Embedded Files
Nehéz döntés
Hűvös légáramlatra ébredt. Úgy látszik, mégis sikerült elaludnia, bár elég álmosnak érezte magát. Még arra sem bírta magát rábeszélni, hogy a szemét kinyissa. Mielőtt pedig mégis megtehette volna, érezte, ahogy a lepedő finoman húzódik alatta, aztán egy pillanattal később egy puha, illatos bunda bújt oda hozzá. Swatter…
Alig kellett csak nyújtózkodnia, hogy átölelhesse a kancát. Olyan kellemes… Olyan jó, hogy még mindig itt van. Nem hagyta magára. Na, nem mintha oka lett volna rá…
– Akartam csinálni reggelit, de nem találtam semmi ehetőt – hallotta Swatter bársonyos hangját.
Frank válaszképpen nyögött egyet, s még közelebb húzta magához a pónit. Nem is nagyon fogta fel, hogy az mit mondott, csak élvezte, ahogy Swatter viszonozta a mozdulatot. Percekig maradhattak úgy, mire tudatosult benne, hogy egyáltalán szóltak hozzá. Igyekezett kulturáltan elfordulni, amíg ásít, de úgy érezte, a kanca így is kénytelen volt belebámulni a torkába. Fenébe is, ilyen korán még annyira nem képes koordinálni a mozdulatait! Mennyi lehet egyáltalán az idő?
– Hm? – nyögte végül, mikor sikerült sokadik próbálkozásra kinyitnia a szemét.
– Éhes vagyok – jegyezte meg szinte bocsánatkérően Swatter.
Helytelen válasz. Ez olyasmi, ami miatt föl kellene kelni a puha ágyból. Frank halkan felmordult, és belenyomta az arcát a párnájába. Swatter egy pillanattal később benyúlt a takarója alá, s intenzíven simogatni kezdte.
– Kérlek!
Ettől már egy picit fölébredt, s rögtön bűntudata is támadt. Szép kis házigazda, még ennyiről sem képes gondoskodni! Na, persze nem szokott idehaza túl sokféle ételt tartani, elvégre bármikor kivezényelhették Equestria másik felébe akár hónapokra is. Amit pedig ez alkalommal itt hagyott, valószínűleg már megromlott… Szegény kanca remélhetőleg nem találkozott ilyesmivel! Mindegy, ezen már nem tud segíteni, de valamit muszáj neki adnia! Újra hatalmasat ásított, de ezúttal már a szája elé bírta venni a patáját.
– Bocsi – motyogta. – Mindjárt magamhoz térek, és mehetünk is, jó?
– Köszönöm. – Swatter nyomott egy puszit az arcára. – És köszönöm a tegnap estét!
Milyen érdekes… Azt nem szokták neki megköszönni, ha nem csinál semmit. Legalábbis nagyon úgy rémlett, hogy nem történt semmi köztük… Így kora reggel nehézkesen tudott csak visszaemlékezni bármire is. Az órára pillantott. Alig múlt kilenc. Épeszű póni ilyenkor még ki se dugja az orrát az ágyból! Bár ő amúgy sem számított korai madárnak. Nála még Trinket is korábban szokott kelni.
Vajon miért pont ő jutott eszébe? És miért fogta el ilyen különös érzés, ahogy a kancára gondolt? Talán vele álmodott valami furát? Nem tudta fölidézni, a szokatlan érzés mégis megmaradt. Mintha valami megváltozott volna vele kapcsolatban. Úgy rémlett, tegnap valami nagyon fontos elhatározásra jutott, aminek köze volt hozzá. Igen… egészen biztos… Át kell értékelnie kettejük viszonyát egymáshoz. És ez bizony fölvet pár problémát…
Nem is tudott megszabadulni a gondolattól. Pusztán az a fölvetés, hogy esetleg több is lehetne közte és Trinket között, jóformán a világról alkotott képét rengette meg. Próbálta figyelni magát, vizsgálni az érzéseit, de csak még jobban összezavarodott. És ez valószínűleg kifelé is meglátszott rajta, mivel Swatter szóvá is tette, amikor lekísérte őt a közeli étterembe.
– A tegnapi miatt vagy ilyen? – kérdezte óvatosan a kanca, miközben az étlapot böngészte.
– Ugyan, csak korán van még! – hazudta ügyetlenül.
– Nem kellett volna ilyen drága helyre hoznod. – Swatter lerakta a papírt, s bizonytalanul a szemébe nézett.
– Hozzád ez illik – mosolyodott el Frank. – Ne aggódj, nem ebbe fogok meggebedni!
Swatter gyengéden ráhelyezte a patáját a lábára. Cseppet sem tűnt úgy, mintha sikerült volna meggyőznie.
– Frank… Mondd el, kérlek, mi bánt! Velem kapcsolatos?
