Visszatérés

Visszatérés

Föl sem fogta hirtelenjében, hogy mit lát. Az első, ami tudatosult benne, csupán ennyi volt: egy csikó áll alig lábnyújtásnyira egy halálos veszélyeket rejtő üregtől. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Utólag sem tudta eldönteni, pontosan mi is vezethette; tán csak valamiféle ősi anyai ösztönnek engedelmeskedhetett, de egyszerűen meg kellett védenie a kicsit. Még szinte magához sem tért első döbbenetéből, máris azon kapta magát, hogy minden izmát megfeszítve a csikó felé vágtat. A kis unikornis végig őt nézte nagy, lila szemével. Mintha még ismerős is lett volna valahonnan, bár most nem volt ideje ilyesmin merengeni.

Rutinosan felmérve a távot csak az utolsó pillanatban kezdett fékezni, így a patái alig csúsztak meg a kövön, s azt is sikerült elkerülnie, hogy az oldalával nekivágódjon a sziklafalnak. A halványkék kanca szóra nyitotta a száját, ám ő gyorsabb volt. Fogaival megragadta a sörényélét, és nagyot rántott rajta. Meglepő módon azonban nem sikerült elsőre fölkapnia a csikót. Az, úgy tűnt, a méreteihez képest valamennyivel nehezebb lehetett. Jelly így jobb híján a hátára kanyarította a kis pónit, s úgy menekült vissza, ügyelve, nehogy lecsúszhasson róla.

A kis mutatványával keltett is némi feltűnést, bár a többség még mindig a fekete, háromfejű kutyával volt elfoglalva. Valahogy érthető is. Egy közönséges unikornis látványa valahogy sokkal hétköznapibbnak számított, mint egy túlvilági szörnyeteg… Páran azért odagyűltek köréjük, mikor Jelly pihegve megállt az oszlopszerű kő mellett. Nem is igazán a megerőltetés, sokkal inkább a riadalom terhelte meg ennyire. Egyszerűen nem veszhetett el több élet az ő tétovázása miatt!

– Ki ez, százados? – kérdezte gyanakodva egy Shadowbolt egyenruhás denevérszárnyú csődör, akire Jelly emlékezett, hogy részt vett a lidércek elleni csatában.

Jelly szusszant még egyet, aztán gondolataiba mélyedve hátranézett. A kis kanca kérdőn felvonta a szemöldökét, mintha fogalma sem lett volna róla, Jelly miért csinálta ezt az egészet. Tényleg ennyire nem lett volna semmi veszélyérzete? Hiszen még Conkert is már messziről a frász kerülgette ettől az elátkozott helytől! És… hogy kerülhetett ide? Hiszen unikornis volt, ráadásul elég fiatal is! Jelly emlékezett még rá, Firebolt is milyen nehezen teleportált akár egy városon belül is, így ennek a póninak nem sok esélyt adott, hogy így juthatott volna ide. Elvégre meglehetősen távol voltak bármilyen lakott területtől.

Valami azonban még ezeknél a kérdéseknél is erősebben motoszkált a fejében. Ismerte ezt a kancát. Vagy legalábbis látta már valahol. Már az első pillanattól, ahogy a szemük találkozott, tudta. Mégis képtelen volt rájönni, hol. Ez fura… pedig emlékezni szokott mindenkire… Unikornis, tehát nem minden előítélettől mentesen megállapította, miszerint valószínűleg Canterlotban láthatta, s feltehetőleg csak igen rövid időre. És nem is mostanában… Igen, lehetett az már egy hónapja is… Inkább több…

– Nem tudom… – motyogta zavartan.

– Amethyst vagyok – szólalt meg rekedtesen a csikó, majd olyan arcot vágott, mintha ő maga is meglepődött volna a saját hangján. Bizonytalanul behúzta a nyakát, s úgy tette fel a kérdést: – Le tetszik engedni?

– Persze, bocsánat! – kapott észbe Jelly, s kissé meghajtotta magát. – Nem találkoztunk mi már?

