttogás. – Harcoljatok! Öljétek meg mindegyiket!

Ezúttal már lett foganatja a parancsnak. A páncélos elementár elhúzta a lábát a Kristály Szívtől, majd a testének minden egyes pontjából méretes tüskéket növesztett, amitől úgy nézett ki, mint egy óriási sündisznó. A többiek már nem tűntek ennyire határozottnak, de azért mindegyikőjük harcra készen szembefordult a pónikkal. Ugyanúgy Fragment harcosai is elszántan markolták a lándzsáikat. Nagyon úgy festett, az aprócska reménysugár ellenére, miszerint az elementárok hajlandóak meghunyászkodni, mégsem tudják elkerülni a küzdelmet.

Ők kezdeményeztek. Az egyikőjük kinyújtotta feléjük a mellső lábát, és akkora erejű lökéshullámot indított útnak, hogy az kis híján feldöntötte Minuette-et – a kancát egyedül az mentette meg, hogy két páncélos kristály póni azonnal elé ugrott, hogy a testükkel védjék meg, egy harmadik pedig elkapta őt, mielőtt még teljesen kicsúszott volna a lába alól a föld. Rögtön ez után, Minuette még föl sem ocsúdhatott, már el is suhant a füle mellett egy lándzsa, és egyenesen beleállt az elementár szügyébe ott, ahol a szívének kellett volna lennie. Ennek ellenére a lény csupán közömbösen lenézett a testéből kiálló rúdra, majd képlékennyé válva egész egyszerűen kioldalazott belőle.

Utána viszont elszabadult a káosz. Minuette-et a hátsó sorokba taszigálták az előrenyomuló kristály pónik, amit a kanca nem is bánt kimondottan – noha lehettek volna picit kíméletesebbek is –, mivel harcolni nem akart, azonban így jó rálátása nyílt a palota alatt zajló küzdelemre, és Scorpan mellett is maradhatott, akit az eddig őt hordozó póni gyakorlatilag ledobott a földre, hogy belevethesse magát a csata forgatagába.

A várakozásaival ellentétben elég kiegyenlítetten folyt a harc. Minuette arra számított, az egyszerű fegyverzetű, mágiához aligha értő pónik alulmaradnak majd az elementárokkal szemben, azonban nagyon úgy tűnt, a Kristály Birodalom katonáinak igenis megvoltak a módszereik a varázshasználókkal szemben. Talán a páncélzatukban vagy a csillogós szőrükben lehetett a trükk, erre nem tudott rájönni, viszont a kanca több alkalommal is megfigyelte, hogy a harcosok néha láthatóan meg se próbálták elkerülni a varázslatokat, hanem a lábukat megvetve közvetlenül beleálltak. Épeszű póninak meg sem fordult volna ilyesmi a fejében – legalábbis Minuette ezt gondolta eddig –, a katonák mégis meglepően sokszor sértetlenül kerültek ki az ehhez hasonló helyzetekből.

A legdurvább esetnek az tűnt, amiről Minuette meg volt győződve, hogy képtelenség túlélni, amikor egy inkább mohos sziklának kinéző elementár két jókora lapos követ megidézve megpróbálta összelapítani a rátámadó kristály pónit. Tökéletes találat lett, egy hatalmas csattanással kísérve ütköztek félúton, maguk közé szorítva a lándzsás palotaőrt, ám rögtön utána tompa recsegéssel szilánkosra törtek, a póni pedig lerázta magáról a törmeléket, és elszánt csatakiáltással vetette magát a támadójára. Valódi és komoly károkat, ahogy a kanca megfigyelte, mindössze hárman voltak képesek tenni Fragment harcosaiban: a páncélos, a zöld szemű, akit Spirit „Bloodhorn” néven emlegetett, meg egy eleinte jelentéktelennek tűnő, a hátsó lábain ide-oda futkározó lényecske, aki bár egy felnőtt csődörnek a szügyéig sem ért fel, mégis elképesztő vadsággal harapott és karmolt, ha kellő közelségbe ért ellenfeleihez. Egy igazi méregzsák…

Szerencsére a másik oldalon is akadtak páran, akik számottevő erőként léptek fel a csatatéren. Tán a Kristály Szív fenyegetettségét érezve, tán a Hercegnő bukása felett érzett haragból táplálkozva, de Arcane Fragment szabályosan megtáltosodott. Most nyoma sem látszott rajta a bizonytalankodó csődörnek, aminek eddig mutatkozott. Akvamarin lángban égő szemekkel és precíz, begyakorolt mozdulatokkal véste a rúnáit a levegőbe, közben folyamatosan motyogva maga elé, noha hallani semmit nem lehetett belőle a csata zajaitól. Mivel ő nem rohant közvetlenül az elementárok közé, így viszonylag közel helyezkedett el Minuette-hez, aminek köszönhetően a kanca tökéletesen láthatta, mit csinál – ugyanakkor Fragment kis híján a szívbajt is hozta a passzív szurkolójára, mikor az utolsó pillanatban kinyúlva állított meg a levegőben egy váratlan irányból felé röppenő, mágikus energiából formált dárdát.

