3. fejezet: Meleg szállás, magánóra

Meleg szállás, magánóra

– Megállni! Mindenki!

A ragyogó szőrű csődör nem szegezte rájuk a lándzsáját, de lehetett rajta érezni, hogy egy kis provokálásra is könnyedén meggondolhatja magát. Mivel azonban a kis csapat azonnal engedelmeskedett, intett a kíséretének, azok pedig nyomban körbevették az öt pónit.

– Starswirl a nevem, s a Platinum-család képviseletében jöttem! – emelte meg békítőleg az egyik mellső lábát az unikornis. – A kristály pónik Hercegnőjével szeretnék beszélni.

A fogadásukra kiérkező alakulat parancsnoka átadta a fegyverét a mellette álló, ugyanolyan csillámló szőrű póninak, s közelebb lépett hozzájuk. Egyesével végigmérte őket, de annyi tiszteletet azért nem mutatott feléjük, hogy a sisakját is levegye, így az arcából csak az orra hegyét és a szemeit láthatták.

– Öt póni elég sok követségnek, nem gondoljátok, fiúk? – kérdezte a vezér lenéző hangnemben a sajátjait, miután majd' egy percen át farkasszemet nézett Starswirllel. – Zephyr mondta az eligazításon, hogy vendégeket várunk, de arra nem számítottam, hogy ennyien lesznek.

– Három törzstől két-két póni indult el az úton, csak az egyik pegazusunkat elvesztettük – felelt a mágus, közben a patájával a köpenye belső zsebében turkálva. Eltartott egy darabig, mire tudatosult benne, hogy hiába keresi a pipáját. Fránya berögzült mozdulatok…

– Törzsek? – köpte megvetően a kristály póni. Mögötte pár társa még halkan fel is kacagott. – Milyen barbár! Nagy szerencséjük, hogy felkeltették a Kristály Hercegnő érdeklődését, máskülönben most tömlöcbe vetném mindőjüket!

Üres fenyegetés. Nem csak azért volt nyilvánvaló Starswirl számára, mivel alapvető diplomáciai szabálynak számított még a kevésbé civilizált népeknél is a követség tisztelete, de a többi kristály póni reakciójából is. Egyik sem tűnt túl idegesnek, sőt, az egyik, aki a parancsnok háta mögött állt, unottan forgatta a szemét. Ezek szerint hozzászokhattak már, hogy a vezetőjük mindig ilyen udvariatlan, nekik pedig valószínűleg kicsit sem kell tartaniuk tőle. A póni tán csak a saját dominanciáját szerette volna érvényesíteni. És még ez nevezi őket barbároknak…

– Azt esetleg megkérdezhetem, hogy nem látták véletlenül a társunkat? – kérdezte a pegazusuk. – Egy nálam fél fejjel alacsonyabb, zöld-sárga sörényű és farkú, hosszú…

– Nem tudok más matt szőrű határsértőről – felelt már-már mulatságosba forduló gőggel a kristály póni.

– Ismétlem, fontos megbeszélnivalónk van a Hercegnőjükkel – nyomatékosította a mondandója lényegét Starswirl. – Tegye a dolgát, parancsnok, és kísérjen minket oda hozzá!

A csődör sértődötten résnyire szűkítette a szemét, aztán hátat fordított nekik. Csak pár pillanatig maradt úgy, aztán néhány gyors pataintéssel jelzett a társainak, mire azok katonás rendben közrefogták őket. A parancsnok már vissza sem nézett, hanem mókásnak hatóan magasra emelt lábakkal díszlépésben megindult. Hasonlóképp tettek a többiek is, Starswirlék pedig enyhén zavarban hagyták, hogy a kristály pónik így kísérjék őket. Amúgy is a fél napot már gyaloglással töltötték, de azért mind reménykedtek benne, ha már a vezetőjük ilyen kényelmetlen módját alkalmazta a menetelésnek, tán nem lehetnek messze a céltól.

Csalódniuk kellett. A harcosok meglepően jól bírták ezt a megterhelő jármódot, s már esteledett, mire meglátták a hatalmas, karcsú kristálypalotát, ahova az idegen pónik vezették őket. Az útjuk pedig meglepően monotonná vált egy idő után, hiszen mindenfelé csak ezek a földből kinőtt ásványok fogadták őket, még csak nem is túl változatos alakokban. Mégis, amennyire csak Starswirl meg tudta figyelni, meglehetősen sok kanyart kellett közbeiktatniuk, amiből arra következtetett, hogy valószínűleg szándékosan kerülik a lakott területeket. A Hercegnőjük lakhelyéhez közeledve azonban már nem tudták tovább távol tartani őket a civilizációtól.

Nem sokkal az után, hogy megpillantották a fényben szikrázó gigantikus tornyot, felbukkantak az első házak, lakóikkal egyetemben. Maguk a pónik ránézésre csupán annyiban különböztek a közönséges földipóniktól – a szőrük ragyogásán kívül természetesen –, hogy láthatóan sokkal jobban ügyeltek a külsejükre, s ez meglátszott mindőjük ápolt sörényén, s elegáns, mégis egyszerű ruházatukon egyaránt. Starswirl magában már meg is előlegezte nekik, hogy sokkal kulturáltabbak, mint „matt szőrű” fajtársaik, ahogy Trident parancsnok, alkalmi kísérőjük titulálta őket.

Mindazonáltal igazat kellett adnia a kecskének is, aki immár a pipájának boldog tulajdonosa volt: a kristály pónik valóban az építészetükkel tűntek ki a leginkább a többiek közül. Azon nem volt meglepve, hogy a kristályokból formált – vagy kivágott, vagy ki tudja, hogy készítették ezeket – lakóházakat összevetni is vétek lett volna a földipónik szalmából, fából és durva kövekből összehányt szálláshelyeikkel. Ám azt is meg kellett hagyni ugyanakkor, hogy még az unikornisok kastélyai és tornyai sem érhettek nyomába az akár csak kicsit is jobban kidolgozott épületeknek. És érdekes módon ilyen szempontból pont a pegazusok felhővárosaival tudta leginkább párhuzamba állítani a kristály pónik városát. Valahogy ugyanúgy tükröződött benne a természet nyers ereje.