A halványkék kanca lekászálódott a hátáról, pár pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán finoman megrázta a fejét.

– Hé, ez nem az póni, akit az a lidérc elrabolt?! – bökte oldalba Jellyt egy cloudsdale-i pegazus, mire a kanca fájdalmasan felszisszent, Conker pedig – aki szintén ott állt mellettük ahelyett, hogy Cerberussal foglalkozott volna – elkapta a csődör lábát, olyan pillantással megtoldva, amitől a póni inkább maga alá húzta a farkát, s óvatosan odébb somfordált, mikor a kanca elengedte.

– De… – suttogta Amethyst, s csendben elfordította a fejét. Lassan, szaggatottan felsóhajtott, de nem tűnt úgy, mintha megkönnyebbült volna.

– Menjetek nyugodtan a dolgotokra! – intett Jelly a bámészkodóknak. – Majd én vigyázok rá.

A pegazusok hamar ott is hagyták őket, egyedül Conker maradt mellette. A barna kanca közelebb lépett hozzá, s finoman megérintette a vállát, majd odahajolt a füléhez.

– Akkor most hogy is került ez ide? – suttogta.

– Ha tényleg ő az, akit az az izé elvitt… hát… bele se merek gondolni… – felelt ő még halkabban, hogy a csikó még véletlenül se hallhassa. Nem akarta azzal kínozni, hogy emlékezteti mindarra a szörnyűségre, amit átélt a lidérc fogságában.

– Nem tetszik a képe – állapította meg Conker, szinte már némán formálva a szavakat.

Jelly halkan prüszkölt, s újra a kis kancához fordult. Legszívesebben odaölelte volna magához, mivel azonban nem ismerte a csikót, nem merte megkockáztatni, hogy esetleg rossz néven vegye a gesztust.

– Jól vagy? – kérdezte a tőle telhető leglágyabb hangon.

A kanca megköszörülte a torkát, kihúzta magát, de még mindig nem nézett feléjük.

– Voltam már rosszabbul – felelt megfontoltan s végre sokkal tisztább hangon.

– Segíthetek bármiben?

– Nem hiszem – mondta halkan a kanca, aztán megfordult, és a szemébe nézett. – Talán valamiben mégis. Egyedül nem találok haza.

– Szívesen hazakísérünk! – mosolygott barátságosan Jelly. – Merre laksz?

– Canterlot… – motyogta Amethyst, s a tekintete pár pillanatra elködösödött. – Igen – mondta végül. – Ha megkérem önöket, oda tetszenének vinni? Beszélnem kell valakivel…

– Persze, oda… Egész biztos nem ismerjük egymást? Esküdni mernék, hogy már láttalak valahol.

– Lehetséges – szólalt meg kis szünet után a csikó, majd lassan körülnézett. Ahogy a nagy csapat pegazusra és az általuk körbefogott óriási kutyára esett a pillantása, halványan elmosolyodott. – Nem is értem jöttek, hanem miatta, igaz?

Jelly követte a kanca pillantását, aztán bizonytalanul bólintott.

– Luna Hercegnő mindenkit értesített róla, hogy eltűntél, és sokan kerestek is! De valóban nem is sejtettük, hogy pont itt bukkanunk rád. – Igyekezett biztosítani a kis pónit, hogy nem feledkeztek meg róla.

– Nincsenek véletlenek – somolygott merengve Amethyst. Megemelte a patáját, és a bestiára bökött. – Egész aranyos, nem?

– Végül is… igen – morfondírozott Jelly, ahogy Cerberusra nézett, aki éppen mindhárom fejével egyszerre nyalogatott egy pegazus kancát. Valószínűleg nem kicsit lehetett csiklandós, mert a póni hangosan kacagott, s láthatóan alig tudta magát a levegőben tartani. – Elég fura.

– Szerencse, hogy csak idegenriogatónak van itt, különben most pont három fejjel lenne kevesebbem, mint neki – jegyezte meg a csikó.

– Bentről jöttél – szögezte le barátságtalan hangon Conker.

