10. Fejezet

Tarn kezdeti aggodalma lassacskán szabályos félelemmé duzzadt. Eleinte még meg tudta nyugtatni magát, hogy Dave-nek tényleg csak egy kis időre van szüksége, és amint kicsit felépül az első sokkból, a férfi újra vágyni fog a társaságára, és kopog neki, vagy valami. A percekből azonban órák lettek, s bármily szenvedve vánszorgott is az idő, a folyosón néha mozgolódó fehér köpenyes pónik között Tarn egyszer csak fölfedezte az ételhordó csődört is. Úgy érkezett el a vacsora ideje, hogy Malachite Orb és a vendége távozása óta a pegazus lényegében egy szót sem válthatott a férfival. Rosszul esett neki, hogy Dave nem akart beszélgetni vele, de ezen még úgy-ahogy túltette magát, viszont nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a férfinak igenis szüksége lett volna valakire, akivel megtárgyalhatná a történteket.

Sokkoló lehetett végignézni, hogy akihez a legtöbb reményt fűzték a megoldás kapcsán, merész ötletekkel érkezett, és tanácstalanul távozott. Dave talán még csak túl sem reagálta a helyzetet. Az esély, hogy valaha is visszakaphatja a régi életét, valószínűleg most úszott el mindörökre. Kinek ne lenne sok ezt feldolgozni? Tarn saját magából kiindulva valószínűleg ilyen helyzetben szintén senkit nem akart volna látni, hanem bezárkózik valahová, és kimerülésig bőg… Az sem kizárt, hogy Dave is pontosan ezt csinálja, és ezért szeretett volna ennyire egyedül maradni…

Természetesen a pegazus nem bírt a kíváncsiságával, és megpróbált belesni a kamra reflexiós üvegein keresztül, de olyannyira meg sem lepődött, hogy nem látta odabent a férfit. A vízóra lassan pörgő digitális számlálója szerint Dave a mosdóban lehetett, ami alátámasztani látszott a kanca elméletét. Egy jó forró és jó hosszú zuhany… Mintha az segíthetne. Mivel pedig Dave nem került elő pár percen belül, Tarn inkább kiült vissza a folyosóra, hogy legalább az ottani pónik mozgolódása lefoglalja őt valamennyire. Persze a lift mellett állomásozó két biztonsági őr kollégájának is elég hamar feltűnt, hogy a szokásostól eltérően kint várakozik, és ráadásul az ember sincs vele. Egy idő után az egyikőjük szóvá is tette, és Tarn el is mesélte neki, mi történt, de aztán majdnem meg is bánta, mivel menet közben rájött, jó szájízzel nem tud beszélni a dologról. Nem, amíg Dave-vel magával ki nem tárgyalják a témát, és meg nem győződik róla, hogy a barátja jobban van.

Ettől függetlenül egészen másról tudtak azért beszélgetni, így sikerült valahogy átvészelni az eseménytelen órákat. Az ételt szállító póni ellenben a szokásosnál nagyságrendekkel jobban megnehezítette a munkáját. Még ha Tarn későn kelt is, arra számított, hogy Dave-vel együtt beugorhat az étkezdébe harapni valamit, viszont az események rendhagyó alakulása miatt nem volt ilyesmire alkalma. Ha ebből a szemszögből nézte, még szerencsésnek is érezhette azt a bizonyos gombócot a torkában. Olyannyira görcsben volt a gyomra a folyamatos aggódás miatt, hogy nem is érezte a saját éhségét, míg a csődör el nem tolta az orra előtt a finom illatokat árasztó zsúrkocsit. Nehéz volt türtőztetnie magát, hogy ne surranjon be vele együtt a megfigyelőbe, de végül megacélozta az akaratát, és tartotta magát a barátja kéréséhez.

Mikor megérkezett a váltása, neki is tolmácsolta az ember akaratát. Sour Cream már az első pillanatban látta rajta, hogy valami nincs rendben, így tőle szokatlan komolysággal fogadta Tarn utasítását. Ahogy Tarn távozni akart az étkező felé – ami szerencsére még ilyen későn is elérhető volt, még ha csak maradékokban turkálhatott is, aki betért -, a thesztrál megrángatta a farkát, és mikor a pegazus visszafordult, odalépett hozzá, és átölelte. Bár egyikőjük sem szólalt meg, a denevérpóni arcán látszott a szomorúság, Tarn pedig hálás volt, amiért nem egyedül ő viselte a szívén az ember sorsát.