Nem túl meglepő módon rajta kívül Spirit tűnt a legveszélyesebbnek. Az aranyló szőrű pegazus hűen tartotta magát a szavához, és a sérülése dacára vadállati hévvel vetette magát a Hercegnőt eláruló társaira. A levegőbe ugyan nem tudott fölemelkedni a szárnya miatt, viszont a földön, nyílt terepen legalább annyira természetesen mozgott, így nem jelentett neki különösebb problémát a harc. Ezúttal is a mellső patáiból kiálló mágikus pengéivel vagdalkozott, habár a meglepetés erejét most nem használhatta ki, így messze nem bizonyult olyan hatékonynak, mint a korábban neki hátat fordító Scorpan ellen. Őket kettejüket leszámítva pedig az egyik kristály póni őr – aki egyébként külsőben jóformán semmiben nem tért el a társaitól, még csak külön rangjelzést se hordott – vállalt nagyobb részt a csetepatéból. Egyszerű, pasztell lila szőre volt, mint a harcosok jó egyharmadának, és fegyverként is pontosan ugyanolyan lándzsát forgatott, mint a többiek, de tette ezt annyira művészien kecses mozdulatokkal, hogy Minuette-et akarva-akaratlanul is egy avantgárd festőre emlékeztette.

– Ebből még baj lesz… – szólalt meg váratlanul a kanca mellett Scorpan, s az egyik mancsát folyamatosan az oldalához szorítva féltérdre föltápászkodott, majd a szabad kezével a tér távolabbi fele felé intett.

A mozdulatot követve Minuette hamar meg is találta, mire gondolhatott. Míg a pónik és elementárok túlnyomó többsége igyekezett a Kristály Szív közelében maradni harc közben, a palota egyik lába mellett, kicsit mindentől elkülönülve egy megtermett csődör a saját súlyát használva a földre szorított egy másik kristály pónit, előttük pedig ott állt Bloodhorn, s a fejét lehajtva valami zöldes gázt lehelt a mozgásképtelenné tett katona arcába. Az egy rövid ideig kapálózott, próbált szabadulni, de aztán a tekintete üressé vált, és a tagjai elernyedtek, majd a társához és az elementárhoz hasonló zölden izzó szemekkel fölkelt, mintha dróton rángatnák, és kifejezéstelenül nézett Bloodhornra, mintegy várva az utasításokat.

– Hát ja… – motyogta maga elé Minuette, amiből valószínűleg Scorpan semmit nem hallhatott, ugyanakkor a kanca figyelme a következő pillanatban már máshol járt.

Feltűnt neki ugyanis, hogy az egyik elementár, egész pontosan a lehetetlenül hosszú fülű, amelyik már rögtön a legelején szemet szúrt neki, ott lapult a palota ugyanazon lábának az árnyékában, ahol Bloodhorn is űzte áldásos térítői tevékenységét. Ő viszont a társával ellentétben láthatóan nem készült semmiféle turpisságra, inkább festett úgy, mintha szeretne kimaradni az egész balhéból, ugyanakkor megfutamodni meg nem akar. Picit jobban szemügyre véve az ábrázata sem volt barátságtalan, inkább tűnt egy picit bambának a lény, semmint fenyegetőnek.

– Ez de furi! – állapította meg a kanca enyhén félrebillentett fejjel, aztán hirtelen elhatározásra jutva oldalra leugrott a lépcsőkről, és óvatosan, behúzott nyakkal ügetve megpróbált úgy az elementár közelébe férkőzni, hogy közben biztonságos ívben elkerülje a palota alatti térben harcolókat.

– Hé, hova mész? – kiabált utána Scorpan, bár az amúgy sem erős hangját szinte teljesen elnyelte a küzdelem zaja.

Túl kíváncsi volt ahhoz, hogy megálljon. Harcolni nem akart, viszont az ösztönei azt súgták, a hosszú fülű lény hasonló állásponton lehetett. Úgy volt vele, ha már másképp nem tud segíteni, legalább azt kideríti, mit csinál az az elementár, és – mi tagadás – bízva a beszélőkéjében, még azt sem tartotta kizártnak, hogy gyorsan össze is haverkodhatna vele. Eggyel kevesebb ellenfél, és eggyel több barát nem jött volna éppenséggel rosszul a jelen helyzetükben…

– Hali! – köszönt rá jó hangosan, megnyerő mosolyt öltve, mikor úgy érezte, elég közel ért hozzá.

Nem állt meg teljesen, csak lelassított, hogy időben észrevegye, ha a harcolók közül valaki pont az ő irányába találna kavarodni. Ugyanúgy arra is igyekezett készen állni, hogy amennyiben mégis szükséges, meg tudja védeni magát a varázserejével. Épp elég csak egy felé pattanó repesz, egy félresiklott varázslat, hogy semmivel se mutasson jobban Scorpannál, azzal a finom különbséggel, hogy őt valószínűleg még csak olyan ellátásban sem tudná részesíteni senki, mint amilyenben ő részesítette a lényt.