– Dehogyis! Csak… nem is tudom… Kicsit elgondolkodtam az életemen…
– Szóval mégis miattam – sóhajtott a kanca. – Nézd…
Várakozón nézett rá, de úgy tűnt, Swatter elakadt. Valóban. Mit is mondhatna? Nem szerettek egymásba. Nem történt közöttük semmi. Neki pedig fogalma sem lehet róla, mi is zajlik a lelkében. Bármennyire is közel állónak érezte magához a kancát, nem volt benne biztos, hogy meg akarja osztani vele a gondolatait. Főleg, mivel egy másik kancáról volt szó. Ha Swatter nem is kötődött úgy hozzá, akkor sem lett volna jó ötlet pont vele megtárgyalnia a szerelmi ügyeit. Még csak a gyanú árnyékát is elkerülné, nehogy azt higgye, inkább kell neki bárki más, mint ő. El tudta képzelni, milyen érzés lenne, ha Swattert most egy másik csődör mellett látná.
– Majd elmondom, jó? Ne aggódj, nincs semmi baj! De együnk előbb!
Úgy is tettek. A kancán ugyan végig látszott, mennyire nem sikerült megnyugodnia, a bőséges reggeli azonban hamarosan szinte a teljes figyelmét lefoglalta. Lerítt róla, hogy legszívesebben rávetné magát az ételre, mégis türtőztette magát, s csak türelmesen csipegetett. Jó rég nem ehetett már, előző nap tán nem is volt idejük ilyesmire, a kórházi koszt pedig nem etette magát annyira, hogy akár egyszer is igazán jóllakhattak volna belőle. Frank is rendelt valamit magának, de ő csak piszkálgatta. Pedig eleinte ő is azt hitte, bír majd enni, de a gondolatai túlságosan lefoglalták.
Mégis mit kéne csinálnia? Még csak azt se tudta eldönteni, ha bármit megtehetne, akkor mit szeretne igazán! Hiszen Trinket olyan jó barát volt! Jól járnának egyáltalán azzal, ha a kanca igent mondana a közeledésre? Arról nem is beszélve, hogy ha ez mégse jön össze… nem, őt nem veszítheti el, mint barátot! Mégis… még egy ilyen kancát nem fog találni, akivel ennyire összeillenek. Tudna rá egyáltalán úgy gondolni? Hiszen olyan volt, mintha csak testvérek lettek volna! Mintha csak a bolond kishúga lenne… Egyszerűen olyan piszkosnak érezte már csak halványan is elképzelni magukat olyan helyzetben, mint amilyenben Swatterrel voltak az este.
Mennyit piszkálták egymást régen ilyesmivel! Mennyit aludtak egymás ágyában, szorosan összebújva! Milyen kellemes is volt, mégsem gondolt soha semmi olyanra… Pedig nem volt csúnya kanca… Nem, egyáltalán nem… Főleg mióta felnőtt… Ha nem ismerte volna… nem, képtelen volt elvonatkoztatni. Ő volt Trin, a legjobb barátja! Hogy is gondolhat egyáltalán ilyesmiket? Ha meg fölvetné neki, a legvalószínűbb, hogy még ki is nevetné. De ő is mennyit incselkedett, mennyit kacérkodott vele! Mindig ugratták egymást, ha ilyesmiről volt szó. Egyetlen másodperc nem telhetett el élcelődés és egymás piszkálása nélkül, ha csak felmerült a téma.
Most valahogy mégis megpróbálta más szemmel nézni ezeket a beszélgetéseket. Elszántan keresett, kutakodott bármilyen árulkodó apróság után, ami leleplezné a kanca érzéseit iránta. Vajon ő belegondolt valaha? Bele abba, hogy mi lenne, ha együtt élnék le az életüket? Talán a folyamatos viccelődésnek lehetett mögöttes értelme is? Előfordulhat, hogy valamelyik pajzán megjegyzését tényleg komolyan is gondolta? Miért ilyen nehéz ezt eldönteni?!
– Most magadnál vagy? – hallotta a halk, óvatos kérdést. Lassan bólintott. – Hozzá sem nyúltál az ételhez.
– Nincs kedvem enni.
Csupán aggódó pillantások feleltek.
– Ebben nem tudsz segíteni – folytatta. – Te nem tudod megmondani, hogy én hogy érzek valakivel kapcsolatban…
Swatter arcára először rémület ült ki, aztán hamar felváltotta a zavarodottság. Biztosan azt hitte, hogy Frank még mindig rajta mereng…
– Kiről van szó? – kérdezte vékony hangon.
– Nem hinném, hogy ismered – felelt halkan. – Trinketnek hívják, és csikókorom óta ő a legjobb barátom.
– Várjunk csak! – Swatter láthatóan megnyugodott, sőt, föllelkesült amiért nem őt érintette a dolog. – Az nem az az unikornis, aki a börtönben is mindig jött délelőttönként? Az a narancssárga?
