22. fejezet

A tervek szerint

Ügyelt rá, nehogy látsszon rajta az izgalma, pedig valójában majd' kiugrott a bőréből. Amire most készültek, még nem a főattrakció volt, mégis olyasmi, amire póniemlékezet óta nem volt példa. Egy újabb hatalmas mérföldkő a két nemzet egymás közti kapcsolatának egyengetésében, amiben ő is fontos szerepet játszott, most pedig kissé bugyután érezte magát, amiért a nagy pillanatban csak ott állt, és tehetetlenül nézett ki a fejéből. Földipóniként persze a varázslatban nem tudott részt venni, és még ha unikornis lett is volna, a lidércek akkor sem engednék neki. De ez mit sem változtatott a tényen, hogy jól esett volna, ha ténylegesen kiveheti a részét már az előkészületekből is bármi többel annál, mint hogy oldalt álldogált.

Mindenki a helyén volt, de az idézőkörön egyelőre semmiféle változás nem látszott. A lidércek javarészt lehunyt szemmel zümmögtek – állítólag segítve a másik oldalnak ráhangolódni az éteri tér megfelelő frekvenciáira, vagy valami ilyesmi –, Selenis pedig bámulatos ügyességgel, némán egyensúlyozott a patáján két hosszúkás, egymásra állított ezüstrudacskát. Pulsar ezúttal sajnos nem volt jelen, és nem is vett részt a rituálén elvégzendő utolsó simítások felügyeletében, hanem rápihent a nagy megmérettetésre. A napokban a közös vacsoráik is érezhetően feszültebb hangulatban teltek, noha a csődör egyetlen egyszer sem mondta le őket.

A fáklyák lángja belobogott, pedig nem érződött fuvallat. Selenis feldobta az egyik ezüstrudacskát, aztán a szájával a levegőben elkapta, pár émelyítő reccsenéssel szétharapta, és lenyelte. Az idézőkör pentagrammjának a csúcsai halvány, lilás fényben felizzottak.

– Keresd az utat! – sziszegte Selenis a lidércek nyelvén. – Keresd az utat az árnyakon át! Üres Árnyak Lovagja, halld meg a hangunk! Keresd az utat, vezessen a sötétség! Vágtaszegből a Fő Városba, keresd az utat! Hagyd, hogy vezessenek az árnyak!

És csak mondta és mondta tovább az ehhez hasonlókat, az idézőkört behálózó vonalak pedig egymás után, szép fokozatosan telítődtek a fénnyel. Napvirág nem tudta megállapítani, abnormálisan hosszúra nyúlt-e a procedúra, de hogy így érezte, az biztos. A megfelelő szaktudás nélkül azzal sem volt tisztában, igazából félresikerülhet-e egy teleportvarázslat, és ha igen, annak milyen következményei lehetnek. Bizonyára feleslegesen aggódott csupán, ám ez nem jelentette, hogy tudott volna ellene bármit is tenni. Csupán állt, és nézett.

A körből apró, fekete golyók lebegtek elő, és álltak össze nagyobbakká, majd az így keletkezett gömbök egyre gyorsuló táncba kezdtek egy láthatatlan középpont körül. Lassacskán egy sötét, átlátszatlan portál formálódott meg a szemük előtt. A rúnák és jelek pedig hirtelen megváltoztatták a színüket… vérvörösre.

– Engedd át! – zárta le könnyeden a kis mantráját Selenis, mielőtt még Napvirág túlságosan belelovalhatta volna magát az aggályaiba.

Az idézőkör visszanyerte az eredeti színét, a sötéten ásító lyukból pedig egy ismerős unikornis lépett elő. Starlight Glimmer egyből vissza is nézett a sajátos portálra, s a patájával megtámasztva az állát figyelte, amint bezáródik mögötte.

– Végül is működött…– vont vállat végül, majd újra a fogadóbizottsága felé fordult, és elmosolyodott. – Á, Sunflower! Jó téged újra látni!

– Téged is, Starlight! – viszonozta a gesztust Napvirág.

– És te volnál Selenis, ha nem tévedek! – nézett szembe az unikornis a ravaszkásan somolygó lidérccel. – Starlight Glimmer; örvendek a szerencsének!

– Részemről a megtiszteltetés – hajolt meg mélyen Selenis, és meglepő módon semmilyen további megjegyzést nem is tett.

Furcsa volt látni a lidérc viselkedésének megváltozását az elmúlt hetekben. A társai szótlan, mindig kissé gyanakvó hozzáállásával szemben Hamis Hold a legelső pillanattól kezdve már-már kényelmetlen érdeklődéssel, és enyhén természetellenes nyájassággal fogadta őt. Ahogy nézett rá, sőt, néha amiket mondott is, Napvirágnak még az is megfordult a fejében, hogy mint kanca, jön be neki – és abszolút nem volt elragadtatva a gondolattól. Utóbb viszont Selenis érezhetően kezdte elhagyni az inkább kényelmetlen, erotikusba hajló felhangot a beszélgetéseikből, és úgy általánosságban véve inkább tűnt úgy, immár ténylegesen oda is figyel a mondandójára. Mintha… elkezdte volna őt komolyan venni, míg korábban mintha csupán egy szórakoztató tereptárgynak nézte volna.

Ami azt illeti, ezen a téren egész sok lidérc érezhetően másképp viszonyult hozzá, mióta a Remény Ősszellemének visszahozásának kapcsán konkrét egyeztetni valókkal fordult hozzájuk, illetve fordultak ők hozzá. Bár továbbra is kifejezetten tárgyilagosak maradtak vele szemben, ahogy azt tapasztalták, hogy ő is képes fölvenni ezt a lényegre törő stílust, egyre kevesebb feszélyezettséget érzett a részükről. Legutóbb még Utolsó Szikra arcán is valami elismerés-félét látott megcsillanni, amikor egyetlen mondatban összefoglalta neki a mondandóját, ami ráadásul csupa jó hír volt. Igaz, kitavaszodott, mire idáig eljutottak – nem mintha a föld alatt ebből sokat lehetett volna érzékelni –, de legalább sikerült.

– Igazán nem akarok udvariatlan lenni, de kezdhetnénk azzal, hogy ránézek a varázslatra? – tért egyből a lényegre Starlight, bizonyára Luna Hercegnő teljes mértékben helytálló javaslatára. – A Hercegnők még a mai nap folyamán várnak egy előzetes kockázatelemzést, és amíg nem láttam, azt se tudom felmérni, ez mennyi időbe telhet.

– Természetesen – bólintott Napvirág. – Mi is ezzel számoltunk. De azért remélem, van kedved egy kis városnézéshez is! Még egy póninak sem volt lehetőségem megmutogatni a helyet.

– Mindenképp fog maradni rá idő – mosolyodott el megnyugtatóan az unikornis. – Azok alapján, amiket Luna mondott, napokig eltarthat az egész procedúra. Na meg ha azt a legutóbbi rituálét vesszük, az is elég impresszíven szövevényes volt. Már csak ezért is szeretnék mihamarabb nekilátni, hogy legalább fel tudjam becsülni, mégis mennyi és milyen munka vár rám. Ha már egyszer ránéztem, fejben akkor is tudom boncolgatni a problémát, ha közben mást csinálok.

– Rég találkoztam már varázshasználó pónikkal! – állapította meg vidáman Selenis, ravaszkás mosollyal Starlight szarva felé bökve. – Alig várom, hogy láthassam, mikre vagy képes azzal ott!

Ha más nem, ez a kis megjegyzés meggyőzte Napvirágot, hogy nem a lidérc változott meg, hanem a hozzá való viszonya. Úgy tűnik, a megérzései nem csaltak, és Selenis tényleg máshogy nézett már rá, mint eleinte… és ahogy a kanca arcát elnézte, nem is kívánta vissza azokat az időket, amikor még őt méregette úgy, mint egy felajzott csődör. Arra azért kíváncsi lett volna, ha Starlight is hónapokat töltött volna el a Fagyott Városokban, vajon őrá is másképp tekintene-e…

Mindazonáltal, mivel ellenvetés nem volt, Selenis kíséretével, és egy árnyék-karom-lift segítségével felutaztak a város tetejébe, és kezdetét vette Napvirág küldetésének legunalmasabb szakasza. Persze az ő jelenléte itt merőben szimbolikus volt csupán, mialatt Starlight izzó szarvval körbe-körbe járkált, néha váltva pár szót a velük tartó lidérccel, vagy saját magával azt a mágikus szakzsargont használva, amit Napvirág még az észak nyelvénél is kevésbé értett. Illetve a szavak maguk még mondtak neki valamit, de hogy mi lehet ténylegesen mögöttük, vagy hogy a fenébe tudnak olyasmikről ennyit magyarázni, amiből ő se nem látott, se nem érzett semmit, az mindig is homályban fog maradni a számára. Nem irigyelte érte az unikornisokat, épp elég kijutott neki a földipóni boszorkánykodásból is, de a nagyon ritkán előforduló, ehhez hasonló esetekben mégis úgy érezte, egy egész világ van valahol „odakint”, amiből ő teljesen kimarad. Ha más nem is, legalább az jól esett volna, ha minimális mértékben hozzá tud szólni, a segítségükre tud lenni.