Viszont a hosszú fülű elementár más módon nem reagálta le a közeledését, csupán riadtan pislogott felé, és még inkább a földnek lapult, mintha megpróbálna eggyé válni vele. A teljes viselkedése és kinézete együttesen leginkább egy nagyon kövér, ijedt nyúlra emlékeztette Minuette-et, hát egyre nehezebb volt neki magának óvatosan viselkednie vele szemben. Sőt, lassan jobban tartott attól, esetleg pont az elementár foghatja egy rosszabb pillanatában menekülőre a dolgot…

– Jól van, na, nem bántalak ám! – váltott a kisállatoknak szánt gügyögő hangjára a kanca. – Nem kell félned tőlem, látod?

Kérdezte ugyan, de nem csinált mást, csupán még két lépéssel közelebb jött hozzá, és kissé lehajtotta a fejét. Legfeljebb annyit mutathatott ezzel, miszerint pár méteres távolságból nem próbál ráugrani az életének kioltása céljából. Jobb taktika viszont egyelőre nem jutott az eszébe, hát remélte, ezzel is elnyerheti valamilyen szinten a lény bizalmát.

– Te miért látsz engem? – szólalt meg hisztérikus hangon, lelapított fülekkel rámeredve az elementár.

– He? – billentette félre értetlenül a fejét a kanca.

Pillanatnyi zavarodottsága pont elég volt, hogy ne figyeljen eléggé a környezetére, így az egyik küzdő páros valahonnan a háta mögül – amúgy is hogy a fenébe kerülhettek oda, amikor mindenki a palota alatt verekedett – túl közel került hozzá, és bizarr keringőjük közepette, ami leginkább a kettejük által szorongatott lándzsa tulajdonjogát célozta felülbírálni, neki találtak szaladni. Hiába vette őket észre az utolsó pillanatban, azt már nem tudta megállapítani, honnan érte a csapás, annyira fejbe kólintották a lándzsa nyelével. Csupán a fájdalmat érezte, meg azt, amint kiszalad a lába alól a föld, de olyannyira, hogy egy másodpercre egy jókora rántással kísérve fordult is vele egyet a világ, a következő másodpercben pedig hassal a földre huppant, és egy jó nehéz, de puha test zuhant rá, a kőhöz szegezve minden végtagját.

Először azt hitte, azok estek rá ketten, akik leterítették, aztán meghallotta a suttogást, még ha tompán is az ütéstől az egész fejében lüktető vértől.

– Miért látsz engem? – sziszegte valaki közvetlen közelből a fülébe, bár végül esélyt sem kapott válaszolni, az arcát oldalvást a csillámló útburkolathoz szorították, a száját pedig betapasztották. – Egy hangot se! – parancsolt rá ugyanaz a suttogás.

Bár először szívesebben tiltakozott volna, végül mégsem bizonyult olyan rossz ötletnek engedelmeskedni a fogva tartójának. Még a kiáltozáson és páncélcsörgésen keresztül is egyre tisztábban hallotta a hörgést. Több torokból tört elő egyszerre… és a forrása egyre közeledett! Mozdulatlanná dermedve, még a lélegzetét is visszafojtva figyelte, ahogy pár kristály póni bekúszik a látóterébe. Nem voltak sokan, de mindnek halványan világított a szeme, és úgy mozogtak, mintha alva járnának, az orrlyukaikból és szájukból pedig kétes eredetű, nem túl bizalomgerjesztő zöldes pára szállt fel minden egyes légvételnél. Ha már másból nem is, Minuette ebből összerakta, hogy a nagy igyekezetében túl közel merészkedhetett Bloodhornhoz és az irányítása alá vont pónikhoz. Nagyon nem a legjobb időpontot választotta, hogy az ösztöneire hallgatva a saját feje után menjen… Most aztán őt is szépen beállítják a zombi-üzemmódban ténfergő harcosok közé, aztán majd reménykedhet, hogy Fragment kitalál valamit, amivel semlegesíthetik a bűbájt.

Ám semmi ilyesmi nem történt. A zölden izzó szemű pónik, noha igen közel hozzá, de egyszerűen elsétáltak mellette, majd ők is belevetették magukat a csata forgatagába. Minuette azonban ezt már nem láthatta, csupán a hangokból következtette ki, mivel elfogója még mindig a saját testsúlyával akadályozta, hogy akár csak a nyakát kicsit kényelmesebb pozícióba fordítsa.

– Jaj, nagyon nem jó! – nyöszörögte ugyanaz a rémült hang, ami az előbb is rászólt, megerősítve a kancát abbéli feltételezésében, hogy valóban a hosszú fülű elementár kapta el, és szorítja őt a földnek. – Ezek teljesen meghibbantak! Így sosem szabadulunk!

