1. fejezet: Új haza, új otthon

Új haza, új otthon

Már nem tombolt. Már nem csapongott féktelen, mindent elemésztő dühében. Meg sem próbált már szabadulni. Hangtalanul, saját magából indulva, és saját magába érkezve hullámzott lassan, mégis méltóságteljesen. Mintha elfogadta volna pillanatnyilag a sorsát, csak hogy erőt gyűjthessen, és ha alkalma adódik, újra lecsaphasson. Milyen csodálatos, milyen felséges is volt! De már az övé… Olyan pedig soha nem lesz már, mint volt. Ám nem is ez volt a cél.

A póni kissé távolabb hajolt a vastag üvegbura mögé zárt tüneménytől. Félig lehunyt szemmel mélyet szívott a pipájából, bent tartotta kicsit a levegőt, aztán lassan kifújta az orrán. A táncoló narancsvörös fény megtört a füstön, olyan benyomást keltve, mintha az egész szoba lángra kapott volna. A felbecsülhetetlen értékű tekercsek és könyvek mind hamuvá lennének. A póni arca azonban meg sem rezdült. Komótosan újra nagyot szívott, parázslásra bírva az apró, különleges leveleket, aztán ismét kiengedte a szürkés párlatot. Most nem merült mélyen a gondolataiba, csupán hagyta őket szabadon úszni. Nem lehet hatékonyan folyamatosan ugyanarra a feladatra koncentrálni. Néha pont ilyenkor jönnek a legjobb ötletek.

Meg aztán szüksége is volt már egy kis időre egyedül. Ez az egész felhajtás a költözködéssel meg mindennel, hónapokra elég volt a lelki nyugalmának. Pedig neki a régi hellyel sem volt semmi gondja. Akit zavar a hideg, az öltözzön fel! Sokáig győzködték, hogy utolsóként ugyan, de tartson velük. Már nem is emlékezett, mivel bírták végül rávenni…

Na, persze itt sem volt más a helyzet! Csak itt még kénytelenek is voltak kis helyre összehúzódni. A hercegnő is mindig erről papolt mostanában, milyen fontos az összetartás. Meg kellett hát tűrniük egymást, szagolni az együgyű földipónik izzadtságtól bűzhödt testszagát, s hallgatni a mihaszna pegazusok állandó pattogását. Mint egy nomád marhacsorda egy rozoga akolban… A fajtája pedig lealacsonyodik az ő szintjükre. De tőle aztán hiába is várja a hercegnő, hogy bájvigyorogjon azoknak a bárdolatlan szénarágóknak! Inkább ők vegyék megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán megjelent!

Megigazította a pipáját, és nagyokat pöfékelt. Hagyta, hogy a gondolatai ismét a táncoló láng felé nyúljanak. A munka mindig is érdekesebb volt, mint a politika. Ahogy a varázslatok is megbízhatóbbak voltak a póniknál. Mármint az élőknél. A halott pónik nem beszéltek vissza. Ez tény. A mágia pedig kiszámítható volt. Mindig. Volt még, aminek nem ismerte a formuláját, de idővel mindig mindenre ráérzett. Ahogy erre is rá fog. Pusztán idő kérdése, semmi több. Az idő pedig nem olyan bonyolult, mint azt a legtöbben hiszik.

Kopogtattak. Gyűlölte, ha kopogtatnak. És ezt annak is illett volna tudnia, aki megzavarta. Már a hangokból pontosan tudta, hogy ki az. Az első koccanás, ahogy az unikornis patája hozzáért a kemény fához, sokkal erősebb volt. Látogatójának kicsit lassú volt a felfogása, de még aránylag időben rájött, hogy vele szemben tapintatlanság kopogni. Mikor azonban észbe kapott, kötelességtudatból még kétszer odaütötte a patáját az ajtajához, noha érezhetően finomabban. Ezek tehát már nem neki szóltak. Aki megzavarta, nem volt egyedül, s az utóbbi két kopogtatásnak inkább a társasága volt a célpontja. Kedves tanítványa megmutatja a kíséretének, hogy ő jól nevelt, udvarias póni, nem úgy, mint a mestere…

Az egész tüdejét teleszívta a füsttel, amikor megnyikordult a kilincs. Most nem hunyta le a szemét, de egy pillanatra megfeszítette az elméjét, hogy az ostorként csaphasson le a valóság szövetére a szarván keresztül. A fogai között szűrve lehelte ki a sűrű, kárminvörös füstöt, közben egyetlen szót suttogva egy, a legtöbb póni által ismeretlen nyelven, ami lángoló sötétséget jelentett volna, ha venné a fáradtságot lefordítani. A mágikus köd pillanatok alatt elborította az egész szobát, eltakarva mindent a kéretlen tekintetek elől.