Aztán persze ott volt az a sudár, hófehér kastély, ami még a lenyugvó nap fényében is úgy ragyogott, mintha az egész gyémántból lett volna. Egyértelműen méltó volt rá, hogy egy valódi alikornis lakhelyéül szolgáljon. Nem csak a magasztossága miatt. A palota önmaga is rendkívül időtállónak, s közben mégis végtelenül törékenynek tűnt. Jól illett az alikornisokról szóló régi leírásokhoz. És most… Most talán végre élőben is megtapasztalhatja, milyen is egy ilyen lény!

Nem is próbálta meg elrejteni a mosolyát, ahogy a macskaköves utcákon lépdeltek. Vidáman szemlélődött az immár újult erővel díszlépésben vonuló őreik között. Nem különösebben érdekelte a helybéli lakosok meglepett arca, s arra sem reagált, amikor integettek, vagy füttyögtek nekik. Azt sem figyelte, hogy igazából örömmel fogadják-e őket, vagy inkább ellenségesen viszonyulnak hozzájuk. Az volt csupán némiképp informatív, amikor egy pillanatra Holder arcára tévedt a tekintete, s látta, hogy a kanca lelkesen vigyorog. Akkor csak nem lehet olyan rossz…

Ahogy bentebb értek a fővárosba, egyre jobban reménykedett benne, hogy lesz majd még idejük alaposabban is körülnézni. Egyrészt a lassacskán kihunyó fények már nem biztosítottak tökéletlen látásának megfelelő körülményeket, másrészt a nagyobb épületekre épp csak futólag vethetett pár pillantást. Közvetlenül a kastély alatt pedig – mivel, mint utólag kiderült, a csillámló csoda nem is érte el a földet, hanem lábakon állt – olyasmit látott, amiről bármiben le merte fogadni, hogy csakis egy alikornis relikvia lehetett. Két hosszúkás, tűszerűen végződő függőleges kristálynyúlvány között, amik a padlózatból, illetve a palota aljából indultak ki, ott lebegett egy briliánsként ragyogó kristályszív. Mikor pedig kicsit is kiterjesztette felé az elméjét, olyan masszív mágikus falba ütközött, hogy egy másodpercre még meg is torpant, aminek aztán az lett a következménye, hogy a mögötte haladó Pitchfork egyenesen beleütközött a farába.

– Bámészkodni jöttek tán a követek, vagy a Hercegnővel beszélni? – fordult hátra gúnyosan Trident.

– Innentől átveszem őket, parancsnok!

A kristály póni arcára ráfagyott a mosoly az ismeretlen kanca érdes hangjára. Starswirl és a többiek is kíváncsian kutattak a beszélő után, ám a visszhang miatt nem tudtak rájönni, honnan szólhatott. Kisvártatva azonban egy ezüstös szőrű póni landolt előttük, s intett az őröknek, mire azok elegáns főhajtással elvonultak.

– Asszonyom? – kérdezte bizonytalanul Trident.

– Távozhat, parancsnok – jelentette ki határozottan a kanca, s kissé kitárta a szárnyait.

Starswirlnek csak most tűnt fel, hogy az újabb póni mennyire más, mint a társai. Elsőre azt hitte, valami kristály pegazus, de… de nem az volt. Igaz, neki is hasonlóan ragyogott a szőre, mint az eddigi őreiknek, vagy a többi helybélinek, őt magát mégsem lehetett volna összetéveszteni velük. Kígyó vágású, fűzöld szemek, kusza sörényzet, mélylila denevér szárnyak… Látott már ilyen pónit, de nem épp kellemes emlékek fűzték a fajtájához. A legjobb tudomása szerint ezek az inkább állati sorban élő fél-ragadozók inkább csak külsőben sörényeztek pónira, belsőre lelketlen szörnyetegek voltak, akik ártatlanokra vadásznak az éjszakában. Ezzel mondjuk nem volt igazán tisztában, hiszen ilyen formában még nem volt alkalma megfigyelni őket, azt pedig eleve nem hitte el, hogy ezek a pónik afféle élőhalott vámpírok lennének, mint ahogy azt egyesek állították. Elvégre az életkereső varázslat tisztán és egyértelműen kimutatta őket. Azt viszont pontosan tudta, milyen kemény ellenfelek lehetnek még egy tapasztalt mágus számára is, főleg ha többen vannak.

– A küldöttség a délen újonnan alakult államtól? – kérdezte tárgyilagosan a denevérszárnyú kanca.

Kissé durvának hatott a hangja, de a szabatos megfogalmazásból Starswirl úgy sejtette, ezúttal nem egy vad példányhoz volt szerencséjük. Bólintott, mire a póni lehajtotta a szárnyait, fölemelte az egyik mellső lábát, és meghajolt előttük. Kicsit úgy is maradt, aztán újra a szemébe nézett, s folytatta a mondókáját, mintha már jó előre a fejébe verték volna. Talán valami domesztikált denevérpóni lehetett?

– A nevem Emerald Zephyr; én fogom kísérni önöket a palotában. Decadence Hercegnő már várja önöket. Kövessenek, kérem!

