10. fejezet: Offenzíva

Offenzíva

Óriási, pikkelyes pofa bámult közvetlenül az arcába. Borostyánsárga, kígyóvágású szemek és hosszú, borotvaéles tarajok. A szablyaszerű fogak közül épp csak kilátszott egy póni csődör hátsó fele. Nem mozdultak. Még csak nem is lélegeztek. Állókép volt, mégis olyan közeli és valóságos, hogy úgy érezte, ha felkelne a helyéről, a patájával akár meg is érinthetné őket.

Végtelenül puha, a levegőnél is könnyebb tolltakaró fedte be a vállát. Oldalra nézett, s meglátta őt. Ott feküdt mellette a padon, kényelmesen elnyújtózva, félig a hátán, szinte hanyag nyugalommal támasztva mellső lábával az állát a karfán, közben mégis sejtelmesen eltakarva magát csillámló, rózsaszín farkával. Tudta, hogy a kanca ölelte át a szárnyával, noha a tudatának egy bizonyos rétege folyamatosan emlékeztette rá: ez ebben a testhelyzetben teljességgel lehetetlen lett volna. Arról nem is beszélve, hogy a hófehér alikornis volt olyan hosszúkás, hogy ennyire kinyúlva a hátsó lábai könnyedén végigértek volna a kicsi padon, s akkor vagy nem fértek volna el ketten, vagy a testüknek jóval szorosabban kellett volna érintkeznie. Mégsem érzett ellentmondást.

– Hogy haladsz? – kérdezte kimérten Celestia, még csak felé sem pillantva. – Remélem, tudod, csak rád várok…

– Semmivel sem jutottam előrébb – felelt a kancának ugyanolyan nyugodtan. – Te is tisztában vagy vele, mennyire bonyolult.

– Ez kifogás – állapította meg az alikornis. A szemébe nézett, ám ezúttal nem azzal a derűs ragyogással, amivel akkor tette, hanem… csak úgy. – Nem próbálkoztál. Olyasmivel foglalod le magadat, ami saját bevallásod szerint sem vezet sehová. Követed a régi rutinjaidat, mintha semmi célod nem lenne. Az óra pedig ketyeg. A királyod meghalt. Neked mennyi időd lehet hátra? Tán elég egy ilyen végtelen feladathoz?

– Talán – biccentett Starswirl. – Igazából csak arra lenne szükségem, hogy válaszokat kapjak.

– Ahhoz kérdéseket kéne föltenned.

– Kinek? Az egyetlen halhatatlan, akivel rajtatok kívül találkoztam, az annak az erdőnek a szelleme volt.

– Elsőként saját magadat kéne megkérdezned – susogta Celestia ravaszkás mosollyal, s gyengéden a csődör nyaka köré tekerte a farkát, finoman a hatalmas hüllő felé fordítva a fejét. – Elég-e az az idő, ami a rendelkezésedre áll?

– Ezt nem tudhatom – felelt bizonytalanul. Megpróbálta újra a hátán fekvő kancára vetni a pillantását, de az izmai mintha ólommá váltak volna.

– De azt tudod, hogy egy terv sosem elég önmagában – suttogtak a fülébe a kérlelhetetlen szavak, olyannyira eltorzítva Celestia hangját, mintha nem is ő beszélt volna, hanem Platinum királynő. – Föl kell készülnünk minden eshetőségre! Mihez kezdesz akkor, ha hamarabb ér el a végzeted, mint te őt?

– Az idővarázslatokat elvben is képtelenség élőlényeken alkalmazni – cincogta a másik fülébe Holder irritálóan tudálékos hangja. – De a sárkányok… a sárkányok elég mások, mint mi…

Végre újra tudott mozogni. Erővel szakította el magát az óriási pikkelyes lény látványától, s a következő pillanatban mélyen elmerült a sűrű, forró szőrtengerben. Meglepetten konstatálta, hogy pont a fehér alikornison fekszik. Óvatosan megtámaszkodott Celestia mellkasán, de a kanca visszarántotta, és szenvedélyesen megcsókolta. Forróság kúszott végig a torkán, az egész testét tűzbe hozta, de aztán hirtelen mindennek vége szakadt, s már csak azt a helyes, rózsaszín sörénnyel keretezett arcot látta maga előtt, ahogy újból azzal a huncut vidámsággal néz le rá.

– Hány évig él egy sárkány? – kérdezte gyengéden Celestia.

– Erre vonatkozóan nincs pontos információnk – felelt neki csendes higgadtsággal.

– És hozzávetőleges? Ne mondd azt, hogy én jobban ismerem a sárkányokat, mint te!

– Az biztos, hogy normális esetben elélhetnek akár több mint ezer évig is.

– És mégis csak most jutnak eszedbe, drága csődöröm? – kérdezte somolyogva az alikornis. Újra közelebb vonta a fejét, csókot nyomott az arcára, majd a fülébe suttogva folytatta. – Itt vizsgálgatod őket már ennyi ideje, mégis csak most kezd benned körvonalazódni?

– Kerítenem kéne valahonnan egy sárkányt? – kérdezte szinte magában motyogva Starswirl.

– Semmiből nem lehet valamit építeni, édes főmágusom! – Celestia játékosan, egyszersmind érzékien megnyalta az orrát, s az apró nyálcseppek izzó lávaként csordultak végig a csődör bundáján. – Csak egyvalamiről ne feledkezz meg!

A rózsaszín farok újból körbetekeredett a nyakán, ám ezúttal nem is eresztette, kényszerítve, hogy a szörnyeteg szemébe nézzen. A gigantikus torokból mély, állatias hörgés tört elő, aztán a csontos állkapocs lassan szétnyílt. A sárkány résnyire szűkítette a szemét, aztán könnyed mozdulattal feldobta a magasba a pónit, aki eddig a szájában pihent, majd a levegőben újra elkapta. A metszőfogai közé zárta a csődört, aztán visszahajolt a földre, megmutatva ezzel a szerencsétlen póni arcát, aki a manővernek köszönhetően végre kifelé fordult.

Magára ismert. Ugyanaz az ősz szakáll, bozontos szemöldök… Ő volt a szörnyeteg pofájában… Ő volt az áldozat…

Émelyítő ropogás hallatszott. A sárkány lassan, de megállíthatatlanul összezárta a száját. Nem volt sok vér, de Starswirlnek összeszorult tőle a torka. És az érzés semmit sem enyhült…

A nyakán a vérvörössé torzuló csontos szőrcsomó egyre szorosabbá vált. Fuldokolni kezdett, s érezte, ahogy az alikornis csókja nyomán megmaradt apró, szerelmes cseppek árkokat vájnak a bundáján, s forró, sós gócokként furakodnak be a szájába…

Előrelendült. Legurult az ágyról, s nyöszörögve próbált levegőért kapkodni, ám nem járt sikerrel. A meleg, fémes ízű anyag még mindig eltömítette a torkát. Küszködve-hörögve köhögött, hogy végre felszabadíthassa légutait. A látása elhomályosult a légszomjtól, de mikor végre zihálva újra lélegezhetett, hitetlenkedve tapicskolt patájával az előtte összegyűlt sötét, ragacsos tócsában. Nem… Kizárt, hogy ez belőle származott…

Az enyhe viszkető érzésre megvakarta az orrát, de egész elborzadt, mikor elvette onnan a lábát, s azon is friss vért látott. Mi a fene? És miért nem kap még mindig rendesen levegőt? Miért nem tágul rendesen a mellkasa? Mi ez a nyomó, szorító érzés, ami még most is rajta ül?

Hirtelen jött rohammal újabb adag váladékot köpött a padlóra, de aztán hangosan zihálva négy lábra küzdötte magát, s odalebegtette magához a pipáját. Egyszerűen kellett valami, ami végre megnyugtatja fáradt tüdejét… Gyorsan rágyújtott, s a lehetőségekhez mérten mélyeket szívott belőle. Kissé csípte a füst. Sebaj, legalább fertőtleníti… Fojtottan felköhögött, de érezte, amint a légzése lecsillapodik.

Lassacskán összeállt benne, mi is történt. Aludt. Egész pontosan álmodott. Nemigen kedvelte a tudattalanjának ilyetén módon történő megnyilvánulásait, de néha nem tudott tenni ellene. Hiába tartotta magát tudatos és tudatalatti szinten is jóformán teljes kontroll alatt, az a „jóformán” pont elég volt hozzá, hogy a gát néha szivárogjon… Pedig sokkal kényelmesebb lett volna, ha ő maga emelhette volna át mindezeket a rejtve összekapcsolódott információkat ebből a mélyebb gondolati síkból.

És persze az is lényegesen előnyösebb lett volna, ha nem kell arra ébrednie, hogy fuldoklik! Mégis mi a búbánatos szalmakazal volt ez az előbbi? A legjobb tudomása szerint nem küszködött semmilyen egészségügyi problémával. Igaz, azt már régóta elutasította, hogy orvosok, vagy bármi ehhez hasonló kuruzslók hozzáérjenek. De nem is volt semmi baja; évek óta nem fogta semmilyen kórság, még a legegyszerűbb, legáltalánosabb betegségek sem tudták ledönteni a lábáról, hiába kapta el körülötte legalább a pónik fele minden egyes évben. Nem, még csak egy közönséges megfázás sem… Most viszont jóformán azt hitte, a halálán van… Kész szerencse, hogy időben fölébredt…

Morogva-krákogva igyekezett maradék nélkül kitisztítani a légutait, majd a pipáját kihúzva a szájából „már úgyis mindegy” alapon újfent a padlóra köpött. Keresett magának némi vizet, alaposan megmosakodott, s a torkát is kiöblítette. Varázslattal feltakarított maga után, aztán nagyot sóhajtva megcsóválta a fejét. Ha ez intő jel akart lenni, hát elérte a célját: tényleg sikerült ráijesztenie.

Csendesen füstölögve odaállt a halványan izzó bura elé, ám ezúttal eszében sem volt a kísérleteivel foglalkozni. Csak és kizárólag az álmán merengett. Sárkányok. Való igaz, sokáig éltek. Sőt, sohasem hallott még olyanról, hogy egyetlen sárkány is abba halt volna meg, hogy megöregedett. Tán az se lenne kizárható, ők esetleg egyfajta átmenetet képeznének halandók és halhatatlanok között? Amolyan… nem-meghalók? Tényleg különös, hogy ez eddig meg sem fordult a fejében…

Pedig ha a tudattalanjában összegyűlt információcsomónak – ami valamilyen oknál fogva Celestia alakját vette fel vele szemben – igaza volt, az azt is jelentheti, hogy találhat egyfajta lépcsőzetességet az alikornissá válás felé! Ez pedig egyszerűbb kérdéseket ígért, s több esélyt a sikerre. Elvégre egyáltalán nem érezte szükségesnek rögtön halhatatlanná válni, ha tetszőlegesen meghosszabbíthatja az életét. És így már nem is tűnt olyan reménytelennek az ügy. Legalább végre volt valami halvány, de elérhető kiindulási alapja.

Viszont azzal is pontosan tisztában volt, hogy még ha ki is dolgozza a megfelelő metódust, borzasztóan nehéz lesz. Ismerte az alakváltoztatáshoz szükséges igézeteket. Nyilván, elvégre a legtöbbet közülük ő maga írta, vagy írta át pónikra. Ez pedig elég tapasztalatot jelentett, hogy tudja, milyen nehéz akár csak alaki szinten is átlényegülni valami mássá. Egy másik póni, vagy akár egy másik faj bármilyen képességét le lehetett utánozni a puszta megértés, a megfelelő mentalitás, a professzionális mágikus képességek, és nem utolsósorban rengeteg gyakorlás segítségével. Ám ilyen mélységben eggyé válni valakinek a vitális esszenciájával mindkét irányban komoly áldozatokkal járt.

Próbálkoznia sem kellett, anélkül is tudta. Elvégre elviselni is bőven elég volt egy másik lény gondolatait, nem hogy még uralkodni rajtuk – és mindez semmi volt ahhoz képest, amit ő akart elérni. És abban is tökéletesen biztos volt, hogy olyan sárkány nem született még az idők kezdete óta, akibe szorult volna annyi önzetlenség, hogy a saját életerejéből bármilyen formában hajlandó legyen áldozni egy póni kedvéért.