Pár röpke másodpercig beszélgetés, kerékzörgés és hasonló külvilági zajok töltötték meg a fülét, de szerencsére nem tartott soká. Hamarosan már csupán óvatos kaparászást hallott, ahogy a tanítványa megpróbált a közelébe férkőzni anélkül, hogy bármire is rálépjen. Nem lehetett egyszerű, de kizártnak tartotta, hogy feladná. Elvégre most nem önszántából jött.

– Megérte, Holder? – kérdezte, megelőzve az unikornist. Választ azonban nem várt. Mielőtt még a tanítványa szóra nyithatta volna a száját, folytatta. – Nézd csak, milyen magasztos! Nézd, milyen csodálatos, ahogy felcsap, kavarog és újraalkotja magát minden egyes másodpercben! De most már nem menekülhet előlem! Nem illanhat el, nem válhat semmivé! Itt van előttem, megfoghatatlanul, mégis teljes értékű valójában! Igen, Holder, megérte. Megérte a rengeteg munkát, vesződséget és fáradtságot!

– Mester… – szólította meg óvatosan a kanca bájos, puha hangján.

– Miért is felbecsülhetetlen értékű, azt kérdezed? – folytatta tovább rendületlenül, s közben a szája másik szegletébe játszotta a pipáját. A szarvát továbbra is izzásban tartva kissé megritkította kettejük körül a fénylő füstöt. Lopva oldalra pillantott az unikornisra, de mielőtt még a szemük találkozhatott volna, újra az üvegbura felé fordult. – Azért, mert a sárkányok mágiájáról vajmi keveset tudtunk, és tudunk mindmáig. Korszakalkotó jelentőségű lehet a kutatásom! Mármint ez a kutatásom is… Ki másnak jutna eszébe üveg mögé zárni egy sárkány tüzét? Bárkinek! És hányan képesek rá? Senki! Csodálatos…

Továbbra is rezzenetlen arccal mélyet szipákolt a pipából, aztán fojtottan felköhögött. A szeme sarkából elcsípte tanítványának aggodalmas pillantását. Cseppet sem hatotta meg. Öregebbnek hitte őt, mint amilyen valójában volt. Na igen, a szakáll miatt persze. Sokakat megtévesztett még akkor is, ha pontosan tudták a korát. Szokatlan volt a pónik körében az ilyesmi, de legalább tiszteletet parancsolt, s messze kitűnt vele a tömegből.

– Mi is a fő probléma? – kérdezte, s újfent válaszolt is saját magának. – Az, hogy a sárkányok mágiája egyszerre végtelenül anyagi, mégis rendkívül finom és változékony rezgésmintázatot mutat. Nem nyúlhatunk hozzá anyagként, de nem is tekinthetjük tiszta energiának. És folyamatosan változik, folyamatosan mozgásban van. A lángot képtelenség egyhelyben tartani. Ha nem lobog, ha nem él, úgy nem is létezik! Hogy lehet akkor most mégis itt? Valóban nem volt egyszerű kivitelezni. Az elfogásától kezdődően folyamatosan változó környezetet kellett biztosítani, amint ez az apró lángnyelv levált az élő tűztől! Most önmaga a saját környezete, így a folyamatos változás meg is van oldva! S hogy hogyan? Örülök, hogy megkérdezted, Holder, egy briliáns megoldással, mit személyemnek köszönhet a póninép!

Füstkarikát eregetett, ami lassan a kanca elé lebegett, és fekvő nyolcassá formálódott. Az unikornis szinte bocsánatkérően behúzta a nyakát, és megemelte az egyik mellső lábát, de nem szólalt meg, vagy hátrált el.

– Időhurok, Holder – suttogta halvány mosollyal a kancának. – Valódi élőlényeken nem működne, de az élő mágián tökéletesen ellátja a funkcióját! Nekem pedig nincs is más dolgom, mint megfejteni ezeket a végtelenül bonyolult összefüggéseket, és máris közelebb kerülhetek a válaszhoz! El tudod képzelni, micsoda hatalmas lehetőségeket rejt a sárkányok megzabolázhatatlan mágiája a pónik számára?

– Mester… – próbálkozott ismét a tanítványa, immár kissé sürgetőbb hanghordozással. Ám hiába. Ezúttal is beléfojtotta a szót. Ha várnak rá, hát várjanak. Ő szabja a feltételeket, és senkitől nem volt hajlandó elfogadni, hogy ugráltassa!

– Való igaz, nem lett volna ilyen könnyű dolgunk egy valódi sárkánnyal – jegyezte meg, miközben a lábával finoman megérintette az üvegburát. – Egy öreggel botorság lett volna próbálkozni is. Az ő tüzük ugyan nem sokban különbözik a fiatalokétól, inkább a volumen adja az eltérő eredményeket. Egy keletvízi sárkánygyík lángja azonban egészen más. Sokkal egyszerűbb, gyengébb és átláthatóbb. Veszélytelenebb, mint ahogy az előidézője is. Ám az elve ugyanaz. Ha ennek megfejtem a titkát, megértem a működését, azzal új távlatokat nyithatok meg a mágiakutatásban!