Az ezüstös szőrű kanca ismét meghajolt, aztán hátat fordított nekik. Lassan megindult, ők pedig követték fel a lépcsőn a kapuhoz, ami látszólag minden külső rásegítés nélkül kinyílt előttük. Ami azonban még jobban meglepte Starswirlt, az az volt, hogy még csak a mágia jellegzetes vibrálását sem érezte meg, ahogy az ajtó kitárult. El is határozta, hogy az egész látogatás alatt annyi részletet fog megfigyelni, főképp mágikus szempontból, amennyit csak tud. Kár, hogy nem volt nála a pipája… Az szokott segíteni fókuszálni a gondolatait…

Ahogy azonban nekilátott, hogy kiterjessze az elméjének határait, a denevérszárnyú kanca hirtelen megtorpant előttük, lassan megfordult, és mereven belenézett hosszúkás pupillájú szemével az ő szemébe. A póni arcán nem tükröződött érzelem, de Starswirl némi bizonytalanságot vélt kiolvasni az apró mozdulataiból. Végül a kanca pislogott egyet, aztán kissé megrázta a fejét.

– Itt ne…

Nem mondott többet, de nem is ment tovább, amíg Starswirl vissza nem vonult a saját gondolatai közé.

– Ez mi volt? – kérdezte Cookie, mikor kísérőjük folytatta az útját.

Starswirl nem felelt, csupán legyintett. Kedve se sok lett volna elmagyarázni a földipóninak, hogy mi történt az imént, de őszintén szólva ő maga sem tudta pontosan. Azt biztosra vette, hogy a denevérszárnyú kanca valamilyen módon képes volt az ő metafizikai jelenlétét érzékelni, ám arra vonatkozóan nem volt ötlete, miképp csinálhatta. Tudta, hogy a pónik ezen fajtája elég furcsa módon viszonyul a saját mágiájához, de nem is sejtette, hogy ilyesmire is képesek lehetnek. Ha most nem lett volna ilyen megfigyelő, szemlélődő állásponton, valószínűleg felettébb aggasztónak találta volna ezt a tényt, de így csak elkönyvelte magában egy újabb különleges adatként, későbbi feldolgozásra.

Csendesen vonultak végig a folyosókon. Csak a patáik kopogása visszhangzott a rideg falakon. Furcsa. Pedig ahogy Starswirl körbenézett, látott pár kristály pónit is itt-ott ácsorogni, de még akik beszélgettek, azoknak is legfeljebb a suttogását lehetett hallani, s azt is csak különös darabossággal, ahogy a hangok megtörtek a kristályokon. Az idő is mintha lelassult volna körülöttük. Úgy tetszett, mintha ő maga is lassabban mozgott volna, de a társai, s a kristály pónik majdhogynem megdermedtek. Szerette volna a varázserejével leellenőrizni, hogy vajon csak a képzelete csalja meg, vagy ténylegesen valamiféle bűbáj hatása alá került, de a kísérőjük miatt visszafogta magát.

A társai felé fordította a figyelmét, s látta, hogy valamit ők is megérezhettek. A két földipóni tekintete egészen ködösnek tűnt, a pegazusuk félig kitárta a szárnyát, mintha csak ugrásra készülne, s a szeme is idegesen járt ide-oda. Mégis Holder reakcióját tartotta a legkülönösebbnek. A kanca kissé előrebiccentett fejjel s szinte teljesen lehunyt szemekkel sétált mellette, mintha csak alvajárna. Nem tudta mire vélni, de nem is volt lehetősége alaposabban megvizsgálni őket, hogy vajon mi lett úrrá rajtuk. Saját magát is próbálta ellenőrizni, de hamar be kellett látnia, hogy így képtelen fókuszálni a gondolatait…

– Elnézésüket kérem a kellemetlenségért.

A denevérpóni hangja egész váratlanul térítette magához. Starswirl nagyokat pislogott. Még csak az sem rémlett neki, hogy mikor álltak meg, vagy a kanca mikor fordult szembe velük. Kellemetlen érzés lett úrrá rajta, ezért hát megfordult, s meglepetten tapasztalta, hogy alig kerültek távolabb a kaputól, amin bejöttek a palotába. Talán… időcsapda?

– Szeretném megkérni önöket, hogy mellőzzenek mindennemű varázshasználatot a folyosókon, illetve a trónteremben. – Az ezüstszürke póni ismét úgy beszélt, mintha az előbbi mondatát órákon át gyakorolta volna. – Maradjanak mögöttem, és ne térjenek le az útról!

Bár sokért nem adta volna, hogy alaposabban is tanulmányozhassa ezt a különleges védelmi mechanizmust, Starswirl mégis inkább hallgatott a vezetőjükre. Próbálta magát azzal biztatni, hogy hamarosan egy sokkal fontosabb és érdekesebb esemény részese lehet: találkozhat egy valódi, élő alikornissal! Ebbe a gondolatba kapaszkodva valahogy sikerült is átvészelnie az elkövetkező idegőrlő perceket, amíg a trónteremig elértek.

Zephyr közeledtére a két őr félrevonta a lándzsáját a kapu elől, a kanca pedig a kilincsre helyezte a patáját, aztán újra feléjük fordult.

– Úrnőm megszólítása Felség, vagy Decadence Hercegnő – jelentette ki színtelen hangon. – Ne fordítsanak neki hátat, és ne nézzenek hosszan a szemébe! Csak akkor szólaljanak meg, ha Úrnőm kérdezi önöket, s akkor is lényegre törően válaszoljanak! Mikor a trón elé értünk, mind hajtsanak térdet, s ne mozduljanak, amíg nem kaptak rá engedélyt! És kérem… legyenek tisztelettudóak!

A kanca egyesével végignézett rajtuk, aztán kinyitotta az ajtót. Starswirl nem is törődött a többiekkel, s a heveny késztetését is leküzdötte, hogy körbenézzen, csak követte Zephyrt. Rég volt már szüksége ennyi akaraterőre olyan aprósághoz, hogy a tekintetét a vörös szőnyegre szegezze, de egyszerűen túl izgatott volt. Éveken, sőt, évtizedeken át várt egy ilyen lehetőségre, mégis ki kellett bírnia még ezt a rövidke időt.

