23. Fejezet

Egy ágy. Nem volt jogos meglepődnie rajta. Ha egy kicsit jobban fog az agya, hamarabb is rájöhetett volna, másra nem is számíthatott volna. Szóvá tenni a fenntartásait pedig jó eséllyel életveszélyes lenne, ha már egy jó zsíros blöffel mentek bele a játékba. Ettől függetlenül távolról sem volt elragadtatva a ténytől, hogy egy másik kancával kell osztozkodniuk a szerelmi fészkükön.

A rövidtávú terveit tekintve a körülmények még ezt leszámítva sem minősültek ideálisnak, bár a lidércek mentségére legyen szólva, érződött az igyekezetük. A számukra kijelölt üreg zárható volt – igaz, csak egy vastag függönnyel –, odabent pedig ha meleg nem is volt, a tűzhely-szerű mélyedésben lobogó fehér lángok legalább a hideget elűzték. Az ágy hatalmas volt, bőségesen elég három személynek, hogy akár érintkezéstől mentesen is elférjenek rajta. Szilárd, enyhén kékes árnyalatú sötétszürke kőből készült, ami legfeljebb olyan szempontból lehetett előnyös, hogy nem nyikorgott, cserébe viszont rémesen kemény volt. Kompenzációképp a vendéglátóik bőségesen ellátták őket pokrócokkal és párnákkal, Tarn viszont ennek sem tudott maradéktalanul örülni, mivel mind valamiféle gyanúsan szőr-tapintású anyagból készültek. A legnagyobb problémát mégis minden kétséget kizáróan Silksong jelenléte jelentette.

Haragudni ellenben nem tudott rá ezért… Nem ő tehetett róla, még csak nem is ő kérte, hogy itt lehessen velük. Sőt, az egyetlen fekhely láttán hármójuk közül egyértelműen ő jött a leginkább zavarba, s azóta se mert még csak leülni se melléjük, mióta Dave a szemét dörgölve keresztbe elvágódott a takarókon. Vérbeli lidérc-csend-specialista lehetett a csaj, mert azóta sem nyögött ki még csak egy hervadozó „köszönöm”-öt sem, amiért a férfi a kínos és veszélyes helyzetből egy simán kínosba menekítette. Mióta a csomagjait lepakolta a hátáról, azokban turkált, bár a pegazus feltételezte, hogy csak amolyan alibiképp, mivel semmit nem szedett elő belőlük. Tarnnak nem sok kedve volt a poggyászokkal foglalkozni, inkább ledobott magáról pár réteg ruhát, felpattant az ágyukra, diszkréten félrerugdosta a párnákat a fejtámlánál, majd az oldalára dőlve leheveredett a szerelme mellett.

– Nem is sejtettem, hogy ilyen macsó is tudsz lenni – dorombolta halkan, és a reményei szerint kissé csábosan a férfi fülébe.

Dave nem mozdult el a helyéről, de azért a kancára pillantott, s kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Én azért ezektől kicsit be voltam tojva, főleg így, hogy elvették a sokkolómat, de te aztán rendesen kiosztottad mindet, amelyik belénk kötött! – magyarázta cseppet sem titkolt büszkeséggel a pegazus.

A férfi résnyire nyitotta a száját, és a tekintete is elvesztette a fókuszát pár röpke másodpercre, aztán visszatért a kancára.

– Ja, jól megmondtam nekik, mi? – mosolyodott el Dave, s az ujjával finoman megbökte Tarn orrát.

Érződött a hangján, hogy valami nincs rendben, ahogy az is egyértelmű volt, hogy megpróbálja leplezni. Tarn halkan felsóhajtott, lesütötte a szemét, majd ahogy újra fölnézett, a patáját a férfi mellkasára csúsztatta. Az egymás előtt való titkolózás olyasvalami volt, ami a háta közepére nem kellett, pláne a jelen helyzetükben.

– Mi a baj? – kérdezte puhán.

Dave hezitálásából rögtön tudta, a párja azt mérlegeli, jobban jár-e, ha hazudik. Célravezetőbbnek találta hát, ha egyértelművé teszi számára, hogy átlát rajta…

– Eszedbe ne jusson azt mondani, hogy semmi, vagy fáradt vagy, meg ilyenek! – bökdöste meg félig játékosan, félig szigorúan a patája hegyével.