Ez azonban nem következett be, míg Starlight nem végzett a vizsgálatával, és megtörölve az izzadt homlokát újra szembe nem fordult vele. Akkor is csak annyit beszéltek meg, hogy az unikornis egyelőre mindent rendben talált, viszont nem meglepő módon pihenőt tartana, illetve lassan harapni is szeretne már valamit. Valóban éppen ideje volt, és Napvirág is kezdett már kissé aggódni, hogy le fogja késni a Pulsarral való elmaradhatatlan közös vacsorát. A különleges körülményekre való tekintettel persze érthető lett volna a dolog, erről a csődör előre biztosította is, ugyanakkor azt is előre felajánlotta, hogy Starlightot is szívesen látná az asztalánál.

Így viszont teljesen időben voltak, és minden probléma nélkül csatlakozhattak a Vész Bajnokához, sőt – mint kiderült –, még Selenis is velük tartott, duplájára duzzasztva ezzel a szokásos résztvevők számát. Napvirág pedig, bár eleinte örült, hogy végre más pónival is megoszthatja az élményeit, valahogy mégis hiányolta kissé a maga egyszerűségében meghitt közeget, ami a plusz társaság okán a korai időszakhoz hasonló, összehasonlítási alap birtokában már érezhetően hűvösebb, távolságtartó udvariassággal töltődött fel.

– Ha jól tudom, külön köszönettel tartozom neked, Starlight Glimmer – mondta ültében meghajolva kissé Pulsar, mikor a bemutatkozáson már túl voltak, de az ételt még nem hozták ki nekik. – Sunflower elmesélte, hogy te voltál az, aki segített lezárni a csomópontokat a káosz-szivárgásnál.

– Így igaz, de ez csak természetes – fogadta tétován a köszönetet az unikornis. – Figyelembe véve a szivárgás következményeit, biztos vagyok benne, bármelyik belevaló equestriai mágus ezt tette volna a helyemben. Azért örülök, hogy neked is segíthettem!

– Fölösleges szerénykedned – mosolygott rá Selenis a csődör mellől. – Ha kételkedtem volna a hozzáértésedben, vagy hogy tényleg te voltál az, aki a nagy káosz közepette kisegített minket, most látva téged munka közben meggyőződhettem volna az állításotok igazságáról. Egy valódi, természetes tehetség, és képzett, kifinomult varázshasználó vagy, ez nem kérdés!

– Nos, köszönöm – pirult el kissé Starlight. – Azt hiszem, mondhatom, jó tanáraim voltak.

– És nézd meg, tovább szerénykedik! – fordult oda vigyorogva Selenis Pulsarhoz.

– És mondd csak, mi a véleményed a rituálénkról? – kérdezte visszafogottabb mosollyal a csődör.

– Nos, eléggé… – kezdte az unikornis, aztán pár másodpercre a plafont fürkészve kereste a szavakat – …kreatív. Mit is mondhatnék? Rendkívül összetett, szóval le a kalappal! Igazi művészi munka. Kicsit… nehezen is átlátható, de működőképesnek tűnik. És amennyit láttam, elég hatékonynak is, vagy legalábbis se hurkot, se visszhangot nem tapasztaltam a vizsgálat során, és egyetlen szembeötlő kerülőút se volt közbeiktatva. Még szükségem van egy kis időre ahhoz a kijelentéshez, miszerint biztonságos is, de eddig a pillanatig a legapróbb hibát, vagy buktatót sem sikerült felfedeznem benne. Ha szabad kérdeznem, mégis mennyi időbe telt mindezt összerakni?

– Évekbe – felelte Pulsar. – És még sokkal tovább tartott volna, ha nem öt halhatatlannal számolunk. Illetve egy „hibára” máris felhívhatom a figyelmedet, mivel szándékosan lett közbeiktatva. A rituálé stabil varázslat létrehozására lett megírva, de maga a rituálé lényegében egyszer használható. Egyértelmű az útvonal, és nincs szükségünk az ismételhetőség biztosítására, mivel az még több időt és energiát igényelne, cserébe viszont balsiker esetén majdnem elölről kell kezdenünk.

– Megéri a kockázatot? – szólalt meg meglepetten Napvirág.

– Ezt előre sosem lehet tudni – felelte halvány mosollyal a szemébe nézve a csődör. – De ugyanilyen kockázatos tovább várakozni, hátha az alikornisaitok meggondolják magukat.

– Ennyire nem bíztok bennünk továbbra sem? – kérdezte ő kissé csalódottan.

– Az alikornisokkal szembeni kölcsönös bizalmatlanságunk nagyon mélyen gyökerezik, és ha birtokában lennél minden információnak, nem is találnád alaptalannak – mondta Pulsar, miután váltott egy futó pillantást Selenisszel. – Ha nem lépünk elég gyorsan, nem biztos, hogy a későbbiekben lesz rá lehetőségünk. Az óvatlanság nem olyan luxus, amit megengedhetnénk magunknak. – Tartott egy kis szünetet, aztán lidérc nyelven, halkan sziszegve hozzátette: – De ha ez megnyugtat, benned megbízom.

Ő csupán enyhén elpirulva, bizonytalanul bólintott. Ha jól is estek a lidércúr szavai, mégis úgy érezte, ezzel még mindig csak az első lépést sikerült megtennie. A cél nem az volt, hogy őt elfogadják, hanem hogy kapcsolatot építsen a két nemzet között. Tényleg ilyen nehéz lett volna ez, mint ahogy a Vész Bajnoka állította? Vagy ha most sikerrel járnak, azzal ilyen szinten is sikerül végre megalapozniuk némi bizalmat egymás iránt?

* * *

A nagy pillanat közeledtével Napvirágnak szinte semmi szabadideje nem maradt, amit igazából bánt is, meg nem is. Örült, hiszen azt csinálhatta, amiért jött, és hasznosabbnak érezte magát még annál is, mint amikor frissen megérkezett. Rengeteg olyan apró részletkérdést kellett letisztáznia és összehangolnia mindkét oldalról, amit korábban nem is feltételezett, hogy egyáltalán egyeztetést igényelhet. Viszont a sikerélmény, és az érzés, ahogy neki köszönhetően a kirakós darabjai egymás után végre a helyükre kerültek, megérte az áldozatokat. Mivel tudta, mindez hamarosan véget ér, csupán kicsit bántotta, hogy se festegetni nem bírt már esténként – bármennyire is igényét érezte a halmozódó frusztráció miatt –, se nem tudott időt szakítani a kis lidérc-társulatra, aminek mostanra gyakorlatilag a tiszteletbeli tagjává vált. Cserébe viszont immár napjában többször beszélt Swatterrel, mivel ő erre az időre állandó jelleggel a tükör mellett állomásozott, folyamatosan várva és továbbítva mindkét irányba a friss híreket, utasításokat, kéréseket.

És persze itt volt vele Starlight is, akit kísérhetett mindenhova, és megmutathatta neki az új életét. Az unikornis szemmel láthatóan korántsem érezte magát olyan kényelmesen a Fagyott Városokban, mint ő tette, bár azért becsületére legyen szólva, egy szóval sem panaszkodott, és a dolgát is tisztességesen elvégezte. Egyszer azért sétálás közben megkérdezte Napvirágtól, nem hiányoznak-e a póni barátai. Őt meg olyan váratlanul érte, hogy hirtelenjében nem is tudott rá mit mondani, csupán mosolygott, aztán végül úgy döntött, elengedi a füle mellett a kérdést. Persze, hogy hiányoztak… Hogy ne hiányoztak volna? Ugyanakkor ha túl sokat töprengett volna ilyesmiken, képtelen lett volna a feladatára koncentrálni. Márpedig amilyen közel jártak, nagyon a lelkére vette volna, ha bármi őrajta bukik el, főleg így, hogy immár mindkét féltől megkapott minden támogatást, amire szüksége volt.

A rituálé megkezdése előtti napon még abban a megtiszteltetésben is részesülhetett, hogy az Árnyék Tanács gyűlésén felkérték őt a tervek pontos ismertetésére a pónik és a lidércek oldaláról is. Nem volt rá felkészülve, mivel senki nem szólt neki előre, így a terem közepére kiállva eleinte csak rendszertelenül mekegett-makogott, de minden lámpaláza ellenére a vége felé sikerült összeszednie magát és a gondolatait, hogy egy egész inspiráló beszédet tudott mondani, amit a hallgatósága rezzenetlen arccal, ugyanakkor lelkes lábdobogással fogadott. Mikor pedig a gyűlés végeztével, az izgalomtól még mindig kicsit leizzadva Starlighttal az oldalán elhagyta a kis barlangot, egy váratlan ismerős állította meg.

– Tudunk pár percre beszélni négyszemközt? – kérdezte az orra előtt leszállva egy lidérc kanca, akiben a hangja alapján Kate-et ismerte fel, bár a kontaktlencsék és a szőrfesték hiányában hirtelenjében elsőre nem is tudta hova tenni.

– Csak beszélni szeretne velem – tolmácsolta a kérést Napvirág az értetlenül pislogó Starlightnak. – Megvárnál, légy szíves?

– Persze, csak nyugodtan – bólintott az unikornis. – Nem kell kapkodnotok se.

A lila unikornis félrehúzódott kissé – nem mintha bármit is érthetett volna a beszélgetésükből –, Napvirág pedig hunyorogva visszafordult a lidérc felé.

– Tessék, mit szeretnél?

Kate nem kezdett bele azonnal, hanem szépen megvárta, amíg Starlight valóban odébb húzódik, illetve az ülésről távozó ritkás lidérctömeg is teljesen eloszlik. Csak utána fordult vissza felé, egy fél percig csupán nézte őt, aztán lecsapta a füleit, és lehunyta a szemét.