Akkor emelte meg csak egy kissé a fejét, amikor a kanca előtte megállt, s olyan mélyen meghajolt, hogy a szárnyai a padlót súrolták.

– Megérkeztek a követek, Felség! – szólalt meg kimérten Zephyr.

Starswirl a denevérpóni tanácsát követve habozás nélkül térdre borult, s hallotta, hogy a társai is hasonlóképp tettek. A szeme sarkából látta, hogy előtte a kanca feláll, és kisétál a látóteréből, de ő maga nem mozdult.

– Álljatok fel, pónik! – hallotta meg a zengő, mély, nőies hangot.

Örömmel tett eleget a parancsnak. Lassan fölemelkedett, és a trónszék felé nézett. Bár nem igazán számított másra, így is mélyen megérintette a látvány. A kristályokból épült emelvény tetején egy hórihorgas, mégis karcsú, cseresznyepiros szőrű, pónihoz hasonlatos lény ült. Az egész megjelenése felsőbbrendűséget sugárzott, s ez csak részben volt a – még amúgy is tekintélyes méretéhez képest is – hosszú, vékony szarvának és elegáns szárnyainak köszönhető. Starswirl még csak nem is a Hercegnő díszes koronájának, vagy a szinte egész testét beborító lemezes páncélzatának, vagy az oldalán lógó karcsú kardnak tulajdonította ezt a már-már félelmetes kiállást. Sokkal inkább az alikornis mélyre ható, a lemenő nap fényében lángoló pillantásának, amivel őket vizslatta. Annyi fegyelem áradt belőle, hogy ösztönösen is összébb húzta magát tőle. S bár nem sokszor fordult vele elő életében, hogy bárki előtt is így meg kellett hunyászkodnia, akkor sem cserélte volna el ezeket a pillanatokat semmiért.

Ahogy a szemük találkozott, illemtudóan lesütötte a fejét, s csak akkor vette észre, hogy a denevérszárnyú kanca odafeküdt a trónszék mellé, egy vonalba a Hercegnő mellső lábaival, s mereven őket bámulja. Mintha csak az alikornis kutyája lenne, aki gazdája üstökös csóvaként ragyogó trikolór sörénye alá rejtőzik, ha épp nincs szükség a szolgálataira.

– Hosszú utat tettetek meg – szólalt meg újra a Hercegnő. A szája barátságos mosolyra húzódott, de a pillantása ugyanolyan kemény maradt. – Későre jár már; fáradtak és éhesek lehettek. Halasszuk hát holnapra a hivatalos ügyeinket, s addig is szívesen látunk benneteket kastélyunkban! Alattvalóink örömmel szolgálnak nektek vacsorával, amennyiben elfogadjátok meghívásunkat. Hű tanítványunk pedig megmutatja a szállásotoknak kijelölt szobákat, ha nincs ellene kifogásotok. Csupán annyit kérnénk, amit tán Zephyr is említett már, hogy biztonsági okokból a folyosókon ne varázsoljatok, éjszaka pedig ne hagyjátok el a szobátokat! Megfelelnek hát nektek ezen feltételek?

Senki sem felelt, de Starswirl határozottan bólintott. Bár nem értette, pontosan miért kell ilyen kikötésekhez alkalmazkodniuk, ez csekély ár volt azért cserébe, hogy egy alikornis közelében lehessen. Ha pedig a többiek esetleg problémáznak ezen, hát majd meggyőzi őket a maga igazáról…

– Köszönjük a megértéseteket – biccentett az alikornis, aztán négy lábra állt, s kihúzta magát. – És elnézéseteket kérjük, de most szólít minket a kötelesség. Kövessétek hát a tanítványunkat, s pihenjétek ki magatokat alaposan! Ígérjük, holnap már szabadabban mozoghattok, s mi is fogunk tudni időt szakítani rátok.

* * *

Noha a vacsora önmagában is megérdemelte volna a figyelmét, mégsem tudott igazán arra koncentrálni. Hiába hoztak az elegáns öltözetű kristály pónik elképesztő mennyiségű és minőségű ételt, hiába szólt puha, légies hárfa, a gondolatait egyszerűen képtelen volt elszakítani a Hercegnőtől. Mélyen az emlékezetébe vésett minden apró részletet, amit csak a trónteremben élt át, s azóta is azokat boncolgatta. Sajnos arra nem volt lehetősége, hogy mágikus szempontból letapogassa az alikornist, így sokkal előrébb most sem jutott, viszont így is össze tudott kapcsolni utólag pár dolgot. Például feltűnt neki, hogy az alikornis cukijegye egy pontosan ugyanolyan kristály szívet formált, mint amit a palota alatt is láttak, amiből azt a következtetést vonta le, hogy valószínűleg a relikviát ő maga készíthette, mégpedig feltételezhetően valamiféle védelmi célzattal, a tárgy kisugárzásából ítélve.

Azon is merengett egy jó darabig, hogy Decadence Hercegnő hány éves lehet. A régi feljegyzések alapján úgy tudta, az alikornisokon egy bizonyos életkor felett már nem, vagy legfeljebb alig fog az idő. A Hercegnőn pedig valóban nem látszott semmi, így Starswirl igazából csak vaktában tippelgetett néhány száz és egy-két ezer év között. A kemény, szigorú kiállásából inkább idősebbnek gondolta volna, bár viszonyítási alap nélkül semmi biztosat nem tudott mondani.

Míg a saját kérdéseivel volt elfoglalva, csupán a tudatának a perifériáján fogta fel a körülötte zajló eseményeket. Ahogy lepakolták a felszerelésüket, és kényelmesebb ruhába bújva leballagtak a denevérpóni kíséretével az ebédlőbe, jóformán meg is feledkezett a többiekről. Ők láthatóan jól érezték magukat, s miután nekiláthattak a főképp gyümölcsökből álló bőséges vacsorának, hamarosan egész fesztelenül kezdtek viselkedni. A halk zenébe hamarosan belevegyült a földipónik beszélgetése, nevetgélése is, s kisvártatva a pegazusuk is csatlakozott hozzájuk, csak úgy, mint abban az átkozott útvesztőben is tették. Holder azonban ezúttal is kimondottan zárkózottnak mutatkozott, noha Starswirl nem szentelt neki sem különösebben figyelmet.