– Bonyolult… – nyögte kissé kinyújtózva a férfi, majd megdörgölte a szemét, aztán ő is az oldalára fordult, s végigfuttatta az ujjait a kanca sörényélén. – Nem fogalmaztam még teljesen meg magamban, és nem akarlak véletlenül megbántani… vagyis, látod, ez se pontos, inkább azt nem akarom, hogy magadra vedd…

Tarn nagyon igyekezett, hogy ne húzza el a száját, de tudta, ha olyasmiről volt szó, ami potenciálisan megbánthatta, az nem sok jót ígért. Csinált, vagy mondott volna valamit, amit nem kellett volna? Nemigen volt ilyesmire lehetőségük, és mikor legutóbb váltottak pár szót, még úgy tűnt, minden rendben van köztük… Talán Dave-nek túl sok ideje volt gondolkodni az úton a kettejük kapcsolatán, és talált benne bármi… kivetnivalót?

– Eh, kár volt idejekorán kinyitnom a számat… – forgatta a szemét a férfi, bizonyára mégis meglátva valamit Tarn reakciójából, ám továbbra se vette le a kezét a pegazus sörényéről. – De úgy kell neked kíváncsiskodni meg türelmetlenkedni… Na, talán úgy tudnám a legtalálóbban megfogalmazni mégis, hogy úgy érzem, kissé… elidegenedtem a saját életemtől. Túl sok bizarr, valószínűtlen és… fantasztikus dolog történt velem az elmúlt időkben, és a legjobb és az egyetlen, amit tehettem, hogy együtt úsztam az árral.

Tarn érezte, hogy a fülei lelapulnak és a szárnyai az oldalához szorulnak.

– Szóval… úgy érzed, hogy ami… köztünk van… – kezdte tétován, de elhallgatott, ahogy a férfi megérintette az ujjával a száját.

– Nem – mondta határozottan Dave. – Pontosan ezt akartam elkerülni, hogy így értsd. Sokat jelentesz nekem, és boldog vagyok, hogy veled lehetek. Amit pedig együtt… átéltünk, azt nem cserélném el semmire.

– Még egy hazaútra sem? – emelte meg árnyalatnyit a füleit a kanca.

Sejtette, hogy ezzel meg tudja fogni a barátját, de ettől nem fájt kevésbé látnia a hezitálását. Dave kissé lehajtotta a fejét, becsukta a szemét, föntebb csúsztatta a kezét a pegazus sörénye mentén, aztán hirtelen odahúzva magához puhán szájon csókolta. Tarn annyira meghökkent, hogy viszonozni se tudta a gesztust.

– Még egy hazaútra sem – suttogta a férfi, miután elszakadt tőle, s nekitámasztotta a homlokát az övének.

Hiába a hűvös környezet, Tarn úgy érezte, menten megolvad. Biztosra vette, hogy ha adódik lehetőség a visszatérésre, a barátja mindenáron élni akar majd vele. Fájdalmas búcsút jelentett volna mindkettejük részéről, erről is meg volt győződve, de a férfi honvágya több mint érthető volt. Tarnt pedig hagyták már úgy magára, hogy nem a kapcsolatban volt a hiba, egyszerűen csak a másik félnek mennie kellett. Jolttal annak idején nehéz szívvel, de harag nélkül váltak el egymástól, s a pegazus azóta sem változtatott az álláspontján: ennek így kellett történnie. Még egyszer viszont nem akarta átélni ugyanezt… és nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem is kellett.

– És ha… a lidércek tényleg megtalálják neked a portált? – kérdezte mégis Tarn tágra nyílt szemekkel.

