Fülek előrefelé, gerinc egyenesen, hátsó lábak párhuzamosan – emlékeztette aznap már sokadjára magát Tarn. Régen ez valahogy sokkal jobban ment neki, bár lehet, hogy akkoriban csak az újdonság varázsa miatt volt könnyebb ilyen monoton munkára koncentrálnia. Azóta, hogy az őr-létet nem pusztán az őrt állás tette ki számára, feltűnően nehezére esett visszaszoknia. Még szerencse, hogy csak ideiglenesen kellett beugrania pónihiány miatt a kibernetika B/2 folyosóra. Mert oda ugyebár két fegyveres őr kell akkor is, ha itt a pacikalipszis, igaz, Bugs? Ha pedig ehhez arra volt szükség, hogy Tarn személyesen biztosítsa a biztonsági jelenlétet, akkor a beosztásától függetlenül meg is tette.
Csak éppen rettentően unalmas volt. Ilyen szempontból a kibernetika egy elég rapszodikus részleg volt – csak úgy, mint az alagsor, ahol Dave-et is elszállásolták annak idején –, mivel az éles tesztelések idején nagy volt a sürgés-forgás, bármikor máskor pedig az extrém kivételeket leszámítva semmi említésre méltó nem történt. Ilyen „extrém kivétel” pedig mindössze kétszer fordult elő Tarn őrsége alatt, amiből a második alkalom igencsak emlékezetesre sikeredett – és nem sokkal később a pegazus előléptetése is követte, bizonyára nem véletlenül. Mindkét esetben egy-egy többé-kevésbé póniforma robot próbált megszökni. Először egy teljes mértékben fémborítású jószág sunnyogott ki az egyik ajtó mögül a folyosóra, és abban az esetben bőven elegendő volt Tarn részéről a határozott fellépés és pár szigorú szó, hogy a helyére terelje a kalandvágyó szerkezetet. Talán ez adta neki a bátorságot a második alkalommal is, ami viszont egy jóval erőszakosabb kitörési kísérlet volt.
Először csak a kiabálást hallotta odabentről némi csörömpöléssel és tompa puffanásokkal kísérve, és szerencsére benne volt már a lábában a mozdulat, hogy előhúzza a sokkolóját, mire az egyébként megszólalásig póniforma izé keretestül kirúgta az ajtót. Gyors volt, félelmetesen gyors, ám az lett a veszte, hogy először a folyosón készenlétben várakozó másik biztonsági őrt célozta meg, ezzel hagyva pont annyi időt Tarnnak lelkileg fölkészülni a támadásra, hogy miután a kanca épp csak egy sörényszállal elkerülte pónifölötti ellenfelének a rúgását – ami, mint utólag kiderült, okozott aznap pár agyrázkódást és törött csontot –, kellőképpen ott legyen fejben, hogy visszapatából gyöngéden belesegítse az élesített sokkolóját az illető horpaszába, túltöltve pár áramkörét.
Ah, igen, a régi szép idők! Nem voltak se olyan régiek, se olyan szépek… Persze most az izgalmas részek jutottak eszébe, ahogy szinte mindig, amikor visszagondolt arra, amikor még csak egyszerű kis biztonsági őr volt, pedig a munkája igen jelentős részét az tette ki, amit most is csinált: az egyhelyben állás. Azóta ugyan kevesebb valódi akcióban volt része, inkább csak a gyakorlatokon kellett használnia a harci tudását, viszont a megnövekedett papírmunkát leszámítva sokkal több helyre juthatott el, és változatosabb feladatokat bíztak rá. Mint amikor Cryo Orb hirtelenjében kinevezte őt a testőrének, és fölvitte magával Canterlotba… és először találkozott Dave-vel…
Most, hogy eszébe jutott a barátja, az is megfordult a fejében, miszerint legalábbis részben ő is lehet az oka az unalmasabb feladatok irányában lecsökkent toleranciájának. Egészen más érzés volt úgy munkába menni, hogy valakitől el kellett szakadnia, a másik oldalról pedig nem rohanni haza ugyanolyan nehéz volt azzal a tudattal, hogy otthon várja valaki. Ahhoz képest, hogy a kezdetektől fogva kialakított szokása volt a szükségesnél korábban megjelenni a laborban, pont a mai napon is csak a szerencsén múlt, hogy időben beért. Nem mintha egyébként bármi különlegeset csináltak volna Dave-vel, és még csak a korai kelésre sem foghatta, hiszen az esti műszakra volt beosztva, egyszerűen csak elszaladt az idő. Márpedig ki is kellett használniuk minden percet, elvégre Tarn olyan későn fog hazaérni, hogy nem sok időt tölthetnek majd együtt… ébren.
