A Rosevault Island jó távol esett Tarn lakásától, amit a pegazus alapból nem is bánt, elvégre eddig a pillanatig sosem akadt ott semmi dolga. A kétes hírnevű kerület Manehatten keleti felén, egy jókora mesterséges félszigeten helyezkedett el, és sok bevándorlónak adott otthont – legálisnak és illegálisnak egyaránt. Bár pónikból itt sem volt hiány, a hely jellegzetessége az volt, hogy elsősorban a kikötő közelsége miatt itt élt Equestriában a legtöbb griff. A kerület peremén ez még alig volt észrevehető, így Tarn a taxiból kiszállva elsőre azt is hitte, átverték. Csak mikor gyalogszerrel bentebb merészkedett, és meglátta az első, szamarak által vezetett boltot, akkor győződött meg róla, hogy jó helyen jár. Térképet viszont akkor sem mert volna elővenni, ha fizettek volna érte: a szárnyai miatt így is úgy érezte, túlságosan feltűnő a tömegben.
Páran valóban meg is bámulták, de csak akkor, amikor már elég mélyen a vegyes lakosságú terület szívében járt, ahol a pónik kisebbségbe kerültek. Még akik pónik voltak is, azok sem tűntek a társadalom krémjének: csövesből Tarn majdnem annyit számolt össze, mint a sorházak lépcsőin üldögélő szakadt ruhás-aranyláncos, gengszter-kinézetű figurákból. Magányos kancaként igyekezett a lehető legmesszebb elkerülni mindkét csoportot, mert bár a sokkolóját magánál tartotta, civilben könnyen kelthette egy törékeny pegazus benyomását, akit pár izmos csődör játszi könnyedséggel berángathat egy sötét sikátorba…
Attól nem tartott, hogy ez ténylegesen meg is történne; könnyű volt alábecsülni a képességeit, és a látszat ellenére négy-öt nála erősebb pónit is pillanatok alatt összecsomagolt volna, főleg a fegyverét is bevetve, feltéve, hogy azok csak az utcán edződtek, és nem kaptak valódi kiképzést. Viszont szerette volna már a konfrontáció lehetőségét is elkerülni, így hát igyekezett úgy tenni, mint aki pontosan tudja, mit csinál és hova igyekszik. Konkrét célja pedig nem volt, csupán a griffek lakta részt akarta elérni – máshol aligha kapta volna meg, amiért jött.
Támpontja nem sok volt azon kívül, hogy a tenger felé kell mennie. A szárnyas ragadozókat bizonyára a halak vonzották a víz közelébe; Tarnnak rémlett is, hogy a madárkájának a kedvenc eledelén is valami griffes márkajelzés volt a hátoldalon, a lejárati idő fölött. Persze… egy patás minek is adná halászatra a fejét? A másik fő ok nyilván az lehetett, hogy a griffek így lehettek a legtávolabb a póniktól, elvégre a két nép továbbra sem különösebben szívlelte egymást, noha a hivatalos álláspont szerint jó barátok voltak. Hát… nem ugrottak egymás torkának, ez tény és való, és egy pár éve már amiatt sem kellett különösebben aggódni, hogy olyan sok patás tűnne el nyomtalanul ezen a régión. Legalábbis nem több, mint Manehattanben máshol. Talán nem túl biztató, de határozottan előrelépés.
Tarn azon már meg se lepődött, hogy nem úszta meg az útját bármiféle atrocitás nélkül. Szerencsére az az egy is csak szóban történt, és előre fel volt készülve a válasszal, így probléma nélkül le tudta állítani azt a fényes nappal is enyhén borgőzös, vörös bundájú, grafitszürke sörényű csődört, aki gyanúsan közel ment el mellette, és menet közben a szoknyáját is – mintegy véletlenül – meglibbentette.
– Hé, cicukám, mennyi egy kör? – kérdezte a csődör, ahogy a mozdulat után meg is fordult és a pegazus nyomába szegődött.
– Öt év börtön, plusz nyolc felfüggesztett – vágta rá Tarn a válla fölött, igyekezve, hogy ne piruljon el, és ne is gyorsítson a léptein. – De csak neked elintézhetek ajándékba egy ingyen utat a kórházba is!