– Remélem, nem fogják – szűrte a foga közt Dave. – Másra sincs a világomnak szüksége, mint hogy egy kupac varázshasználó izé hirtelen a semmiből rátegye a lábát… Amúgy meg volt időm gondolkodni elég sok. És őszintén szólva nem hinném, hogy ha a pónik, vagy akár emezek képesek is lennének megtalálni egyetlen bolygót egy ilyen multiverzum-szarságban, tudnának is annyira finomhangolni azon belül egy varázslatot, hogy pont a lábtörlőm elé pottyantsanak le. Úgy is fogalmazhatnék, ha egy laza „megvan az otthonod” felkiáltással kihajítanának a Földön egy véletlenszerű ponton, igen jó eséllyel hamarabb megförmednék, mint ténylegesen hazajussak. Már ha csak azt is nézzük, hogy a felszínnek kábé kétharmadát víz borítja…

– Oh… – lehelte a kanca, majd mivel nem jutott eszébe semmi értelmes, amivel folytathatná, csupán átölelte a barátját.

– Amúgy sem tartok attól, hogy képesek lennének portált nyitni oda – folytatta merengve az ember. – Mindenki azt mondja, hogy lehetetlen, és ha a lidércek csak tizedannyira megbízhatatlanok, mint azt a pónik állítják, akkor is csak üres duma lehetett az egész. Nem mintha olyan nagyon lenne lehetőségünk nem együttműködni, miközben mindkét oldal presszionál, és egyikkel sem játszom egy ligában… A legtöbb, amiben reménykedhetek, hogy ezzel mindenkit lekötelezek, vagy ha más nem, a kíváncsiságukat kielégíthetem, aztán békén hagynak.

– Szeretném, ha tudnád, bármi történjen is, én melletted maradok – suttogta Tarn.

Dave elmosolyodott, és váltottak egy újabb gyengéd csókot. A meghitt pillanatból halk motoszkálás, majd valamivel hangosabb zene zökkentette ki őket. A zaj irányába fordulva Tarn megállapította, hogy Silksong megtalálta a pici zenegépét, s most annak a zsinórjaival a fülében leheveredett a fal tövébe valami rongyra. A pegazus egy darabig csendben figyelte a csikót, aztán halkan sóhajtva megcsóválta a fejét.

– Értékelném, ha lenne egy kis időnk csak egymásra, de pocsék ötlet lenne otthagyni, nem? – kérdezte keserű mosollyal a barátjától.

Válaszképpen Dave is csak sóhajtott, a mennyezetre emelte a tekintetét, aztán fáradtan nyögve kimászott az ágyból. Kényelmesen odasétált a földön fekvő thesztrálhoz, és patanyújtásnyira megállt tőle. A csikó egy fél percig úgy tett, mintha észre se vette volna, aztán óvatosan fölemelte a fejét az előtte tornyosuló emberre. Olyan tág pupillákat meresztett Dave-re, amit Tarn ki nem nézett volna egy denevérpóniból, és minden igyekezete ellenére el kellett ismernie, hogy már-már cuki volt.

– Gyere! – intett az ágyuk felé a férfi. – Ott kényelmesebb, és simán elférünk hárman.

A kis kanca csupán párat pislogott, de ezen túlmenően nem reagált semmit. Dave várt egy kicsit, aztán új taktikához folyamodott, és el is mutogatta a thesztrálnak, mire gondol, hátha a zenétől nem hallja.

– Te, ott, ágy, aludni…

Ezúttal már eljutottak odáig, hogy Silksong fülig vörösödött, de se nem mozdult, se nem nyikkant meg. Dave hamarosan elunta a tétlenséget, lehajolt, és fölnyalábolta a csikót. A thesztrál hagyta ugyan magát, de egész testében úgy megmerevedett, mintha sokkot kapott volna. Még akkor sem nyugodott meg, mikor a férfi lerakta az ágy tőlük távolabb eső szélére.

– Ne aggódj, minden, ami odakint elhangzott, szükséges volt – suttogta Tarn, bár csak utólag jött rá, hogy a kanca semmit nem hallhatott belőle.

– No, nem tudom, ki hogy van vele, de én hullafáradt vagyok! – jelentette ki hatalmasat nyújtózva Dave. – Szóval ha nincs ellenvetés, én le is dőlök…

– Ígéretes programnak hangzik… – ásított akkorát Tarn, hogy még a fülei is lelapultak és beleremegtek. – Viszont… ha nem alszol el azonnal, vakarásznád kicsit az oldalamat? Idegen helyen mindig nehezebben jön az álom, és segítene ellazulni.