– Hallottam mindent, amit az Árnyék Tanács előtt mondtál, Napvirág – sziszegte halkan a kanca. – Tényleg igaz…? Tényleg igaz, hogy Remény már holnap visszatérhet hozzánk?

– Igen, Katey – felelt ugyanolyan halkan Napvirág. – Nekem is furán esik kimondani. De ha minden a tervek szerint halad, pontosan ez fog történni.

A lidérc lassan beszívta az orrán keresztül a levegőt, aztán még lassabban, egy átható sóhajtással kifújta, majd kissé megemelte felé az állát.

– Tartozom egy vallomással, Napvirág… – mondta még az eddigieknél is halkabban. – Én… nem hittem neked. Egészen eddig a percig nem hittem el, hogy tényleg a jó szándék vezérel. Hogy tényleg azért… azért jöttél a Fagyott Városokba, hogy nekünk segíts. Hogy valóban komolyan gondolod; valóban fontosak vagyunk neked. De csak eddig a percig. Most már látom, mennyi mindent tettél értünk, mennyi mindent vagy hajlandó tenni azért, hogy visszakaphassuk az ősszellemünket. Be kell ismernem, eddig… csak azért fogadtam el, hogy te is köztünk vagy, mert a többiek kedveltek. Ha nem késő, szeretnék… bocsánatot kérni, és… és szeretnék a barátod lenni.

Hirtelenjében szóhoz sem jutott. Kate… nem mondott újdonságot azzal, hogy sosem kedvelte; az ilyesmiket mindig is elég jól ki tudta szűrni. Ugyanakkor, bár úgy érezte, fokozatosan sikerült összeszoknia még a korábban kifejezetten hűvös helybeliekkel, egyikőjük sem változtatta meg ilyen látványosan egyik pillanatról a másikra a hozzáállását. És főleg nem ismerték volna el a világért se, hogy tényleg szükségük van a segítségére. Az egyetlen, akitől bármilyen közvetlen elismerést kapott a munkájáért, Pulsar volt. Szóval, ha nem is volt meggyőződve róla, hogy az előtte álló lidérc kancával, akivel a kapcsolata meglehetősen felemásan indult, ténylegesen jó barátok lehetnének valaha is, a puszta gesztus is nagyon sokat jelentett.

– Semmi gond, Katey – mondta hálásan elmosolyodva. – Megértem, ha kezdetben ellenszenves voltam neked, és örülök, hogy megváltozott rólam a véleményed. És… igazából a barátomnak is tartalak.

– Köszönöm – nyitotta fel a szemét a lidérc, aztán közelebb lépett hozzá, és megölelte. – Napvirág… Holnap… ugye sikerülni fog?

– Sikerülni fog – veregette meg a kanca hátát Napvirág. – A mágia legnagyobb tudói, a leghatalmasabb varázshasználók dolgoznak rajta. Én a magam részéről nem igazán értek hozzá, de azok alapján, amiket a hozzáértők mondanak – intett a fejével Starlight felé –, igen jók a kilátásaink.

– Köszönöm, hogy megnyugtattál – engedte el Kate, hogy újra a szemébe nézhessen. – Csak, tudod, amilyen régóta várjuk már, félek, félünk, hogy valami félresikerül…

– Mindent meg fogunk tenni, hogy rendben menjenek a dolgok – nyúlt előre még egyszer Napvirág, és meglapogatta a kanca vállát.

Szívesebben biztatta volna úgy a kételkedőket, hogy pontosan tudja is, miről beszél, így viszont a magabiztosságát egyedül a beszámolókba vetett hitére alapozhatta. Szeretett volna megbízható forrás lenni, de a hitelessége így teljes mértékben mások hitelességén nyugodott. Ironikus, hogy a Remény Ősszellemének visszahozásának sikerességében ő maga is igazából csak reménykedhetett…

* * *

Az idézésre – mint megtudta, ez is annak számít – a város fölött, a havas hegycsúcson került sor. Kényelmi szempontból nem volt ideális, viszont állítólag ez volt a legközelebb ahhoz a ponthoz, ahol Celestia és Luna annak idején a Harmónia Elemeinek segítségével száműzte Hollow-t az Ürességbe, így ez volt a legalkalmasabb hely a visszatérésre. Szerencsére az őket körülvevő varázslat készenléti állapotban is megakadályozta, hogy a ritkásan szálldogáló hópelyhek elérjék őket, igaz, állítólag ha az előrejelzések ellenére mégis elkapná őket egy hóvihar, azt már csak komoly erőfeszítések árán sikerülne megfékezniük.

Tekintettel az esemény jelentőségére, Napvirág még mindig hiányolta kissé az ünnepélyességet, bár ahogy az árnyék-karmokon felemelkedtek, és a rejtett alagutakon keresztül kimásztak a tetőre, a némán és komolyan várakozó lidércek kissé kárpótolták érte. A megbeszéltek alapján Pulsaron és Selenisen kívül csupán néhány magas rangú árnyékszövő tartott velük a Fagyott Városok oldaláról, illetve egyetlen képviselő a Sötét Földekről. A póniktól is mindössze három mágust vártak a Belső Körből, illetve Napvirág javaslatára – és nagy örömére – Swattert és Bony-t a Csillagőrségtől. És persze Starlight Glimmert, de ő már eleve ott volt, s jó moderátorként az utolsó ellenőrzéseket végezte lehunyt szemmel és izzó szarvval a rituálén.

Az igazat megvallva ha valami – valaki – miatt Napvirág aggódott volna, az Discord lett volna. Hogy ezt mégsem tette, azért lehetett, mivel egymástól függetlenül Luna Hercegnő, illetve Pulsar is biztosította róla, hogy a Káosz Ősszelleme minden szeszélyessége ellenére garantáltan együtt fog működni. Igaz, azt is elismerték, hogy a társasága minden bizonnyal nem lesz túl kellemes. Napvirág egyik állításukat sem kérdőjelezte meg, és inkább úgy döntött, rájuk bízza magát, és nem aggódik fölöslegesen még egy tényező miatt, amire semmi befolyása nincs. Így aztán… valóban nem is aggódott, csupán izgult. Amivel, a többieket elnézve nem is volt egyedül, még ha láthatóan ő és a lidércek vezére is vette a leginkább komolyan az egészet.

– Nem akarlak zavarni… – mondta halkan, ahogy hosszas tépelődés után odalépett a lehajtott fejjel, lehunyt szemmel várakozó Pulsarhoz.

– Nem zavarsz – nézett fel rá halvány mosollyal a csődör.

– Csak… azt szeretném mondani, hogy nagyon szurkolok – hunyorgott ő. – És hogy ha tehetném, én is megpróbálnék segíteni nektek.

A Vész Bajnoka orraiból apró gőzfelhők röppentek elő, ahogy halkan szusszantott.

– Így is többet segítettél, mint bárki más – mondta halkan. – Többet, mint azt bárkitől is elvárhatnám. Nem lenne igazságos többet rád bíznunk, mint hogy végignézd, amint sikerrel járunk a te közreműködésednek hála.

Napvirág a szügyéhez érintette a patáját, aztán kinyújtotta a lidérc felé.

– Ez esetben neked sincs más dolgod, mint sikerrel járni, hogy én végignézhessem! – bólintott mosolyogva.

A csődör lassan pislogott, aztán ő is fölemelte a lábát, s hosszan hozzáérintette Napvirágéhoz. Nem mondott semmit, de igazából szükségtelen is volt. Kicsit úgy maradtak, aztán egyszerre elengedték egymást, és Pulsar visszahajtotta a fejét, Napvirág pedig elfoglalta a korábbi helyét. Utána pedig a földipóni el is csípte a Selenis által felé küldött ravaszkás, cinkos, sunyi vigyort, amitől egészen biztosan rossz előérzete támadt volna, ha a kancánál nem ez lett volna az alapértelmezett…

Az idő mindazonáltal rendkívül lassan telt, főleg mivel nem volt mit csinálniuk. Napvirágnak mágikus érzékek híján sok lehetősége nem volt ellenőriznie, minden rendben van-e, de hamarosan még Starlight is végére ért a rituálé utolsó átfutásának, s aktuális beszédtéma híján csak egy egyszerű bólintással foglalta össze a véleményét, majd csatlakozott hozzá a néma várakozásban. A lidércek mind a helyükön voltak, elő is készültek a megfelelő mennyiségű ezüsttel, Pulsar nyakában pedig ott lógott a fuvolája. Ennél jobban nem készülhettek fel, amennyire egy földipóni meg tudta mondani…

Vicces módon azonban amilyen sokáig tartott előkészülniük a Fagyott Városok képviselőinek, olyan hirtelenül, egyik pillanatról a másikra jelent meg a pónik delegációja. Ezúttal semmi flancos portál, vagy ehhez hasonló nem volt: a társaság egyetlen villanással materializálódott a nekik szabadon hagyott térrészen. A varázslat végrehajtásának mikéntjére egyedül a közülük kilógó, hórihorgas Discord felemelt mancsa utalt, amin az ujjainak állásából még látszott a befejezett csettintése.

– Á, hát itt is volnánk! – szólalt meg a hosszú csend után szinte üvöltve a Káosz Ősszelleme. – De rég is láttalak már titeket, kis szürke nem-pónik!

– Discord! – lépett előre azonnal Selenis. – Jót tett neked a kor! Tudod, az ajánlatom még mindig áll!

– Nem, kösz, öreglány… – legyezett hanyagul az ősszellem, de Luna Hercegnő félbeszakította.