Persze semmi oka nem lehetett panaszra ebből a szempontból sem, hiszen az első ilyen alkalom óta már mindig együtt alhatott Dave-vel, élvezve az ember ölelését. Annyi változás történt csupán, hogy praktikussági okokból kifolyólag átköltöztek a pegazus ágyára. És minden nap csókolóztak legalább egyszer. Messzebb abban sem merészkedtek egyelőre – például nem érintették össze a nyelvüket –, viszont egy picit sikerült kényelmesebben megoldaniuk a manővert, miután kikísérletezték, milyen szögben súrolja a legkevésbé a kanca orra a férfi arcát. Nem ment annyira zökkenőmentesen, mint azt Tarn eredetileg remélte, de ilyesmiket bármikor szívesen gyakorolt a barátjával.
Ugyanúgy szívesen idézte volna fel az ehhez hasonló holtidőkben az „emberes” emlékeit, azonban azt tapasztalta, a fantáziálás túlságosan is elterelte a figyelmét a feladatáról. Ha egy picit is jobban beleéli magát a képzelgésbe, nem fog tudni időben reagálni, ha valami szerkezet Celestia ne adja szökni próbálna, vagy valaki csendben a háta mögé osonna. Igyekezett hát elengedni a pillanatnyilag felesleges gondolatokat, és a végtelenbe fókuszálva a szemeit újra igazított a testhelyzetén. Már úgysem kell sokat kibírnia…
Bőszen figyelgette a folyosó végi falra szerelt digitális kijelzőt, ami felváltva mutatta az időt, a hőmérsékletet, és valami mágiával kapcsolatos értéket – amivel neki nem kell foglalkoznia, fűzték hozzá magyarázatként a legelső itt töltött napján, utána pedig kevés kedve maradt kérdezősködni ennek kapcsán –, mikor is az utolsó fél órájában bekövetkezendő unalom általi elhalálozását egy szende, szürke szőrű szent színrelépése szabotálta. Amilyen kevesen mozgolódtak ilyen későn a kibernetikán, Tarnnak nagyjából egy tizedmásodpercre volt szüksége, hogy észrevegye a szemből érkező bozontos thesztrált. Sour Cream civilben, műanyag kávéspohárral a patájában, és tőle szokatlan félszegséggel közeledett felé, csak akkor bátorodva fel kissé, mikor a pegazus messziről rámosolygott.
– Szeva! – biccentett neki Tarn.
– Csá! – jött egész közel a denevérkanca, és a kávét tartó patájával barátságosan megbökte Tarn vállát. – Téged sem egyszerű ám megtalálni! Tegnap próbáltalak megvárni reggelinél, azt' oda se dugtad az orrodat. – Kicsit még közelebb hajolt, hogy bizalmaskodva hozzátegye: – Minden oké?
– Bezony! – somolygott sokatmondóan a pegazus, bár közben a füleit szégyellősen lecsapta kissé.
Cream pupillái összeszűkültek, az arcán pedig látszott az őszinte megdöbbenés.
– T-tényleg? – kérdezte óvatosan.
– Aha! – felelte félig büszkén, félig zavarban Tarn.
– Mármint úgy oké, hogy… izé… össze is jöttetek? – érdeklődött tovább tágra nyílt szemekkel a thesztrál.
– Aha… – mondta bizonytalan mosollyal a pegazus. Miért kell ezen ennyire meglepődni?
A denevérpóni pár másodpercre vonallá préselte a száját, épp csak a tépőfogai végét kivillantva, amitől meglehetősen kifürkészhetetlenné vált az arca… egész addig, amíg Cream el nem pirult, és le nem csapta a füleit.
– Izé… gratulálok… – motyogta lesütött szemmel, majd aprót kortyolva a kávéja mögé rejtőzött, s úgy kíváncsiskodott tovább. – És… tudod… mármint… milyen úgy… vele?