Maradt hát az erő. A nyers, kényszerítő erő, amivel elveheti, amire szüksége van. Külsőség nem lenne elég. Annak nem lenne értelme. Belső, életadó nedű. A vérükben volt benne mindaz az információ, ami azzá tette őket, amik: szinte elpusztíthatatlan óriásokká. Biztos volt hát benne, hogy egy sárkány vére lehet a kulcs, ha nem is a hőn áhított öröklétbe, de egy alacsonyabb szintre, ahonnan már lelke elrugaszkodhat a végtelenbe.

Eszébe villant az álombeli kép. Igen. Ha ilyesmikkel játszadozik, könnyedén sárkányeledelként végezheti. Hiába minden tapasztalat. Elvégre ezúttal nem úszhatja meg, hogy egy valóban számottevő ellenféllel mérje össze az erejét. Rendelkezett már annyi rutinnal, amivel gyorsan belátta: ezúttal nem vethet olyan cselt, mint a lánggal kapcsolatban. Nem volt elég egy sárkányszerű lény, de még csak egy ifjonc sárkány sem. Nem utánzat kellett neki és nem is a potenciál. Olyan kellett, aki már megélte azt a kort, amiben már nem fog rajtuk az idő. Akiben aktívan élnek mindazok a mechanizmusok, mik a valódi erejüket adják. Egy igazi öreg…

Bonyolult volt, ezt belátta. Nem csak megalkotni a varázslatot, amivel kivonhatja a sárkány véréből a hosszú életet biztosító esszenciát. De megszerezni a vért, megküzdeni érte egy tapasztalt, öreg, vastag páncélú sárkánnyal… az tán még az ő erejét is meghaladta. Az elhatározás viszont már megszületett a fejében. Érezte a sürgetést, érezte még az enyhe fojtogató érzést a torka mélyén. Nem… semmiképp nem akarta tehetetlenül vergődve várni végső óráit, mint ahogy azt a legtöbben teszik… Ő más volt. Ő harcolni akart! Kihívás lenne? Hát állt elébe! Ilyen jutalomért bármit!

Megpróbálta maga elé képzelni, milyen lehet örökké élni. Milyen érzés lehet alikornisnak lenni. Aki győzedelmeskedik az idő mindent elemésztő erején. A domború üvegen tükröződő képmására szárnyakat képzelt, s kihúzta magát, mintha egy fejjel magasabb lenne, s a tartása délceg és törhetetlen. Kéretlenül mégis az elméjébe tolakodott Celestia képe… A huncut mosolya… Biztos kinevetné, ha most meglátná, amint itt produkálja magát, és ilyen fölösleges álmodozással tölti az idejét ahelyett, hogy csinálna valami értelmeset. Persze valószínűleg nem rosszindulatból kacagna rajta. Azon az őszinte, csilingelő hangon kuncogna, és csupán azért, mert tényleg mókásnak találná…

Ingerülten felmordult, kikapta a pipát a szájából, s a szárával fenyegetően legyezett a tükörkép felé.

– Nem miatta! – teremtette le félhangosan saját magát. – Magad miatt csinálod, te ostoba, vén öszvér! Találj még ki ilyen bolondságokat…

Komoly pillantások kíséretében visszacsúsztatta a fát a fogai közé, aztán fáradtan prüszkölve megrázta a fejét. Ej, tényleg kellene valaki mellé, hogy ne önmagát fárassza a hülyeségeivel. Mióta visszatért a vezérekkel a fő táborhelyre, már megint teljesen bezárkózott, s ennek nem túl előnyös következményeként néha észrevette, hogy magában beszél. Néha igenis szükséges volt kiadnia verbálisan is a gondolatait, viszont konkrét célközönség nélkül olyan érzés volt kicsit, mintha tényleg elment volna az esze…

– Starswirl…

Egészen halk suttogás volt csak, ami megtörte körülötte a csendet. Azaz… megtörte? Nem mert volna megesküdni rá, hogy tényleg hallott valamit. Legalábbis semmiféle hangra nem emlékezett. Nem volt előtte a szó, ahogy valaki megformálta és kimondta. Inkább csak az érzés, mintha szólítanák.

Óvatosan körbenézett a szobában, ám csak arról nyert megerősítést, amit eddig is tudott: hogy egyedül van. Az viszont mégse lenne szerencsés, ha tényleg megőrült volna…

– Starswirl mester!

Ezúttal határozottabb volt. Most már érezte. Telepátiával kommunikálni roppant körülményes, de tagadhatatlanul praktikus volt, viszont megkérte a Belső Kört, hogy csak és kizárólag halaszthatatlanul sürgős esetekben használják. Így hát némi aggodalommal felelt a mentális üzenetre.

– Mi az, Keeper?

– Hívnak… gyere… elmondja…

A kanca gondolatai elég homályosnak tűntek, de így is megértette. A változatosság kedvéért azok a balfék unikornisok már megint az ő segítségére szorultak. Mondjuk azon eléggé meglepődött, hogy ilyen módon keresték meg. Kigyulladt a tábor, vagy mi a fene?

Hamar megbizonyosodott róla, hogy szó sincs ilyesmiről. Magára kapta a köpenyét és kiügetett otthonából, de odakint minden nyugodt volt. Kicsit túl nyugodt is… Közel s távol alig lézengett egy-két póni. Nem is rémlett, hogy merre lehetnek… Neki legalábbis senki nem szólt semmi rendhagyó eseményről, ami indokolta volna ezt a kihaltságot.

Soká nem merengett ezen, inkább egyből a tábor széle felé vette az irányt. Növekvő balsejtelemmel rótta a szűkös, sáros ösvényeket, de megállta, hogy vágtázni kezdjen – azt amúgy sem tartotta volna jó ötletnek, főleg azt figyelembe véve, milyen állapotban volt, amikor fölébredt.

Mire azonban elért a mágusok sátrához, már meg sem lepődött, hogy azt is üresen találta. Az egyetlen logikus magyarázatot arra, hogy csak idősekkel, néhány csikóval és egy-két kancával futott össze idefele jövet, abban látta, ha hadiállapot van. Mi másért tűnt volna el minden harcra fogható póni? Főleg, hogy jobban belegondolva már néhány napja feltűnően csendesebb volt a tábor, csak neki nem volt kedve utánajárni az okának.

Nem is merengett hát soká, mi történhetett, ami ennyire elkerülte a figyelmét, hanem rögvest az idézőkör felé fordult, s lassú ügetésben indult új célja felé. Ha Barrage mester Keeperen keresztül hívta, annak az lehetett az oka, hogy dolguk van, de a tömör megfogalmazásból úgy vélte, ettől függetlenül a Kör együttes erővel át tudja őt rántani a jelenlegi pozíciójukhoz. Ebben az esetben pedig lényegében értelmetlen volt törnie a fejét; hamarosan úgyis minden ki fog derülni.

Gyorsan elhelyezkedett a mágikus jel közepén, lehunyta a szemét, s erősen koncentrált a sárgászöld kanca képére. Szinte némán suttogta a szavakat, amik a mentális kapcsolatot voltak hivatottak újra létrehozni, de soká nem kapott visszajelzést. Persze Keepertől, mint Barrage mester tanítványától, nem is lehetett elvárni, hogy tökéletes partner legyen egy ilyen szintű varázslathoz.

Perceken keresztül próbálkozott, de nem is sikerült újra kapcsolatba lépnie a kancával. Mintha egy laza, mégis áthatolhatatlan háló feszült volna közéjük, ami még a távolságon túl is akadályozta, hogy érezzék egymás jelenlétét. Helyette viszont egyfajta sajátos vibrálást fedezett fel a levegőben. Az egész helyiségben terjengett, a forrása pedig egyre egyértelműbben a pentagramm volt, amit alátámasztani látszott a csillag csúcsainál mutatkozó, lassacskán fokozódó derengés.

Nem kedvelte az ilyesmit. Túl nagy volt a hibalehetőség. Mindkét oldalról. Megbízott annyira a Belső Kör mágusaiban, hogy merjen támaszkodni a téren átívelő útmutatásukban, ám azt meglepőnek tartotta, hogy ők nem számítottak senki másra, aki esetleg pont az idézőkör mellett kóvályoghatna akár merő véletlenségből, csakis rá. Mondjuk ha tényleg hadiállapot volt, akkor meglehet, az összes unikornist elvitték magukkal, aki csak olyan erővel bírt, hogy a festett portált képes legyen használni.

Kifújta a levegőt, lehunyta a szemét, s hagyta, hogy a rezgések átjárják. Ők adják az irányt, ő hajtja végre a varázslatot. Végső soron egyszerű, csak végrehajtani nehézkes… Mikor a mágia finom szövete megfelelőképp körbeölelte, a szarva segítségével elrugaszkodott. Érezte, elég nagy távolságot kellett átszelnie, de a cél ott lebegett előtte. Már az első pillanatban tudta, hogy sikerülni fog, de a varázslat így is sokat kivett belőle. Ismeretlen irány… ismeretlen terep…

* * *

Forró szél borzolta fel a bundáját. A nap még lehunyt szemhéjain keresztül is szinte égette. Puha, szinte plasztikusnak tetsző talajt tapintott a patái alatt, de csak egy pillanatig tartott. A varázslat megfogta, amíg két helyen volt egyszerre, ám amint átért a túloldalra, a gravitáció elemi erővel lapította a földnek. Még jó, hogy a pipáját már korábban eltette, mert az állkapcsa akkorát csattant, hogy valószínűleg a fa is, meg a fogai is megbánják, ha nem elég előrelátó. Minden tagja sajgott, de azért nehézkesen az oldalára bírt fordulni.

Résnyire nyitotta a szemét. Eltartott egy darabig, mire hozzászokott a nagy fényességhez. A füle sípolt, s sokáig az egyetlen dolog, amit láthatott, egy póni sziluettje volt, amint fölé magasodott. Keepert sejtette az alakban, de úgy érezte, rengeteg idő telt el, mire összeszedte magát annyira, hogy érdemben utána tudjon járni a kérdésnek.

– Köszönjük, hogy jöttél, Starswirl mester!

Valóban a kanca hangját hallotta meg. Az sem kerülte el a figyelmét, amint a póni udvariasan félrefordítja a fejét, hogy ne érezze magát zavarban, amiért ilyen szánalmas pozitúrában sikerült megérkeznie.

– Mesélj, Keeper, mi a nagy helyzet? – nyögte nehézkesen. Egyelőre meg sem kísérelte a négy lábra állást.

– Nagyon úgy állunk, minden igyekezetünk ellenére mégis szükségünk van a segítségedre – sóhajtott a kanca. – Elnézést, amiért zavartunk, de ezek a fura pónik elég nagy kihívást jelentenek még nekünk is! Az induláshoz képest nagyon rosszul áll a csata…

– He? – Starswirl kissé megrázta a fejét, de utóbb inkább megbánta a mozdulatot, mivel olyan érzés volt, mintha az agya bármiféle ellenállás nélkül zötykölődött volna a koponyájában. – Te biztosan tudod, miről beszélsz, de azért nem ártana, ha engem is felvilágosítanál. Például kezdhetnéd az elején!

Tompa, ütemes dobogás ütötte meg a fülét. Halk kiáltozás és csörömpölés sodródott felé a távolból, de nem tudta igazán mire vélni. Ezeknek komolyan volt képe csatába menni anélkül, hogy őt is értesítik?

– Ahogy mondtuk, végül nem tudtuk elkerülni azokkal a nomádokkal az összetűzést – kezdett bele végre Keeper. – Tárgyalásra nem is kerülhetett sor, egyedül a pegazusok észlelték a közeledő sereget. Rögtön, jóformán figyelmeztetés nélkül. Közölték, hogy alku nem jöhet számításba. És lényegében ennyi, most itt vagyunk. Ide gyűltünk, mert úgy láttuk, ezen a helyen lenne a legcélszerűbb megütköznünk velük. Azt hittük, a terepviszonyok miatt az unikornisaink komoly előnybe kerülhetnek emezek ellen, mivel nekik csak földipónijaik vannak, de valahogy nem a tervek szerint sikerült az egész. És ezért hívtunk téged.

– Hó, kislány, lassíts! – intett Starswirl, miközben megpróbált mégis fölállni. – Egyetlen szót sem értek az egészből!