– Nem bájologni jöttünk, Discord – állapította meg hidegen. – Vacant, Scribe, ellenőrizzétek a terepet! Vész Bajnoka? Hamis Hold…? Remélem, minden készen áll, mert egy perccel sem szeretnék tovább maradni a feltétlenül szükségesnél.

Az alikornis szavaira a Belső Kör unikornisai közül ketten meghajoltak, majd izzó szarvval nekiálltak letapogatni a környéket. Napvirágnak csak most volt lehetősége futólag megnézni a társaságot… és megállapította, hogy mindenki pontosan ugyanolyan volt, amilyennek emlékezett rájuk. Ami végül is nem volt meglepő, hiszen csupán soknak tűnt a legutóbbi alkalom óta eltelt idő, de valójában ilyesmiről szó sem volt. Sőt, bár az udvar mágusait jóval régebben, és jóval kevesebbszer is látta, valahogy az emlékezetében a róluk élő kép sokkal inkább passzolt a jelenlegi kinézetükhöz, mint a tulajdon barátairól megőrzött emlékek. Valahogy… furcsa volt itt látni Swattert, és még annak ellenére is, hogy konkrétan tegnap beszéltek, mégis úgy tűnt, mintha megváltozott volna a legutóbbi találkozásuk óta.

Igaz, mindenki láthatóan feszült volt. A barátnője nem jött oda hozzá, hogy üdvözölje, és talán ez volt benne a fura. De a két Hercegnő kis testőrsége egyelőre láthatóan kizárólag a feladatára koncentrált. Még Twilight Sparkle sem üdvözölte Starlightot, csupán félig izgatottan, félig idegesen dörzsölgette a jobb patájával a bal mellső lábát, közben ide-oda kapkodva a tekintetét a beszélők között. Mindenesetre Napvirág reménykedett benne, hogy annyira azért nem fognak sietni vissza, hogy még egy ölelést se válthasson a régi társaival…

– Az Árnyék Tanács osztja a véleményedet, Sötétség Alikornisa – felelte rég nem hallott hűvösséggel a hangjában Pulsar. – Örömmel venném, ha az ígéreted teljesítésével egyszersmind távoznátok is a felségterületünkről. Ti pedig legyetek üdvözölve, pónik, a Fagyott Városok területén! Nyugodtan végezzetek el minden vizsgálatot, amit szükségesnek láttok; a lidércek nem fognak az utatokba állni! Miss Twi…

– Unalmas! – jelentette ki újra a többiek visszafogottságához képest iszonyatos hangerővel Discord, s az ég felé tárta a mancsait. – Iderángattok a világ másik felébe, hogy aztán hallgathassam a véget nem érő udvariaskodásotokat!

– Öm… még csak most érkeztünk… – szúrta közbe Twilight, de aztán Discord a farka végével gyorsan betapasztotta a száját, így csupán csúnyán nézhetett az ősszellemre.

– Szóval! – folytatta zavartalanul Discord. – Ha már kölcsönkéritek a páratlan varázserőmet egy ilyen monoton és fárasztó rituáléhoz, a legkevesebb, amit megtehettek, hogy a kedvemért feldobjátok kicsit a hangulatot. Tudom, hogy ez nem az a fajta parti… vagy nem annak lett tervezve, de szerencsétekre itt vagyok, és még ezt is megoldhatjuk!

A Káosz Ősszelleme újra a magasba emelte a mancsát, és csettintett. Az újabb villanás ezúttal el is vakította Napvirágot, viszont ahogy a kabátja súlyát egyik pillanatról a másikra nem érezte, újra fölnézett, és meglepetten tapasztalta, hogy a jó kis hideg elleni védőöltözetét egy vékony, rövid, gyapjú tapintatú ruha váltotta fel, ami ráadásul épp csak a farát takarta el hátul… Ahogy pedig hátrafordult, hogy megszemlélje magát, azt is megérezte, hogy a sörényét immár egy pánt fogta hátra, amiből… ha jól látta, hosszú, szőrös nyuszifülek lógtak ki, amik passzoltak is a hátsójánál díszelgő nyúlfarokhoz…

Mielőtt még teljesen pánikba eshetett volna a saját, teljességgel vállalhatatlan kinézetén, észrevette, hogy a többiek sem jártak jobban – beleértve a lidérceket is. Twilight Hercegnő egy hátrafordított baseball-sapkát és egy szakadt farmert kapott, Luna Hercegnő a regália helyett egy redőnyös szemüveget, és patányi vastag aranyláncot, Selenis babarózsaszín tüllszoknyát és magassarkú csizmákat… Pulsar pedig egy csillámló flitteres neonzöld mellényt, s hozzá egy tigrismintás alsót. Mások is hasonló felszereléseket kaptak, bár Napvirág körbenézve úgy érezte, hogy ő maga kapta a legcikibb jelmezt… legalábbis addig a pillanatig, amíg a pillantása Vacant Veilre nem tévedt, akinek ugyan az egész feje továbbra is sötét ködbe burkolózott, s onnan világítottak a szemei, ezen túlmenően azonban csupán egy fekete, piros szívecskékkel díszített boxeralsó maradt rajta.

Senki fel sem ocsúdhatott az első meglepetéséből, mikor Discord újra csettintett, mire konfettieső szakadt rájuk, pár méternyire tőlük pedig egy hosszú, fehér szalag jelent meg a semmiből, rajta hatalmas, színváltó felirattal: „Üdv itthon, Hollow!”.

– Ta-dám! – kiáltotta vidáman Discord. – Nem gondoljátok, hogy egy ilyen fogadtatásnak ő is jobban örülne? Ja, hopsz, félreírtam a nevet, bocsánat!

Egy újabb villanás után a szöveg megváltozott, és immár „Üdv itthon, Hope!” állt az anyagon. A kínos, bár bizonyára szándékos és jópofának vélt bakitól Napvirágot egyetlen pillanat alatt kiverte a víz. Pontosan tudta, milyen érzékenyen érintette a kérdés Pulsart, így a röhejes nyuszijelmezéről megfeledkezve lépett is párat a csődör felé. De már késő volt.

– Megfeledkezel róla, kivel van dolgod, Káosz Ősszelleme! – suttogta hangosan a lidérc, azzal vadul lobogó sörénnyel odalépett a hórihorgas lény elé.

Mindenki feszülten, ugrásra készen állva figyelte, ahogy Discord lehajolt kissé, hogy a felágaskodó csődörrel majdnem összeérjen az orruk.

– Akkor emlékeztess, kérlek! – villantotta ki a fogait egy félelmetes vigyorral.

– Én vagyok az, aki a Halál Hangjait játszotta – sziszegte rezzenetlenül az ősszellem arcába a csődör.

Azzal a nyakában lógó lánc felé nyúlt. Napvirág már majdnem rákiáltott, hogy ha már más nem teszi, legalább ő megpróbálja megakadályozni a katasztrófát. Ám a torkára forrt a szó, ahogy a csődör a szájához emelte a lánchoz erősített hangszert, és meglátta, mi az. Pulsar a következő másodpercben nagy levegőt vett, és jó erősen belefújt az ördögnyelvbe, felháborodott kacsahangot produkálva vele, és a végével finoman orrba bökve a Káosz Ősszellemét. A ruháikkal együtt bizonyára ez is ki lett cserélve… És… Pulsarnak bizonyára jóval hamarabb észre kellett vennie a változást… Szóval…

– Igen, most már dereng valami! – simogatta elgondolkodva a kecskeszakállát Discord. – Vagy úgy is mondhatnám, így már rémlik! A humorod a régi, barátocskám. Mondhatnám, ősrégi!

A Vész Bajnoka újra megfújta az ördögnyelvet, ezúttal bánatos kacsahangot produkálva vele, aztán a patáját megemelve megérintette az ősszellemet.

– Nem állítanám, hogy hiányoztál… de örülök, hogy itt vagy – mondta a lidércúr.

És mindezt úgy, hogy még mindig ugyanabban az idétlen szerelésben feszített, a szájából pedig kilógott a zajos partikellék. Napvirág nem bírta tovább, de legalább a száját be tudta tapasztani, ahogy horkantva felnevetett. Talán csak a feszültség hozta belőle elő, mégis hirtelen roppant viccesnek találta mindkettejük viselkedését, főleg így, hogy az eddigi ismeretségük alapján Pulsarból jóformán semmi humort nem nézett ki. Érdekes és üdítő volt egy ilyen oldaláról megismerni, noha hálás lett volna érte, ha előtte nem rémíti halálra…

Így pedig, hogy a fiúk, mint régi ismerősök, üdvözölték egymást, a hangulat valóban sokkal oldottabbá vált. Discord kellőképpen elégedett is volt az eredménnyel, így hamarosan mindannyian visszakapták az eredeti öltözetüket és felszereléseiket, és minden ott folytatódhatott, ahol a kis közjáték előtt félbeszakadt.

– Tehát, Miss Twilight, sokat hallottam magáról, és örülök, hogy végre élőben is találkozhatunk – állt meg Pulsar a lila alikornissal szemben, mikor újra lehetősége adódott rá.

A Barátság Hercegnője alaposan megköszörülte a torkát, majd tökéletes kiejtéssel szólalt meg a lidércek nyelvén.

– Köszönöm, hogy itt lehetek a Fagyott Városokban!

– Számunkra megtiszteltetés, hogy eljöttél – sziszegte láthatóan meglepve a csődör.

– Bocsánat, de csak ennyit tanultam meg… – mondta zavartan mosolyogva a lila kanca.