– Hé! – tört ki a kelleténél picit hangosabban Tarnból, és közben érezte, hogy ő is fülig vörösödik. Még jó, hogy a folyosón lévő másik őr látótávolságon kívül állomásozott, és más sem járt a közelben.
– Bocs, csak izé, nem akarok indiszkrét lenni, vagy valami, csak tudod, még nem találkoztam ilyesmivel, és Dave… és… hát tudod, na! – próbált magyarázkodni Cream. – Esküszöm, megdöglök a kíváncsiságtól, milyen lehet… mármint hogy hogyan működhet… szóval érted…
– Nézzenek csak oda! – horkantott ezúttal visszafogottabb hangon a pegazus. – Az előbb még alig akartad elhinni, hogy összejöttünk, most meg már azt gondolod, azonnal rávetettük magunkat egymásra? És még a részletekre is kíváncsi vagy? Ki is a perverz akkor a kettőnk közül?
– Én aztán sosem mondtam rád, hogy perverz lennél – ráncolta sértődötten az orrát a thesztrál. – Jó, furának talán hívtalak, de akkor én is fura vagyok kicsit, basszameg. És nem kell semmit mondanod, ha nem akarsz, csak érdekelt volna…
A denevérpóni nem túl őszintén vállat vont, kiitta a kávéja maradékát, majd a műanyag poharat áthajította a válla fölött, és a hátsó lábával belerúgott, egy jó fél méterrel tévesztve el a legközelebbi kukát. Egy gyors szemforgatás után a kanca megfordult, és a fogával szedve fel a szemetet korrigálta a mozdulatát.
– Meg picit reménykedtem benne, hogy a hátamon sírós részek után a szaftosabbakból is kapok egy kis ízelítőt… – jegyezte meg lebiggyesztett szájjal hátranézve.
– Jó, nyertél, ha bármi olyasmi történik köztünk, te leszel az első, akinek szólok – szólt utána megadóan Tarn.
Nem tudta megállapítani, hogy a thesztrál mennyire játszotta meg magát – vagy hogy ő maga mennyire szívesen avatná majd be a barátnőjét bármiféle intim részletbe a kapcsolatából –, viszont úgy érezte, mindentől függetlenül jött neki eggyel a pénteki instant lelkisegély-szolgálatért. Ha pedig a kanca így szeretné visszakapni a kölcsönt, hát váljék egészségére… főleg mivel az első törlesztőrészlet esedékessége meglehetősen kérdéses volt még. Ellenben a denevérpóni érdeklődésének őszinteségéhez kétség sem fért: Cream lépés közben mozdulatlanná dermedt, majd olyan sebesen hátrált vissza Tarn mellé, ami még normál menetirányban is becsületes lett volna.
– O-kés, szóval ha az nem volt, akkor mi igen? – kérdezte huncut vigyorral.
– Hát… már a vacsora másnapján megcsókolt – felelte tétován Tarn. – Előtte volt egy elég… kellemetlen beszélgetésünk, de végül abban állapodtunk meg, hogy megpróbáljuk. Azóta szoktunk csókolózni, meg… együtt is alszunk, persze bármi olyasmi nélkül…
– Hmm… – hümmögött az állát vakarászva Cream. – Oszt' miért, ha szabad tudnom?
– Asszem, még mindig eléggé zavarja, hogy póni vagyok – mosolygott bizonytalanul Tarn. – Vannak olyan… különbségek, amiktől tényleg eléggé furi tud lenni ez az egész. Csókolózni is például nem annyira egyszerű, mint ahogy hangzik.
A thesztrál mellette lehunyta a szemét, előrefordult, résnyire nyitotta a száját, aztán picit félrebiccentette a fejét. Nem volt nehéz rájönni, hogy megpróbálja képzeletben rekonstruálni az említett mozdulatot, amint igyekezett a láthatatlan emberrel megtalálni az optimális szöget. Valószínűleg nem sok sikerrel járhatott, mivel kisvártatva elpirulva kiscsikósan fölvihogott.
– Fú, ezt egyszer muszáj megmutatnotok! – vigyorgott Cream. – Tényleg nem lehet egyszerű, de hát ti tudjátok!