– Amikor arra a magas hegyre mentetek letenni a főváros alapkövét, akkor találkoztatok velük – magyarázta türelmesen a kanca. – Úgy véljük, bennszülöttek lehetnek, akik egyfajta szent zarándokhelynek tekintik a hegyet. És alaposan felbőszítettük őket, mikor ott kezdtünk építkezni. Eredetileg csak onnan akartak elűzni minket, de mivel a vezéreink nem álltak kötélnek, most már az egész országunkat el akarják törölni. Elég agresszív népek…

Starswirl végre föl bírt tápászkodni. A biztonság kedvéért azért megtámaszkodott a kanca vállán, de az szerencsére nem zavartatta magát, s folytatta a mesét.

– Voltak még néhányan a hegyen is, megpróbálták szabotálni az építkezést, de Cloverék időben fölfedezték őket. Hármat közülük elfogtak, de a többinek nyoma veszett. Egy szót sem sikerült kihúzni belőlük, így hát a királynő tömlöcbe vetette őket. Úgy egy hétre rá jelentették a pegazus felderítők a sereg közeledését. Szerencsére messziről sikerült kiszúrni őket, bőven volt időnk fölkészülni és kiválasztani a helyet az összeütközésre. Sokat kellett gyalogolnunk, de a királynő gyors tempót diktált, így majdnem egy egész napunk volt megerősíteni a pozíciónkat.

– Kirendeltünk minden harcra fogható pónit a fő táborból. Itt van a Belső Kör, meg Hurricane parancsnok összes pegazusa is. Elvileg számbeli fölényben vagyunk, de egyszerűen nem bírunk velük. A varázslataink alig fognak rajtuk, a pegazusok pedig hiába próbálják meg bárhányszor ellenük fordítani az időjárást, valami mindig közbejön. Meg aztán elég különös felszereléseik vannak, amikkel eddig nemigen találkoztunk. Például a légi rohamainkat szinte teljesen ellehetetlenítik egyfajta nagy hatótávolságú, mérgező köpőcsövekkel. Meg aztán ott vannak azok a rohadt dobok! Barrage mester úgy véli, azok törik meg minden egyes alkalommal a Belső Kör koncentrációját. Tán még a földipónik boldogulnak valamennyire velük, csak hát ők meg nem harcosok…

– Drága Fey Keeper kisasszony! – sóhajtott Starswirl. – Mindez nagyon szép és jó, csak azt áruld már el nekem, én miért csak most értesülök erről az egész őrületről?

– Mind tudjuk, mennyire nem szereted, ha megzavarnak, mester – felelt meglepetten billegtetve a füleit Keeper. – Épp ezért szóltam csak Space Beholder kisasszonynak, hogy majd ő…

– Ó, egy szót se többet, kislány! – legyintett kacagva a csődör. – Most már mindent értek. És már azt is tudom, kit kell agyoncsapnom… Feltételezem, azt nem mondtad neki, hogy adja is át az üzenetet.

– Én ezt evidensnek gondoltam, Starswirl mester… – A kanca láthatóan még jobban összezavarodott, de aztán felcsillant a szeme. – Jaj, de Beholder tényleg mondta, hogy adtál neki valami feladatot! Meg azt is említette, hogy ezt szigorúan neki magának kell megoldania. De hát azt nem gondoltam volna, hogy nem is konzultáltok! Ez esetben elnézést, ez az én hibám volt!

– Hogy mi a bánatot zagyvált az a lány? – csattant fel Starswirl. – Én aztán nem adtam semmiféle… Áh, tudod mit, nem érdekel! Tőlem aztán csináljon, amit akar! Ti meg inkább küldjetek levelet, ha van bármi említésre méltó fejlemény akármiben!

– Úgy lesz, Starswirl mester! – biccentett Keeper.

– No, akkor most, hogy ezt ilyen szépen megtárgyaltuk, odakísérnél Barrage mesterhez, vagy valami?

A sárgászöld kanca engedelmesen megindult, ügyelve rá, hogy Starswirl meg tudjon kapaszkodni benne, amíg vissza nem nyeri az erejét. Lassan kaptattak felfelé a forró sziklákon, percekbe telt, mire felértek a tetejére. Starswirl egyszer még visszanézett, s széles mosoly terült szét az arcán a hevenyészett idézőkör láttán, amit valószínűleg Keeper vájt a homokba. Így már nem volt kérdés, miért sikerült olyan döcögősre az érkezés, mégis inkább elismerésre méltónak tartotta, hogy a kanca egymaga ilyen ügyesen asszisztált a teleporthoz. Mert persze Barrage mester mellől senki nem vitte el a tehetséges pónikat, mindenkinek az ő tanítványaira fájt a foga, aztán a végén meg maradtak neki az olyanok, mint Holder…

Kiérve a magaslatra nagyot fújt, de aztán egy pillanatra el is állt a lélegzete. Egy hatalmas, tál alakú völgy szélén álltak, kiváló rálátást nyerve az alant zajló eseményekre. Odalent, a gigantikus kráterben apró alakok nyüzsögtek, s innen már a csata hangjai is jól kivehetőek voltak. Bántóan éles, de lassú dörrenések a harci dobokból, itt-ott a távolban nyílvesszők suhogtak és fegyverek csörögtek, Starswirlnek mégis úgy tűnt, egyik oldal sem rohamozott nagy intenzitással. Pár század földipóni vastag pajzsfalat alkotott a völgy hozzájuk közelebb eső részében, néhány pegazus pedig a levegőben cikázott, ám láthatóan igyekeztek tartani a távolságot a harcolóktól.

Egyedül ott messzebb, a kráter átellenes oldalában volt némi kavarodás, de Starswirlnek nem volt elég jó a szeme, hogy pontosan be bírja tájolni, mi is folyik arrafelé. Inkább nem is azzal foglalkozott, hanem amíg Keeperrel az oldalán óvatosan leereszkedett a meredek sziklafalon, a saját csapatfelállásukat mérte fel.

Hamar meg is találta a hófehér parancsnoki sátrat, mellette a három törzs zászlajával. Körülötte karót nyelve, rezzenetlenül állt néhány póni, hosszú lándzsákkal a patájukban – az elit gárdisták. Magában szélesen vigyorgott, mikor megpillantotta a sátor tövéhez tűzött ovális gömbben végződő hosszú rudat, ami a távolsági fegyverek és -varázslatok ellen védte a bent tartózkodókat. Ravasz kis mágikus eszköz volt; ő találta ki. És jól esett látni, hogy éles bevetésen is hasznát látják.

A terepet pásztázva nem sokkal később fölfedezte a Belső Kör mágusait is. Egy közeli kiszögellésen álltak mind a tizenketten. Starswirl kissé meglepetten állapította meg, hogy nem vették fel a klasszikus harci alakzatot: mindössze egy laza ellipszist alkottak Barrage mester körül, és többen is a fülüket hegyezve tekintgettek kifelé. A biztonság kedvéért leellenőrizte, mit nézhetnek, ám nem talált semmit, ami közvetlen fenyegetést jelentett volna rájuk.

– Nem jó ötlet odateleportálnunk – jegyezte meg Keeper menet közben, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. – Valamilyen oknál fogva errefelé elég könnyen félresikerülnek a varázslatok.

Starswirl épp csak megvonta a vállát. Szerencsére amúgy sem érzett túl erős késztetést, hogy siessen a mágusaik közé. Az esetlenre sikerült térugrásnak köszönhetően még mindig nem sikerült megfelelőképpen akklimatizálódnia az új környezethez. Pár nap alatt jókora távolságot tehetett meg a seregük, ha még a hőmérsékletben is ekkora különbség volt a két hely között. Olyan volt, mintha újraélhetné az elmúlt nyár legforróbb napjait, pedig a Kristály Birodalomban talán már az első hó is leesett… Persze míg friss volt a változás, erősebbnek is érezte, de ettől függetlenül jóformán egy fél égövnyi különbséget vélt fölfedezni.

Visszhangzó dörrenés rázta meg a levegőt, mire ösztönösen lelapult a földre, s rántotta magával a kancát is. Kicsit meg is csúsztak a kavicsokon, de még időben ki tudta nyújtani a lábát, hogy megfogja a lendületüket. Fájdalmas manőver volt az ízületeinek, viszont ha nem teszi, mintaszerűen bucskáztak volna le a lejtőn. Így azonban a földre hasalva biztonságban szemtanúi lehettek az eseményeknek.

A távolból hangos recsegés szűrődött feléjük, ugyanakkor a dobok is vad pergésbe kezdtek, egész közel pedig a pónik üvöltöztek artikulálatlanul. Vetett egy gyors pillantást Barrage mesterre és az unikornisaira, amint villámgyorsan körbe rendeződnek, de egy másodperccel később már többfelől is megérezte a hatalmas, mégis összefüggéstelen mágikus impulzust. Kellemes bizsergés járta át az éteri hullámoktól, csak aztán rádöbbent, mi történt.

A völgyet határoló hegyláncból óriási darab hasadt le, s lassan, mégis megállíthatatlanul zuhant a pici lényecskék felé, amik riadt hangyákként próbáltak menekülni előle. A perem felől változatos irányokban fények villantak, s mágikus sugarak vetültek az iszonyatos kődarabra, de a konzisztenciája a legtöbbnek már félúton megtört, mintha egyfajta pajzsba ütközött volna. Egyedül a Belső Kör unikornisai felől érkező ragyogó csóvák érték el a sziklát, s burkolták halvány szivárványszín ködbe. Pár lélegzetvételnyi ideig le is tudták fékezni a szörnyű tömeget, az utána mégis újult lendülettel csapódott a földnek, s gurult keresztül a fejvesztetten vágtató alakokon.

Elhallgattak a dobok, s a kiabálás is döbbent, vészjósló csendbe fulladt. Starswirl mozdulatlanul maradt, s szorosan lefogta a kancát is, noha az eleve meg sem próbált ellenkezni. Nem is bánta meg, hogy így tettek, mivel hamarosan elért hozzájuk az elemi erejű rengéshullám. Szinte kirántotta alóluk a talajt, de igyekezett erősen megkapaszkodni, közben a szarvával vékony, rugalmas védőburkot idézve kettejük köré az esetlegesen feléjük pattanó kövek ellen.

Mikor megszűnt a remegés, óvatosan a patáira állt. Úgy ítélte, biztonságban vannak, ezért nem épp kíméletes mozdulattal rántott egyet Keeperen, hogy ő is keljen föl. A kanca követte is a néma utasítását, utána viszont lehajtott fejjel a patájába temette az arcát.

– Azok a mieink voltak, Starswirl mester – mondta elcsukló hangon. – Azok mind a mieink voltak…

Igen. Felfogta… Az ellenfeleik valamilyen módon képesek voltak egy fél hegyet ráborítani a rohamozó pónikra… És még csak nem is tehettek ellene semmit. Elmebeteg vadállatok…

Néhány pegazus nyílvesszőként húzott el az orruk előtt, egyenesen a parancsnoki sátor felé. Ahogy követte őket a szemével, meg is látta a sátor előtt álló királynőt és Puddinghead kancellárt. Mind a ketten meredten bámultak a katasztrófa helyszínére, csak mikor az egyik szárnyas hevesen gesztikulálva megállt előttük a levegőben, Platinum királynő akkor intett Barrage mester mágusai felé. Starswirl bármibe le merte fogadni, hogy a kanca máris megpróbálta áthárítani a felelősséget a saját pónijaira, amiért nem tudták megfékezni az ormótlan szikladarabot.

– Gyerünk, igyekezzünk! – intett Starswirl, mikor a kis csapat pegazus is nekilódult a Belső Kör varázslói felé.

Elővigyázatosan, de azért a lehetőségekhez mérten tempósan szánkázott le a sziklákon, port és kőtörmeléket túrva fel maga előtt. Sejtette, hogy ezzel csapott akkora felhajtást, aminek köszönhetően elég messziről is ki lehetett őket szúrni, de már nem foglalkozott vele. Az ellenséges csapatoktól, sőt, még a saját földipóni légióiktól is elég messze voltak, így nem aggódott amiatt, hogy bármi hátrány adódhat abból, ha ilyen módon jelenti be érkezését.

