Beilleszkedés
Napvirág sejtése beigazolódott, azaz valóban senki sem próbálta útját állni a városnéző körútja során. Ami azt illeti, túl nagy feltűnést se keltett, ami a helybéliektől szögesen eltérő szőrszínét, vagy a ruházatát tekintve azért elég meglepő volt. Na, nem mintha panaszkodhatott volna… Amilyen alaposan átvilágították a határátlépésnél – és amilyen óvintézkedéseket alkalmaztak az equestriaiak a Fagyott Városok követével szemben –, arra számított, hogy őt is mindenhová követni fogják, vagy akár a szájába is rágják, hova mehet, hova nem. Bár… jobban belegondolva ő földipóni volt, így az általa gyalogosan elérhető részek úgy nagyjából az egész város egyhuszadát tették ki, szóval ha valamit titokban akartak előle tartani, nem volt nehéz dolguk.
Mindazonáltal a feliratokkal jobban meggyűlt a baja, mint arra számított, habár a saját névtáblájából kiindulva nem volt kifejezetten jogos a meglepődése. Viszont arra, hogy a lidércek miért nem a saját nyelvüket használták a saját városukban, képtelen lett volna magától logikus magyarázatot találni, megkérdezni pedig nem akarta, legalábbis egyelőre. Amíg egyedül volt, nem akart feleslegesen még az eddiginél is jobban kitűnni a lakosok közül, és főleg nem olyasmivel, amivel a saját idegenségét és tudatlanságát támasztaná alá. Így viszont teljesen véletlenszerűen ment be helyiségekbe, ami nem egyszer szült kényelmetlen szituációt – főleg saját maga számára. Például egyszer – ha jól értelmezte – egy idősgondozó szobába sikerült betévednie, aztán ott téblábolhatott a földre terített pokrócokon heverő, és őt értetlenül bámuló ráncos lidércek között. Egy másik alkalommal meg szándékán kívül sorban állást kezdeményezett, mikor az egyik üreg bejárata mellett leállt kisilabizálni egy hosszabb feliratot, majd mikor megfordult, akkor vette észre, hogy már három lidérc is ácsorog mögötte. Mikor aztán értetlenül félrehúzódott – nem mintha elállta volna előlük az utat –, egymás után be is mentek, közben jó alaposan megnézve őt maguknak… Neki meg nem volt kedve ezek után utánuk menni, hogy kiderítse a szoba funkcióját.
Voltak azért aranyos pillanatok is a bolyongása során, mint például amikor véletlenül betévedt egy osztályterembe, vagy valami hasonlóba. A lényeg, hogy odabent lidérc csikók tanultak éppen valamit, bár az nem derült ki, mit, ugyanis a tanítójuk, amint észrevette őt, hunyorogva a szemébe nézett, és átváltott póni nyelvre. A kicsik is némi izgatott forgolódás és nézelődés után igyekeztek pöszén és katasztrofális nyelvtannal csatlakozni hozzá. Nem ütöttek meg még igazán egy alapfokot sem, csak ilyen ez vagyok-az vagyok, ezt csinálom szinten társalogtak, és Sunflowernek igazán nem is volt ilyesmire igénye – sokkal inkább arra, hogy a lidércek nyelvét élesbe gyakorolja –, de mi tagadás, tényleg jól esett hallani őket. A lidérc csemeték pedig, ha nem is voltak olyan cukik, mint a póni csikók, azért megmelengették a szívét. Ezelőtt kizárólag felnőttekkel találkozott, így eleinte elég bizarrnak tűnt, hogy a kétharmaduk ha enyhe mértékben is, de folyamatosan füstölt. Bizonyára más kapcsolatban lehettek az árnyakkal, mint a nagyobbak…
A tanteremben egész sok időt eltöltött, mivel úgy érezte, itt valóban szívesen látják, függetlenül attól hogy senki nem kérdezett tőle semmit. Többek között azt sem, egyáltalán mit keres ott. Még távolról sem volt elég soká távol az otthonától, hogy ténylegesen hiányozni kezdjenek az otthoni nyelv és kultúra, viszont a tanító – és a diákjai – kéretlen figyelmessége rengeteget jelentett neki. Kicsit máris igazolva érezte a sejtését, amiben pedig a határon őket fogadó, és minden lényegtelen apróságba már csak azért is gyerekesen belekötő lidércek kissé elbizonytalanították: hogy igenis vannak olyan lidércek, akik nem egyből ellenségesek minden idegen felé. Ha csak még néhányukkal összehozza a szerencse, akár egész jól meg is alapozhatja az itteni egzisztenciáját!
Mindazonáltal nem tudta megállapítani, mennyi ideje bolyongott már a föld alatt, mikor észrevette, hogy valaki követi. Az biztos, hogy a föld szintjébe még el se jutott, és még a lépcsőket se járta be teljesen, viszont a föld alatt a napszakok változásának a követése nem volt opció, órát pedig nem jutott eszébe hozni magával – na nem mintha nem lett volna biztos benne, hogy a vendéglátói azt is elkobozták volna tőle úgyis. Na, de lényeg a lényeg: mikor épp a szobája felé igyekezett vissza, hogy azért harapjon már valamit, össze-vissza nézelődve kiszúrta, hogy az egyik lidérc jön utána. Nem repült, hanem gyalogolt, és nem maradt le annyira, hogy ne lehessen észrevenni, ugyanakkor nem is szólította meg, vagy hívta fel magára a figyelmet, szóval Sunflower nem igazán értette a dolgot. Túl sokat nem akart belegondolni a dologba, mivel az ösztönei nem fújtak riadót, de azért megnyugodni sem tudott teljesen. Eltartott egy darabig, mire cselekvésre szánta el magát ezzel kapcsolatban, akkor viszont egyszer csak patán fordult, és egyenesen elindult az őt követő lidérc felé. A szürke csődör azonnal megtorpant, amint szembefordult vele, és mikor már csak néhány lépés választotta el őket egymástól, barátságosan lehunyta a szemét.