Nyílt az ajtó. Ezúttal minden előzetes figyelmeztetés, felesleges kopogtatás nélkül. Szárnyak suhogása ütötte meg a fülét, a szeme sarkából pedig látta, ahogy a tanítványa ijedten az ajtó felé perdül.

– Starswirl mester, már csak magára várunk! – vágott egyből a mondókája közepébe az ismeretlen pegazus. Nem cáfolt rá a származására; rettentően faragatlan volt… – Platinum hercegnő már küldetett önért!

Megállt a pipa a szájában. Lassan, fenyegetően a tanítványa felé fordult.

– Mester, én… – próbált mentegetőzni rémülten a kanca, de ezzel csak még jobban felhergelte.

– Mihaszna leányzó! – dörrent rá vicsorogva. – Miért nem szóltál? Azonnal indulok! – vetette még oda a pegazusnak címezve.

Sebesen magára kapta hosszú, csillagokkal díszített köpenyét, s a fejébe nyomta csúcsos süvegét, közben szemrehányó pillantásokat küldve az unikornis felé. A fenébe is! Tudta, hogy tárgyalnak, és hogy neki is illene ott lennie. Tudta, csak nem érdekelte… eddig. Nem különösebben foglalkoztatta a politikusok kiscsikós marakodása, sem semmi, ami velük volt kapcsolatos. Ám mivel Platinum hercegnő maga kérte, hogy jelenjen meg, az más fénybe helyezte az egészet. Főleg ezzel, hogy már egy… egy pegazus jött érte! Ez már becsületbeli kérdés volt!

* * *

Saját jelentőségének teljes tudatában vonult végig a sáros, útnak csúfolt valamin. Szemernyit sem foglalkozott a körülötte járkáló pónikkal, függetlenül attól, hogy azok megadták-e a neki járó tiszteletet legalább egy főhajtás formájában, vagy észre sem vették. Ugyanúgy nem pazarolt egyetlen pillantást sem a fából kapkodva összetákolt házakból álló ideiglenes szálláshelynek kinevezett káosz bármely részére. Még ha a praktikusság felette is állt a formának, ez azért mégis méltatlan volt pónikhoz… Na, mondjuk a földipónik már hozzászoktak, hogy efféle putrikban lakjanak, de egy unikornist inkább sértés volt akár csak meghívni is egy ilyen helyre!

Ha akart volna, sem lett volna ideje még megjegyezni a tájékozódáshoz szükséges alapadatokat, így a tanítványára bízta magát, hogy ő vezesse. Holder pedig tette a dolgát. Ha másra nem is volt jó, legalább az ilyen egyszerű feladatokban hasznát vehette. Ő meg legalább nem tette szóvá. Igaza is volt a kancának: ha megpróbált volna panaszkodni, gondolkodás nélkül elhajtotta volna. Nem érdekelte volna az ígérete. Lyukas korsóba értelmetlen vizet önteni. Még akkor is, ha az a korsó történetesen a hercegnő igen közeli rokona…

Mikor elérték a legmagasabb épületet, szemrebbenés nélkül megelőzte a kancát. Alig hagyott időt a két őrnek, hogy kinyissák előtte a kaput. Szinte be se kellett lépnie, máris megütötték a fülét a vita hangjai. Végül mégis elkezdték volna nélküle? Halkan megköszörülte a torkát, mire pár koszos, karikás szemű földipóni nyomban félrehúzódott az útjából, végre láthatóvá téve a lényeget.

A szűk belső térben a pónik egy aránylag nagy asztalt helyeztek el, de körülötte így is szorosan összezsúfolódtak a tárgyaláson résztvevő felek. Elsőként a mályvaszínű, alacsony, pufók csődörön akadt meg a szeme, aki éppen heves gesztikulálás mellett vadul rázta a fejét. Semmi nemesi tartás, semmi büszkeség, csak sugárzó műveletlenség… Ha még életében nem találkoztak volna, akkor is fölismerte volna Puddinghead kancellárt… Persze ott volt mellette elmaradhatatlan kísérője, Smart Cookie is: éppen próbálta hőn szeretett vezérét kissé lenyugtatni – kevés sikerrel. Hiába… a földipónikat egyszerűen nem racionális gondolkodásra találták ki… Eleve abszurdnak tűnt már az is, ha egyáltalán próbálkoztak vele…

Vele szemben ott állt a büszke, égszínkék pegazus kanca, sértetten résnyire préselve az ajkait a kancellár szavaira. Látszott rajta, hogy egyedül a katonás önuralma tartja féken az indulatait, s lényegében ez is az egyetlen oka, amiért nem szól bele a kancellár monológjába. Igaz, Hurricane parancsnok nem épp a türelméről volt híres, de úgy tűnt, ő mégis jobban meg tudta zabolázni az érzelmeit a földipóninál. Pedig nagyon úgy tűnt, a parancsnok ezúttal valóban egy személyben képviselte a pegazus hadsereget. Sőt, még az emeleten ácsorgó hallgatóság között is alig lézengett egy-két szárnyas. Biztosan bosszantó lehetett a tudat, hogy a beszélgetés alatt nem áll mögötte ugrásra készen legalább egy zászlóalj tapasztalt harcos az ő fajtájából.

