21. Fejezet

A vonatút Canterlotba kellemesen eseménytelenül telt, így Tarn nyugodt szívvel csorgathatta a nyálát Dave nadrágjára, míg a férfi ölébe hajtva a fejét csendesen alukált. Nem zavarta sem a zakatolás, sem a többi utas – nem mintha rajtuk és Sour Creamen kívül olyan sokan lettek volna a vagonban –, sem a rájuk váró, veszélyesnek ígérkező kaland. Amilyen fáradt volt a váratlanul kimaradt alvás miatt, tán még egy nyílvesszővel a térdében is elszundított volna… A minimális aggodalmát pedig, amit a poggyászuk őrizetlensége okozhatott volna, teljesen kiiktatta a velük tartó denevérpóni, elvégre neki még túl korán volt a lefekvéshez.

Legközelebb, amikor a pegazus kinyitotta a szemét, a nap már magasan járt, a szerelvény pedig a főváros felé vezető kacskaringós hegyi utakon száguldott. Míg teljesen magához nem tért, Tarn a mellettük elsuhanó völgyeket és meredek sziklafalakat bambulta – Celestia nevére, de jó, hogy szilárd talaj volt alattuk –, utána viszont nagyon óvatosan kinyújtózkodott, és fölnézett a sörényébe fúrt kéz tulajdonosára. Örömmel állapította meg, hogy Dave is nyugodtan tudott pihenni. Vetett egy pillantást a velük szemben, a kipárnázott széken fekvő, keresztrejtvényt fejtő Sour Creamre, aztán elégedetten sóhajtva újra ellazította a nyakizmait, s úgy figyelte tovább a tájat. Mikor még mindig jó messze tőlük meglátta Canterlot tornyait, támadt egy ötlete… de még várt egy kicsit a kivitelezésével. Szerencsére elég sűrűn voltak errefelé alagutak, így hamar el is érkezett a kiváló alkalom a gyakorlatba ültetésre.

Amikor a vonat egy hosszabb, kivilágítatlan alagúton haladt keresztül, Tarn lassan föltápászkodott, finoman végigtapogatta Dave arcát, és ahogy megtalálta a száját, megcsókolta. Miképp abban reménykedett, a barátja föl is ébredt a mozdulatra, s bár nem viszonozta a csókot, a pegazus nem is hagyott volna rá neki időt.

– Jó reggelt! – mondta a nyakába kapaszkodva és olyan halkan, hogy az ember füléhez hajolva éppen ne nyomja el a vonat zakatolása.

– Reggelt? – kérdezett vissza bágyadtan Dave, bizonyára az őket körülvevő sötétségre célozva.

– Aha! Valamit akarok mutatni neked! Csak egy picikét kell várni. – Tarn átmászott Dave-en, és tapogatózva az ablakhoz húzódott, várva a fényt a járat végén. – Figyelj! És… most!

A szerelvény újra kiért a szabadba, és a nap sugarai elárasztották őket. A kancának hunyorognia kellett, szóval meg sem lepődött, hogy a barátja fájdalmasan felszisszent mögötte. Utána viszont, ahogy a szemük hozzászokott a fényviszonyokhoz, tényleg csodálatos látvány tárult eléjük – olyan, amilyenben Tarnnak már lehetett párszor része, de nem tudott ráunni, Dave-nek pedig ez volt az első alkalom. Most pont olyan szögben suhantak a kanyargós síneken, hogy tökéletes rálátásuk nyílt a királyi fővárosra.

– Hű…! – nyögte hatalmasra tágult szemekkel a férfi, és utána egész sokáig nem is jutott szóhoz.

Tarn hagyta, hogy a barátja kigyönyörködje magát, ám amikor a soron következő sziklafal kitakarta előlük Canterlot tornyait, és Dave még mindig döbbenten bámulta az ablakot, a pegazus megtörte a csöndet.

– Felteszem, tetszik – mondta. – Oda megyünk, szóval megnézheted majd közelebbről is.

– Gyönyörű… – motyogta Dave. – Eddig semmit nem láttam belőle! Mármint a világodból… Igen, a fővárosotok is szép, de a természet…! Nem vagyok vidéki gyerek, de szerintem ehhez hasonló ott sincs, vagyis sehol sem a Földön. Ilyen érintetlenül… mégis ilyen közel a civilizációhoz! Azt mondanám, ez lehetetlen. Lehetetlenebb még a mágiátoknál is.