Hiába sopánkodott az elementár, a szorításán semmit sem enyhített, hát Minuette jobbnak látta egy erőlködő nyögés formájában a tudomására hozni, hogy egyébként még mindig rajta fekszik…

– Ne… ne nyifogj, mert még észrevesznek! – váltott újra óvatos suttogásra a lény. – Így is alig bírok rejtőzködni…

Több se kellett a kancának, nyomban megpróbált fölkelni, miközben mindent elkövetett, hogy a lehető legtöbb zajt csapja. Igaz, az összes ereje sem volt elég ahhoz, hogy akár csak kicsit is megemelje a rajta fekvő lényt, és a betapasztott száján keresztül továbbra sem tudott artikulált hangokat kiadni – nem utolsó szempontként pedig valójában azt sem díjazta volna, ha tényleg magára terelné a figyelmét a bekábított póniknak, vagy az elementároknak. De legalább megpróbálta, és ezzel sikerült is elérnie, amit akart. Mikor a hosszú fülű lény némi felesleges próbálkozás után belátta, szép szóval nem fogja tudni elcsitítani, megragadta a sörényét – amit egyébként jó kérdés volt, miképp is csinálhatott, elvégre fektében Minuette úgy számolta, csak négy lába volt, és azokból már így is mintha többet használt volna fel a lefogásához, mint amennyi a rendelkezésére állt.

– Ne mocorogj már! – húzta hátra a kanca nyakát, hogy a fejük nagyjából egy vonalban legyen. – Figyelj… el… elengedlek, ha megígéred, hogy csendben maradsz…

Épp csak annyit engedett a szorításán, hogy Minuette bólintani tudjon, amit ő habozás nélkül meg is tett, mire az elementár a száját is szabaddá tette. A kanca nem akart visszaélni a helyzettel, és ezúttal valóban meg se nyikkant annak reményében, hogy így a rajta terpeszkedő lény bizalmába férkőzhet. Cserébe viszont kénytelen volt nézni, amint az elementárok, kiegészülve Bloodhornnal és a megbabonázott őrökkel, lassan visszaszorítják a Kristály Birodalom harcosait. Spirit még mindig az ellenséges sorok között vagdalkozott, viszont láthatóan meggyűlt a baja a manóforma fajtársával – az egyetlennel, aki képes volt vele tartani a lépést. A sárga pegazus őrült dühvel suhintgatott maga körül a pengéivel, de a kicsi elementárt egyszerűen képtelen volt eltalálni velük, és még ha egyelőre úgy is tűnt, ezzel legalább a többieket távol tudja tartani magától, láthatóan egyre gyorsabban fáradt, és a sérült szárnyát megint természetellenes szögben lógatta. Csoda, hogy nem gabalyodott bele…

Egyelőre Fragment is derekasan állta a sarat, már a második elementárt zárta rúnákkal borított, áttetsző kockába, azonban az arcán egyre kevesebb elszántság, és arányosan annyival több elkeseredés tükröződött, ahogy a frontvonal rohamosan közeledett felé.

– Nyerésre álltok – jegyezte meg némiképp szemrehányóan, fojtott hangon Minuette. – Nem mész harcolni, besöpörni a dicsőséget?

– Én… én csak egy nyomorult kertész vagyok! – nyekeregte halkan a rajta fekvő elementár.

– Akkor meg mi a jó fenét keresel itt, a csata kellős közepén? – kérdezte a kanca. – Menjél akkor sövényt nyírni!

– Én csak azt… De hát… – makogta a lény. – Jaj, kérlek, ne mondd el az Úrnőnek, de… mindig is szerettem volna… szabad lenni! Aztán… igazából csak… gondoltam… Igazából tudom, hogy… nem lehet, mármint…

– Figyelj, ha segítesz nekem, esküszöm az életemre, hogy rádumálom Fragmentet, hogy engedjen el, okés? Jó arc a srác, és amilyen szorult helyzetben vagyunk pillanatnyilag, biztosan nagyra értékelné, ha… nem is tudom, megmentenéd…

– Hát… de… a többiek… – intett bizonytalanul valami csápszerű nyúlvánnyal a lény a harcolók felé.

– Ismered azt a sárga pegazust, aki a pónik oldalán harcol? – kérdezte Minuette. – Spiritnek megvan ám a magához való esze! Ő pontosan tudta, ki mellé kell állnia.

– És mégis, mit tehetnék én? – nyöszörögte az elementár.

– Honnan tudjam? – szusszantott nagyot Minuette. – Szerintem már annak is nagyon örülnének, ha pár pillanatra elterelnéd róluk a figyelmet.

Valóban meglehetősen időszerű lett volna már valamit csinálni, ugyanis Bloodhorn már egészen odáig jutott, hogy a Fragmentet védő két páncélos pónit is eltávolította az útból, így a csődör és az elementár között nem maradt más, csak egy bizonytalanul vibráló, áttetsző, kék energiafal, amit Bloodhorn erőlködő vicsorgással próbált áttörni, a szarvával nekifeszülve. Az elkövetkező pár másodpercben azonban több minden is történt egyszerre, gyökerestől felforgatva az erőviszonyokat.

