5. Fejezet

Kissé illúzióromboló volt szembesülni vele, miszerint egyáltalán nem annyira egyedi és különleges annak tekintetében, hogy első ránézésre fölismerte: az idegen lény egy ember. Mi több, az étkező után a laboratóriumot első ízben körbejárva vagy négyen is azt kérdezve állították meg őket, a kibernetikai részlegen készítették-e Dave-et. Érdemi magyarázatot Tarn csak másnap kapott a meglepő jelenségre, miután Gush beszámolt neki Malachite Orb kutakodásának eredményéről. A kiscsaj villámgyorsan összeszedett nekik – feltehetőleg – minden elérhető információt az emberekről, és abból kiderült, hogy elsősorban három csoport tudhatott róluk, mint mitikus lényekről. A legszűkebb kör, aminek Tarn is a részét képezte, azok voltak, akik ismerték Equestria tradicionális mesevilágát – vagy legalábbis ezt az egészen specifikus szeletkéjét. A második, némiképp közismertebb csapatról szintén hallott: a hardcore O&O játékosok. A legnépesebb réteg azonban a My Big Human címet viselő, mozikban vetített rajzfilm rajongótábora volt, aminek tavaly jött ki a negyedik része… és valahogy totálisan kimaradt Tarn életéből.

Ennek talán az lehetett az oka, hogy ez a bizonyos rajongótábor elsősorban csikókból állt, így Dave és a pegazus nem velük, hanem a szüleikkel találkozhattak a laboratóriumban, akiknek a gyerekeikkel együtt bizony meg kellett nézniük a rajzfilmeket – nem is egyszer, ezért hát nem meglepő, ha a cselekmény és a szereplők óhatatlanul is beleégtek az emlékezetükbe. Egy életnagyságú játékfigura pedig még azoknak az érdeklődését is fölkeltette, akiket egyébként nem hatott meg különösebben a mozis sorozat. Az egyikőjük még fölismerni is vélte a rajzfilmből, mint háttérfigurát – Tarnnak pedig nem kellett zseninek lennie, hogy rájöjjön, Dave az udvarias mosolya mögött valószínűleg Tartarus mélyére kívánja a csődört.

Bárhogy is, az ehhez hasonló nemkívánatos kérdezősködéseknek hála Dave fölvetette – miután megköszönte Tarnnak, hogy körbejárhatta a létesítményt –, hogy amíg haza nem juttatják, inkább a szobájában tölti az idejét. Ezen a téren azonban semmi fejlemény nem volt, mondhatni nem túl meglepő módon. Graph professzor azt mondta, amíg Discorddal nem beszélt, foglalkoznia sem érdemes a témával, helyette inkább újabb és újabb kérdéssorokat állított össze Dave-nek a világáról. Kifejezetten érdeklődött például az olyasmik iránt, hogy az emberek miért élnek ilyen sok kisebb országra tagolódva, hogyan védekeznek az időjárással szemben – ha már irányítani nem tudják –, hogyan kezelik az egymás közti konfliktusaikat, és… hát persze… hogy milyen fegyvereik vannak.

A feszültség igen jelentős mértékben oldódott, mikor letisztázódott, hogy Dave igazából egy kutyaközönséges polgár a saját világában, akinek a szavára nem sokat adnának, ha beszámolna az equestriai útjáról. Mindazonáltal a professzorral való beszélgetései továbbra is feltűnően egyoldalúak maradtak, és az ember a kérdésekre is érezhetően egyre kevésbé lelkesen válaszolgatott. Tarn elég csalódottan vette tudomásul, hogy Dave-et nem igazán érdekli a pónik világa, bár azt azért megfigyelte, az őreit – így őt is – szívesen hallgatta, amikor csak volt mesélnivalójuk.

– És nem is gondolkoztál a rendőri pályán? – kérdezte Dave, mikor Tarn tanulmányai kerültek szóba.

– Ó, dehogynem! – mosolygott keserűen a kanca az ember ágyának távolabbi lábánál ülve. – A rendészeti után fölvételiztem is a tisztképzőbe, csak… nem voltam elég jó nekik. A szüleimtől elég sokszor meg is kapom… Szóval már majdnem elmentem lótifutinak a manehattani rendőrségre, mikor megláttam az Orb&Marble álláshirdetését, és szerencsét próbáltam.

– És nem rossz biztonsági őrként dolgozni? – támasztotta meg az állát fektében az öklével a férfi.