A csikó lassan felé fordult, mélyen a szemébe nézett, s aprót biccentett.

– Hogy lehetsz még életben? – kérdezte a barna kanca ugyanolyan keményen, mire Jelly finoman a szügyéhez érintette a patáját.

– Látom az árnyékot a szemedben – suttogta Amethyst, kitartóan állva Conker tekintetét. – Tán neked van egyedül fogalmad arról, mik is lapulnak a mélyben. Ám amik odalent vannak, maradjanak is ott! Én nem fogom őket felhozni se szóval, se tettel, sem most, sem a jövőben…

A kis kanca határozott arcát elborította a félelem. A pupillái hatalmasra tágultak, résnyire nyitotta a száját, s azon keresztül kapkodta a levegőt. Kinyújtotta a patáját, s erőtlenül remegve nekitámaszkodott Jelly vállának. Csak egy pillanatig maradt így, aztán gyorsan megrázta magát, s ismét a szemükbe nézett.

– Nem kell róla beszélned – mondta megnyugtatóan Jelly.

– Semmi baj – csóválta a fejét a kanca, azzal a vonásai megkeményedtek. – Bejutni nem volt nehéz. Az a… valami csak úgy… behajított oda. Felhasznált engem. Összekapcsolta a tudatunkat, hogy az én szarvamat használhassa a meneküléshez. Így azonban nem tudott nekem ártani. Közvetlenül nem… Az olyan lett volna, mintha saját maga ellen fordult volna. Hát eltaszított magától. Az a… lény… kihasznált és eltaszított!

Amethyst újra gyorsan kapkodta a levegőt, s ádáz tekintettel vicsorgott a két kancára. Jelly figyelmét az sem kerülte el, hogy a kis kanca már egész testében remegett, noha azt nem tudta megállapítani, vajon dühében, vagy fájdalmában teszi-e. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, a csikó lehunyta a szemét, s nagyot sóhajtott.

– Kifelé viszont… eltévedtem – suttogta. – Bolyongtam a halott sötétben. Láttam… dolgokat. Gonosz dolgokat. És az az érzés, ami ott… – újra sóhajtott. – Mintha a lelkedet akarnák…

A kanca a szügyéhez emelte a patáját, majd erőlködő arckifejezéssel hirtelen elrántotta. Jelly sejtette mire gondolhatott, így hát nem is akarta firtatni. Amit a kis póni átélhetett, nem kívánta volna senkinek. Szerette volna megnyugtatni, ám ahogy közelebb próbált lépni hozzá, Conker kinyújtott lába megállította.

– És Cerberus? – kérdezte rendíthetetlenül. Láthatóan cseppet sem hatódott meg a kis kanca helyzetétől.

– A lidérc ijesztette el – fordult felé Amethyst. – Az a kutya csak testben nagyobb a többinél. Lélekben csupán egy közönséges házőrző. – Elnézett a kancák válla fölött a hatalmas állat felé. – Csak egy egyszerű kutya, halhatatlan testtel… Ő pedig tudja, mi a félelem…

– Jól van, most már nem bánthat! – Jelly nem bírta tovább, odalépett a csikóhoz, és védelmezőn átölelte a fejét. Érezte, ahogy Amethyst picit nekidől, s esetlenül megveregeti a vállát. – Hazaviszünk, jó?

Amethyst lassan bólintott, mire Jelly elengedte. Jelly még vetett egy pillantást Cerberusra, majd a Tartarushoz vezető járat szájában ácsorgó Twilightra és Phase Shiftre, akik izzó szarvval elmélyülten tanulmányozták a védővarázslatokat, szemüket az előttük lebegő vaskos könyvre szegezve. Gyorsan végigjáratta még a tekintetét a pegazusokon, de nem látott semmi indokot arra, hogy tovább maradjanak.

– Annyira édes! – lelkendezett egy nyakig nyálas kanca, ahogy éppen leszállt a földre. – Ezt még az unokáimnak is mesélni fogom!

