14. Fejezet

Izgult rendesen, és egy kicsit félt is. Bár ezt még mindig nem nevezhette jogosan első randinak – hiába használta rá pont ezt a szót Sour Cream –, mégis teljesen olyan érzése volt tőle. Elvégre most egy elég menő étterembe fognak elmenni vacsorázni, és mindketten ki is öltöztek. Dave-nek sok alternatívája nem volt, és különösebben nem is lelkesedett az egészért, azért fölvette az ajándék öltönyét, és éppen az ajtónak támaszkodva várta, hogy Tarn is elkészüljön. A kanca jóval több energiát és időt ölt bele, hogy remekül nézzen ki: fölvette a legcsinosabb ruháját, ami ugyan pár éve volt nagyon felkapott, amikor Canterlotban járt, de még mindig jól állt rajta, kicsit ki is festette magát, alaposan rendbe szedte a tollait, és – bár tudta, hogy később meg fogja bánni – némi csillámport is szórt a sörényébe. Kivételes eseménynek számított, hogy a tükörbe nézve teljesen elégedett volt magával, habár sajnálatos módon Dave semmilyen formában nem említette meg, milyen jól néz ki, csupán a csuklóját ütögette meg a mutatóujjával, mutatva, hogy el fognak késni, mikor Tarn előbukkant a fürdőszobából.

Taxival mentek az étteremig, mivel az egészen a belvárosban helyezkedett el. Szerencsére a sofőrük pár furcsálkodó pillantásnál többet nem szánt az utasaira, igaz, ezzel az út közbeni beszélgetésről is le kellett mondaniuk, így majdnem kínos csendben szelték az utcákat. Az enyhített csak a helyzeten, noha elég sokat, hogy olyan környéken jártak, amit Tarn nem nagyon ismert, így nem bánta, hogy nézelődéssel kellett töltenie az időt. Picit mondjuk jobban esett volna neki, ha nem Dave-vel egymásnak félig hátat fordítva teszik, de nem akart egyszerre túl sokat kívánni…

A Fangs annyira eldugott helyen volt, amennyire csak ez Manehattan belvárosában lehetséges. Egy frekventált sétálóutca kellős közepén helyezkedett el, ám a taxiból kiszállva Tarnék csak annyi támpontot kaptak, hogy egyenesen kell menni, aztán ott lesz balra, így simán elsétáltak volna a pinceétterem mellett, ha a bejárattól nem messze várakozó Cream nem kiabál rájuk. Kicsit azért segített volna, ha előre tudják, hogy az utca szintje alatt kéne keresgélniük… vagy ha el bírják olvasni a kapu fölött világító, indokolatlanul cikornyás cégért.

– Azta, de kicsíptétek magatokat! – füttyentett elismerően a thesztrál.

– Te is – mosolyodott el Dave. – Jó rég láttalak, ez meg nem mondta, kivel találkozunk, de mondhatom, ez ám a kellemes meglepetés!

A férfi oda sem nézve Tarn felé biccentett, a pegazus pedig döbbenten nézett fel rá. Az idejét sem tudta már, mikor látta ő ilyen vidámnak, vagy mikor hallotta ennyit beszélni. Kellemes fordulat lett volna, ha nem pont most kezdi el… így a végén még Cream azt fogja hinni, csak ő fújja fel a dolgot.

– Gyertek na, Shield foglalja az asztalt, én meg már megdöglök éhen! – intett nekik a denevérkanca. – Igaz, most sincs teltház, de azért üljünk le minél hamarabb!

Teltház valóban nem volt, viszont elég sokan üldögéltek odabent, köztük feltűnően sok thesztrál, valamint pár griff és hippogriff is, cserébe pedig arányosan kevesebb a pegazus, unikornis, vagy földipóni. Ahogy Creamet követték, az egyik félreeső asztalnál fölállt a fogadásukra egy frakkot viselő, sötétkék denevérpóni csődör.

– Sziasztok! – üdvözölte őket végig Dave-et fixírozva.