Az elementár, aki eddig Minuette-en feküdt, hirtelen elhatározásra jutott, fölkászálódott, és meglepően gyors laposkúszásban Fragmenték felé iramodott, s a füléről lógó hosszú csápokkal már jó előre kinyúlt Bloodhorn irányába. Ugyanezt a pillanatot választotta Spirit is, hogy lerázza magáról a bosszantó manót, és hörögve a hipnotizált pónik közé vetődjön, megpróbálva utat vágni magának a vezérükig, ám ketten a manipulált őrök közül bámulatos sebességgel elkapták, és a pengéket tartó mellső patáit a háta mögé csavarták. Tovább viszont nem jutottak, mivel rögtön ezt követően átható dübbenéssel két újabb póni landolt a palota mellett, azonnal magukra vonzva minden tekintetet.

– Mi folyik itt? – kérdezte emelt hangon Celestia, akire Minuette azonnal ráismert az érkezők közül. – Mit jelentsen mindez? Azonnali magyarázatot várok!

A Hercegnő mellett egy másik alikornis állt, ugyanúgy széttárt szárnyakkal, bár ő messze nem tűnt olyan fenyegetőnek, főleg az alacsony termete okán, de az is jelentősen közrejátszott, hogy az arcán nem tükröződött az az eltökéltség, mint Celestiáén. Sőt, ha a mellette álló alikornist vette alapul, a kanca még azt is meg merte volna kockáztatni, hogy a sötét szőrű póni csikó lehetett, noha egy átlagos felnőtt unikornisnál így is picivel magasabbnak látszott, legalábbis ebből a szögből.

Senki se vágta vigyázzba magát az alikornisok érkezésére, azonban a csata menete megtört, mi több, páran az elementárok közül, akik elég hamar fölmérték az esélyeiket, gyorsan menekülőre is fogták, s mint űzött vadak, repülve-vágtázva hagyták el a helyszínt. Csupán a kemény mag maradt, ők viszont megpróbálták egy az egyben rövidre zárni a viadalt – kétes eredményességgel. Bloodhorn például egyetlen mordulással a két alikornisra uszította az összes követőjét, ő maga pedig jól láthatóan a hátsó lábain ágaskodva akart belefejelni Fragment pajzsába, ám a mozdulatát nem fejezhette be: a hosszú fülű elementár hátulról ráugrott, és magával rántotta a földre, majd nyúlványai segítségével meg is kötözte.

Minuette mindezt önmagában is bőségesen elegendőnek találta volna, az energiamező másik oldalán viszont Fragment már felkészült a varázslatával. Valószínűleg míg a többiek Celestiával és a társával foglalkoztak, a csődör kihasználta az időt, és türkiz fényben izzó szemekkel, felágaskodva és a mellső lábait a szügye előtt keresztbe vetve hadarta a varázsszavait, ugyanúgy, mint amikor Minuette szeme rátévedt, viszont addigra már elhatározásra is jutott, résnyire szűkült szemekkel groteszk ugrópozícióba kuporodott, a hátát felpúposítva, az egyik mellső patáját egyenesen kitartva oldalra, a másikat pedig keményen a kőre csapva. A pajzs azonnal szerteoszlott a csődör körül, helyette pedig ragyogó, vörös rúnák jelentek meg a levegőben. Fragment akkorát szusszantott, hogy még az orrából feltörő pára is tisztán látszott, aztán elszánt üvöltéssel a magasba ugrott, s olyan mozdulatot tett, mintha valami hosszú és súlyos tárggyal akarna a levegőből lesújtani a mozgásképtelenné tett ellenfelére.

És… pontosan így is történt. A semmiből egy robusztus, hófehér kristálypöröly jelent meg a varázslat nyomán, s ugyan nem pontosan a csődör csapásának ívét követve, de telibe találta Bloodhornt. Az óriási kalapács ripityára tört, és nyomban szerte is foszlott, az elementár pedig élesen felszisszent fájdalmában. A hosszú fülű társa rögtön el is engedte, de nem is volt már rá szükség, hogy bárki lefogja – Bloodhorn teste, mintha csak pernyévé válna, rohamos sebességgel oszlásnak indult. Pár másodperc múlva nem is maradt más utána, csak a szarva.

A lény pusztulásával az eddig az irányítása alatt álló kristály pónik mind magukhoz tértek. Mind zavartan forgolódtak, nem értve, mi történhetett körülöttük, ám az egyikük – kicsit gyorsabban reagálva a társainál, és hibásan fölmérve a helyzetet – fölkapott egy lándzsát a földről, és a hosszú fülű elementárra szegezte.

– Ne bántsátok! – kiáltotta Minuette észbe kapva.

De már késő volt, olyan szempontból legalábbis, hogy bár a póni visszafogta a támadását, az elementár viszont egészen kicsire összekuporodott, majd váratlanul hatalmasat ugrott előre két őrt is ledöntve a lábáról, és őrült tempóban eliszkolt. Azaz csak próbált, mivel a két alikornis nyomban utánaröppent, ezt látva pedig Minuette is összeszedte magát, s vágtázva követte őket. Szerencsére nem jutottak messzire, Celestia még azelőtt elkapta a lényt a farkánál fogva lebegtetve, hogy az beugorhatott volna Decadence Hercegnő kertjének bozótjába.