A kancának még akkor is ekörül forogtak a gondolatai, mikor lefeküdt az ágyába. Malachite Orb eléggé gyorsan és könnyedén ejtette a témát, mikor a tervük nem vált be, márpedig ő volt az egyetlen, aki érdemben foglalkozott a kérdéssel. Ebből pedig gyakorlatilag egyenesen következett, hogy a cég nem fog további erőfeszítéseket tenni Dave hazajuttatásának terén. Hogy ezek után mi lesz a férfi sorsa, nyitott kérdés maradt. Azt viszont Tarn elég hamar elhatározta, holnap mindenképpen bemegy a megfigyelőbe, és megpróbál beszélni a barátjával.

Hiába tervezett azonban bármit is, Cryo Orb gyorsabb volt nála. Mire Tarn letudta az ébredés utáni zuhanyzását, az öve mellett – amiben a sokkolóját, és az abba beépített nyomkövetőjét tartotta munkaidőn kívül is – már ott várta a főnöke levele. „Fél egykor megbeszélés az irodámban” – csak ennyi állt a papíron. A kanca abban a pillanatban tudta, ahogy átfutotta a rövidke üzenetet, hogy aznapra se vállalhat koffeinmentes kávéknál többet. Sikerült viszont rábeszélnie magát arra, hogy ne rohanjon azonnal be a laborba, hanem előtte azért rendezze el az otthonát – pláne ha már tegnap olyan sietősen távozott, és semmire nem maradt ideje.

Szakított például időt a madárkáján kívül arra is, hogy beágyazzon és elpakolja a kivasalt ruháit, az ebéddel azonban már nem várt ellenállásba ütközött, ugyanis hiába hozott ki a kamrájából egy kosárra való almát, egyszerűen nem volt étvágya. Nem állította, hogy éhes se lett volna, viszont úgy tűnt, visszatért a tegnapi gyomorszűkülete. Elképesztő erőfeszítések árán mégis sikerült magába tömni két ponyville-i prémium édes almát, aztán némi fel-alá járkálás után úgy döntött, nem húzza tovább az időt.

A megbeszélés időpontja még messze volt, mikor Tarnt lerakta a taxi a laboratórium előtt, így a pegazus ruhaváltás után először az alagsor felé vette az irányt. Az aggodalma pedig semmit sem csillapodott, amikor meglátta Dave kamrája előtt a mellső lábával türelmetlenül doboló Ether Gusht…

– Szia, azóta is odabent van? – kérdezte Tarn függetlenül attól, hogy pontosan tudta a választ.

– Szia. Igen, bár igazából Cream azt mondta, ne is próbáljak bemenni hozzá, szóval nem tudok semmit…

– Én kértem meg rá – fintorgott kelletlenül Tarn. – Akkor gondolom azt is elmesélte, mi volt Malachite Orbbal meg a szakértőjével. – Megvárta, míg az unikornis bólint, aztán nagyot sóhajtva folytatta: – Reménykedtem benne, hogy majd kikopog, vagy valahogy keresi a társaságunkat… de azt hiszem, érthető, ha nem…

– Ne is mondd! – forgatta a szemét lefelé görbülő szájjal az unikornis. – Szegény David szörnyen érezheti most magát! Cryo Orb is ennek kapcsán rendelt be most minket?

– Várj csak, téged is behívatott? – rázta meg értetlenül a fejét a pegazus. – Akkor ki marad itt?

– Nem tudom, biztos küld valakit helyettem – vont vállat Gush. – Szóval te sem tudsz semmi közelebbit erről az egészről?

– Csak tippjeim vannak, és egyik se optimista… – motyogta Tarn. – Azt hiszem, ez volt az utolsó próbálkozás a Marble&Orb részéről, hogy hazajuttassák Dave-et.

– Ha azt nézzük, mennyi időt és energiát fektetett bele Malachite Orb, én se lepődnék meg egy ilyen döntésen – vakargatta az állát az unikornis. – De akkor most mi lesz? David nem maradhat örökre a laboratóriumban!

– Gondolod, hogy kiraknák innen? – kaparászta idegesen a padlót Tarn.