– Természetesen – bólintott elmosolyodva Pulsar. – Mi köszönjük, hogy elfogadtad a meghívást. A Mágia Elemeként a segítséged felbecsülhetetlen értékű.

– Szóra sem érdemes! – jelentette ki vidáman az alikornis. – Mindig öröm a jövőbeli barátainknak segíteni. Nem is beszélve arról, hogy Starlight mesélte, milyen professzionálisan terveztétek meg ezt az egyedi varázslatot. Alig várom, hogy kipróbálhassam!

– Ez esetben nem is akarlak megváratni – biccentett újfent a lidércek vezére. – Amennyiben mindenki úgy érzi, készen áll, akár kezdhetjük is! Először csak leteszteljük, hogy minden működőképes-e, aztán belevághatunk az idézésbe magába. Luna Hercegnő?

A sötét szőrű alikornis váltott egy-egy pillantást megerősítésképp a Belső Kör mágusaival, aztán előrelépett, és elfoglalta a helyét a kőbe égetett pentagram egyik száránál.

– Starlight Glimmer! – szólalt meg rendíthetetlen határozottsággal. – A megbeszéltek alapján kérlek, moderáld a rituálét, és szóban jelezd, amikor fókuszt váltunk, hogy mindenki egyszerre mozdulhasson! Kérlek, szintén szóban jelezd, amennyiben bármiféle probléma merül fel! A varázslatot nem szakítjuk meg, csak ha ez feltétlenül szükségesnek mutatkozik.

Ezzel, úgy tűnt, az előkészületek végéhez is értek, s minden további egyeztetés, vagy beszélgetés nélkül mind az öten elfoglalták a pozíciójukat, valamint a felszólításnak eleget téve Starlight is közelebb ment hozzájuk, aztán mindannyian lehunyták a szemüket. A két alikornisnak felizzott a szarva, de a többieken semmi változás nem látszott. De Napvirág izgatottan beharapta az ajkát. Végre eljött hát az a pillanat, amikor kiderül, hogy a rengeteg munkájuk, és nem utolsósorban az ő rengeteg munkája megtérül-e…

* * *

– Az idézés nyitott végű – állapította meg pár másodperc néma koncentrálás után Twilight Sparkle. – És a semmibe mutat. Nem tudjuk, a Remény Ősszelleme pontosan hol tartózkodik?

– A semmiben – felelte kisvártatva Pulsar. – Ha csak úgy be lehetne tájolni, nem kellenénk ennyien. Vagy ha az egyikünk az Üresség lakója lenne. De az idézés nem nyitott; lenyomat-specifikus.

Egy jó fél percre újra csend borult a társaságra, amit aztán újra a lila alikornis tört meg.

– Oké, látom. Egész cseles. És aztán… aha, nincs teste sem? Ez mennyire lehet probléma?

– Önmagában aligha – válaszolt ezúttal szinte rezzenéstelen arccal Luna. – A kérdés inkább az, minket mennyire merít ki eljutni odáig. Könnyen lehet nagyobb a kihívás azoknak, akik itt tartják, mint azoknak, akik a testét formálják meg.

– Egy… animus fixatio variáns? – kérdezte újabb gondolkodási szünet után Twilight. – Mégis mekkora ellenállásra számítunk?

– Nagyobbra a reálisan várhatónál – mondta Pulsar. – Ha le is van gyengülve, Hope még mindig a Téboly foglya. Nem engedhetjük szabadon, míg meg nem tisztítottuk tőle.

– Ez… nem hangzik egyszerűnek, de működőképes lehet… – állapította meg végül a lila kanca.

– Annál a fázisnál elegek leszünk ketten Lunával – folytatta a csődör. – Nektek csak az lesz a dolgotok, hogy itt tartsátok, és lefogjátok. Kicsit időigényesebb lehet így újraalkotnunk a testét, de még ha fáradtabbak leszünk is addigra, ott már nehéz hibázni. Eljutni odáig a problémás inkább, ahogy Luna is mondta…

Újra rágódtak egy darabig az új információkon, aztán az alikornisok szarva kialudt, és mindannyian kinyitották a szemüket. A maguk módján mind az öten felkészültek a rájuk váró megmérettetésre: Luna Hercegnő büszkén kihúzta magát, s lehetetlenül hosszan kifújta a levegőt, Discord kiropogtatta az ujjait, Twilight izgatottan egyhelyben futott kicsit, Pulsar a szügyének szőrében megtisztogatta a fuvoláját, Selenis pedig egy jó patányi ezüstöt markolt fel és tömött a szájába. Aztán alig fél perc múlva ugyanúgy helyezkedtek ismét, s mind lehunyták a szemüket – de ezúttal csatlakozott hozzájuk Starlight Glimmer is. A póniknak a szarva izzott fel az eddigieknél sokkal intenzívebb fénnyel, Discord mindkét mancsát a pentagram közepe felé irányította, Pulsar lobogó sörénnyel felágaskodott, és a szájához emelte a fuvoláját, Selenis pedig lehajtott fejjel megvetette a lábát, az aurája pedig egészen megsötétedett, bár az árnyak nem mozdultak meg körülötte.

– Kezdjük! – szólalt meg határozottan Starlight.

Lágy trillákat hozott feléjük az épphogy lengedező szél, ahogy Pulsar finoman belefújt a hangszerébe. Azonban egyelőre semmilyen látható változás nem történt. Napvirág igyekezett, hogy ne látsszon rajta az idegesség, pedig legszívesebben tövig rágta volna a patáit… Mindaz a tehetetlenség, amit a napokban érzett, miközben Starlightot kísérgette, újult erővel csapott le rá. Nem látta, mi történik. Nem tudta befolyásolni, ami történik. Egy ilyen fontos pillanatban ismét csak egy tehetetlen szemlélő volt. Egy vak szemlélő, aki még csak szólni sem tudott, ha esetleg észreveszi, ha valami félresiklik. Bármennyit is méltathatták, milyen sokat jelentett a segítsége, ha pont a legfontosabb pillanatban vált teljesen használhatatlanná…

De hosszú ideig semmi érdemleges nem történt. A lidérc által játszott dallam, ha nem is volt ténylegesen ismétlődő, egyértelműen olyan érzést keltett, s a többieken sem látszott perceken keresztül semmi változás. Talán Twilight Hercegnő arca rándult meg néha bizonytalanul, de még Discord is csendben, lehunyt szemmel fókuszálta a varázslatra a figyelmét.

– Valami…

– Igen, látom…

– Ő lehet az…?

– Ő kell legyen…

– Próbáljuk meg…

– Óvatosan…

– Nem…

– De igen, ő az…!

– Óvatosan…!

– Ha… így…?

– Meglesz, meglesz…

– És…!

– Mindjárt, mindjárt…

– Várj…! Figyeljetek…!

– Most?

– Most!

Olyan hirtelen történt minden, hogy Napvirág öt másodperccel később már nem tudta volna megmondani, mikor melyikőjük szólalt meg, ahogy az általa láthatatlan és érzékelhetetlen cél felé rugaszkodtak el együttes erővel a mágikus térben. Mind az ötüknek feszült koncentráció és erőlködés látszott az arcán, s a Pulsar által játszott dallam is egy komplett koncertzenekar hangerejére duzzadt, s körbefonta körülöttük a szabad teret. A pentagram vonalai több pontból kiindulva egymás után izzottak fel, mintha valaki folyékony fényt öntött volna a repedésekbe. A szikla alattuk enyhén megremegett, aztán lassan, nagyon lassan valami ködszerű, mégis megfoghatónak tetsző, sötét valami öltött alakot a mágikus jel közepén. Napvirág pedig fájdalmasan élesen emlékezett Hollow-ra, hogy azonnal azonosítani tudja. Ugyanakkor, ha ez még önmagában nem is jelentette a megoldást, legalább kicsit fellélegezhetett mindenki, amiért egy lépéssel közelebb kerültek Hope visszahozásához.

– Rendben, a varázslat úgy néz ki, kitart, de át kell vennetek! – mondta lehunyt szemmel, s a társaihoz képest csupán enyhén izzó szarvval Starlight Glimmer. – Átlépünk a második fázisba!

Twilight Sparkle nagyot fújt, és megtörölte az izzadt homlokát, és Selenis arcáról is lecsöppent pár csepp árny-szurok, de a többieken még nem látszott a fáradtság, csupán a megfeszített figyelem. Aztán a Pulsar által játszott dallam megváltozott, sokkal lágyabb, mégis sokkal nyomottabb lett, s a pillanatnyi nem-valódi pihenő után mindenki láthatóan visszatért a rituáléhoz. Még a siker ellenére sem volt okuk az ünneplésre.

Aztán… a kezdeti izgalmak ellenére sokáig megint nem történt semmi látványos. Az árnyék-ősszellem ott vergődött kisebb-nagyobb intenzitással az öt halhatatlan varázslatának a fogságában. Néha mintha… mintha a sötét színe egy egészen kicsit kivilágosodott volna, sőt, két alkalommal Napvirág mintha még apró árnyék-forgácsokat is látott volna lehullani róla, amik aztán még apróbb, füstös kipárolgások formájában semmivé lettek. A folyamat lassúsága ellenére azért egy hosszabb idő eltelte után már ő is biztosra tudta mondani, hogy igenis jelentős változások mentek végbe, s az alaktalan, füstszínű massza szép fokozatosan egy közel áttetsző, szürkés buborékká alakult.