– Kérlek, engedjétek el! – szólalt meg jó hangosan, közben nagyon ügyelve rá, nehogy úgy tűnjön, parancsolgatni akar nekik. – Megígértem neki, hogy szabadon elmehet, ha segít nekünk.

A két alikornis bizonytalanul egymásra nézett.

– Ha futni hagyjuk, nem látjuk többet, igaz? – kérdezte fintorogva az alacsony, sötét szőrű. – Ugyanúgy eltűnik, mint a többi, igaz?

– Meglehet – felelte töprengve Celestia. – És Cadence néni sem fog örülni neki, az is biztos. Viszont nem a mi dolgunk szökevény elementárokat hajkurászni. Ahogy elnéztem, pillanatnyilag a legkisebb gondunk is nagyobb ennél a példánynál. Ha bármi galibát csinál, előbb-utóbb úgyis behajtják rajta az illetékesek.

– Jó leszek, esküszöm! – nyöszörögte a lény.

– Mit mondasz, Luna? – kérdezte Celestia a társától.

– Legyen… – biccentett némi gondolkodás után a sötétkék kanca.

Celestia nagyot sóhajtott, lehajtotta a fejét, és feloldotta a varázslatot. Az elementár vetett egy egyszerre hálás és bocsánatkérő pillantást Minuette-re, aztán sarkon fordult, rövid vágta után puhább talajra ért, s a lábaival nekiesve elképesztő sebességgel beásta magát a földbe.

– Engem egyébként is jobban érdekelne, mit keres itt egy equestriai – jegyezte meg kíváncsian ingatva a füleit a Lunának nevezett alikornis. – Pláne ilyen… profán öltözetben – tette hozzá, alaposabban is végigmérve a kancát.

– Valóban felettébb gyanús – helyeselt Celestia. – Úgy hiszem, inkább őt kéne elfognunk!

Nem is hagyott időt reagálni, a szarva felizzott, s egy jól irányzott varázslattal átlátszó buborékba zárta Minuette-et. A kanca pedig hiába kapálózott, hiába kiabált, a mágikus gömb valószínűleg tökéletesen elnyelte a hangját, mivel az alikornisok innentől kezdve rá se hederítettek, míg maguk mögött lebegtetve őt visszaügettek a palotához.

* * *

Legnagyobb sajnálatára Minuette nem szabadult egykönnyen. Az általános kavarodás közepette, míg a kristály pónik megpróbáltak patára állni, a Kristály Szívnek nyoma veszett. Senki sem vette észre Scorpanon kívül, ő viszont nem volt olyan állapotban, hogy akár tehessen bármit ellene, de még az is időbe telt neki, mire elvánszorgott a közelében lévő egyik őrhöz, és jelezte neki a problémát. Akkor aztán megint mindenki megőrült, és bár Fragment idő közben félvállról odavetette Celestiáéknak, hogy engedjék ki a buborékból Minuette-et, az alikornisok vagy nem figyeltek rá eléggé, vagy elvből nem fogadtak el tőle utasításokat. Ennek következtében a kanca kénytelen volt tétlenül nézni, míg a pónik kihallgatták Scorpant, és jópáran a tolvaj után eredtek – aki a lény állítása szerint a manóforma elementár volt, és villámgyorsan eltűnt, miután megszerezte a relikviát, amíg nem figyeltek.

Megérkeztek idő közben azok a katonák is, akiknek az alikornisokra kellett volna vigyáznia. Mint kiderült, a Celestia után küldött harcosoknak sikerült összetűzésbe keverednie azokkal az elementárokkal, akik nem voltak közvetlen összeköttetésben a Kristály Szívvel, egyszersmind nem is akarták azt megszerezni. Egy nagyobb csapat közülük a városban randalírozott, ők kötöttek bele a pónikba, így kénytelenek voltak csatába bocsátkozni. Hogy pontosan mi lehetett az egész oka, miért voltak ilyen agresszívak az elementárok, és miért álltak le rombolni a kristály pónik utcáit és lakásait, mikor a nyuszifülű kertészhez hasonlóan elmenekülhettek volna, zavaros maradt Minuette számára, ám nem kérdezhetett meg senkit, amíg a buborékban kellett tétlenül várakoznia.

Előkerült Tides tanácsos is a palotából, szintén egy jókora szakasznyi katonával, akik viszont a kanca elmondása szerint odabent harcoltak. Elég viharvertnek is tűntek, ezt el kell ismerni. Velük együtt már egész komoly haderő gyűlt össze a kastély körül még az ellopott Kristály Szív után küldötteket leszámítva is, Tides tanácsos pedig készséggel vette át az irányítást Fragmenttől, aki így végre a rengeteg varázslás után fáradtan lerogyhatott a lépcsők tövébe, és lehunyhatta a szemét. Spirit is összeszedte Scorpant, de előtte még jelezte Celestiának, hogy igazából nyugodtan elengedhetné az elfogott unikornist, így végül Minuette neki köszönhette a szabadulását.

– Miért nem szólt, hogy követ? – érdeklődött udvariasan Celestia, miután megszüntette a varázslatát.