– Nem csinálnám, ha az lenne – ingatta a fejét a pegazus. – És amúgy is föltornáztam magam középvezetőnek. Meglepően jól fizet, és… – az orrával Dave felé bökött – meglepően változatos.

– De a szüleid így sem elégedettek – állapította meg Dave, mire Tarn csak ravaszkásan hunyorgott. – Anyukád, vagy apukád?

– Apám mondja mindig, hogy így semmi nem lesz belőlem – sóhajtott a kanca. – Nem érti meg, hogy már lett belőlem valaki. Mindig a bátyámmal példálózik, akinek saját ügyvédi irodája van Fillydelphiában. Neki felsőfokú végzettsége van, s lám, vitte is valamire! Én meg itt rohadok egy pici albérletben, és az életben nem spórolok össze egy saját házra valót… Legalábbis szerinte. Annyira azért nem állok rosszul, még ha valóban messze is vagyok egyelőre egy háztól.

– Mit érzel ennek kapcsán, hogy így vélekedik rólad?

– Hát… bosszant – felelte Tarn. – Egyikőjük sem hajlandó elfogadni, hogy én elégedett vagyok így az életemmel.

– Anyukád milyen szempontból? – kérdezte Dave.

– Ez… picit kényesebb téma…

– Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd – nyugtatgatta Dave.

Tarn pár másodpercig csendben mérlegelte a dolgot, aztán nagyot sóhajtott.

– Az a helyzet, hogy a szüleim akkor sem voltak már fiatalok, amikor a bátyám született – kezdett bele végül mégis. – Meg picit régimódibb is a felfogásuk. A bátyám a karrierjének él, és elég sikeres is benne… és ő csődör, szóval vele elnézőbbek. Szerintük nekem viszont nem lenne szabad annyit várnom a gyerekvállalással, mint nekik. Unokázni szeretnének, fiatalabbak már ők se lesznek, satöbbi, satöbbi.

– Te pedig nem gondolkozol ilyesmiben – bólogatott megértően Dave.

– A legkevésbé sem – csóválta a fejét Tarn. – Nem… nem azért, mert nincs senki jelenleg az életemben, akivel gondolkodhatnék kiscsikókon. Egyszerűen nem érzem magam felkészültnek. Nem tudom, valaha leszek-e…

– Elég gyakori probléma ez – mondta a férfi. – Mármint az emberek között is. A generációs különbségek, és a gyerekvállalás kérdése is. Ha ez megnyugtat, nagyon nem vagy egyedül.

– Neked van kiscsi… gyereked? – kérdezte félrebillentve a fejét a pegazus.

– Á, ha lenne barátnőm, akkor sem terveznék egyelőre – legyintett Dave.

– Nincs barátnőd? – hegyezte kíváncsian a füleit Tarn. – Hogyhogy?

– Nem is tudom, mostanában nem nagyon erőltettem meg magam ezen a téren, meg időm sem volt… – dőlt hanyatt az ágyon a férfi.

Mivel egy ideig nem is folytatta, Tarn úgy vélte, ezzel érzékenyebb témát érinthetett. Nem nagyon értette pedig, Dave póninak is egész jó fej lett volna. Biztos a pszichológiai képzettség tette – vagy az, hogy egy másik fajhoz tartozik –, de a kanca könnyen mesélt neki olyasmiket is magáról, az életéről, amiket másokkal nem szívesen osztott meg. Az ember pedig nem csupán nem ítélkezett felette, hanem mindig tudott valami biztatót mondani. Kifejezetten kellemes társaság volt ezzel a pozitív hozzáállásával.

– Érezted már valaha úgy, hogy eleged van az emberekből? – kérdezte végül Dave lehunyt szemmel. – Vagy pónikból, vagy akármikből? Nekem néha nagyon sok volt a világ, és mostanában is sokszor éreztem úgy, a legjobb lenne, ha pár napra mindenki békén hagyna. Ha elvonulhatnék, mint valami szerzetes, megszabadulhatnék a társadalom zajától. Megszökhetnék a folyamatos rohanásból, az információáradatból, és a kötelességeimről is megfeledkezhetnék kicsit. Minden vizsgaidőszakomban éreztem ilyet. Főleg azokon a napokon, amikor a tanulás mellett dolgoztam is, pláne ha több emberrel kellett foglalkoznom a szokásosnál. Elég csak telefonon keresztül beszélni velük, úgy is rettenetesen fárasztóak tudnak lenni. Egészen más, mikor leülnek veled szemben, vagy lefekszenek a kanapédra, és kiöntik neked a szívüket… de nem erről akartam beszélni. Szóval. Fura, de még alig pár napja vagyok itt, és már hiányoznak. Eleinte jól esett, hogy nyugodtan kialhatom magam, és dolgozni meg tanulni sem kell. De már nehezen viselem ezt a tétlenséget.