Bezzeg az unikornisok a Platinum-család díszes ezüstfehér zászlaja alatt semmi jelét nem adták annak, hogy akár csak érdeklődnének is a kibontakozó konfliktus iránt. Egyedül az a pitypangsárga csődör figyelte enyhe aggodalommal a vitázókat. Na, igen… Clover mindig is meglehetősen érzelgős típus volt, noha belé legalább szorult mellé egy jó adag tehetség is a mágia iránt. Őt megérte tanítania, nem úgy, mint ezt a lusta, hasznavehetetlen Holdert! Fene megette ezt a nyamvadt, nyámnyila kancát! Szégyent hoz a Platinum névre!

Oda is pillantott jelenlegi tanítványára, de csak egy fáradt sóhaj hagyta el a száját, ahogy meglátta. A kanca rövid, selymes, lila szőrével és fényes, ezüstös sörényével rendkívül dekoratív jelenség volt, főleg azzal a vékony arany homlokpánttal a fején, amit nemesi származásának jelképeként még az ideúton gyorsan magára öltött. Kár, hogy ezzel mit sem kompenzált az elméjében tomboló ürességből… Reménytelen eset volt, tudta az elejétől. De a hercegnő kérésének nem lett volna kedve ellentmondani.

– Hatalmas területről beszél, kancellár úr! – Hurricane parancsnok markáns hangja bejárta az egész termet, ahogy a kanca átvette a szót a tömzsi földipónitól. – Ráadásul még szoknunk kell az itteni viszonyokhoz! Azt azért mégse várhatja, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra tökéletes időjárás-szabályozó rendszert építsünk ki! Így is szinte az összes harcosomat be kellett vetnem, hogy megakadályozzuk azt az országos kiterjedésű jégesőt, ami abból a gigantikus viharfellegből csapott volna le ránk, ami majd' egy hete úszott át felettünk! Ha szorít is az idő, nem fogjuk tudni a tél beállta előtt a minimálisnál nagyobb mértékben szabályozni a csapadékmennyiséget ekkora ismeretlen terepen. És akkor még nem is ejtettem szót az egyéb fenyegetésekről!

– Az időjárás irányításánál semmi fontosabb dolga nem lehet a pegazusoknak! – hőbörgött a földipóni. – Megint állítólagos ellenségeket látnak mindenhol, pedig az lesz majd az igazán nagy baj, ha a betakarításnál nem sikerül elég élelmet elraktároznunk télire! Nem teremtik meg a megfelelő feltételeket, aztán meg ismét ránk fogják, ha nem megfelelő a terméshozam!

– Mindez azért van, mert a földipónik nem ismernek semmiféle átmenetet – dohogott a parancsnok, lenézően biggyesztve a száját. – Csak arról van fogalmuk, milyen az, ha tökéletes kontroll alatt tartjuk az időjárást, vagy ha teljesen kicsúszik az irányítás alól. Ugyan hány alkalommal kell még elismételnem, hogy képesek vagyunk valamilyen szinten befolyásolni a csapadékot, de csodát egyelőre ne várjanak tőlünk! Amíg föl nem mértük az éves szinten uralkodó szélirányokat, nem ismerjük a levegő páratartalmának a változásait, a felhőképződést, a felhasználható vízgyűjtő területeket, addig csak nagy vonalakban tudjuk elősegíteni az optimális körülmények kialakulását. A fenyegetettségünk pedig nem állítólagos, ahogy az unikornisok is megmondták! Akár ha mágikus, akár ha közönséges ellenséggel kell szembenéznünk, igenis szükség van a pegazus harcosokra! Éppen ezért, amíg nem rendeződnek a határaink és a közös külpolitikánk, addig mindössze a katasztrófa-elhárítás működtetését tudjuk garantálni. Ha tornádó akarja tönkretenni a földjeiket, akkor azonnal közbeavatkozunk, de ha szárazság van, akkor a magasságos kék égre kérem magukat: locsoljanak!