Valószínűleg túl bonyolultan fogalmazott a fickó pillanatnyi elmeállapotához mérten, mivel bugyuta arckifejezéssel megtorpant, és amikor Tarn legközelebb hátranézett, már a nyomát sem látta. A lényegen nem változtatott: megszabadult a zaklatótól, és roppant büszke volt magára, milyen frappánsan oldotta meg a helyzetet. Az önbizalma csak akkor csappant meg, amikor elérte a várva várt griff lakótelepet. Ők kivétel nélkül megnézték őt maguknak, és a legjobb esetben is gyanakvóan mustrálták csak. Volt köztük bőven kifejezetten ellenséges is, és bizony ha ezek a félig madár, félig oroszlán lények rontottak volna rá, Tarn nem mert volna nagyobb összegben fogadni, hogy ők húzzák a rövidebbet…
Ezen a tájékon viszont szerencsére tényleg nem kellett sokáig céltalanul lődörögnie: már a második sarkon megpillantott egy olyan étkezdét, amilyen valószínűleg neki is kellett. „Helly's Kitchen” – hirdette a vörösen világító cégér a vendéglő tetején, egy griff festett képe alatt, aki két karmát a csőréhez emelte, mintha azt mutatná, milyen jó a kajájuk. Ennyiből Tarn el is határozta, hogy ha itt nem lehet valami húsfélét kapni, akkor sehol, szóval vett egy nagy levegőt, a bejárathoz ügetett, és benyitott.
Számított is rá, ám így sem érte kevésbé kellemetlenül, hogy az első griffnek, aki meglátta, megállt a falat a csőrében. Szörnyen kínos volt megtennie azt a pár métert a pultig a ragadozók meredt tekintetének kereszttüzében… Legalább háromszor megfordult a fejében, hogy inkább feladja a tervét, és szégyenszemre vágtázva távozik a helyről, majd hazáig repülve elbújik a párnája alá, de végül az akarata győzedelmeskedett. Abszurd módon pont az adta a lendületet, ami elől ösztönből inkább menekült volna: a sülő hús szaga, így csak egész picikét remegő lábakkal sikerült elküzdenie magát az egyik kiszolgálóig. Igaz, amikor a nőstény griff meglátta, elkerekedett szemmel nekilátott villámgyorsan pakolászni valamit a pult takarásában, majd onnan előbukkanva szemfényvesztő sebességgel kirakott vagy három táblát, ami a vevőket tájékoztatta olyasmikről, hogy „az épületben tilos a dohányzás”, meg hasonlók. Mire Tarn odaért elé, már nyájas mosollyal várta a pénztárgép mögött.
– Miben segíthetek, kedveském? – kérdezte olyan mézesmázosan, amiből a pegazus egyértelműen levonta a következtetést, hogy ellenőrnek nézik.
– Köszönöm, még… izé… válogatok… – motyogta Tarn, azzal a griff háta mögé, krétával a falra szegezett táblákra írt menü felé fordította a tekintetét.
Pár másodpercig oda sem figyelve bambulta a fölírt ételeket, közben azon aggodalmaskodva, vajon mennyire fog megváltozni a griff stílusa vele szemben, ha rájön, hogy ez a kis mitugrász pegazus nem azt próbálja kideríteni, milyen bírságot szabhatna ki az étkezdére, hanem tényleg vásárolni akar. Húst. Miközben mindenki őt figyeli. A fenébe is, nem gondolt bele, hogy ez ilyen nehéz lesz!
Egyetlen kulcsa volt annak, hogy minél hamarabb elhúzhasson innen: választ, fizet, és mielőtt még bárki észbe kap, már odébb is áll. Összeszedte hát magát, és beleolvasott a választékba… és szinte azonnal föl is fordult a gyomra. Csirke… pulyka… sertés… lazac… Celestia nevére, hogy juthatott eszébe ilyen hülyeség? De a válasz egyértelmű volt, és adott is neki elég lelkierőt az őrült tervének folytatásához.
– Mit… tudna ajánlani? – kérdezte kissé elhaló hangon.
Nem sikerült zavarba hoznia a griffet, egy karmos mancs lendült habozás nélkül a menü felé.
– Van sült krumplink, a saláták ott vannak, ha üdítőt szeretne, kávét, alkoholt, azokat a végén találja.
– H-hú-húsfélétszeretnék – bökte ki Tarn, és érezte, ahogy a vér minden igyekezete ellenére menthetetlenül a fülébe szökik.