– Ja, élvezted, mi? – szólt oda oldalról egy cloudsdale-i csődör, mire mind elnevették magukat, a kanca pedig elvörösödött. – És előttük is így fogod szégyellni magad?

A kanca már a szárnyaival takarta az arcát, de Jelly közbelépett. Megköszörülte a torkát, s jó hangosan elkiáltotta magát.

– Descent őrnagy! Kérünk engedélyt lelépni! Visszakísérjük Canterlotba ezt a kancát!

– Ki az, Jelly százados? – vonta össze a szemöldökét a szürke pegazus.

– Megtaláltuk Amethystet, uram!

– Hogy mi?!

Az őrnagy hangjára mindenki elnémult. Még Twilighték is felfüggesztették egy időre a vizsgálatot, s meglepetten pislogtak a csődör felé. Descent fölröppent, s egy pillanattal később Jellyék mellett termett. Gyorsan végigmérte a csikót, aki úgy odabújt Jellyhez, mintha így akart volna elrejtőzni a pegazus elől.

– Illik rá a személyleírás – állapította meg semleges hangon Descent, azzal a többiek felé fordult. – Blossom, Shatter, kísérjék őket! Jelly százados, vigye Amethystet Úrnőnk elé késedelem nélkül! Nagy szerencse, hogy rábukkantak, Úrnőnk örülni fog! Leléphetnek.

A pegazusok közül az őrnagy intésére két denevérszárnyú póni – egy kanca és egy csődör – vált ki, és csatlakozott hozzájuk. Tisztes távolságba tőlük megálltak, mintha csak ezzel akarták volna hangsúlyozni, hogy az ő jelenlétük igazából puszta formalitás. Legalábbis amíg nincsenek fenyegetésnek kitéve… Jelly nem kételkedett benne, hogy a két póni gondolkodás nélkül a segítségükre sietne, ha bármi történne.

A fokozott védelem ellenére jobbnak látta, ha visszafelé elkerülik az Everfree Forestet. Ezen az úton ugyan sokkal több időbe fog telni, míg eljutnak Ponyville-ig, és felszállnak a vonatra, de nem akart kockáztatni. Jelentőségteljesen Amethystre, majd Conkerre pillantott, aztán intett a fejével, hogy induljanak.

Magában pedig közben elkönyvelte, hogy megérte eljönniük. Sok mindent ugyan nem kellett csinálniuk, de legalább jó híreket vihettek Luna Hercegnőnek. Jó híreket és egy megmentett pónit. És ez alkalommal tényleg nyugodt lelkiismerettel hagyhatta a profikra a munka maradék részét.

* * *

Távol tartva magukat az erdőtől szerencsére nem történt semmi említésre méltó. A sötét rengeteg fái fenyegetően nyújtózkodtak feléjük, s néha ijesztő hangokat hozott a szél, ám a pónikat semmi nem zavarta meg a hosszú menetelésben. Még az sem, amikor apró szemekkel szitálni kezdett az eső. Jelly ugyan először fölajánlotta Amethystnek, hogy hozza a hátán, de a kanca azonnal visszautasította. Igaz, neki sem lett volna túl kényelmes, elvégre továbbra sem volt még tökéletes állapotban, s a fárasztó nap sokat ki is vett belőle, de vele ellentétben se Conker, se két hallgatag kísérőjük nem ajánlkozott ilyesmire, így magáénak érezte volna a feladatot. Viszont megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a csikó szívesebben jön a saját lábán.

Éppen sikerült is elcsípniük az első vonatot, ami még napfelkelte előtt indult. Ha nekik megkönnyebbülés, Amethystnek szabályosan megváltás lehetett beülni a fűtött kocsiba. Bár Jelly eleinte még reménykedett benne, hogy itt majd tudnak egy kicsit nyugodtan beszélgetni – mivel a visszaúton leginkább csak némán baktattak egymás mellett –, ám a kis kanca amint elhelyezkedett a puha ágyon, perceken belül már laposakat pislogott, s kisvártatva a feje is előre-előrebicsaklott. Rettentő fáradt lehetett már, még ha nem is volt hajlandó elismerni. Végül Jellynek kellett segítenie neki elfeküdni, mert magától még ezt sem akarta megtenni. A kis kék kanca gyengén tiltakozva motyogott még valamit, ám ahogy Jelly odafeküdt mellé és átölelte, szinte azonnal elaludt.