Megerősítésképp, miszerint minden a jó irányba halad, néha Starlight is közbeszólt a varázslatba, többnyire egyszerű, már-már klisés biztatások formájában, mint „Nagyon szép!”, vagy „Meg tudjátok csinálni!”. Persze nem is csoda, ha nem erőltette meg magát ennél jobban, főleg ha nem volt igény rá, hiszen a fáradtság jelei szép fokozatosan minden résztvevőn kiütköztek – még őt magát is beleértve. A társaságból egyértelműen Discord bírta a legjobban a fokozott igénybevételt, Selenisnek viszont már a bundáját is teljesen elcsúfították a nyúlós, fekete cseppek…

– Jó, harmadik fázis! – mondta végre-valahára Starlight. – Mindenki! Harmadik fázis! Emlékeztetőnek: Twilight, Discord és Selenis lefogják, Luna és Pulsar a testen dolgoznak!

Semmiféle szóbeli válasz nem érkezett ezúttal sem, de a lidércúr által játszott zene ezúttal is megváltozott, sajátos ötvözetét képezve egy szomorkás balladának, és a játékos trilláknak. Viszont annak ellenére, hogy ennek kellett lennie az idézés leganyagibb részének, Pulsar állításának megfelelően annyira lassan ment, hogy jó pár percnek el kellett telnie, mire legalább egy jól kivehető körvonalat láthattak Hope leendő testéből. Viszont remélhetőleg a csődör állításának a második fele is igaznak bizonyul akkor, és innen már nemigen lehet majd elrontani…

– Nem… bírom…! – sziszegte vicsorogva Selenis.

A kanca még szélesebbre tárta a lábait, mintha megpróbálna megkapaszkodni a kőbe, aztán az aurája mégis elvesztette a színét, s a lidérc a földre rogyott. Luna reagált elsőként, ahogy a szemei felpattantak, és gyilkos pillantásokat meresztett Selenis felé… de aztán gyorsan visszatért a rituáléhoz, ahogy mellette Twilight egyre erősebben fújtatni kezdett. Napvirág pedig a tehetetlenségében csupán egy helyben toporgott…

– Selenis, a fene esne beléd, mit csinálsz? – morogta gyöngyöző homlokkal Discord. – Ha már ki kell állnod, legalább szólhattál volna előre…

– Mennyi… idő…? – szűrte a fogai között Twilight.

– Ne beszélj, a varázslatra koncentrálj! – vágta rá azonnal erőlködő fintorral Starlight. – Megpróbálom átvenni a helyét.

– Nem! – nyögte Selenis, ahogy megpróbált feltápászkodni, de újra visszaesett. – Szükségünk van moderátorra, különben az egész rituálé darabokra esik! Nem… nem gondoltam volna, hogy ennyit veszítettem az erőmből a száműzetésem során… Azt hittem, menni fog. Vész Bajnoka, mennyi időre van még szükségetek?

Pulsar, aki maga is elég kimerültnek tűnt már, nem válaszolt azonnal, sőt, talán nem is állt szándékában egyáltalán, ám pár másodperccel később fojtottan felköhögött, s a szájából előtörő nyúlós, fekete massza azonnal eltömítette a fuvoláját, teljesen használhatatlanná téve azt.

– …zin, zin till tilde krop gjenferd… Hamis Hold, ha nem segítesz, fogd be! – morogta félhangosan, továbbra is összeszorított szemekkel Pulsar, majd a hangszere híján szóban folytatta az igézetet.

A dolgok… láthatóan nem álltak jól, ennyit még Napvirág is meg tudott állapítani. A nyilvánvalón túl, hogy az öt személyre szabott rituálét immár négynek kellett folytatnia, az is szembetűnő volt, miszerint valószínűleg a kimerültség és a koncentrációjukból való kizökkenés miatt a varázslat is egyre gyengébb lábakon állt. Az eddigi kemény munkával összerakott, póni forma sziluett már ennyi idő alatt is rengeteget vesztett a konzisztenciájából. És hiába az erőfeszítésük, azóta is csak halványult…

– Nem fog menni! – vicsorgott Selenis, ahogy végre álló helyzetbe küzdötte magát pár árny-csáp segítségével, amit a patáiból növesztve keresztülfúrt a kövön. – Kénytelenek leszünk visszaengedni! Ha így idézzük meg, Hope nem tud megmaradni test nélkül!

Hirtelen ötlet volt, és úgy hasított belé, mint a felismerés, amikor a cukijegyét megkapta. Napvirágnak még a lélegzete is elakadt, ahogy a fülében ott visszhangoztak Celestia Hercegnő szavai: „A sors nem véletlenül választotta ezt a kicsi pónit a feladatra.”. Talán… ezért kellett volna neki itt lennie? Mert ő nem csak tudta, mit kell tennie, de hajlandó is volt minden áldozatot meghozni, hogy a feladatát teljesítse, és végre békét és bizalmat hozzon a Fagyott Városok és Equestria közé? Tényleg nem lehetett véletlen. Tényleg nem lehetett más megoldás.

– Használjatok engem! – lépett előre elszántan.

Minden pillantás felé fordult, még azoké is, akik a varázslatban vettek részt. Igaz, ők nem szóltak semmit, nehogy a feltétlenül szükségesnél jobban megtörjék a saját koncentrációjukat, tovább rontva az esélyeiket. Amennyire volt lehetőségük, döbbent arcot vágtak, és Luna még finoman meg is csóválta a fejét, mintha csak azt próbálná mondani, hogy nem kell ezt csinálnia. De Napvirág már meghozta a döntését. Már akkor tudta, a végzete az, hogy híd legyen a pónik és a lidércek között, amikor elkezdte tanulni a nyelvüket. Nem… így képzelte el a megvalósítását. Mégis… ha úgy vette, a maga morbid módján így minden értelmet nyert.

– Sunflower, ne! – állt elé Starlight, hogy a testével akadályozza. – Ha… ha beléd költözik egy ősszellem, akkor utána nem lehet csak úgy elválasztani a testedtől! Valamelyikőtöknek mennie kéne. Ezzel nem vagyunk kisegítve.

– A béke százak, ha nem ezrek életét mentheti meg a jövőben mindkét oldalról – mondta határozottan Napvirág. – Nekem… tényleg, igazán fontosak a lidércek, mint ahogy ti is. Ennél többet nem is tehetek mindenkiért. És ez az én döntésem. És végleges.

– Sunny! – szólt közbe most először Swatter, de Napvirág azonnal le is intette.

Tudta, mit kell tennie, és nem akarta, nem hagyhatta, hogy bárki elbizonytalaníthassa. Épp elég nehéz volt a saját gondolatait figyelmen kívül hagyni. Az emlékek arról a bizonyos napról, amikor a Mesterrel behatoltak a lidércek rejtekhelyére. A megkínzott, megcsonkított kancák látványa, akik nem voltak elég erősek, hogy elviseljék Hollow-t. Burning Soul fuldokló hörgése, miután megpróbálta Luna Hercegnő védelmére kelve elnyelni az ősszellemet. De… ez már nem Hollow volt, hanem a Remény Ősszelleme… Ő pedig erős volt… mert erősnek kellett lennie. Ha Conker képes volt magába fogadni az ősszellemet, akkor neki is meg kellett tudnia csinálnia. Mindenkiért.

Starlight aggódva nézett a szemébe, ő viszont elszántan bólintott. Nem volt sok idejük. Azt sem tudta, volt-e egyáltalán még valamennyi idejük. Ahogy az unikornis félrehúzódott előle, minden erejével arra koncentrált, hogy ne remegjen, ahogy belépett az izzó pentagramba. Most már érezte a mágia kellemetlen bizsergését a bőrén, s minden szőrszála égnek is meredt tőle. Az előtte lebegő sziluett még jobban elhalványult, a szürke buborék pedig, ami – vagy amibe zárva – volt Hope-nak a Tébolytól megtisztított lényege, ijesztően, mégis hívogatóan pulzált kényelmetlenül közel hozzá.

Nagy volt a kísértés, hogy lehunyja a szemét, ahogy a rituálé érezhetően megváltozott körülötte, és immár egyenesen felé irányult. De át akarta élni minden érzékével a pillanatot. A pillanatot, ami talán az utolsó sajátja lesz a világban. A pozíciója súlyosságának ellenére a gondolatai furcsán nyugodtak maradtak, szinte mintha kívülről figyelte volna magát. Más dolga nem is volt, mint hogy összeszorította a fogait, megfeszítette az izmait, aztán hagyta, hogy a különös szellem-anyag ellepje, és belé szívódjon a bőrén keresztül.

Az érzés… különös módon nem volt sok. Mintha egy átlátszó burkot húztak volna rá, minden eltompult a külvilágból. Hangtalanul sípolt a füle, színtelen csillagok táncoltak a szeme előtt, elzsibbadt a nyelve, mégis érezte, és tudta mozgatni. Aztán… hirtelen minden megváltozott… Mintha minden apró izma görcsbe rándult volna, egyszerre akart kinyújtózni és összegörnyedni. Próbálta kapkodni a levegőt, öklendezett, de semmi sem mozdult se ki, se be. Aztán… mintha ő maga lett volna a burok… vagy talán inkább egy zokni, amit valaki megpróbált magára húzni. Rezzenetlen arccal megfeszült, és próbált ellenállni, aztán rájött, hogy pontosan ezt akarta elérni. Ellazulni igazán nem tudott a furcsa érzések kavalkádjában, de igyekezett immár nem ellenállni az idegen akaratnak.