– Hát, csak úgy nem rakhatják ki, elvégre David még mindig egy távoli nép követe – morfondírozott Gush. – Mindenki azt mondogatta eddig, hogy legyünk kedvesek és udvariasak vele szemben, szóval kidobni az utcára… Te! – kiáltott fel hirtelen izgatottan a kanca. – Mi van, ha fölviszik Canterlotba, és a palotában adnak neki egy saját lakosztályt?

– Az picit… éles váltás lenne, nem gondolod? – vonta föl hitetlenkedve a szemöldökét a pegazus.

– Most miért, ha belegondolsz, egész logikus! – győzködte föllelkesülve, álmodozó pillantással Gush. – Cserébe, amiért engedte, hogy a tudósok tanulmányozzák, és amolyan kompenzációként, amiért nem tudnak neki segíteni hazajutni, a Hercegnők odaköltöztetik magukhoz! Megteszik valami főkomornyiknak, vagy díszőrnek, és az öltönyében ő lehetne a palota éke! Gondolj csak bele, amilyen különleges kinézete van, mindenki a csodájára járna! Neki lenne egy jó munkája, királyi körülmények között élhetne, és Equestria is jól járna vele. Remélem, azért mi is meglátogathatnánk néha…

– Nem, nem hiszem, hogy ilyesmit terveznek – mondta kevés meggyőződéssel Tarn.

A kollégája talán hajlamos volt nagyon elragadtatni magát, de látott rációt az érvelésében. Fölmérni nem tudta, mennyi esély van rá, hogy valóban így alakuljanak az események… viszont azt tudta, hogy nem örülne neki. Azt szerette volna, ha minden marad a régiben, bár úgy érezte, a tegnapi után ennek igen kicsi a valószínűsége. Hogy mi lenne a legjobb, abban sem volt biztos, de mindenképpen Dave közelében akart maradni… ugyanakkor nem szívesen dobta volna félre a munkáját és az életét.

Egészen addig tanakodtak a lehetőségeken, míg a megbeszélés időpontjának közeledtével valóban meg nem jelent egy csődör biztonsági őr, hogy átvegye Gush helyét. A két kanca váltott egy aggodalmas pillantást, aztán elindultak a főnök irodája felé. Odabent viszont akkora csoportosulás volt, amekkorára egyikőjük sem számított. Cryo Orb mellett ott állt látványosan rágózva az unokája, Malachite Orb is, ami nem volt meglepő, rajtuk kívül viszont egy cilinderes-monoklis, alacsony unikornis csődör, egy rendőr egyenruhás kanca… és egy nagyon álmos Sour Cream várt rájuk. Az idegen unikornis így első ránézésre elég canterloti szagúnak tűnt, ami sajnos csak megerősítette Tarn gyanúját, miszerint Gushnak igaza lehet a palotába költöztetéssel kapcsolatban.

– Sziasztok! – biccentett az újonnan érkezőknek Cryo Orb. – Most, hogy mindenki itt van, kezdhetjük is! Először is szeretnék mindenkit bemutatni egymásnak: jómagam Cryo Orb vagyok, az Orb&Marble laboratóriumának vezetője, ő pedig az unokám, Malachite Orb. Az úr Phil Coins, a Királyi Kincstár képviselője – intett a cilinderes unikornis felé, majd a patája a rendőr kancára vándorolt – a hölgy pedig Susan Grimtail, a Manehattani Rendőrség képviselője. Ők pedig itt Mildew Tarn, biztonsági koordinátor, valamint a két beosztottja: Ether Gush és Sour Cream. Elöljáróban szeretném leszögezni, ez egy hivatalos összejövetel, amin Luna Hercegnőnek a Csillagőrségen keresztül tolmácsolt kérésének megfelelően jelentünk meg mindannyian azzal a céllal, hogy eldöntsük, a továbbiakban mi legyen David Fergusonnak, a világunkon rekedt embernek a sorsa. Van-e esetleg kérdés ennek kapcsán?

Az idős kanca türelmesen végignézett az egybegyűlteken, mintha valóban választ várna.

– Nincs… – motyogta félárbócon álló szemekkel Sour Cream, majd akkorát ásított, hogy a fölemelt patájával sem tudta teljesen eltakarni.