– Ja. Meg amúgy az is érdekes, hogy egyik nap még azt beszéltük, hogy csak nagyon lassan haladjunk előre, erre másnap fog, azt' megcsókol. Persze nem panaszképp mondom, de dögöljek meg, ha értem…
– Pff, rá se ránts! – legyintett hangosan prüszkölve a thesztrál. – Csődörök. Én pontosan ugyanígy voltam Skyshielddel. Énelőttem állítólag nem volt ennyire romantikus, de ki akarta várni a tökéletes pillanatot. Hozzáteszem, nem volt nehéz rájönni, hogy az számított neki tökéletes pillanatnak legelőször ágyba bújni, amikor már három kibaszott napja sárlottam, és már majdnem könyörögtem neki, hogy… na… azt hiszem, nem kell kifejtenem, te is biztos voltál már így abban az időszakban.
Az biztos… Tarn gyakorlatilag az összes egyéjszakás kalandját „azokon a nehéz napokon” szerezte. Ha a póninak van barátja, sárlani a legjobb buli – csak a közösségben való megjelenéseknél kellett nagyon odafigyelni, de pár év alatt össze lehetett szedni elegendő rutint a „tünetek” elfedésére –, ha viszont nincs… hát, volt már, hogy Tarn úgy érezte, inkább viselne el egy tüzes billogot a farka alatt, mint a természet csodás ajándékát… Jó, ez főleg akkoriban fordult elő, amikor fiatalabb és tapasztalatlanabb volt, de azóta is mindig megszenvedte, ha nem talált magának időben igazi csődört.
– Lényeg a lényeg: megérte várni akkor is, ha a végén már azt hittem, kitekerem a nyakát. – folytatta egy kisebb szünet után Cream ábrándos arccal. – Jókor… jó helyen… ja, el tudott varázsolni… Na, de igazából azt akartam mondani, ahhoz képest, hogy konkrétan a szex ennyire ráért neki, azért semmi nem tartotta vissza attól, hogy az első adandó alkalommal a seggemet taperolja. Szóval, mit tudom én, biztos Dave-nek is kell valami, hogy meg tudja különböztetni azt, hogy barátok vagytok attól, hogy jártok. Mondom: csődörök. Nem érteni, hanem szeretni kell őket.
– Köszi, Cream, megint megnyugtattál! – mosolygott kicsit felszabadultabban Tarn. – Asszem ismét jövök neked eggyel!
– Ja, és tudod, hogy ez mit jelent! – kacsintott huncutul a thesztrál, majd az órára pillantott, és egy hanyag szalutálást követően el is indult a folyosón, bizonyára hogy fölvegye a műszakját.
Tarn hálásan nézett a távolodó denevérpóni után, aztán ő is fölnézett, és vidáman megállapította, hogy hamarosan indulhat haza a barátjához. Tényleg szörnyen jó fej volt ez a Cream… Kár, hogy mielőtt Dave kapcsán összehozta őket a sors, csak sokkal kollegiálisabb volt a viszonyuk: egy ilyen barátnő már régen is jól jött volna.
* * *
Kellemesen telt a hét, bár nem sok változást hozott azon kívül, hogy Tarn végre rászánta magát, és elmondta Dave-nek, hogy sajnos záros határidőn belül költözniük kell. A barátja nem volt elragadtatva a fejleménytől – persze miért is lett volna –, viszont szerencsére bűntudata nem volt miatta, hanem a pegazussal nagy egyetértésben elmondta mindennek a főbérlőt. Miután pedig kellőképpen kimorgolódták magukat, kicsit higgadtabban leültek megtárgyalni a lehetőségeket. Tarn kissé meg is lepődött rajta, hogy Dave fölvetette a lakásvásárlást, főleg mivel régebben már mondta neki, hogy anyagilag nem áll úgy, hogy megengedhetne ilyesmit magának, viszont abban teljesen egyetértett a barátjával, miszerint rossz dolog ilyen kiszolgáltatottnak lenni a Cape-hez hasonló idiótáknak, szóval nem vetette el az ötletet, mi több, egyre jobban lelkesedett iránta.