– Konkrétan hangot nem tudtam kiadni abban az izében – forgatta a szemét Minuette.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte Spirit, miközben talpra segítette Scorpant. – Volt valami terv arra vonatkozóan is, ha nem tudjuk megvédeni a Kristály Szívet? Hasten Flowt nem fogják elkapni… ők legalábbis biztos nem – intett az egyik szabad patájával pár kristály póni felé.

– Hmm… – merengett Minuette. – Ilyesmi nem került szóba. Azt hiszem, most nyakig benne ülünk… Esetleg te vissza tudnád szerezni?

– Ha nem lenne sérült a szárnyam… – fintorgott a pegazus. – Meg ha tudnám, hol keressem.

– Én előkeríthetem – ajánlkozott magabiztosan a sötét alikornis.

– Pocsék ötlet, Felség, már meg ne haragudjon – ingatta a fejét Spirit. – Ön még túl fiatal, és egy elementár, a Kristály Szív erejével fölszerelkezve túl veszélyes.

– Nem kockáztathatunk – helyeselt Minuette. – Így is túl sokat vesztettünk.

– Hallgass rájuk, Luna! – takarta be oltalmazóan az egyik szárnyával a társát Celestia. – Emlékszel, mit mondott Cadence nénikénk, amikor legutóbb éjszakai túrára indultál egyedül a vakvilágba?

Nem kapott rá választ, de a sötétkék alikornis csalódottan lehajtotta a fejét.

– Ebben az esetben marad a kérdés… merre tovább a Kristály Szív nélkül? – tette föl a nagy kérdést ezúttal Scorpan. Még mindig nem nézett ki valami jól, ahogy az oldalát szorítva fél kézzel Spirit oldalába kapaszkodott, noha az arcára kezdett visszatérni a szín.

– Arcane Fragmentnek biztosan van ötlete… – kezdte Celestia, ám ahogy pillantásával megkereste a lépcsőknek dőlve félárbocon álló szemekkel pihegő csődört, egyből eltűnt a remény az arcáról. – …vagy talán mégsem. Akkor, azt hiszem, Turning Tides kisasszony a következő a sorban.

Nem volt nehéz megtalálniuk a kancát: a tér kellős közepén osztogatta az utasításokat a harcosoknak, akik a patájának intéseit követve futottak a szélrózsa minden irányába, hogy gyorsan és szervezetten kivitelezzék az evakuációt – legalábbis ahogy Minuette a kanca ideges kiabálásából kiértette. Mikor viszont odaértek, Tides tanácsos gyakorlatilag leüvöltötte Minuette sörényét, nem épp jogosan azt állítva, hogy ez az egész miattuk történt, úgyhogy nagyon gyorsan találjon ki valamit, ne pedig őt zaklassák.

Minuette erre fogta magát, hátat fordított az egész bagázsnak, és elvágtatott. Ugyan cseppet sem volt meggyőződve róla, hogy ezzel bármit is elérhet, vagy akár csak elfuthat a problémák elől, viszont úgy érezte, ha a kristály póni még egy rossz szót szól, egyszerűen fölképeli – ellenben akkor biztosan ő húzta volna a rövidebbet.

Először föl se fogta, hova rohan, aztán hamarosan rájött, a lábai ösztönösen visszavitték oda, ahonnan jött. Mikor fölismerte a nemrég látott, ismerős utcákat, már tudatosan fordult be a kis sikátorba, ahol a TARDIS-t leparkolták. Nagyot dobbant a szíve, mikor meglátta a kék dobozt – egyáltalán nem számított rá, hogy itt találja. Teljesen abban volt, a Doktor már réges-rég útjára eredt. Sok idő pedig nem telt el, márpedig a barna csődör egyértelműen azt állította, elég körülményes és nem kevésbé komplikált utat kell megtennie, míg segítséget hozhat, szóval az végképp kizártnak tűnt, hogy esetleg már vissza is ért volna.

Talán valami rosszul sült el? Esetleg az egyik elementár akadályozta meg a távozásban? Ez utóbbi mondjuk elég valószínűtlennek tűnt, elvégre a TARDIS láthatóan tökéletesen sértetlen volt. Akkor a Doktornak eshetett baja? Sok értelme nem volt ilyesmin merengeni, hát amint Minuette a doboz közelébe ért, kissé lelassított, majd a patájával belökte az ajtaját.

Minden aggodalma ellenére azonnal megnyugvással töltötte el a kellemes, purrogó hang, amit a masina adott ki magából. A szája pedig önkéntelenül is széles vigyorra húzódott, ahogy meghallotta a csődör hangos dudorászását. El is indult a hang forrása felé, de ahogy közelebb ért a központi oszlophoz, hiába látta meg a Doktor sörényét elsuhanni a másik oldalon, valami egész más vonzotta magára a tekintetét.