– Vész Bajnokának üzenetét hozom, Sunflower Ironseed – sziszegte puhán a lidérc. Amilyen tisztán ejtette ki Sunflower nevét, a kanca feltételezte, hogy Pulsar kifejezetten megkérte őt, hogy a lidércek nyelvén szóljon hozzá. Meglepő figyelmesség, hogy emlékezett ilyen részletekre ennyi idő távlatából is… – Vezérünk restelli, amiért nem volt alkalma megjelenni a fogadásodra. Szeretné viszont kérni, csatlakozz hozzá vacsorára, amennyiben ez nem jelent gondot neked.
Oké, ilyesmire nem számított, vagy legalábbis nem ebben a formában. Nyilván előbb-utóbb mindenképp be lett volna hívva Pulsarhoz audienciára, és inkább előbb, mint utóbb. Ugyanakkor inkább tartott volna reálisnak egy hivatalosabb találkozót, egy hivatalosabb invitációval. Persze azért így is hamar túl tudta tenni magát az első meglepetésen, és rábólintott, amit mondjuk a lidérc csukott szemmel aligha láthatott.
– Köszönöm a meghívást, örömmel fogadom el! – sziszegte hunyorogva.
– Amennyiben igényled, szívesen odakísérlek máris – jelentette ki a szürke csődör.
– Ó! – csapta fel a füleit a földipóni. – Az remek lenne, köszönöm!
A lidérc további biztatást nem is várt, pusztán kinyitotta a szemét, szárnyra kapott, elrepült Sunflower mellett, majd mögötte újra leszállva a lépcsőn elindult abba az irányba, amerre a kanca eredetileg is igyekezett. Így aztán Sunflower nem tudta eldönteni, hogy csak azért nem állította meg korábban, és lopakodott mögötte, mert amúgy is jó felé ment, vagy más húzódott meg a háttérben. Igyekezett azért nem túlgondolni a dolgokat, hanem a pillanatra koncentrált, nehogy a korlátok híján lezuhanjon a mélybe. Izgult, de azt is ugyanezzel a módszerrel próbálta uralni. Bár teljesen logikus volt, hogy Pulsar látni akarta őt – és az sem lett volna valóban valóságtól elrugaszkodott lépés, hogy akár Üres Városban személyesen fogadja –, most érzésre mégis kicsit túl hamar hívatta magához. De tisztában volt vele, hogy ezt is csupán azért érzi így, mert most nem volt felkészülve arra igazán, mit kell mondania, vagy egyáltalán miről kell beszélnie. A lidércek vezére legutóbb sem volt egy kifejezetten egyszerű tárgyalópartner, még ha a népének átlagánál könnyebb is volt vele szót érteni.
A magát be sem mutató kísérője a szobájától nem túl messze egy kicsi üregbe vezette, ahol egy szépen megterített kőasztal, valamint a Vész Bajnoka várta személyesen. Pulsar ezúttal sokkal jobban festett, mint amikor legutóbb látta: nem tűnt távolról sem olyan fáradtnak, a tengerkék sörénye pedig úgy lebegett a nyaka mögött lassú hullámzással, mint Celestia Hercegnőnek, vagy Lunának szokott. Sunflower ugyan nem tudta, milyen mértékben jelezte ez, hogy visszatérőben az ereje, de meglehetős magabiztossággal merte feltételezni, hogy erről lehet szó. A szürke csődör halványan elmosolyodott, amikor észrevette, és a legutóbbi alkalomhoz hasonlóan felállt a fogadására. Ezúttal azonban tovább is ment ennél, s közelebb jött a kancához, majd a szemébe nézve meghajolt. Sunflower kicsit elbizonytalanodott, hogy cserébe lidérc módjára próbálja-e viszonozni a gesztust, ám hogy soká ne várassa, végül inkább egy pukedli mellett döntött.
– Örülök, hogy végül a pónik téged küldtek, Ironseed Sunflower – sziszegte mélyen a szemébe nézve Pulsar.
– Részemről a megtiszteltetés, Vész Bajnoka! – felelte ő hasonlóképpen. – Megkérhetlek, hogy szólíts Napvirágnak?
Pupillák nélkül nehéz volt megmondani, de Pulsar mintha tétován ide-oda nézett volna, mint aki összezavarodott a felvetéstől.
– Napraforgó? – kérdezett vissza enyhén meghajtott és félrebiccentett fejjel a csődör.
Sunflower kinyitotta és visszacsukta a száját. A lidérc szóhasználata meglehetősen fura volt, viszont ismerte már őt annyira, hogy tudja, mindkét nyelvet kellőképpen ismeri, hogy nála nagyobb valószínűséggel kerülje el a félrefordításokat. Ugyanakkor valahogy nem is érezte annyira sajátjának a Pulsar által ajánlott nevet. Sejtette, mire gondolhatott, valahogy mégsem illett hozzá a „forgás”.
– Ha lehet, maradnék a Napvirágnál – mondta kissé zavartan elmosolyodva.
– Ahogy kívánod… Napvirág – bólintott halványan viszonozva a mosolyát, majd az egyik patájával az asztal felé intett. – Kérlek, csatlakozz hozzám!
Sunflower ezt már úgy fogadta, hogy lehunyta a szemét, és a csődör felé lépett, hogy kimutassa a bizalmát. Piszkosul nehéz volt így, hogy nem láthatta a reakcióját, de azért sokat segítettek a Luna Hercegnővel és Swatterrel folytatott közös gyakorlások. Utána pedig, mikor ezt a fontos lépést fizikailag és metafizikailag is megtette, újra fölnézett, Pulsar pedig félrehúzódott az útjából. Meglepetésére viszont a csődör nem a helyére ült vissza, hanem kihúzta neki a széket, és mikor helyet foglalt rajta, vissza is tolta vele együtt. Ha egy póni tette volna ezt, nem dobta volna hanyatt tőle magát, de egy lidérctől tényleg nagy dolog volt!