Normális helyen viszont csak úgy találhattak volna ingatlant, ha a kanca kér kölcsön valamennyit a szüleitől. Tarn ugyan cseppet sem volt elájulva ettől a fejleménytől, de abban azért egyetértett a barátjával, hogy egy próbát simán megér a dolog. A hétvégén egyébként is esedékes volt meglátogatnia a családját, annyit igazán megtehetett, hogy fölveti a kérdést. Dave-vel úgy beszélték meg, hogy a kanca egyedül megy… elvégre elég korai lett volna még bemutatnia őt, azt pedig Tarn nem is merte kifejteni, hogy a szüleinek valószínűleg okozna némi nehézséget elfogadni a lányuk választását.
A szokottnál sokkal jobban izgult hát, amikor a taxiból kiszállva megállt a kis kertvárosi házacska kapujában. Illetve egyébként sem szokott izgulni, elvégre semmi oka nem volt rá. Nem, semmi oka nem volt rá, hiszen csupán a saját rokonait látogatja meg, beszélgetnek egy kicsit, aztán megy haza. Jó sokszor elismételte már ezt magában, hátha úgy meggyőzőbbnek bizonyul… de a fenébe is, kit akart átverni? Biztos megint ő lesz terítéken, nem csak az ebéd… Néha egész sokáig meg tudták állni a drága szülei, hogy ne menjenek valamivel az idegeire, ne kezdjék tömni a fejébe a förtelmes életbölcsességeiket, de – és itt a de – olyan alkalom még egyetlen egyszer sem volt, mióta elköltözött otthonról, hogy ez a rész kimarad volna, és valóban jó szájízzel léphetett ki az ajtón.
Nem volt túl nagy a változatosság ezen a téren: vagy azzal ették az életét, hogy miért nincs már unoka, vagy miért nincs egy „normális” állása, miért nem talál már magának egy normális csődört, hogyhogy még mindig nem ruházott be egy saját házra – nem, a lakás nem jó, az teljességgel élhetetlen –, és persze az örök klasszikus, hogy miért nem tud olyan lenni, mint a bátyja. Már előre fölhergelte magát, és erőnek erejével kellett lenyugodnia, hogy jó arcot tudjon vágni bármihez, amit hozzávágnak. Ne ő legyen már megint a tiszteletlen, rossz kislány… pláne, hogy most pont az egyik állandó nyűgjük kijavításában akarta a segítségüket kérni.
Nagy levegőt véve lenyomta hát a kilincset, végigporoszkált a kis bokrok közt az ajtóhoz vezető úton, aztán becsöngetett. A füleit hegyezve figyelte a patakopogást, miközben mosolyt erőltetett az arcára. Hamarosan föl is bukkant egy enyhén deres sörényű földipóni kanca ismerős arca a résben.
– Szia, Anya! – köszönt a szándékánál vékonyabb hangon a pegazus.
– Tarn, drágám! – ölelte magához az anyja, miután szélesre tárta az ajtót. – Később jöttél, mint szoktál, ugye nincs valami baj?
– Jaj, dehogy is! – csóválta a fejét mosolyogva Tarn, majd kíváncsian belesett a házba. – Miért, Cave már itt van?
– Á, nem, tudod, milyen elfoglalt mindig! – legyintett az anyja. – Csak te mindig jóval hamarabb szoktál érkezni.
Tarn alig észrevehetően elhúzta a száját. Jellemző, ő mindig jobban siet, mint a testvére, mégis csak neki teszik szóvá, ha egy perccel is később indul el otthonról…
– Na, nem baj, azért így is segíthetsz megteríteni, amíg én végzek! – terelte be Tarnt a kanca. – Gyömbéres sütőtökleves lesz, utána rakott gomba és káposztás pogácsa.
Ha Tarnnak meg is fordult a fejében, hogy már megint be akarják fogni némi házimunkára, pedig még át se lépett a küszöbön, azonnal fölülírta a készülődő belső nyavalygását a nyálelválasztásával való heves küzdelem. Kedves édesanyja valahogy mindig ki tudott ötölni olyan ételeket, amiket egyszerre imádott, és nem tudott elkészíteni, mi több, a legtöbbször magától eszébe sem jutott. Egyetlen rossz szó nélkül ugrott hát a konyhába, és már a tányérokkal a patájában nyomott puszit az idő közben előbukkanó apja orrára.
