6. fejezet

Szembesítés

Lassan a tükör elé lépett. Könyörtelenül farkasszemet nézett saját magával. Eljött hát az idő. Félnie kéne? Nem. Féljenek csak ők. Rettegjenek, ahogy a szemükbe néz! Lássák csak meg a szörnyet, amit ők alkottak! Hiszen ez volt már csupán. Egy lelketlen gyilkológép. Nem fog meghátrálni. És nem fogja azt hazudni, hogy megbocsátott.

Megfontoltan, szinte már szertartásos mozdulattal megemelte a szilárd, mégis pehelykönnyű fémlapot. A szügyére helyezte, s megigazította a tartószíjakat. Megbízhatóan kellett rögzíteniük. A pontosság… mindig a pontosság… Ugyanígy fémmel borította be a mellső lábait is. Patkót most nem vett; csak szükségtelenül nagy zajt csapott volna vele. Nem kellett hallaniuk, hogy jön. A hátsó lábait is csánkig fölvértezte, aztán alaposan megszemlélte az eredményt. Halott póni nem tud ölni, ez a legelső szabály. Nem féltette az életét, de ha nem gondoskodik a saját védelméről, nem tudja ellátni a feladatát.

Gyengéden megemelte a tükör elé készített pengét. A mellső patájához illesztette, és óvatosan becsúsztatta a páncél erre a célra kialakított résébe. Fém csúszott a fémen. Halk, mégis kíméletlenül céltudatos hang. Ha a gépezet mozgásba lendül, nincs aki megállítsa. Apró kattanás, és a páncél elnyelte a halálos fegyvert, készen arra, hogy egy kicsi, mégis pontos mozdulatra hihetetlen sebességgel újra kilökje magából. Egyetlen, utolsó meglepetés az ellenfélnek…

Ezután a nyílpuska került sorra. A csendes gyilkos legjobb barátja. Kicsi, néma, halálos… és gyors! Erre nem számítanának! Egy hagyományos fajtájút harc közben esélye se lenne újratölteni. De ez a gyöngyszem… ez megfelelt minden igényének! El sem tudta képzelni, kinek juthatott az eszébe így ötvözni a mágiát egy hagyományos fegyverrel. Egy unikornisnak eleve mi szüksége lett volna rá? De hálás volt a fegyver megalkotójának, bármilyen szándék vezethette is. Igaz, még mindig nem tudott benne tökéletesen megbízni. A mágiában soha. Most is, miután leellenőrizte, hogy mindkét ponton megfelelően rögzítette-e a lábához, próbaképpen kilőtt belőle egy nyilat a szekrényre akasztott céltáblájára. A varázslat azonban a másodperc törtrésze alatt újabb vesszőt helyezett a tárból az idegre, s ki is biztosította a fegyvert, mint mindig. Bár neki is lenne szarva, hogy ilyen csodákat hozhasson létre! Vagy legalább megjavíthassa, ha bármi baja történne. Ami tisztán mechanikus, annak könnyen átlátta a működését, de ehhez sajnos hozzá sem tudott volna szólni.

Felvette régi, kissé szakadt ébenfekete ruháját, eltakarva titkos fegyvereit. A szárnyakra most nem volt szükség. Tán nem akadályozták volna a mozgásban, de fölöslegesen nem akart bíbelődni velük. Így is csak a legfontosabbak voltak nála. Végül, mikor a maszk is a helyére került, újra a tükörképére pillantott, aztán lehunyta a szemét. Nem volt mire gondolnia. Ilyenkor végig szokta járni előre minden egyes lépését a célpontjáig. De most nem volt ilyen. Most nem gyilkolni ment az éjszakába.

– Nem az a fontos, hogy miért, hanem hogy mit teszek… – suttogta magának. De most nem tudott úgy hinni ezekben a szavakban, mint régen.

– Mit is teszel? – kérdezte a tükörképét. – Ki vagy te egyáltalán? Ismerjük mi egymást?

Lehajtotta a fejét, s megdörgölte a szemét. Biztos belement valami…

– Sokáig tollászkodsz még, vagy indulhatunk végre? – hallotta kintről a társa hangját.

– Pillanat! – kiabált neki vissza.