– Mondani persze könnyű! – méltatlankodott tovább a kancellár. – Mi hiába teszünk meg mindent, ha a vízkészleteink is limitáltak, az unikornis földmérők pedig ilyen szörnyen lassan dolgoznak! Éjt nappallá téve műveljük a földeket, és gyűjtjük a vad természetből a gyümölcsöket meg a szénának valót, aztán mégis a mi hátunkon csattan az ostor, ha kicsúszunk az időből, s az egész póninép éhezni fog télire! Miért van hát az, hogy mi végzünk el minden nehéz feladatot, fizikai munkát, míg a pegazusok vígan röpködnek az égen, ilyen-olyan felderítő körutak jogcímén? És akkor nem is említettem az unikornisokat, akik meg aztán még ennyit sem tesznek meg, hanem csak a négy fal közül nézik, ahogy mi halálra dolgozzuk magunkat, aztán mégis ugyanúgy részesülnek a javainkból, hacsak nem még jobban is, mint mi magunk!

– Ó, kedves Puddinghead kancellár! – állt fel az asztalnál egy kecses, ragyogóan fehér szőrű kanca, koronával a fején. – Örüljön neki, hogy az apám nem hallotta ezeket a becsmérlő szavakat! Ő minden bizonnyal nem hagyná megtorlás nélkül az iménti kijelentését, de azért reménykedem benne, nekem nem kell demonstrálnom, mennyire kiszolgáltatottak is a földipónik az unikornisok mágiája nélkül… Talán meg sem kell említenem a windigókat, és feltételezem, arra sem kell emlékeztetnem a tisztelt kancellár urat, hogy újdonsült nemzetünk aligha élne túl még egy polgárháborút.

Platinum hercegnő várt egy kicsit, hogy a szavai biztosan eljussanak a földipóni tudatáig, aztán lassan, méltóságteljesen újra helyet foglalt. Közben azonban a fejét oldalra fordította, s az arca nyomban felderült, ahogy megpillantotta a hallgatóság első soraiban a hosszú szakállú pónit és fiatal kísérőjét.

– Starswirl mester! Beholder kisasszony! Kérem, csatlakozzanak hozzánk! – intett kimérten a mellette álló üres párna felé.

Zúgolódás támadt a teremben, ahogy a szakállas csődör és kísérője előrelépett. Starswirl meglibbentette a köpenyét, csókot nyomott a hercegnő patájára, aztán elegánsan fejet hajtott a másik két vezér felé is. Halk csilingeléssel az orrába húzta a süvegét, megkerülte az asztalt, s leült a hercegnő baljára. Nem nézett föl, de így is látta, ahogy a kanca másik oldalán Clover is újra elhelyezkedik a saját párnáján. Nyilván a tiszteletére kelt fel, de ő nem adta a legcsekélyebb jelét sem, hogy észrevette a gesztust. Mindössze aprókat szipákolt a pipájából, s közben csupán a fülét hegyezve figyelte, amint a mostani tanítványa óvatosan beállt a háta mögé.

– Köszönjük, hogy megjelent, mester! – szólalt meg ismét Platinum hercegnő, mire a teremben néma csend lett.

Megköszörülte a torkát, és kicsi füstfelhőt fújt az orrán keresztül. Nem szólt semmit. Ez nem kérdés volt. Hiába tudta, hogy illene valamit reagálnia, nem tette meg. Felesleges lett volna azon járatni az agyát, miféle üres udvariassági formulát várnak tőle. Ha már idehívta, előbb-utóbb úgyis kiböki, amit akart. Inkább előbb… Valószínűleg nem venné jól ki magát, ha megvárakoztatnák a többi törzs képviselőit.

– Nos, Starswirl mester, szeretnénk igénybe venni a szakértelmét egy igen különleges kérdést illetően.

Kissé kihúzta a pipát a szájából, megnedvesítette a nyelvével az ajkát, aztán visszacsúsztatta a fát a fogai közé. Ez sem kérdés volt. Néha hihetetlenek ezek a pónik… Elképesztően jelentéktelen dolgokkal tudják húzni az időt, ahelyett, hogy egyből a lényegre térnének.

– Mint azt már tudja, mester, széleskörű felméréseket kezdeményeztünk újonnan alapult államközösségünk fontosabb mágikus csomópontjainak megismerése céljából – kezdett bele végre Platinum hercegnő. – A kutatás során rá is bukkantunk egész Unicornia, akarom mondani, Equestria szakrális központjára. Ám itt sajnálatos módon egy igen súlyos problémával kerültünk szembe!

Starswirl megemelte a fejét, s lassan a hercegnő felé fordult. Nocsak. Hát mégse a semmiért zavarták volna meg a munkájában?