Jelly is lehunyta a szemét, ő azonban nem bírt elaludni. Nem volt meglepve. Idegen helyen volt, s most is túl sok gondolat cikázott a fejében. Sebaj, ez a félálomszerű állapot is elég szokott lenni ahhoz, hogy helyre tudja rakni az elmúlt napok eseményeit, s utána sokkal jobban fogjon az agya. Kipihentebb most se nagyon lesz, de most nem is ez számított. Így aztán agyának éberebbik felével a vonat monoton zakatolását hallgatta, ahogy elvegyül két kísérőjük halk beszélgetésével s a kis kanca egyenletes szuszogásával. Egyszer mondjuk hallotta s érezte, hogy valaki odajön hozzájuk, de nem érzett magában elég erőt, hogy kinyissa a szemét, és utánajárjon a dolognak.

Semmi szándékosság nem volt benne, de pontosan akkor „ébredt”, amikor begördültek Canterlot határán. Az apró rezdülésére Amethyst is magához tért, s nagyokat pislogva nézett körbe. Jelly próbálta az arcát fürkészni, de nem tudott róla semmit megállapítani. A kis kanca csendben, szinte már közömbösen bámult ki az ablakon. Nem mutatta ki a hazatérése feletti örömét, bár könnyen lehet, hogy ez csupán a fáradtságának volt betudható.

Beérve az állomásra senki sem várta őket, minek hatására Jellyben tudatosult, hogy gyakorlatilag teljesen elfeledkeztek levelet írni Luna Hercegnőnek. Igaz, feltételezte, hogy ha minden rendben ment, Phase Shift már vissza is tért Canterlotba ugyanúgy, ahogy jött, és jelentést tett a Hercegnőknek, ám úgy tűnik, nem így történt. Végül is nagy problémát nem jelent, legalább így kellemes meglepetést okozhatnak Lunának. Mind az öten leszálltak a vonatról, s egyből a palota felé is vették az irányt. Amethyst továbbra sem volt túl beszédes kedvében; magába fordulva, lehajtott fejjel baktatott mellettük. Igaz, a többiek sem erőltették a beszélgetést, még egymáshoz se nagyon szóltak.

A trónteremhez érve a két fehér pegazus nyomban utat engedett nekik, ám a Descent által melléjük rendelt denevérszárnyú pónik ezúttal kint maradtak. Ők nem is nagyon foglalkoztak velük, csupán Jelly biccentett feléjük, megköszönve a kíséretet.

Odabent Celestia fogadta őket a trónszéken ülve. A Hercegnő éppen jegyzetelt valamit egy lebegő papirosra, ám amikor felpillantott a jövevényekre, abbahagyta az írást, s olyan látványosan meglepődött, amit Jelly nem is nézett volna ki belőle. Még a száját is eltátotta egy pillanatra, de aztán hamar föleszmélt, s fölvette uralkodói stílusát. Mielőtt azonban bárki megszólalhatott volna, Celestia magasba emelte a patáját, majd varázslattal kitépett egyetlen tollat a saját szárnyából, s tompa villanással eltüntette. Alig telt el pár másodperc, Luna máris megjelent mellette, s kérdőn fordult nővéréhez. Celestia épp csak egy picit a vendégei felé bökött a fejével.

Luna reakciója még a testvérénél is sokkal drasztikusabb volt. Az arcán annyiféle érzelem tükröződött egyszerre, hogy még akkor is képtelenség lett volna számba venni, ha egyáltalán el lehetett volna őket szilárdan különíteni egymástól. Végül úgy tűnt, mire meg tudott szólalni, a megrökönyödés és a düh kombinációja győzött, bár ez utóbbit Jelly elsőre egyáltalán nem érezte indokoltnak.