– Kellemesen telt az utad errefelé? – kérdezte Pulsar, miután ő maga is visszaült Sunflowerrel szemben.
– Igen, Vész Bajnoka, köszönöm kérdésed – felelte tétován ő.
– Elég hideg az idő most már itt északon, remélem nem fáztál – mondta félig lehunyt szemekkel a csődör.
– Tanultam a legutóbbi alkalomból, így nem – biccentett immár ő is hunyorogva.
Noha nem értette, mire megy ki a játék, kénytelen volt belemenni. A lidércek praktikusan gondolkodtak, s nem szerették a felesleges beszédet, Pulsar mégis olyan benyomást keltett, mintha csak beszélgetni próbált volna mindenféle apróságokról. Talán csak a gyanakvását akarta elaltatni, vagy a bizalmába akart férkőzni azáltal, hogy ennyire póni-módjára volt udvarias vele szemben? Fogalma sem volt, mit érhetne el ezáltal, de óvatosnak kellett lennie…
– Ezt örömmel hallom – pislogott lassan a lidérc. – És, jól érzed magad itt, nálunk?
– Természetesen – felelte ő rezzenéstelen arccal. – Régóta vártam, hogy eljöhessek ide és a saját szememmel láthassam a Fagyott Városokat. Nem okozott csalódást.
– Remélem, a fogadtatás sem okozott csalódást, Napvirág… Az Árnyék Tanács elég szigorúra szabta a belépésed feltételeit, úgy hallottam.
– Nos, ne… nem mondom, hogy kellemes volt – mondta némi gondolkodás után Sunflower. – De érthetőnek tartom a fenntartásaikat.
Pulsar szemlátomást megkönnyebbülve bólogatott.
– Ha viszont van rá lehetőség, a tükröt szeretném visszakapni – folytatta végül a kanca, mikor úgy látta, nem csinál gondot, ha szóvá teszi. – Követként kötelességem jelentéseket tenni Luna Hercegnőnek, vagy a megbízottjának.
– Értem. Jogosnak tartom a kérésed, Napvirág. Megpróbálok közbenjárni az Árnyék Tanácsnál az ügyedben.
– Köszönöm.
Egy darabig csupán némán meredtek előrefelé, jóval hosszabb ideig, mint ahogy az odahaza udvariasnak számított volna, de Sunflower nem bánta. Ami számított, az a szándék, a lidércek vezére pedig már kimutatta felé a vendégszeretetét. Eddig sem várhatta volna tőle, hogy a pónik szokásai szerint fogadja, s egyébként is, neki még szoknia kellett az itteni viszonyokat. Pulsar mellett pedig, bármilyen idegen is volt a számára, biztonságban érezte magát. Legalábbis annál biztonságosabb helyzetet nem tudott volna elképzelni idebent, mint ha vele van…
– Névtelen szakácsomnak volt már alkalma pónikat étkeztetni – szólalt meg egyszer csak újra a csődör. – Földipónival viszont még nem akadt dolga. Mindketten kíváncsiak vagyunk, sikerült-e eltalálnia az ízlésedet.
– Hálás vagyok – mosolyodott el újra Sunflower. – És egyszerű kanca; nincsenek nagy igényeim. Értékelem azért az igyekezetét.
– Ennek igazán örülök – hunyorgott barátságosan Pulsar. – Elég nehéz idefent hozzájutni sok olyan alapanyaghoz, ami Mezőföldén teljesen hétköznapinak számít. Ami azt illeti, a hozzájuk tartozó receptek megszerzése sem sokkal könnyebb feladat.
– Mivel érdemeltem ki ezt a különleges bánásmódot? – vonta fel meglepetten a szemöldökét ő.
– A Fagyott Városok vendége vagy, Napvirág – emelte meg felfelé tartva a patáit a lidérc. – Úgy találhatod, egyesek nem nézik jól szemmel ittléted, de az Árnyék Tanács döntését mind elfogadták. Ez, ha azonnali barátságot nem is jelent, azt igen, hogy egyként tekintsenek rád velünk. Amíg köztünk jársz, gondoskodni fogunk róla, hogy a szükségleteid kielégüljenek. Skete pedig szereti a kihívásokat. Neki az jutalom lesz, ha élvezettel fogyasztod, amit készített.
– Bizonyára így lesz – érintette a szügyéhez a lábát Sunflower. – Remélem, személyesen is hálát mondhatok neki később.
Pulsar visszaengedte a patáját az asztalra, aztán a füleit ingatta kissé, és becsukta a szemét. Mikor Sunflower is meghallotta a puha lépteket, ő is követte a példáját, s így várták meg, míg az ételt hozó lidérc eléjük pakolt mindent. Több körből sikerült csak, de a kanca kitartott, és nem nézett fel újra, míg a halk, kristályos csengettyű meg nem szólalt. Addigra már újra csak ketten voltak a kis étkezőben, az immár egyszerűen, de változatosan megterített asztal előtt. Viszont… hiába volt nyitva a szeme, a dolgok nagy részéről így se tudta megállapítani, hogy micsoda. Érdekes, hogy a partnere tányérjának tartalmát ellenben azonnal felismerte…
A csődör meglehetősen egyszerű módon ezüstporral megszórt szénát kapott kristálybogyókkal, és ezekből sem túl nagy mennyiséget. Ezzel szemben Sunflower előtt egy mélytányérban valami sűrű, sötétbarna massza volt, mellette egy másik tálkában ugyanolyan szintű, redőzött, patányi méretű lapocskák, egy magasabb, áttetsző edényben pedig valamilyen másikféle bogyók. Egy újabb neki szánt tálkában kicsi, hófehér, nedvesen csillogó ovális valamik voltak, ám azokra legalább volt tippje, mik lehetnek. Főtt tojás. Ilyesmiken nem is kéne meglepődnie, elvégre ha úgy kellett utánaolvasniuk, simán találhattak arra vonatkozó adatokat, hogy a földipónik közül többen szerették a tojást és az azt alapanyagként felhasználó élelmiszereket, mint bármelyik másik típusú póni. Néha ő maga is megkívánta, mondjuk akár évente egy egész alkalommal is, de alapjáraton nem kifejezetten kedvelte. Kicsit olyan lenne, mintha egy pegazusnak szolgálnának fel halat…
– Oh… jó étvágyat! – szólalt meg váratlanul póni nyelven Pulsar, bizonyára látva a tétovázását.