– A helyzet ugyanis az, hogy a pegazus felderítők jelentései alapján a fő csomópont az ország jelenlegi határain kívülre, mi több, egy másik birodalom területére esik! – Platinum hercegnő hangján érződött, hogy tökéletesen tudatában van ezen tény jelentőségével. – Azon terület is pónik fennhatósága alatt áll, ám ők olyanok, amilyenekhez hasonlókkal még nem volt alkalmunk találkozni…

– A harcosaim különös, csillámló szőrű pónikról számoltak be – vette át a szót komoly arccal Hurricane parancsnok. – Fent, északon, a hó határában élnek, pont rátelepedve arra a csomópontra, amit a hercegnő az imént említett. A kapcsolatfelvétel ugyan gond nélkül lezajlott, a pónik is elég barátságosnak tűntek, ám amikor a pegazusaim szóba hozták a szakrális csomópontot, arra meglehetősen furcsán reagáltak, és egyből a vezérükhöz akarták kísérni őket. A pónijaim azonban úgy vélték – megjegyzem, nagyon helyesen –, hogy előbb nekem számolnak be ezekről a bizonyos „kristály pónikról”.

Az égszínkék kanca mélyen a szemébe nézett, Starswirl pedig kivette a pipát a szájából, eloltotta, és elsüllyesztette a köpenye egyik rejtett zsebébe. Kissé meg is lepődött ezen a pegazusoktól szokatlannak mondható intellektuson, amivel a helyzetet kezelték. Elvégre alapesetben azt várta volna tőlük, hogy bármiféle diplomáciai jó érzés nélkül a patájukba ragadják a kezdeményezést, ám ezzel szemben láthatóan kíváncsiak voltak a többi törzs véleményére és szakértelmére is. Ebből mondjuk logikusan csak annyi következett, hogy olyan fenyegetéssel találhatták magukat szembe, amiről valamilyen oknál fogva nem állt szándékukban beszámolni. Azaz vagy olyasmibe botolhattak, ami meghaladta az erejüket, vagy egész egyszerűen esetleg tényleg nem akarták beleártani magukat az unikornisok dolgába a mágikus csomópontokat illetően – bár ez utóbbi elég meglepő lett volna.

– És ez a fő indokuk, amiért nem hajlandóak biztosítani a megfelelő körülményeket a földműveléshez! – csattant fel sértődötten Puddinghead kancellár. – Pár csillámpóni az északi hegységekben jobban lefoglalja őket, mint az, hogy éhen halunk-e!

– Mindezen információk alapján jelenleg valóban a kristály pónik jelentik a legsúlyosabb fenyegetést népeinkre – jelentette ki Starswirl ellentmondást nem tűrő hangon, mire a földipóni azonnal befogta a száját. – A tisztelt kancellár úrnak van fogalma arról, micsoda jelentősége van a szakrális csomópontoknak? Feltételezem, nincs. Ezért szeretném kérni, hogy ne szóljon bele olyasmibe, aminek a fontosságát az unikornisok tisztje megítélni! – Ennél finomabban nem tudta volna megfogalmazni, de a reakciókból úgy tűnt, nem is kellett. Így hát folytatta. – Amennyiben egy csoport ellenőrzést nyer egy ország szakrális csomópontjai fölött, azáltal képesek uralmuk alá kényszeríteni a teljes terület mágikus hálózatát, kiszolgáltatott helyzetbe juttatva ezzel minden ott élő varázshasználó egyént. És ez nem csak a tradicionális póni-mágiákra vonatkozik, hanem sok más egyéb aspektusra is! Sőt, ami még ennél is súlyosabb probléma: abból a pontból kiindulva képesek kihatni országunk teljes spirituális valójára!

Platinum hercegnő végig helyeslően bólogatott, de a többi törzs képviselőin tisztán látszott, hogy fogalmuk sincs, miről beszélt. Hurricane parancsnok még legalább úgy csinált, mintha értette volna, s gondterhelten simogatta patájával az állát, a földipónik azonban csupán a rájuk olyannyira jellemző bamba pillantásokkal válaszoltak.

– És ez mégis mit jelent a mi számunkra? – tette fel végre a kérdést mindőjük nevében Smart Cookie.

Hallotta, ahogy a tanítványa megköszörüli a háta mögött a torkát, de nem volt meglepve, hogy Clover sietett jobban a válasszal. Hát, igen. Holdernek még ha alkalma is lett volna megcsillogtatni szánalmasan csekély tudását, akkor is túl lassú volt.

– Azt, barátaim, hogy a kristály pónik nem csak a mágiánk erejét és hatásfokát befolyásolhatják, de ha az ő országukat hipotetikusan is félelem és terror uralná: háború, éhínség, vagy betegség sújtaná, úgy azt mi is megsínylenénk! Ha áttételesen is, de részesülünk mindabból, amiben ők részesülnek. Borzasztóan nehéz lenne, s tán számunkra is káros, ha megpróbálnánk elszigetelni magunkat a saját mágikus csomópontjainktól, ezért igencsak ajánlatos lenne jó viszonyt kialakítani új, északi szomszédainkkal.

– Vagy el is űzhetnénk őket, ha nem hajlandóak egyezségre! – vetette fel Platinum hercegnő, de Hurricane parancsnok csak a fejét csóválta.