A kiszolgáló szemöldöke felszaladt a homlokán. Valahol Tarn mögött a fémes csörömpölésből ítélve leejtettek egy evőeszközt. Székzörgés nem követte, szóval az illető valószínűleg túlságosan meghökkent ahhoz, hogy megpróbálja fölvenni…
– A barátomnak lesz – tette hozzá Tarn a további félreértéseket elkerülendő. – Ő eszik húst, nem én.
– Ó! – ült ki a felismerés a griff arcára, amit hamarosan olyan kaján vigyor váltott fel, amitől a kanca minden önuralma ellenére majdnem lecsapta a füleit. – És mit szeret a barátod?
– Valami… húst – felelte bizonytalan mosollyal Tarn, megörülve, hogy végre haladt valahová a beszélgetésben. – Azt hiszem, sülten… nyersen nem enné meg.
– Mit szólna mondjuk egy csir…
– Tökéletes lesz! – hadarta a pegazus, és már nyúlt is az erszényéért. – Fizetni szeretnék!
Hallott némi kacarászást a háta mögül, de igyekezett tudomást sem venni róla. A kasszát bámulva kiszámolta a batkákat, ügyelve, hogy az illendőnél feltétlenül több borravalót adjon, és a griff felé tolta. Ő még mindig szélesen vigyorogva összesöpörte és elrakta az érméket, hátrakiabálta a rendelést, közben le se véve a szemét Tarnról, majd fölényes pillantással megtámaszkodott a pulton.
– Milyen kedves tőled, hogy póni létedre ilyet megteszel a barátodért – jegyezte meg ravaszkásan. – Ritkaság, hogy egy póni nem irtózik a hústól…
– Hát… szeretném meglepni, hehe… – kuncogott zavartan Tarn.
– És mondd csak, drágám, gondolkodtál már azon, hogy te is kipróbáld, milyen? – vigyorgott tovább a griff.
– Nem… dehogy is! – rázta meg árnyalatnyit a fejét a kanca.
– Pedig biztosan igazán különleges élmény lenne! – folytatta incselkedve a kiszolgáló. – Hidd el, a barátod is örülne neki, ha tennél egy próbát!
– Ő? – nézett furcsállkodva a griff szemébe Tarn. – Ugyan már, miért örülne?
– Örülni fog neki, ezt garantálom neked! – kacsintott a griff. – És tényleg így hidd el, ahogy mondom, ha adsz egy esélyt a dolognak, nem fogod megbánni! Ha ennyire fontos neked, bízz bennem, nem fogsz ennyire ódzkodni tőle, ha ő maga ad egy darab húst a szádba!
– De nem érted, én… – rázta mosolyogva a fejét a pegazus, ám egy pillanattal később a vendégek harsány röhögése magához térítette. – Egy barátom! – emelte fel a hangját elsápadva. – Nem a barátom, egy barátom… Egy barátom eszik húst… neki viszek húst… mert szereti… a húst…
A magyarázkodás nem segített, csak tovább rontott a helyzeten. Tarn megsemmisülten lógatta a szárnyait, úgy nézett körbe a rajta mulató griffseregen. Égett az arca, égett a füle… egyszerűen nem hitte el, hogy így behúzták a csőbe.
Ugyanakkor… a fenébe is, tényleg jól elszólta magát… Ennyit simán megérdemelt azok után, hogy rájuk hozta a frászt. Ha már beállt a pofonfa alá, ne csodálkozzon, ha képen törölte a gyümölcse. Egyébként meg nem is történt semmi tragédia, csak szerzett egy kajáldányi griffnek egy jó napot. Visszaút már úgysincs, ennél nagyobb hülyét szándékosan se csinálhatna magából, szóval… meg kell próbálni a lehető legjobbat kihozni a szituációból.
– Hehe, jól megfogtál! – kuncogott kasszánál álló griff felé fordulva.
– Tessék, cukorfalat! – nyújtotta át ő továbbra is kajánul vigyorogva az összecsomagolt ételt a pult felett. – Aztán ugorj be majd még hozzánk, és meséld el, milyen volt!
– Feltétlenül úgy lesz! – bólogatott Tarn, majd erőltetetten lassú tempóban elindult a szerzeményével a kijárat felé.