– Jó, akkor szeretném összefoglalni a tényállást – folytatta töretlenül Cryo Orb. – David egy veszélyes faj veszélytelen tagja, aki nagy valószínűséggel a puszta véletlennek és a káosz alapú mágia kiszámíthatatlanságának köszönhetően került Equestriába. Az elszállásolásával és átfogó vizsgálatával a cégünk laboratóriuma lett megbízva, ami kötelességének eleget is tett; a részletes jelentést az emberről továbbítottuk a Csillagőrségnek. Ezen kívül megpróbáltunk információkat szerezni David származási helyéről, és bár nagyon érdekes dolgokat tudtunk meg, arra a megállapításra jutottunk, hogy minden igyekezetünk ellenére nem leszünk képesek hazajuttatni őt, és minimális a valószínűsége, hogy bárki az ő bolygójáról idelátogasson rajta kívül. Találnunk kell tehát egy olyan megoldást az ember elhelyezésére, ami hosszabb távon is életképes. A felméréseink alapján hasonló igényei vannak, mint egy póninak, és képes is lehet beilleszkedni a társadalomba. Ezen túl az embernek, mint értelmes lénynek, joga van a szabadsághoz, tehát nem is tarthatjuk a szükségesnél tovább bezárva. Mr. Coins, volna kedves ismertetni a Hercegnők ezzel kapcsolatos álláspontját?

– Mi sem természetesebb! – felelt olyan idegesítően affektálva a monoklis csődör, amitől Tarnnak egyből hányingere támadt. – A Hercegnők úgy kívánják, az emberre megbecsült vendégként tekintsünk. Nagyra értékelik az Orb&Marble eddigi kiváló munkáját, és a szokásos módon a Kincstár megtéríti a felmerült költségeket, beleértve a kapcsolódó dolgozók munkabérét is a kérdéses időszakban. Ahogy Cryo Orb asszony mondta, a Hercegnők sem várják el, hogy a cég végleges szállást biztosítson az ember részére. A Kincstár előterjesztette a javaslatát, miszerint az embert egy kicsi tengerparti villába helyeztetnénk át, valamint havi rendszerességgel a rendelkezésére bocsátanánk egy olyan összeget, ami a laboratóriumuk kimutatása szerint fedezi az életben maradásához szükséges kiadásokat, plusz egy szerény százalék. Ily módon méltányosan bántunk az emberrel, és a pónikat is megkíméljük a jelenlététől.

– A Hercegnők úgy vélik, a pónikat meg kell védeni az embertől, Mr. Coins? – kérdezte szenvtelen hangon, enyhén felvont szemöldökkel Cryo Orb.

– Ebben a kérdésben a Hercegnőknek nem egységes az állásfoglalása – felelte a csődör. – Részben ezért is bízták ránk a döntést. Jómagam Celestia Hercegnővel értek egyet, azaz minimalizálhatjuk az ember által okozott felfordulást, ha részlegesen szeparáljuk a populációtól. Értelemszerűen nem zárnánk el a civilizációtól, csupán… nehezen megközelíthetővé tennénk.

Szörnyű egy felvetés volt… Tarn megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy szabatosan tudja szavakba önteni, miért és mennyire nem ért egyet a csődörrel, ne pedig egyből elküldje melegebb égtájakra. Szerencsére a főnöke gyorsabb volt nála, és hasonló véleményen is lehetett.

– David elmondása alapján az emberek is társas lények, Mr. Coins – mondta higgadtan Cryo Orb. – Nem hiszem, hogy jót tenne neki az elszigeteltség. És mellesleg Equestria elveivel sem egyeztethető össze, hogy valakit csak azért tartsunk távol a közösségtől, mert kényelmetlen lehet a jelenléte.

– Épp az imént mondtam, hogy nem zárnánk el őt a póniktól – méltatlankodott visszafogottan a csődör. – Bárki bármikor meglátogathatná, és ő is beutazhatna a városba, ha épp úgy tartja kedve. Egy tengerparti villa pedig nem egy rossz ajánlat, jómagam is szívesen elfogadnám ajándékba…

– Nyugdíjas évekre talán – szólt közbe kimérten Ether Gush. – Amikor a póninak már elege van a nyüzsgésből, valóban csábító lehetőség, de David fiatal, és ráadásul egy nagyobb városból származik, mint Manehattan. Amit ön ajánl, elég durva váltás lenne neki az eddigi életéhez képest… még annál is durvább, mint amikor a mi világunkra került.