– Köszönöm! – érintette össze maga előtt a patáit Sunflower.
– Valami gond van esetleg? – kérdezte a csődör, azonnal átlátva rajta.
– Nem, csak kicsit meglepődtem – vallotta be ő, majd a gyanús színű és állagú masszára mutatott. – Szabad lehet megkérdeznem, ez micsoda?
– Humusz – közölte a lidérc, miután futólag rápillantott a tálkára, majd látva Sunflower döbbenetét folytatta: – Hagyományos földipóni étel, ha jól tudom. Megtalálható benne minden, amire egy felnőtt kancának szüksége lehet. Bizonyára nem úgy készítette el szakácsunk, ahogy megszokhattad, de nagyon igyekezett, így reméljük elnyeri így is a tetszésed.
Most… nem tudta eldönteni, a vendéglátója csak ugratja, gúnyolódik, vagy egyenesen sértegeti. Bár Manehattanben nőtt fel, ahol a földipónik erős többségben voltak, azért hallott ezt-azt, hogy más térségekben szokták ilyesmivel csúfolni a fajtáját, sőt – bár ez tán csak városi legenda volt –, olyan iskolák létezéséről is hallott, ahol a pegazusok és unikornisok konkrétan földet etettek szívatásból a földipóni testvéreikkel. A lidércek eddig általában véve barátságtalanak, vagy jobb esetben közömbösek voltak vele szemben. Pulsar viszont… nem tűnt sem rosszindulatúnak, sem túlzottan humorosnak…
Ellenben a csődör láthatóan és nyíltan figyelte őt. Őszintén kíváncsi volt a reakciójára, de hogy ez csak azért volt, mert azt akarta kideríteni, bedől-e a trükknek, illetve megsértődik-e a dolgon, és jelenetet rendez, nem lehetett tudni. Igaz, ismét végiggondolva ha Equestriát akarták volna diplomáciailag sértegetni, vagy őt magát szerették volna megalázni, ezt sokkal egyszerűbben és kényelmesebben is megtehették volna, amilyen kiszolgáltatott helyzetben volt jelenleg. Mondjuk… az is könnyen előfordulhatott, hogy tényleg teljes mértékben jót akartak, csak az információik voltak hiányosak…
A fenébe is, nem lehetett ennyi információ birtokában dönteni! Sunflower megvillantott egy kissé erőlködő mosolyt a partnere felé, aztán a kanalát megragadva lendületesen belemert a masszába. A szájához emelte az evőeszközt, s az arcizmait megfeszítve, az összeszorított fogain keresztül beleszürcsölt…
– Ez… fűszeres – állapította meg kisvártatva.
– Sajnos nincs hozzáférésünk ugyanazokhoz a fűszerekhez, mint a mezőföldeieknek – mondta Pulsar, miközben ő is nekilátott kényelmes tempóban az evésnek. – Vagy a szakács elnézett valamit, és fűszer nélkül eszitek? Következő alkalomra megoldható, hogy anélkül készítse el, ha ezt szeretnéd.
Továbbra sem érződött úgy, mintha az egész egy bugyuta csel lett volna. És… bármi is volt ez az izé, Sunflower meglehetősen magabiztosan ki merte jelenteni, hogy nem föld. Ami azt illeti, tényleg ehetőnek tűnt.
– Nem, ez… kifejezetten kellemes – ismerte be kissé megkönnyebbülve. – Kicsit sós, meg erős így magában.
– Feltételezem, ahhoz kaptad akkor a kenyeret – biccentett felé komolyan, és továbbra sem kioktatóan a lidérc.
Talán a barna lapocskákra gondolhatott… Sunflower nem akart hülyének látszani, ezért megvárta, míg a beszélgetőpartnere visszatér a saját tányérához, s csak aztán húzott ki egyet közülük, és a biztonság kedvéért azt is feltűnésmentesen megszagolta. Nos tényleg gabona-szaga volt. Ahogy megkóstolta, valóban félreismerhetetlenül kenyér íze volt, bár pontosan olyan száraz volt, mint amilyennek kinézett – azaz egy súlycsoportban volt a katonai alakulatok fűrészpor-szeletével. Hamar kitapasztalta viszont, hogy a barna masszával tényleg egész jól kiegészítették egymást: a kenyér tompította annak az intenzív ízét, a „humusz” meg felpuhította kicsit annak az állagát.
Így már egész kellemes volt a vacsora, s lassacskán a többi odakészített étellel is meg mert próbálkozni. Finom volt minden, de ahhoz képest, hogy elvileg a saját kultúrájához próbálták igazítani a menüt, meglepően egzotikusra sikeredett. Amit nem is bánt, noha némiképp aggódott amiatt, hogyan fog hozzászokni, ha hosszabb távon kell ilyesmiket fogyasztania. Vagy, persze, talán ez csak kivételes alkalom volt, és a napjai többségében saját magának kell gondoskodnia az étkezéséről. Ha valóban ugyanúgy hozzáférése lesz – vagy van – a raktárakhoz, mint a Fagyott Városok polgárainak, biztosan talál majd olyan alapanyagokat, amikkel legalább részlegesen reprodukálhatja majd az otthoni konyhát.