Tudva, mire számítson, elég nehéz volt türtőztetnie magát, míg a testvére is megérkezett – talán még szerencse is, hogy Tarn ezúttal késett magához képest –, de végül kibírta előzetes kóstolgatás nélkül. Cave öt perccel dél után érkezett meg öltönyben, nyakkendőben, és az egyik mellső lábával egy aktatáskát dobva át a vállán.
– Csak nem ma is dolgoznod kellett, édesem? – érintette aggodalmasan a Tarnnál egy jó fejjel magasabb csődör szügyéhez a patáját az anyjuk.
– De, az egyik fontos kliensem csak ma ért rá – sóhajtott mosolyogva Cave, majd beleszimatolt a levegőbe. – Hű, ezektől az illatoktól farkaséhes lettem!
– Gyere akkor, szedjél, mert csak rád vártunk! – invitálta az apjuk a fiát is az asztalhoz.
Az elkövetkező pár percet az egész család csendes falatozással, illetve az ételek gyors és módszeres elpusztításával töltötte. Tarn anyukája nem cáfolt magára, és továbbra is istenien főzött, így aztán nehéz is volt beszélgetni – vagy éppen mértéket tartani. Ez utóbbit az idősödő kanca szóvá is tette, amikor a lánya maga elé vett egy egész tálat a frissen sült pogácsából, miután előtte mindenből kétszer szedett.
– Hízelgő, hogy ilyen finomnak találod a főztömet, de azért igazán vigyázhatnál az alakodra, kicsim! Így sem ártana leadnod pár kilócskát, ha szeretnél valaha is randizni…
Na, ez a megfogalmazás és hangnem bőségesen elég volt, hogy kiverje a biztosítékot Tarnnál.
– Köszönöm, de a barátomnak így is tetszem! – morogta elvörösödve, mielőtt még átgondolhatta volna.
– Nocsak, nem is mondtad, hogy van pasid! – csapott le rá azonnal kíváncsian égnek meredő fülekkel Cave, még a pogácsa is megállt a patájában. – Mióta vagytok együtt?
– Még nem olyan régóta – felelte zavartan Tarn, majd ahogy észrevette, hogy mindenki kíváncsian figyeli őt, hozzátette: – De elég komoly a dolog.
– Mennyire komoly? – kérdezte színtelen hangon az apja.
– Apa, felnőtt kanca vagyok! – forgatta a szemét Tarn.
– Nem azért kérdeztem, csak tudni szeretném – felelte pár másodperc gondolkodás után a csődör. – Ha már úgy kell mindent kihúznunk belőled, azon se lepődnék meg, ha akkor tudnánk meg, hogy vemhes vagy, amikor már gömbölyödik a hasad…
– Vemhes vagy, kicsim? – kérdezte azonnal felcsillanó szemmel az anyja.
Ó, megint a csikós téma… Fantasztikus…
– Nem, nem vagyok, és egyelőre nem is tervezek… – motyogta lecsapott fülekkel Tarn.
– A patádat megkérte már? – kérdezte egy csepp lelkesedés nélkül az apja.
– Nem…
– Akkor nem annyira komoly – vont vállat a csődör, azzal visszatért a saját pogácsájához.
– Összeköltöztünk! – tört ki a pegazusból. – És most szeretnék… szeretnénk új lakást venni, és ehhez kérném is a segítségeteket.
A váratlan bejelentést pár másodperces néma csend követte. Végül Tarn apja köszörülte meg zavartan a torkát.
– Jó, ez tényleg elég komolynak hangzik – mondta némiképp rosszallóan. – És meg sem kérdeztél minket, mielőtt egy ilyen nagy felelősséggel járó döntést hoztál.
– Mint mondtam, elég nagy vagyok már… – fintorgott a pegazus.
– Az vagy, kicsim, de apádnak igaza van, legalább nekünk bemutathattad volna előtte! – szólalt meg az anyja.
– Az előbb még nem is érdekelt titeket, amíg el nem jegyez…
– Azt csak viccből mondta apád! – próbálta menteni a helyzetet az anyja.
Tarn sértődötten összefonta maga előtt a mellső lábait, mire az apja megerősítésképp gyorsan bólogatni kezdett.
– Légyszi, ne vágd be a durcit, hugi! – csatlakozott a szüleihez Cave is. – Én is nagyon szívesen találkoznék a barátoddal. Mit szólnál, ha két hét múlva ilyenkor őt is elhoznád ebédre?