A pegazus jóízűt kuncogott, aztán megcsóválta a fejét.

– Néha nem értelek – vigyorgott. – Azt mondtad, nálatok is vannak erdők, hegyek, óceánok, meg minden.

– Ja, csak olyan nincs, amin ne látszana már messziről az emberek lábnyoma. Metaforikusan értve, mielőtt belekötsz… Nézd meg például azt a rengeteget! – mutatott ki az ablakon, a menetirányuknak hátrafelé a völgybe a férfi.

– Hehe, rossz példát hoztál! – kacagott Tarn. – Abban az erdőben, ha másikban nem is, már biztosan járt ember. Ott találtak meg téged.

– Az az Everfree Forest? – kérdezte meglepetten Dave. – Azok alapján, amiket meséltetek róla, valami sokkal fenyegetőbbre számítottam. Így ránézésre simán nekivágnák egy túrahátizsákkal. Sőt…

– Dave! – fordult oda a barátjához Tarn, és finoman a szájára tapasztotta a patáját. – Ilyen hülyeség eszedbe se jusson! Inkább örülj neki, hogy a pónik találtak rád, és nem… valami más!

– Messziről tényleg jól néz ki az erdő – kotyogott közbe Cream a velük szemben lévő székről. – De osztom Tarn véleményét; ha ennyire rád tört a természetjárhatnék, ezer és egy jobb helyet tudok mondani, mint az Everfree. Egynek ott van például Thunderin' Highs, és nem azért mondom, hogy hazabeszéljek. Eszméletlen egy látvány, ahogy a hegyoldalakon lenézve láthatod magad alatt is a felhőket… Ha meg mindenképpen erdőkre vágysz, akkor sem kell Baltimare-nél messzebb menned. Ott is vannak sűrű, alig látogatott rengetegek, csak azok nem olyan veszélyesek meg vadak, mint az Everfree Forest.

– Ja, ebből is látszik, Baltimare egy nagyváros, viszont az Everfree Forest környékére nem telepedtek le a pónik, volt annyi eszük – helyeselt Tarn.

– Khm… Ponyville… khm… – krahácsolta a thesztrál.

Dave kíváncsian Cream, majd Tarn felé fordult, és kérdően felvonta a szemöldökét.

– Jól van, na… – nyögte kelletlenül, fülig vörösödve a pegazus. – Földrajzból sose voltam jó…

– Szóval akkor eljössz velem oda? – kérdezte a férfi.

– Hát… – vakarászta a sörényét fintorogva a kanca. – Ponyville nem lehet valami érdekes hely, de oda veled tartok, ha szeretnéd, persze. Az erdőt viszont nagyon-nagyon szépen kérlek, legfeljebb messziről nézegesd csak, jó?

– Elsőre is felfogtam, nyugi, csak húzom az agyadat – simította végig a pegazus hátát Dave. – De bevallom, most kicsit fellelkesültem, és kedvem támadt bejárni ezt az egész világot. Olyanokat látni, mint amiket egy ember se láthatott előttem… Talán van azért pozitív oldala is annak, hogy itt ragadtam… mármint rajtad kívül – tette hozzá gyorsan.

– Cukik vagytok – vigyorgott a tépőfogait kivillantva Cream, majd suttogva hozzátette: – Csókot, csókot!

Tarn zavartan lecsapta a füleit. Valóban, ígért ilyet a barátnőjének, hogy egyszer megmutatja, hogyan csinálják. Nem sok kedve volt hozzá, főleg így, nyilvános helyen. Ráadásul Dave-nek sem említette, miszerint ilyen jellegű tartozása van a közös barátjuk felé… Bizonytalanul körbenézett, aztán bocsánatkérő félmosollyal a férfi felé fordult. Ő csupán kérdőn viszonozta a pillantását.

– Izé… benne vagy? – kérdezte óvatosan a pegazus.

A biztonság kedvéért Dave is leellenőrizte, nem figyeli őket valaki – a kíváncsiskodó denevérpónit leszámítva –, aztán vállat vont.

– Tőlem oké – mondta végül fojtott hangon.

Kicsit közelebb is hajolt a kancához, mire ő lassan kinyújtotta felé a nyakát, félrebiccentette a fejét, és résnyire nyitotta a száját. Lehunyta a szemét, ahogy gyengéd csókban egyesültek, egy egész kicsit még hozzá is érintette a nyelvét a barátjáéhoz, de most nem adta át magát az érzésnek, s hamarosan elszakadt Dave-től. Mikor újra fölnézett, láthatta, hogy Sour Cream arcára fagyott a vigyor.