Mindazonáltal a vacsora további része csendben telt. Olyan szempontból is, hogy kívülről sem szűrődtek be lényegében zajok. Bár diplomáciai tárgyalásra számított, nem lepődött meg, hogy Pulsar nem próbált vele beszélgetni evés közben. Ugyanakkor kicsit feszélyezte, hogy a lidérc nála sokkal hamarabb végzett – pedig láthatóan nem sietett –, utána pedig csupán némán, lehunyt szemekkel, de felé fordított fülekkel figyelte őt. Sunflower nem akart kapkodni, ugyanakkor a saját bőségesebb tálaiból sem szeretett volna túl sokat meghagyni – vagy mindent teljesen elpusztítani –, nehogy úgy érezzék, nem volt az ínyére, vagy túl kevés volt, amit elé raktak.
Mikor aztán Sunflower lerakta az evőeszközeit, és jobb híján a lábába megtörölte a száját, a vele szemben ülő csődör újra kinyitotta a szemét.
– Köszönöm, hogy csatlakoztál hozzám, Napvirág – mosolyodott el halványan a lidérc. – Remélem, nem veszed tolakodásnak, ha holnapra is meghívnálak, hogy vacsorázz velem.
– Ellenkezőleg, megtisztelsz vele, Vész Bajnoka! – viszonozta a gesztust Sunflower. – Az étel is nagyon finom volt.
– Örömmel hallom – húzta ki magát a csődör, a mellső patáit az asztalra helyezve, ami mozdulatát Sunflower is gyorsan követte. – Most bocsáss meg, kérlek, de az erőmből nem futja, hogy komoly kérdésekkel foglalkozzak nemzeteink kapcsán a mai napon. Úgy hiszem, és nézd el rosszhiszemű feltételezésem, de a környezetváltozás és az új lakhely számodra is épp elég megpróbáltatást jelenthet, hogy ne kívánd a hozzászokás időszakát munkával eltölteni. Ha megfogadod javaslatom, most pihenj le, s az elkövetkező napokat még inkább csak könnyedebb ismerkedéssel töltsd el.
– Öm… köszönöm – motyogta meglepetten ő. – Természetesen értékelem megértésed, de miattam tényleg nem szükséges átalakítani a… naptervedet. Dolgozni jöttem ide, minden más várhat.
– Dicséretes, ám ha neked nem is, nekem szükségem van némi pihenésre – kelt fel az asztaltól Pulsar, s kinyújtóztatta a szárnyait. – Ha igényt tartasz rá, megkérhetem Titkos Utak Vándorát, aki idekísért, hogy vezessen körbe a városban. Amennyiben igényt tartasz rá, az Árnyék Tanács holnapi ülésére is elmegy veled. Mondanám, hozzám is bármikor fordulhatsz, de holnap estig nem leszek elérhető. Az újbóli találkozásunkat ettől függetlenül várom.
Sunflower is fölállt a helyéről, s kihúzva magát lehunyta a szemeit, úgy bólintott. Mikor a csődör halk patakopogással távozott, újra fölnézett. Végigfuttatta a szemét a közös vacsorájuk maradékán, aztán leheletnyit megrázta a fejét. Ez az egész… mégis mi volt?
* * *
Megfogadta Pulsar tanácsát, és aznap már nem folytatta a felfedező körútját, hanem egyenesen a saját szobájához ment. A csődör ígéretéhez híven a lidérc visszafelé is kísérte, igaz, ugyanúgy mögötte lemaradva jó néhány lépéssel. Sunflower kíváncsiságból elsőre túl is ment a szobáján, mintha eltévedt volna, mire Vándor valóban hamarosan repülve ott is termett mellette, és halkan útbaigazította, hozzátéve azt is, hogy nem megszabni akarja, merre menjen, csak úgy nézett ki, mintha eltévesztette volna az irányt.
Érdekes volt megtapasztalni a lidércek udvariasságának a másik végletét is, noha Sunflower nyilván nem bánta a dolgot. A napja azonban így is épp elég mozgalmas volt, így nem tervezvén semmi mást csupán levetkőzött és bebújt a takarója alá. Sokáig nyitott szemmel feküdt csak a múlton és a jövőn rágódva, de paradox módon ezúttal sokkal kevesebb aggodalommal, mint otthon, vagy a vonaton tette. Jobban belegondolva azért mégis logikus volt a dolog. A nehezén még nem volt túl, nyilván, ugyanakkor végre megtehette azt az egy lépést, ami a legtovább volt akadályozott a számára, és a legtöbb változással és ismeretlennel járt. Pesszimistán viszonyulva a helyzethez számíthatott volna arra is, hogy a lidércek ugyanúgy fognak viszonyulni hozzá, mint a határőreik. Ha így lett volna, sem változott volna semmi lényegi, de a jelen helyzetében elégedett lehetett a vendéglátói hozzáállásával vele szemben.
Különös és ismeretlen volt minden, s az, hogy a régi írásokban utánaolvashatott, csupán valami nagyon halvány körvonalat adott neki, amiről túlzás lett volna azt állítani, elegendő volt az új világában való navigálásához. Mégis, a két legfurcsább tapasztalata eddig a nyelv volt, és Pulsar viselkedése. Számított különböző dialektusokra, amikbe már Üres Városban is sikeresen belefutott, és hiába a rengeteg gyakorlás, még erős koncentrálás mellett is alig értett az ottaniak beszédéből valamit. Viszont az írás, amit város szerte használtak, teljesen idegen volt a számára. A kiképzése részeként természetesen meg kellett tanulnia lidércül olvasni is, azonban a szövegek, amiket használtak, még csak nem is úgy néztek ki. Rendesen olvasható póni betűkből álltak, kiejtve őket viszont egyik nyelven sem voltak értelmezhetőek. A praktikusságra törekvő lidérc-vezér pedig komolyan azért hívta volna meg vacsorázni, hogy… összeismerkedjenek? Nem arról van szó, hogy Sunflower egyébként ezt haszontalannak, vagy akár kényelmetlennek látta volna, de elméletben a lidércek roppant jól el tudtak vonatkoztatni a tárgyalópartnerük személyétől, így őróla is bőségesen elég információnak kellett lennie bárki számára mindaz, ami a névtábláján állt.