– Rendben van, akkor maguk mit javasolnak? – húzta föl kissé az orrát az unikornis. – Szeretném megjegyezni, hogy ha már szóba került a nagyváros, Canterlot után Manehattanben a legmagasabbak az ingatlanárak, és ugyanez igaz albérleti díjakra is. Lehet, hogy most maguk közvetlenül nem fogják érezni a különbséget, de nekem kötelességem ügyelni arra, egész pontosan mire költjük a maguk által befizetett adókat…

Így, hogy a csődör ebből az irányból közelítette meg a kérdést, azért mindenki elgondolkodott egy kicsit. Tarnnak pedig eszébe is jutott egy olyan merész ötlet, amit hirtelenjében nem is mert kimondani, viszont a szívverése legalább a duplájára ugrott tőle. Mi lenne, ha Dave odaköltözne hozzá? Azzal bebiztosíthatná magának, hogy a férfi mindig a közelében maradjon, neki meglenne a társasága – ráadásul nem is akármilyen –, és a kincstár hátáról is levennék a terhet, hiszen Tarn szerződése a lakásra szólt, nem a benne lakó személyek számára. És persze nem utolsósorban kiváló alkalom lenne arra, hogy kicsit intimebben is összeismerkedjenek, és talán… talán össze is jöjjenek… De azt senkinek nem kell tudnia, hogy ilyen szándékai vannak. Csak… hogyan vethetné fel mindezt úgy, hogy ne merüljön föl a kérdés, ugyan miért akar egy emberrel együtt lakni?

– David számára az albérlet lenne az ideális, úgy hiszem – ragadta végül magához ismét a szót Gush. – Attól bizonyára nem idegenkedne annyira, hiszen odahaza is így oldotta meg a lakás kérdését. Manehattanen belül pedig vannak olyan részek, ahol egyáltalán nem drágák az albérletek.

– Rosevault Island, a külföldi csőcselék gyűjtőhelye – vágta rá azonnal Cryo Orb. – David talán nem póni, de kétlem, hogy ott biztonságban lenne.

– Nem… természetesen nem ilyen drasztikus megoldásra gondoltam… – sunyta le a fülét a kanca. – A peremkerületek között lehetnek még olyan helyek, ahol elfogadható árakat ajánlanak. Esetleg némi kompromisszummal David kaphatna kicsit nagyobb támogatást, amíg munkát nem talál, aztán úgyis fönn tudná tartani saját magát. Ezzel mindenki nyerne.

– Elfogadható ajánlatnak tűnik – jegyezte meg Mr. Coins.

– Valóban, ha David is belemenne – vonta föl kissé a szemöldökét Cryo Orb.

– Ahogy ismerem, már neki is elege van abból, hogy folyamatosan mi pátyolgatjuk – mosolyodott el Gush. – Amint készen áll rá, örülni fog neki, ha végre a saját lábára állhat.

– Mind így gondoljátok, hogy ez működőképes terv? – nézett végig az idős kanca a három biztonsági őrön.

– Egyetértek… – motyogta álmosan Cream, míg a többiek csupán bólogattak.

– Kiváló – állapította meg Cryo Orb. – Nálatok jobban senki sem ismeri Davidet, mint személyt, szóval megbízom a szavatokban. Önnek mi a véleménye, felügyelő? – fordult a rendőr kancához.

– Amennyiben az Orb&Marble garantálja, hogy az ember nem rendelkezik veszélyes különleges képességekkel, sok hozzáfűznivalóm nincs – vonta meg enyhén a vállát a kanca. – Addig a pillanatig, amíg az ember nem tesz semmi törvénybe ütközőt, Equestria egyszerű, szabad polgárának tekintjük.

– Nem akarják esetleg megfigyelés alatt tartani…? – kérdezte az idős unikornis.

– Szükségesnek látja, hogy megfigyelés alatt tartsuk? – kérdezett vissza azonnal a rendőr.