– Te kérted, haver… – vetette oda a dermedt thesztrálnak.

– I-gen… – nyögte nehézkesen Cream. – Nem fogom többet kérni. Nem az, nem azért, félre ne értsétek, csak… – A kancának láthatóan meg kellett küzdenie a szavak keresésével, amit végül egy halk sóhajtással fel is adott. – Aranyosak vagytok együtt, meg örülök is nektek, tényleg, de azt hiszem, eleget láttam. Tényleg nem bántásból mondom…

– Kár, pedig most kezdek belemelegedni! – kaparászta tűnődve az állán a borostáját Dave.

A thesztrál arcára egy pillanatra őszinte rémület ült ki, aztán hamar felváltotta a gúnyos mosoly.

– Csak ugratsz, emberfajzat – mondta fölényesen. – Nagyon elemedben vagy így ébredés után!

– Ja, picit feldobott az a lehetőség, hogy esetleg Equestria tartogat számomra értékelhető, mi több, érdekes dolgokat a lakóin kívül – bólogatott a férfi, majd Tarn felé fordult. – Szóval mit mondasz? Szabadidődben van kedved bejárni velem az országot kicsit?

– Hát hogy a fenébe ne lenne? – tárta szét ültében a mellső lábait Tarn.

– Akkor pacsit rá! – nyúlt ki felé Dave.

A pegazus megemelte a patáját, majd pár másodpercig értetlenül bámulta a barátja kezét. Végül aztán úgy döntött, csinálják úgy, ahogy ő akarja, és finoman belecsapott Dave tenyerébe.

* * *

Jó, hogy tényleg elérték a legelső vonatot, mert Canterlotban az állomáson egész fogadóbizottság várta őket. A féltucat páncélos éjjeliőr mellett álldogált pár ismerős arc is, méghozzá a beígért albínó thesztrál, Silksong, a kincstárnok Phil Coins, és két kék-fekete egyenruhás földipóni személyében, akiket Tarn a Dave-vel való első találkozásának napján lezajlott tárgyaláshoz tudott kötni. Két S-betűs nevük volt, talán Sunflower, meg Swatter… Luna Hercegnő pónijai azonnal körbevették őket, amint leszálltak a vonatról, és a pegazus ízlésének megfelelőnél jóval több tekintetet magukhoz vonzva egyenesen a Kristály Expresszhez kísérték a kis csoportot.

– Azt hiszem, itt a búcsú ideje – szólalt meg Cream, miközben pár éjjeliőr felugrált a legközelebb eső kocsiba, hogy átcsoportosítsák a már bent lévő utasokat.

– Mindjárt előkapom a zsepimet – fordult szembe Tarn a barátnőjével. – Azért ne drámázd túl; nem a világ végére megyünk, és remélhetőleg nem is maradunk soká.

– T'om – vont vállat a thesztrál. – De gondolom nem csak az Éjjeliőrségnél szokás rendesen elköszönni, ha valaki veszélyes küldetésre megy. Szóval ja, ne rossza… legyetek jók – korrigált gyorsan, a közelükben várakozó pónikra pillantva.

– Jól van – mosolyodott el Tarn, azzal odalépett a denevérpónihoz, és átölelte az egyik mellső lábával. – Köszi, hogy elkísértél minket!

– Mintha lett volna választásom… – forgatta a szemét Cream, majd hagyta, hogy Dave fölemelje, és ő is megölelje. – Na, tényleg vigyázzatok magatokra, meg egymásra!

– Úgy lesz! – borzolta fel a kanca sörényét Dave, miután visszarakta a földre.

Az ablakból még integettek egymásnak egy darabig azt követően, hogy a rózsaszín szőrű földipóni leültette őket a szerelvény közepe felé, ám a vonat még hosszú percekig nem indult, így Cream egy mantikórt megszégyenítő ásítás után elmutogatta nekik, hogy ő inkább megkeresi a visszafelé menő járatot, és hazáig alszik rajta. Ezt követően Tarn figyelme újra a kocsi belseje felé, azon belül is leginkább a velük szemben helyet foglaló két egyenruhás kancára, és a mellettük az ablakon kifelé bámuló Silksongra terelődött. A thesztrál szeme egy pillanatra felé villant, de aztán visszatért a kinti világra, ellenben a két földipóni rögtön kihúzta kissé magát, és közelebb is hajoltak hozzájuk.

