Konfliktuskezelés mesterfokon

Konfliktuskezelés mesterfokon

Emlékszem, milyen furán éreztem magam másnap reggel. Hackyvel úgy aludtunk el, hogy hátulról átöleltem, és valamilyen csoda folytán nem forgolódtam az éjszaka, így ébredés után kicsit még élvezhettem a lány bársonyos szőrének érintését, testének melegét. Képtelen is voltam ellenállni a csábításnak, hogy álmában ne cirógassam az oldalát, vagy hagyjam a patáimat kicsit elkalandozni azon részein, amiket innen elértem, de azért kínosan ügyeltem rá, nehogy véletlenül fölzavarjam. Néha halkan felsóhajtott, ha kicsit érzékenyebb helyen értem hozzá, ami egyszerre töltött el elégedettséggel és szomorúsággal. Akárhányszor megváltozott a békés szuszogásának ritmusa, csak arra emlékeztetett, milyen gyorsan elillannak a percek. És ha egyszer ez a tüneményes pegazuslány fölébred a patáim között, az csak egy újabb, fájdalmas búcsút fog jelenteni. Aztán újra egyedül maradok…

Nyilván nem várhattam el tőle, hogy miattam hagyja ott Cloudsdale-t. Még azt se kérhettem volna jogosan, hogy maradjon még pár napot. Ha kedve lenne eltölteni velem néhány ehhez hasonló forró éjszakát, azzal is csak fájdalmasabbá tenném saját magam számára – és egy picit reménykedtem benne, hogy tán neki is –, mikor végül elválnak az útjaink. Épp elég lesz ez így is. Épp elég feldolgozni mindazt, amiből a Gála napján részesülhettem…

Az elkerülhetetlent pedig még csak nem is halogathattam. Egyik pillanatban, valahogy sokkal-sokkal korábban, mint reméltem, a kanca halkan nyögve kinyújtózott a takaró alatt. Követtem a testének mozgását, ösztönösen is szorosabban kapaszkodva bele, mintha el se akarnám engedni. Hacky pedig jót kuncogott, amikor észrevette, hol fogdostam, s kicsit még hagyta is magát, érzékien odadörgölőzve hozzám. Megfordulva még meg is csókolt, s szeretetteljesen megsimogatta az arcomat, utána viszont finoman közölte velem, hogy délelőtt tízig le kell adnia a kulcsot.

Míg lezuhanyoztunk és felöltöztünk, picit még legeltethettem rajta a szemem, s még közben is hagyta egyszer-kétszer, hogy kicsit megöleljem, de akkor már nagyon éreztem a szándékát az indulásra, így nem erőltettem semmit. A hotelből kiérve csókkal köszöntünk el – ráadásul ő kezdeményezte, amiért különösen hálás voltam –, pár másodpercig még mélyen egymás szemébe néztünk, ám nem váltottunk egyetlen szót sem. Talán jobban is tettük. Ez az egész helyzet olyan volt, amire egyszerűen nem lehetett mit mondani. Azt pedig megígérni, hogy majd keressük egymást, csupán egy fölösleges hazugság lett volna. Még ha reméltem is, hogy találkozunk az életben, volt egy olyan érzésem, hogy addigra az egyikünknek, vagy tán mindkettőnknek családja lesz… bár igyekeztem nem gondolni ilyesmikre.

Hazafelé menet egyáltalán nem siettem. A város a nagy ünnepség után meglehetősen lepusztult látványt nyújtott, rossz volt magányosan sétálgatni, társaságra viszont nem vágytam. Céltalanul mászkáltam az utcákon, kerülgettem a leszakadt lampionokat és egyéb díszeket, s próbáltam örülni, hogy nem futok bele túl sok póniba. Ami útba esett pad, igyekeztem felé sem nézni, nehogy véletlenül fájdalmas emlékeket idézzen föl bennem, viszont egy jó félórát eltöltöttem azzal, hogy leültem a macskakőre egy téren, s bambán bámultam egy letakart szobrot, amit nemrég raktak ki, és még nem avattak fel. Elmentem pár kocsma mellett, valami hülye indíttatásból belemásztam az egyik szökőkútba, s meghemperegtem a hűvös vízben – az őrök határtalan örömére, habár miután fölismertek, inkább nem szóltak egy szót sem –, aztán, miután megszárítottam varázslattal a ruháimat, jobb dolgom nem lévén elsétáltam a Starswirl koliig. Egy darabig csak ácsorogtam az utca másik oldalán, onnan figyelve az épület előtt jövő-menő, vagy épp beszélgető diáktársaimat, de meg se fordult a fejemben, hogy átmenjek hozzájuk, esetleg még a barátaimat is meglátogassam.

Végül aztán a Jasperékkel követett rutinunk alapján indultam vissza. Elmentem addig a kereszteződésig, ahol Wish-sel el szoktunk válni, de ezúttal arrafelé fordultam, amerre a lány is ment mindig. Abban nem is reménykedtem, hogy esetleg megtalálom a házukat, elvégre még ha el is jutottam volna odáig, akkor sem ismertem volna föl, hacsaknem a lány is ott lett volna, és integetne nekem az ablakból, vagy hasonló… De ez nem is zavart, csupán valami megfoghatatlan célt adott némi fölösleges tébláboláshoz, ami még egy kicsit késleltette, hogy haza kelljen mennem. Persze ettől függetlenül azt sem lehetett a végtelenségig halogatni.

Otthon, miután végeztem az értelmetlen körutammal, a szüleim első kérdése volt, hogy hogy éreztem magam. A válasz viszont olyan elkeserítő lett volna, inkább csak annyit feleltem: jól. Ezzel aztán befejezettnek is tekintettem a beszélgetést, s kulcsra zárkóztam a szobámban. Még ebédelni vagy vacsorázni sem jöttem le, de nem is voltam éhes. Helyette csupán végtelennek tűnő, saját magukba visszatérő dialógusokat folytattam saját magammal, néha filozofikus magasságokba emelkedve – vagy éppen mélységekbe merülve.

Amint kicsit is alkalmasnak éreztem magam rá, megpróbáltam a lehetőségek szerint objektíven kielemezni az érzelmeimet. Ha már az emocionális énem ilyen esetlenül kezelte a problémáimat, hátha a racionálissal jobban boldogulok… Odáig még szépen el is jutottam, hogy Ambrosiával mi volt a bajom. Hogy nem engedte azt, amit a pegazus barátom? Ó, dehogy! Hogy egyáltalán nem is tervezte? Talán… Ha legalább a szándék meglett volna, esetleg máshogy állnék hozzá. De azt megállapítottam, összességében az fájt a legjobban, hogy még azt is túl soknak találta, ameddig egyáltalán eljutottunk. Mintha azt is külön megtiszteltetésnek kellett volna vennem, hogy egyáltalán hozzáérhettem.

Mert annak éreztem. Ám nem miatta. Nem akartam azért kiváltságnak érezni, hogy ilyen módon érhetek hozzá egy nőnemű lényhez, mert elvárják tőlem. Lehet, én vagyok nagyon elvarázsolt – legalábbis saddle-arabiai szemmel nézve, ha másképp nem is –, de számomra ez a fajta kontaktus az egyszerű, fizikai örömön túl mégiscsak a kölcsönös bizalmat és szeretetet jelentette. Nyilván nem is működhetne az egész a két fél közötti tisztelet nélkül. Még ha ez az egész egyfajta pejoratív értelmezéssel van is övezve, lényegében ez állt, ennek kellett állnia mögötte. Csak azt is nézve, amit az éjszaka Hackyvel csináltunk, eltekintve néhány tabunak számító részlettől, az is erről szólt. Megbíztunk egymásban, és közel engedtük magunkhoz a másikat. Ha úgy tetszik, meg is jutalmaztuk érte egymást. És őtőle megkaphattam ezt? Hosszú-hosszú évek óta nem is láttuk egymást, mégis érdemesnek tartott rá, hogy megossza velem a – mondjuk ki –, a saját testét?

Szóval akkor most én voltam az önző, amiért a barátnőmtől vártam volna ugyanezt? Ha úgy vesszük, nem is volt olyan nagy dolog az egész… Inkább csak a saját fantáziám tette azzá, míg át nem éltem. És nem történt semmi tragédia. Nem kellett félni semmilyen következménytől. Vigyáztunk egymásra, ahogy természetesen vigyáztam volna Ambrosiára is. Nagyon óvatos lettem volna… na persze eleve könnyű abban gondolkodni, mi lett volna… Arról nem is beszélve, hogy a saját, igen szerény tapasztalataimat figyelembe véve legfeljebb halovány elképzeléseim lehettek bármiről, még ha Hacky mellett nem is ütköztem túl sok nehézségbe.

Viszont akárhogy csűrtem-csavartam, mindig ugyanoda lyukadtam ki. Megértettem, hogy Ambrosiának milyen nehéz lehetett, de azt nem, miért nem volt legalább egy picivel rugalmasabb. Tán nehezen, de elfogadtam, hogy nem maradhat a végtelenségig Equestriában, azt viszont nem, hogy nekem erről nem szólt semmit. Azon pedig végképp nem tudtam túltenni magam, hogy ha Hack Filterrel ilyen könnyen az ágyában kötöttünk ki, hogy a fenébe lehet ebből az egészből ekkora ügyet csinálni… Miért kellett egy fél éves kapcsolatot eldobni magamtól, vagy egyáltalán hova tartott volna így ez az egész…

* * *

Minél többet gondolkodtam ezen, csak annál bizonytalanabb lettem. Nem tudtam eldönteni, mit kellett volna tennem. Mi lett volna a helyes, vagy az etikus… Hogy mit szerettem volna, afelől is voltak kétségeim. Hiányzott Ambrosia, hiányzott a közelsége, az érintése, ugyanakkor nem mondanék le az emlékeimről a pajkos pegazuslányt illetően sem. Nehéz ügy volt, ezt beláttam, s mikor már a fejem fájdult bele a nagy gondolkodásba, inkább le is mondtam róla, hogy megfejtsem az egészet. Ami történt, megtörtént; biztos volt valami oka. Viszont nem tölthettem minden időmet innentől kezdve a szobámba zárkózva.