– Nem…

– Akkor nem – vágta rá Susan Grimtail. – Ahhoz sincs elég pónink, hogy minden egyes veszélyes személyt szemmel tartsunk, miért lenne akkor arra kapacitásunk, hogy a veszélytelenekkel is foglalkozzunk? De egyébként Brawny kapitány köszöni a tájékoztatást. És esetleg az ember jövőbeli címét fölvehetjük nyilvántartásba a biztonság kedvéért.

– Rendben van, akkor már csak azt kell kitalálnunk, hol és milyen árkategóriában keressünk albérletet Davidnek – állapította meg Cryo Orb.

Most, vagy soha! – hasított bele Tarnba, és mielőtt alaposabban átgondolhatta volna, már ki is mondta, ami már percek óta csiklandozta belülről.

– Lakhatna nálam.

Sour Creamen kívül mindenki azonnal felé fordult. Gush a patáját a szája elé emelte, és horkantva felkuncogott, a többieken pedig egyértelműen látszott, hogy nem vették komolyan a kijelentését.

– Az egyetlen biztonsági őr, aki képes lenne hazavinni a munkát! – mondta halvány mosollyal Cryo Orb. – Szóval kire bízhatom a…

– Nem viccelek – szólt közbe olyan határozottan Tarn, amivel még saját magát is sikerült meglepnie. – És nem is munkaként gondoltam. Amúgy is fölmerült bennem, hogy jó lenne valakivel megosztani az albérletet, Dave-vel pedig elég jól ismerjük egymást, szóval több szempontból is praktikus lenne… persze ha ő is beleegyezik.

Abból ugyan egy szó sem volt igaz, hogy öt perccel ezelőttig akár csak futó ötletként megfordult volna a fejében egy új lakótárs, de úgy vélte, ennyi ferdítést megejthet a nemes cél érdekében. A hangján pedig most már mindenki érezhette, nem hülyéskedik, így Gush is hamar felfüggesztette a kacarászását, és meglepetten hegyezte a füleit.

– Volnál kedves ezt kifejteni? – kérdezte érdeklődve Cryo Orb.

– A Palm Streeten lakom, ami elég közel esik a belvároshoz, de nem a legdrágább környék – próbálta előadni a sebtiben összerakott magyarázatát a pegazus. – Biztonságos hely, egy mérföldes körzetben bármit meg lehet találni, ami fontos lehet, boltok, ilyesmik, és a park is ott van a szomszédban. És persze azon a tájon elég nagy a nyüzsgés, szóval Dave otthonosan érezheti magát… plusz én is ott lennék neki társaságnak, ha épp nem dolgozom. Aztán nem kéne azzal vesződni, hogy megfelelő helyet találjunk, az albérletet úgyis én fizetem, legfeljebb a rezsibe kéne beszállni, a rendőrség is könnyen megtalál, ha valami gond van, meg én ismerem is arrafelé a járást, szóval körbe tudom vezetni, és…

– Jó, ezt így el is tudom fogadni – állította meg feltartott patával a kanca szóáradatát Cryo Orb. – Inkább azt mondd meg, elég nagy-e a lakás, hogy ketten elférjetek benne! Ha jól sejtem, nem emberre van méretezve.

– Hát… – motyogta elbizonytalanodva Tarn, miközben körbejáratta a szemét az irodán. – Igazából az ajtókat meg egy darab mennyezeti lámpát leszámítva nem lenne neki kényelmetlenebb, mint itt a laborban. Az ágyamon szerintem elfér… – kezdte, aztán gyorsan ki is egészítette magát – én meg elvagyok a kanapén is, vagy összetolok két vendégmatracot, az biztos elég, és akkor nekem megmarad az ágy…

– Ha meg tudsz egyezni Daviddel, nekem nincs kifogásom ellene – állapította meg pár másodperc gondolkodás után az idős unikornis, majd körbenézett a többieken. – Valakinek van esetleg hozzáfűznivalója?

– Nekem volna – emelte fel a mellső patáját fontoskodva Mr. Coins. – Ha ez a végleges verzió, szükségem lesz pár paraméterre a lakás kapcsán, valamint az albérleti szerződésnek, illetve havonta a számláknak a másolatára.

– Persze, természetesen! – fújt megkönnyebbülten Tarn.

– A beköltözés előtt még egyszer le kell majd ülnünk átbeszélni a részleteket – bólintott a csődör. – Ha más nem, majd küldök valakit a Kincstár helyi kirendeltségétől.