– Fölajánlottam neked, hogy bárhova elkísérlek az épületen belül… – kezdte Tarn, de a férfi félbeszakította.

– Nem, nem értesz – sóhajtott, eltakarva az arcát. – Lehet, nem is jól fogalmaztam. Igen, az is egy dolog, hogy kicsit unatkozom, meg hiányoznak az emberek. Az elsődleges bajom viszont az, hogy el fogok maradni teljesen az otthoni feladataimmal. Ha jól számolom, márpedig jól számolom, már két vizsgaidőpontomról is lecsúsztam, ami még hagyján, de a jegyzeteim nélkül tanulni sem tudtam rájuk. Még ha ebben a pillanatban hazajuthatnék, akkor is lenne jó egyheti elmaradásom. Jelen állás szerint eltarthat még ki tudja meddig, míg a prof kiokoskodik valamit, szóval ha soká húzódik az egész, még az is lehet, hogy félévet kell ismételnem. Arról nem is beszélve, hogy ennyi idő alatt biztosan eltűntnek nyilvánítottak. A szüleim biztosan halálra aggódják magukat. Én meg itt heverészek, és lófaszt sem tudok csinálni…

Tarn kissé elpirult ez utóbbi megfogalmazáson, de azért összeszedte magát, és megköszörülte a torkát.

– Sajnos ebben nem tudok segíteni – mondta halkan. – Szeretnék, de csak nagyon picikét konyítok a varázsláshoz… épp annyit, amennyit a cukijegyem enged. Graph professzor pedig már az elején megmondta, mennyire bonyolult…

– Amit én el is hiszek, mert hozzá sem tudok szagolni – sóhajtott Dave. – És épp ezért dühítő ez a tehetetlenség.

Egy jó fél percig egyikőjük sem szólalt meg, aztán Tarn fölkelt az ágy végéből, és halk patakopogással odament a férfihoz, és a vállára helyezte az egyik mellső lábát.

– Megértelek – suttogta.

– Kösz – suttogta Dave, azzal finoman megpaskolta a pegazus patáját.

Úgy is maradtak egy darabig, aztán az ember törte meg a csöndet, azzal, hogy felkacagott.

– Nézd meg, micsoda hülye szokásokat veszek fel! – mondta vidáman hunyorogva. – Oda sem figyelek, és elkezdek panaszkodni ahelyett, hogy téged hallgatnálak.

– Nyugodtan, ha ezzel megkönnyebbülsz – biztatta Tarn, miközben visszahúzta a patáját. – A legkevesebb, amit tehetek érted, hogy én is meghallgatlak.

– Nem, egyébként tényleg szeretlek hallgatni téged, benneteket – mondta elgondolkodva Dave. – Ha lehunyom a szemem, egészen olyan érzés, mintha emberek lennétek. Nem megbántani akarlak, de érted, a mi bolygónkon az ember az egyedüli értelmes faj. Kicsit még… szokatlan nekem, hogy valaki olyannal beszéljek emberként, aki nem ember. Főleg ha az egy színes, szőrös póni.

– Ja, mesélted az állatsimogatót… nem is egyszer – somolygott Tarn. – El tudom képzelni, milyen furcsa lenne találkoznom egy olyan pónival, aki… lényegében állat. Nem nomád, meg civilizálatlan, hanem, érted, tényleg állat. Hú…

– Annyira azért nem hasonlítanak rátok – jegyezte meg az ember. – Például nem színesek, nincs szarvuk meg szárnyuk, és nincs ez a cukijegyük sem.

– És ha jól értettem, háziállatnak tartjátok őket, ugye? Róluk nem sokat beszéltél, valahogy mindig az emberek vannak terítéken… na nem mintha bánnám egyébként.

– Ja, amúgy ja – felelte Dave. – Nem úgy háziállatnak, mint a kutyát, vagy macskát, inkább amolyan ház körüli állatnak.

– Miért? – csapta fel érdeklődve a füleit Tarn. – Úgy értem, amilyen nagyok vagytok, kizárt, hogy ne férnének el a házaitokban.