Sőt, amint szembetalálkoztam anyukámmal, arra is rádöbbentem, konkrétan otthon maradni sem volt kedvem. Nem akartam velük beszélgetni, nem kértem a tanácsaikból. Egyszer már végig kellett ülnöm egy kiselőadást kancákról és csődörökről, és köszönöm, bőven elég volt az is. Ambrosiával kapcsolatban meg úgysem tudtak volna segíteni. Igazából senki és semmi nem is tudott. Az egyetlen logikus dolgot tettem hát: laza, nyárias ruhába bújtam, s egyenesen a koli felé vettem az irányt. Volt egy jó tippem, kit kell meglátogatnom, ha minden gondomról meg akarok feledkezni.

Igaz, nem tudtam, mennyire járhatok sikerrel. A félévből még egy jó két hét volt hátra, de ez ránk már nyilván nem vonatkozott – legfeljebb olyan szempontból, hogy a Canterlottól távolabb lakókat nem paterolták még ki a koliból. Mármint azokat sem, akiknek nem voltak a nyárra az Akadémiával kapcsolatban elfoglaltságaik. Mondjuk az is tény, részben pont ezért nem voltam benne biztos, hogy Lotust itt találom. Számunkra már tombolt a nyár – még ha technikailag tavasz vége is volt csak –, szóval könnyen lehet, a szabadidejét inkább Stellával töltötte valamerre, nem pedig a négy fal közé zárva. Vagy előfordulhat az is, hogy ilyenkor inkább a laborban folytatták a kutatásaikat, a tanítási időn kívül, mint az Alkímia Tanszék lelkes hallgatói. Mellesleg, mivel ez utóbbinak köszönhetően Lotusnak nem is kell a nyárra majd kiköltöznie – Stella meg eleve itt lakott a közelben –, némiképp bizakodva álltam a szünet elé. Ha Ambrosia itt is hagyott, nem maradok egyedül. Akik meg hazautaznak, azokkal is kihasználhatjuk még a fennmaradó időt a következő évnyitóig, amit már különös módon nem egy osztályként fogunk megélni.

A legjobbakat remélve fölcaplattam a barátomék szobájához. Az ajtó csukva volt, amin kissé meg is lepődtem, elvégre az egészen késő éjszakától eltekintve jóformán mindig nyitva szokták tartani, de azért finoman bekopogtam. Pár másodpercig semmiféle választ nem kaptam, aztán halkan kattant a zár. Furcsálltam a helyzetet, de azért lenyomtam a kilincset, és beléptem.

Köszönni akartam, ám ahogy megpillantottam a kék csődört, ahogy a szájához tartja a patáját, inkább letettem róla. Egy szál boxerben volt, amiből hirtelen azt a következtetést vontam le, hogy egyedül van, s a melegre való tekintettel nem is csodálkoztam a lefüggönyözött ablakokon sem. Ahogy viszont egy picit körbenéztem, megláttam Stellát a csődör ágyán feküdni, és nem úgy tűnt, mintha ő jobban föl lett volna öltözve. Lotus, követve a tekintetemet, egy gyors varázslattal megigazította a békésen szuszogó kancán a takarót.

– Bocs, nem akartam zavarni! – suttogtam, amint észbe kaptam.

– Kinyitottam volna, ha zavarsz? – kérdezte ugyanolyan halkan a kék csődör. – Csak lepihentünk kicsit.

Na, persze – gondoltam. Pont úgy is nézett ki. Vagy csak az én fantáziám volt túl piszkos a közelmúltban történtek miatt?

– Mesélj, mi járatban!

– Csak azon gondolkodtam, milyen jó lenne kicsit összehozni az osztályt, ha már így túl vagyunk mindenen – feleltem. – Nagyon kéne már egy kis lazítás. Akár valami komolyabb is jöhetne.

– Értem, szóval a Gála túl finomkodó volt az úrhoz – bólogatott Lotus. – Akkor már vágom, miért engem kérsz meg, hogy szervezzek le valami igazán nagyszabásút.

Halkan elkacagtam magam. Igen, Lotus a tökéletes választás, ha olyasmit szeretnék, ami a Nagy Galopp Gálánál is ütősebb.

– Mikorra tudnád összehozni? – kérdeztem továbbra is fojtott hangon. – Szeretném már végre kicsit kiütni magam.

– Nyolc főre? – vigyorodott el ravaszul. – Nézzük csak… Ötletem már úgyis van, hogy mi kéne, alapanyagot tudunk szerezni, szóval holnap estére meg is vagyunk Stellával mindennel.

Húztam a számat, ahogy kimondta, hogy nyolc fő. Bár nem sok kedvem lett volna nekem körbejárni a többieket, az még sokkal kínosabb lett volna, ha Lotusék teszik meg helyettem, és elhívják Ambrosiát is. Elmesélni nem volt hangulatom, mi történt közöttünk, de ha már mind összejövünk, legalább erre is lesz alkalom. Vagy rákérdeznek, ha mégse bírom magam rábeszélni, hogy kimondjam…

– Ne fáradj, a pónikat hozom én – legyintettem erőltetett nyugalommal. – Majd azt mondom mindenkinek, hogy legyen nyolcra a koli előtt. Jó úgy?

– Naná! – kacsintott. – Nem lesz nehéz dolgod; Cavernnel meg Scorch-csal már amúgy is tervezgettünk valami ilyesmit. Számíthatsz ránk! Nagyon kész lesz!

– Helyes… – tettem a vállára egy pillanatra a patám. – Na, de tényleg nem zavarlak titeket! Élvezzétek csak együtt a jól megérdemelt pihenést!

– Valami baj van, Thread? – kérdezte hirtelen meglepően komoly arccal Lotus.

– Semmi különös… Akkor megyek is. Jaspernek, meg a többieknek szólok, Scorch-ot viszont rád hagyom, ha már úgyis szobatársak vagytok.

– Jól van, ha akarod… – vont vállat a csődör. – Akkor holnap este.

– Holnap – visszhangoztam, azzal összekoccintottuk a patánkat.

* * *

A barátaimat fölkeresve párszor még megkaptam aznap, hogy biztos van valami bajom. Úgy látszik, minden igyekezetem ellenére látszott rajtam más is a puszta fáradtságon kívül. Főleg Jasper érdeklődött, noha valószínűleg Wish is kifaggatott volna, ha a csődör nem ajánlja fel, hogy majd ő letárgyalja a bulit a lánnyal. Továbbra sem volt hangulatom elmesélni, milyen csúf szakításon voltam túl, viszont míg Cavernt fölkerestem, pár aránylag ismeretlen évfolyamtársam is rákérdezett a folyosókon meg az utcán, hogy jól vagyok-e, úgyhogy inkább amint lehet, hazamentem. És másnap estig megint ki se dugtam az orrom a szobából, csak ebédelni, meg ilyesmi.

Legalábbis ez volt a tervem. Mikor azonban délután lelkiekben már a bulira készültem, anyukám fölkiabált, hogy jöjjek le. Elég türelmetlennek tűnt, hát nagy morgolódva előmásztam. Ott állt az előszobában, onnan nézett föl rám szigorúan, aztán a fejével a bejárat felé intett. Kelletlenül forgattam a szemem, de azért lementem hozzá. A szívem kihagyott egy dobbanást, ahogy megláttam az ajtó előtt ácsorgó alakot…

– Szia… – köszönt rám rekedtes hangon Ambrosia.

Szörnyen festett, ezt állapítottam meg először. A szemei szinte vöröslöttek, alatta sötét karikák húzódtak, mintha napok óta nem aludt volna. A sörénye is egy merő kóc volt. Ha tőlem mindenki megkérdezte, hogy rosszul vagyok-e…

Hirtelen rettentő bűntudatom támadt. Hiszen a mostani állapotáról csakis én tehettem. És ahogy a szemébe néztem, egyszerűen nem tudtam rá haragudni többé. Olyan szánni valóan szerencsétlen volt. Soha nem akart bántani, nem akart fájdalmat okozni nekem. Én meg… önző módon persze csak magamra gondoltam. Jellemző…

– Rendben vagy? – kérdeztem ugyanolyan halkan, az egyik lábamat bizonytalanul kinyújtva felé.

Bólintott, de úgy éreztem, csak azért tette, mert úgy vélte, udvariatlan lett volna panaszkodnia…

– Figyelj… – kezdtem, de félbeszakított.

– Bocsánatot… akartam kérni – suttogta reszketve.

– De…

Ezúttal anyukám miatt nem tudtam befejezni, mivel kikiabált a konyhából.

– Ha nem akartok bejönni, menjetek el sétálni, de ne az ajtóban beszélgessetek már!

– Elmenjünk valamerre? – kérdeztem a lányt.

Újra csak bólintott.

– Sziasztok! – kiabáltam hátra, aztán már kint is voltam a házból.