* * *
A szabadidejében Tarn csak a legritkább esetben tette be a patáját a laboratóriumba. A meglepetés kedvéért most azonban kivételt tett, na meg persze azért, hogy frissen adhassa át a húsféleséget, amiért ilyen keményen megdolgozott. Mióta fölmerült a lehetőség, hogy Dave akár örökre itt ragadhatott, Tarn igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy a férfi otthonosan érezze magát ebben a világban, és amint alkalma nyílt rá, megkérte ugyanerre a két őr-társát is. Különösebb magyarázatot nem fűzött hozzá, de olyan nagy szükség nem is volt rá: Gush és Cream is kedvelte az embert, így maguktól is megpróbáltak a kedvébe járni. Az unikornis rendszeresen hozott neki olvasnivalót a saját gyűjteményéből, a thesztrál pedig általában társasjátékokkal szórakoztatta Dave-et.
Tarn mindenből kivette a részét: ha a férfinak olvasni volt kedve, lefeküdt mellé a földre, és ő is előkapta a regényét, amit most már mindig elhozott magával. Ha nem is olyan extrém hosszú ideig, mint a legelső ilyen alkalommal, de mindig ottmaradt picit pluszba, amikor Cream valami új játékot hozott. Azóta is változatlanul sokat beszélgetett Dave-vel, kérdezgette az addigi életéről, név szerint ismerte már a barátait, sőt, azt is tudta már fejből, melyik tanára mit tanít az egyetemen. Ráadásul már nem is kellett nyolc órákat folyamatosan egyetlen helyiségbe szorítva eltöltenie, mivel a férfi – noha továbbra sem érdeklődött igazán a pónik világa iránt – hajlandó volt tenni egy újabb próbát, és ismételten bejárni vele az épületet. Mivel pedig ezúttal már páran ismerősként üdvözölték, és legfeljebb két-három póni nézett rá ferde szemmel, az élmény is egészen másra sikeredett, és Dave a továbbiakban kapható lett néha egy kis sétára.
Persze azt lehetetlen volt elkerülni, hogy a férfinak ne tűnjenek fel a változások vele kapcsolatban. Az még csak egy dolog, hogy Graph professzor gyakorlatilag a Discordos eset óta egyszer sem látogatta meg, leszámítva azt, amikor bemutatta őt a vezetőségnek. Tarn kapott rá engedélyt, hogy bevezesse Dave-et a többi megfigyelőfülkébe, hogy megnézhesse ő is az elfogott lényeket, így az ember könnyen elfogadta, miszerint Graph professzor jelenleg totálisan el volt havazva, és egész egyszerűen nem jutott rá ideje.
– Azért ugye dolgoznak a hazajuttatásomon is? – tette fel Dave az elkerülhetetlen kérdést, amikor Tarn a professzorék rengeteg munkáját ecsetelte.
– Persze, persze! – bólogatott buzgón a pegazus, közben igyekezve a lehető legjobban palástolni a zavarát. – Azt a pónit bízták meg vele, akinek a legtöbb esélye van kideríteni, honnan jöttél és hogyan juthatsz haza!
Szó szerint idézte Malachite Orb szavait, hátha az nyújt egy kis támasztékot egy olyan állításnak, amiben ő maga szeretett volna ugyan hinni, de őszintén szólva nem nagyon tudott. És ez volt már vagy három hete. Azóta elég sok minden történt, többek között két szirénás riadó is Manehattanben, amikor senkinek nem volt szabad kimennie az utcákra, és az egyik pont akkor kezdődött, amikor Tarn indult volna hazafelé, így végül kénytelen volt Dave-vel és Creammel tölteni az éjszakát, amit mondjuk olyannyira nagyon nem bánt, leszámítva azt, hogy a hálózsákban a földön alvástól reggelre szabályosan sajogtak a szárnyai és a háta. Meg kell hagyni, Dave roppant lovagiasan felajánlotta Tarnnak az ágyát, ami a kancának nagyon jól is esett, viszont hálózsákból a laboratóriumban nem volt ember-méretű, így Tarn nem volt hajlandó elfogadni ezt a lehetőséget.