– Én ennél egy icipicit többre gondoltam, de tőlem oké, közbeiktathatjuk azt is – jegyzete meg a férfi, miközben lerúgta magáról a cipőt.

– Igen? – kérdezte kétkedve a pegazus, közben Silksong felé intve a szemével. – Mire is gondoltál?

Dave csak a szemét forgatta, aztán ravaszkásan elmosolyodott.

– Hát… az volt az ötlet, hogy megszabadítalak még egy-két ruhádtól, aztán bebújunk a takarók közé – kezdte sejtelmesen. – Én az oldalamra fekszem, te idebújsz hozzám, hátulról jó szorosan magamhoz ölellek, az arcomat belefúrom a sörényedbe. Aztán a kezemet szépen lassan lecsúsztatom a cukijegyedre…

– Igen? – kérdezte ártatlanul megrebegtetve a szempilláit Tarn, igyekezve elnyomni az alattomosan a hátsó lábai közé kúszó bizsergő-viszkető érzést.

– Utána pedig… alszunk egy nagyot – bökte meg finoman a kanca orrát a férfi. – És persze előtte a benyújtott igénylés alapján közbeiktatunk némi oldalvakarászást.

Tarn fölkelt a helyéről, és puszit nyomott a barátja arcára.

– Csináljuk pontosan ezt!

És pontosan ezt csinálták.

* * *

Másnap – vagy legalábbis ébredés után, mivel a föld alatt nehéz volt követni a napszakokat – nem szakadtak azonnal a nyakukba a lidércek, hogy máris neki akarnak látni a kísérletezésnek, de azért az a macskaforma lény, akivel a fekete tónál találkoztak, az üregük bejáratánál várta őket, miután a valamilyen módon még a jéghidegnél is hidegebb vízben, amit egy nagy vödörben a „szobájukba” kikészítettek, roppant felületesen megmosakodtak. Szerencsére ez a Gjenklang egész normálisnak tűnt, megkérdezte tőlük, sikerült-e kipihenniük magukat, és felajánlotta nekik, hogy ha Sovenstup aznapra végez velük, kicsit körbevezeti őket a városban. Borzasztó különös fölvetés volt azt figyelembe véve, hogy Luna Hercegnő pónijaitól pontosan ezt a feladatot kapták, és fölkészítették őket rá, mennyire nehéz lesz ezt kivitelezni. Dave diszkréten rá is kérdezett, nem veszik-e a lidércek rossz néven, ha csak úgy szabadon mászkálnak, mire a macska – egyértelműen nem az volt, de Tarnnak nem jutott eszébe rá jobb szó, ő meg nem árulta el, egész pontosan micsoda – jóízűt kuncogott.

– Amíg mellettem maradtok, nem lehet baj – kacsintott. – Valami jó elfoglaltságot pedig érdemes találnotok a holtidőkben, elvégre Sovenstup se mai csikó; nem tud sokáig húzni egy-egy menetet… Szóval hacsak nem akarjátok az időtök jelentős részét az ágyban tölteni, amit amúgy teljesen megértenék, a fővárosunkban vannak bőséggel nem mindennapi látnivalók.

Tarn eléggé furcsállta, sokszor mennyire erotikus töltetűek a macska megjegyzései, noha őszintén szólva kellemes változatosság volt a lidércek tartózkodó, enyhén karót nyelt stílusa után. Ha másért nem is, a mindenhova velük tartó thesztrál reakcióiért érdemes volt figyelni Gjenklang incselkedésére. Silksong behúzott farokkal és lecsapott fülekkel, pironkodva hallgatta a felnőttek beszélgetését, de egyetlen zavart, félénk nyögést leszámítva még arra sem volt hajlandó válaszolni, kiszórakozta-e magát az este. A macska ilyen szempontból is rendkívül üdítő volt, mivel ugyan a vendéglátóikhoz hasonlóan elsősorban Dave-hez intézte a szavait, a két kancát sem nézte levegőnek, és néha őket is aktívan bevonta a társalgásba.