Nem fog örülni, ha így meglátja. Igaz, ez most cseppet sem számított. Ez nem róla szólt. És tán nem is saját magáról. Hiszen már rég nem saját maga miatt tett bármit is… Hol ér véget ő, és hol kezdődik Mare in Black? A kanca feketében… a megtestesült bosszúvágya… a szerepe, amit elvállalt, de túlnőtt rajta… Mi lesz, ha már nem lesz rá szüksége? Lesz egyáltalán ilyen valaha? Mi marad akkor belőle?

Újra a tükörképére nézett. Elmerült saját kifejezéstelen, hideg, türkizkék szemeiben. Üres, igen, ez a jó szó rá. Üres volt. Üresség. Ne! Őt ne!

– Hollow! – tátogta némán a szót.

Az ajtó megnyikordult, mire rögtön odakapta a fejét. Ahogy megpillantotta a tengerkék kancát, máris nyugodtabbnak érezte magát. Nem, ő nincs itt. Nincs már többé.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva Jelly. – Miért öltöztél így be?

Conker csak most vette észre, hogy elhátrált a tükörtől, s kis híján magára borította a fürdőszobaszekrényüket. Sebesen megpördült, és újra megszemlélte a tükörképét. Csak egy fekete ruhás, nagyon ijedt kanca nézett vissza rá. De a szemeiben élet csillogott.

– Jól vagyok – felelt kimérten, félig saját magának bizonygatva az állítást. – Indulhatunk.

* * *

– Továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy így mész oda – jegyezte meg halkan Jelly. – Ezzel csak még jobban magad ellen hangolod őket.

Némán lépdelt tovább a macskaköves utcán. Nem válaszolt. Ez a kérdés vitán felül állt. Neki így kellett odamennie. Nem számítottak érvek. Nem számítottak érzelmek. Nekik ő Mare in Black volt. A kanca, aki vadászott rájuk. A kanca, aki a társaikat gyilkolta. Nem volt rá büszke. De nem is bánta meg. És még annyira se próbálta volna eltusolni. Úgy tenni, mintha mi se történt volna. Ha csak egyetlen póni életét oltotta volna ki, azt se felejthetné soha. Az ilyesmire nincs bocsánat, nem igaz, Boszorkánymester?

Jó, hogy Jellyt végül meg tudta győzni, hogy ne hozzák magukkal azt a másikat. Annak semmi sem volt szent. Az semmit nem tudott komolyan venni. És egyszerűen nem lehetett lerázni. Még akkor is leste őket, amikor Jellyvel kettesben gyakoroltak. Épp csak a pattogatott kukorica hiányzott a patájából…

Egyedül esténként tudtak tőle megszabadulni. Olyankor mindig a kancájához, vagy mihez járkált. Hát igen… hozzá is volt már szerencséjük… Az a csődör képes volt hozzájuk elhívni vacsorázni! Mondjuk tény, hogy ők elég jól elszórakoztak, meg tán még Jelly is élvezte a társaságukat, de neki nem tartott sokáig, hogy végleg ráunjon az idétlen, csikószerű vihorászásra. Azt a Trinketet, vagy kit se kellett félteni! Amilyen elegánsan kiöltözött, már majdnem elhitte, hogy úri kanca. Na, nem volt ugyan egy Equestria szépe, de legalább így jobban illett a csődörhöz. A tollas kalapjával azonban a póni a jobbik modorát is a fogason hagyta, s volt hogy már az asztalt csapkodta sztorizgatás közben. És még így is ő volt a visszafogottabb! És ennek a párjával az oldalán kellett volna szembenéznie a halálos ellenségeivel?! Na, azt már nem!

Főleg, hogy úgy tűnt, Nettle hadnagy még annak ellenére is csapta a szelet minden kancának, hogy ott volt neki Trinket. Ráadásul váltig állította, hogy nincs kettejük között semmi. Persze, és Luna mozgatja a Napot, Celestia meg a Holdat! Látta, hogy hogy nézett rá! Az a kancapecér meg még őket akarta volna bolondítani?! És ez a legbosszantóbb, hogy még a gondolataiban sem hagyta békén!

Megvetően prüszkölve megrázta a sörényét.

– Csak nyugalom! – veregette meg Jelly a vállát. – Az nem segít, ha idegeskedsz.

– Tudom – felelt csendben. Azt már nem tette hozzá, hogy egész másra gondoltak.