Legalábbis addig, amíg a kanca egyszer csak finoman meg nem bökte a vállát. Akkor már bőven elég volt ránéznie, s rögtön tudta, hogy most egész más oka lehetett kimaradni a kedélyes társalgásból. A tanítványa ugyanis tőle szokatlan módon most még csak a szemébe se nézett, pusztán a félig teli tányérját fixírozta maga előtt. Pedig szinte sütött róla, hogy mondani akar valamit…

Talán az ételben érzett volna meg valamit? Vagy a borban? Starswirl gyorsan felidézte az eddig szinte csak tudat alatt rögzített információit az általa elfogyasztott menüről. Majdnem ugyanazokat kapta, mint a tanítványa, szóval ha az étel mérgezett volt, akkor mindketten bajban voltak… habár nem rémlett, hogy bármi gyanúsat észlelt volna. A gyümölcsök elég egzotikus ízekkel bírtak, de egyik sem volt kesernyés ízű, ami megfelelt volna a méreganyagok univerzális indikátorának, s a saját testében sem érzett olyan folyamatokat, amik káros következményekkel járhattak volna.

Árnyalatnyit előrébb hajolt, s picit felvonta a szemöldökét, hogy Holder láthassa: most már figyel rá. A kanca megnyalta a száját, aztán hirtelen megfogta a tányérját, és fölállt, mintha csak szedni akarna magának valamit, de közben szinte némán a fülébe súgott.

– Figyelnek minket.

Hogy az alibi mozdulata hiteles maradjon, Holder egy percre valóban el is tűnt mellőle, de ez éppen elég idő volt Starswirlnek, hogy feltűnés nélkül alaposan körbenézzen. Nem is kellett sokat keresgélnie. Amint megpillantotta Zephyrt, a denevérszárnyú kísérőjüket, rögtön megértette, mire gondolhatott a tanítványa. A félelmetes külsejű kanca ott feküdt egy nagyobb szék lábánál – amiről Starswirl egyből feltételezte, hogy a Hercegnő helye szokott lenni – egy magasított párnán, s tágra nyílt szemekkel, jóformán pislogás nélkül bámult feléjük. Igaz, nem pontosan őt nézte, hanem a szemének állásából ítélve a földipónikat, de azért így is elég frusztráló volt, azt meg kellett hagyni.

Holder visszatért, a tányérján egy nem túl nagy rezgő-remegő édességgel, s újra letelepedett mellé. Starswirl közelebb hajolt hozzá, mintha csak a szerzeménye érdekelné.

– Ez mi akar lenni? – kérdezte kíváncsian.

– Szerintem egy teszt – felelt meglepően komolyan a tanítványa. – Tudod, először csak nézegetem, hogy érdemes-e beleharapni…

Starswirl elgondolkodott egy pillanatra. Talán volt valami abban, amit a kanca mondott. Ráadásul szinte már azt lehetett mondani rá, hogy vágott az esze, ami amúgy szintén nem volt épp jellemző rá. Talán azért, mert fenyegetve érezte magát?

– Fölösleges lenne – felelt végül. – Én nem hinném, hogy bárki is harapná a zselét. Viszont van itt kanál is, kés is, szóval azt csinálsz vele úgyis, amit csak akarsz.

Holder megemelte a kanalát, kimért mozdulattal megbökte az édesség tetejét, mire az őrülten remegni kezdett. A kanca egy pillanatra fölnézett a denevérpóni felé, s fájdalmasan elhúzta a száját.

– Nem szívesen lennék zselé… – jegyezte meg halkan.

Bár nem tudta őszintén osztani a tanítványa aggodalmát, azért meg tudta érteni. Mégis inkább csak mosolygott. Jobban belegondolva ilyen értelmes beszélgetése tán még nem is volt Holderrel… Viszont elég jó hangulatában volt ahhoz, hogy cserébe megviccelje őt, s közben megfelelőképp válaszoljon is.

– Ettől nem kell tartanod, kedves Beholder kisasszony! Otthon is, és itt is ugyanaz az elragadó kanca vagy.

Szándékosan csak a szeme sarkából figyelte a tanítványa reakcióját. Nem számított rá, de Holder csupán nyelt egy nagyot, de ezen túl még a legfinomabb rezdüléseivel sem utalt rá, hogy hallotta volna az előbbi megjegyzését. Pedig meg volt róla győződve, hogy ezzel könnyedén zavarba hozhatja. Elég elveszett leányzónak tűnt mindig, de úgy látszik, mégsem lehetett két egyenlettel leírni az egész lényét… Vagy tényleg csak az idegen környezet hozta volna ki belőle?

– Akkor azt mondod, Mester, hogy csak nyugodtan? – kérdezte Holder egész semleges hangon, azzal megmerítette a kanalát, s a szája elé emelte.

– Fölösleges emiatt feszélyezned magad.

A kanca diszkréten elfogyasztotta a falatot, aztán akkurátusan visszarakta az evőeszközt a tányérja mellé.

– Finom – állapította meg komolyan, továbbra is maga elé bámulva. – Szóljak a többieknek? Úgy látom, arrafelé nagyobb az érdeklődés…

Holder aprót legyezett a fülével, Starswirl pedig követte a mozdulatát. Valóban, a három társuk láthatóan jobban lekötötte a denevérpóni figyelmét a zajongásukkal. Azonban, egész őszintén szólva cseppet sem érdekelte. Még ha a Hercegnő tényleg azért is látta őket ilyen szívélyesen vendégül, hogy legyen ideje azokon a kígyó-vágású szemeken keresztül kicsit előzetesen kiismerni őket, akkor sem jelentett számára semmit, ha a többiek esetleg lejáratják magukat előtte. Legfeljebb ők ketten Holderrel még jobban kitűnhetnek közülük.