A pegazus csak ekkor fogta föl, micsoda következményei lehetnek a barátjával való kérkedésének. Jó, előbb-utóbb biztos kénytelen lett volna beavatni a családját, hogy a sors nem egy pónival sodorta össze, de ha választani lehet, inkább döntött volna az „utóbb” mellett. Minél később derül ki, annál jobb, addig is megmarad mindenkinek a lelki békéje.
– Igen, az valóban remek lenne! – helyeselt lelkesen az anyjuk, majd a lánya felé fordult, és az arca aggodalmassá vált. – Valami baj van, kicsim? Olyan sápadt vagy! Felfúj a káposzta, és hányingered van? Én mondtam, hogy ne egyél egyszerre annyit, meg haza is vihetnél úgyis akkor már a barátodnak is!
– Nem, nincs semmi baj, megmaradok, csak… azt hiszem, kicsit lezuhant a vérnyomásom – hazudta Tarn. – Lehet, jót tenne most egy jó erős kávé… ebéd után kell az néha.
– Mindig mondom, hogy nem lenne szabad ilyen hülyeségekre rászoktatni a szervezetedet! – korholta a fejét csóválva az anyja. – A végén föl se tudsz majd ébredni anélkül a szar nélkül…
Csodálatos, szóval most már a kávézás is baj lesz ezentúl?
– Jaj, Anya, egyetem első év óta én is folyamatosan kávézom, és nincs semmi bajom! – intette le Cave, de a kanca mintha meg se hallotta volna.
– Remélem, a barátodnak nincsenek ilyen káros szenvedélyei… – ingatta fenyegetően a patáját az anyjuk.
– Nem, ő csak teázni szokott… – forgatta a szemét még mindig zavarban Tarn.
– Zöld, vagy fekete? – érkezett azonnal a következő kérdés, mint valami kihallgatáson.
– Szerintem mindegy neki… – motyogta a pegazus.
– Akkor legyen zöld, az egészségesebb! – bólintott elégedetten a földipóni kanca. – Hallod, apjuk? Két hét múlva szombatra venni kell egy doboz filteres zöld teát!
Ilyen módon aztán el is dőlt, hogy Tarnnak a következő közös családi ebédre el kell hoznia Dave-et. Nem volt beleszólása, és talán nem is kellett volna meglepődnie rajta. Drága szülei hajlamosak voltak ezzel a fajta szelíd agresszióval keresztülvinni az akaratukat. Persze a kancának mindig ott volt a lehetősége a csendes lázadásra, hogy egész egyszerűen nem csinálja, amit kiadtak neki, akkor viszont föl kellett készülnie a csalódott zúgolódásra, és hogy utána még jó sokáig hallgathatja, milyen engedetlen csikó is ő. Ráadásul most tényleg nem is volt értelme tiltakoznia, elvégre tényleg szüksége volt a segítségükre, a pénzre, amit nem várhatott el jogosan, hogy látatlanban rábízzák, miközben lehet, hogy csak egy rosszindulatú vadidegenbe bolondult bele, aki csak ki akarja forgatni ilyen módon a vagyonkájából. Simán lehet, hogy amint meglátják Dave-et, úgyis rögtön megtagadják a segítségüket. Mindenképp ki kell majd találnia, hogyan vegye rá őket, hogy hajlandóak legyenek majd leülni komolyan és egyenlő felekként elbeszélgetni a férfival…
Mikor úgy döntött, elég időt töltött már otthon – és megunta a barátjával kapcsolatos keresztkérdések folyamatos kerülgetését –, elköszönt mindenkitől, ám ahogy az ajtó felé indult, Cave utánaszólt.
– Várj már meg, Tarn, úgyis megyek én is!
Pár percen már semmi nem múlt, hát a pegazus eleget tett a kérésnek, noha nem nagyon tudta mire vélni. Az idejét sem tudta már, mikor indultak a tesójával egyszerre haza, már csak azért sem, mivel teljesen másfelé laktak. Miután kiléptek az ajtón, Tarn Cave felé fordult, és le se vette róla a szemét, hátha ezzel hamarabb szóra bírhatja a csődört. Pár percet sétálniuk kellett a legközelebbi taxiállomáshoz, Cave viszont valóban pont csak addig várt, amíg hallótávolságon kívül nem értek a szülői háztól.