Valóban, Platinum királynő és Puddinghead kancellár is láthatóan felfigyelt rá, viszont ezúttal nem tartotta célszerűnek odamenni hozzájuk, hiába integettek neki. Egyenesen Barrage mester felé csúszkált, néha apró ugrásokkal megtoldva, s persze végig ügyelve, hogy ha esetleg megcsúszna, a varázserejével azonnal stabilizálni tudja magát. Mivel folyamatosan koncentrálnia kellett, úgy tűnt, mintha pillanatok alatt eljutott volna az előbb még távolinak tetsző kiszögellésre. Az utolsó nagyobb szakadékot pedig az unikornisok egy elegáns híd megidézésével tüntették el előle, mikor ők is észrevették közeledtét.

– … csak egyet! Könyörgöm, csak egyetlen egyet! Miért tartjuk magukat, ha nem ezért?

Innen közelről Starswirl már végre értette is, mit magyaráz a fekete pegazus kanca a varázslóiknak. Igaz, úgy tűnt, már nagyban a vita kellős közepén lehettek, mire ideért.

– Például azért, hogy megfogadják a tanácsainkat! – felelt szikrázó szemekkel, ám fenyegetően halkan Barrage mester. – Ha érdekelné a vezérkart, megmondtuk volna, hogy még normális körülmények között sem tudtuk volna ilyen messziről biztosítani a védelmet. Bírjanak már a vérükkel, ezredes! Húsz percet kértem csupán! És látja, elég is lett volna, hiszen már itt is van!

Az aranyszín csődör lendületesen Starswirl felé fordult, s tiszteletteljesen meghajolt. Starswirl apró biccentéssel felelt.

– Mindannyiunk nevében hálásan köszönöm, hogy eljött, mester!

Barrage mester vele szemben azonnal megalázkodó hangnembe váltott, bár Starswirl sejtette, a formális köszöntés inkább a pegazusoknak szólt. Helyes. Legyenek is tisztában, ki előtt állnak!

– Bemutatom Static Shock ezredest, a pegazus seregek bajnokát, Hurricane parancsnok lányát! – intett a főmágus a kanca felé.

A hollószín pegazus hanyagul pörgette az egyik mellső patáján a patkóját, míg elindult felé. Mikor pedig odaért elé, könnyed mozdulattal a fülére akasztotta a fémdarabot. Starswirl kissé viszolyogva elfogadta a felé nyújtott lábat – a kancának ugyanis igencsak kifejezett szaga volt, amit leginkább égett szőrhöz tudott hasonlítani. Innen közelről viszont már feltűnt neki, mit furcsállt eddig idefelé jövet a pónin. Annak a teste ugyanis koromfekete volt a szárnyait leszámítva, amik viszont az erős kontraszt miatt szinte világító kékek voltak. Alaposabban fölmérve pedig már észrevette, hogy a kanca valójában egy szorosan testhez simuló ruhát visel, aminek az enyhén szőr-szerű csillogását a néhol beleszőtt vékonyka fémszálak adták.

– Remélem, maga tényleg érti a dolgát – jegyezte meg Shock gorombán, mégis egy árnyalatnyi reménnyel a pillantásában. Visszavette a patkóját, s egy laza koppantással újra fixálta a mellső lábán.

– Hogy nem csapott beléd a villám ilyen hülye öltözetben, fiam? – próbálta viszonozni Starswirl a kanca kedvességét, az viszont meglepetésére prüszkölve felkacagott.

– Ez jó! – vigyorgott. – Csípem az öreget! Tényleg nem hallott még rólam, igaz?

– Nem érünk rá bájcsevegni! – szólt közbe komoran Barrage mester. – Starswirl mester, okkal hívtunk téged ide. Úgy adódott, hogy nem bírunk a nomádokkal, de gondolom Keeper már tájékoztatott téged a legfontosabbakról. A Belső Kör egyszerűen képtelen létrehozni igazán nagy horderejű varázslatokat, így hiába harcolunk földipónik ellen, egyre jobban hátrányba kerülünk! Márpedig sem a kancellár úr harcosai, se a szárnyasok nem tudnak nélkülünk rést ütni a védelmükön minden taktikázás ellenére. Minden helyzeti előnyt ellenünk fordítanak, nem tudjuk bekeríteni, sem lerohanni őket, de még az időjárás is ellenünk dolgozik mindenben. Egyszerűen szükségünk van az erődre és a tapasztalatodra, hogy föléjük kerekedhessünk!

– Értem – mondta halkan Starswirl, s lehajtotta a fejét, a kalapjával takarva el az arcát a pónik elől. – Szóval azt kéritek tőlem, álljak közétek. Legyek ismét a pusztító unikornis-gépezet szíve, és borítsam lángokba az egész csatamezőt? Megosztanátok velem az erőtöket, átadnátok nekem magatokat, mint régen, csak azért, hogy felmorzsoljam őket mind az utolsó szálig?! – Újra fölnézett a csődör szemébe lelkes tűzben égő arccal. – Ó, barátom, te is pontosan tudtad, hogy nem leszek képes ellenállni egy ilyen csábító ajánlatnak!

– Nos… igen, Starswirl mester… igen, valóban erre akartalak kérni – felelt az aranysárga csődör némi bizonytalansággal a hangjában.

– Látom, megvan az önbizalom, öreg! – horkantott a fekete ruhás pegazus. – De azért inkább csak ne ragadtassa el magát! Megnyerem én ezt a csatát a csapatommal, csak biztosítsa nekünk az utat oda, a főseregig!

Shock a magasba emelt lábával az ormótlan szikla felé mutatott, ami az imént leszakadt a völgy pereméből.

– A kérdés csak az, hogy ti mind hajlandóak vagytok-e kivétel nélkül feltétlen bizalommal a patámba helyezni a varázserőtöket! – fordult Starswirl a Belső Kör mágusai felé, rá se hederítve a kanca szavaira. – Gondolkodás nélkül engedelmeskedtek minden parancsomnak, akár látjátok értelmét, akár nem?

A pónik fele azonnal rábólintott, majd kicsivel utána még néhányan. Két kanca és egy csődör nem reagált semmit. Nem is lepődött meg. A volt tanítványai, még ha csak rövid ideig is foglalkozott velük külön-külön, nyilván megbíztak benne, ahogy azok is, akikben még élénken élt annak az emléke, amikor még ő vezette a Belső Kört főmágusként. Mindazonáltal élt a gyanúperrel, hogy a három makacskodó póni is csak azért ellenkezett némán, mivel eredetileg abban reménykedtek, ő fog fejet hajtani Barrage mester előtt – miképp arra valószínűleg a csődör is számított. De a tollasok előtt nyilván nem mert senki sem szót emelni a javaslata ellen, elvégre az volt a dolguk, hogy tökéletesen összetartsanak.

– Nether Spike mester? Fading Light mester? Springfell mester? Ha kifogásotok van, kérlek, most jelezzétek!

– Természetesen nincs, Starswirl mester! – emelte magasba az orrát gőgösen az ősz kanca. – Hogyan is feltételezheted rólunk, hogy ne teljesítenénk a kötelességünket?

– Pompás! – vigyorodott el. – Akkor készüljetek csak szépen föl, szedjétek össze minden erőtöket: szükségem lesz rá! Addig pedig Barrage…

Nem tudta befejezni a mondatot, mivel valami kemény tárgy hátulról alaposan fejbe kólintotta. Annyira váratlanul érte, hogy pár másodpercre teljesen mozdulatlanná dermedt, kizárólag a többiek reakcióját figyelve. Márpedig az unikornisok arcára kiülő döbbenet nem sok jót ígért, főleg hogy még Fading Light mester is tágra nyílt szemekkel a szája elé kapta a patáját. Óvatosan a koponyájának hátuljához érintette a lábát, s bár fájdalmasan fölszisszent, amint megérintette a keletkező kis duzzanatot, nem látott rajta vért, mikor leellenőrizte.

Éles füttyszó hasított a fülébe, amitől egy pillanatra összerezzent.

– Hé, öreg, magához beszéltem! – hallotta a pegazus kanca hangját a háta mögül. – Ne szarakodjon velem, mert annak csúnya vége lesz!

Na, most már volt egy sejtése, hogy ki állt az aljas kis támadás mögött… Viszont ha a kanca azt hiszi, megmenti a puszta tény, miszerint a parancsnok lánya, hát nagyot téved!

Lassan, fenyegetően megfordult, de meglepetésére a szárnyas távolabb állt tőle, mint sejtette. Sőt, körülötte a földön sem látott egy akkora követ sem, ami a fejéhez csapódva ekkora fájdalmat okozhatott volna: az egész kiszögellésen mindössze finom törmelék volt. Akkor mégsem…?

– Na, akkor ha méltóztatik figyelni a nagyságos úr, vázolom a problémát! – hajolt meg felé gúnyosan Shock, a patájával újfent a csatatér felé mutatva.

Sikerült elbizonytalanítania… Ha evidensnek vehette volna, hogy a pegazus lépett fel ellene ilyen alattomosan, valószínűleg rövid úton beledöngölte volna a sziklafalba. Mivel azonban a dolog mikéntjére nem talált semmilyen értékelhető magyarázatot – a társait pedig nem akarta ilyen nyíltan megkérdezni –, hát inkább követte a kancát a kiszögellés széléhez. Attól kevésbé tartott, hogy az apró incidens rombolhatja a tekintélyét; mindenki hozzá volt szokva, néha milyen változatosan reagált az ehhez hasonló inzultusokra. Ha a tollas tényleg úgy babrált ki vele, hogy fogalma se legyen, miképp csinálta, legyen boldog az aprócska győzelmével…

– Az a baj, hogy valamiképp mindenhol ott vannak – magyarázta a csatatéren ide-oda mutogatva Shock ezredes. – A fősereg azóta is ott állomásozik, mióta amarról bejöttek a völgybe, de nem férünk a közelükbe. – A kanca megint a lezuhant kő mögé bökött, de Starswirl hiába meresztgette a szemét, nem látott túl rajta. – Azt akartuk, hogy amíg pár század földipóni néhány unikornissal kiegészítve oldalba kapja őket, addig a fő pegazus hadtest a hátukba kerül, és onnan csap le rájuk, a Belső Karika meg innen támogat minket.

– Kör, fiam… – morogta Starswirl.

– Nekem aztán édesmindegy – vonta meg hanyagul a vállát a pegazus. – Csak csinálnák a dolgukat! Na, szóval a mutatvány ott bukott meg, ahol elkezdődött. Ezek a ganajtúrók nem engednek minket a fő erőik közelébe, de mondjuk azt azért nem néztem volna ki belőlük, hogy képesek ránk omlasztani azt az izét. Emezek meg csak a töküket lógatják, szóval értékelném, ha lenne végre egy olyan unikornisunk, aki még varázsolni is tud…

Elgondolkodva simogatta a szakállát, immár föl sem véve a sértő szavakat. Teljességgel értelmetlen lett volna egy ilyen vitába belemennie. Csak a száját koptatná, meg az idejét vesztegetné vele. Bőven elég lesz, ha a tettei beszélnek helyette. És azzal tán a pegazusok elismerését is kivívhatja. Na, persze nem mintha sokat számított volna… Az többet ért számára, hogy egy rövidke időre újra a Belső Kör élére állhat majd, s végre nem is kell visszafognia az erejét, a közös erejüket. Csupán csak az érzés megismételhetetlen, amint ennyi remek unikornis mágiája keresztülfolyik a testén és elméjén. Ez volt tényleg az egyetlen dolog, ami hiányzott a főmágusi kötelességei közül, mióta otthagyta őket…

Megfordult egy pillanatra, s látta, hogy az összes unikornis feléjük fordult, rendkívül feldúltan méregetve a pegazust. Megértette ugyan őket, de ettől függetlenül nem a dolgukat csinálták. Ez pedig bőven elég szokott lenni, hogy kihozzák a sodrából.

– Most éppen készülődtök, ugye? – mordult a mágusokra. – Hamarosan kezdünk, és nem szeretném, ha csalódást okoznátok szárnyas barátainknak!

Az unikornisok mogorván újra körbe rendeződtek, s páran már le is hunyták a szemüket, mire Starswirl újra a csatatérre fókuszált.

– Rendben van – bökte oda a kancának. – Mit kell még tudnom?

– Nos, az ellenfeleink elég jól szervezettek, bár a nagyobb gondot az jelenti, hogy a felszerelésük sokkal jobb a legtöbbünknél.

– Nem nézném ki nomádokból – morogta Starswirl.