– Inkább ne – intette le. – Nem tisztünk bármibe is beleszólni. Főleg nem feléjük. Sőt, én azt hiszem, már jól is laktam. Hagyjuk csak őket, hadd vezessék le a feszültséget!

Nehézkesen feltápászkodott, megropogtatta kissé az ízületeit, aztán megállt egyhelyben, finoman utalást téve ezzel tanítványának, hogy rá vár. Holder meg is érthette, mert még gyorsan kiitta a poharát, majd ő is négy lábra állt. Starswirl elcsípte a kanca ijedt pillantását, de olyannyira futólag csak, hogy el is bizonytalanodott benne, hogy tényleg jól látta, elvégre a kanca utána teljes nyugalommal követte. A kijárat felé menet a hátán érezte Zephyr tekintetét, így még távozás előtt megfordult, s finoman biccentett felé.

– Köszönjük az ételt! – mondta neki, mire a kanca leugrott a párnájáról, s ugyanolyan mélyen meghajolt előttük, ahogy már korábban is tette. – Későre jár, lassan lepihenünk, ha megbocsátja udvariatlanságunkat.

– Természetesen, Starswirl úr! – A denevérpóni áthatóan, pislogás nélkül a szemébe nézett. – Az őrök elkísérik önöket a szobájukhoz. És szeretném emlékeztetni önöket Úrnőm kérésére, hogy az éjszaka folyamán maradjanak is odabent. Ott úgyis megtalálhatnak bármit, amire szükségük lehet, s ha mégsem, hát a személyzet a rendelkezésükre áll.

Bólintott, aztán Holderrel az oldalán követte a páncélos kristály pónikat. Fölmentek egy hosszú lépcsősoron, majd megvárták, míg a vendéglátóik ajtót nyitnak nekik. Eredetileg abban állapodtak meg, hogy földipónik, unikornisok és a pegazus külön-külön szobát kapnak, csak aztán a szárnyas mégis meggondolta magát, és bekéretőzött Cookie-ékhoz. Biztosan hiányzott neki Scout. Meg aztán valahol az is érthető volt, ha nem akart egyedül maradni ebben a rideg kastélyban. Starswirl és a tanítványa viszont a maguk részéről ragaszkodtak az eredeti tervhez, így ők egy helyiségben töltötték az éjszakát. Elsősorban praktikussági megfontolásból választották ezt a megoldást, elvégre Starswirl eleve azzal számolt, hogy a nap végére lesz pár megbeszélnivalójuk. Ha a kanca nem is volt profi adatok megjegyzésében, akkor is egész más jellegű információkra szokott odafigyelni, mint ő. Márpedig most tényleg kíváncsi volt még a legapróbb részletekre is.

– Egy hangot se, ki vagy be! – mormogta halványan izzó szarvval, amint becsukták mögöttük az ajtót. – Én halljam előbb, ha hallanak!

Halkan sustorogva hozzászőtt még pár varázslatot, hogy megérezze, ha bármi is történik velük, s még egyet, hogy az egészet elrejtse az érdeklődők elől. Ennek elégnek kellett lennie még egy alikornissal szemben is… talán. Az ugyan nem okozhatott nehézséget a Hercegnőnek, hogy megtörje a bűbájt, de ha így tesz, ő rögtön tudni fog róla. Többre pedig nem is volt szüksége.

Odament az ablakhoz, s intett Holdernek. A kanca kissé lecsapott fülekkel mellé lépett, s ugyan elég közel kellett állnia hozzá, hogy ő is kilásson, azért érezhetően igyekezett tartani a távolságot.

– Nos? – kérdezte kissé oldalvást fordulva.

– Mester? – kérdezett vissza csendesen a kanca.

– Mi a véleményed? Mindenről – tette hozzá, mivel látta, hogy a tanítványa még mindig nem érti, mire gondol.

– Szerintem lenyűgöző – foglalta össze röviden Holder, bár a hangjában nem volt sok lelkesedés. – Itt minden olyan… különleges…

– És a Kristály Hercegnő?

Holder ezúttal kicsit többet várt a válasszal. Fél lábbal megkapaszkodott a párkányon, s mereven bámult kifelé.

– Nem hittem volna, hogy valaha is találkozok egy valódi alikornissal – mondta végül megfontoltan.

– Szóval azt gondolod, hogy Decadene Hercegnő tényleg olyan, mint akikről a legendák szólnak?

– Igen.

– És nincs is benned kétely ennek kapcsán, Holder?

A kanca visszahúzta a lábát, s tétován megrázta a fejét. Starswirl szája mosolyra rándult. Igen, pontosan erre a válaszra számított. Naiv. Még akkor is, ha egyébként igaza volt…

– Én eléggé… tartok tőlük, Mester.

– Még szép! – legyintett. – Egy alikornis igen komoly fegyvertényt jelent az oldalukon.

– Úgy értem, ahogy az a denevér figyelt minket, olyan volt, mintha vadászna. Mintha csak azt leste volna, hogy mikor csaphat le ránk.

– Véleményem szerint a Hercegnő kérte meg, hogy felügyeljen ránk. Gondolom neked is feltűnt, mennyi biztonsági varázslat vesz körbe minket.

– Ha így látod, Mester… – biccentett Holder.

– Gondolj úgy erre az egészre, mint egy hatalmas lehetőségre! – Most Starswirl kapaszkodott az ablakpárkányba, s egész közel tolta az orrát az üveghez, hogy még a benti fény ellenére is kiláthasson. – Kiváltság bepillantást nyerni a halhatatlanok titkaiba, még ha csak ilyen távolról tehetjük is. Becsüljük meg ezt az ajándékot!