– Tényleg van barátod, vagy csak meguntad, hogy anyáék mindig ezzel szekálnak? – kérdezte oda sem nézve.
– Miért, nem néznéd ki belőlem, hogy komoly kapcsolatban élek? – borzolta fel sértődötten a tollait Tarn.
– Dehogynem, csak ahhoz képest eléggé fukarkodtál az információkkal – ingatta a fejét Cave, továbbra is kerülve a pillantását. – Még csak annyit sem árultál el, mit dolgozik, vagy hogy mennyivel akar beszállni a házba.
– Majd ha találkozol vele személyesen, te is megkérdezheted! – fordult félre fintorogva a kanca.
– Jó, persze – vont vállat menet közben a csődör. – Csak tudod, ezzel kicsit olyan benyomást keltettél, mintha most találtad volna ki az egészet.
– Nem – szögezte le határozottan Tarn. – Tényleg járok valakivel. És tényleg együtt lakunk. Bár… azt bevallom, nem mertem elmondani, hogy azért „akarunk” elköltözni, mert a geci főbérlő egyik napról a másikra felmondta a szerződést, mert eladja a lakást.
Cave végre hajlandó volt felé fordulni, hogy a fogát szívva fintorogjon.
– Aucs… – mondta a csődör. – Hagy azért időt kiköltözni, ugye?
– Persze, abba nem lehet belekötni – sóhajtott Tarn. – Meg akar is a fene. Saját lakás jobb lesz, ott nem kell foglalkozni a hozzá hasonló köcsögökkel.
– Igazad is van – bólogatott Cave. – Kaucióra azért figyeljetek, hogy maradéktalanul visszakapjátok! Ha meg költözni akartok, akkor nagyon gyorsan lépjetek, mert elég sok tud lenni az átfutási idő! Simán lehet, hogy kelleni fog valami ideiglenes szállás…
– Majd megoldjuk valahogy… – legyintett a pegazus.
– Szóval… akkor tényleg van barátod, és nem fogsz valami ideiglenesen felbérelt csődörrel ideállítani, hogy anyáék befogják… akarom mondani megnyugodjanak, ugye?
Tarn lecövekelt, és fenyegetően kitárta a szárnyait. Megvárta, amíg a bátyja is megáll, és szembefordul vele, s csak azután szólalt meg.
– Esküszöm, még egyszer megkérdezed, tökön rúglak, hogy utána egy hétig málnalevet pisilsz!
– Jó, jó, na! – emelte fel békítőleg az egyik mellső lábát Cave. – Csak mert akkor ha tényleg biztos, hogy mind a ketten el tudtok jönni két hét múlva, akkor… akkor én is elhozom az élettársamat.
Tarn szemei azonnal elkerekedtek, s a kanca még a száját is nyitva felejtette.
– Mi van? – nyögte ki végül. – Élettárs? És ezt így kell megtudnom? Anyáék tudják? Nem, nem tudhatják, biztos azonnal elmondták volna… De mi…? Miért…?
– Nem, nem tudják, mert nem akartam elmondani nekik – mondta kifürkészhetetlen arccal a csődör. – Így is állandóan csesztetnek téged, és nem akartalak ezzel is így beelőzni…
– Ó, te ökör, te! – csóválta a fejét a pegazus. – Ezzel inkább megkíméltél volna ettől az állandó „mikor unokázhatunk már” mizériától!
– Nem értesz, Tarn, csikót mi se tervezünk – mondta bocsánatkérő mosollyal Cave. – Hosszabb távon sem.
– Mi? – vonta fel a szemöldökét a kanca. – Miért?
– Majd ha találkoztok, megkérdezheted tőle személyesen! – vágta rá gúnyos mosollyal a bátyja.
– Hehe, oké, nyertél – kuncogott Tarn, miközben összezárta a szárnyait, és felzárkózott a tesója mellé. – Ha nem kérdezel többet, én se kérdezek. Két hét múlva szombaton meg majd jól meglepődök én is a bejelentésen.
– Számítok is rá! – kacsintott Cave, azzal összeborzolta a kishúga sörényét.