– Üdv a fedélzeten! – köszöntötte őket komoly arccal a rózsaszín póni. – Kezdhetjük? Készen állnak?

– Persze – mondta kissé bizonytalanul Tarn.

– Gondolom… – vont vállat Dave. – Ennél készebb már nem leszünk.

– Helyes – bólintott a rózsaszín kanca. – Először is kezdjük egy kis ismerkedéssel! Önök, ha jól tudom, Mildew Tarn, az Orb&Marble biztonsági koordinátora, valamint David Ferguson, az ember. Így van?

– Így van – helyeselt Tarn.

– Nehéz engem fölismerni ennyi rengeteg ember közt, de igen, eltalálták – tette hozzá Dave.

A pegazus őszinte örömére mindkét kanca elmosolyodott kissé. Minél hamarabb kiköpik a lenyelt karót, annál jobb mindenkinek…

– Ha emlékezetem nem csal, mi már találkoztunk – fordult Tarn felé a kanca, aki eddig is kettejük helyett beszélt. – A rend kedvéért bemutatkozom: jómagam Waggish Swatter vagyok, a Csillagőrség vezetője, ő pedig a helyettesem, Ironseed Sunflower. – Miután a sárga kanca is biccentett feléjük, Swatter könnyedebb hangnemben folytatta. – Most pedig, hogy ilyen szépen összeismerkedtünk, akár tegeződhetnénk is, ha nem bánjátok!

– Köszönjük! – mondta mosolyogva Dave nevében is Tarn, miközben gondolatban megveregette a saját vállát, amiért ennyi idő távlatából is ilyen jól fel tudta idézni a nevüket.

– Kezdjük tehát az alapokkal! – indítványozta Swatter. – Ha jól tudom, az Éjszaka Hercegnője személyesen keresett meg benneteket, és ismertette veletek a… helyzetet. Majdnem azt mondtam, a feladatotokat, de azt a részt bizonyára ránk hagyta, az egyéb részletekkel egyetemben.

– Na ácsi! – emelte fel a mutatóujját Dave. – Arról nem volt szó, hogy bármi dolgunk lenne azon túl, hogy elmegyünk meg visszajövünk!

– Nem kell olyan nagy dologra gondolnod! – emelte fel csitítóan a patáját most Sunflower. – A kérésünk csupán annyi lenne, hogy járjatok nyitott szemmel, és utólag számoljatok be róla, miket láttatok.

– Más szóval kémkedjünk? – horkantott halkan a férfi. – Nem sokat tudok ezekről a lidércekről, viszont abból azt szűrtem le, hogy nem célszerű provokálni őket.

– Pontosan, és épp ezért nem is kérünk többet annál, mint amit Sunflower mondott – hajtotta meg kissé a fejét Swatter. – Sőt, kifejezetten nem örülnénk annak, ha bármelyikőtök is önszorgalomból a lidércek tudta nélkül felfedező körútra indulna a területükön. A bizalmuk felénk érthető okokból legalább olyan ingatag, mint a miénk feléjük, szóval nem szeretnénk, ha ezt a minimális együttműködési hajlandóságukat is elveszítenék. Nyilván sokkal könnyebb dolgunk lenne nekünk is, ha a Fagyott Városok elfogadják Sunflowert, mint egyszemélyes equestriai delegációt. Ő tudná, mire kell odafigyelnie, és a lidércek szokásaiból sem kéne gyorspatálót tartanunk neki. Természetesen ezt nem azért mondom, mert ez esetleg a ti hibátok lenne, hogy így alakult, csak… a Csillagőrség évek óta vár már egy ilyen lehetőségre, erre a lidércek ilyen lehetetlen feltételeket szabnak… Na mindegy, nem is tudom, miért számítottam tőlük másra. Dolgozunk azzal, amink van!

– Egyébként ha bármilyen szempontból problémát okoz, vagy kényelmetlennek találjátok, nem muszáj nézelődnötök se – legyezett lemondóan a patájával a sárga kanca. – Veletek lesz végig Silksong, ha tetszik a lidérceknek, ha nem, és ő tudja, mire figyeljen oda. Csak, tudjátok, több szem többet lát. Ha már az álomjárás hagyománya megmaradt a lidércek emlékezetében, lapulhat még pár halálos meglepetés a tarsolyukban, amiknek jobb, ha időben tudunk a létezéséről. Remélhetőleg szó sincs ilyesmiről, s ha mégis, a lidércek nem akarják majd az orrotokra kötni, mi több, külön felkészülés nélkül jó eséllyel fel sem ismernétek az erre utaló jeleket. Hogy tovább bonyolítsak a dolgon – folytatta kaján vigyorral –, most azt se fogom elárulni, mire kéne odafigyelnetek…

– Na jó, ez tényleg kezd átmenni vicc kategóriába – csóválta hitetlenkedve a fejét Dave.