– Ez… erről én miért csak most tudok?! – kérdezte számon kérően, bár nem volt teljesen egyértelmű, hogy kitől.

– Én is csak most tudtam meg, és azonnal szóltam neked! – vágta rá azonnal, immár higgadtan Celestia.

– Hol voltál? – tette fel Luna a következő kérdést remegő hangon Amethystnek címezve, mivel azonban a kanca erre csak lehajtotta a fejét, a többiek felé fordult.

– Tartarus kapujában találtunk rá – felelt Jelly.

– Én… én… agyoncsapom azt a kölyköt! – dühöngött Luna. – Már vagy három órája visszaért, de erről nem szólt egy szót sem!

– Ha Phase Shiftre gondol felséged, ő nem láthatta, mikor rábukkantunk – mondta gyorsan Jelly.

A Hercegnő erre nem felelt, csupán a testvére felé fordult, s olyan szúrós szemmel méregette, mintha ő tehetett volna az egészről. Pár másodperccel később azonban Amethyst halkan megköszörülte a torkát, mire minden fej azonnal felé fordult.

– Luna – szólalt meg csendesen a kis kanca. A fejét még mindig kicsit előredöntötte, hogy a sörénye eltakarja a szemét.

Folytatást azonban hiába vártak, a csikó csak állt rezzenéstelenül.

– Amethyst? – törte meg végül a beálló csendet Luna.

– Elfogadnál engem tanítványodnak?

– De… de hiszen… pár napja még azt mondtad… – hebegte hitetlenkedve a Hercegnő.

– Pár napja még azt hittem, van értelme a létezésemnek – mondta érzelemmentes hangon Amethyst. – Mostanra viszont egyetlen célom maradt… Nem nyugszom, amíg a lidérc fejét nem látom Canterlot falára tűzve!

– Amethyst… – suttogta döbbenten Luna, hűen tükrözve mindannyiuk érzéseit.

– Botorság volt tőle, hogy nem ölt meg – folytatta rendíthetetlenül a kis kanca. – Megosztotta velem az erejét. Megosztotta a gondolatait, az érzéseit, az emlékeit. Nyomot… hagyott bennem… És átkozni fogja azt a percet, amikor ezt tette velem! Mert emlékszem rá!

Amethyst magasba emelte a fejét. A szemében harag és gyűlölet szikrázott, ahogy Lunára pillantott. Senki nem mert megszólalni.

– Ő, aki a Vész Bajnokának nevezi magát, el fog bukni! – szűrte a fogai között a szót a kanca.

– Tudtam, hogy ő az…! – suttogta Luna.

– Fogadj a tanítványodnak, Luna, s mutasd meg, hogyan használhatom fel ellene a saját erejét!

Amint az utolsó szó is elhagyta a száját, Amethyst kihúzta magát, s lehunyta a szemét. Enyhe, mégis jól érezhető szél támadt, meglobogtatva a kis póni kócos sörényét. Most már nem annak az elveszett, védtelen kiscsikónak tűnt, akit a kapuban találtak. Lassan kinyitotta halvány zöldes fénnyel izzó szemeit, amiket immár különös, füstszerű lila derengés ölelt körbe.

– Ne… – suttogta már épp csak érthetően Luna. – Ne megint… Nem akarom, hogy téged is elragadjon!

– Tudom uralni, csak taníts meg használni! – vicsorgott Amethyst.

Jelly kezdte magát merőben feleslegesnek érezni. Egyrészt jó ideje elvesztette már a fonalat, hogy pontosan miről is folyik a diskurzus, másrészt nem látta, hol tudna ő belekapcsolódni. Csupán félelemmel vegyes érdeklődéssel figyelte az eddig oly ártatlannak tűnő unikornis átalakulását. Teljes mértékben megértette a bosszúvágyát, de meglepte a kanca agresszivitása. Főleg, hogy eddig nem viselkedett így…

– Elhiszem, hogy nehéz most neked, de kérlek, csillapodj! – szólalt meg nyugodt hangon Celestia. Úgy tűnt, egyedül neki sikerült megőriznie a hidegvérét.