Aztán szintén komoly változás volt, hogy Dave kapott egy adag új ruhát. Valódi, patával varrt darabokat, nem olyan egyszerű, varázslattal másolt öltözéket, amint Graph professzor asszisztense csinált anno tűzoltásképpen. Egy profi divattervezőt kért fel a cég, hogy készítse el az ember ruháit, úgyhogy Tarn meg is említette Dave-nek, ez szokatlan nagylelkűség volt az Orb család részéről. Egy kedves, vajszín bundájú, mentazöld sörényű földipóni jött fölvenni a méreteket, és a feladat extremitása ellenére egy héten belül meg is hozta a ruhagyűjteményt. Volt köztük hétköznapi, szabadidős és ünnepi garnitúra is, és ahhoz képest, hogy teljesen póni-stílusban készültek, kivétel nélkül fantasztikusan álltak a férfin. Ms. Pommel saját állítása szerint vért izzadt, amíg kitalálta, hogyan oldja meg a cipők kérdését, mivel azokhoz nem állt a rendelkezésére semmilyen minta, de Dave megnyugtatta, hogy tökéletesre sikerültek, sőt, még azt is megkérdezte a pironkodó kancától, hogy talán valamiféle varázslatot használt-e a munkához.
A megfigyelőkamra szintén bővült pár egyszerűbb bútordarabbal, szóval a férfinak nem volt nehéz rájönnie, hogy – ahogy ő fogalmazott – középhosszútávra rendezték őt be ide. Amikor ezt a megállapítását tette, épp egy elég nehéz időszakon estek át, mivel Dave a napokat számolva kijelentette, hogy most már minden vizsgájáról lecsúszott, szóval garantáltan meg kell ismételnie a félévét, és ennek köszönhetően a hangulata is eléggé letargikussá vált. Többször is elnézést kért a póniktól, hogy ha esetleg undok lenne velük, ne vegyék magukra, de egyébként pár hirtelen, semmiből jövő szurkálódó megjegyzést leszámítva nem volt vészes a helyzet. Pár nap elteltével aztán egy nagy sóhajtással legyintett, annyit mondott, hogy „ilyen az élet”, és utána ugyanúgy hajlandó volt részt venni az őrei által biztosított programokban. Egyszer-egyszer azért fölemlegette, hogy bizonyos dolgok mennyire másképp voltak otthon, a Földön, és mennyire hiányoztak.
Ezek közül volt az egyik a hús is, amint azt már a korai vizsgálatok alapján a férfi szemfoga kapcsán érintőlegesen meg is beszéltek – ennél a résznél érthető módon Graph professzor tudományos érdeklődése is véges volt. Az állatok fogyasztása Equestria-szerte tabutémának számított a pónik között, és ezt általában még a griffek is tiszteletben tartották, és legfeljebb utalás szintjén hozták fel a beszélgetéseikben. Tarnnak is voltak fenntartásai ilyen szempontból, viszont Dave helyzetének átérzésében elég sokat segített neki, hogy a saját kis madárkája is ragadozó életmódot folytatott, így ha nem akarta, hogy elpusztuljon, kénytelen volt hússal etetni. Nem örült neki, de teljesen el tudta fogadni. Ha neki mondanák azt egy idegen világban, hogy pont csak semmi édességet nem ehet, mert erkölcstelennek tartják, hát biztos kiugrana az első ablakon. A szárnyai miatt nyilván nem esne baja, szóval csak a gesztus kedvéért…
Következésképpen amennyiben azt akarta, hogy Dave valaha is ténylegesen otthon érezhesse magát Equestriában, neki magának kellett gondoskodnia a férfi étrendjének kiegészítéséről. Merész egy vállalkozás volt, és az első alkalom után eléggé elbizonytalanodott benne, képes lesz-e ezt a tortúrát rendszeresen végigcsinálni. Azt mondta volna, egy barát megér ennyit, viszont most már először a férfi reakciójára volt kíváncsi. Nagyon kíváncsi. Ha Dave nem lesz hajlandó az általa elvárt mértékben értékelni a fáradozását, akkor egyszerűen dől el a kérdés a kényelmesebbik irányba… Alig bírt hát magával, hogy megláthassa a férfi arcát, így jó eséllyel még akkor is bement volna hozzá a hétvégén, ha nem tudja, hogy a húsok hajlamosak gyorsan megromlani.
Az ügyeletet most Sour Cream látta el, ami külön jól jött, mivel valószínűleg Ether Gush a világból is kirohant volna, ha rájön, Tarn mit hurcolt be magával a nyeregtáskájában. A pegazus legjobb tudomása szerint a denevérpónik sem ettek húst a hatalmas tépőfogaik ellenére, ugyanakkor abban is száz százalékig biztos volt, hogy nem olyan kényesek, mint az unikornisok. Kiválóan példázta ezt a bizonyos kényességet, hogy a laboratórium portása ezúttal az egyébként nyugdíjas unikornis, Miracle volt, és Tarn még csak a közelébe sem ért, már fintorgott, és a rövidke beszélgetésük során azonnal szóvá is tette, hogy a pegazusnak valami förtelmes szaga van. Tarnnak természetesen meg sem fordult a fejében, hogy elárulja a dolog okát az öregnek, inkább csak bocsánatkérően mosolygott.