– Pedig így van. – Shock ezredes a távolba révedt, s nagyokat fújtatott. – A fegyverzetük is elég trükkös: a legtöbb pengéjük méregbe van mártva, szóval a kevésbé súlyos sérültekből is vesztettünk már el jópárat. Viszont a páncélzatuk még komolyabb fejtörést okozott a vezérkarnak. Nem fogják őket a nyilak; csak a tiszta találatok érnek valamit. Még a varázslatok is szinte lepattognak róluk. Valamiféle különlegesen edzett bőrből készítették őket, de láttam pár fémvértet is. – A kanca gúnyos mosolyra húzta a száját ennél a szónál. – Fizikai erőben simán verik a földműves pónijainkat, szóval igazi harcos nép lehetnek. És délről jöttek, szóval a melegfront is nekik kedvez. Sőt, volt aki azt állította, hogy biztos ők hozták fel magukkal a trópusi időjárást! Babonás banda…

– Tervetek van már? – Starswirl előkotorta a pipáját, s kényelmesen rágyújtott.

– Az előző épp elég csúfos kudarc volt, úgyhogy szerintem még nincs. Most magán a sor, mester!

Pár másodpercig csak csöndesen pöfékelt, aztán lehunyta a szemét, és beizzította a szarvát. Tekintélyes, de könnyed és céltalan mágikus lökéshullámot indított útnak. Mintha csak elkiáltotta volna magát: itt vagyok! Hagyta, hogy a rezgés végigfusson az egész völgyön, s visszhangként megpattanjon az azt körülölelő sziklaláncon.

Újra felharsantak a dobok. Vadul, értetlenül peregtek, válaszképp a szokatlan mágikus behatásra.

Kellemetlenül borzolták az idegeit, mégis mosolyra húzta a száját. Ezek szerint jól sejtette, Keepernek igaza volt. Kinyitotta a szemét, kihúzta a pipát a szájából, s lassú, dallamos varázsszavakat dünnyögve vaskos füstcsíkot húzott végig kettejük arca előtt. Erősen koncentrált, s a gondolataira reflektálva a füstön keresztül apró, fényes pontok sejlettek át a távolból. Néhány csak elszórtan pislákolt, de a legtöbb a völgy átellenes végében helyezkedett el, majdnem olyan magasságban, mint ők maguk. Meglepő mértékben meg kellett feszítenie a tudatát, hogy fenntarthassa a varázslatot, de ez esetben nem is bánta. Most már minden információval rendelkezett, amit remélt ettől az aprócska trükktől. És még ha nem is a legjobb hírek voltak, szüksége volt rájuk a győzelemhez.

– Sámándobok! – bökött a pipa szárával a fénylő pontokra. – Utálatos jószágok. Igazi szánalmas kontároknak való eszközök, de épp eléggé megnehezíthetik a varázslást. Ha azokat szétszeditek nekem, pillanatok alatt elverem az egész seregüket. Úgy néz ki, tényleg nincs egyetlen normális mágusuk sem, szóval onnantól semmi nem állhat az utamba.

– Van egy kis gond, öreg! – Shock megemelte a lábát, s ellegyezte az orruk előtt összegyűlt ködöt. – Amiről beszél, az ott van! Nagyjából oda akartunk eljutni az előző hadműveletünkkel is. Igaz, mi inkább a fejesekre pályáztunk volna, de amazokat elkapni sem lehet könnyebb.

– Csak akkor még nem voltam itt én – nézett a kanca szemébe sokatmondóan Starswirl. – Mondd csak, fiam, mi kéne ahhoz, hogy el tudjatok jutni odáig?

– Jelenlegi helyzetünkben egy kisebb csoda – sóhajtott az ezredes, de mivel Starswirl továbbra is várakozóan figyelte, folytatta. – Eddig egyetlen manőverrel sem tudtuk őket meglepni. Egyedül szemtől szemben hagynak minket normálisan harcolni, de úgy meg egyre jobban alulmaradunk. Ha valami jó nagy varázslattal szét bírná zilálni a szervezettebb csapataikat, vagy el tudna rejteni minket, hogy váratlanul csaphassunk le rájuk, az talán segítene. De ahogy Barrage mester is mondta, jobb a realitás talaján maradni. Nyilván nem akarok magától lehetetlent kérni. Csak nyerjük meg valahogy ezt a rohadt csatát, és kész!

Nem felelt semmit, csupán az égre emelte a tekintetét. A nap izzó forrósággal mosolygott le rájuk, egy pillanatra akaratlanul is újra eszébe juttatva Celestiát. Pár hanyag intéssel elhessegette maga elől a képet, s a feladatra koncentrált.

– Nincs egy felhő sem… – motyogta félhangosan, de a pegazus így is meghallotta.

– Na és? Mit számít az?

– Csak próbálom felmérni, mivel dolgozhatok – intette le Starswirl. – Ex nihil nem fog menni, mert a dobok bezavarnak. De ha esetleg… ha szerencsénk van…

Elgondolkodva újra a szájába süllyesztette a pipáját, s hunyorogva aprókat pöffögött vele. Nem kis megkönnyebbülésére ezúttal senki sem zavarta meg elmélkedés közben. Még a szárnyas is féken tartotta a nyelvét, s a dobok sem hangoskodtak.

– Shock ezredes! – fordult újra a kancához, mire az vigyázzba vágta magát. – A csapatoddal tudnál csinálni esetleg egy tornádót? Nem kell nagyon nagy, csak akkora, ami éppen fel tud kapni egy-két pónit.

– Hát… megcsinálni éppenséggel még esetleg – vakargatta a fejét fintorogva a pegazus. – De odáig eljuttatni, hogy bármi hasznunk is legyen belőle, teljességgel képtelenség. Ahhoz kötött pályán kéne mozognunk, így pillanatok alatt leszednének minket már messziről.

– Ti csak csináljátok meg, a többit bízzátok rám! A Belső Körrel a hátam mögött keresztülpréselem én a kis rohadékok védelmén!

Starswirl ravaszul elvigyorodott, s hamarosan Shock arcára is kiült a felismerés. A kanca halkan felkacagott, s játékosan megbökte az unikornis vállát.

– Ezt már szeretem, öreg! Végre egy értelmes póni rajtam kívül! Komolyan… ha ezt megcsinálod és tényleg bejön… Öreg, ha bejön, én elviszlek piálni, és szétrúgjuk az istálló oldalát! Ej, nem gondoltam volna, hogy ekkora pofa vagy! Bocs, hogy fejbe kólintottalak! Ugye nincs harag?

Shock patát nyújtott felé, s Starswirl kissé kelletlenül, de elfogadta. Nem érdekelte, mit beszél a pegazus, ha utána hajlandó megcsinálni, amit rábízott. Nesze neked, együttműködés, most tényleg egymásra is voltak utalva, bármennyire rühellte…

A kanca újra vigyázzba ugrott, szalutált, majd jól hallható gonosz vihogás kíséretében föllendült a levegőbe a társai közé. Starswirl még egyszer végigfuttatta a szemét a csatamezőn, prüszkölt egy nagyot, aztán visszafordult az immár teljesen rezzenéstelenül ácsorgó unikornisok felé. Kedélyesen rákacsintott Fey Keeperre, aki aggodalmasan nézte őt, míg elfoglalta a helyét a kör közepén. Úgy van, kislány, most olyat láthatsz, amilyet eddig még sose! Barrage mester sem rossz, de ha a Platinum család valódi főmágusa lép színre, azt mindenki megemlegeti!

Lehunyta a szemét, s egy hosszú kilégzés kíséretében fellazította mentális védőpajzsát. Ideje volt az események sűrűjébe vetni magát!

* * *

Érezte mind a tizenkét póni tudatát. De nem az akaratukat. Érezte, ahogy mind nyitott könyvként állnak előtte, még akkor is, ha csak a borító mögé engedték be őt. Semmi ellenállás, csak tiszta kapcsolatok és szabad áramlás. Gyengéden, szinte áhítatosan nyúlt bele a gyűrűbe, hagyva a saját elméjét is megmártózni kicsit a kollektív energiamezőben. De nem merült bele ténylegesen. Nem vált velük eggyé. Ő most fölöttük állt. Csak használta őket.

Megkapaszkodott bennük, s kényszerítette őket, hogy mozduljanak. Tizenkét láb emelkedett a magasba egyszerre, bármiféle ellenkezés, vagy mérlegelés nélkül. Engedte nekik, hogy újra normál állapotba hozzák fizikai testüket, elvégre a célja csak a kapcsolat tesztelése volt. És úgy ítélte, megfelelőképpen összefonódtak.

Merített a hatalmas forrásból, kölcsönvett az erejükből saját maga lebegtetéséhez. Olyan könnyedén emelkedett el a földtől, mintha ez tényleg semmiség lett volna. A legapróbb mértékben sem érezte, hogy őt terhelné a varázslat. Akkor hát készen álltak!

Kinyitotta a szemét. Kilépett a körből, odament a szikla pereméhez, de a szoros kapcsolatból semmit sem engedett. A látószervén keresztül érkező képek kissé homályosak és bizonytalanok voltak egy rövidke ideig, mikor azonban varázslattal segített rá, hirtelen minden érzéke elképesztő mértékben megerősödött. Még azt is hallotta, amint mögöttük kissé távolabb, a hegylánc másik oldalán Shock ezredes épp utasításokat osztogatott a pónijainak. A látása is szinte fájdalmasan élessé vált. Noha az ellenséges fősereget még mindig nem tudta földeríteni, a völgyben mozgó alakokat egész a leomlott szikláig akár szín alapján is be tudta volna sorolni. Persze ez még mindig semmi volt: ha tényleg belemelegedik, akár az egész csatateret is érezheti majd!

Szép fokozatosan még tovább terjeszkedett. Egyre mélyebb gyökeret vert a mágusok által alkotott sűrű, éteri tóban, a többi irányba pedig a tudatával szemlélődött óvatosan, nehogy idejekorán fölfedezzék metafizikai jelenlétét. Ha a dobok most törnék meg a koncentrációját, mielőtt még szorosabban összefűződik az unikornisokkal, az felettébb kényelmetlenül érintette volna. Mivel azonban pár perccel korábban már felhívta magára a figyelmet, valószínűleg ők is meglapultak, s készültek az azonnali ellencsapásra. Hah! Micsoda kár, hogy ezzel pont saját magukat fogják ellehetetleníteni!

Gondolatban átsuhant a földipóni pajzsfal fölött, s szemügyre vette a terepet. Egyszerű, köves talaj borította belülről az egész krátert. Semmi növényzet nem törte meg ezt a monotonságot, csupán néhány kisebb szikla emelkedett ki a földből, legfeljebb egy-egy póninak nyújtva elegendő fedezéket. A látási viszonyok hát optimálisnak voltak mondhatóak, egyedül a távolság jelenthetett problémát a nagyobb varázslatok szempontjából – a sámánokon kívül természetesen. Abban azért reménykedett, hogy Barrage mester unikornisaival a háta mögött át fogja tudni hidalni az összes akadályt, amit ellenfelei elé gördíthetnek.

Némi vizsgálódás után föl is fedezte a saját földipónijaikat, akik a pajzsfal előtt is álltak kisebb csapatokban itt-ott elszórtan, többnyire lándzsákkal, vagy rövid szablyákkal a patájukban, a lehetőségekhez mérten alaposan elbújva a kövek mögött. Távolabb észrevett néhány ellenséget is, még az övéiknél is jobban meglapulva a földön. Ha varázslat nélkül nézett volna feléjük, egész biztos el is kerülik a figyelmét, olyan jól beleolvadtak a környezetükbe. Így viszont hiába a terepszín öltözet, hiába a kiterített ponyvák, amik alatt megbújtak néhányan: Starswirl vizslató pillantása elől nem menekülhettek.