A szél elcsendesedett, s Amethyst lehunyta a szemét. Mikor újra fölnézett, a belőle áradó kísérteties fények is eloszlottak. Ismét csak egy egyszerű, kicsi kék kancának tűnt.

– Én azt mondom, ne hamarkodjunk el semmit – folytatta Celestia. – Hagynunk kell egy kis időt, amíg letisztázódnak bizonyos dolgok. – Jelentőségteljesen a testvérére pillantott. – A legfontosabb, hogy most pihenj, és feldolgozd mindazt, amin keresztülmentél – tette hozzá ismét Amethystnek címezve. – Minden más várhat.

Jellynek úgy tűnt, mintha a kis kanca mogorván végigmérte volna a Hercegnőt, bár erre a kedves hang, amivel utána hozzá szólt, erősen rácáfolt.

– Ha így látod, Felség… – mondta, azzal elegánsan fejet hajtott.

Celestia elégedetten kihúzta magát, s Luna felé fordult. Ő azonban még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Az árnyak mágiáját nem pónikra szabták – jelentette ki továbbra is Amethystre szögezve a pillantását. – Szépen kérlek, ne használd! Ha nem vagy rá felkészülve, csupán eltorzítja a tested, s megfertőzi az elméd. Ám ha tényleg ezt szeretnéd, megtaníthatlak arra, amit én tudok róla. Erre azonban most nem kerülhet sor! Nem állsz rá készen, ahogy én sem. Majd ha eljön az ideje, szívesen fogadlak tanítványommá, ha tényleg ez az óhajod, de előbb, kérlek, gondold át alaposan! Ez túl nagy súlyú döntés ahhoz, hogy elkapkodjuk.

– Megértettem – biccentett Amethyst. – Keress meg, ha szeretnél véget vetni a lidércek rémuralmának!

Azzal minden további sallangtól mentesen a kis kanca hátat fordított a két Hercegnőnek, s elindult kifelé a trónteremből.

– Várj még egy pillanatot! – szólt utána Luna. – Valamit vissza szeretnék adni neked.

A Hercegnő szarva felizzott, mire egy kis sárga dísznyereg és egy még kisebb táska jelent meg a levegőben, s úszott oda Amethysthez. A kék kanca átvette a tárgyak lebegtetését, s egyetlen szó nélkül továbbindult. Kis tétovázás után Jelly is meghajolt, s követte őt. Nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, ami akkor lett úrrá rajta, amikor megpillantotta a csikót hasadék előtt. Mintha felelősséggel tartozott volna érte. Elvégre ő hozta el, hát most se hagyhatja magára!

– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte Conker, ahogy ügetve felzárkózott mellé.

– Hátha szüksége van segítségre – felelt Jelly, azzal megköszörülte a torkát, s a kis unikornis felé kiabált, akit azóta már majdnem be is értek. – Várj egy kicsit!

Amethyst megállt, de nem nézett hátra. Jelly odalépett hozzá, s a fejét kicsit félrebillentve rámosolygott. A kis kanca kissé félszegen, de viszonozta a gesztust.

– Megígértem, hogy hazakísérünk – mondta Jelly. – Szívesen veled tartunk, ha szeretnéd.

Amethyst tetőtől patáig végigmérte őt, aztán megvonta a vállát.

– Miért is ne? Bár pontosan nem is tudom, hova kéne… – morfondírozott. – Eddig egy kollégiumban laktam, de most valahogy semmi kedvem nincs visszamenni közéjük. Nem érzem többé odatartozónak magam. Barátaim meg úgyse nagyon vannak ott.

– Ó, ezt sajnálattal hallom! – húzta el a száját Jelly. – Figyelj, mi lenne ha… Au!

Jelly fájdalmasan fölkiáltott, ahogy Conker hátulról lendületesen csánkon rúgta. Fintorogva megemelte a hátsó lábát, amelyiket a váratlan támadás érte, s odaszorította a másikhoz, hogy egy picit enyhítsen a hasogató érzésen.