Mikor odaértek a várbörtönhöz, az őrök már messziről gyanakodva méregették őket, s a szokásuktól eltérően most a papírjaikat is leellenőrizték. Luna Hercegnő felhatalmazásába azonban nem tudtak belekötni.

Igen, van nálam fegyver! – gondolta somolyogva, ahogy a hófehér pegazus megmotozta. – Na, most mit fogsz csinálni?

– Asszonyom? – fordult bizonytalanul Jelly felé az őr. Ő rezzenéstelenül állta a pillantását.

– Van rá engedélyünk – mondta semleges hangon. – Kívánja még egyszer ellenőrizni?

– Nem, Asszonyom, elnézést! – lépett félre a pegazus.

– De ugye nem akarod használni is? – kérdezte Jelly, mikor már a sötét folyosón sétáltak.

– Nem. Hacsak nem kényszerülök rá – felelte halkan.

– Nem lesz gond.

– Azért inkább te menj elöl…

Valóban, el sem kellett jutniuk a Boszorkánymester egykori híveihez. Már ahogy a legelső rabok megpillantották őket, az egész börtönben mintha megfagyott volna a levegő. Minden szem rájuk szegeződött, de senki nem szólt hozzájuk. Csak az őrök néztek keresztül rajtuk. Segített ez a csend. Még nyugodtabb lett tőle. Egy egész kicsit aggódott, hogy majd nem tud higgadt fejjel gondolkozni. Hogy izgulni fog. De nem, nem vezetik az indulatai. Mintha nem is lennének érzelmei. Persze ez az ellenfeleinek nem biztos, hogy jót jelentett… Gyilkolni is hidegvérrel szokott… Gyilkolni…

Jelly megállt az utolsó ajtó előtt. Szólásra nyitotta a száját, de aztán lesütötte a szemét, és lenyomta a kilincset. Conker tudta róla, mennyire aggódik. Megbeszélek mindent előre. Tudta, bizonytalan benne, hogy mennyire tud uralkodni magán. De kedves volt tőle, hogy így megbízott benne már ennyi idő után is. Várt egy kicsit, aztán ő is követte a kancát.

– Á, Jelly száza…

Swatter alig kezdett bele, máris torkára forrt a szó. Többen is ijedten felhördültek. Volt, aki a takarója mögé próbált elrejtőzni, mintha az bármi védelmet is jelentett volna. Mások a cellájuk távolabb eső sarkaiba menekültek. De Swatter nem. Ő csak állt ugyanott, ahol akkor volt, amikor Conker belépett. Némán farkasszemet néztek egymással. Ha most fölemelné a lábát és megcélozná az „ügyésznőt”, akkor se mozdulna el. Csak az utolsó pillanatban vetődne félre. De ha valaki mást szemelne ki áldozatul! Az a magas, zöld kanca elég lomhának tűnik… Csak a sörénye látszik ki a takarója mögül, nem is venné észre, hogy mire készül…

– Köszönjük, uraim, elmehetnek! – nyújtotta Jelly a két denevérszárnyú éjjeliőr csődör felé Luna Hercegnő megbízását.

Azok meglepetten összenéztek, majd amint átfutották a levelet, meghajoltak, és kisiettek a teremből. Most már Swatter sem tudta tökéletesen palástolni az érzelmeit. Ha nem is hátrált meg, de nagyot nyelt, ahogy a két csődör behúzta az ajtót.

– Mi csak igazságos elbírálást kértünk! – szólalt meg kissé akadozó nyelvvel a rózsaszín póni. – Ez lenne hát a Hercegnő válasza?!

– Luna Hercegnőt érdekli az ajánlatotok – felelt magabiztosan Jelly. – De a döntése attól függ, mivel tudtok szolgálni. Megtudtuk, hogy a griff hadsereg valóban készenléti állapotban van. Még nem egyértelmű a támadó szándékuk, de vannak ráutaló jelek. A Hercegnő tudni szeretné, pontosan mivel állunk szemben!

– És ha nem segítünk? – kérdezte összeszűkült szemmel Swatter. – Akkor jön ő? – bökött Conkerre.

– Ő másért van itt.

– Valóban?