– Jobb nekik a nagyobb mozgástér, na meg így nem sz… – Dave szeme a kancára villant, láthatóan kétszer is meggondolta, amit mondani készül, de végül úgy dönthetett, a pegazus nem fog kiakadni – …nem szarják össze a lakást. Mondjuk úgy, nincsenek annyira háziasítva, hogy szobatiszták is legyenek.

– Akkor miért tartjátok őket? – vonta fel a szemöldökét Tarn.

– Hát… – kezdett bele ismét bizonytalanul fürkészve a kanca arcát a férfi. – Gyerekeket lovagoltatnak rajtuk… szóval felültetik őket a hátukra. Meg, ahogy mondtam, állatsimogató. Mi, emberek, úgy általában szeretjük fogdosni a szőrös állatokat. Jó puhák, meg cukik, meg ilyenek…

– Hehe… – vigyorgott szélesen Tarn, aztán a fejét büszkén felcsapva oldalvást fordult Dave-nek. – Engem is cukinak tartasz? Talán nem olyan puha a szőröm, mint egy unikornisnak, de azért elég hosszú.

– Szabad? – kérdezte tétován kinyújtva felé a kezét Dave.

– Persze, csak tessék – lépett közelebb hozzá a pegazus, hogy könnyebben elérje.

Dave a marjához nyúlt, két ujja között próbaképp finoman morzsolgatta picit Tarn sörényét, aztán a vállán futtatta végig a tenyerét. Szokatlan egy érzés volt, sokkal puhább, mintha patával értek volna hozzá. A kanca egyáltalán nem mondta volna kellemetlennek.

– Bocsi, el kell ismernem, ez így eléggé zavarba ejtő… – motyogta a férfi. – Egy otthoni pónival szemben annyira természetes mozdulat, na de olyasvalakivel szemben, aki tud beszélni…

– Azt elhiszem, de nem válaszoltál a kérdésre – somolygott Tarn. – Vagyok olyan cuki, mint a ti pónijaitok?

– Öh… hát… igen… – vakarászta a fejét Dave. – Inkább azt mondanám, hogy aranyos vagy, meg jó fej. A „cuki” az kicsit olyan túl csajos.

– Szóval én nem vagyok elég csajos? – piszkálódott Tarn sértődöttséget mímelve.

– Hát, ami az illeti… – ingatta a fejét a férfi.

– Tényleg így gondolod? – kérdezte kicsit halkabban, lecsapott fülekkel a pegazus.

– Nem, abszolút nem bántásból mondtam – visszakozott Dave. – Csak, tudod, nálunk odahaza a színes pónikat kifejezetten a kislányossággal kapcsolják össze. Felnőtt ember nem mászkálna egy hatalmas plüss egyszarvúval az utcán csak azért, mert az cuki. Ehhez képest öt perce sem ismertük egymást, és már megcsaptál egy sokkolóval. Inkább számítottam volna arra, hogy meghívsz valami teapartira, és ez az egész póni-világ mizéria csak a saját rejtett homoszexualitásom bizarr manifesztációja egy skizofrén epizód közepette, vagy mi… Meg hogy így jár, aki tanulás közben alszik el. – Jóízűt nevetett. – Szóval utólag már inkább hálás vagyok, amiért megráztál. És nem tartalak fiúsnak, csak amolyan nem tipikus-csajosnak.

– Most, hogy így mondod, lehet ezért nincs sok szerencsém a szerelemben – sóhajtott szomorkás mosollyal Tarn.

– Ugyan már, ez marhaság – legyintett ingerülten a férfi. – Pont most fejtettem ki, mennyire nem rajongok az ilyen habos-babos dolgokért, meg a királykisasszony típusokért. Szeretem, ha egy nő határozott, és ki tud állni magáért. Biztos vannak ezen a világon is olyanok, akinek ez imponál. Ha ember lennél, bejönnél nekem.

Tarnnak egy pillanatra elakadt a lélegzete, és érezte, olyannyira sikerült elpirulnia, hogy még a fülén is látszik. Elég ritkán fordult ilyesmi elő, még ha egyébként zavarba hozni nem is volt olyan nehéz. Viszont ezt az égető érzést nem tudta volna mással összetéveszteni. Az első barátja, Jolt szerint ilyenkor elképesztően cuki volt – amit nem is bánt volna, csak nem ilyen áron.

– T-tényleg? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel, miközben próbálta megnyugtatni a szívverését.