Lassan fölemelte a fejét. Nem ő, hanem az idegen akarat. Mégis úgy érezte, mintha ő maga tette volna. A mozdulat teljes mértékben a sajátja volt, épp csak a hozzátartozó szándék nem. Soha… soha ilyen félelmetes dologgal nem szembesült még… De a légzése nem gyorsult fel tőle. Hiába próbált ösztönösen mozdulatlanná dermedni, hogy visszanyerje az irányítást a teste felett, bizarr módon könnyed léptekkel lépett egyet előre. Aztán újra lehajtotta a fejét, bár nem akarta, és teljesen érthetetlen módon megfeszítette minden izmát, olyan mértékben, hogy az már fájt. És egyetlen másodperc múlva érzett… nem is tudta, mit, de olyan volt, mintha olyan izmokat feszített volna meg, amiket sosem használt.

Töprengeni viszont nem volt alkalma ezen, mivel az elméjét éles, forró fájdalom járta át, ahogy a bundáját mintha a testének minden egyes pontján egy különösen vad griff a karmaival tépte volna ki. A háta felhasadt a gerince mellett két ponton is, s belőle kemény csontok és izmok tömkelege emelkedett ki és nyújtózott ki a kabátjában, az új szőrszálai pedig apró, hegyes tűkként döfték át a bőrét. Üvölteni és sírni szeretett volna az elviselhetetlen fájdalomtól, de a száját csupán egy éles szisszenés hagyta el a fogai között szűrve. Semmi nem volt, amibe kapaszkodhatott volna, de ha lett is volna, nem volt rá képes. A tudatával kétségbeesetten kapálózva próbálta túlélni az iszonyatos szenvedést, ami a testét elfoglaló ősszellemnek puszta kellemetlenség volt csupán…

Fölemelte az egyik, immár tört fehér szőrrel borított mellső lábát, és futólag megszemlélte, aztán fejét hátra fordította, és az arca fintorra fordult. És nem értette miért. Ha… valaki elfoglalta a testét, nem kellett volna éreznie, hallani a gondolatait? Nem kellett volna lennie valamiféle csatornának, amin keresztül képesek voltak kommunikálni egymással? Borzasztó hülye érzés volt úgy mozdulatokat, gesztusokat tenni, hogy még csak a mögöttük lévő motivációt sem érthette. A teste immár tőle teljesen különálló életet élt, az ő tehetetlensége pedig új magaslatokat ért el. Ezt… ezt vállalta volna?

Újra fölnézett, és továbbra is kifejezéstelen arccal körbepillantott. Napvirág pedig, ahogy kényszerűen követte a tekintetét, elborzadt. Fogalma sem volt, mennyi időt vehetett igénybe a transzformáció, valami azonban történt közben az idézőkörön kívül… méghozzá valami nagyon rossz. A póni barátai mind a földön hevertek mozdulatlanul. Pár lidérc éppen azzal foglalatoskodott, hogy a láthatóan végletekig kimerült Luna Hercegnőt és Twilightot kötözze meg vastag, izzó láncokkal. A szarvukra már rá is húzták a mágia-blokkoló gyűrűket… Selenis pedig éppen a széttárt mancsokkal, és felháborodott arccal a levegőben lebegő Discordnak magyarázott valamit. Szerencsére Hope is ez utóbbira lehetett a legkíváncsibb, mivel arrafelé indult el Napvirág testében.

– …de mi sosem voltunk ellenségek, Káosz Ősszelleme – mondta undorítóan nyájas, és nem elég fáradt hangon a lidérc kanca. – A közönséges pónik pedig szintén sosem érdekeltek, csak az alikornisok. De beismerem, csábító lehetőség lett volna más módszerrel megbénítani a Harmónia Elemeit. Mindössze bátorkodtam feltételezni, értékelnéd, ha nem… teszem azt, Fluttershy lett volna az, aki egyszer csak nem ébred fel többé reggel az ágyában…

Az ősszellem torz arcán az értetlen harag átadta a helyét a rémült haragnak.

– Fenyegetni mersz engem, Selenis? – kérdezte lángoló tekintettel.

– Miért tennék ilyet? – vizsgálgatta ártatlan arccal a patáját a lidérc. – Csupán emlékeztetni szeretnélek, hogy egy oldalon állunk. Ha sakkban akarnálak tartani, gondoskodtam volna róla, hogy a kis pegazus barátnőd már most a, hogy is mondják, igazak álmát aludja. Vagy a hamisakét? Mint láthatod, meg is vannak az eszközeim, hogy pónikat altassak el az akaratuk ellenére…

Discord… borzasztóan félelmetes volt, amikor dühös volt. De Napvirágnak még csak az arcizma sem rezdült, Selenis pedig rendkívül önelégülten nézett az ősszellem szemébe. Pár feszült másodpercig maradtak így, ami alatt Napvirág a szeme sarkából látta, amint a lidércek magukkal vonszolják a harcképtelenné tett pónikat, aztán Discord csettintésre emelte az ujját.

– Még nincs vége… – morogta az ősszellem.

– Nincs bizony! – vigyorgott Selenis.

– Nagyon vigyázz, Hope! – sziszegte Discord immár felé fordulva. – Ha bármelyikőjüknek is egy sörényszála meggörbül, nem sokáig élvezheted a szabadságodat!

Napvirág érezte, ahogy a nyaka meghajlik, amint Hope aprót biccentett az ősszellem felé, aztán Discord egyetlen villanással elteleportált.

– Szia, Remény! – szólította meg most hamiskás mosollyal Selenis. – Jó újra látni téged!

– Mi történt? – kérdezte Hope ismerős, mégis egészen más hangon, mint ami Napvirágé volt.

– Elfogtuk az egyik alikornist, aki csapdába ejtett téged annak idején – jelentette ki büszkén a lidérc. – És elfogtunk egy másikat is, aki a barátaival megállíthatott volna minket. A Fény Alikornisa a világ végére is utánuk menne, de az Árnyakba nem tud minket követni.

Hope hegyezte ugyan a fülét, de közben ide-oda forgatta a fejét, ezzel végre lehetőséget biztosítva Napvirágnak is, hogy fölmérje a környezetét. A kövek közül különös, fehér pára szállt fel körülöttük. A lidérceken, akik éppen a többi eszméletlen póni elvonszolásával foglalatoskodott, valami maszk-szerű védőfelszerelés volt, ami a fél arcukat eltakarta. Aztán a szeme megakadt Pulsaron, aki azóta is a pentagram ugyanazon sarkánál térdepelt, s a nyitott szájából árny-szurok csepegett az előtte fekvő sötét tócsába. Napvirág lábai egy pillanatra megroggyantak, aztán mintha mi sem történt volna, továbbra is teljesen közömbös arccal odasétált a lidércúrhoz. Annyi mindent szeretett volna mondani neki, kérni, könyörögni, hogy engedje el a barátait, de a szája meg se rezdült. Hope csupán némán nézett le az immár a lábai előtt térdelő csődörre.

– Szívesen amúgy – szólt utána kissé sértődötten Selenis.

– Köszönöm – mondta halkan Hope. – Kérlek, hagyj mindenkit életben!

Pulsar lassan megemelte a fejét, és a szemébe nézett. Borzasztóan festett, sokkal rosszabbul, mint amikor Napvirág először találkozott vele. A szemeiben alig pislákolt az élet, sőt, még belőlük is ez a sűrű feketeség szivárgott, eláztatva a szőrét.

– Remény…? – rebegte alig hallhatóan, ahogy a tekintetük találkozott.

– Itt vagyok – sziszegte ő halkan.

A halhatatlan lidércúr arcán nem tükröződött érzelem. Se öröm, se megkönnyebbülés, semmi. Aztán Pulsar kivillantotta a fogait, és nagyot nyögve, nehézkesen négy lábra küzdötte magát. Napvirág pedig egy pillanatra úgy érezte, mintha a sajátja lett volna az ösztönös mozdulat, ahogy odalépett a csődör mellé, hogy támaszt nyújtson a számára. De nem, a legapróbb rezdülése, minden lélegzetvétele, még a pislogása is továbbra is teljes mértékben az ősszellem irányítása alatt volt. Az pedig, hogy mégis mindent érzett a testén, minden egyes másodpercben emlékeztette rá, mennyire nem így képzelte el ezt az egészet… Az ismeretlen fájdalom még mindig hasogatott a hátában, Hope minden mozdulata pedig olyan érzést keltett a tudatában, mintha egy nagyon keskeny, imbolygó hajó fedélközében próbált volna meg patán maradni úgy, hogy mind a négy lábát kifeszítve tartana ellen a falaknak. Felfogni sem tudta igazán a helyzetet, csak annyit értett meg belőle, hogy elárulták őket. Elárulták, és átverték őt…

– Menjetek nyugodtan, és pihenjetek le kettesben! – lépett eléjük újra kaján mosollyal Selenis. – Én idefent gondoskodom mindenről. És Remény! Jó szórakozást az új testedhez!