Picit alaposabban megszemlélve azokat, akik nem próbáltak meg minden áron eggyé válni a hátterükkel, már látta is, amiről a többiek beszéltek. A legfeltűnőbb az ellenfeleiken egyértelműen az volt, hogy bár mind szürke, vagy fehér szőrűek voltak, mind fekete harci csíkokkal borították a testüket, még a fejüket, vagy a sörényüket sem kímélve. Szintén szembeötlő volt, hogy még az ő durva testfelépítésű földipónijaikhoz képest is kimondottan nagydarab, mégis szálkás izomzatú volt mindőjük, amiből az előbbi valószínűleg az erősebb csontozatuknak volt köszönhető. Látta rajtuk a terep színébe beleolvadó bőrpáncélokat is, amiket Shock ezredes említett, de azon túl alig látott náluk fegyvereket. Végső soron olyan sokat nem is számított. Ha nem hagyja őket érvényesülni, nem kell tartania semmiféle ellencsapástól. Legfeljebb a tudatát püfölő sámánoktól…

Szárnysuhogás ütötte meg a fülét, de nem nézett arra. Megvárta, míg a fekete ruhás pegazus beúszik a látóterébe. Shock megállt előtte a levegőben, picit félrebillentette a fejét, majd a patájával bizonytalanul integetett Starswirl arca előtt.

– Látlak, fiam, csak koncentrálok… – motyogta Starswirl színtelen hangon. – Hogy álltok?

– Összeraktuk a forgószelet – felelt büszkén a kanca. – Ott van maga mögött, a hegylánc takarásában, a fiúk igyekeznek egy helyben tartani. Gondoltam jobb, ha az ellenség minél később jön rá, mire is készülünk… Meg üzentem a vezérkarnak is, hogy készüljenek föl általános rohamra. Ha ráijeszt a mocskokra, ott fogunk lihegni a nyakukban azonnal!

– Arra azért egyelőre ne számíts! Első körben nekem kell összemérnem velük az erőmet. Könnyen lehet, ellentámadásba fognak átmenni…

– Bízza csak ránk! – vigyorgott Shock. – Jussunk el odáig, úgy szétcsapok köztük, hogy ihaj!

Starswirl lehunyta a szemét, s hagyta, hogy a mágia elöntse az egész lényét. Megmerítkezett még a Belső Kör erejében is, s hallotta, ahogy tizenkét torokból egyszerre tör fel a hosszú sóhaj, iszonyatos erejükkel megrezgetve körülötte a levegőt. Pár pillanatig visszafogta még magát, aztán a szeme kipattant, akkora fényességet árasztva magából, ami még az előtte csapdosó pegazus arcát is megvilágította.

– Hozzátok azt a tornádót! – suttogta egyszerre a saját, s az összes uralma alatt álló mágus hangján.

Shock egy pillanatra viszolyogva elhúzta a száját, s kissé hátrébb is húzódott tőle. Utána viszont a mellső patáit a szájához illesztve jókorát füttyentett.

Ugyanabban a pillanatban mély, dörgő hangon megszólaltak a dobok is. Kemény, apró, pergő impulzusokkal bombázták az éteri teret, szinte lehetetlenné téve bármiféle mágikus finommozgást. Starswirl azonban nem hagyta magát. A süvegét ledobva, ragyogó szarvval a hátsó lábaira emelkedett, s hasonló pozícióba helyezkedett, mint amikor Baldurral küzdött. A tüdejéből mély, átható üvöltés tört elő, s járta át az egész völgyet, rezonálva a dobszóra. Hatás-ellenhatás.

A dobok ütemet váltottak. Lassabb, épp csak másodpercenként egy-egy csapásra álltak át, de most már tényleg kivétel nélkül mind egyszerre. Starswirl érzett is minden egyes leütést végigfutni a gerincén, de vicsorogva igyekezett figyelmen kívül hagyni. Belátta, hogy erőből nem lesz képes elnyomni őket, hát megpróbált inkább elzárkózni előlük. Persze… túl szép is lett volna, ha ilyen könnyen átveheti a dominanciát a csatatér fölött. Nem is baj, kell néha egy kis kihívás…

Érezte, ahogy a közeledő forgószél fölkavarja körülötte a port. Az egyik mellső lábával hátranyúlt, amerre a jelenséget sejtette, a másik patáját pedig védekezőn behajlítva maga elé emelte. Szüntelenül mormolt maga elé, hogy elnyomja a külső rezgéseket, s közben a tudatával óvatosan megragadta a tornádót, majd a patájával intve kicsavarta a pegazusok uralma alól, s a völgy felé lendítette.

Az ellenség sámánjainak az összhangja egy pillanatra megtört – valószínűleg meglepődtek, hogy még így is képes volt egy ilyen összetett varázslatra –, de aztán még átütőbb erővel püfölték a hangszereiket. De hiába. Starswirl az apró elbizonytalanodásukból is előnyt tudott kovácsolni. Így, hogy volt mire fókuszálnia, nem volt túl nehéz a Belső Kör erejét felhasználva megdupláznia a forgószél méretét és erejét. Meg sem kellett magát különösebben erőltetnie, mindössze utána kellett megtartania a varázslatát az egyre erősödő ellenállás, s a rohamosan növekvő távolság ellenében.

Eltartotta a földtől a tornádót, míg az átért a pajzsfal, s a további kihelyezett egységek fölött, s a szívó erejét is igencsak lekorlátozta. Mikor azonban eljutott az ellenséges zónáig, végre szabadon eresztette minden elfojtott energiáját. A forgószél pedig abban a pillanatban lecsapott a pónikra vad, elemi, pusztító erővel. Párat rögtön föl is kapott a gyilkos förgeteg, még csak a farkuk vége sem látszott ki a sűrűn kavargó kőtörmelékből és porból. Akik még a közelben voltak, de nem estek azonnal áldozatul a tornádónak, menekülőre fogták a dolgot, ám a távolabb állók láthatóan sokkal inkább azon voltak, hogy felsorakozzanak csatarendbe. Milyen kedves tőlük… amúgy elég nehéz lett volna összeterelni őket ilyen kis helyre…

Starswirl még távolabb vezette a tölcsért az ellenséges vonalak felé, azonban ekkor már érzett a másik oldalról is némi disszonanciát. Mivel a dobok még mindig nem csitultak, a Kör mágusaitól egyre nagyobb áldozatokat követelt a varázslat fenntartása, s bizony lassacskán kezdtek fáradni. A gond csak annyi volt, hogy a vártnál hamarabb jutottak el idáig, viszont a forgószél még messze nem volt elég erős ahhoz, hogy egész hadtesteket morzsoljon fel. Ki kellett találnia valamit, méghozzá gyorsan!

– Shock ezredes! – szólalt meg nehézkesen. – Készüljetek fel! Repüljetek egyenesen a tornádónak! Ha eléritek, meg fog szűnni, de a lendület továbbvisz titeket. Verjetek szét azokból a dobokból annyit, amennyit csak bírtok, aztán visszavonulhattok!

– Vegye elintézettnek! – hallotta meglepően távolról a kanca hangját, noha a tudata peremén érzékelte, hogy még most is ott lebeg előtte.

Várt egy picit, hogy a pegazus útnak induljon, aztán újra lehunyta a szemét. Ehhez nem kellett látnia, mit csinál. A varázslat élt, csak módosítania kellett rajta, meg persze figyelnie, hogy a sámánok ne zavarhassák meg benne.

– Készüljetek fel, ez most egy rövid időre nagyon nehéz lesz! – suttogta némán a Belső Kör felé. – Csak egy nagyon picit szükségem lesz minden elérhető varázserőtökre, utána viszont tarthatunk egy kis szünetet.

Nem számított válaszra, de pár másodpernyi időt hagyott azért az unikornisoknak, hogy felkészüljenek az előttük álló feladatra. Közben egy egészen kicsit meggyengítette a tornádót összetartó varázslatot, hagyva, hogy az kissé szétoszolva veszítsen a forgási sebességéből, s lazábbra, rendezetlenebbre táguljon. Egyrészt el akarta hitetni az ellenfeleivel, hogy már közel járnak a koncentrációjának a megtöréséhez, másrészt megpróbálta a lehetőségekhez mérten a legjobban leárnyékolni a saját támadó pegazusaikat. Igaz, ez egyszersmind azzal is járt, hogy az addig felkapott pónik megtartásához sem maradt már elég erő a mágikus szélben, így azok vissza is potyogtak a földre. Persze sokat nem is számítottak, na meg tán ez is épp elég kárt tett bennük, hogy legalábbis kivonja őket a csatából.

Továbbra is csukva tartva a szemét igyekezett megállapítani, milyen messze járhatnak a pegazusok a varázslatától. Mikor már úgy érezte, mindjárt elérik, széles patamozdulatokkal és halk zümmögéssel kísérve csavart egyet a mágikus téren. Ha ezek a nomádok ilyen jól érezték magukat ebben a nyárias időben, hát most megkapják az ellentétét!

Sűrű, tapadós, jeges darát kavart az újra fölerősödő tornádóba, figyelmen kívül hagyva a háta mögül érkező ösztönös tiltakozást a fokozott igénybevétel ellen. Fagyot, havat idézett meg, amennyit csak az elméje és a szarva bírt, s feltöltötte vele a forgószelet. Közben pedig már szőtte is hozzá az újabb varázslatát, előkészítve és megtámogatva a készülő rohamot.

Amint megérezte, hogy az első szárnyasok megfelelő közelségbe értek, táncszerű mozdulattal megpördült maga körül, kihajtogatta a tornádót, egyetlen, hatalmas lökéshullámmá formálva. Még a saját erejét is beleadva összesűrítette s megdermesztette az addig inkonzisztens, pelyhes hóreszeléket, kemény, éles jégdárdákat formálva belőlük, hadd vigye azokat is a szél a támadókkal együtt… Ennyi… tán elég lesz…

Elvesztette az egyensúlyát az előbbi lépésétől, s míg a mágusokkal létesített kapcsolata is megszakadt, a gravitáció tovább húzta, lerántva őt a földre. Fájdalmasabb volt így visszatérni a saját testébe, mint ha szándékosan csinálta volna. Amelyik oldalára esett, most minden bordája sajgott is. Levegőért kapkodott, de egyik pillanatról a másikra újabb köhögésroham tört rá, hasonlóan a reggelihez. Igaz, ezúttal messze nem tűnt olyan súlyosnak, de plusz terhelésnek így is épp elég volt, ráadásul ennek köszönhetően még vagy egy percig nem is tudta követni a csatában zajló eseményeket. Most tényleg… mi a fene baja lehetett? Ez már a második, pedig eddig igazán kifogástalan állapotban volt!

Nagyokat krákogott, s felküzdötte magát négy lábra. Hagyta, hogy Keeper – aki közben aggodalmasan odasietett hozzá – segítsen neki fölállni. Engedte azt is, hogy a kanca odatámogassa őt Barrage mesterhez. A vörös-fehér sörényű csődörön látszott is, mennyire megviselte a varázslat, hozzá képest a többiek viszont már szinte a földön fetrengtek. Még aki patán bírt maradni, azon is érződött, hogy bármelyik pillanatban összeeshet. Ejnye, nem sejtette, hogy ennyire lestrapálta őket ezzel a pár varázslattal. Úgy tűnik, újfent sikerült alábecsülnie, mekkora hatással lehet másokra, ha ilyen mértékű interferenciával kell dolgozniuk. Persze, a visszacsatolás… Hosszú éveken átívelő kitartó gyakorlás sem adott ellene teljes védelmet. Ilyen szintű kapcsolat a mágus – vagy mágusok – és varázslat között amúgy is kikerülhetetlenné tette az ehhez hasonló reflekciót. Földelni még esetleg lehetett, ahogy ő maga is tette, amennyire csak bírta, de a Belső Kör sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben volt nála, így nem is hibáztatta őket, amiért így elgyengültek.

– Ajánlom, hogy működjön, Starswirl, mert ezt még egyszer nem fogjuk tudni végigcsinálni! – lihegte fáradtan Barrage mester. – Nem azért igyekeztem megőrizni a pónijaim erejét, hogy te felelőtlenül elpocsékold!

– Ezt úgy mondod, mintha bármit is érnénk, amíg azok a sámánok ott állnak fölöttünk, s lecsapnak ránk, amint megmozdítjuk a patánkat! – vitatkozott Starswirl hasonlóan elgyengült hangon. – Így legalább biztosíthattunk egy esélyt a pegazusainknak, hogy végre áttörjenek a védvonalon! Mi többet tehettem volna szerinted?

– Starswirl mester, jól vagy? – kérdezte óvatosan Keeper a mellső lába alatt.

– Persze! – csattant fel dühösen, s kissé el is lökte magától a kancát, immár megpróbálva a saját patáin megállni. – Miért nem foglalkozol inkább a saját mestereddel? Neki nyilvánvalóan nagyobb szüksége van a segítségedre!