Egy darabig csak csendben sétáltunk egymás mellett. Kétségek között őrlődtem, mégis mit mondhatnék neki, ám arra még inkább kíváncsi voltam, ő pontosan mit akar tőlem. Bocsánatot kérni? Pontosan miért is? Ő olyan, amilyen. Követi a szülei akaratát, a népe hagyományait. Azt cselekedte, amit helyesnek érzett. Kellemetlen helyzet volt, és fájt is, ahogy elváltunk, de nem lehetett vele mit csinálni. Egyikünktől sem lett volna jogos elvárni, hogy változzon meg a másik kedvéért, nem? Szóval egy bocsánatkérés mondhatni meglehetősen indokolatlan lett volna…

– Nem ülünk le? – kérdezte egy padra bökve, mikor épp egy félreeső kis téren mentünk keresztül.

Kellemetlen érzés fogott el, de nem akartam ellenkezni. Legyen csak a kedve szerint. Egyébként is szerettem volna kicsit letisztázni vele a dolgokat. A legkevésbé sem kívántam, hogy ellenségekként váljunk el egymástól.

– Szeretnék beszélni veled.

Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Kiszámítható, de fölösleges. Eleve mi másért jött volna el hozzám? Mi mást csináltunk volna… Nem is tudtam rá érdemben reagálni.

– Szóval… gondolkodtam… – mondta, majd rögtön meg is toldotta egy jó hosszú sóhajtással. Viszont nyíltan a szemembe nézett, amivel meglepett. Bár elég indokolatlanul csodálkoztam… mindig is ilyen volt. – És úgy találtam, igazad van.

A szavai szinte megálltak a levegőben. Föl se nagyon tudtam fogni őket. De teljesen ledöbbentem.

– Hogy…?

Igen, erre az egyetlen, jól megfogalmazott és egzakt kérdésre futotta tőlem. Bár jobban belegondolva tökéletesen kifejezte az értetlenségemet.

– Szeretnék veled maradni – nézett rám hatalmas, de még mindig szánalmasan véreres szemekkel. – És igazad van, ha hagyom, hogy otthonról ebbe beleszóljanak, sohasem lehetek boldog. Többet akarok. Téged akarlak. Már ha nem utálsz még nagyon, és elfogadod a bocsánatkérést…

– De… de… akkor mi lesz a hazáddal? – hápogtam hitetlenül. – Hogy így nem mehetnél férjhez, meg ilyenek? A szabályaitok…

– Nem érdekelnek – felelt határozottan. – Ha nem lehetek többet saddle-arabiai, akkor leszek equestriai. Ha ez az ára, hogy veled maradhassak, örömmel vállalom. Tán még jobb is lesz, hiszen szeretek itt lenni.

– De… most miattam…?

Még mindig alig jutottam szóhoz. Ennyire félreismertem volna a lányt? Tényleg képes lenne értem mindenét feladni? Ez már-már az őrület határát súrolja! Hallottam már a mondást, milyen közel áll egymáshoz a szerelem és az őrület, de élőben látni… félelmetes volt.

– Nem csak miattad – mosolyodott el egy pillanatra Ambrosia, aztán bűnbánóan lecsapott fülekkel és szomorú arccal behúzta a nyakát. – Magam miatt is. Mondtam: igazad volt. Én is vágyok a szabadságra. Majdnem annyira, mint rád. Mert vágyok rád! – Hirtelen megemelte a patáját és egy pillanatra a számra tapasztotta, mielőtt még megszólalhattam volna. – Te nem tudod, milyen nehéz megtartóztatnom magam. El tudom képzelni, neked milyen lehet. Úgyhogy a válaszom: akarom, és nem érdekel, mi lesz!

– Most komolyan beszélsz? – kérdeztem, mikor szóhoz jutottam. Nem mondom, hogy mikor magamhoz tértem; az nem tükrözné hűen, mennyire ledöbbentem.

Bólintott, s gyengéden két patára fogta az egyik mellső lábamat.

– Mondj igent, Thread, és a tiéd vagyok! – nézett mélyen, vágyakozva a szemembe. – Fölmehetnénk a lakásomba, és azt tehetsz velem, amit csak akarsz! – Egy pillanatra elhallgatott, és mozdulatlanná dermedt, mintha saját magát is megijesztette volna azzal, amit kimondott, aztán halványan elpirulva, zavartan simogatta tovább a patámat. – Csak… csak ne siessük el, jó? Kicsit félek…

Egy ilyen ajánlatot képtelenség lett volna visszautasítani. Még ha a kanca most torz árnyéka volt is csak önmagának. A sírástól kivörösödött szemeiben még mindig égett a vágy tüze, noha keveredett egy jó adag elkeseredéssel. A szépségét sem fakíthatta el a kissé még most is reszkető, megtört alakja, vagy a szinte már ragacsosnak tűnő szőre. Ahogy végignéztem rajta, legszívesebben lefejtettem volna róla a gyűrött ruhákat, s gyengéden besegítettem volna a tornyában a kádjába egy jó kis forró habfürdőbe. Bár akkor már úgysem tudtam volna ellenállni a kísértésnek, hogy én ne vetkőzzek le, és másszak be mellé… Jobban belegondolva pedig tán tényleg ez lett volna a legjobb. Csupán valami egészen könnyed és kellemes, amivel mégis áthágjuk a köztünk eddig sziklaszilárdan feszülő határokat.

Megemeltem a szabad patámat, s óvatosan végigsimítottam a lány arcát, ügyelve rá, nehogy elakadjak a kötőfékében. Egy pillanatra összerándult az érintésemtől, de aztán száraz, vöröslő szemeibe könnyek gyűltek. Én se tudtam türtőztetni magam.

– Sajnálom, amiket a fejedhez vágtam – mondtam halkan, el-elakadva. – És köszönöm… köszönöm, hogy mindezek ellenére velem szeretnél maradni. Azt hiszem, föl se fogtam igazán, mit veszítettem el, mikor… mikor…

– Szeretlek, Thread! – szólalt meg váratlanul, s nyomban meg is toldotta egy csókkal. Fizikailag nem is esett jól; az ajkai ki voltak cserepesedve, a nyelvét pedig szinte már agresszívan nyomta a számba, mégis nagyon sokat jelentett nekem. – Maradjunk együtt örökre!

– Én is szeretlek, Ambrosia – feleltem, mikor elengedett.

És nem kényszerből tettem. Tényleg így éreztem. Végre először ki tudtam mondani. Teljesen őszintén.

Fölálltam, s őt is fölsegítettem. Lassan lépdelve, a nyakunkat egymáséba akasztva, szerelmesen egymáshoz dörgölőzve indultunk el az otthona felé.

* * *

Pontosan úgy lett minden, ahogy elterveztem. Amint becsuktuk magunk mögött a kaput, olyan vad csókolózásba kezdtünk, amit ki se néztem volna a barátnőmből. És miután az ölelkezés hevében – mintegy mellékesen – megszabadítottam az első ruhadarabjától, halk kattanással kicsatolta a fején a kötőféket, s engedte azt is lehúznom róla. Anélkül pedig olyan törékenynek és védtelennek tűnt, amitől én még férfiasabbnak érezhettem magamat, egyszersmind valami egészen állatias ösztönöket ébresztett fel bennem. Könnyedén tudtam uralkodni rajtuk, viszont a fantáziámat nagyon is megmozgatta a helyzet. Ambrosia pedig valahogy egészen meghunyászkodott előttem, mintha onnantól kezdve nem is egyenlő felek lettünk volna, hanem az alárendeltem…

De persze eszemben sem volt visszaélni a helyzetemmel. Gyengéd voltam vele, igyekeztem mindenben a kedvére tenni, és nem is sürgettem semmiben. Csak egész finoman közeledtem hozzá, s az intim szféráját is tiszteletben tartottam még annak ellenére is, hogy immár nem éreztem úgy, mintha ezt ő is elvárná tőlem. Persze kicsit továbbléptünk most is, de csak fokozatosan, mint azt kérte is…

Viszont az nem kerülte el a figyelmem, hogy az egész torony milyen üres volt. Mikor néha lopva körülnéztem, észre is vettem pár telepakolt bőröndöt az egyik sarokba ledobálva. Szóval Ambrosia számára ez tényleg csupán egy utolsó, elkeseredett próbálkozás volt, hogy visszahódítson. Ha máshogy egyezünk meg, tán az első vonattal indult is volna haza… Még szerencse, hogy nem így alakult, és adtunk egymásnak még egy esélyt. Inkább igyekeztem nem is foglalkozni azzal, mi lehetett volna, s hamarosan újra bele is feledkeztem a kancám érintésébe.

Ötletem sem volt, mennyit lehettünk kettesben, mikor kopogtattak az ajtón. Olyan jól éreztük magunkat, legszívesebben nem is vettem volna tudomást róla. A víz ugyan már csak langyos volt a kádban – azaz a méreteket tekintve Ambrosiáé egy kisebb medencének is beillett volna –, a hab már rég elfogyott a tetejéről, s egyre több rózsaszín és seszínű szőrszál is úszkált benne, mégis úgy éreztem, a végtelenségig tudnék maradni, s a párommal ölelkezni meztelenül. Ám mikor meghallottam Cavern meg Jasper hangját, azonnal tudatosult bennem, mi is a helyzet.

Szóval már este van… Nem is gondoltam volna, és a többiekről is megfeledkeztem. Viszont, mivel én hívtam őket, nagy bunkóság lett volna elküldeni mindenkit. Illetve… ha idejöttek, akkor az valószínűleg eleve azt jelentette, hogy elunták a várakozást a koli előtt, sőt, utánam kutatva tán előbb még anyukámékhoz is beugrottak, tehát jó eséllyel nem loptam be magamat a szívükbe a trehányságommal. Remélhetőleg azért nem harapják le a fejünket.