– De – bólogatott. – Azt hiszem, szeretem… Vagyis nem. Biztos, hogy szeretem, csak nem tudom… érted… hogy úgy-e…
Azt hitte, Swatter hülyének fogja nézni. Hogy lehet bizonytalan abban, hogy szerelmes-e? Hiszen, ahogy mondják, azt érezni kell, ha megtalálta az igazit! Ő viszont csak abban volt biztos, hogy a kanca nagyon fontos neki. Tán a legfontosabb is a világon. De mégis mit szeretne a kapcsolatuktól… megéri-e a kockázatot…
– Értelek – felelt Swatter, s finoman a vállára helyezte a patáját. – Bizony, nem egyszerű, ha ilyen közeli barátról van szó. Egyetlen dolgot tudok csak javasolni. Mondd el neki! Mondd el, és ha ő is szeretné, próbáljátok meg! Tudom, tönkretehet egy életre egy barátságot, de hidd el, ha nem adsz neki esélyt, örök időkig bánni fogod! Lépj, amint lehet, és amíg csak lehet! Nem fog a végtelenségig várni rád.
– Nem is vártunk egymásra – jegyezte meg savanyúan Frank. – Ha jól tudom, neki is volt már pár csődör az életében. Eddig nem is igazán zavart… Te jó ég, azt se tudom, most van-e valakije!
– Akkor derítsd ki minél hamarabb!
– Nem is tudom… Ő inkább olyan, mintha a húgom lenne… A családom is jól ismeri, szinte be is fogadták már, ahogy az övé is engem.
– Annyival egyszerűbb! – tárta szét a patáit Swatter.
– Épp ellenkezőleg! – tiltakozott. – Egy ismeretlennel sokkal-sokkal könnyebb! Ő szinte mindent tud rólam. Nem tudnám meglepni semmivel. És… nem tudom, a rokonok mit szólnának hozzá…
– A legrosszabb kifogás, amit valaha hallottam – jegyezte meg a kanca. – Nem láttam őket sokat, de kizártnak tartom, hogy képesek lennének a boldogságod, boldogságotok útjába állni.
– De ha Trinket nem úgy gondol rám? Tudom milyen, ha visszautasítanak… és tőle egész biztos nem bírnám elviselni, még ha finoman teszi is.
– Sosem derül ki, ha nem beszélsz vele. És így hidd el, ahogy mondom: ha nem állsz oda elé, és mondod a szemébe, amit érzel, életed végéig bánni fogod! Ha igent mond, még mindig ott a lehetőség, hogy nem fog működni, és persze az is előfordulhat, hogy tényleg elutasít. De bármi is történik, az mindenképpen jobb, mintha bizonytalanságban maradnál, míg végül az idő dönt helyetted. Ellened. Ha meg se próbálod, Frank, máris vesztettél!
Elfordult. Igen, pontosan ettől tartott. Több lehetőség is van, de szinte mindegyik rosszul végződik. Egyedül egy maradt csak olyan kimenetel, amivel igazán elégedett lett volna, de abban is bizonytalan volt. Még az is előfordulhat, hogy Trinket igent mond, és csak utána derül ki, hogy ő mégse tud úgy tekinteni a kancára. Ó, miért is nem láthat bele a fejébe! Csak annyit tudna, érdemes-e egyáltalán megkérdeznie, vagy inkább behúzott farokkal somfordáljon el, és felejtse el, hogy valaha is ilyesmi fordult meg a fejében!
– Hadd segítsek! – Swatter két patára fogta a lábát, s mélyen a szemébe nézett. – Kérlek, engedd, hogy segítsek, amiben csak tudok!
– Biztos jó ötlet? Úgy értem, a tegnapi…
– Tudom, a tegnap este nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna. De te olyan boldoggá tettél engem! És ezt mindenképpen szeretném neked meghálálni!
Erre már Frank is elmosolyodott, és átölelte a kancát. Ahogy azonban átnézett a válla fölött, látta, amint az étteremben ülők közül többen is őket bámulták, s most megpróbáltak úgy tenni, mintha hirtelen roppant mód lefoglalta volna őket az evés. Valóban, ha csak most figyeltek fel a beszélgetésükre, akkor ez elég furán hangozhatott…
– Inkább mégis máshol beszéljük ezt meg, jó? – suttogta Swatter fülébe. – Fizetek, és menjünk vissza hozzám!
– Akkor megengeded? – kérdezte halkan a társa.
– Természetesen! És köszönöm, amiért így kiállsz mellettem!
– Ugyan! Ez igazán semmiség! Viszont mondok valamit, Frank! Az a kanca nem tudja, mit veszít, ha képes lemondani rólad!
* * *
Már nem volt visszaút. Megpróbálhatott volna elfutni, ám nem sok értelme lett volna. És nem is lett volna tisztességes senkivel szemben sem. Önmagának hazudhatott. Trinketnek nem is kellett tudnia semmiről. De már Swattert is bevonta. És a kanca nagyon is komolyan vette a küldetését. Majd' a fél napot azzal töltötte, hogy őt csinosítgatta erre a különleges alkalomra, s láthatóan élvezte is a dolgot.