– Bocsáss meg egy pillanatra! – nyögte Amethystnek, azzal a társa felé fordult. Conker olyan dühösen méregette, amilyennek eddig ritkán volt alkalma látni. – Ezt most miért kellett?

– Eszedbe… ne… jusson! – tagolta a barna kanca.

– De…

– Ki ne találd nekem, hogy befogadjuk! – suttogta Conker közvetlenül Jelly fülébe. – Hallani sem akarok róla!

– De ha…

– Jelly! – A barna kanca meg se próbálta elfojtani idegességét.

– Megoldom magam is valahogy, köszönöm – szólalt meg Amethyst mögöttük, mire újra rá terelődött a figyelmük. – Elnézést, hallgatóztam. Csak tudják, jobb szeretem egyedül intézni a dolgaimat.

– Tényleg szívesen segítünk! – bizonygatta Jelly. – Ha nincs hova menned, közbenjárhatunk, hogy a barakkban esetleg szorítsanak neked helyet.

A kis kanca láthatóan elgondolkodott az ajánlaton. Kissé oldalt fordult, s a pillantása a Lunától kapott tárgyakra esett. Merengve megérintette a lebegő táskát, aztán megfogta, s a varázslata helyett a patájába vette, majd felcsatolta a hátára.

– Igen, az remek lenne – mondta udvariasan, bár nem túl nagy lelkesedéssel.

Ezzel a variációval már úgy tűnt, Conker is megbékélt. Legalábbis nem szólt semmit, bár ennél többet Jelly nem is várt tőle. Amethyst hátat fordított nekik, s folytatta az útját kifelé a palotából.

– Azt ne hozzam esetleg? – bökött Jelly a kis kanca nyergére, amit ő továbbra is ott lebegtetett maga mellett.

– Áh, fölösleges – legyintett Amethyst. – Nem hiszem, hogy többet az életben fölveszem. Mondjuk azt se tudom, mi tetszett benne régen annyira.

A halványkék kanca a vállához emelte a citromsárga ruhadarabot, és félreérthetetlenül fintorgott. Jelly is megállapította, hogy elég furán festhetett benne.

– Tán a legjobb lenne, ha elégetném – merengett Amethyst, majd Jelly értetlen pillantására hozzátette: – Ahogy minden mást is, ami a lidércre emlékeztet. Így is épp elég volt belőle…

– Persze, ahogy látod! – bólogatott Jelly.

Amethyst nagyot sóhajtva megcsóválta a fejét, azzal összehajtogatta a nyerget amennyire csak az anyag engedte, s tovább indult. Jelly és Conker fölzárkózott mellé, bár Conker úgy helyezkedett, hogy Jelly menjen középen.

– Köszönöm, hogy velem tartanak – mondta Amethyst kissé oldalvást pillantva.

– Ez csak természetes – mosolygott Jelly. – Ha bármire szükséged van, nyugodtan keress meg! Milyen faragatlan is vagyok, hiszen még be se mutatkoztunk rendesen! Ő Conker Freewind, én pedig Grape Jelly vagyok.

– Amethyst – biccentett a kis kanca. – Bár ezt már hallhatták ma párszor…

– Nyugodtan tegezhetsz, nem vagyok olyan öreg – jegyezte meg Jelly.

– Köszönöm. Nem látszol öregnek, csak nem tartottam illendőnek, hogy így szólítsalak meg engedély nélkül.

– Persze, megértem! – bólogatott Jelly. Várt egy kicsit, majd végül mégis föltette a kérdést, ami már egy ideje motoszkált a fejében. – Ne haragudj, nem akarok tolakodó lenni, de egész véletlenül nem vagy rokona egy Firebolt nevű póninak?

– Ő a nővérem – somolygott Amethyst.

– Tényleg? – derült fel Jelly arca. – Csak mert a szemetek teljesen egyforma.

– Tudom, sokan mondták már…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.