– Shield, ő David Ferguson, Dave, ő a vőlegényem, Skyshield! – mutatta be őket egymásnak Cream, majd Tarn felé fordulva hozzátett: – Ti már ismeritek egymást.

– Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk! – koccintotta az öklét Dave a csődör patájához. – Csupa jót hallottam rólad.

– Hasonlóképp! – mosolyodott el Skyshield, egy másodpercre se véve le a szemét a férfiról. – Ne haragudj, említette Creamy, hogy magas vagy, de… a nemjóját!

– Ja, sokszor megkapom! – ingatta a fejét Dave.

Skyshield váltott két gyors puszit Tarnnal, miközben Cream leintett nekik egy földipóni pincért. Hamarosan már mind az asztalnál ülve böngészték az étlapokat. Tarn hamar megállapította, hogy az étteremnek elég… speciális választéka volt, ami bőven megmagyarázta a vendégkörét. Volt rengeteg hagyományos étel, amit bárhol meg lehetett találni, viszont a gyümölcsfélékből rendkívül széles palettával rendelkezett, különös tekintettel az egzotikumokra, valamint szerepelt még a menüben nyers– és főtt tojás, és pár halféleség is, ami azért elég merész húzás volt itt a belvárosban. Tarn első gondolata az volt, talán nem is kellett volna kitennie a patáját a Rosevault Islandre a húsért egyik alkalommal sem, csak egy picit jobban körül kellett volna néznie errefelé…

– És, hogy tetszik az élet Equestriában? – kérdezte könnyed hangnemben Skyshield, miután leadták a rendeléseiket, és már a kihozott italaikat szürcsölgették.

Tarn abban a pillanatban félre is nyelte a narancsléjét, és egy jó fél percen keresztül a rátörő köhögésrohammal küzdött, miközben Dave erőteljesen ütögette a hátát.

– Nem rossz – felelte a férfi, mikor megbizonyosodott róla, hogy a pegazus megmarad. – A pónik meglepően elfogadóak, és kevesen néznek rám furcsa szemmel. Azért nem mondom, hiányzik az otthonom, vagy legalább néhány másik ember, vagy valami. Látom, azért ti is keresitek a saját fajtátok társaságát… remélem, ezzel nem bántottam meg senkit – tette hozzá kicsit halkabban.

– Ugyan, teljesen igazad van! – legyintett a csődör. – Az Éjjeliőrség főhadiszállásán főképp thesztrálok vannak, és… mit ne mondjak, picit belterjesek is vagyunk, szóval elég éles váltás volt Manehattanbe költözni. El tudom képzelni, milyen lenne, ha csak mi ketten lennénk itt – ölelte át a szárnyával Creamet –, de őszintén bevallva, felfogni is képtelen vagyok, milyen lehet, ha csak idegen fajúak vesznek körül.

– Shield… – ficergett Cream a csődör ölelésében, majd a fogai közt szűrve hozzátette, hogy még Tarn érzékeny fülei is alig szűrték ki a háttérzajból: – Nem kereshetnénk valami más témát?

– És a katona-létet nem hiányolod? – fűzte össze maga előtt az ujjait Dave. – Cream azt mondta, sokatoknak az Éjjeliőrség az élet értelme.

– Hát… – vakargatta a sörényét Skyshield. – De, beismerem, néha hiányzik. Jó volt mindig az események sűrűjében, vagy ha az volt a fontosabb, akkor pont hogy a háttérben lenni. A Különleges Egység pedig a második családom volt. Ugyanakkor nem bántam meg, hogy leszereltem.

Csókot nyomott Cream fülére, mire a kanca kissé elpirult.

– Igaz, így elég minimális a nyugdíjam, ezért is mentem át oktatóba – tette hozzá a csődör.

– Na, és mit tanítasz? – érdeklődött Dave.