Alapos is volt, azt meg kell hagyni! Csinált neki forró fürdőt, utána kifésülte a szőrét, s a frizuráját is rendbe rakta. Majdnem túlzásba is esett, mert be akarta zselézni a sörényét, hogy „legyen valami tartása”, de Frank ebbe már nem volt hajlandó belemenni. Viszont cserébe fölvette azt az öltönyét, amit a kanca javasolt neki. Sőt, bár eredetileg nem merte volna megtenni, vett egy elegáns virágcsokrot is Swatter ajánlatára. Mondjuk ez tényleg elég más volt, mint amivel legutóbb próbálkozott, és igaz, ezt nem is viccnek szánta. Viszont cserébe, amiért a szándékai ezúttal komolyak voltak, képtelen volt megnyugodni. Most nem kereste volna a feltűnést, sőt, a legszívesebben elbújt volna a kíváncsi pillantások elől, míg Trinket lakosztálya felé igyekezett. Márpedig a palotaőrségből elég sokan ismerték, akár Celestia Hercegnő, akár Luna Hercegnő alá tartoztak. Így hát, még ha nem is adtak hangot meglepettségüknek, amiért így látták őt, akkor is folyamatosan magán érezte a vizslató szemeket, amikor épp néptelenebb folyosókon lépdelt.
Azt is csupán pillanatnyi megkönnyebbülésként érezte, amikor elérte legkedvesebb barátja szobáját. Itt áll hát a nagy döntés előtt… Igaz, még korán volt, Trinket nem érhetett még haza… De ha elhatározza magát, és lenyomja a kilincset, akkor már nem fog meghátrálni, történjék bármi!
Megemelte a patáját. Most vette csak észre, hogy remeg. Félt. Pedig csak a barátjával készült találkozni. Nem valami nagy hatalmú urasággal. Nem a legfélelmetesebb ellenségével. Persze… tudta miért… Ő sokat jelentett neki. Az ő véleménye számított. Tőle még egy szemrehányó pillantás is jobban megérintette volna, mint ha egy idegen király mondott volna fölötte ítéletet. Jobban félt, mint bármelyik küldetésen, ahol az élete forgott kockán. Még ha ez másmilyen jellegű érzés is volt, mégis jobban hatalmába kerítette, mint bármi más.
Erőt vett magán, és a kilincsre helyezte a patáját. A varázserejét kiterjesztette a csokor lebegtetésén túlra, s a kulcslyukra koncentrált. Neki bármikor szabad bejárása volt ide, s az ajtót védő bűbáj nyomban utat is engedett neki. A kilincs könnyedén lesüllyedt a patája alatt, s a szoba kitárult előtte. Azonnal kellemes, lágy virágillat töltötte meg az orrát. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, lehunyta a szemét, és elmerült a finom aromában. Hogy is kételkedhetett benne? Hogy hihette egy pillanatig is azt, hogy nem ő az, akire úgy vágyik? Trinket…
Kinyitotta a szemét. Fényt gyújtott a szarvával, s megkereste a villanyt. Fölkattintotta a kapcsolót, úgy nézett körbe a tágas, mégis túlzsúfolt szobában. Pont, mint a régi, szép időkben… Trinket mindig is ezt a sajátos „rendet” tartotta fent maga körül. Semmit nem hagyott elöl, a polcai, ládái és minden tárolásra alkalmas bútorzata tele volt a cuccaival, de olyannyira, hogy póni legyen a patáján, aki rajta kívül képes eligazodni közöttük. Ő bezzeg bármit meg tudott találni még akkor is, ha nem használt hozzá varázslatot. Mindig is csodálta ezért, és persze a végtelen türelméért, amivel a kütyüjeinek – valamint némiképp kisebb mértékben pónitársainak – adózott. Milyen remek kanca is ő! Miért is nem tűnt fel ez eddig igazán?
Letette a csokrot az ágyra. Most egész más szemmel, néma áhítattal figyelte Trinket minden apró holmiját. Eddig sosem szánt rájuk időt, mindig csak a gazdájukkal foglalkozott. Eljátszották, elbeszélgették, elidétlenkedték az időt. Na, nem mintha az elvesztegetett idő lett volna. Nem. Egyetlen másodperc sem. Hiszen együtt voltak. Olyan jó volt vele mindig… Akkor is, ha piszkálták egymást. Akkor is, ha néha összevesztek. Igaz, kibékülni mindig jobb volt…
Odalépett az egyik polchoz, és leemelt egy szerkentyűt. Pici, négylábú fém valami volt, éppen elfért a patájában. Látott már ehhez hasonlót, de ezt még egészen biztos nem. Ez a kanca mindig tudott újakat kitalálni! Ötletekből egyszerűen nem tudott kifogyni! Bár neki lenne valami halvány sejtése, mire is használja ezeket a kis vackokat! Legalább felvághatna vele… nem is… megmutathatná, milyen fontos is neki, és hogy őt is érdekli a hobbija. Hobbija! Az egyetlen szenvedélye, az életcélja! Szent Celestia, csak nehogy valami ilyesmi kicsússzon a száján! Ez egészen úgy hangozna, mintha nem is ismerné!