– Egyelőre elvetném ezt az ötletet – sóhajtott a pegazus. – Van ugyanis egy igen fontos információ, amit nem osztottam még meg a tisztelt tanáccsal. Ugyan semmi okunk megbízni a kristály pónikban, ám ha az állításuk igaz, úgy még nagyobb fenyegetést jelentenek, mint az elsőre tűnik. – Hurricane parancsnok tartott egy rövidke szünetet, aztán nagy levegőt vett, és folytatta. – A kristály pónik ugyanis azt mondták a felderítőinknek, hogy a birodalmuk élén egy alikornis Hercegnő áll.

A szavait pár másodperces néma csend követte, utána azonban kitört a hangzavar. Aki eddig ült, az most mind patára ugrott, s úgy kiabáltak, hogy valószínűleg már a saját hangjukat sem hallhatták.

Egyedül Starswirl maradt ülve. Nem sokkolta igazán a hír, de tény, hogy ezzel valóban sikerült meglepniük. Lehunyta a szemét, és mélyen elmerült a gondolataiban, hogy összerakhassa az apró információmorzsákat. Tehát igaza volt. A pegazusok féltek egyedül szembenézni egy halhatatlan alikornissal. Vagy csak egész egyszerűen nem merték vállalni a felelősséget, ha esetleg magukra haragítanak egy ilyen hatalmas entitást. Érthető. Viszont pusztán a hír valódiságának a lehetősége is felettébb… aggasztó volt – legalábbis az ország sorsát tekintve. Egy alikornis Hercegnővel szemben nem valószínű, hogy lenne esélyük. Talán ellen tudnának neki állni, ha egy átfogó háborúra kerülne sor, de legyőzni aligha tudnák. Igaz, az alikornisok mágiájáról sem tudtak semmivel sem többet, mint a sárkányokéról. Ha azonban…

Ha azonban a kristály pónik és az alikornisuk hajlandóak valamiféle egyezséget kötni velük, az nem csak az országnak, de neki magának is hatalmas lehetőséget jelentene! Akár csak ha annak a Hercegnőnek a közelébe férkőzhetne, és megfigyelhetné, hogyan él a mágiájával, már abból is rengeteget tanulhatna! Hiszen fiatalabb korában rengeteget utazgatott, rejtett, titkos tudást kutatva, hallott s olvasott sokat az alikornisokról és a mágiájukról, ám még csak olyan pónival sem sikerült találkoznia, aki a saját szemével látott volna egyet. Mégis tudta, hogy léteznek, mivel párszor ráakadt már a műveikre, amiket józan ésszel is képtelenség lett volna egyszerű, halandó pónikhoz kötni. Ez olyan esély, amiben eddig nem is reménykedett!

– Szóval igazak lennének a legendák? – törte át Puddinghead kancellár hangja az egymás szavába vágó pónik vitájának zaját. Úgy tűnt, mostanra sikerült felfognia, micsoda jelentősége is van a megváltozott erőviszonyoknak.

– Nem tudhatjuk biztosan – felelt Hurricane parancsnok, aztán hatalmasat csapott az asztalra. – Csendet, pónik, vagy zárttá nyilváníttatom a gyűlést! – A hatás azonnali volt: pár másodperc leforgása alatt már a szél halk fütyülését is tisztán lehetett hallani. – Lényegében úgy láttam, hogy ilyen fontos stratégiai kérdésben nem bízhatjuk magunkat a szerencsére.

– Ez mindenképpen így van! – helyeselt Platinum hercegnő. – Ahogy az is biztos, hogy ez a kérdés mindünkre tartozik. Én a magam részéről egyetlen megoldást látok. Össze kell állítanunk egy delegációt, hogy beszéljenek ezzel az idegen Hercegnővel! Közben pedig nem mellékes szempontként felmérhetnék a kristály pónik harci felszereltségét, és adatokat gyűjthetnének az egész birodalomról! Egyetértek okos tanácsadómmal, Cloverrel, hogy elsősorban a jó viszony megteremtésére kell koncentrálnunk, ám ettől függetlenül fel kell készülnünk minden eshetőségre!

– Vállalom az unikornisok képviseletét Space Beholder kisasszonnyal! – állt fel határozottan Starswirl, magára vonzva ezzel minden póni tekintetét. – Természetesen csak akkor, ha a hölgynek nincs ellenére.

Megvillantott egy halvány mosolyt tanítványa felé, mire a kanca elpirulva aprót biccentett.

– A földipónik nevében Smart Cookie és Pitchfork fog eljárni! – helyezte a patáját az asztalra Puddinghead kancellár, a részéről láthatóan befejezettnek tekintve a beszélgetést. – Hajlandó vagyok elismerni, hogy a kérdés fontos, és foglalkoznunk kell vele, ám most ideje visszatérnünk a saját munkánkhoz!