– Kiváló – somolygott Cryo Orb. – Köszönjük a felajánlást, Tarn, ezzel újabb gondot vettél le a vállunkról!

– Igazán nincs mit! – felelte vidáman a pegazus. – És… amúgy előbb meg kéne várnunk, mit mond az egészre Dave… nem?

– Nos, derítsük ki! – indítványozta az unikornis, majd a fejével intve kiterelte a pónikat az irodájából.

* * *

Amint becsukta maga mögött a lakásának ajtaját, Tarn a szárnyait kitárva a mennyezetig emelkedett, és jókorát boxolt a levegőbe. Talán egész életében nem volt még ilyen izgatott, mivel legszívesebben ide-oda cikázott volna a szobában, vagy kivágtatott volna a világból. Olyan könnyen és problémamentesen sikerült, hogy szinte el se hitte… és most már csak két nap, és Dave ideköltözik hozzá! Meg kellett csípnie magát, hogy meggyőződjön róla, nem álmodik.

Igaz, a férfinál tett látogatásuk kissé felemásra sikeredett. Mikor az egész bagázs bevonult a megfigyelőbe, Dave nyújtott lábakkal a földön ült, félig fekvő testhelyzetben, a fejét az ágy támlájának döntve, mellette pedig egy tálcán érintetlenül állt az ebédje. Ahogy fölnézett az érkezőkre, Tarn látta a szeme körül a karikákat, az arcát pedig a füleitől kiindulva rövid, de sűrű szőrzet borította, holott a férfi eddig szigorúan ragaszkodott a napi szintű borotválkozáshoz. Nem festett hát valami szívderítően, és az érkező pónikat is teljesen kifejezéstelenül bámulva fogadta.

Szintén aggodalomra adott okot, hogy azzal sem tudtak belőle érdemi reakciót kicsalni, mikor Cryo Orb felvázolta neki a helyzetet. Csupán egy pillanatnyi fintorral fogadta a tényt, miszerint most már minden valószínűség szerint örökre ezen a világon ragadt – valószínűleg számított erre a fejleményre. Végig egy szót sem szólt, a hozzá intézett kérdésekre pedig flegmán, a fejét félrebiccentve bólintott, ráhagyva mindent a pónikra, mintha cseppet sem érdekelné a saját sorsa. A szeme sem rebbent, amikor fölvetették neki a lehetőséget, hogy az – immár volt – őre lakótársa lehetne.

Tarn nem épp így képzelte az egészet, aminek köszönhetően a lelkesedése egy időre meg is csappant… viszont mire hazaért, megrágta eléggé az információkat, hogy a boldogságtól majd' fölrobbanjon. Dave most tökéletesen érthető módon egy rettentő nehéz időszakon esett át, így nyilván nem ugrált örömében, amiért összeköltözhet a barátjával. Egy darabig még biztos nem is fog… ahogy bármiféle romantikus jellegű gondolatot sem lenne jó ötlet fölvetni neki egyelőre. Viszont ettől függetlenül Tarn ott lehet mellette, hiszen most már hivatalosan is együtt laktak, s vigasztalhatja, segíthet neki összeszedni magát, és mikor a férfi készen áll majd igazándiból a pónik világának részévé válni, hálás lesz majd a pegazusnak, aki tartotta benne a lelket…

Olyan tökéletes terv volt, hogy a kanca még akkor sem tudta kiverni a fejéből, mikor eljött a lefekvés ideje – na nem mintha egyébként nagyon megerőltette volna magát. Éjfélt mutatott már az órája, amikor Tarn elhatározta, még egy éjszakát nem fog virrasztani a saját gondolatait kergetve a fejében, még akkor sem, ha Cryo Orb Dave mindhárom őrének két nap soron kívüli szabadságot adott is ki. Volt is egy elég határozott terve, hogyan is zabolázhatná meg a mindenféle lehetőségeket körbejáró fantáziáját… és egyébként sem ártott kihasználni ilyen szempontból a – remélhetőleg hosszú ideig – utolsó egyedül töltött éjszakáit. A paplan takarásában és a párnájába nyögve elégítette hát ki a testének igényeit, s pár perccel a magányos aktus után már úgy aludt, mintha Luna Hercegnő egy kerítésléccel csapta volna fejbe.