Bár az elalvás kicsit nehézkesen ment, a hűvös levegő és a meleg takaró segített neki, hogy sokáig és mélyen aludjon. Legalábbis így érezte, mivel órája még mindig nem volt, amin ellenőrizhette volna. Frusztrálta, de nem tehetett ellene semmit, így inkább elengedte a dolgot. Újra fölkelt hát, magára öltötte a ruháját, aztán egy pillanatra megtorpant, ahogy a pillantása a névtáblájára esett. Ugyanúgy nézett ki, mint tegnap, és talán fel se tűnt volna a változás rajta, ha nem a neve lett volna rajta más. És bár nem emlékezett, hogyan fordították le eredetileg, most „Sol:blom Järnkärn” állt rajta, ami egész biztos nem ugyanaz volt, mint a legutóbbi. Pár percig csupán gyanakodva forgatta, aztán eszébe jutott a beszélgetése Pulsarral. Szóval reménykedett benne, hogy a csődör a háta mögött csak a félrefordítást akarta kijavítani…
A barlang-szobából kilépve senki sem várta, legalábbis eleinte, aztán kisvártatva újra felbukkant mellette könnyed szárnycsapásokkal felzárkózva a kísérője, s megkérdezte, merre szeretne menni. A „délelőttje” így egyszerűen és extremitásoktól mentesen telt reggelizéssel – végre megtudta, hol van a közös élelmiszerraktár – és városnézéssel. Az idő követhetetlensége miatt csak a saját éhsége alapján döntötte el, mikor kéne ebédelnie, mikor azonban elindult volna megvalósítani a tervét, Vándor újra odaröppent mellé.
– Ha részt szeretnél venni az Árnyék Tanács gyűlésén, ideje indulnunk – jegyezte meg halkan, a füléhez hajolva.
– Köszönöm – bólintott ő. – Odavezetnél, kérlek?
Talán jobban tette volna, ha hallgat Pulsarra és nem veti magát bele azonnal a lidércek politikai életébe, hanem marad az ismerkedésnél. Talán nem lesz így ez se több egy újabb rizikó– és stresszfaktornál a számára. Ugyanakkor egyszerűen muszáj volt csinálnia valamit túl azon, hogy a saját kedvére nézelődik. Élvezte a helyzetét, a puszta tényt, hogy ilyen kiváltságos személlyé válhatott a kiküldetéséből kifolyólag, ám minden egyes szót komolyan gondolt, amit a két Hercegnővel váltott. A feladata mindenek felett állt. És – ha minden igaz – egyébként is lehetett jelen mint néma résztvevő, ezzel elkerülve a veszélyét annak, hogy véletlenül bármi ostobaságot csináljon. Ennél jobb módját pedig nem látta annak, hogy betekintést nyerjen a Fagyott Városok működésébe.
Vándor az eddig látott legnagyobb terembe vezette be őt, a kacskaringós lépcsősor alsó régiójában. A belépő egy pár méter széles lapos részen találhatta magát, aztán onnan félkörívben, mint egy egyetemi előadóban, lépcsőzetesen emelkedő „nézőtér” volt kialakítva. Igaz, itt nem voltak padok, sem semmilyen berendezési tárgy, követve a lidércek minimalista stílusát. Legalábbis Sunflower elsőre ezt hitte. Mikor azonban a jövetelüket érzékelve fellobbantak szokásos hideg fényükkel a mágikus fáklyák, megláthatta a terem díszítését. A legmagasabban elhelyezkedő ülőhelyek fölött körben kőkeretes festmények voltak kihelyezve, többnyire lidércek portréival, vagy különböző tájképekkel. Egy lógott ki nagyon közülük: egy sematikus világtérkép, különböző színekkel feltüntetve az országokat. Természetesen itt is ugyanazt a nyelvet használták az országok megnevezéséhez, így saját magukat „Iskbyarna” felirattal látták el, míg a griffek kontinensén lévő fajtársaikat „Myrklands”-ként, magukat a griffeket pedig „Griperike”-ként jelölték. Ezek után már kevéssé volt meglepő – mi több, kellemes megerősítésként szolgált –, hogy Equestria „Ängsjordsland” néven szerepelt, ami így valóban egybevágott a kanca kitűzőjével.
Mindenesetre amíg ő nézelődött, megérkezett az első lidérc, egy vérvörös sörényű csődör formájában. A jövevény pár másodpercre megállt, hogy megbámulja, aztán végül nem fűzött kommentárt a jelenlétéhez, csupán szárnyra kapva elhelyezkedett a félkör közepén, az ötödik sorban. Hogy ez bejáratott ülőhely lehetett neki, vagy csak nem akart túl közel jönni, Sunflowernek nem volt lehetősége eldönteni, megkérdezni meg nem akarta. Tovább tanulmányozta hát a térképet, újabb érdekességek után kutatva, s közben a szeme sarkából figyelve az érkezőket. Nagyon időben jöhettek a kísérőjével, mivel az első érkezőre sem kellett sokat várnia, és utána is nagyjából fél percenként repült vagy sétált be egy-egy újabb lidérc. Hamarosan ő maga is inkább leült a nézőtér széle felé, hogy ne legyen senkinek se útban – ugyanakkor abban természetesen a színe és ruhája miatt sem reménykedhetett, hogy ott kevésbé lesz feltűnő.