Inkább mégis visszatette a szerkezetet a polcra. Biztos jó pont lenne Trinketnél, ha rájönne, hogyan működik, de magát ismerve, amilyen négyballábas volt, még képes lett volna eltörni a nagy igyekezetében. Azzal viszont egészen biztos magára haragította volna a kancát – az egyedüli eset volt, amiben Trinket nem ismerte a tréfát, ha tönkreteszik a munkáját. Ezt pedig semmiképp sem merte megkockáztatni. Most mindennek tökéletesnek kell lennie!
A fürdőszoba felé vette az irányt, és gyorsan leellenőrizte a sörényét. Swatter tényleg hihetetlenül jól megcsinálta. Kicsit talán túl jól is! Frank rémülten pillantott körbe, aztán gyorsan magához lebegtetett egy fésűt, és óvatos mozdulatokkal kissé összekócolta a sörényét. Elegáns, vagy sem, ha ilyen szörnyen rendezetten áll Trinket elé, a kanca percekig nem fog levegőt kapni a röhögéstől… Mondjuk ennek még így is megvan a lehetősége… Na sebaj, legalább lélegeztetheti szájon át!
Te jó ég! A fésű mozdulatlanná dermedt a levegőben. Mi van ha csókolózni is fognak?! Bár úgy lenne… vagyis… erre nem biztos, hogy föl van készülve! Csókolózni nem nehéz. De úgy csókolózni, hogy abba minden érzését beleadja, hogy igazán éreztesse vele, mennyire szereti, hogy még a lábai is beleremegjenek… Frank… hogy gondolhatsz ilyeneket?!
Újra a tükörbe nézett. Fenébe is, teljesen összekócolta magát! Vagyis… fenébe, nem lehet megtalálni az egyensúlyt! Mi van vele? Nem igaz, hogy ennyire nem bírja magát összeszedni! Komolyan rosszabb, mint mikor először került közel egy kancához! Pedig akkor is mit összeidétlenkedett! De még az is összejött! Szinte mindig összejött! Pont Trinkettel lenne gondja? De… ő annyira más, és… őt meg is akarja tartani!
– Elég volt! – szólt rá dühösen saját tükörképére.
Csak nyugodtan… Van még idő…
Otthagyta a fürdőszobát. Belátta, hogy reménytelen. Akármit is csinál magával, semmiképp sem lesz elégedett az eredménnyel. Elkezdett fel-alá járkálni. Nézelődött, hátha talál valamit, amivel biztonságosan lefoglalhatja magát, amíg a kanca megérkezik, és tán az ő figyelmét is eltereli a félelméről. Viszont akárhogy igyekezett, egyre gyakrabban azon kapta magát, hogy újra és újra az ággyal szemez. Ej, de jó lenne összegyűrni a lepedőt Trinkettel! És ezúttal végre nem játékból… Elvörösödött a gondolatra… már megint…
A késztetésnek mégse tudott ellenállni, hogy oda ne feküdjön. Nagyot sóhajtva elnyújtózott azon a térfélen, ahol a kanca szokott aludni. Milyen nagy ágya volt! Vajon… vajon hányan jártak előtte nála? Csődörök… Olyanok, akiket közelebb engedett magához, mint őt valaha…
Már megint! Már megint csupa olyan gondolat, ami csak még jobban elveszi az önbizalmát! Még jobban elnyújtózott, hasra fordult, és belenyomta az arcát a kanca puha, édes illatú párnájába. Jó erősen magához szorította, mintha ezáltal Trinketet is megölelhette volna. A lábával valami kicsi, kemény tárgyat tapintott. Meglepetten nyitotta ki a szemét. Hát ez mi lehet?
Föltámaszkodott, és kiterítette a párnát. Újra megkereste a különös tárgyat s addig bökdöste, míg sikerült elmozdítania a béléstől. Megpróbálta úgy löködni, hogy kihúzhassa a huzat alól, s közben megállapította, hogy az apró, kemény valami méretben körülbelül a patájának a fele lehet. Most már tényleg alig bírt a kíváncsiságával, de nem mert varázslatot használni, nehogy véletlenül kiszakítsa az anyagot, így hát rendületlenül próbálkozott tovább.
Végül egy kis résen sikerült is kijátszania, s ahogy a patájába vette a fémet, meglepetten konstatálta, hogy egy kulcs az. Milyen különös! Nem rémlett, hogy Trinketet valaha is látta volna kulcsot használni bármihez. Ő sokkal jobban bízott a varázslatokban. Ha bármikor valakit is be akart engedni egy általa lezárt helyre, akkor vagy megtanította a zárbűbájára, vagy ő maga nyitott ajtót. Miért tarthatott akkor magánál mégis ilyesmit?