– Fegyveres közelharcot, meg ehhez hasonló nyalánkságokat – felelte vidáman Skyshield. – Külsősként dolgozom néha az Orb&Marble-nek, Tarnnal onnan ismerjük egymást. Ami azt illeti, így jött össze Creamnek is ez az állás. Szimpatikus volt a cég, és nem túl veszélyes a meló, ezért vetettem föl neki. Ez a rész az, ami nem fog hiányozni soha az Éjjeliőrségből: a folyamatos létbizonytalanság. Így nem lehet jövőt tervezni, pláne valakivel közöset…

– Ezt teljesen meg tudom érteni – bólogatott a férfi.

– És veletek mi újság, jól megvagytok? – kérdezte ártatlan mosollyal Cream a vőlegénye szárnya alól.

– Ja, megvagyunk – vont vállat Dave. – Tarn sokat segít a könyvtárazásban. Be kell vallanom, nem nagyon hiszek az unikornisoknak abban, hogy semmiféle módon nem juthatnék haza. Nincs velük konkrétan bajom, de nem értek velük egyet abban, hogy bármi is lehetetlen lehet egyáltalán. Elvégre valahogy ide is kerültem, és arról is bárki azt mondta volna, hogy lehetetlen.

– Fura népek az unikornisok, az már biztos – ingatta a fejét Skyshield. – Sosem tudtam bennük teljesen megbízni. Pedig igazából nem adtak ilyesmire okot, csak… nem tudom… denevér-ösztönök!

A thesztrál a tépőfogait kivillantva vigyorgott, Dave pedig viszonozta a gesztust. Tarn pedig, bár örült neki, hogy eddig ilyen jól alakult az este, egyre erőteljesebben gyanakodott, hogy a férfi szándékosan csinál hülyét belőle. Persze arról nem tudhatott, hogy a pegazus mennyire kipanaszkodta magát a barátnőjének, és azért hozták össze ezt a mai estét, ugyanakkor Dave viselkedése annyira látványosan megváltozott, hogy az nem lehetett véletlen…

– Egy mediterrán bőségszaru két személyre, egy vegyes tésztasaláta, és egy gyorsbabfőzelék tükörtojással – jelentette be a visszaérkező pincérük. – Hozhatok esetleg friss kenyeret?

– Igen, azt megköszönném! – bólogatott vidáman Dave. – Jó étvágyat, pónikák!

* * *

Mikor már a desszertet várták, Tarn sűrű elnézéskérések közepette kisurrant a mosdóba. Elbújt az egyik fülkében, és amint meggyőződött róla, hogy senki sem hallhatja, a padlóra rogyott, és utat engedett a könnyeinek. Annyira fájt, hogy Cream ígérte ellenére mégis egyedül maradt. Rajta kívül mindenki láthatóan remekül szórakozott, Dave felszabadultan beszélgetett Skyshielddel, mint pasi a pasival, evés közben a két thesztrál egymás szájába adogatta a falatokat, néha egy-egy nyílt csókot sem szégyellve. Ő is megpróbált mosolyogni, de legbelül szörnyen érezte magát. Miért működött bárki mással, hogy az ember jól érezze magát, és vele miért nem? Tényleg benne lett volna a hiba az elejétől fogva?

Sokkal tovább nem juthatott önmarcangoló gondolataiban, mikor megnyikordult az ajtó, és szinte macskához illően halk patakopogás ütötte meg a fülét. Tarn visszafogva a szipogását négy lábra állt.

– Tarn? – hallotta a fülke elől Cream puha hangját. – Jól vagy? Csak mi vagyunk itt ketten.

Tarn vett egy mély levegőt, megtörölte a szemét, majd finoman meglökte az ajtót. A denevérpóni ott állt közvetlenül előtte aggódó arccal, s ahogy meglátta őt, egyből át is nyalábolta a nyakát.

– Nem ilyen… – motyogta sírós hangon a pegazus. – Nem ilyen szokott lenni! Biztos nem hiszel nekem…

– Ugyan, Tarn! – simogatta lassú mozdulatokkal a sörényét Cream. – Nem vagyok vak. Szinte vágni lehet köztetek a feszültséget. Dave jópofizik velünk, de egész este feléd sem nézett. Szeretnék segíteni, de egyszerűen én sem értem… Történt valami, ami miatt ilyen hideg lett veled szemben?