Sűrű elnézéskérések közepette kimásztam a kádból – ami persze abból állt, hogy amint rájöttem, így vizesen lépnék ki a csempére, inkább porrá omlottam, és úgy ráztam le magamról a víz nagyobbik részét –, majd egy törölközőt magam köré csavarva az ajtóhoz ügettem. A barátaim már valóban ott voltak egytől egyig, s ahogy kiléptem, mind felém fordultak. Kellemetlen volt magamon éreznem a pillantásukat, miközben szinte semmi nem volt rajtam, de mondjuk inkább ezzel legyenek elfoglalva, mint hogy rájöjjenek, teljesen kiment a fejemből az egész találkozó.

– Jaj, gyerekek, ne haragudjatok, picit elnéztük az időt! – szabadkoztam, minden erőmet bevetve, nehogy látsszon rajtam, mennyire zavarban vagyok.

– Ha magyarázkodsz, attól csak rosszabb, tudod ugye? – vonta föl a szemöldökét Jasper. – Na, de most, hogy letudtuk a kifogásokat, indulhatunk is!

Éltem a felkínált menekülési lehetőséggel, s gyorsan visszahátráltam a toronyba. Jobb is, mert a törölközőmet már csak a varázserőm tartotta rajtam…

– Egy pillanat türelmet kérnék még, és máris összeszedjük magunkat! – kiabáltam ki.

Ambrosia kérdőn nézett felém, hát igyekeztem gyorsan elmagyarázni neki a helyzetet.

– Na, szóval az van, hogy el akartunk menni a többiekkel valahova lazulni egy kicsit…

Ahogy kimondtam, hirtelen eszembe jutott, hogy ha most nem lettünk volna együtt, ez elég furán jött volna ki. Persze, nemrég szakítottunk, ő hazaköltözni készült, én meg bulizni… Márpedig ahova mi járogattunk, az olyan helyeken azért könnyen föl lehetett szedni egy-két részeg csajt is. Mit gondolhat rólam; máris más lányok után futnék? Vagy… mit szólna, ha megtudná, mi történt a Gála estéjén, miután kettéváltak az útjaink…?

Elmosolyodott, pedig egész biztosan meglátszott az arcomon, mennyire feszengtem. Lassan kiemelkedett a kádból, bár közben kacéran rebegtetve a szempilláit oldalt fordult nekem, s a farkával eltakarta a hátsóját.

– Ennyire hiányoztam? – kérdezte vidáman, huncut hanghordozással. – Jó, menjünk csak, ahova szeretnéd. De majd az se lenne rossz, ha egyszer csak így, mi ketten mennénk el valahová. Kibérelnénk egy equestriai városban egy kis szobát, és ott nem zavarhatna minket senki!

– Fantasztikus ötlet! – mondtam hálásan.

Hihetetlen, hogy ilyen megértő volt velem szemben. Úgy éreztem, tényleg nagyon szerencsés vagyok.

Gyorsan megszárítkoztam, s magamra kaptam a korábban hordott ruháimat – el is gondolkodtam rajta, hogy lassacskán érdemes lenne pár cuccomat áthozni a lányhoz, és akkor minden további nélkül nyugodtan alhatok itt –, aztán odaálltam a bejárathoz. Ambrosiának ugyanez egy kicsit tovább tartott, de azért elfogadható időn belül mindketten menetkészek voltunk. Hamarosan már hetedmagammal jártam az utcákat, s miután mindenki kipuffogta magát, hogy mennyit kellett ránk várni – és a Lotus által megjelölt szórakozóhely is elérhető közelségbe került –, a hangulat ugrásszerűen jobb lett.

Be kell valljam, innentől kezdve kicsit összemosódnak az emlékeim. Hogy nem bánatomban, hanem örömömben ittam, az alkohol hatásmechanizmusát nem különösebben befolyásolta, így az is csak vagy egy jó órával azután esett le, miután beültünk a kijelölt pincekocsmába, hogy Ambrosia is bármilyen ellenvetés nélkül jött velünk. Poharat nem kért, még csak egy szénsavas üdítővel sem lehetett megkínálni, meg amúgy is végig azzal volt elfoglalva, hogy engem ölelgessen, de ami a lényeg, a maga módján végre ő is kivette a részét a szórakozásunkból, s nem különcködött – annyira.

A hely egyébként tényleg nagyszerű volt. Újfent meg is állapítottam, hogy Lotusnál nincs jobb póni az ilyenek kiválasztására. Ahogy mondta, a Vasmacska volt a leghangulatosabb kocsma a környéken. Jasper szóvicce viszont szerencsére nem stimmelt rá, mivel egyáltalán nem akartak minket lehúzni, s jó áron mértek jó minőségű italokat. Mondjuk amilyen kivételesen olcsónak számított itt Canterlotban, némiképp kételkedtem a vállalkozás szabályos mivoltában – számlát például csak a nagyon gyanúsan jólöltözött póniknak adtak –, viszont igyekeztem nem túl sokat gondolkodni ilyeneken.

A személyzet és a felhozatal mellett a dizájn tetszett a legjobban. A falak durva, szálkás deszkákból álltak, rajtuk díszítésként halászhálók, evezők, s hasonló kellékek lógtak, a világítás pedig igencsak szerény volt, ami így összességében olyan benyomást keltett, mintha egy hajó belsejében lettünk volna. Ha elég időt itt töltött valaki, még a ringatózás élménye se maradt el, főleg annak az ütős, egyedi receptúra alapján készített rumnak köszönhetően, amit már csak a ritkasága okán se lehetett nem kipróbálni. Jó, kivéve a saddle-arabiaiaknak…

Nem ütköztünk odabent nagy tömegbe, de várunk kellett pár percet, míg fölszabadult egy elég nagy asztal, amihez mind le tudtunk ülni. Addig meg kénytelenek voltunk magunkat mással lefoglalni, én például Jasper segítségével próbáltam megtanítani Ambrosiának meg Wishnek a darts szabályait, a többiek meg nem tudom, mit csináltak. Utána viszont, amint kényelmesen elhelyezkedtünk, megkezdődött az iszogatás és a sztorizgatás. Tudtunk is mit mesélni egymásnak; korábban még csak a vizsgával kapcsolatos élményeinket sem tudtuk rendesen kitárgyalni. És persze rengeteget nosztalgiáztunk, ahogy fölidéztük az Akadémián töltött éveket, a legjellegzetesebb tanárainkat, a bolondosabb évfolyamtársainkat, akik miatt érdemes az egészre visszaemlékezni.

Aztán, úgy tűnt, egyre többet nevetgéltünk, akár volt okunk rá, akár nem. Meg kell hagyni, ez a rum tényleg elég rendesen a fejünkbe szállt, viszont csak jóval az elfogyasztása után mutatkozott meg ez az áldásos hatása. Lotus meg kipakolt az asztalra valami szárított növényre hasonlító cuccot, s Stellával együtt szép komótosan nekiláttak elrendezgetni. Gondoltam, tiszta hülyék ezek, hogy ide is magukkal hozzák a munkát, de aztán lassacskán fény derült rá, pontosan mire is készültek. Nyolc, nagyjából egyforma rudacskává formálták a gazokat, aztán egyesével begöngyölték mindet valami sötét papírba.

– És ez mi a rosseb? – kérdezte enyhén meg-megingó fejjel Jasper, mikor Lotus a patájába nyomta az egyik hengert.

– Mi lenne? – vonta meg a vállát a csődör. – Szivar.

– Hülye gyökér… – állapította meg Scorch. Látszott rajta, hogy már neki is homályos kissé a tekintete.

– Hát, ez speciel pont levél… – mondta rá Lotus. – Ha nem kéred, dobd vissza! Legalább több marad nekünk.

Nyújtotta a lábát a vörös csődör felé, az viszont csak a fejét csóválta, nem vette ki a szájából a szivart.

– Inkább adjál tüzet… – morogta. – Meg azt mondjad meg, hogy akkor most tényleg minden alkimista ilyen beszívott izé lesz?

– Ott a szarvad, gyújtsd meg azzal! – legyintett Lotus. – Amúgy meg ne fossál, Mirthy, ebben semmi durva cuccos nincs…

Scorch erősen hunyorgott, aztán nehézkesen fel-felizzó szarvval parázslásra bírta a szivar végét. Utána viszont újra a kék csődör felé fordult.

– Hallod, még egyszer így hívsz, a saját beleiddel akasztalak föl…

– Annak nem örülnék – állapította meg Stella, miközben ő is a szájába vett egy rudacskát, s komótosan rágcsálni kezdte a végét.

– Hagyd már, megint csak pofázik! – legyintett Lotus. – Mirthykének mindig nagy a szája, ha be van állva… Kis kötekedős…

Scorch azonnal reagált. Lecsapta a patáit az asztalra, s nyomban meg is emelte, ám az egész súlyát alábecsülhette, mivel egy pillanattal később a bútor lábai nagyot csattantak a padlón.

– Azt a rohadt…! – káromkodott a vörös csődör, fájdalmas grimasszal szorongatva a saját patáját. – Hát nem beleáll a görcs? Valaki borítsa már rá helyettem ezt a szart!

– Hehe! – kacarászott Lotus. – Kevés vagy, mint szénalázra a nadragulya!

– Anyád jól van, remélem…

– Na, hűtsétek már le magatokat, vagy hozatok jeget, és megmártalak benne mindkettőtöket – próbáltam oldani a feszültséget.