– Veszélyes itt lennünk, Mester – jegyezte meg óvatosan a kanca.

– A kutatás mindig kockázattal jár – felelt. – Jó, ha ezt az eszedbe vésed. Viszont egyelőre én beérem annyival is, ha nyitott szemmel járhatok ezen falak között.

– Megértettem – bólintott Holder, s ellépett tőle.

Starswirl megemelte a patáit, hogy még több árnyékot szolgáltathasson magának. Odakint már rég a csillagok ragyogtak az égen. Igaz, elég haloványak voltak, de még így sem fedték el őket a kristályváros fényei. Pár lámpa égett csak, hosszú, durva kövekből faragott oszlopokon, ám azok többszörösen tükröződve sejtelmes derengésbe vonták az utcákat. Így egészen olyan volt, mintha magukból a házakból áradt volna ez a csillogás. Az egész város, mint egy hatalmas ékszer…

Hagyta magát, hogy elmerüljön a látványban. Nem fókuszált egyetlen részletre sem, csak élvezte az összképet. Mély levegőt vett, s kifújta. A patájával beletúrt a köpenyébe, de csak az üres levegőt tapogatta. Nem is tudatosult benne azonnal, hogy mit keres, és miért nem találja. Mikor azonban rájött, mogorván prüszkölt egyet. Fenébe is, nem gondolta volna, hogy ennyire hiányozhat az a fránya pipa! A megkezdett, de be nem fejezett mozdulat pedig csak feszültséget hagyott benne. Kedvetlenül visszaengedte a patáját a földre, de hamarosan már újra a párkányon kapaszkodott. A látkép azonban valahogy már nem tudta tovább lekötni. Legszívesebben körbejárta volna az egész várost, pedig tudta, hogy türelemmel kell lennie. Aludni viszont nem akart még, valamit muszáj volt hát csinálnia.

Megfordult, és megkereste a szemével Holdert. A kanca az összetolható ágy ajtó felőli felén hevert az oldalára dőlve, félig lehunyt szemmel, ezüstszürke farkát a combjára borítva. Nagyokat szuszogott, de ahogy észrevette, hogy a mestere őt nézi, kinyitotta a szemét, és kissé megemelkedett. Starswirl közelebb lépett az ágyhoz, mire Holder zavartan pislogva ösztönösen összébb húzta a tagjait.

– Álmos vagy? – kérdezte. – Szeretnél aludni?

A tanítványa finoman megrázta a fejét. Remek! Most különösen jó hangulatában volt, így volt kedve foglalkozni vele. Tán még a hibáit is könnyebben elnézi neki. Tökéletes alkalom egy kis gyakorláshoz!

– Van a mágiának egy igen különleges ága, amit elég ritkán szoktunk alkalmazni, pedig rengeteg előnnyel járhat még a körülményessége ellenére is – kezdett bele oktató hanglejtéssel. – Volna-e kedved kipróbálni?

– Nem fogják számon kérni rajtunk, ha itt varázsolunk? – kérdezte bizonytalanul Holder, de közben engedelmesen felkelt az ágyról.

– Csak a folyosókat és a tróntermet mondták – legyintett. – Szóval?

– Természetesen, Mester! Mit kell tennem?

– Rá fogsz jönni – somolygott Starswirl.

Odalépett a kanca elé, s hosszan, lassan lélegezve kiürítette az elméjét. Becsukta a szemét, és maga elé képzelte a tanítványát. Igyekezett minden részletet a lehető legalaposabban felidézni. A szarva tompán felizzott, s a mágikus aurájával kinyúlt Holder felé. Lassan megemelte a lábát, s a patáját a kanca vállára helyezte.

Ez már elegendő kontaktus volt… Még lehunyt szemeken keresztül is tökéletesen érezte a tanítványának minden lélegzetvételét, minden apró rezdülését. Akkor hát… elkezdhetik!

Nem akart túl drasztikus lenni. Főleg nem így elsőre. Egyikőjüknek se tett volna jót. Egy másik lény gondolatainak az érintése mindenképp megterhelő volt. Tökéletes önkontroll kellett hozzá, hogy folyamatosan megtarthassa a saját tudatát. Igaz, nem szokott különösebb gondot okozni. Legutóbb Cloverrel csinált ilyet, s a csődör akkor is bebizonyította, hogy kiérdemelten lett a tanítványa. Holdertől ennyit nem is várt, de legalább hasznosan tölthették az időt…

Először csak egészen felületesen súrolta a gondolatait. Bizonytalan érzések járták át egy pillanatra, de tudta, hogy ezek nem a sajátjai. Nem, a kanca még nem jött rá, hogy mit csinál… Picit lehetett volna gyorsabb észjárású…

Megbökte az elméjével, mintha csak fizikálisan tette volna. A kanca mentális teste ijedten összerezzent. Aztán elernyedt. Most már tudta, hogy mit csinál vele. Újra megbökte, de Holder ezúttal már nem állt ellen. Bosszantó…

Csak finoman, de átlépte a saját tudatának a határát. Minden erejével elmerült a kanca pillanatnyi érzéseiben. Nem látta még a gondolatait, nem olvasott az emlékeiben, csupán apró, makacs gombócként elhelyezkedett Holder emocionális lényében.

A zavarodottság átadta a helyét a nyugalomnak. A kanca érzései egészen letisztultak. Holder nem rá figyelt, hanem saját magára. Illetve nem is egészen. Semmi ellenállást nem tanúsított, ellenben szorosan figyelte, mit csinál vele a mestere.