Erre a pegazus csak egyetlen választ tudott volna adni, de egyrészt továbbra sem szerette volna beavatni a barátnőjét a kifordult szerelmi vágyaiba, másrészt… ha tényleg ez volt Dave baja, azt nem tudta, hogy bírná elviselni. Perceken keresztül csupán csendben áztatta a thesztrál bundáját, míg egy újabb belépő – egy nőstény griff – meg nem zavarta őket. Akkor szétrebbentek, majd Cream a magával hozott táskájából odanyújtott Tarnnak egy sminklemosót.

– Nem kell elmondanod, ha nem akarod – fűzte hozzá. – De hidd el, hogy csak segíteni szeretnék!

– Köszönöm… – suttogta Tarn, majd a tükörhöz fordulva nekilátott, hogy rendbetegye magát.

Nem utasította vissza, mikor Cream közelebb lépve csatlakozott hozzá megigazítani a sminkjét. Közben Tarn végig azon merengett, mennyit mondjon a thesztrálnak. Továbbra is félt attól, mit gondol majd róla, de a fenébe is, tényleg majd' szétvetette már, amit ennyi ideje és ilyen kínosan kellett magában tartania. A griff már rég távozott, ők viszont még nem végeztek, amikor a pegazus elhatározásra jutva megköszörülte a torkát.

– Emlékszel még, mit mondtál? – kérdezte halkan. – Bizonyos… kettős randiról?

Cream értetlenül nézett Tarn szemébe a tükrön keresztül, majd ahogy a pegazus némán, komolyan viszonozta a pillantását, lassan elkerekedett a szeme.

– M-mármint… te és Dave? – motyogta tétován, elpirulva a thesztrál.

– Hát… tudom, hülye gondolat, de… szeretném megpróbálni… – suttogta lecsapott fülekkel Tarn. – Szépen kérlek, ne áruld el senkinek!

– Persze, persze! – helyeselt azonnal Cream, majd megtörölte a homlokát. – Hűha… Hát… nem is tudom, mit mondjak…

– Nem baj, ha nem mondasz semmit, már azt is nagyra értékelem, hogy nem nevettél ki.

– D-dehogy, eszemben sem volt, hehe… – kacarászott zavartan, a fülét birizgálva a denevérpóni. – Hú, csajszi…! Így már teljesen megértem, hogy ennyire ki vagy készülve. Azt a rohadt élet!

– Őszintén, nagyon gáz? – kérdezte bizonytalanul Tarn.

– Á, nem, dehogyis! – vágta rá egy pillanatnyi gondolkodás után Cream. – Csak… fura. Nagyon fura. Persze azt csináltok, amit akartok, semmi közöm nincs hozzá, de… hű… És Dave…?

– Így konkrétan még nem beszéltünk erről, de azt hiszem – Tarn hangja kicsit elakadt, majd bánatosabban folytatta – attól tartok, sejt valamit…

– Ó, a francba, ő meg ilyen veled… – fintorgott Cream. – Jaj, Tarn, részvétem! De figyi, ha ennyire nem jön össze, inkább ne erőltesd, jó? Szívesen segítek neked találni valami normális csődört, jó?

Tarn csupán erőtlenül bólogatott. Tényleg elég reménytelen lehetett, ha egy külső szemlélő is így látja. Lehet, feleslegesen szenvedett ilyen hosszú időn keresztül. Talán el kellett volna végre engednie ezt az egész bolond ábrándot és bizarr szexuális fantáziát. Ilyen szögből nézve nem is igazán értette, miképp fordulhattak meg ilyen marhaságok a fejében. Mégis, ahogy megpróbált arra gondolni, hogy esetleg valaki mással lehetne, csupán ürességet érzett.

Eleget kerülgette a témát. Tényleg nem halaszthatta tovább azt a bizonyos beszélgetést. Ennyivel tartozott Dave-nek és saját magának is.