Mivel egyikőjük sem reagált azonnal, visszatértem a szivar kívülről való tanulmányozásához. Perceken keresztül egész jól le is foglaltam magam ezzel az egyszerű tevékenységgel, ami közben a többiek megint beszélgettek valamit, bár nem tudtam figyelni. Végül arra jutottam, hogy egyszer élünk, és ha már úgyis Lotusra bíztam a szórakoztatásunkat, megelőlegezhetek neki annyit, hogy tán nem akar nekünk rosszat. Kicsit ügyeskednem kellett a varázserőm koncentrálásához, de azért nekem is sikerült meggyújtanom azt a vackot. Pár szívás után már éreztem is a hatását. Egészen felélénkültem tőle. Egy kicsit még a gondolataim is tisztábbak lettek, de az alkohol kellemes hatása szerencsére semmit nem tompult. Ráadásul már nem voltam olyan fáradt sem, s hirtelen kedvem is támadt csinálni valamit, ami jó sok mozgást igényel. Mondjuk vágtatni egyet az éjszakában. Amúgy egész kellemesnek volt mondható, viszont oda kellett figyelnem, hogy visszafogjam magamat.

Időközben a többiek is érezhetően fölébredtek. Lotus mellé most már Cavern meg Jasper is becsatlakozott Scorch csesztetésébe, viszont ahogy figyeltem, azért valamennyire odafigyeltek, nehogy véletlenül megbántsák. Nem tudom, miről maradtam le pontosan, de valami olyasmi volt a téma, hogy a fiú mennyire nem csinálhat majd semmit a dékánunk mellett a „Bűvész” Tanszéken, mert bármi, ami kicsit is érdekesebb, tiltólistán van.

– Hiába fikázod, ők keményebb dolgokat tudnak csinálni két lombikkal meg két lötyivel, mint te a teljes varázserőddel – mondta éppen Cavern. – Meg annak legalább haszna is van.

– Te csak ne pofázzál! – hőbörgött Scorch. – Te meg még annyit se bírsz csinálni! Csodálom, hogy egyáltalán szakra fölvettek…

– Jó, de illúziókkal eleve mit tudsz csinálni? – hergelte tovább a csődör. – Semmi sem valódi, amit létrehozol… Bármit is teszel, az egy nagy nulla.

Ha nem tudtam volna, hogy csak hülyéskedik, biztos közbeszóltam volna, de így inkább jót mulattam a többiekkel együtt Scorch reakcióin, aki viszont láthatóan véresen komolyan vette az egészet. Sőt, tán pont a fura szivartól, de még egyre jobban és jobban bele is lovalta magát a vitába.

– Még hogy semmi! Mondd ezt azokra az illuzionistákra, akik tudnak kirinné változni! Az tisztán a mi technikánk, nem az elementalistáké!

– Elismerem, az tényleg valami… – hümmögött Cavern. – De azt azért megvárom, amíg te odáig eljutsz, kicsi csíra!

– Ja, még szerencse, hogy vannak köztünk igazi varázserővel bírók is, mint Jasper, vagy Thread – toldotta meg Lotus.

– Kapjátok be! – morgolódott Scorch. – Ha akarnék, egy egész sárkányt is kivetíthetnék Canterlot egére, azt' akkor mindenki bepánikolna.

– Á, hülyeség – legyezett a patájával Cavern. – Nem lenne póni, aki megkajálná. Vagy ha igen, akkor is legfeljebb fél percet adnék az egész trükködnek.

– És mit szólnál ahhoz, hülye gyerek, ha eltüntetnék valamit? – szűkítette össze a szemét a fiú. – Arra is azt mondanád, hogy semmi? Ismerek nagyon jó álcázó varázslatokat is ám! Egy egész házat is képes lennék eltüntetni mindenestül!

– Sokra mennél vele – piszkálódott tovább a csődör.

– Jó, de mondjuk magamat is láthatatlanná tehetem, és akkor bárhova be tudok lopakodni. Sőt, még egy szekeret is magammal tudnék vinni, azt se venné észre senki.

– Olyan nagyot is? – kottyantotta közbe csodálkozó pillantással Ambrosia.

– Sőt, ha még jobban belelendülök, egy egész vonatot is képes lennék elkötni akár az őrség orra elől! – bizonygatta büszkén a fiú.

– Na persze, majd el is hiszem! – röhögött Cavern.

– Nem, azt tényleg nem tudnád megcsinálni – jegyezte meg Stella. Már a fele szivart elrágcsálta, és nem úgy tűnt, mintha reális opcióként mérlegelte volna, hogy esetleg meg is gyújtsa. – Simán észrevennék. Még ha föl is jutsz, a zakatolás elárulna.

– A nagy szart! – tiltakozott Scorch. – Simán meg tudnám oldani.

– Biztos föl vannak szerelkezve ilyenek ellen – szólt közbe Wish is, aki amúgy az este során nagyobb részt csak csendben ücsörgött Jasper mellett, s bár a rumot nem utasította vissza, a kikészített szárított növényes vackához hozzá sem nyúlt. Tán csak azért lehetett ennyire ébren nélküle is, mert legalább nem ivott sokat. – Az azért csúnya lenne, ha ezt így simán meg lehetne csinálni.

– Ja, hülyeség lebecsülni az őrség szemfülességét – csatlakozott Jasper is.

– Ó, nem ismertek ti engem! – legyintett a vörös csődör. – Könnyű engem csesztetni mindig, mi? De Thread velem van, igaz? Szerinted meg tudom csinálni?

Váratlanul ért a kérdés. Nem is tudtam, mit mondhatnék rá, pláne, hogy semmivel sem volt több fogalmam Scorch képességeiről, mint bármelyikünknek.

– Mittomén… – fejtettem ki sebtiben összerakott állásfoglalásom.

– Te se bízol a képességeimben? – kérdezte csalódottan.

Csupán tétován vállat vontam, de amúgy sem lett volna időm válaszolni; Cavern úgyis gyorsabb volt nálam.

– Mindig csak jártatod a pofád, meg mondod, hogy mekkora király vagy. Most itt az idő bizonyítani! Addig úgyse hiszi el egyikünk se, amíg a saját szemünkkel nem látjuk!

Scorch lecsapott fülekkel és felhúzott ínnyel vicsorgott – amitől egyébként meglehetősen nehéz volt komolyan venni –, Jasper viszont azonnal kapott az alkalmon.

– Ja, egyszer mutasd már meg, mit tudsz! Azt tényleg megnézném, hogy a bánatba lopsz el egy egész vonatot!

– Biztos nem meri – vágta rá Lotus.

– A szart nem merem! – csapott az asztalra Scorch.

– Na, gyerünk, akkor bizonyítsd be! – vette át ismét Cavern a szót. – De nem ám majd valamikor, hanem most! Húzzunk az állomásra vonatot lopni!

A végét már olyan hangosan kiabálta, hogy többen is felénk fordultak. Persze az arcukon legfeljebb szánakozó mosoly ült – azt gondolhatták, már menthetetlenül berúgtunk, s teljesen fölösleges komolyan venni minket. Nem is csodálkoztam; ha nem ismertem volna Cavernt, hogy mekkora bajkeverő tud lenni, főleg ha Lotusszal összedugták a fejüket, én sem hittem volna el, hogy képesek megcsinálni még félrészegen is. A többiek is vették a lapot, s lassan nekiálltak szedelőzködni. Szegény Scorch meg csak kapkodta köztünk a fejét. Valószínűleg nem számított rá, hogy ténylegesen meg kell majd mutatnia, mit tud.

Halkan röhörészve s enyhén dülöngélve indultunk a számla rendezése után a kijárat felé. A friss levegő különösen jól esett a holdfényes éjszakában, viszont azon meglepődtem, mennyire nem voltam álmos. Tán már éjfél is elmúlhatott, mégis olyan éber voltam, mint amikor az egyik pár évvel ezelőtti vizsgámra készülve megittam vagy egy liter kávét. Akkor másnap estig még pislogás erejéig is nehéz volt csukva tartanom a szememet, s a mostani állapotom erőteljesen hasonlított arra, leszámítva az egyre csak fokozódó jókedvemet. Ahogy telt az idő, lassan már bármin bírtam nevetni…

Egyedül az állomásra érve kellett elhallgatnunk, mivel Scorch elég idegesen közölte velünk, hogy ha nem fogjuk be a pofánkat, akkor nem hajlandó semmit csinálni. Utána, kicsit halkabban – bár nem mondanám, hogy éppenséggel lopakodva – hátrébb vonultunk, egészen azokig a vágányokig, ahol az éppen nem közlekedő szerelvényeket tartották. Csak jó messziről nézelődtünk, ami alatt Scorch ki is jelentette, hogy nem tud mozdonyt vezetni, úgyhogy ő csak a varázslatot biztosítja, minden mással nekünk kell foglalkoznunk. Cavernék meg persze rögtön rávágták, hogy benne vagyunk. Nem mondom, nekem sem volt cseppet sem ellenemre az ötlet, mivel kellőképpen mókásnak tűnt, viszont a velünk tartó lányoknak már láthatóan lett volna ellene kifogása. Ennek ellenére mind meg tudták állni, hogy hangot adjanak a véleményüknek. Stella csak a fejét csóválta néha, de azt se túl nagy intenzitással, Wish és Ambrosia meg idegesen pillantgatott körbe, de ők se szóltak egy rossz szót se. Scorch nyomban rájuk is osztotta a feladatot, hogy kormányozzanak, mondván, hogy ők alig ittak valamit, meg egy vonatot csak nem lehet olyan nehéz egy tökegyenes sínpáron tartani, és azon menni előrefelé.