Kíváncsian körbepillantott, hátha megtalálja a kulcshoz tartozó zárat is. A pár beépített szekrény közül egyik sem tűnt olyannak, mint amihez illett volna. Sőt, alaposabban megfigyelve a kulcs nem is tartozhatott a szobához. Az egész stílusa, a formája, a kialakítása egyszerűen nem passzolt hozzá. Túl… egyedi volt hozzá. Nem volt ugyan agyondíszítve, de kimondottan szép volt, s karcolások sem éktelenkedtek rajta, így hát valószínűleg nem is mindennapos használatra volt szánva. Sokkal inkább…
Talán valami titkot rejthetett! És ezt az is alátámasztani látszott, hogy Trinket ilyen közel dugta el magához a kulcsot! Vajon mi lehet az, amiről eddig neki sem beszélt? Hiszen jóformán mindent kitárgyaltak egymással, bármilyen bizalmas, vagy épp bagatell dologról is volt szó! Frank egészen izgalomba is jött. Nem szeretett, és nem is szokott más holmijai között matatni, főleg nem engedély nélkül, de ezúttal egyszerűen muszáj volt kivételt tennie! Újult lendülettel böngészte végig a kanca polcait, majd miután nem talált semmi olyasmit, ami a rejtély megoldásával kecsegtetett volna, kénytelen volt továbblépni. Így hát szépen sorjában kinyitogatta Trinket szekrényeit – nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy fölpróbálja az egyik tollas kalapját, és megszemlélje magát a tükörben –, aztán még az ágya alá is bekukkantott. A szarvát is használnia kellett, hogy rendesen beláthasson a szűk, sötét résbe, de amint megpillantotta a csinos kis fadobozkát, nyomban földerült az arca.
Ez lenne hát az? Izgatottan, mégis végtelenül óvatosan nyúlt a lapos ládáért, s lassan kihúzta maga elé. Gyorsan összevetette a kulcsot és a zárat, s nyomban megállapította, hogy valóban passzolhatnak egymásba. Picit tétovázott még, de aztán úgy döntött, ha már idáig eljutott, nem fog megállni. Bármit is takargat előle a barátja, nem fogja érte megvetni, nem fogja kinevetni, és legfőképpen nem árulja el senkinek.
Vett egy mély levegőt, aztán halk kattanással kinyitotta a dobozkát. Egy pillanatra csalódottság fogta el, mivel az első, amit meglátott, pusztán egy kupac egymásra hányt papír volt. Talán csak a hivatalos iratait tartotta ennyire elzárva… Sosem szerette a papírmunkát, nem lett volna túl meglepő, ha ennyire elrejti maga elől is, hogy véletlenül se akadhasson beléjük, amikor épp nem volt rájuk szüksége. Ettől függetlenül azért megemelte a legfölső lapot, s a fénynek fordította, hogy kiböngészhesse. Meglepetésére azonban nem hivatalos papír volt, hanem egy fotó, tele ismerős arcokkal. Beállított kép volt, emlékezett is az alkalomra. Unokatesókhoz utaztak Trottinghambe tíz… nem is… te jó ég, már tizenöt éve! Milyen kis csikók is voltak még akkor! És már akkor is együtt mentek mindenhova! Ment az egész család, hát jött velük Trinket is. Nem volt hát különleges vagy kirívó eset, pusztán egy kellemes emlék. Kicsit el is merült benne, de aztán a kíváncsisága újra a doboz felé irányította.
A szarva segítségével kilebegtetett egy jó adag fényképet, s szépen sorra vette mindet. Szinte kivétel nélkül látta már korábban is őket, s nem véletlenül. Az összes készítésénél jelen volt, sőt, a fotók közötti összefüggést is hamar megtalálta ebből következően. Ő szerepelt ugyanis mindegyiken, Trinket társaságában, egész fiatal koruktól a közelmúltig. Itt volt az iskolás ballagásuk is, amikor a sorba állított mosolygó csikók között egyedül ők ketten vágtak erőlködő képet, mivel egész az utolsó pillanatig folyamatosan röhögtették egymást, s nem tudtak időben normális ábrázatot ölteni… Na, meg itt volt ez a másik, amikor a nyugati parton nyaraltak a tenger mellett! Kint voltak a tűző napon egész végig, a képen pedig Trinket éppen a nyakába ugrott, mikor a homokon hasalt, hogy „legyen egy ilyen laza nyári hátulról-ölelkezős kép is”. A kancának akkoriban mániája volt, hogy mindenhova fényképezőgéppel járt, és amit csak lehetett, megörökített. Ez a kép is egész aranyosra sikerült, bár Frank még emlékezett rá, hogy utána rettenetesen leordította a kancát, mivel le volt égve a háta, s a váratlan mozdulat igencsak fájdalmasra sikeredett.
Somolyogva lapozott tovább. Ó, igen, erre is emlékezett! Hiszen ez nem is volt olyan rég! A fotón sziklás terepen ácsorogtak, s mindketten éjjeliőr egyenruhát viseltek, a szarvuknak kialakított réssel ellátott gömbölyű harci sisakkal a fejükön. Akkor még kis újoncok voltak Moss Ranger és Stormcloud alatt. Ez volt a legelső bevetésük, mi több, a beavatásuk! Egyszerű volt a felállás: öt öreg róka, öt zöldfülű, meg egy sárkány. Aki patán maradt, és tudott valami értékelhetőt produkálni, azt vették be a Különleges Egységbe. Izgatottan, de többé-kevésbé magabiztosan álltak a rájuk váró feladathoz, s ez az arcukon is tükröződött. Mintha csak előre tudták volna, mennyire jól fog sikerülni, és a „két öregúr” őket fogja kiválasztani a jelöltek közül!