A kanca kivételesen nem is tett kitérőt a kávégép felé, mivel az általános felfokozott izgalmi állapotára való tekintettel attól tartott, hogy abból a méregből egyetlen korty után jó eséllyel csak a takarítók találnának utána egy kék, tollas foltot a környező falakon, mert azonnal szétrobbanna. A megszokás és az íz miatt kívánta csak amúgy is, az ébren maradásért ezúttal nem kellett megküzdenie, és hétvégén egyébként is legfeljebb ebéd után szokott elszürcsölni egy könnyed kis kapucsínót. Így viszont egy másodpercet sem kellett elvesztegetnie, azonnal az alagsorba vitette magát a lifttel. A lent álló két biztonsági őrnek kedvesen biccentett, majd Dave megfigyelőszobájához ügetett, és bekopogott.
Picit csalódottan vette tudomásul, hogy egy darabig még jegelnie kell a lelkesedését, mivel odabent pillanatnyilag csak Cream üldögélt roppant gondterhelt arccal a férfi ágyán egy sakktábla előtt. Dave biztosan kiugrott a helyiséghez tartozó – és a falba avatatlan szem számára tökéletesen beleolvadó – mosdóba.
– Csá, vakegér! – köszöntötte Tarn a kollégáját, miután becsukta maga mögött az ajtót és közelebb lépett.
– Pszt! – intette le a thesztrál, majd a táblára bökött, és suttogva folytatta. – Segíts már, mert megint kivéreztet ez a mocsok!
Tarn vetett egy pillantást a táblára, és elhúzta a száját. Bár nem sokat konyított a sakkhoz, ránézésre Cream valóban vesztésre állt: vagy öt-hat bábuval kevesebbje volt. Sok ideje pedig nem is maradt gondolkodni, mivel a mosdó felől tompa vízcsobogás hallatszódott.
– Alikornis üti a felderítőt D4-en – suttogta gyorsan, mikor megnyikordult az ajtó.
– Kösz! – sziszegte Cream, majd gyanakvóan beleszimatolt a levegőbe, és jóval hangosabban hozzátette: – Fúj, bazdmeg, azért letusolhattál volna!
Tarn válaszra sem méltatta, felcsapott fülekkel és sugárzó mosollyal Dave felé fordult.
– Szia Tarn! – üdvözölte meglepetten a férfi. – Hát te?
– Szia Dave! Gondoltam, megnézem, hogy van az én kedvenc emberem…
– Kedves tőled – mosolygott ő. – Nocsak, még nem is láttalak civilben! Jól áll neked a szoknya.
– Oh… köszönöm! – motyogta máris elpirulva Tarn.
Nem volt jellemző, hogy Dave csak úgy szembedicsérje, szóval a férfi vagy rendkívül jó kedvében lehetett, vagy tényleg őszintén gondolta – és a kanca nagyon reménykedett benne, hogy az utóbbi.
– És tényleg csak beugrottál, vagy maradsz is kicsit? – kérdezte Dave, miközben finoman megpaskolta a pegazus fejét: egy olyan mozdulat, ami Tarn megfigyelései szerint mindhárom őrével szemben jóformán ösztönössé vált nála. – Nem azért mondom, nem akarom, hogy túlórázz, vagy ilyesmi… Amúgy is csoda, hogy nem unod a pofámat ennyi idő után.
– Jaj, ne mondj ilyet, tudod, hogy bírlak! – tiltakozott Tarn.
A férfi visszament az ágyához, az egyik térdével letámaszkodott rá, megvakarta az állát, majd pár másodperc gondolkodás után lekapta Cream alikornisát a lovagjával. A thesztrál egy pillanatra eltátotta a száját, aztán morogva fölkapta Dave párnáját, és visszapatából Tarn felé hajította, amire a pegazus olyannyira nem számított, hogy meg se próbált kitérni előle, így a puha lövedék homlokon is találta.
– Hé, én csak ötletet próbáltam adni, azt nem mondtam, hogy értek is hozzá! – méltatlankodott rosszul leplezett vidámsággal Tarn.
Cream feltámaszkodott a hátsó lábaira, és összefonta maga előtt a mellső patáit.