Egy darabig csak nézelődtünk, míg a vörös csődör kiválasztott magának egy szimpatikus vonatot, utána pedig Scorch halványan izzó szarvval, s folyamatosan suttogva egyesével hozzáért mindegyikünkhöz, így téve minket láthatatlanná. Picit mondjuk taktikusabban is csinálhatta volna, mivel így egymást is képtelenek lettünk érzékelni, így nem egyszer ütköztünk, vagy akár borultunk fel a másikban, míg el nem értünk a vonatig. Utána viszont lényegesen egyszerűbb lett a dolog, mivel Scorch levette rólunk az álcát, majd nagy vicsorgás közepette a mozdonyra és a hozzá tartozó első kocsira borította a lepelvarázslatot. Megkérte Jaspert, hogy az utána lévőket csatolja le, aztán tovább mormolva kiterjesztette a varázslatát, hogy a bentről jövő zörejeket is elnyomja.

Számunkra persze innentől kezdve jött a neheze. Nekem Lotusékkal együtt a kazánt kellett óvatosan beizzítanunk, míg a lányok Jasper segítségével próbálták megfejteni a műszerfalat. Pakoltunk jócskán a hamura, aztán varázslattal meg is tudtuk gyújtani a kupackánkat, s még a levegő keveredésén is tudtam kicsit javítani mágiával, így a magunk részére nagyon büszke voltam. Hamarosan pedig a vonat zökkent is egy nagyot, amikor Ambrosia valami kart behúzva elindította a járművet. Némi ügyeskedés után be is tudtunk egy biztonságosan lassú tempót állítani, s nagyon ráérősen csúsztunk kifelé a pályaudvarról.

Az ablakból néztük, hogy jól tartjuk az útvonalat, s a sínek sem akarnak minket ledobni a hátukról. Már épp meg is állapítottam, milyen könnyen ment az egész, amikor hirtelen éles füttyszó hasított a fülembe. Mindenki a fejét fogta, Stella viszont már csak azért is meghúzta még egyszer a vonatkürt zsinórját.

– Hülye ribanc! – tajtékzott egyre fényesebben ragyogó szarvval Scorch. – Mi a picsát csinálsz?

– Nem tudtam kihagyni… – magyarázkodott szenvtelen arccal a lány. – Sosem ülhettem elöl mozdonyban.

– Meghallottak minket? – kérdezte ijedten Wish.

– Szerinted? – dühöngött a vörös csődör. – Ennyit nem bírok visszafogni! Ó, hogy a rohadt életbe, most mekkora szarban leszünk! Stella, a legszívesebben kihajítanálak innen!

– Csillapodj, öreg…! – helyezte a patáját Lotus Scorch hátára. – Ilyeneket pedig viccből se mondj!

– Ott jönnek! – mutatott ki az ablakon Ambrosia.

Valóban. Odakint pár zseblámpás póni ügetett felénk, bár nem egyenesen minket céloztak, szóval az illúzió elvileg még működött. Ez pedig egyszerre két dolgot is jelentett… Az egyik, hogy még volt esélyünk úgy eltűnni, hogy ne vegyenek észre. A másik pedig, hogy mivel nem látnak minket, mi meg nem tartottuk tökéletesen az uralmunk alatt a vonatot, ha nem vigyázunk, akár magunk alá is gyűrhetjük az egyikőjüket. Olyan nagyon mondjuk nem izgultam emiatt sem, ahogy a lebukás lehetősége sem hatott meg, viszont még ilyen tudatállapotban is fölfogtam, hogy ez a kimenetele a kis kalandunknak bizony nem lenne valami előnyös.

Hirtelen ötlettől vezérelve kinéztem magamnak egy tőlünk kicsit messzebb álló vonatot, s egy jól irányzott mágikus csapással behorpasztottam az oldalát. A fémes csattanásra azonnal föl is kapta a fejét az összes kiérkező póni, s nyomban oda is siettek a tett helyszínére. Mi pedig némán suhantunk tovább az éjszakában.

– Nagy vagy, haver! – veregetett hátba Jasper akkora erővel, hogy kis híján összeestem. – Fasza ötlet volt, és gyors is! Most az egyszer megelőztél.

– A végén még a fejembe száll a dicsőség… – vigyorogtam bágyadtan.

– Megoldható, hogy kicsit még kussban legyetek? – nyögte Scorch. – Baromira nehéz ám így koncentrálni…

Ezzel a tempóval eltartott egy darabig, míg kigördültünk a pályaudvarról, utána viszont megengedtünk magunknak egy kicsivel nagyobb sebességet. A külvilág felé továbbra is némán, de odabent jót röhögcsélve utaztunk, Wish pedig folyamatosan ügyelt rá, nehogy valaki a sínekre lépjen előttünk. Scorchnak viszont egész addig erőlködnie kellett, míg át nem léptük a város határát. Utána viszont megkönnyebbült sóhajtással levette az álcát a vonatról. Mikor pedig látó– és hallótávolságon kívülre értünk, Stella mindenki határtalan örömére újra sípolt egy jó hosszút a vonatkürttel.

– Hát, ezt megúsztuk! – fújt nagyot Scorch. – Na, átmentem a buzi teszteteken? Ez már csak valami volt, nem?

– Át, haver, át! – vigyorgott Cavern. – Úgy látszik, mégse vagy olyan töketlen, mint amilyennek kívülről látszol…

A vörös csődörön érezni lehetett, hogy ez megint nem esett neki valami jól, ám nem volt alkalma kifejteni, mivel Wish közbeszólt.

– Amúgy meddig akarunk menni? – kérdezte óvatosan.

– Remélem nem soká, mer' elég szűkösen vagyunk… – jegyezte meg Jasper.

– Azért hoztunk még egy kocsit – felelt Scorch. – Menet közben mondjuk nem ajánlom, hogy mászkáljatok, de visszafelé a csapat fele beülhetne oda. Egyébként nekem tökmindegy. Majd szóljatok, ha meguntátok…

– Egész olyan hangulatú, mint amikor a gólyatáborba mentünk, nem? – kérdeztem Ambrosia felé fordulva.

A lány csupán bizonytalan mosollyal bólogatott, amiről hirtelen eszembe jutott, hogy ő nem is volt velünk. Ez pedig nagy hiba; ilyenből hogy is maradhatott ki!

– Jaj, te nem is emlékezhetsz! Milyen kár, hogy nem ismerhettük már akkor meg egymást! Na, az is tök ilyen volt; így mentünk a vonattal ki a francba a susnyásba. Meg volt tábortűz, meg minden… Azt se tudom, elmeséltük-e neked egyáltalán.

– Mi van, csináljunk neki egy kis pót-gólyatábort? – kérdezte Lotus. – Mert tényleg ilyen volt a vonatozás. Leszámítva, hogy akkor nem mi loptuk el a szerelvényt. Meg nem mi vezettünk. Meg le lehetett ülni. Meg…

– Jól van, felfogta szerintem… – intettem le a csődört. – Szóval… ki lenne benne?

– Hát… most nem nagyon tudom, mire gondolsz… – jegyezte meg Wish, közbe ki-kipillantva az ablakon, folyamatosan szemmel tartva az irányt.

– Tudod, olyan izére… na… – próbáltam keresni a szavakat. – Hogy úgy olyan tök jó volt a hangulat, és milyen jó lenne neki fölidézni!

– Egy lopott vonaton? – vonta föl a szemöldökét Wish.

– Na, ne légy már ilyen lelombozó! – paskolta meg a lány farát Jasper. – Ha már úgyis ilyen túravonatot csórtunk, leparkolhatnánk valahol csángálni a csalitosban. Az már volt a valami!

– Amúgy most őszintén… senkit nem zavar rajtam kívül, hogy egy lopott vonaton ülünk? – kérdezte Wish, meg se rezdülve a csődör érintésétől. – Nem? Jó, csak kérdeztem…

* * *

Fogalmam sincs, meddig zakatolhattunk az éjszakában. Engem mondjuk az sem zavart volna, ha a világból is kimegyünk, mivel egy idő után kényelmetlen volt álldogálni, aminek következtében viszonylag hamar elfeküdtünk egymás hátán egy kupacba – leszámítva persze Wisht meg Stellát, akik közös erővel irányították a mozdonyt. Jasper is elég sokat sündörgött körülöttük: fűtötte a kazánt, meg hasonlók. És nyilván Scorch is sokszor fölkelt megnézni, hogy állunk, bár úgy hiszem, a nagy sötétben aligha láthatott bármit. Velük szemben én csak lustán hanyatt dőlve élveztem az utazást. Ambrosia pedig odabújt hozzám, és úgy átölelt, hogy tán erővel sem lehetett volna elválasztani tőlem. A kanca forró érintésén, és az alkoholnak azzal a gyógynövényes vacakkal keveredett mámorító hatásán kívül nem is érdekelt semmi. Még csak gondolkodnom sem kellett, hogy lefoglaljam magam, ennek ellenére cseppet sem éreztem magam álmosnak.

A célállomást végül az jelentette, amikor Jasper hirtelen elkurjantotta magát, hogy megállunk. Az utat körülöttünk mindkét oldalról valami erdőség szegélyezte, de nem voltam valami jó földrajzból, hogy megtippeljem, mik vannak Canterlottól délre. Már ha egyáltalán jól rémlett, hogy arra indultunk… Akkor egy darabig még bénáztunk a fékezéssel, mivel senki, még Wish se emlékezett rá, hogy mivel kellett anno beindítani az egész masinát. Így hát leginkább csak a közös mágiánkkal fogtuk vissza eleinte a lendületünket, aztán a kerekek ellenállásának eloszlásából Jasper valamilyen trükkös varázslattal visszavezette nekünk a fékek mechanikáját egyetlen kallantyúra.