Lassacskán a végére ért a képeknek, pedig nem bánta volna, ha még folytatódik. Olyan kellemes volt megmártózni a múltban! Félretette a papírokat, s újra a láda felé fordult. Most már látta, hogy mást is rejt még a mély. Kivett a padlóra pár enyhén rozsdamarta csavart és fogaskereket, aztán kiszemelt magának egy újabb célpontot. Kis fém-bigyó volt az is, hasonló Trinket „kis kedvenceihez”, mégis kicsit más. Mintha már eleve félresikerült volna… Ez lehetett talán az első próbálkozása?
Nem! Frank érezte, hogy elönti a víz, mikor rádöbbent, mit tart a patájában. Hiszen… ezt nem a kanca csinálta, hanem ő! Mindig figyelte Trinketet, ha együtt voltak, ő pedig „az izéit bizgerálta”, ahogy akkoriban mondogatta neki, hogy idegesítse. Sosem tudta megérteni, mit bír ezen ennyire élvezni. Trinket pedig állította, hogy ő bármit meg bír szerelni. Frank meg szaván akarta fogni. Amikor a barátja nem figyelt, sunyiban a gépészeti könyveit bújta, s hamarosan előállt egy, az övéihez hasonlónak látszó mechanikus bigyulával. Természetesen az ő tehetségtelenségének szörnyszülötte nyomába sem érhetett Trinket fém-jószágainak, viszont így legalább gonosz vigyorral az orra alá dughatta, hogy na ebből próbáljon meg valami működőképeset csinálni. Cseppet sem meglepő módon nem sikerült neki, hiába maradt fent aznap egész éjszaka. Frank pedig álmából fölébredve is vigyorogva nézte a kanca szobájának ablakából kiszűrődő fényt. Másnap reggel pedig, amikor Trinket vöröslő szemekkel és üres patákkal előbotorkált, kegyelemdöfésként föltette neki ártatlan pillantással a kérdést, hogy ugyan mire jutott.
– Kihajítottam azt a szart a fenébe… – felelt Trinket mogorván, és utána pár napig nem is volt hajlandó szóba állni vele.
És mégis megtartotta volna? Vajon miért? Pedig akkor szörnyen haragudott rá. Azóta is mindig elszégyellte magát, hogy ilyen gonosz volt a kancával, hogy megoldhatatlan feladat elé állította, ezzel ejtve csorbát a büszkeségén. Talán pont ezért rejtette el mégis? Hogy emlékezzen a vereségére? Vagy csak még mindig hajtotta a makacssága, és továbbra is meg akarta szerelni azt a vackot? Jaj, ne haragudj, Trin!
Gyorsan vissza is rakta a fémet, nehogy a bűntudata túlságosan eluralkodhasson rajta. Észrevett viszont egy különös, nagyjából patányi méretű lapos korongot, de aztán amint megemelte, nyomban félre is tette, mivel alatta fölfedezett még két fényképet. Elmosolyodott, ahogy fölidézte a hozzájuk kapcsolódó emléket. Igen, nevezetes este volt az is. Nem sokkal Luna Hercegnő visszatérése után zajlott le az Úrnő tiszteletére rendezett hadgyakorlat s az utána következő bál Thunderin' Highs-ban, az Éjjeliőrség főhadiszállásán. Alaposan fölkészültek rá, a gyakorlaton mindenki igyekezett a legtöbbet kihozni magából, az estélyre pedig csődörök és kancák egyaránt a legszebb ruháikat vették fel. Úgy bizony, még ő is hajlandó volt belebújni abba az öltönyébe, ami most is rajta volt. És mondjuk a képen egész jól is nézett ki. Az egyiken kihúzta magát és komoly arcot vágott, ami kivételesen sikerült is, így egész úripónisan festett a fotón. A másikon viszont a kép készítőjének – azaz Trinketnek – a kérésére kicsit kigombolta a felsőjét és félig kiegyenesítette a gallérját, s igazi nagymenőhöz méltó vagány mosolyt villantott meg felé.
Milyen érdekes, ez a kép mintha kicsit gyűröttebb lett volna a többinél… Olyan, mintha vagy valami összenyomta volna, vagy gyakrabban lett volna kivéve a többi közül… Most jutott csak eszébe, hogy neki is volt ilyen képe Trinketről! A kicsinyített másolatát mindenhova magával is hordta. Elő is vette, és gyorsan megnézte. Neki csak ez a „vadabbik” kép volt meg, a komoly az valahol ott lógott egy képkeretben a falon otthon, Manehattanben. Milyen csinos is volt a narancssárga kanca abban az ezüstös csillámmal díszített hosszú, fekete ruhában! És milyen… milyen kacéran nézett rá! Hogy nem tűnt föl ez eddig neki?! Hiszen mintha csak arra várt volna, hogy rávesse magát!