Ahogy lassan, óvatosan, lépésről lépésre elindultak lefelé, Napvirág most először teljesen el tudott vonatkoztatni attól, hogy nem ő irányítja a testét. Túlságosan pánikba esett ahhoz, hogy ilyesmiken gondolkozzon. Tovább mozgott, egyik lábát rakta a másik után, de az elméje teljesen ledermedt. Végre eljutott ugyanis egy olyan információ a tudatáig, ami egészen eddig elkerülte. Hiszen Hope… Pulsar felesége volt! Ő pedig benne volt Hope testében… vagyis technikailag ez pont fordítva volt, de pillanatnyilag – vagy talán az idők végezetéig – a Remény Ősszelleme irányította, ő meg tehetetlen elszenvedője volt mindennek, ami vele történt. Nem így képzelte el ezt az egészet…! Nem így képzelte el…

Visszatértek a városba. Egymást támogatva megálltak a „tetőtér” egyik kiszögellésén. Pulsar valahogy összeszedve a maradék varázserejét megidézett egy szürke árnyék-karmot. Mindketten felmásztak rá, az pedig szép lassan odarepítette őket egyenesen a csődör szobájához. Napvirág még egyszer sem járt idebent, de pillanatnyilag a legkevésbé sem foglalta le a látvány, hiába nézett körbe Hope viszonylag alaposan a szemeivel. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, ugyanakkor egyetlen másodpercre sem törték meg a kontaktust egymással, legyen az bármennyire minimális. S amikor a csődör végre egy egészen kicsit eltávolodott tőle, azt is csak azért tette, hogy szembefordulhasson vele.

Ahogy Hope megemelte az egyik patáját, és esetlenül megpróbálta kibontani vele a kabátját, Pulsar habozás nélkül a segítségére sietett, Napvirág pedig még az eddigieknél is intenzívebben érezte, mennyire megtagadta őt a saját teste. Nem csupán nem tudta megvédeni magát a csődör érintésétől, nem tudott elhátrálni tőle, vagy sikítani, amit a legszívesebben tett volna, de még csak az izmai se feszültek meg passzív ellenállásként, az arcizmai sem rándultak, sőt, még a szívverése se gyorsult fel. Hope reakciója mindössze egyetlen halk sóhaj volt, amit bizonyára észre sem vett volna, ha nem osztoztak volna a testén. Napvirág persze ennyiből is tudta, mi fog következni, és már előre rettegett tőle.

Ha a barátai nem estek volna csapdába, nem kellett volna a nemzetek közötti konfliktus elmérgesedése miatt aggódnia, és persze nem járta volna át az egész testét a hátából kiáradó fájdalom, akkor is az utolsók között szerepelt volna a vágyai között, hogy újra házastársi kötelességek teljesítésére kényszerítsék. Márpedig ahogy a lidércúr a fogával gyengéden lehúzta róla a ruháját, keserves élességgel emlékeztetve lett rá, hogy Pulsar is egy csődör, akinek nyilvánvalóan megvannak az igényei a réges-rég nem látott kancája irányában. Mikor felajánlotta magát, mint… mint áldozatot, ez hogy nem jutott eszébe?

Mikor azonban a kabátja a padlózaton landolt, a nyilalló fájdalom újra minden gondolatot kimosott a fejéből. Ha van rá lehetősége, a földön fetrengett volna, Hope viszont csak a fogait szorította össze, ahogy reszketegen erőlködve kinyújtotta a… szárnyait. Igen, most már emlékezett… A Remény Ősszellemének szárnyai voltak. És szarva is, amiben most már nem reménykedett, hogy el fogja mulasztani, amint előbújik a homlokából… Hiába látott mindent tökéletesen tisztán, a fájdalom ködén át alig vette észre, ahogy Pulsar az orrával finoman a fekhelye felé terelgette, ami a rangjához méltatlanul mindössze egy jó kupac szalma volt a hideg földön egy feltűnően szűkösen két személynyi területre halmozva… Azt is csak tompán érezte, ahogy macskamód maga alá húzva a lábait lekucorodott oda, a lidérc pedig hasonlóképpen elhelyezkedett vele szemben. Viszont az kicsit magához térítette, amikor a feje hátrafordult, és a pillantása a saját hátára esett. A szenvedésének a forrását a saját szemével látni… nem sokat segített. A hátából két csontos nyúlvány állt ki, amik a jelen formájukban csupán távolról emlékeztettek szárnyakra. Igaz, ahogy picit közelebb hajolt hozzájuk, már észrevette, hogy még ebben a pillanatban is nőttek hosszúságukban és vastagságukban is, sőt, pár apróbb, a thesztráloknál látott ujjakhoz hasonló kezdemények türemkedtek elő belőlük.

A bizarr jelenség bámulásából Pulsar érintése zökkentette ki, ahogy kinyúlva gyengéden a vállára helyezte a patáját. Olyan természetes mozdulat volt az összerezzenése, hogy akár azt is hihette volna, hogy ő maga csinálta. Hope azonban tökéletes nyugalommal fordult vissza a férje felé.

– El sem tudom mondani, mennyire hiányoztál – sziszegte halkan a csődör. Az arcán, s a szokásosnál sokkal halványabban derengő szemeiből fáradtságon kívül szinte semmit nem lehetett kiolvasni.

– Te is nekem – suttogta alig érezhető mosollyal Hope.

Pulsar pár másodpercre lehunyta a szemét, aztán újra felnézett rá, de valahogy… máshogy.

– Napvirág… hogy van? – kérdezte lágyan.

Meglepte a kérdés. Hiszen a lidérc és a népe is megkapták, amit akartak. Visszaszerezték az ősszellemüket, és tőrbe csalták a pónikat, foglyul ejtve két alikornist is. Mit számított az, vele mi van? Ennek ellenére szinte érezte, ahogy a testét használó ősszellem tudata felé fordul. Számított olyasmire, hogy hirtelen megszólal egy hang a fejében, vagy meztelenebbnek fogja érezni magát, mint a lidérc csődör előtt ruha nélkül, elvégre ezekhez hasonló élmény volt a mentális tréning Soul mesterrel annak idején. Semmi ilyesmi nem történt azonban. Ha valamihez hasonlítani tudta volna, akkor talán olyan volt, mintha csak az ösztönei súgnák azt, hogy valaki figyeli. Hope jelenléte furcsán távolinak tűnt. Talán nem tartotta elég érdekesnek, hogy a gondolatai között kutakodjon.

– Retteg – felelte ugyanolyan csendesen az ősszellem. – Félti a barátait. Fájdalmai vannak az átalakulástól. És előre reszket, mert azt hiszi, meg fogjuk erőszakolni.

Pulsar arcára végre visszatértek az érzelmek, de Napvirág még mindig olyannyira pánikban volt, hogy nehezére esett kiolvasnia őket. Talán megbántottság, és bűntudat? Bárhogy is, a saját száján keresztül elhangzott szavak alapján próbált belekapaszkodni abba a halovány lehetőségbe, hogy esetleg mégsem kényszerítik rá az akaratukat.

– Hall és lát engem, ugye? – suttogta a csődör.

Hope csupán bólintott, Pulsar pedig elengedte őt, és visszahúzta a patáját.

– Köszönöm – mondta mélyen a szemébe nézve. – És sajnálom, hogy így alakult. Nem fogom azzal meghálálni az áldozatodat, hogy olyasmit teszek veled, amit nem szeretnél. Gondolom, te is így érzel, Remény…

Hope ismét némán bólintott.

– Szeretném, ha itt maradnál velem – suttogta a csődör. – És ha megengeded, segítenék enyhíteni a fájdalmatokon. Fáradt vagyok, teljesen kimerültem, de ennyit szívesen megtennék mindkettőtökért.

Napvirág érezte, ahogy a szemei lecsukódnak, és az ősszellem figyelme újra felé fordul. Az előbbi beszélgetés ellenére továbbra is félve figyelte, mit akar csinálni vele. Aztán… rájött, hogy választ vár… választ várnak tőle. Nem igazán tudta, hányadán áll a kérdéssel, és nem is érezte képesnek magát felelni rá. Ahogy azt sem tudta, milyen módon próbálna enyhíteni a szenvedésén a csődör. Az viszont tény, hogy ha az újonnan nőtt szárnyaiból sugárzó, hasogató érzés nem is volt már olyan elviselhetetlen, azért értékelte volna, ha megszabadulhat tőle.

– Igen, Vész Bajnoka, az jól esne neki is – mondta végül Hope, továbbra is lehunyt szemekkel.

Hallotta és érezte, ahogy a lidérc felkel előle, majd újra lefekszik mellé. Hamarosan pedig a leheletét is érezte az érzékeny, sérülékeny, friss, vékony bőrén, ami a szárnyai vázát képező csontokat borította. Aztán az alatta égő forróságot hirtelen puha, nedves hűvösség váltotta fel egy rövid szakaszon, ahogy a csődör gyengéden végighúzta rajta a nyelvét. Még csukott szemmel sem volt nehéz rájönni, hogy ezt csinálta, főleg ahogy a mozdulat többször is megismétlődött, újabb területeket bejárva, s valóban mérsékelve a fájdalmat. Napvirág pedig ismételten megállapította, mennyire borzasztóan furcsa érzés úgy zavarban lenni, hogy nem kíséri semmiféle fizikai tünet.

Hosszú perceken keresztül maradtak így, és Hope sem vette a fáradtságot, hogy kinyissa a szemét, így aztán ahogy az éles fájdalom előbb tompává szelídült, majd viszketéssé, és végül bizsergéssé enyhült, Napvirág érezte, a kimerültség, amit a félelem és a stressz szült, lassan eluralkodik rajta. A testét uraló ősszellem is hasonlóképpen vélekedhetett, mivel nagy sokára lehajtotta a szalmára a fejét, és nagyot sóhajtott. Egy kicsit még élvezhette Pulsar óvatos, szelíd simogatását, aztán még homályosan azt is érezte, mikor a csődör odabújt hozzá, és puhán a hátára terítette a szárnyát, aztán a tudatát elborította a sötétség.