Maga a kísérletezés valóban nem tartott soká, és a pegazus megítélése szerint eléggé monoton is volt. Sovenstup a fekete tó partjánál várta őket néhány társával egyetemben, és gyakorlatilag vagy egy órán keresztül mást se csináltak, mint különböző tárgyakat adogattak az ember kezébe, majd némi várakozás után visszavették és megvizsgálták azokat. Megjegyzést nemigen fűztek a dologhoz, de könnyű volt rájönni, mire voltak kíváncsiak. Azt figyelték, milyen típusú mágikus energiákat milyen mértékben és hogyan nyel el a férfi teste. Az eredmények változatosak voltak, viszont az esetek túlnyomó többségében nem elég látványosak ahhoz, hogy hosszabb távon sikeresen lekössék a pegazus figyelmét. Tarn meg is állapította magában, hogy az Orb&Marble laboratóriumában is halál unalmas lett volna végignéznie Graph professzor hosszadalmas adatgyűjtését, ha közben nincs lehetőségük beszélgetni. Meg persze akkor ott volt még az újdonság varázsa is.

A legtöbbször mindenféle kristályokat nyomtak Dave kezébe, amik közül volt, amelyik egy idő után megváltoztatta a színét, néhány megrepedt, vagy eltört, egy pedig ahogy hozzáért, porrá omlott – viszont a jelentős részüknél nem történt semmilyen látható változás. Az érdekesebb részek azok voltak, amikor az egyik lidérc valamiféle pergamenlapot helyezett a férfi tenyerére azzal az utasítással, hogy bontsa ki és nézzen bele. Akkor láthatóan minden jelenlévő – beleértve Silksongot is – pattanásig feszült idegekkel figyelte, mi fog történni, és mindenki meglepődött, hogy semmi. A másik viccesebb jelenet az volt, mikor Sovenstup kiválasztotta az egyik társát kísérleti nyúlnak, akinek először csak hozzá kellett érnie az emberhez, és úgy próbálkozni mindenféle varázslatokkal, majd hogy a kontaktust tovább növeljék, gyakorlatilag Dave ölébe kellett másznia.

Még a lidércek közül sem sokan tudták közömbösen figyelni, ahogy az utóbbi helyzetében a szerencsétlen kanca próbálta maga körül forgatni az árnyékokat, de azok vagy roppant nehézkesen mozogtak, vagy szinte azonnal semmivé is foszlottak. Azt is egyedül Sovenstup állta meg kuncogás nélkül, ahogy az átlagosnál alacsonyabb termetű lidérc a Tarnéknak korábban portált nyitóhoz hasonlóan kátrányt izzadva és elhalóan krahácsolva lerakatta magát a férfival a földre.

– Rendben lesz azért? – kérdezte némi aggodalommal Tarn a mellette félreérthetetlen mosollyal üldögélő Gjenklangot, mikor a lidérc összerogyott, és az egyik szárnyát maga alá gyűrve az oldalára dőlt.

– Persze! – suttogta a szemét forgatva a macska, majd a mancsával előrebökött. – Nézd meg, kap egy kis ezüstöt, és jobb lesz, mint újkorában!

– Ezüstöt? – pislogott értetlenül a pegazus.

Dave rögtön ott termett a gyengén pihegő lidérc mellett, és megemelte a fejét, hátha azzal segít valamit, ám idő közben a Sovenstup mellett álló csődör is odalépett hozzájuk, és udvariasan, de határozottan elhessegette a férfit. Ez a lidérc valami egyszerű köpenyféle ruhát viselt, amiből a kanca mellé térdelve elő is húzott egyet a korábban már látott, csillogó rudacskákból, s finom mozdulattal végighúzta a társa orrán. A kanca halkan nyöszörögve kinyitotta a száját, ő pedig a fogai közé csúsztatta a fémet.

– Mára végeztünk – közölte színtelen hangon és kifürkészhetetlen arccal Sovenstup, majd hátrált pár lépést, lehunyta a szemét, s a magasba emelte a fejét.

Mögüle, a Szurok Tavából újra előbukkant a már jól ismert csáp, és gyorsan körbeölelve egész egyszerűen lerántotta őt a mélybe. A többi lidérc egyetlen szó nélkül szárnyra kapott, és elrepült, leszámítva az ezüstöt ropogtató, lassacskán magához térő kancát, és a csődört, aki a segítségére sietett. Vagy talán annyira nem sietett, de legalább nem hagyta szenvedni, és ott is maradt mellette.