* * *

Az este további része ugyanúgy alakult, mint az eleje. Miután Tarn Cream segítségével szalonképes állapotba hozta magát, a thesztrállal együtt visszatért a fiúkhoz, majd ugyanolyan műmosollyal végighallgatta a beszélgetésüket. Megették a desszertet, ami ugyanolyan finom volt, mint a főétel. A számlát kétfelé osztották Skyshielddel, aztán az étterem előtt még egy kis levezető társalgás után elköszöntek, majd leintettek egy taxit, és ugyanúgy némán, egymásnak hátat fordítva hazadöcögtek.

Mikor azonban visszaértek az albérletbe, és Dave azonnal bevágódott a fürdőszobába, Tarn úgy ahogy volt, letelepedett a kanapéra, azzal a feltett szándékkal, hogy megvárja a férfit. Sok ideje maradt újra megrágni magában mindent, mivel a hangok alapján Dave le is tusolt, de a kanca rezzenetlenül kitartott. Arra számított, hogy amikor a barátja – vagy nem is biztos, hogy nevezhette egyáltalán annak – végez, majd bejön ide, és tudomást sem véve róla elvágódik a matracon, és úgy kell majd rászólnia, hogy beszélni akar vele. Azonban nem így történt. Dave érezhetett valamit, mivel amikor egy szál pólóban és boxerban megjelent, lezuttyant a kanapé másik végébe. Hosszú percekig csupán csöndben ültek egymástól egy jó méteres távolságra, maguk elé bámulva.

– Haragszol rám? – kérdezte nagysokára Tarn, sokkal vékonyabb hangon, mint szerette volna.

Dave olyan sokat váratta a válasszal, hogy a kanca fejében az az abszurd gondolat is megfordult, hogy a férfi esetleg nem is hallotta a kérdést. Végül azonban egy jókora sóhajtás után megérkezett a felelet.

– Nem.

Egyetlen szó… Mire is számított? Mi változott volna…?

– Akkor… – kezdett bele Tarn némi várakozás után, ám a legnagyobb meglepetésére Dave félbeszakította.

– Az egész világra haragszom. Az egész tetves nyomorult világra haragszom, amiért így kicseszett velem. Arra haragszom, hogy nem tettem semmit, amivel kiérdemeltem ezt a tortúrát, csak valami hülye véletlen varázslat iderepített. Arra haragszom, hogy senki, aki ért a varázsláshoz, nem tud hazajuttatni, miközben ott van egy egész bolygónyi ember, aki még csak azt se tudja, hogy egyáltalán életben vagyok, és mi történt velem. Arra haragszom, hogy mindenki azt várja, hogy fogadjam el, és csettintésre kezdjek új életet, mert hát úgyse tehetek mást. És… legfőképp arra haragszom, hogy még csak nem is okolhatok az egészért senkit, mert ez „csak úgy megtörtént”.

– Sajnálom… – mondta halkan Tarn, de Dave folytatta.

– El sem tudod képzelni, mi mindent hagytam hátra, mi mindenről kell lemondanom örökre. Mindenről, amit valaha tudtam, mindenről, amit valaha ismertem, mindenről, amit valaha a sajátomnak mondtam. A családomról, a rokonaimról, a barátaimról, az ismerősökről, az ismeretlenekről. Még csak egy kurva emberrel se találkozhatok soha többet! Van így bármi értelme az életemnek? Ha nem lennék ilyen gyáva fos, már rég fölakasztottam volna magam…

– Dave, ilyet ne is mondj! – nyújtotta ki az ember felé a patáját a kanca, majd vissza is húzta. – Itt is vannak barátaid, vagy a pónik semmit nem számítanak neked?

Csupán egy megvető szusszantás volt a válasz Dave részéről.

– Hárman őriztünk téged, és úgy hiszem, mindhárman úgy éreztük, sikerült összebarátkoznunk veled – folytatta kisvártatva a pegazus. – Mostanában mégis kezdem azt hinni, félreismertünk téged… Előtte olyan jó fej voltál velem is, olyan jókat beszélgettünk, amióta meg ideköltöztél, egy jó szavad nem volt hozzám.