Ingerülten megperdült a saját tengelye körül, s a pipáját a szájába csúsztatva hunyorgott a távolban zajló események felé. Apró pontocskákat látott néhol a levegőben suhanni, a földön pedig néha egy-egy területen fölcsapott a magasba a por, de semmi érdemlegeset nem tudott kibogozni a kavalkádból. Viszont a dobok többé-kevésbé hallgattak. Feltehetőleg a gazdáik épp az életükért harcolnak…

Starswirl megvetően horkantott, ezúttal a saját lassú észjárása miatt. Miért is akarná a szemét erőltetve nézni a nagy semmit, ha egyszer végre – ha csak ideiglenesen is – szabadon varázsolhatott? Fenéket fog itt szórakozni! A szarvának apró intésével megidézett egy látcsövet, s odalebegtette maga elé. Nem is ütközött semmiféle akadályba, s máris áthidalta a távolságot.

Ó, igen, így már mindjárt más volt! Az erős lencsék mögül már egész tűrhetően követhette a csata menetét. Némi keresgélés után talált egy kisebb csapat pegazust, akik szoros alakzatban repülve és szigorúan együtt maradva szinte belecsapódtak a földbe, tovább gyarapítva a terjengős porfelhők számát. Bár Starswirl nem látott még szárnyas pónikat ilyen szinten szervezetten harcolni – leszámítva egyszer egy kisebb rajnyi denevérpónit, bár amit azok műveltek, az is inkább volt „együtt repülés”, semmint valódi formáció –, úgy sejtette, ez a fajta harcmodoruk a ragadozó madarakhoz hasonlított, s lényegében a zuhanásból adódó impulzust használhatták földi ellenfeleik kárára. Mondjuk legjobb tudomása szerint a pegazusok csontozata még az unikornisoknál is könnyebb volt általánosságban véve, szóval valódi ütközést nem feltételezett még a hatalmas porfelhő ellenére sem. Vagy talán volt valami fegyverük, amit ilyenkor használtak… Igen, ez utóbbi elég valószínű, elvégre puszta patával nem sokat érhettek a páncélok ellen.

Látta viszont azt is, ahogy a lerohant területről, illetve pont hogy arrafelé is őrült tempóban vágtáztak a harci csíkos nomád pónik. Nyílvesszőket is lőttek a védelemre érkező csapatok, s látszott is, hogy leszedtek néhány szárnyast, a többség azonban hamarosan újra a levegőbe emelkedett, s az előbbi zuhanással vetekedő sebességgel hagyták el a helyszínt. Biztosan nem mertek soká a légvédelmi zónában maradni, s a gyors távozásra a helyzeti előnyüknek köszönhetően meg is volt a lehetőség. Starswirl azért merte remélni, hogy a feladatukat ellátták, és legalább a dobok egy részét sikerült használhatatlanná tenniük.

Szemmel kísért még néhány ehhez hasonló hadműveletet, mikor azonban nem is olyan beláthatatlan távolságban tőlük felharsant egy ismeretlen kürtjelzés, elvette a szeme elől a távcsövet. Hamar meg is találta a nagy felbolydulás okát. Olybá tűnt, a trükkös mágiával megsegített rohammal sikerült cselekvésre kényszeríteniük az ellenséges főerőket. Völgyszerte gyülekeztek a pónik egyetlen, mindent eldöntő összecsapásra. A barbár földipónik három részre osztották a csapataikat, s míg gyülekeztek, lassan, majd ahogy már valószínűleg megfelelő létszámban felsorakoztak, egyre gyorsulva galoppoztak az ő földipóni pajzsfaluk felé. A kint maradt, kövek mögött elbújt equestriai pónik hamar menekülőre is fogták a dolgot, ám a meglepő sebességgel közeledő sereg többet is beért közülük, s még aránylag messziről nyílvesszőket zúdítottak rájuk, esélyt sem hagyva nekik az életben maradásra.

Ez viszont baj… Ha az ő pónijaik eddig is alulmaradtak a nyílt ütközetekben, akkor a földi egységeiknek a Belső Kör és Shock ezredes csapatának támogatása nélkül vajmi kevés esélyük van feltartóztatni az offenzívát! Főleg, ha amazok ilyen jól fel vannak szerelve távolsági fegyverekkel, hogy még a magányos pónikra sem sajnálják a lőszert!

– Barrage mester! – kiáltott hátra, egy pillanatra sem szakítva el a tekintetét a vészesen közeledő, s azóta is egyre csak duzzadó seregtől. – Szedjétek össze magatokat, de nagyon gyorsan! Most tényleg mindent bele kell adnunk!

– Nem fog menni, ha még élnek a dobok! – felelt a csődör. – Még azok nélkül is épp elég nehéz lenne.

– Mester, majd jelzek a sziklaláncon álló mágusainknak, hogy koncentráljanak a középső hadtestre, addig mi leszedhetnénk a maradék dobokat! – szólt közbe Keeper.

– Okos kislány! – kacagott fáradtan Starswirl. – Na, ez már tényleg használható tervnek hangzik, nemde, Barrage mester?

– Nem kevésbé kockázatos, mint az előző, de sürget az idő és nekem se jut eszembe jobb – egyezett bele lemondóan a csődör. – Valaki más még esetleg?

– Ha már kockáztatunk, játsszunk nagyban! – szólalt meg Fading Light mester. – Időt és energiát spórolhatnánk, ha a Belső Kör is rögtön a csatatérre fókuszálna, a sámánokat meg egy az egyben meghagynánk a tollasoknak.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott azonnal Starswirl a kanca felé fordulva. – Ez olyan kitérő, amit meg kell tennünk, hogy ne csúszhasson ki az irányítás a patánkból. A pegazusok lassúak; pár sámán a harcmezőn szétszórva viszont épp elég fejfájást okozhat. Ha csak annyira sikerül megtörnünk őket, hogy az eszközeiket elvesszük, mindnek, kivétel nélkül, a mágikus potenciálunk exponenciálisan ugrik meg az övékhez képest! Még ha ezzel annyi időt is veszítenénk, ami alatt felmorzsolják a védelmi vonalunkat, a földipóni pajzsfalat, ezzel lényegében megnyernénk a csatát, és nem utolsó szempontként a vezéreink biztonságát is garantálhatnánk – intett a hófehér parancsnoki sátor felé.

– Jó, további vitának helye nincs! – állt fel Barrage mester, s szigorúan végignézett a Belső Kör mágusain. – Én Starswirl mesternek adok igazat, időnk pedig úgysincs mást kitalálni. Mellesleg igazán megelőlegezhetünk annyi bizalmat az odakint álló társainknak, hogy igenis számottevő erőként tudnak majd föllépni, ha eltöröljük a nomádok elnyomó bűbáját! Sokan közülük majdnem olyan tapaszalt varázslók, mint néhányan közületek, arról nem is beszélve, hogy majd' százszor annyian vannak, mint mi! Összefogva pedig…

– Sok a szöveg! – intette le Starswirl, miközben újra a szeméhez emelte a messzelátót. – A barátaink odalent vágtáznak, mint a veszett agarak! Van úgy nagyjából két percünk, hogy újra összekapcsolódjunk, de utána nem hezitálhatunk tovább. Úgyhogy gyerünk, gyerünk, gyerünk, kapkodjátok magatokat, mintha ostorral űznének!

Most már nem nézett a háta mögé, csak a fülével figyelte, ahogy az unikornisok újra fölveszik a megszokott harci pozíciójukat. A szemével viszont újra a távolba révedt, igyekezve kideríteni, hogy állnak Shock ezredes pegazusai. Azonban hiába vizslatta a hegyláncot, egyetlen szárnyas pónit sem talált. Némán fohászkodott, hogy ez azt jelentse, elvégezték a feladatukat, nem pedig visszavonulásra kényszerültek, vagy ami még rosszabb, odavesztek.

Pár pillantást még vesztegetett a közelgő seregre. Csak annyit állapított meg gyorsan, hogy ahhoz képest, amekkora tempóval száguldottak a pajzsfaluk felé, meglepően szabályos, tömör alakzatban maradtak. Jó hír, ha a Belső Körnek sikerül végre felülkerekedniük a sámánokon. Rossz, ha mégis alulmaradnak, és a földipóniknak egymagukban kell helytállniuk a frontvonalban…

Azon már nem is merengett, hogyan használhatná ki a helyzetet. Remélte, hogy majd eszébe jut valami, amikor odáig jutnak, de most már inkább próbálta áthangolni az elméjét, hogy újra egyesülhessen az unikornisokkal. Odament a pónik alkotta körhöz, s nagy levegőt véve közéjük lépett. Még éppen elkapta, amint Keeper egy vöröses fénycsóvát lő az égre a szarvából, aztán lehunyta a szemét, s lazán belesimult a mágusok tudatából szövődő hálóba.

* * *

Ezúttal sokkal kellemetlenebb érzés volt, mint legutóbb. Az unikornisok gondolat-hullámai lényegesen disszonánsabbak voltak. És nem csak egymás között nem volt meg a tökéletes összhang, de egyénileg is érezhetően fáradtabbak, lassabbak lettek. De a varázslat így is működött. Elégnek kell lennie, ha egy egész kis eltéréssel ugyanarra az éteri régióra tudnak koncentrálni, s a lehető legtöbbet engedik át mágikus hatalmukból neki.

Kicsit kapkodva, de azért alaposan megvetette a lábát mentális síkon. Nem vacakolt olyasmivel sem, hogy a tudatát nyújtsa ki a harcolók felé, inkább kinyitotta a szemét, és ő maga ment oda a kiszögellés széléhez, ahonnan az imént még távcsővel fürkészte a völgyet. Lassan, nehogy picit is megzavarja a koncentrációban, Keeper felé fordította a fejét, s aprót biccentett.

A kanca ezúttal zöldes sugarat bocsátott a magasba, megadva a jelet a többi unikornisnak. Száz és száz tudat lobbant fel Starswirl elméjében, s apró fáklyákként lobogva zúdították tiszta lángjukat széles félkörből a hegylánc mentén a mélybe. Az illékony pusztító-ragyogó kavalkád azonban ez alkalommal is megtört a sámándobok durván felharsanó zátonyán. Gyenge, mégis jól megtervezett, összehangolt vibráció volt, direkt módon szembeállítva az unikornisok rendszertelen, egyénileg megalkotott varázslatai ellen. De most… most vége ennek a förtelemnek!

Starswirl még egy egészen picit megbújt. Erőteljesen koncentrálva bemérte minden egyes megmaradt dobnak a helyzetét. Precíz, kiszámolt mozdulatokkal, láthatatlan csápokkal nyúlt ki, s egyetlen, végzetes mágikus sújtással hasította át mindegyiket egyszerre. Pillanatszerű szúró érzés járta át a fejét, minimális visszacsatolásként az alaposan megtervezett varázslatra. De nem számított. Kész, vége, megnyerte.

Elégedett mosolyra húzta a száját. Csendesen, boldogan felsóhajtott. Aztán a mosolya ördögi vigyorba váltott, amint újra lenézett a völgybe. Az ellenséges sereg lendülete szemernyit sem tört meg. Hát jó… ők akarták…

Pár röpke másodpercre lehunyta a szemét, s hagyta, hogy a saját, s a Belső Kör mágiája átjárja az egész lényét, immár szinte semmiféle ellenállásba nem ütközve. Nem is gyűjtögette, hagyta szabadon, mégis irányítottan áramolni. A szarva felragyogott, olyan erővel, amihez hasonlót már rég nem érzett. A szemei is kipattantak, fényességet árasztva magukból, ahogy újra felágaskodott a hátsó lábaira, mint amikor a tornádót is irányította. Ezúttal azonban nem korlátozta a mágikus hatalmát ilyen „apróságokra”. A tudata villámként cikázott át az éteri téren, úgy sújtott le az ellenséges seregekre.

Válogatás nélkül idézett mindent a nomádok fejére, ami csak az eszébe jutott. Több póni vastagságú tüzek csaptak fel intése nyomán a fő hadtest közepén, teljes szélességében félbevágva azt. Akiket közvetlenül ért el, azoknak a szőre lángra is kapott azonnal, a többiek viszont valamiképpen megpróbáltak ugratva átvágni a veszélyes zónán, meg sem törve a csapat lendületét. Starswirl azonban azonnal fűzte az újabb, s még újabb tömegpusztítónak szánt varázslatait egymásba.