– Az ezüst az, ami az anyagi világból a leghatékonyabban képes megzabolázni a túlburjánzó árnyakat – magyarázta halkan Gjenklang. – Ha nagy erőt kell kifejteniük, sokaknak már előre szüksége van rá, míg mások inkább csak utólag használják, elvégre elég értékes és ritka fémről van szó. Mivel Sovenstup elengedett titeket, akár azt is megmutathatom, hol bányásszuk!

– Ja, mindenképp érdekelne – felelte Dave, aki idő közben odaült melléjük, és Tarn marjára csúsztatta a kezét. – Viszont egy kiadós reggeli… vagy ebéd, vagy valami étkezés perpillanat sokkal jobban érdekelne. Apropó, mennyire vagytok kaja szempontjából felkészülve ránk? Az útravalónk még egy darabig kitart, de mivel egyelőre nem tudni, meddig kell maradnunk, biztató lenne valami alternatíva.

– Természetesen rendelkezünk mindennel, amire csak szükségetek lehet – jött tétovázás nélkül a válasz.

– A pónikat elhiszem, na de azt is tudjátok, az emberek mit esznek? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

A macska felsőbbséges mosolyra húzta a száját, majd lassan, jelentőségteljesen Dave felé fordult.

– Sokkal többet tudunk rólad, mint azt sejtenéd, David Ferguson – susogta sejtelmesen, s pár másodpercre áthatóan a szemébe nézett, de aztán halkan elkacagta magát. – De ezt az információt konkrétan Vekst tudakolta meg még a vizsgáló laboratóriumban. Ennyire északon persze kissé korlátozottak a lehetőségeink, viszont abban a kiváltságban lehet részetek, hogy drága jó vezérünk kölcsönadta nektek a főszakácsát, aki örömmel fogadta a kihívást. Bizonyára egyikőtöknek sem fog csalódást okozni; ő egy valódi ételművész!

– Hát, ha ez valóban nem nyelvbotlás volt életművész helyett, alig várom, hogy találkozhassak vele – jelentette ki nem minden lelkesedés nélkül Dave.

Oda sem figyelve idő közben a férfi keze még lentebb vándorolt, Tarn szárnyai közé, s pont azt a nagyon érzékeny területet kezdte el egészen gyengéden masszírozni, amire a pegazus annak idején kérte, hogy nyilvánosan sose tegye. A kanca ellenállása ezúttal azonban épphogy pillanatnyi volt csak, aztán rögtön megadta magát az érzésnek. Az önuralmából épp csak annyi maradt, hogy a szárnyait ne tárja ki, illetve nem nyögdécseljen hangosan, viszont a szemei fennakadtak, és a farkát is minden igyekezete ellenére félrehúzta. Bárki láthatta rajta, mi jár a fejében – hátulról bizonyára egészen kínosan explicit módon –, viszont mivel nem érzett erőt magában még csak ahhoz sem, hogy legalább az intimebb részeit eltakarja az esetleges leskelődők elől, beigazolódott, amitől tartott. Talán megmagyarázta, miért nem kötötte le a gondolatait a lidércekkel kapcsolatos gyanakvás és az ilyen helyzetekben szokásos taktikai analízis – sőt, jó eséllyel azt is, miért pofozta fel azonnal azt a lidércet, amelyik megmotozta –, viszont a sárlás jelentette hormonfröccs jó szokása szerint a lehető legrosszabb időpontot választotta, hogy a nagyon szelíd előjelek után szökőárként elöntse a testét.

Ilyen tudatállapotban, elveszve a szerelmének érintésében pedig még csak tiltakozni sem tudott. Csak akkor nyugodott le kissé, amikor Dave észrevette, hogy valami nem stimmel, és gyorsan levette róla a kezét. Tarn félárbocon álló szemekkel a férfi felé fordult, és beharapta az alsó ajkát, nagyon reménykedve benne, ezzel kellőképpen sikerült egyértelművé tennie, milyen tervei vannak vele, ha egyszer eljutnak az ágyukig…