Sikerült hát végre megállnunk, s miután többé-kevésbé biztonságos állapotba helyzetük a szerelvényt, szépen leugráltunk róla. Még csak arra sem vettük a fáradtságot, hogy valamilyen módon lezárjuk a vonatot; egyenesen a sötét rengeteg felé vettük az irányt. Csípős volt az idő, noha ezt inkább csupán egyszerű tényként fogtam fel, s a legkevésbé sem zavartattam magam miatta. Ahogy az erdő szokatlan zörejei miatt sem. A félelem hiánya egyfajta sajátos űrt hagyott bennem, de hát Lotus megmondta út közben: a kísérleti stádiumban lévő cucc, amit adott, tökéletesen alkalmas elfelejteni minden gondunkat és aggodalmunkat. Állítása szerint az élénkítő hatása miatt nagy volt a kísértés, hogy az alapvizsga előtti hajrában mutassa be nekünk, de azt meg nem akarta, hogy az a minimális szorongás se maradjon meg bennünk, ami lényegében motivált volna minket a tanulásra. Most viszont nagyon is kapóra jött.

Túl mélyre azért így se kószáltunk el, nehogy a vonatunk tompa helyzetjelző fényeit szem elől tévesszük, és a végén ne találjunk vissza. Csupán kerestünk egy olyan részt, ahol a fák ritkásabban álltak – olyan szerencsénk azért nem volt, hogy egy egész tisztást találjunk magunknak –, összegyűjtöttünk pár gallyat meg nagyobb ágat, s miután kicsit letakarítottuk a terepet, nehogy a parázs lángra lobbantsa az avart, helyes kis tábortüzet gyújtottunk. Ha a hideg nem is zavart, a tűz akkor is kellemesen melengetett. Kényelmesen lefeküdtünk a szinte már furcsán puhának tetsző földre, s a fejemet nekidöntöttem Ambrosia nyakának.

– Ez tényleg egész olyan, mint a táborban – állapította meg Wish. Ő a tűz másik oldalán hevert, de nem kerülte el a figyelmemet, milyen gyanúsan közel Jasperhez. – Csak családiasabb a légkör.

– És nem félsz a vadállatoktól? – ölelte át a fiú, mintha csak neki is ugyanezen járt volna az esze. Ahogy néztem, miközben beszélt tovább, nem is vette le a lány hátáról a patáját… – Az Everfree Forest nagyon veszélyes hely ám, főleg éjszakánként!

– Vadállatoktól? – kacarászott Wish. – Ugyan már! Ha más nem is, hát itt van velem pár remek unikornis; majd ti megvédtek!

– Mindentől azért mi se védhetünk meg – váltott hirtelen félelmetesnek szánt hangnembe Jasper, ami egyébiránt pont neki nem nagyon szokott sikerülni. – Olyan sötét és titokzatos lények lakják ezt az elátkozott rengeteget, amik ellen nem lehet harcolni; nem lehet elmenekülni! Jobban tennéd, ha félnél, csajszi, mert úgy hallottam, ebben az erdőben él egész Equestria legszörnyűbb szörnye!

– Na, mesedélután lesz? – kérdezte vidáman Cavern.

– Nem is igazi anélkül a tábortűz – mondtam.

– Dehogy mese az! – emelte fel jelentőségteljesen a szabad patáját Jasper. – Ti csak hallgatjátok nyugodtan, de lehet, hogy a fenevad most is ránk les az árnyékból! Embernek hívják, és a legenda úgy tartja, éjszakánként jár vadászni. A holdfényben néha még hallani is lehet az üvöltését! A kunyhója itt van valahol elrejtve a fák közt, innen jár portyázni. Azt mondják, nem tud gyorsan futni, ezért csapdákat állít, úgy kapja el az óvatlanokat. Akik szerencsésebbek, azokat csak levágja és megeszi, de ha olyan kedvében találjátok, inkább foglyul ejt, és addig kínoz, addig dolgoztat, míg abba nem pusztulsz bele! Neki semmi a szabad akarat; lehetetlen vele értelmesen beszélni. Ha nem követed az akaratát, addig ütlegel, míg nem tanulsz engedelmességet!

– Semmit nem ér számára az élet, mégis folyamatosan kutat újabb áldozatok, újabb rabszolgák után. Kell is neki az utánpótlás, mert ha bárki is megsérül az uralma alatt, egész egyszerűen lelövi, és a tetemét odadobja a dögevőknek. Eszébe se jutna ellátni egy törött lábat, úgyis szerez magának mást, akit alárendelhet az akaratának. Ha egyszer elkap, és nem öl meg azonnal, számíthatsz rá, hogy megaláz minden létező módon.

– És azt még nem is mondtam, hogy néz ki! Már messziről föl lehet ismerni az Embert, mert nem hasonlít semmihez, amit eddig láttatok. Förtelmes, csupasz teste van, amit sokszor lenyúzott bőrökkel takar el, vagy vastag páncélt húz, hogy elrejtse a világ elől. Furcsán ringatózva, a hátsó lábait használja a járásra, s a mellső lábaival fogja a fegyvereit. És hiába fut így lassabban, mit mi, képes még az íjak lőtávján kívülről is megölni! Azt mondják, nem tud igazából varázsolni, de nem is hat rá semmiféle mágia, sőt, ha valaki túl hosszú ideig marad a közelében, még a saját varázsereje, majd lassan a tudata is elhagyja, s csupán egy agyatlan zombi marad belőle, aki még azt is szótlanul eltűri, ha az Ember felül a hátára, s vele, mint a zsákmányával cipelteti magát.

Meg kell valljam, nem nagyon fogott meg Jasper rövidke története. Nem csak hogy valami légből kapott baromságnak tűnt – bár ahhoz képest meglehetősen szépen kibontotta a témát –, de cseppet sem volt félelmetes. Azt se tudtam igazából eldönteni, hogy ez utóbbi is csupán Lotusék cuccának volt-e köszönhető, vagy Jasperhez nem illettek az ehhez hasonló elvont horrortörténetek. Meglehet, mindkettő. Viszont úgy tűnt, nem egyedül én voltam így vele, mivel mások hangot is adtak az elégedetlenségüknek.

– Honnan vetted ezt a szart? – csapott le rá Cavern, amint végzett a kis sztorival. – Ennél én jobbat találok ki, pedig tök hülye vagyok az ilyenekhez!

– Akkor inkább mondjad, ne csak fikázd! – felelt azonnal Jasper.

– Nem, nem akkora hülyeség amúgy – jegyezte meg Scorch, mielőtt még Cavern válaszolhatott volna. – Jó, a történet tényleg nagyon gáz volt, de azt az embereset nem ő találta ki. Bár ti nem szoktatok szerepjátékozni, nekem viszont történetesen pont van egy tizenkettes szintű ember karakterem… Tök hasznosak tudnak lenni a faji bónuszai… Most mi van?

Olyan harsányan röhögtünk, zengett tőle az egész erdő. Elképzeltem, ahogy Scorch, a nagy menő csávó összeül pár szemüveges, kis taknyos kockával, és kitárgyalják a játékukat. Jó, persze, biztos volt abban is mit élvezni, még ha a mi osztályunk mondhatni kollektíven le is nézte az ilyeneket, na de Scorch? Hát, belőle aztán nem néztem volna ki, és ezzel a többiek is így lehettek. Viszont ez legalább megmagyarázta, hova szokott tűnni néha esténként, akár egy-két bulit is kihagyva, és miért nem árulta el senkinek, mit csinál ilyenkor. Most is biztos csak az a fura szivar oldotta fel a gátlásait, mert amúgy még részegen se fecsegett egyszer sem ilyesmikről.

– Ez elég ciki – mondta Stella, mikor a nevetés kicsit csillapodott.

– Hogy fordulnátok föl! – háborgott a vörös csődör. – Miért mindig azt kell leszólni, amit én csinálok?

– Akkor mondjad el inkább a te horrortörténetedet! – indítványoztam. – Ambrosia még úgyse hallotta, és az tényleg ütős volt.

Scorch láthatóan örömmel vette a felvetésemet. A nagyobb hatás kedvéért föl is kelt a földről, és úgy kezdett bele ugyanabba a mesébe, amit évekkel ezelőtt a gólyatáborban is előadott a fejnélküli lóról meg az áldozatairól. Ha az emlékezetem nem csalt, ezúttal pár részletet kicsit máshogy adott elő, mint annak idején, de a lényeg az ugyanaz volt. Viszont ezúttal messze nem tűnt annyira félelmetesnek az egész, ami legalábbis részben annak volt köszönhető, hogy a többiek állandóan beleszóltak. Belekötöttek az összes létező logikai hibába, akármilyen aprónak is tűntek. Végül Scorch rá is unt az egészre – meg tán bosszantotta, hogy képtelen kielégítő magyarázatot adni sok kérdésre –, úgyhogy félbe is hagyta a történetet.

– Én akkor is tudom, hogy így történt… – duzzogott. – Az én apám volt ott, nem a tiétek…

– Jól van, Mirthy, senki nem…

Cavern be sem fejezhette a mondatot, Scorch dühösen fölkapta a szarva segítségével az egész tábortüzet mindenestül, s azzal a lendülettel a csődör nyakába is borította. Cavern nem is tudott időben reagálni, inkább csak Wish lélekjelenléte mentette meg. A lány egyetlen pillanat alatt patán volt, s a varázslatával félre is lökte a lángoló-parázsló tömeget. Legalábbis a nagy részét. Pár izzó fadarab így is telibe találta a csődört, s pillanatok alatt lángra is lobbantotta a szőrét. Még szerencse, hogy Wish továbbra is észnél volt, s élő vízágyúvá alakulva próbálta azonnal eloltani a tüzet. Idő közben mi is föleszméltünk, s míg a kanca Cavernre összpontosított, mi gyorsan megfékeztük a készülő erdőtüzet. Napok óta nem eshetett errefelé eső, mivel az avar eszméletlenül gyorsan égett, de együttes erővel meg tudtuk akadályozni a továbbterjedését.