Kimért, finom mozdulatokkal forgószeleket kavart, ezúttal a pegazusok hathatós közbenjárása nélkül. Úgy vélte, ha már a legutóbb is ilyen jól bevált, az ellenfeleik tán most sem tudnak megfelelőképp reagálni a támadásra. Egyszerre töltötte meg jeges darabkákkal mindet, de egy rövidke ideig még csak a sereg körül keringette őket. Ha a számítása helyesnek bizonyul, akár sikerülhet úgy is váratlanul lecsapnia a pónikra, hogy azok már jó előre látták a készülő varázslatot. Nem feledkezve meg a csendesen tekergőző tornádókról, mágikus szavakat mormolt maga elé, hatalmas erejű lökéshullámot gyűjtve össze maga körül, s belesűrítve mindet a kinyújtott mellső patáiba.

Mielőtt azonban végzett volna az előkészületekkel, több dolog is történt egyszerre. Az ellenséges sereg úgy érezhette, már elég közel ért az equestriai oldalhoz, mivel tömérdek nyílvesszőt lőtt ki a földipónik által alkotott falanx felé. Ugyanakkor a védők előtt masszív, több színből felépülő pajzs derengett fel, megakasztva a legtöbb lövedék útját, s a peremen álló unikornisok is újra varázslatokkal borították el a völgyet. S bár csodás érzés volt, ahogy a mágia kívülről és belülről is átjárta, s ragyogással töltötte el az elméjét, körülötte mégis minden elsötétült.

Fölnézett az égre, s akkor látta meg az óriási viharfelhőt, ami lassan úszott feléjük, fokozatosan borítva árnyékba a völgy hozzájuk közelebb eső felét. Tovább azonban nem várakozott, s fél patára fogva a varázslatát elhajította a koncentrált lökéshullámot a fő hadtest felé. Megvárta, hogy a kissé lassan suhanó gömb elérje a támadókat, aztán a szarva segítségével újra aktiválta, jókora lyukat robbantva a csíkos pónik között, tömegesen ledöntve őket a lábukról, vagy felhajítva őket a magasba.

Nem állt le örülni a sikerének, csupán a szarva segítségével útjára indította a készenlétben keringő tornádókat, fagyos halált osztva az ellenség erői között. Apró lábmozdulatokkal finomhangolta őket, hogy az előbbi lökéshullámtól megbomlott sorok között a lehető legnagyobb károkat okozva haladjanak keresztül. Közben pedig újfent megmerítkezett a Belső Kör hatalmából, s egy pár másodpercre magukra hagyta a pusztító forgószeleket, majd véres, kacskaringós sávot húzott a pónik között a szarvából kicsapó, tiszta energiából álló, nagy hatótávú sugárral.

Egy pillanatra megszédült a nagyfokú igénybevételtől, s a homlokába is fájdalom nyilallt a mágiához kötődő szervén keresztül, de aztán megrázta magát, megragadta a forgószeleket, s folytatta ott, ahol abbahagyta. Sok ideje azonban nem volt foglalkozni a varázslatával, mert Keeper hangja kizökkentette a koncentrációból.

– Ne oda! – üvöltötte a kanca a fülébe. – Starswirl mester, nézd!

Hiába igyekezett, nem tudta tovább fenntartani a kapcsolatot a mögötte álló mágusokkal. Már ő is és ők is eléggé ki voltak merülve, hogy ennyitől is elszakadjanak egymástól. A Belső Kör pedig mintha már nem is próbált volna belékapaszkodni…

Érezte, hogy a hatalmas mágikus erő elszáll belőle, s csak a sajátja marad. Megrázta a fejét, ahogy a szemének ragyogása is kihunyt, aztán követte Keeper patáját, amint az a mélybe mutatott.

Rögtön meg is értette, mire gondolhatott. Míg ő a fősereggel volt elfoglalva, az ellenség bal szárnya – vagy jobb, ha az ő szemszögükből nézte – az eddigi tekintélyes tempójú vágtájukat is megduplázva már kis híján el is érték a pajzsfaluk hozzájuk közelebb eső felét. Ráadásul a csapatnak az a része még szinte sértetlen is volt, elvégre mindannyian elsősorban a központi hadtestre fókuszáltak.

Az első pónik vészesen közel jártak már a falanx előtt derengő pajzshoz, s épp csak kicsit lassítva akadály nélkül át is hatoltak rajta. Ez persze nem is volt túl meglepő, elvégre ezt a fajta védelmet nem relatíve lassan mozgó élőlények ellen vonták fel – azokból egy ekkora seregnyit feltartóztatni még rövidtávon is borzasztó mennyiségű energiát követelt volna meg az unikornisoktól. Így viszont egy részük máris kikerült Starswirl hatóköréből, hacsak nem akart a saját harcosaik ellen is fordulni.

– Hurricane parancsnok nem fog időben odaérni! – toporgott idegesen Keeper, a fejét a fölöttük tornyosuló felhőre emelve.

– Egy darabig csak… – kezdte fáradtan Starswirl, továbbra is a lent harcolókat figyelve, de aztán döbbenten felkiáltott. – Mi a…?

Nem is tudta befejezni, csak némán tátogott. A pajzsfallal összeütközve az ellenséges pónik rohama megtört a legtöbb helyen, s csupán egy-két ponton tudtak néhányan áthatolni a legelső zárt sorokon. Egy helyen azonban a nomádok úgy lökték félre maguk elől a földipónikat, mint pár perce Starswirl varázslata. Semmiféle ellenállásba nem ütköztek, ahogy keresztülverekedték magukat a védőkön.

– Ez mi? – kérdezte riadtan Keeper. – Most mit… most mit csináljunk?!

Starswirl is hasonló félelemmel nézett körbe. Egyszerűen el sem tudta képzelni, kiben maradhatott még elég erő, hogy számottevő ellenfélként lépjen fel a csatatéren, mi több, jóformán el is söpörje a védelmüket. Érzett valamiféle furcsa kisugárzást a harctérnek arról a pontjáról, ahol a nomádok előrenyomulva feltörték a falanxot, és azt is megállapította, hogy egyetlen forrásból ered, de nem tudta fölmérni, mekkora fenyegetést jelenthet rájuk nézve. Mivel azonban úgy látta, a Belső Körrel nem fog tudni belátható időn belül újra megfelelőképpen összekapcsolódni, tartott attól, hogy még annál is nagyobb veszélyben voltak, mint az elsőre tűnt.

– Nem tudom, de nagyon remélem, hogy azok ott Shock ezredes pónijai, nem pedig ők kaptak elő valahonnan néhány pegazust! – mutatott a völgy másik széle felől közeledő egyre növekvő pontok felé.

Az egyik szárnyas jócskán leelőzte a többieket, s annak fekete testéből Starswirl meg is előlegezte magának, hogy igaza volt, és tényleg a kanca tért vissza a harcosaival. Mielőtt azonban Shock lőtávon belül ért volna, a magasba emelkedett, s sötét villámként száguldott bele a fent kúszó felhőbe. Az ellenkező irányból viszont újabb pegazusok érkeztek, lényegesen lassabban szállva az ezredesnél. Könnyen ki is lehetett számolni, hogy tényleg későn tudnak majd csak beavatkozni az alant folyó küzdelembe.

A nomádok átvágták magukat abban a keskeny sávban a legutolsó soron is, és egyenesen afelé a kiugró felé vágtáztak, ahol a Belső Kör és Starswirl is elhelyezkedtek. Nem tűnt úgy, hogy bárki is képes lesz az útjukba állni. Staswirl pedig már meg is látta a vezérüket. A kis csapat élén egy vastag, lovagi páncélt viselő póni száguldott feléjük. Hatalmas volt termetre: jó egy fejjel tűnt magasabbnak még a tagbaszakadtnak számító társainál is, az egyik mellső patájában pedig akkora láncos buzogányt cipelt, ami valószínűleg önmagában is kitette egy póni súlyát. És még így is képes volt erre a hihetetlen, nyaktörő sebességre!

Starswirl jobbnak is látta, ha a biztonság kedvéért nem engedi közelebb magukhoz. Lesunyta a fejét, s a szarvából méretes tűzlabdát indított útjára az élen haladó felé. Az azonban csak meglegyintette a varázslatot a buzogánya fejével, s az ártalmatlanul oszlott szét az orra előtt.

Ez már nem volt tréfa! Starswirl félve hátrált egy lépést, amint a harcos fenyegetően meglóbálta a fegyverét az irányába. Ha még a sámándobokat kiiktatva sem tud kárt tenni benne egy ilyen csapással, az már igencsak komoly veszélyt jelenthetett mindőjükre nézve!

Szerencsére a pegazusok odafentről pillanatokkal később megérkeztek, s azonnal rá is vetették magukat a pajzsfalon áttörő nomádokra, s létszámbeli fölényüket kihasználva a frontvonalnak is besegítettek a magasból, sebesen kerülgetve a feléjük lőtt nyílvesszőket. Ellepték a támadókat, csak eggyel nem bírtak: pont azzal, aki a legveszélyesebbnek tűnt mind közül. A vaskos páncélú póni széles mozdulatokkal pörgette futtában a feje fölött a buzogányt, elhessegetve, vagy rosszabb esetben eltarolva a szárnyasokat. Véres ösvényt húzva maga után tovább száguldott, egyenesen a mágusok felé. Még az sem állította meg, amikor Starswirl és Keeper egymástól függetlenül idéztek elé kőfalat, igyekezve elzárni az útját. Azokat is ugyanolyan könnyed suhintással döntötte romba.

Tán száz méter sem lehetett már köztük, amikor végre megérkezett a segítség. Shock ezredes közeledett a hatalmas harcos felé zuhanórepülésben. Egyetlen póniba Starswirl ugyan nem helyezett volna túl nagy reményeket, a kanca azonban magabiztosan, szinte már eszelősen kacagva száguldott az óriás felé, az mégsem vett róla tudomást. Mikor aztán a pegazus már egész közel került hozzá, pár lábnyira fölötte lelassított, s onnan követte a mozgását. A patájával szédítő sebességgel megpörgetett valamit a feje fölött, ami leginkább valami hosszú drótnak tűnt, nehezékkel a végén, aztán még őrültebb nevetés kíséretében a csíkos támadó felé lendítette. A harcos meg sem próbálta elkerülni a hozzá képest apróságnak tűnő tárgyat. Ám ahogy az pont a hátánál telibe találta, a pegazus kinyújtott patáján mintha villám cikázott volna át, s ugyanabban a pillanatban a páncélos póni is megmerevedett mozdulat közben, s a lendületétől vezetve szinte már mókásan orra bucskázott.

Egy darabig még rángatózott, szánalmasan összegubancolódott tagokkal, de aztán vadállatias üvöltés kíséretében egy lábbal térdelő helyzetbe küzdötte magát, s remegő patával megemelte a buzogányát. És lesújtott közvetlenül maga elé a földre.

Pár másodpercig nem történt semmi, csupán a póni-monstrum dőlt el, végleg megadva magát a pegazus váratlan csapásának. Utána viszont a szembeszélnek köszönhetően Starswirl megérezte az égett szőr szagát, amibe egy egész kis sült hús is keveredett. Fintorogva fogta be az orrát, de egy pillanattal később megütötte a fülét a halk recsegés. Abból a pontból, ahol a lény belevágta a fegyverét a kőbe, hajszálvékony repedések terjedtek végig, pont a magaslat felé. Érezte is a halványan, mégis kérlelhetetlenül vibráló mágiát a jelenségből, ahogy ijesztően gyorsan fúrta körülöttük a sziklát. Mikor pedig a párkány enyhén, mégis érezhetően megrogyott alatta, már tudta: semmit sem tehet az ellen, hogy leszakadjon.

Váltott egy rémült pillantást Keeperrel, aztán sörényszálra egyforma mozdulattal vetődtek hátra, a Belső Kör közé, hogy a varázserejükkel a lehető legjobban védjék a kifáradt mágusokat.

Aztán, ahogy várta, megtörtént az elkerülhetetlen. A repedések összeértek, s alattuk a szikla megállíthatatlanul hasadt darabokra, kirántva alóluk a szilárd talajt, fölülről pedig vastag réteg kőtörmelékkel borítva el a még épp időben megidézett pajzsukat.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.