A rózsaszín póni önkéntelenül is összerezzent, ahogy Conker közelebb lépett hozzá. Gyanakodva figyelte, ahogy Mare in Black a köpenye alá nyúl. A többiek meg se mertek szólalni, csupán megbűvölve bámulták a kibontakozó jelenetet. A barna kanca azonban meglepetésükre egy kulcsot húzott elő a ruhájából.

– Ez a Hercegnő ajánlata – törte meg a beálló döbbent csendet Jelly. – Lépj hátra, Waggish Swatter!

A kanca vonakodva ugyan, de eleget tett a kérésnek, s Conker kinyitotta a cellájának az ajtaját. Mindketten beléptek, aztán Jelly be is húzta maguk mögött a rácsot.

– Így mégis kényelmesebb, nemde? – kérdezte kedélyesen a kék kanca, de Swatter ugyanolyan bizalmatlanul méregette őket. – Őszintén szólva örülnék, ha kifele már hárman mennénk…

Való igaz – gondolta Conker. De ha rajtam múlik, akkor Swatter legfeljebb hullazsákban hagyhatja el a börtönt…

– Nos hát, mi az, amit feltétlenül tudnunk kéne a seregről?

Jelly igyekezett könnyed hangvételt megütni, de a teremben még így is szinte harapni lehetett a feszültséget.

– Luna Hercegnő beleegyezett a szabadon bocsátásomba? – kérdezte óvatosan a rózsaszín kanca.

– Lehetséges. Mik a griffek tervei? Hogyan akarnak támadni?

– És mi lesz a többiekkel?

Conker dühösen toppantott, de a kanca dacosan állta a tekintetét. Méltó ellenfél. Tartja magát az elveihez. De ha el akar érni bármit is, akkor be kell hódoljon a Hercegnőnek!

– Ha hajlandóak vagytok együttműködni velünk, tán mind visszakaphatjátok a szabadságotokat – mondta Jelly, azzal átnyújtotta Luna levelét a póninak.

Bár közben fél szemmel őket figyelte, Swatter gyorsan átfutotta a papirost. Mikor azonban végzett, még mindig nem tűnt elégedettnek.

– „Amennyiben Grape Jelly megítélése szerint hasznos információkkal szolgálnak”? – bökött a levélre. – Esküdj az életedre, Grape Jelly, hogy igazságosan döntesz! Esküdj, hogy nem használod ki álnok módon a helyzetünket!

– Esküszöm! – tette a szívére a patáját a kanca.

– Legyen hát! – bólintott Swatter. – Elmondom, amit tudunk. A seregről már tudtok, de van még egy fenyegetés, ami tán ennél is súlyosabb. A két Hercegnő veszélyben van! Sokkal nagyobb veszélyben, mint azt hinnétek!

– A griffek miatt? De hát…

– Igen, hihetetlenül hangzik. De a griffeknek van egy, az ősi időkből fennmaradt fegyverük, amivel képesek akár egy halhatatlan alikornist is megsebezni! Titokban tartják, amennyire csak lehetséges, de a Mester tudomást szerzett róla. Talán rá is tehettük volna a patánkat, de nekünk nem volt célunk a két Hercegnő elpusztítása, és nem érte volna meg a kockázatot…

– Egy fegyver? – kérdezte nyersen Conker.

– Igen, Mare in Black, egy fegyver! – sziszegte Swatter. – Egy tőrhöz hasonló eszköz, amit semmiképp nem engedhetünk, hogy a Hercegnőink közelébe kerüljön! Ők nem eshetnek el, különben Equestriának vége!

– Ez őrültség! – csattant fel Conker. – És mi lenne akkor a nappalokkal és éjszakákkal?

– Felszabadulnának az alikornisok zsarnoksága alól. Legalábbis a griffek szerint. Régóta rossz szemmel nézik, ami itt folyik. Hogy a pónik ilyen módon tartanak elnyomás alatt mindenkit, aki csak ezen a világon él! Azóta várják a megfelelő időpontot, hogy lecsaphassanak, amióta Nightmare Moon visszatért, és sötétségbe borított mindent.

– Komolyan azt hiszik, hogy ezzel ezt érnék el?! – háborgott Jelly.

– A griffeknek elég más elképzelései vannak a dolgok működéséről, mint Equestria pónijainak – felelt Swatter. – Én tudom, jártam közöttük. Összehasonlíthatatlan a gondolkodásmódjuk a miénkkel. Ők büszke, szabad nép, akik nem hajlandók elfogadni külső uralmat. Legkevésbé az ilyen „gyáva fűzabálókét”, mint amilyenek mi vagyunk.