– Mielőtt erre bármit is reagálnék, te válaszolj nekem! – nézett mélyen a kanca szemébe a férfi. – Pusztán azért ragaszkodtál ahhoz, hogy hozzád költözzek, mert barátok vagyunk, vagy volt valami más is a háttérben?

Tarn érezte, hogy elsápad. Pontosan belekérdezett a közepébe, ahogy attól félt is. Csupán pár másodpercig tudta tartani a szemkontaktust, aztán lehajtotta a fejét, és lesunyta a füleit.

– Volt… – suttogta magába roskadva.

– Figyeltem rád, bármilyen hihetetlen is – mondta szárazon Dave. – Mióta ideérkeztem, te voltál velem mindig a legkedvesebb, és te kerested a legtöbbször a társaságom. Aztán volt pár dolog, amit mondtál, vagy csináltál, amit nem igazán tudtam hova tenni, illetve nem tulajdonítottam neki elég nagy jelentőséget. Viszont mostanság volt időm gondolkozni többek között ezen is, és azt hiszem, összeállt a kép, bármilyen abszurd is legyen. Mondd meg nekem őszintén, Tarn, érzel irántam bármi… többet, mint barátság?

Nem mert fölnézni, csupán lehajtott fejjel, alig észrevehetően bólogatott.

– Nézd, ez elég hülye egy helyzet – sóhajtott hangosan Dave. – Nem akarlak hitegetni. Kedvellek, tényleg, de nem vonzódom hozzád, érted? Bocsánat, ha bármikor is megtévesztő jeleket küldtem akaratomon kívül. Még csak azt se tudom, ráfoghatom-e a kulturális különbségekre. Bizonyára hibás vagyok a dologban… azt hiszem, most így föl is tudnék sorolni pár esetet, amikor kezelhettem volna jobban a helyzetet, hogy egyértelmű maradjon kettőnk viszonya egymáshoz.

Tarn csupán némán meredt maga elé. Úgy érezte, mintha széttört volna benne valami – valami gyönyörű és értékes –, ő pedig belefeküdt a szilánkokba. Számított rá, szinte már várta is. És már előre kisírta magát…

– Azt… azt mondtad, járnál velem… – mondta végül szárazon, mikor újra megtalálta a hangját.

– Ha ember lennél – emelte fel a mutatóujját Dave, amit Tarn a szeme sarkából még épp látott. – Ha ember lennél, semmi akadálya nem lenne. Nem hazudtam… de beismerem, hiba volt ezt mondanom. Ez nyilván egy lehetetlen helyzet, és ha lenne rá lehetőség, akkor sem várhatnék el ilyesmit tőled. Én se változnék pónivá, ha valamelyik drága unikornis kitalálná a módját. Én ember vagyok, te pedig póni; a tényeket nem kerülhetjük meg.

– Szóval… neked többet számít az, hogy mi vagyok, mint hogy ki vagyok? – kérdezte Tarn a férfi szemébe nézve. – Vagy ezek is csak ugyanolyan szavak, hogy… nem tudom… jobban érezzem magam? – Nem bírta tovább, újra lehajtotta a fejét, és szakadozottan felsóhajtott. – Inkább mondd meg őszintén, hogy nem kellek, és kész – motyogta a padlónak, majd rögtön utána össze is szorult a torka. – Illetve… már elmondtad… Csak én vagyok ilyen hülye, hogy nem bírom felfogni… Ne haragudj, amiért ilyen… amiért ilyen hülyeségekkel zaklattalak…!

Pont az előbb gondolta, hogy már kellőképpen kisírta magát, erre most újra érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Előrehajolt, és ügyetlenül leugrott a kanapéról. Egyetlen lépést tett csak a szobája felé, amikor Dave hangja megállította.

– Tarn…!