– Persze, miért is ne? – mérte végig furcsállkodva Dave.

– Akár járnál is velem? – szaladt ki a pegazus száján, mielőtt átgondolhatta volna. Gyorsan pontosított hát: – Mármint ha ember lennék…

– Ja, gondolom, akár – felelte szinte azonnal az ember. – Fogalmam sincs, emberként hogy néznél ki, vagy póni szemmel nézve mennyire számítasz vonzónak, bár mondjuk ez olyan sokat nem is számít. Amennyire eddig megismertelek, minden adott egy kiadós barátsághoz, onnan pedig egyetlen lépés csak… valami több.

Tarn nyelt egy nagyot – amit egész biztos Dave is látott –, aztán megköszörülte a torkát.

– Ez… nagyon kedves tőled – mondta lecsapott fülekkel, a sörényét csavargatva. – Azt hiszem, én is szívesen… mármint… összejönnék veled… Ha csődör lennél! Hehe…

– Ja, elég kár, hogy ez ilyen hülyén jött össze, mi? – mosolygott Dave. – Az is csupán egy agyament véletlen, hogy egyáltalán ismerjük egymást! Tudod, mi lenne jó?

A kanca zavart mosollyal árnyalatnyit megrázta a fejét.

– Az, ha ez valami elborult párhuzamos univerzum-dolog lenne, és mindkettőnknek lenne alteregója a megfelelő világban. Akkor, ha találkoznék egy pont olyan lánnyal, mint te, akkor kipróbálhatnánk, mennyire működik a dolog. Neked meg lenne egy póni, aki olyan mint én, és mindenki boldog lenne!

– Á, erre igazán picike az esély, már csak ha azt nézzük, ti mennyien vagytok, összevetve velünk – mondta savanyúan Tarn.

– Persze, de azért nem kell kétségbeesni, tán nem olyan rossz a helyzet – vont vállat Dave. – Ha nem is pont olyan, de hasonló személyiségek kell, hogy legyenek. Legalábbis abból kiindulva, mennyire el tudnám bármelyikőtöket képzelni emberként. Na persze leszámítva a szárnyakat meg a varázslást.

– Igen, azt hiszem, igazad van – bólogatott a kanca.

Valóban így is gondolta, valamiért mégis egyfajta sajátos csalódottságot érzett. Nyilván nem azt szerette volna, ha Dave fölajánlja, hogy akár tényleg járhatnának is… azért ez értelemszerűen elég nagy butaság lett volna. Talán inkább csak úgy érezte, az ember nem is gondolta komolyan. Így, kvázi tét nélkül nyugodtan mondhatott akármit, hogy jobb kedvre derítse. Ez lehetett akár afféle szakmai segítségnyújtás is a részéről.

De nem tudhatta, és valószínűleg nem is számított, hiszen igaza volt: egy ilyen kapcsolatnak már elméleti szinten sem volt értelme… Az pedig így is jóleső melegséggel töltötte el, hogy az embernek egyáltalán számított az, mi több, tett is azért, hogy egy picit jobban érezze magát.

* * *

Megint gyorsan eltelt az idő, és Tarnnak nem akaródzott hazamennie. Olyan hihetetlen szerencséje volt azonban, hogy Sour Cream, az éjszakai váltása, mintha csak kitalálta volna a gondolatait, a nyeregtáskájában egy jó pakli kártyával jelent meg a teremben, így váratlanul jó kifogása akadt, hogy miért maradjon tovább. A thesztrál – hogy egye meg a bolyhos füleit – termoszban még kávét is hozott olyan mennyiségben, ami két pónira bőségesen elegendő volt, és mivel Dave nem kért belőle, kompromisszumot sem kellett kötniük. Illetve csak annyit, hogy a játékest kezdete előtt Tarnnak kellett kerítenie a férfinak valami gyümölcsteát, hogy azért ő se maradjon ki a móka ezen részéből.

Mikor pedig a pegazus visszatért a filterekkel, vízforralóval és más hozzávalókkal, Cream jóformán nekiesett nagy örömében.

– Most jut eszembe, hogy hárman tudunk ultizni is! – rikoltotta csillogó szemekkel, kis híján kilökve Tarn patájából a cuccokat.