– Megértem a fenntartásaitokat – vette át a szót újra a rózsaszín földipóni. – Szívesen megosztanám veletek, pontosan mikre lennénk kíváncsiak és miért, de higgyétek el, a saját álmaitok nyugalma érdekében nem teszem. Csupán arra szeretnénk fölkészíteni benneteket, hogy ha majd visszajöttök, föl kell majd tennünk nektek pár szörnyen furcsa kérdést, és roppantmód örülnénk neki, ha… reprezentatívan tudnátok válaszolni rátok. Teszem azt, ha Celestia ne adja, rákérdeznénk, hogy láttatok-e zöld pöttyös, fehéren világító gombamezőket, akkor ne azért válaszoljatok nemmel, mert nem figyeltetek…

Tarn váltott egy bizonytalan pillantást a barátjával, majd egyszerre bólintottak. Így, ebben a formában tényleg érthetőnek tűnt a kérés, és nem is számított olyan nagy tehernek. Igaz, továbbra sem érezhették úgy, hogy bármivel is többet tudnak arról, mire számítsanak, mi vár rájuk. Tarn futólag újra odanézett Silksongra, aki cserébe ismét viszonozta a pillantását, majd mintha valami nagyon érdekeset vett volna észre, újra az ablakot kezdte tanulmányozni.

– Rendben van, köszönjük – bólintott Swatter. – Most pedig, ha nem bánjátok, rátérhetnénk arra, mit érdemes tudnotok a vendéglátóitokról. A lidércek a saját bevallásuk szerint nem sokat adnak az etikettre, azonban vannak olyan szokásaik, amiket érdemes tiszteletben tartani… már ha szeretnétek életben maradni.

– Ez kérdésen felül áll – jelentette ki színtelen hangon Dave.

– Akkor hát az első és legfontosabb a csend – folytatta helyette Sunflower. – A lidércek nem szeretik a zajt, azon belül pedig külön helyet foglal el a beszéd. Hosszú évekbe telne, mire megtanulnátok, mikor ki beszélhet, így inkább leegyszerűsítem. Nem hivatalos esetekben is egy adott csoporton belül a vezetőnek van joga beszélni, a társai hozzá szólhatnak, ha nem vágnak más szavába, illetve a kísérők legjobban teszik, ha végig némák maradnak, és a társalgás után mondják el, amit akarnak. Ez vonatkozik a kérdések feltevésére is. Azt is csak csoporton belül illik, csak a vezető felé, és csak akkor, ha nem zavarja egyébként a beszélgetés menetét. Utána, ha a vezető úgy látja, tolmácsolhatja a partner csoport vezetőjének a kérdést.

– És mitől függ, hogy ki a „vezető” – szúrta közbe gyorsan Tarn.

– Közületek egyértelműen David, mivel őt hívták meg. Ti ketten csak kísérőknek számítotok, és… lehet, ez kicsit durvának fog hatni, de a legjobb lenne, ha egyáltalán nem szólalnátok meg, ha lidércekkel kell beszélni. Hogy hogyan ismerhetitek fel a szemben álló csoport vezetőjét, nos, mi sem egyszerűbb: az az, aki elsőként megszólal. Tapasztalhatjátok majd, hogy az előbb felvezetett szabály alól rengeteg kivétel van, ez utóbbi alól azonban nincs. Ezért javasolom, hogy inkább maradj csöndben, ha csak lehet.

– O-kés… – mondta vontatottan a pegazus, majd kis gondolkodás után hozzátette: – Minden szabály ilyen… természettől elrugaszkodott lesz?

– Nem – felelte hamiskás mosollyal Sunflower. – Ez egy egészen logikusan fölépített és érthető rendszer, még ha egy póninak furcsának is tűnhet. Ennél viszont csak rosszabbak vannak. Saját véleményem szerint a legnehezebb a lidércek testbeszédét megtanulni. Hiába sokkal mimikaszegényebbek, ha vannak, sokkal látványosabbak a gesztusaik, ám rettentően könnyű félreérteni őket… amire gyakorlatilag még szándékosan rá is játszanak.