– Rendben van. – Hurricane parancsnok is az asztal lapjához emelte a lábát. – Én is kerítek két pegazust, aki alkalmas a követi feladatok ellátására. Akkor a megállapodás szerint igyekszünk biztosítani az időjárást és a vetőmag-importot. Az ideiglenes határokat pedig továbbra is szemmel tartjuk, és azonnal értesítünk mindenkit, ha újabb betolakodókat észlelünk.

– Akkor hát megegyeztünk – csatlakozott a másik két vezérhez Platinum hercegnő. – Minden törzs küld két pónit északra, közben pedig a tervezett ütemben folytatjuk az ország építését. Van bárkinek bármi hozzáfűznivalója? – Tartott egy kis szünetet, amit egyből ki is használt, hogy megigazítsa a sörényét, de mivel senki sem szólalt meg, folytatta. – Ebben az esetben, azt hiszem, végeztünk! Holnap reggel induljon a küldöttségünk a kristály pónik birodalmába! Kísérjen áldás mindenkit az útján!

A pónik mozgolódni kezdtek erre a végszóra. Újra beszélgetés moraja töltötte meg a termet. A vezéreket és a kíséretüket előre engedték, de aztán lassan kiszállingóztak a többiek is. Starswirl sem sietett. Komótosan előhalászta a pipáját, s újfent rágyújtott. Jókora füstpamacsokat eregetett, s közben gondolatban már messze északon járt. Lehunyt szemmel próbált felidézni minden tudást, amit utazásai során az alikornisokról, ezekről a csodálatos, misztikus lényekről összeszedett. Nem volt túl sok, és valószínűleg még kevesebbnek fogja hasznát látni, de azért igyekezett rendezni, és szükség esetén jól hozzáférhetővé tenni az emlékeit.

Egy pata érintésére eszmélt. Fölnézett, és Clover arcát látta, közvetlenül mögötte pedig Holdert. Mindketten őt nézték.

– Örülök, hogy újra látlak, Mester! – szólalt meg a sárga csődör mosolyogva. – Már attól tartottam, ott maradsz örökre a windigókkal!

Starswirl elvette a pipát a szájától, s köhögősen-reszelősen kuncogott. Pedig egyébként cseppet sem találta humorosnak néhai tanítványa megjegyzését.

– Én is örülök, hogy látlak, fiam! – veregette meg a póni vállát. – Mondd csak, igaz a pletyka, hogy te és Cookie kisasszony…?

Nem is kellett befejeznie a mondatot, már meg is kapta a választ. Az ifjú csődör arcát félreérthetetlen pír borította el. Viszont a mosoly is lehervadt az arcáról. Nagyon helyes is. Pontosan tudta, hogy mi a véleménye az efféle fajkeveredésről. De nem fogja neki szóvá tenni. Még csak utalni sem fog rá. Nem fogja kerülni a társaságát, vagy bármilyen egyéb módon büntetni ezért. Clover már felnőtt volt, neki meg esze ágában sem volt beleszólni a magánéletébe. Bőségesen elég az, ha tudja…

– Mester, nem kéne indulnunk? – kérdezte hátulról ártatlan arccal Holder.

Mintha nem lehetett volna tudni pontosan, hogy csak a csődört próbálta kimenteni a kínos helyzetből. Pedig még csak a hangját sem emelte fel. Nem is nézett szigorúan. Pontosan tudta, hiszen odafigyelt rá.

– Valóban. Azt hiszem, mi maradtunk utoljára…

Szándékosan lassú, nehézkes mozdulatokkal fölkelt a párnájáról, megrázva díszköpenyének összes csörgőjét. Clover mellett elsétálva még ismét finoman megveregette a vállát, aztán Holderrel az oldalán kisétált az épületből. Odakint azonban újra megtorpant. Megakadt ugyanis a szeme Platinum hercegnő karcsú alakján, ahogy ott állt az ideiglenes táborhely kerítésén túl, és a távolba révedt. Felé vette hát az irányt, s közben intett a tanítványának, hogy eredjen a dolgára.

Lassan, nem is nézve a hercegnőre, odalépett mellé. Ő sem kereste a pillantását, csupán nagyot sóhajtott.

– Tudja, szinte már látom a jövőbeli kastélyomat ott, annak a hatalmas hegynek az oldalában – jegyezte meg szenvtelenül a kanca. – Equestria gyönyörű, lehetőségekkel teli ország, Starswirl mester. Noha valóban számítanak a feltételek, de azt akarom, hogy egyezségre jussanak azzal az alikornissal és a népével! Nem akarok háborút kezdeményezni, de nem is vagyok hajlandó lemondani senki kedvéért a nehezen megszerzett földünkről. Remélem, érthető voltam.

Nem felelt. A hercegnő pedig pontosan tudta, hogy nem is fog. Nem is váltottak egymás között több szót. Csupán némán álltak ott, egymás mellett, a tábor szélén. A jövőjük küszöbén.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.