Így hát ultiztak. Sokáig, és nem is figyelve az órát. Jó bonyolult egy játék volt. Tarn nem volt benne valami profi, Dave ezelőtt soha nem hallott róla – bár becsületére legyen mondva, gyorsan és lelkesen memorizálta a fontosabb szabályokat –, így Cream arathatott rendesen. Nem pénzben, és nem is zsetonban játszottak, mivel a denevérkanca nem számított rá, hogy ilyesmire is lenne lehetőségük, így a sokszori elsöprő győzelmének jutalmaként inkább az ultizás ősszellemének választották őt. Persze a behozhatatlan hátrány ellenére a két másik játékos is élvezte a partit, Tarn például rettenetesen büszke volt magára, amikor sajátpatájúlag az utolsó előtti pillanatban akadályozott meg egy cseppet nagyképűen indított redurchmarsot.

Jócskán éjfél utánig húzódott a játék, amikor is egy teljesen váratlan vendég szakította félbe az aktuális meccset. Azaz vendégek, bár az előbbi megfogalmazás mégiscsak helyesebb olyan szempontból, hogy egyértelműen csak az egyikőjük volt felelős a hirtelen megjelenésükért… ami annyira volt hirtelen, hogy az egyik pillanatról a másikra történt, egy jókora villanással. Tarnnak csak a kávéscsészéje bánta, Creamnek viszont a méltósága, mivel a thesztrál ijedtében szanaszét hajította a patájában lévő kártyákat, és gyakorlatilag hanyatt esett… abból a mozdulatból pedig elég nehézkes volt elhitetni, hogy a pegazushoz hasonlóan ő is a fegyveréért nyúlt.

Pedig, mint utólag kiderült, nem volt okuk az aggodalomra. Az egyik vendégük nem kisebb lény volt, mint Discord, a maga hórihorgas, szikár és torz valójában, a másik pedig Graph professzor, félárbocon álló szemekkel, hálóköntösben és csavarókkal a sörényében.

– M-m-mi? M-m-mi? – dadogta félálomban a professzor, alig bírva megállni a lábain.

– Megkaptam az üzenetét, kedves professzornő – mondta kaján vigyorral Discord, miközben pár centire lebegve a padlótól megkerülte a félkómás kancát. – Hogy mutatni akar nekem valamit, amikor ráérek. Nos, most történetesen épp ráérek.

– D-de hajnali hányóra van, Discord! – méltatlankodott motyogva az unikornis.

– Pontosan! És nézd csak, milyen kiváló időpontot választottam! Nem csak egy, de két bájos hölgyemény is szórakoztatja a pasast! Szinte már irigylem…

– Két… Tarn, maga miért van itt? – kérdezte a professzor, mikor sikerült a pegazusra fókuszálnia a szemeit.

– Előbb térjünk a lényegre, szoros az időbeosztásom! – szorította Tarn szájára az egyik pikkelyes, griff-szerű karmát Discord, mielőtt a kanca válaszolhatott volna.

Egy villanással később a Káosz Szelleme már detektívruhában, egy óriási nagyítóval járta körbe Dave-et. Öt másodperc nem telhetett bele – ami ahhoz sem volt elég idő, hogy a döbbent ember valamit is reagálhasson –, és Discord már be is fejezte a vizsgálatát, és egy újabb villanással fehér laboratóriumi köpenyben jelent meg Graph professzor mellett.

– A mérési eredmények azt mutatják, hogy semmi közöm az emberetekhez – mondta rosszul játszott komolysággal. – Próbálkozzatok esetleg a talált lények osztályán! Örömmel segítettem; au revoir! – Azzal megpaskolta a professzor arcát, s egy villanással elteleportált.

Elteleportált… De az unikornist simán otthagyta egy szál hálóruhában – döbbent rá Tarn pár másodperccel később. Szolgálatkészen odalépett hát a kancához, és finoman megérintette a vállát.

– Hazakísérjem, Graph professzor? – kérdezte bocsánatkérő mosollyal.

A kanca válaszképpen motyogott valamit, ami olyasminek hangzott, hogy „azjólenne”, aztán álltában lecsukta a szemét, és valószínűleg el is borult volna, ha Tarn nem kapja el. A pegazus hátranézett a két társára, akik egyetértően bólogattak. Dave még kedvetlenül intett is neki búcsúzóul a kezével. Hát, Tarn a legkevésbé sem örült neki, hogy így ért véget az est… éjszakázása, de nem volt mit tenni. Kifelé menet az órára nézve pedig megállapította, hogy újfent sikerült túlpörgetnie magát, és felborítani a bioritmusát…

De megérte, a fenébe is!