– Ajjaj, és akkor mégis hogyan kéne felkészülnünk? – kérdezte Dave.

– Megpróbálunk a legjobb tudásunk szerint segíteni nektek ebben – emelte fel megnyugtatóan a patáját Swatter. – Viszont amint átléptétek a Kristály Birodalom határát, magatokra és egymásra lesztek utalva.

– Nyugi, addig pedig olyan infódömpinggel készültünk nektek, hogy hamar el fog szaladni ez a pár órácska, amíg elérünk a Kristály Birodalomig! – villantott feléjük egy barátságos vigyort Sunflower.

Tarn váltott egy bizonytalan pillantást Dave-vel, aztán mindketten közelebb hajoltak a két csillagőrhöz.

* * *

Hiányoztak a fák. Még ha Manehattan betondzsungelében a parkosított részeken kívül legfeljebb elszórtan lehetett is élő növényzettel találkozni, a pegazus még csikókorában hozzászokott, hogy vonatutaknál a vasút mellé telepített zajvédő fasorokat bámulja. Sajnos ez távolról sem volt mindenfelé, például a nagy kiterjedésű, lakatlan, sík terepeken, mint amilyen mondjuk Appleloosa környéke, érthető módon senki sem bajlódott ilyesmikkel, viszont minden nagyváros közelében elfoglalhatta magát az elsuhanó fák bambulásával. Canterlottól észak felé haladva azonban gyorsan ritkult az élővilág – vagy tényleg túlságosan lefoglalta őt a két póni szünetmentes hablatyolása –, így mire Tarn a figyelmét újra a vagonon kívüli világ felé fordíthatta, már nem nagyon volt mit látnia. Talán nem is a legjobb évszakban jártak erre, mivel állítólag nyáron a tundra egész a Kristály Birodalomig húzódott, most viszont már egy jó ideje csak kihalt, kopár hómezőkön száguldottak keresztül – rendes viszonyítási pontok hiányában meghatározhatatlan sebességgel.

A kint tomboló, fenyegető és végeláthatatlan fagytól függetlenül Tarn csak mérsékelten érezte magát kényelmetlenül. A vonat fűtése tökéletesen rendben működött, ha pedig még több melegségre vágyott, elég volt odabújnia Dave combjához, aki nála nagyságrendekkel jobban érdeklődött a hó iránt. Igazából a kanca szíve szerint, ha otthon maradhattak volna, pontosan ugyanezt csinálta volna… az egész szituáció valójában csak a jövő bizonytalansága, és nem utolsósorban a velük szemben helyet foglaló denevérpóni miatt volt kellemetlen. Miután ugyanis Swatter és Sunflower kioktatták őket lidérc-kultúrából, majdan pedig a kincstárnok úrral megtárgyalták, egészen pontosan milyen házat szeretnének venni maguknak, egészen a berendezés szintjéig, ki lett nekik adva, hogy „ismerkedjenek” az új társukkal. Márpedig ez távolról sem tűnt egyszerű feladatnak, ugyanis mikor a két csillagőr felállt a helyéről, az albínó thesztrál a köpenyéből gyorsan előhalászott két vékonyka vezetéket, majd a végüket az óriási füle belsejébe rejtette, s pár pillanattal később olyan erővel bömböltetni kezdett magának valami iszonyatos batmetal zenét, hogy Tarn ilyen távolságból is érthette volna a szöveget, ha nem csupán őrült rikácsolásból állt volna az egész.

Hogy még kínosabb legyen a helyzet, miután Phil Coinsszal is végeztek, és egy ideje már kerülgették egymás pillantását a thesztrállal, Sunflower belátta, így nem fognak dűlőre jutni, és inkább ismételten csatlakozott hozzájuk. Na de nem a csikó füléből rántotta ám ki a mobil zenegép zsinórjait, hanem Tarnéknak tartott kiselőadást az ifjú denevérpóniról. Gyakorlatilag úgy beszélték ki az életét, hogy ott ültek körülötte, ami a pegazus számára még így is irtó nagy tapintatlanságnak számított, hogy a szóban forgó póni önkéntesen burkolózott némaságba és süketségbe.