A férfi nem folytatta, ő pedig nem fordult hátra, csupán ottmaradt egyhelyben állva, mint valami idióta. Hátrafelé fordította a füleit, de csak valami motoszkálást hallott: Dave közelebb jött hozzá, talán átcsusszant az ő felére a kanapén. Pár pillanattal később aztán a férfi váratlanul benyúlt a szárnyai, majd egészen a bordái alá, és elemelte a földtől, amivel ki is csalt egy meglepett nyikkanást a pegazusból. Dave visszacipelte, és leültette maga mellé, de ezúttal a hátán hagyta az egyik kezét. Tarn gyorsan megtörölte a szemét, és értetlenül kereste az ember pillantását, Dave viszont az ajkait rágcsálva nézett maga elé.

– Ha tényleg ezt szeretnéd… – kezdett bele végül, majd a tekintetét a kancára emelte. – Akkor próbáljuk meg!

Tarn pár másodpercig gyanakvóan vizsgálta a férfi arcát, aztán gúnyosan felhorkantott.

– Kösz, de az, hogy szánalomból legyél velem… – rázta meg a fejét, de Dave a szájára tapasztotta az ujját.

– Nem – jelentette ki határozottan, végleg a pegazusba forrasztva a szót. – Ilyesmi fel sem merült bennem. Az egyikünkkel szemben sem lenne tisztességes. Viszont igazad van. A külső annyira sokat számított, hogy mindent el is döntött nálam, ez bármennyire is ellentmond az elveimmel. Tessék, kiterítem a lapjaimat, és döntsd el te, mit kezdesz velük! Őszintén szólva… nem tudom, képes lennék-e fizikailag vonzónak találni téged, mert igazából még soha nem gondoltam bele. Elhiheted, szörnyen nehéz volt ahhoz is hozzászoknom, hogy valódi személyként gondoljak a pónikra, akik az én világomban közönséges állatok. Elméletben egyszerűnek hangzik, mégis, néha még most is emlékeztetnem kell magamat, hogy ugyanolyan érző és gondolkodó lények vagytok, mint én. Most… te emlékeztettél rá. És ha valaki megérdemli, hogy miatta megpróbáljam hozzászoktatni magamat egy ilyen szerelem gondolatához, akkor az te vagy.

– De nem vagy szerelmes belém – állapította meg Tarn, és saját magát is meglepte, milyen könnyedén mondta ki, és mennyire nem kísérte semmilyen érzés.

– Nem – csóválta meg a fejét Dave ugyanolyan mélyen a kanca szemébe nézve.

– A szerelmet nem lehet kierőszakolni – mondta Tarn. – És ha lehetne, abból akkor sem kérnék.

– A pónik csak abban a szerelemben hisznek, ami első látásra szövődik? – kérdezte Dave. – Nálatok sosincs olyan, hogy valakik hosszabb ideig barátok, aztán egyszer csak az egyikőjük fejében megfordul, hogy basszus, én le bírnám élni vele az életem? Te amint megláttál, rögtön belém zúgtál?

– Nem… de érdekesnek találtalak, és hamar a barátomnak éreztelek – felelte a pegazus.

– Látod, ez az érzés kölcsönös! – mutatott rá Dave. – Nyilván aztán kialakult némi… khm… fizikai vonzalom is, aztán elmélyültek az érzések. Fogalmazzunk úgy, én meg még nem járok itt, érted? Ahogy rád nézek, annyira különbözőek vagyunk… és igazából nem is nagyon tudom elképzelni, te mit találsz rajtam vonzónak.

– Hát… például szeretem az ujjaidat… – mosolyodott el elpirulva Tarn, majd kicsit összehúzva magát a patájával a szájába húzott egy sörénytincset, és azt rágcsálta zavarában.