– Büdöske… – motyogta mogorván, azzal kiöltötte rá a nyelvét.
– Na de lányok! – kacagott Dave.
– Ó, Dave, én meg hoztam neked valamit, hát el ne felejtsem már! – kapott észbe Tarn, azzal lecsatolta magáról a nyeregtáskákat, és az egyiket a férfi felé nyújtotta.
– Tényleg? – szaladt fel Dave szemöldöke, ahogy átvette a táskát, és kíváncsian beletúrt. – Igazán nem kellett volna ám! Így is alig győzöm meghálálni, hogy… Mi a szent szar?
Dave elkerekedett szemekkel húzta ki a griff által összekészített csomagot, és döbbenten megszagolta.
– Csatlakozom az előttem szólóhoz: mi a fasz? – méregette bizalmatlanul Cream a Helly's Kitchen logóját.
– Remélem, szereted… – kaparászta lesütött szemmel a padlót a patájával Tarn. – Megkérdeztem volna, milyet akarsz, csak akkor oda a meglepetés.
– Tudtam, hogy egy deviáns vadállat vagy, Tarn, de ez… – kezdte a thesztrál, de az ember pillantása beléfojtotta a szót. – … nagyon… kedves volt tőled? – fejezte be végül mégis bizonytalankodva.
Dave nem is szólt semmit, csupán lerakta a csomagot az ágyára, fölkelt, odament a pegazushoz, letérdelt elé, és… átölelte. Nem sok tapasztalata lehetett pegazusok ölelgetésében – nem mintha ez meglepő lett volna –, mivel igazgatnia kellett kicsit a kezét, hogy ne akadjon el Tarn ösztönösen kitáruló szárnyaiban, de végül megtalálta az utat a kanca hátára. Tarn pedig viszonozta a mozdulatot, az egyik mellső patájával átkulcsolva a férfi nyakát, és a fejét a vállára támasztva. Úgy is maradtak pár hosszúra nyúló, valahogy utólag mégis rövidnek tűnő másodpercig, aztán Dave elengedte, de nem távolodott el tőle.
– Köszönöm – mondta szinte ünnepélyes komolysággal.
Látszott a szemén, hogy pontosan tudta, megértette, mekkora dolog volt ez egy növényevő pónitól, és hogy nagyra értékeli Tarn fáradozását. A pegazusnak pedig többre nem is volt szüksége ahhoz, hogy úgy érezze, megérte. Igen, ez a pillanat bőven megérte a rászánt időt, pénzt és a hozzá tartozó utánajárást és megaláztatást.
– Nem akarok udvariatlan lenni… gondolom nem szeretnétek… nézni, ahogy eszem… – mosolygott tétován Dave.
– Engem egyáltalán nem zavar – hazudta Tarn, azzal játékosan megbökte a férfi vállát. – Ami pedig Creamet illeti…
Ravaszkás mosollyal a másik levetett nyeregtáskához fordult, majd vontatottan előhúzott belőle egy jó nagy és érett mangót. A thesztrál reakcióját majdnem olyan élvezetes volt végignéznie, mint az emberét a húsra, bár picit más okból. Ahogy denevérpóni szeme a gyümölcsre siklott, a pupillái kitágultak, és a kissé tátva maradt szájából tisztán láthatóan még a nyála is kicsordult. Két szárnycsapással később Cream már ott állt Tarn mellett, és remegő patával nyúlt a mangóért.
– Szeretlek – suttogta érzékien a thesztrál, ahogy végigsimította a gyümölcs héját.
– Menjetek szobára! – vigyorgott Tarn, majd Dave felé fordulva hozzátette: – Előre szólok, ez eléggé… pikáns lesz!
A férfi jóízűt kuncogott, azzal összeborzolta a pegazus sörényét, a pillanatnyi figyelemelterelést kihasználva Cream pedig kikapta a patájából a finomságot, és azonnal neki is látott a fogával kibontani. Dave felült az ágyára a hússal együtt, és ráérősen, de látható élvezettel nekilátott az elfogyasztásának. Tarn se bírta tovább, és elővette a saját magának elpakolt szalmaburgert, és ő is csatlakozott hozzájuk. Evés közben pedig újra és újra Dave-re vándorolt a tekintete. Még ha a húsfogyasztásával nem is tudott egészen megbékélni, kellemes érzéssel töltötte el, hogy szerezhetett neki egy jó napot.