Talán pár fokkal kevésbé feszélyezte volna Tarnt, ha Silksong nem egy ennyire hányattatott sorsú illető lett volna… bár ezáltal legalább megértette, a fiatal kanca – legalább a neme is kiderült – miért ennyire zárkózott. A thesztrál szülei az Éjjeliőrségnél szolgáltak, ami egyáltalán nem számított ritkaságnak, viszont mindkettőjük egyszerre veszett oda a lidércek ellen vívott legelső harcban, hátrahagyva az akkor még egész kicsi Silksongot. Innentől kezdve pedig Sunflower hiába ecsetelte nekik, hogy Thunderin' Highsban mennyire gyakori az ilyesmi, és épp ezért milyen jól szervezett árvaházaik vannak, ahol valóban oda is figyelnek a csikók érzelmi világára és értelmi fejlődésére, Tarnt nem tudta megnyugtatni. Nyilván az sem volt véletlen, hogy a mindig is magának való pici thesztrálra Luna Hercegnő legelőször a rémálmai kapcsán figyelt fel. Az már egy egészen más kérdés, hogy a Hercegnő a képességei miatt később ki is emelte a sorból, és „különleges” képzésben részesítette, ami feltehetőleg nem lehetett valami kellemes dolog, ha a pegazus Sunflower pillanatnyi fintorából indult ki, mikor rákérdezett nála, mit kell ez alatt érteni.

A sárga kanca ettől függetlenül többször is kihangsúlyozta, hogy Silksong az egyetlen, aki képes lehet megvédeni őket, miután belépnek a Fagyott Városokba. Említett futólag valami olyasmit is, hogy Luna Hercegnő kísérletezésének vele kapcsolatban az volt a lényege, hogy a thesztrál a fajtájából adódó rugalmasságát és alkalmazkodóképességét az álomvilágban is képes legyen kamatoztatni. Hogy ez miért volt fontos, vagy egyáltalán mi hasznuk származhat belőle, Sunflower már nem fejtette ki, és őszintén szólva Tarnnak sem volt sok kedve rákérdezni. Álmodott már rosszat, de ébredés után sosem volt nehéz túltennie magát rajta, az Álmok Hercegnője sosem látogatta meg éjszaka, és igazából amúgy sem vette jó néven, ha mások turkálnak a tudatalattijában. Mondjuk ha ezt a thesztrál meg tudja akadályozni, már elégedett lesz, többre pedig, úgy döntött, nem is kíváncsi.

Ellenben a csikóval szívesen beszélgetett volna, már csak együttérzésből is. Bele sem tudott gondolni, milyen borzasztó lehetett anya és apa nélkül felnőni. Jó, lehet az ő életét mostanában eléggé megkeserítették a saját szülei, de attól még nagyon szerette őket, és hálás volt, amiért ott voltak neki. Fel is jegyezte magának fejben, hogy amikor visszatérnek erről a jeges túráról, újra meg kéne próbálkozniuk egy látogatással, hátha elcsitulnak addigra a kedélyek. Most viszont itt ült előtte egy fiatal, sérült lelkű póni, és úgy érezte, segítenie kéne rajta. Vagyis nekik kettejüknek, elvégre Dave volt a pszichológus, ő értett igazán az ilyesmikhez… Tarnnak azonban nem lett volna képe ilyesmiket megbeszélni a barátjával a szóban forgó csikó orra előtt, így mióta Sunflower újfent hármasban hagyta őket Silksonggal, a pegazus beérte a kopár hómezők bámulásával, és a jövőbeli közös házról való fantáziálással.

Az ábrándjai közül a vonat fékeinek csikorgása és a szerelvény lendületének tisztán érezhető csökkenése zökkentette ki. Nem is bírta ki, hogy ne pattanjon fel és tapassza egyből az orrát az ablaküveghez, hogy egy pillanatról se maradjon le abból, ahogy begördülnek a Kristály Birodalom fővárosának első csillámló házai közé. Dave osztozott a kíváncsiságában, és hamarosan ő is fölkelt és csatlakozott hozzá. Tarn a szeme sarkából még azt is elcsípte, hogy a fehér thesztrál is kihúzta magát, és ő is közelebb húzódott az ablakhoz. Valóban meg is érte ágaskodni ezért a látványért. Manehattan felhőkarcolói lehettek tiszteletet parancsolóak, Canterlot tornyai lehettek magasztosak, de a nagyság egy egészen másképp értelmezett fogalmával találkozhatott az, aki a szemeit a Kristály Birodalom élő kövekből faragott, ragyogó házaira vetette. Tarn csupán gyönyörködött a kilátásban, de Dave-nek hallhatóan még a lélegzete is elakadt.