A lidércek közül voltak páran, akik egészen a legelső fok előtt foglaltak helyet. Rajtuk sem látszott semmilyen különleges megkülönböztetőjegy, de Sunflower élt a gyanúperrel, miszerint ők lehettek az Árnyék Tanács. Ezen feltételezése pedig hamar beigazolódott, mikor ugyanis az ő létszámuk elérte a tizenkettőt, mindannyian egyszerre felálltak, és szembenéztek a gyülekezőkkel, ő pedig felismerte közöttük Utolsó Szikrát, aki Pulsart kísérte, mikor visszatértek a csomópontok lezárásából. Ezen túlmenően nem volt semmi ceremónia, a tagok egyszerűen visszafordultak egymás felé, egy kicsi kört alkotva a terem fókuszpontjában. Egy darabig még így se szólaltak meg, csupán némán nézték egymást, aztán egy kivételével mind helyet foglaltak. Sunflower nem ismerte a rikító rózsaszín sörényű csődört, aki állva maradt, bár ez nem sok mindent jelentett, figyelembe véve, mennyi ideje volt a városban.
– Megkaptuk az első üzenetet Mezőfölde fővárosából Üres Árnyak Lovagjától – jelentette ki a lidérc. – Ahogy számítottunk rá, a pónik ellenőrzik minden mozdulatát, és cenzúrázzák a levelei tartalmát. Az előbbi feltételek mellett sikerült találkoznia a vizek népének követével és a sötét alikornissal. Atrocitás nem érte, az ellátását megfelelőnek találja. A pónik hajlandóságot mutattak a tárgyalásra, de konkrétumok nem kerültek szóba. Várja a további utasításokat és információkat.
A kurta beszámoló után a csődör visszaült a helyére, s két másik lidérc állt fel. Egy darabig csak nézték egymást, aztán az egyikőjük szóra nyitotta a száját.
– További utasítás egyelőre nincs, minden halad a tervek szerint. A rítus még a tervezési fázisban van, csak számításokat végzünk. Az Árnyékszövők nem kívánják bevonni a pónikat vagy az alikornisokat az ellenőrzési– és tesztelési fázis előtt. Minden nélkülözhető erőforrásunkat erre összpontosítjuk, ami nem jelentékeny, míg meg nem kapjuk a Sötét Földektől a beígért támogatást. Amíg Vízvilággal nem ér össze a védőhálónk a pókokkal szemben, ez a mennyiség korlátozva marad. A griffmadarak segítsége szintúgy mérsékelt nem-anyagi téren. A Felemás instabilitásának fennmaradásáig az Árnyékszövők kiemelt óvatosságra intenek.
A beszélő visszaült a helyére, Sunflower pedig némán megköszönte neki, amiért ilyen lassan beszélt. Luna Hercegnő tanításának hála így sikerült minden egyes szót megértenie, még ha neki magának nem is sikerülhetett volna ilyen bonyolultan fogalmazni. És így is erőteljesen kellett támaszkodnia a korábbi ismereteire, hogy némi késleltetéssel rá tudjon jönni, mit értett a lidérc „pókok” alatt, illetve „Vízvilág” feltehetőleg Aquataniát jelentette náluk. Hát, továbbra sem esett jól, hogy a lidércek láthatóan szívesebben építettek kapcsolatokat a pónikon kívül bárki mással…
– Mint azt mind láthatjátok, Mezőfölde követe is megérkezett – mondta a másik. – Napvirágnak hívják, és az elsődleges vendégszobában kapott helyet. Vész Bajnoka kérte, hogy tolmácsoljam a kérését, miszerint szeretné visszakapni a mágikus tükröt, hogy Üres Árnyak Lovagjához hasonlóan üzeneteket küldjön a Sötétség Alikornisának.
Pár fej valóban Sunflower felé is fordult, de ezen túlmenően a lidércek továbbra sem szenteltek neki sok figyelmet. Igazából jobb is volt így. Sunflower csupán megvillantott egy halvány, barátságos mosolyt az érdeklődők felé, aztán ahogy a beszélő lidérc újra helyet foglalt, a többiek is ismét a gyűlésre fókuszáltak.
– A póni felszerelései átvizsgálás alatt vannak – emelkedett fel ezúttal Utolsó Szikra a helyéről. – Meglátom, mit tehetek, hogy meggyorsítsam a folyamatot. Mindazonáltal nem áll módunkban szabadabb kommunikációt biztosítani a póni számára, mint a pónik biztosítottak Üres Árnyak Lovagja számára. Mezőfölde követének fogadását azonban továbbra is elhamarkodott lépésnek találom. Nem rendelkezünk akkora kapacitással, hogy még egy tényezővel foglalkozzunk egyéb feladataink rovására. Minden egyes lidércre szükségünk lenne, hogy elfogadható mértékben tudjuk szavatolni a Fagyott Városok biztonságát a pókok és a változányok fenyegetése közepette.
Még miközben beszélt, egy másik lidérc is fölállt, de türelmesen, lehunyt szemmel megvárta, míg befejezi, és újra helyet foglal.
– A fenyegetettségünk jelentősen csökkent a Hamis Hold visszatértével – jelentette ki. – Ugyanilyen, ha nem nagyobb pozíciónyerést várunk Reménytől. A lépést meg kell tenni, és sohasem lesz kevésbé kockázatos. A Figyelők segítségével pedig még vész esetén is visszahúzódhatunk az árnyakba, ha maga a Fény Alikornisa támadna is ránk. Vesztek már el a Fagyott Városok kisebb ügyért is, de mindig vissza tudtuk, és vissza is fogjuk tudni foglalni őket. Sokan még örülnének is, ha kiszabadulhatnának.
Újra Utolsó Szikra emelkedett szólásra, amihez hamarosan meg is kapta a lehetőséget.
– Bármilyen csábítóan hangzik is, a szétszóródás túl rizikós egy olyan helyzetben, amikor az ellenségeink tudnak a létezésünkről, és képesek és hajlandóak is az összefogásra. Az árnyakba való visszatérés pedig utolsó lehetőségként kezelendő, hiszen bármily biztonságos is, nagymértékben korlátozza a lehetőségeinket. A Fagyott Városok elvesztése a jelen helyzetben súlyosan visszavetné a progressziónkat, ráadásul utat nyitna a pókok előtt északra. Még a Sötét Földekre menekülni a láng-lidércek közé is komoly visszalépés lenne Remény nélkül. Pozíció szempontjából Fő Város a kritikus, viszont a környezőek nélkül nem tudjuk katonailag ennyi lidérccel biztosítani. Több felderítő kell, több harcos, és több árnyékszövő. Nem vagyunk elegen.