– Oké, ott a pont, ezt sejthettem volna! – szusszantott vidáman a férfi, finoman végigfuttatva az ujjait a kanca hátán. – Neked is van egy csomó olyan tulajdonságod, amit szeretek. Kellemesen puha és dús a szőröd például. De, érted, ez nem olyasmi, amit előnyösnek találnék egy nőben…

– Ó, értelek… – változott szomorúvá a pegazus mosolya. – Ki akarna egy kemény csőrű griffel csókolózni, vagy ki élvezné, ha ráfekszik egy batár nagy bölény…? Nem hibáztatlak…

– Figyelj, nem tartom reménytelennek a helyzetet! – simogatta tovább a kanca hátát Dave. – Ígérni tényleg nem merek semmit, de tartom magam ahhoz, hogy megpróbálhatnánk a dolgot, ha ezek után még szeretnéd. Én szeretném, ha tudnálak úgy is szeretni, ahogy te szeretnéd. Csak… lehet elég sok idő kell majd hozzá, hogy ténylegesen kondicionálni tudjam magam… Szóval… apró lépések, és mindent beszéljünk meg, jó?

– Jó… – motyogta, majd lehajtott fejjel lassan, nagyon lassan odadőlt Dave-nek, míg a füle neki nem lapult a férfi oldalának. Vett egy mély levegőt, és ahogy kifújta, érezte, hogy végre-valahára meg is könnyebbül vele. – Köszönöm.

– Én köszönöm, hogy mindig ilyen rendes voltál velem – mondta halkan Dave, a kezével picit erősebben magához szorítva őt. – És ne haragudj, amiért ilyen hülye módon bírtam lereagálni a közeledésedet!

– Mit ne mondjak, jó tüskés voltál! – morogta Tarn a férfi pólójába fúrva az orrát, és beszívva a testének illatát… amiből pillanatnyilag nem sokat érezhetett a friss zuhanyzása miatt. – A mai estét sem értettem. Olyan rosszul esett, hogy milyen jól elvoltál Creamékkel, én meg… engem meg kábé mintha csak megtűrtél volna már hetek óta.

Dave egy darabig hallgatott, közben talán oda sem figyelve belefúrva az ujjait a kanca bundájába, amitől ő elégedetten lehunyva a szemét újra jókorát sóhajtott.

– Így visszagondolva szörnyen bunkó voltam veled – állapította meg végül a férfi. – És erre nincs jó kifogásom. Esetleg magyarázattal szolgálhatok, ha érdemesnek találod meghallgatásra. – Megvárta, míg Tarn bólintott, és csak utána folytatta. – Azt hiszem, ez a „távoli idegen nép követe” dolog nagyon nem tett jót nekem, ahogy az sem, hogy a nap minden másodpercében kamerák figyelték minden rezdülésem. Kimerítő volt folyamatosan a jobbik arcomat mutatni, aztán meg jött ez, hogy itt ragadtam, és azt hiszem, teljesen összeomlottam. És… az igazat megvallva te voltál az egyetlen, aki az ittlétem óta valaha is érdeklődött rólam, mint emberről. Mindenki kíváncsi volt a világomra, az emberekre, meg arra is, hogy én milyen helyet töltök be közöttük, de az senkit nem érdekelt igazán rajtad kívül, hogy én ki vagyok. Szóval… amikor kikerültem a laborból, te láthattál a maszkom nélkül. Csoda, hogy nem ábrándultál ki teljesen belőlem, pláne így, hogy még próbáltalak ellökni is a magam retardált módján! Aztán… Creamben meg még élt annak az embernek a képe, akit eredetileg bemutattam, és nem volt szívem összetörni, szóval inkább összekapartam magam. És megígérem, mostantól a te kedvedért is össze fogom kaparni magam!

Tarn nem bírta tovább, fölkelt a helyéről, és szipogva átölelte a barátját.

– Te most sírsz? – kérdezte Dave a kezével borzolgatva a sörényét.

– Boldog vagyok… hogy végre értelek – nyöszörögte a kanca. – És hogy… hogy nem utálsz!

– Jó nagy idiótának kéne lennem, hogy utáljalak – jegyezte meg a férfi. – Otthon ezért lehet, simán lecsuknának, de remélem, hogy működni fog a dolog kettőnk között!

– Működni fog! – mondta határozottan Tarn, olyan szorosan szorítva magához Dave-et, mintha attól félne, bármelyik pillanatban kicsusszanhat a patáiból. – Működni fog…