– Neked teljesen elment az eszed? – üvöltötte Jasper.

Ő sem tétlenkedett: míg mi a tűzzel foglalkozunk, a barátom a nyakánál fogva elkapta Scorchot, s szikrázó szemekkel, a földtől elemelve nekilapította egy fának.

– Engedj… el…! – nyögte nehézkesen a vörös csődör, a mellső lábaival Jasper patáiba kapaszkodva, a hátsókkal pedig egyre erőtlenebbül kapálózva.

– Idióta állat! – dühöngött Jasper. Tán nem is láttam még soha ilyen idegesnek… – Mi a szart képzelsz?

– Tényleg ne csináld! – sietett oda hozzájuk Wish, s gyengéden a fiú vállára helyezte a patáját. – Még megfojtod!

– Jól látod, kedveském, pont azon vagyok! – vicsorgott Jasper. – A jó büdös rohadt életbe!

– Szépen kérlek! – próbálkozott tovább a lány, belekapaszkodva a csődör hátába. – Térj észhez! Ez nem te vagy!

Jasper nagyot mordulva még egy kicsit följebb emelte a fuldokló csődört, aztán úgy dobta le a földre, hogy kicsit még csúszott is. Mindig meg tudott döbbenteni, unikornishoz képest mekkora volt az ereje, de mondjuk jó sokat is dolgozott rajta, ez tény.

Scorch a torkát tapogatva köhögött, úgy próbált kicsit odébb kúszni, mi meg csak a szemünkkel követtük.

– Nem én volnék? – kérdezte fenyegetően Jasper, valószínűleg főképp a vörös csődörnek címezve. – Én mindig kiállok a barátaim mellett, és nem hagyom, hogy bárki is bántsa őket!

– Legalább kérj bocsánatot! – szólt oda Scorchnak Lotus.

A csődör még mindig a nyakát fogta, s nehézkesen vette a levegőt, de azért nagy kínlódva kinyögött egy „ne haragudj”-ot. Nem mondom, hogy ennyivel el volt intézve, viszont a kedélyek egy kicsit lecsillapodtak. Én is szemügyre vettem Cavern sérüléseit, de azt leszámítva, hogy pár helyen picit megpörkölődött a szőre, meg alatta kipirosodott a bőre, nem tűnt vészesnek az állapota. Még csak olyasminek se látszott, amivel a póni orvoshoz fordulna. Persze nyilván nem ez volt a lényeg… Scorch hogy vette egyáltalán a bátorságot, hogy rátámadjon bármelyikünkre…?

Sok kedv nem is maradt a táborozásra. Miután a tüzünk kialudt, kénytelenek voltunk a szarvunkkal világítva megtenni az utat vissza a vonatig, mivel az ég egyre felhősebb lett, eltakarva előlünk még a csillagok fényét is. A jó hangulatból sem sok maradt; míg kijutottunk az erdőből, Jasper végig ott jött Scorch háta mögött, hogy szemmel tarthassa, s az ellenséges légkört mi is megéreztük.

– Lenne kedved kicsit kettesben maradni? – kérdezte Ambrosia a fülembe suttogva, mikor már majdnem visszaértünk a járművünkhöz.

– Hát persze, hogy lenne, de…

– Bízd csak rám! – kacsintott, majd a többiekhez fordult. – Ti nyugodtan pihenjetek le a kocsiban, majd mi vezetünk visszafelé! Nem olyan bonyolult, megjegyeztem idefelé, Thread meg majd tüzel.

Ha csak a hangulatot akarta volna oldani, azzal is sikert ért volna el: Scorchot is beleértve az egész társaság dőlt a röhögéstől.

– Jól van, gyorstüzelő bajnokok, de azért majd az utat is figyeljétek! – vihogott Jasper.

– Hűha, mik lesznek itt! – csatlakozott Lotus is.

– De nem fogunk ám takarítani utánatok… – toldotta meg huncutul vigyorogva Wish is.

Nem is tudtam megszólalni, csupán pironkodva álltam a piszkálódást, miközben azon gondolkodtam, tán jobban jártunk volna, ha én vezetem fel nekik a dolgot. Úgy is egyértelmű lett volna, mi a szándékunk – legalábbis nagyjából, hiszen éltem a gyanúperrel, a barátaim azt hihették, már sokkal előrébb jár a kapcsolatunk –, de nem dörgöltem volna az orruk alá még csak egy ilyen esetlen elszólás formájában sem.

– Na, hagyjuk őket enyelegni! – mondta ki végre Lotus. – Gyerünk, gyerekek, felszállás!

A kék csődör a mellső lábaival taszított is egyet a kocsi lépcsőire éppen föllépő Stellán, a kanca azonban a váratlan mozdulatra azonnal kihúzta magát, s egy kisebbfajta terpeszben megvetve a lábait lecövekelt az ajtóban. Lotus megpróbált tolni rajta még egyet, de a lány megmakacsolta magát.

– Nem akarunk menni? – kérdezte a fiú, mikor belátta, hogy így bizony nem jutnak előrébb.

– Kívánlak – közölte hátra sem fordulva Stella, feltételezésem szerint sokkal hangosabban, mint normális esetben a szándékában állt volna, vagy amennyire egyáltalán illene.

– Jó, jó, na, haladjunk! – noszogatta tovább szinte kiabálva Lotus, noha ezúttal a biztonság kedvéért már nem ért hozzá a lányhoz.

Arra elég is volt az igyekezete, hogy Stella végre megmozduljon, de azt már nem vonhatta vissza, amit a lány mondott. Annyi haszna viszont mindenképpen volt, hogy már mindenki rajtuk derült, nem pedig rajtunk. Jókat nevetgélve be is szálltak egyesével a kocsiba, mi meg ketten rájuk csuktuk az ajtót, aztán a mozdony felé vettük az irányt. Szépen fölmásztunk rá, aztán beizzítottam a kazánt, Ambrosia meg állítgatott valamit a műszerfalon – érdekes, hogy pont ehhez volt egész jó érzéke, főleg kanca létére. Mikor pedig egy jókora zökkenéssel elindultunk, a barátnőm már ott is termett mellettem, s pillanatok alatt elérte, hogy én is legfeljebb a szemem sarkából bírjam figyelni az utat…

* * *

Már világosodott az ég alja, mire az ital, meg a Lotus-féle szivar hatása múlni kezdett. Ez azonban elsősorban nem abban nyilvánult meg, hogy izgultam volna, vajon hazatérve mit kapunk, ha kiderül, hogy poénból elkötöttünk egy egész vonatot, csupán annyiban, hogy egyre álmosabb és álmosabb lettem. Ennek ellenére nagyon élveztem az utazást, és hálás voltam a barátaimnak, amiért kettesben hagytak minket, és nem is próbáltak átjönni a mozdonyba, ezáltal megkímélve engem és Ambrosiát sok kínos magyarázkodástól. Mit ne mondjak, jó, hogy senki nem látott minket…

Mikor viszont nagy sokára begördültünk Canterlot határán, rá kellett döbbennem, hogy Scorch varázslata már nem rejt el minket a kíváncsi szemek elől. Ami egészen addig nagy gondot nem is okozott, amíg az állomásig el nem értünk. Ott viszont – bár tudat alatt már számítottam rá – meglepetésemre egy jókora csapat aranypáncélos őr várt ránk teljes fegyverzetben. Hiába is próbáltunk volna „csendben” elsunnyogni a pályaudvar parkolásra szánt részére, valami láthatatlan varázslat még a peron vége előtt megállásra késztette a szerelvényt. És hogy a látszata se maradjon meg, hogy esetleg még elrejtőzhetünk, az összes ajtó egyszerre vágódott ki az őrök felé eső oldalon.

Óvatosan kidugtam az orromat a mozdonyból, mire azonnal tucatnyi lándzsa szegeződött a szügyemnek. Túl nagy fenyegetésnek nem éreztem, elvégre diszpergált formában könnyedén kicselezhettem volna, bárhányan próbálkoznak is, viszont figyelembe véve, hogy Celestia Hercegnő pónijairól volt szó, valami halvány félelem-szerűség már lassacskán visszakúszott a mellkasomba, még a tudatomon ülő tompa köd ellenére is.

– Meg kell kérjem önöket, hogy haladéktalanul hagyják el a járművet, és kövessenek! – mondta keményen a főnöknek látszó fehér pegazus.

Picit bizonytalanok voltak a mozdulataim, de azért sikerült négy lábra érkezve kiugranom, még ha az egyik hátsó patámat úgy be is ütöttem, hogy utána kénytelen voltam sántikálni. Ambrosiának segítettem is leszállni, s a többiek is ellenvetés nélkül tettek eleget a felszólításnak. A fogadásunkra kirendelt katonák visszavonták a lándzsáikat, noha úgy vettem észre, folyamatosan készenlétben tartották őket, mintha nem kaptak volna egészen határozott utasítást, mit is kell velünk csinálniuk. Csupán szorosan körbevettek minket, s egyenesen a palota felé tereltek.

Bár a többiekkel ilyen körülmények között nem tudtam beszélgetni, rájuk nézve úgy véltem, most már mindannyian magunkhoz tértünk annyira, hogy féljünk attól, amit kapni fogunk…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.