Hát elég hihetetlen történettel álltak elő. Conker alaposan el is gondolkodott rajta. Komolyan olyan ostobák lennének a griffek, hogy ily módon veszélybe sodornák a természet rendjét? Másfelől ő ott volt tegnap, amikor Shadow Twist főhadnagy beszámolt Luna Hercegnőnek a tengerentúli utazásáról, és ez egész jól kiegészítette az ő történetét. Még azt is megmagyarázta volna, hogy miért ilyen magabiztosak a griffek…

– És van bármi bizonyíték…?

– Előbb válaszolj, Grape Jelly százados, elég hasznosnak találod ezt az információt?

Swatter átható tekintettel fürkészte a kanca arcát. Választ azonban nem kapott azonnal, mert ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett rajta egy halványkék szőrű póni. Egy csikóforma kanca volt, kis táskával az oldalán. Ahogy észrevette őket, mozdulatlanná dermedt, de aztán ahogy senki nem szólt egy szót se, lassan továbbindult a felvonó felé. Egy darabig még követték őt a tekintetükkel, de aztán a kis kanca végre újra magukra hagyta őket. Jelly még akkor is a lift helyét bámulta, mikor az idegen póninak már nyoma sem látszott.

– Celestiára, ennek a kancának teljesen olyan volt a szeme, mint Fireboltnak! – mondta halkan.

– Nem válaszoltál, Jelly százados! – szólalt meg már kissé türelmetlenebb hangon Swatter.

– Igen, elég hasznosnak találtam! Van rá bármi bizonyítékod, hogy igazat is mondtál?

– Csak a szavam.

– És mit javasolsz, mit javasoltok, mit tegyünk?

– Meg kell szereznünk tőlük! – tárta szét a patáit Swatter, mintha ez lenne a legegyértelműbb dolog a világon. – Tudom, hogy hol tartják. Vagyis… tudom, hogy hol tartották, amikor ott jártam. De ha nincs is ott, a nyomára tudok bukkanni!

Conker némán felemelte a mellső lábát, s a rejtett nyílpuskájával egyenesen a rózsaszín kanca szívére célzott.

– Nem csak a saját életeddel játszol, Burning Soul ölebe – suttogta. – Ha megpróbálsz minket átverni, garantálom, hogy egyikőtök sem ússza meg élve!

– Tudomásul vettem, Manehattan mészárosa! – morogta Swatter, kihívóan a kanca szemébe nézve. – Amit mondtam, az az igazság! S ha a többség érdeke azt kívánja, hát hajlandó vagyok akár a te fajtáddal is összedolgozni. Ha már Luna Hercegnő nem talált jobb pónit a feladatra… De Equestriát nem kaparinthatják meg a griffek, s a társaimat se fogom veszni hagyni!

– Ó, ne játszd a mártírt, te… – kezdte Conker, de Jelly megállította.

– Hagyd, kérlek! Akkor hát áll az alku?

Swatter határozottan bólintott.

– Figyelni foglak! – sziszegte Conker. – Egyetlen, csak egyetlen rossz mozdulat, és befejezem amit Manehattanben elkezdtem!

– Megértettem.

Jelly elkérte Conkertől a kulcsot, és kinyitotta a cella ajtaját. Kiléptek, s Swatter is követte őket. A Káosz Ivadékai már mind patán voltak, s most csendben tisztelegtek a rózsaszín kancának. Conker megvetően fintorgott. Hogy megbíznak ebben az utolsó bérgyilkosban! Csak aztán nehogy csalódjanak!

A rózsaszín póni még megállt egy pillanatra, s odament Sunflower cellájához. A rácson keresztül összeölelkeztek.

– Járjatok szerencsével! És térj vissza épségben! – mondta bentről a kanca, hogy mindenki hallhassa.

– Bízhattok bennem, barátaim! Megteszek mindent, hogy kihozzalak titeket onnan!

Ahogy Swatter elengedte a kancát, Conker valami különös árnyat látott átsuhanni az arcán, amitől egy pillanatra elbizonytalanodott. Érzelem? Valódi érzelem lett volna…?

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.