Starswirl nem is hagyta annyiban. Provokálni akarta a kancát. Újra megbökte, ezúttal nem figyelemfelkeltés céljából, hanem szándékosan kellemetlenül. Érezte, ahogy a víztükör felfodrozódik, majd újra kisimul. Fizikai érzetekkel csiklandozta, de Holder ezt is mintha csak egyszerű érdeklődéssel figyelte volna, alig összerándulva a piszkálódására.

Mélyebbre ment. Kiterjeszkedett. Ennek már önmagában is elégnek kellett volna lennie. A legtöbb póni igen hevesen szokott reagálni, ha valaki az érzelmeivel játszik. Holder viszont továbbra sem próbált meg ellenállni. Starswirl nekilátott, hogy felkutassa, hogyan érez a kanca pár – számára teljesen érdektelen – személy iránt. Nem is igazán figyelt oda, csak fel akarta bosszantani. Vizsgálgatta a viszonyát a szüleivel, a két testvérével, pár barátjával, sőt, még saját magát is sorra kerítette. A kanca gondolatban – vagy tán fizikailag is – párszor fülig vörösödött, de nem igyekezett elzárkózni előle. Párszor ugyan már megpróbálta elterelni egy-két kínosabb részlettől, de végső soron továbbra sem állt az útjába a felderítő körútján. Pedig azt gondolta, hátha vele magával kapcsolatban lesz valami olyan érzése, amit szégyell előtte annyira, hogy legalább megkísérli elrejteni előle. Így hát, mikor látta, a tanítványa milyen mély, erősen áhítatba hajló tisztelettel viseltet iránta, hamar továbbállt. Az önérzetének jól esett ugyan, de kicsit csalódott, hogy még ezzel sem sikerült rávennie, hogy Holder gátakat húzzon elé. Mégis mit kell még látnia, hogy a kanca végre magától védekezzen ellene?

Szerelmet keresett. Igazi, mély, rejtett, titkos érzéseket. A puszta kutakodással is sikerült megrémítenie a tanítványát, azonban ezzel olyan mélyre kellett úsznia a kanca lelkébe, amitől kezdett ő maga is összezavarodni. Kénytelen is volt kiúszni a felszínre, és más taktikához folyamodni. Holder pedig szép türelmesen megvárta, hogy kitalálja, miképp akar legközelebb belégázolni…

Fel akarta idéztetni a kancával pár kínos emlékét, de érezte, hogy a fáradtság lassacskán kezd úrrá lenni rajta. Kicsit már meg is unta. Elvégre nem az agyában akart turkálni, hanem pont megtanítani neki, hogy hogyan kell az ilyeneket elhárítani!

– Legalább próbálj már meg védekezni, a jó ég áldjon meg! – üvöltötte bele Holder tudatának mélyébe.

Úgy látszik, ennyire volt csak szükség. A kanca ijedtében olyan apróra összegubózódott, hogy szinte el is veszítette vele a kapcsolatot. Igen, ez már valami volt… Újra kitapogatta gondolatban Holdert, elrejtőzve az elméje köré vont fal mögé.

– Bocsánat, Mester! – érezte a vékonyka, suttogásszerű gondolatfoszlányt a bástyák mögül. Más azonban nem jött, egy pisszenés sem. Úgy látszik, tényleg egész ügyesen elzárta magát tőle.

Nyugtatólag intett neki mentális síkon, aztán megkocogtatta az elmebeli pajzsát, jelezve, hogy neki fog feszülni. Nem is várt soká, pár másodperc múlva már meg is próbálta kirángatni Holdert a védelme mögül. Elsőre még büszkeség is fogta el, hiszen a kanca pajzsa tökéletesen résmentesnek tűnt, de aztán elég hamar fogást talált rajta. Ki is csalt belőle egy halk, erőlködő nyikkanást, ahogy áthatolt a kemény kagylóhéjon, amibe a képzeletében zárta magát.

Épp csak megérintette, aztán rögtön vissza is vonult. Elvégre nem megtörni, hanem pont edzeni akarta erre a szokatlan igénybevételre. Most viszont ennyi stressz épp elég is lehetett. Nem szakítva meg egy pillanatra sem a kapcsolatot, egész a saját elméjébe bújt.

– Most te jössz! – bökte oda Holdernek a távolból.

Kisvártatva meg is érezte közeledni a kanca tudatát. Nem zárta el magát, épp csak egy kicsit, hogy lehessen neki is valami sikerélménye. Holder azonban épp csak megérintette az elméjével, de egy lépést sem tett tovább.

– Gyerünk, menni fog! – biztatta.

Várt még egy kicsit, de olyan volt, mintha a kanca nem is próbálkozott volna. Mintha csak nekidőlt volna a gondolat-falának, hogy azon pihenje ki magát…

Lassan kinyitotta a szemét. Megtörte a testi kontaktust, és elszakította magát a tanítványától. Ez eszébe se jutott! Pedig így elsőre ez nagyon is sok lehetett, főleg Holder képességeit figyelembe véve! A kanca így is csatakos volt az izzadtságtól, s láthatóan alig állt a lábán. Ej, úgy látszik, nagyon elragadta a lelkesedés…

– Menj, és zuhanyozz le! – veregette meg az álmatag unikornis vállát. – Ügyes voltál!

Nem szokta dicsérni a tanítványait. Úgy látszik, ezt is ez a hely hozta ki belőle. Minden esetre most azt is jól esett látnia, hogy Holder bágyadtan elmosolyodik, és nekidől kissé a kinyújtott lábának. Hagyta is neki, hogy egy picit úgy maradjon, de aztán ellépett tőle. Egy könnyed varázslattal megfogta az ágynak azt a felét, amelyik távolabb volt az ajtótól, és odahúzta az ablakhoz. Sokat szokott segíteni neki, ha reggel besüt a nap. Sokkal jobban szeretett úgy fölkelni. Márpedig holnap… igen, holnap nagy nap lesz… Mindenképpen alaposan ki akarta magát pihenni, s utána frissen és könnyedén ébredni.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.