Természetesen a palota maga volt a város égbe törő éke, azonban a kis csoportnak azt már csak messziről volt alkalma megcsodálni. Az állomáson újabb fogadóbizottság várta őket, méghozzá nem kisebb póninak, mint Shining Armor hercegnek a vezetésével. A város egész területén a Kristály Szívnek hála télen-nyáron pónibarát hőmérséklet uralkodott, de mielőtt még leszálltak volna a vonatról, Dave magára öltött egy pulóvert és egy vékonyabb kabátot, valamint Tarn is a nyaka köré tekert egy sálat, csak a biztonság kedvéért. Telente egyszer amúgy is óhatatlanul megkehesedett, és Manehattan óceáni éghajlatán a tél kutyafüle volt ahhoz képest, mint itt a városokon kívüli alapértelmezett időjárás – ezt láthatták már a vonatból is. Márpedig egy betegség a háta közepére se kellett volna, főleg hogy az út neheze még előttük állt.

Mialatt Swatter és a herceg letudta egymás közt a kötelező formalitásokat, Tarn megtalálta a kristály pónik közül igencsak kirívó Vekstet, valamint mellette egy rendkívül hasonlóan kinéző, de árnyalatnyit magasabb, ezüstös szemű jég-lidércet. Mindketten Dave-et méregették kifejezéstelen arccal, ami a korábbi gyors oktatásuk alapján nem volt valami jó jel: valószínűleg féltek a férfitól, de még a legjobb esetben is bizonytalanok voltak benne, ellenségként tekintsenek-e rá. Ehhez képest a vonatról leszállókat láthatóan sokkal jobban érdekelte ez a nagy felvonulás és a herceg jelenléte, mint az ember. Az őrök pedig természetesen szilárdan maguk elé szögezték a tekintetüket, és az arcukon egy csepp kíváncsiság sem tükröződött.

– Legyetek üdvözölve a Kristály Birodalomban! – köszöntötte őket Shining Armor herceg meglepő közvetlenséggel, ahogy Swatterékkel befejezve a társalgást barátságosan mosolyogva eléjük lépett. – Sajnálattal hallom, hogy nem maradtok soká; ritkán van alkalmunk vendégül látni egy embert, és a kedves barátait. Azért ha bármire szükségetek van akár most, akár a visszaúton, nyugodtan forduljatok bizalommal hozzám, vagy a feleségemhez!

– Köszönjük, felség! – hajolt meg Tarn és Dave egyszerre.

Bár a kanca bizonytalan maradt benne, mennyire az udvariasság mondatta csupán ezt a herceggel, azért kimondottan jólesett a részéről a gesztus. A végén még akár vissza is élhetnének kicsit a kristály pónik vendégszeretetével, mielőtt még ténylegesen hazatérnének, elvégre ki tudja, mikor nyílik legközelebb alkalmuk ellátogatni ide. A világjáró körtúrájukból máris kipipálhatnának egy helyszínt, mintegy extra jutalomképp a fáradozásaikért.

– Ez tirátok is vonatkozik – fordult érezhetően kissé kelletlenül a herceg a lidércek felé. – Ha bármikor erre jártok, az ajtónk nyitva áll előttetek.

A két szürke szőrű lény mintha meg sem hallotta volna a csődör szavait, ugyanúgy bámultak némán Dave-re, amitől Tarn lassacskán kezdte tényleg kényelmetlenül érezni magát. Azért reménykedett benne, hogy nem lesznek ilyenek az egész útjuk alatt…

– Öröm volt megismerkedni veletek! – nézett fel újra az előtte tornyosuló emberre Shining Armor. – Remélem, azért lesz alkalmunk majd érdemben is beszélgetni, nyugodtabb körülmények között! Most Blizzard tizedes gondoskodik az ellátmányotokról, aztán Scurry zászlós elkísér benneteket a Birodalom határáig. Vigyázzatok a hideggel, odakint kezd elég zordra fordulni az időjárás!

Az említett két kristály póni kilépett a sorból, és míg az egyikőjük gyorsan patát rázott mindegyikőjükkel, a másik elkérte a táskáikat, s hamarosan alaposan feltöltve őket visszatért velük. Hamarosan a pegazus, az ember, a thesztrál, a két lidérc, és a kristály póni teljes téli felszerelésben a várost körülvevő védőbúra pereme felé poroszkált, hogy nekivágjanak a hómezőknek.