Halk kuncogás járta be a termet. Sunflower körbenézett a forrása után kutatva, de nem úgy tűnt, mintha a jelenlévők közül valaki találta volna mulatságosnak a megállapítást. A tárgyalásba is szünet állt be, s a résztvevők kíváncsian forgatták körbe a füleiket, bizonyára a hang forrása után kutatva. Az időt Sunflower talán kihasználhatta volna arra, hogy utólag kicsit értelmezze meg kielemezgesse az eddigi társalgást, elvégre még a lassú beszéd és a dialektusok hiánya ellenére is eléggé megizzasztotta, hogy követni és memorizálni tudja az elhangzottakat. Az új érkező azonban az ő figyelmét is lefoglalta, főleg amikor felismerte benne Luna Hercegnő személyleírása alapján Selenist.
A narancsvörös sörényű kanca továbbra is jóízűen kacagva bizarr módon egyenesen a falból lépett elő, képlékeny, fekete masszaként kiszűrődve a repedésekből, s a levegőn újra alakot öltve. Ha az alikornisok nem figyelmeztették volna a lidérc jelentette különös veszélyre, egy ilyen belépő után valószínűleg Sunflower megérzései maguktól is riadót fújtak volna. Selenisből messziről sugárzott az erő és a magabiztosság. Hogy milyen volt a személyisége, csak az elbeszélésekre hagyatkozhatott, de ez a két tulajdonság már önmagában is épp elég kockázati tényezőt jelentett.
– Ha mondanivalód van számunkra, Hamis Hold a Csillagtalan Éjszakában, oszd meg velünk, kérlek! – szólt szárazon Utolsó Szikra, aztán helyet is foglalt.
– Túl kevesen vagyunk – állapította meg derűsen Selenis, kényelmesen körbesétálva az Árnyék Tanács lidérceit, néha a farkát is végighúzva a vállukon. – Mondjátok csak, az idő elfeledtette veletek, mi kell ahhoz, hogy többen legyünk? Elfelejtettétek, mit kell csinálni, hogy csikóitok legyenek? Talán bemutatókat kéne tartanunk a téren, hogy mindenki tisztában legyen az alapokkal?
– Ezen ötletedet elénk tártad már… több alkalommal is, Hamis Hold – felelt ezúttal már ültében az a csődör, aki legelőször megszólalt.
– És? – vonta fel hosszú szemöldökét Selenis. – Megfogadtátok a tanácsomat? Nem. Született azóta több csikó, vagy lett több kanca vemhes? Nem? Azóta is nyavalyogtok, hogy nem vagyunk elegen? Nekem nagyon úgy tűnik. Ahogy azt is hallom és látom, egyre több kanca dönt úgy, hogy az árnyék síkon hordja ki a csikóját, és nem elhanyagolható arányban nem is térnek vissza onnan.
– Ilyesmit még csak szavazásra sem bocsáthatunk – szólalt meg szintén a helyén maradva, lehunyt szemekkel Utolsó Szikra. – Ez a döntés mindenkinek alapvető joga, amibe nem szólhat bele sem az Árnyék Tanács, sem ti.
Selenis a lila sörényű lidérc felé fordult, és egy darabig hangosan hümmögve méregette.
– Érdekes elképzeléseitek vannak a világ működéséről – állapította meg végül. – Egyszer még bele fogtok fulladni a saját jogaitokba.
Azzal kitárta a szárnyát, majd kecsesen odaúszott a levegőben egyenesen Sunflower mellé, és lehuppant mellé a kőre. Barátságosan rá is mosolygott, amit ő igyekezett is viszonozni, még ha borsódzott is a háta a kancától.
– Szia, Ironseed Sun-flower! – szólította meg tiszta, canterloti akcentussal, ahogy a szeme a kitűzőjére siklott.
– Üdvözöllek, Selenis! – hunyorgott cserébe Sunflower.
– Á, tanulgatjuk a nyelvet, mi? – vigyorgott még szélesebben Selenis. – És, látom, a hírem megelőzött. Nagyon helyes, ez tetszik! Mikor érkeztél hozzánk, Napvirág, hogy így elkerülted a figyelmemet?
– Nagyjából csak egy napja még – felelte ő, közben igyekezve fél füllel odafigyelni az alant folytatódó diskurzusra is.
Selenis persze nem könnyítette meg a dolgát.
– Ó, akkor nagyon új neked még a város! Mit szólnál, ha miután végighallgattad ezeknek az unalmas locsogását, körbekísérnélek kicsit? Közben legalább nyugodtan beszélgethetnénk.
– Nos, szórakoztatónak hangzik – biccentett komolyan Sunflower.
– Szórakoztatónak bizony – bólogatott kissé felvont szemöldökkel Selenis. – Távolra fújt a szél az otthonodtól… De ne aggódj, bennem egy új barátra leltél! Alig várom, hogy alaposabban is megismerhessük egymást!
Sunflower most először érzett egy lidérc felől valódi érdeklődést maga iránt. Ha nem hallott volna korábban Selenisről, talán még csábítónak is tűnt volna az ajánlata. Így azonban legfeljebb ijesztő volt… A Hercegnők instrukció viszont nem hagytak számára sok mozgásteret. A jelen helyzetében nem tudta már úgy elkerülni Selenist, hogy közben ne is sértse meg. Más lehetősége nem lévén hát újra szembefordult a lidérccel, és barátságosan hunyorgott.
– Remek lenne összebarátkozni – mondta.
Őszintén gondolta. És őszintén nem látott rá reális esélyt…