Egy fénylő, kerek platformon – ami egészen biztosan nem volt ott, amikor még idefelé utaztak –, egy gyönyörű, délceg alikornis kivetülése látszott. Valami hologram lehetett, ahogy Moondancer olyannyira favorizált sci-fijeiből rémlett, noha a kép nem volt tökéletes: hol elhomályosult, hol kitisztult. Pedig Minuette cseppet sem bánta volna, ha alaposabban is szemügyre vehette volna a sármos csődör alakját. Hófehér szőre volt, csak úgy, mint Celestiának, bár a kettejük közti azonosságok listája ezzel jóformán véget is ért. Az alikornis világosból sötétbarnába hajló sörénye a marjánál egészen hosszú volt, de a fejénél rövidre lett nyírva, és pár tincs a szemébe lógott, egyszerre kölcsönözve neki elegáns és rosszfiús külsőt.

– Hm? – kapta föl a fejét a Doktor, majd a szónikus ketyeréjét kivéve a szájából odalépett Minuette mellé. – Ingot Magnanimous Herceg – bökött a csődörre. – Próbálom bemérni a helyzetét. A TARDIS-t nem alikornisok követésére tervezték, de valahogy megoldom. Ő elég, hogy is mondjam… látványosan közlekedik, azért őt választottam. Ha meglesznek a pontos koordináták, indulok is. Sikerült rábeszélni a kristály pónikat az utazásra? Összebarátkoztattad velük Scorpant?

– Többé-kevésbé… – heherészett zavartan Minuette, a sörényét birizgálva. Nem merte volna beismerni, hogy még amit végre is tudott hajtani a Doktor utasításaiból, azok sem sikerültek éppenséggel kifogástalanra. A legtöbb, amit kipipálhatott a képzeletbeli listáját, hogy Scorpan még életben volt. Arról a bizonyos „utazásról” még szó sem esett, noha a Doktor állítása szerint az lesz a keményebb dió. – Izé… van egy kis gond. Ami azt illeti, nem is kicsi.

A Doktor nem felelt, csupán kérdőn felé fordult, mire Minuette zavartan elpirult.

– Szóval… az van, hogy elvesztettük a Kristály Szívet…

Óvatosan le is sunyta a füleit, és behúzta a nyakát, nem tudva, mire számítson a csődörtől. Még ha nem is kimondottan az ő hibája volt, simán el tudta volna képzelni, hogy a Doktor is leáll vele üvöltözni, mint pár perce Tides tanácsos. Semmi ilyesmi nem történt azonban, a csődör csupán pár másodpercig némán ácsorgott, tűnődve Minuette arcát fürkészve, aztán megértően bólogatva visszafordult az alikornis képéhez.

– Nos, igen, ez még okozhat problémákat a későbbiekben – állapította meg kisvártatva. – Ha jól sejtem, az egyik elementár vitte el. – Megvárta, míg Minuette bólint, aztán folytatta. – Ez még mindig a jobbik eset. Nem akarod látni, mi lenne Tirekből, ha megszerezné. Lényeg a lényeg, így is tartanunk kell magunkat az eredeti tervhez. Muszáj lesz eljuttatnod Celestiát és Lunát Tartarushoz. Decadence Hercegnő nélkül az ezen a világon a legbiztonságosabb hely, ahol elbújhattok Tirek elől. Keressétek meg Surge Herceget; majd ő tudja, hogyan védjen meg titeket! Celestiát biztosan rá fogod tudni beszélni, hogy ebben hallgasson rád.

– Mindent megteszek, ígérem! – húzta ki magát kötelességtudóan Minuette.

– Remek… – mosolyodott el a Doktor, de aztán az egyik panelhez kellett ügetnie, mivel valami hangos pittyegéssel vad villogásba kezdett rajta. – A-há! Végre, konvergens radiális visszhang! Összekaparták magukat a szenzoraim! Ne mocorogj sokat, Ingot Herceg, megyek érted!

A csődör újra a szájába kapta a csavarhúzóját, valamit állítgatott a műszerfalon, majd diadalittas arccal jókorát sózott egy nagy kék gombra. Az egész TARDIS megremegett, aztán a nyugodt dorombolását elnyomta valami mélyről jövő, egyre erősödő zúgás.

– Hol is tartottam? – fordult hirtelen elgondolkodva a Doktor Minuette felé, de aztán a szájából ismét kivéve a csavarhúzóját meg is válaszolta a saját kérdését. – Szóval… ha minden jól megy, mindjárt indulhatok is… Ja, igen! Tudom, nem egyszerű, amit kérek, de légy kedves, és tartsd nyitva a szemed! Mármint… túl ezen a nagy kavarodáson is. Emlékezz rá, egy suttogó lepkét követve jutottunk ide, és még nem találtuk meg! Közel százszázalékos a valószínűsége, hogy köze van az események menetének ilyetén módon történő megváltozásához. A legfontosabb, hogy helyrebillentsük az idővonalat, de egy pillanatra sem szabad elfeledkezned róla, valaki szándékosan manipulálja a történelmet! Tirek veszélyes, ez vitathatatlan, de egyelőre nem tudjuk, valójában kivel állunk szemben. Légy nagyon résen! Sok szerencsét!

Azzal megveregette Minuette vállát, visszarakta a szájába a csavarhúzóját, és dünnyögve újra elmerült a TARDIS gépei között.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.