– Ugye te is szeretsz engem, Trin? – kérdezte a kis fotót, s gyengéden végigsimította a szélét.
Paták kopogása ütötte meg a fülét. Eddig is elmentek már páran a lakosztály előtt, de erről azonnal megérezte, hogy ez más, mint a többi volt. Az órára pillantott, s döbbenten konstatálta, mennyire elrepült az idő. Ez bizony egészen biztos a szoba lakója! A fenébe is, túl hamar fog ideérni!
Frank gyorsan visszarakott mindent a kanca dobozkájába, aztán izgatott sietségétől reszkető patával bezárta, s visszalökte az ágy alá. A kulcsot is visszacsúsztatta a párnahuzatba, és igyekezett minél mélyebbre lökdösni bele, de addigra már a léptek zaja egészen közel ért. Gyorsan lebukott hát, s varázslattal eloltotta a villanyt. Elkúszott az ágy végéig, hogy kileshessen mögüle, de abban a pillanatban már nyílt is az ajtó, s felbukkant benne a kanca sziluettje. Frank elmosolyodott, ám a kanca nem mozdult, csak a fülét billegtette leheletnyit ide-oda, majd a szarva halványan felizzott.
Halk zümmögés hallatszott, ami aztán ugyanolyan erős kattogással egészült ki. Egy pillanattal később szerte a polcokon apró, de vészjósló fényecskék gyulladtak.
– Én vagyok az, Trin! – kiáltotta el magát Frank, amint észbe kapott. A kanca valószínűleg a másodperc törtrésze alatt rájött, hogy valaki van a szobájában, neki meg nem volt sok kedve megkockáztatni, hogy Trinket biztonsági megfontolásból látatlanban ráuszítsa minden gépezetét.
Világosság gyulladt, mire Frank óvatosan kiemelkedett a takarásból. Villantott egy zavart mosolyt a kanca felé, de az csak a fejét csóválta.
– Olyan hülye vagy, tudod? – méltatlankodott Trinket. – A frászt hoztad rám!
– Azért egy picit örülsz nekem? – kérdezte halkan a csődör.
Trinket nagyot sóhajtott, és szóra nyitotta a száját, de aztán a pillantása az ágyra esett.
– Hát az meg mi a szent széna? – bökött a csokorra.
– Neked hoztam! – felelt kissé elpirulva Frank. Varázslattal megemelte a virágokat, s lassan Trinket felé lebegtette őket. – Azért, hogy… hogy megköszönjem, hogy vagy nekem!
A kanca felváltva hol a csokorra, hol a csődörre nézett, de nem vette át az ajándékot, sőt, még a száját is elhúzta, fájdalmas tüskéket döfve ezzel Frank lelkébe.
– Na, de pont virággal? – kérdezte savanyúan, mire Frank arcáról leolvadt az erőltetett mosoly.
– Kérlek szépen, fogadd el! – nézett rá esdeklően a csődör.
Trinket újfent gyanakodva végigmérte, aztán halk sóhajjal elővarázsolt egy vázát a semmiből, s belecsúsztatta a csokrot, majd ismét Frank felé fordult.
– Gondolom nem maradsz soká – jegyezte meg.
– Zavarok? – húzta be a nyakát a csődör.
– Csak nem akarlak feltartani. Menj csak nyugodtan, nehogy lekésd a randidat!
– Miből gondolod, hogy randim lesz? – kérdezte meglepetten.
– Sok mindent szoktál csinálni poénból, de a kiöltözés nem tartozik ezek közé – felelt árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában Trinket. – Le se tagadhatnád, hogy kanca van a dologban. Menj csak nyugodtan, miattam ne várasd! Ráérünk majd még beszélgetni…
Frank nagyot sóhajtott. Megkerülte az ágyat, s odalépett a barátja elé. Trinket viszont kissé elfordította a fejét.
– Valóban egy kancáról van szó – mondta neki halkan.
Trinket fölnézett, s halványan elmosolyodott, aztán picit közelebb hajolva beleszaglászott a levegőbe.
– És ezúttal elég komoly is, igaz?
– Szeretném ha az lenne.
– Akkor hát sok szerencsét! – lehelte Trinket.
Megpróbálta megveregetni Frank vállát, de a csődör elkapta a mozdulat közben, s szorosan magához ölelte. Trinket bizonytalankodott egy kicsit, aztán viszonozta a mozdulatot, de kisvártatva már igyekezett finoman eltolni magától.
– Menj, na, ne várasd meg! – suttogta a csődör fülébe, az azonban még mindig nem engedte el. – Hallod?!
– Azt hiszem, várt már rám így is épp eleget – felelt ugyanolyan halkan Frank. – Ne haragudj, Trin!
A kanca most már erővel húzta el tőle a fejét, hogy a szemébe nézhessen. A tekintetében csupán hitetlenkedés tükröződött.
– Kimondom, jó? – kérdezte a csődör, aztán összeszorította a fogát, úgy erőlködött, hogy úrrá legyen saját magán. – Te vagy az a kanca, Trin! Szeretlek!
Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
Page updated
Google Sites
Report abuse