Egy visszautasíthatatlan ajánlat

Egy visszautasíthatatlan ajánlat

Emlékszem, még magamat is megleptem, milyen jól működött a kis ötletem. Nem mondom, amihez tehetségem volt, azt amúgy is hihetetlenül gyorsan képes voltam megtanulni, viszont olyan még egyszer sem fordult elő velem, hogy egy teljesen új varázslattal már a legelső napon eredményeket értem el. Ezzel szemben ez alkalommal mindössze pár órányi gyakorlás után meg tudtam csinálni, hogy az egyik lábamat olyan szintig lebontottam, mintha porból lett volna. Annyira megörültem neki, még a félelmemről is megfeledkeztem, hogy esetleg ne lennék képes újra összerakni saját magamat, viszont – tán épp ennek köszönhetően – a legkisebb akadályba se botlottam.

Pár hét alatt odáig jutottam, hogy képes voltam az egész testemben ilyen „disszolvált” formában létezni – habár érdemes megjegyezni, utóbb a szakirodalomban megtaláltam, ebben az esetben a „diszpergált” kifejezés lett volna a helyes. Sok gyakorlati hasznát eleinte nem láttam az egésznek, legfeljebb ha valami nagyon szűk helyre akartam elbújni, viszont nagyon élveztem az új, saját fejlesztésű, egyedülálló képességemet. Érdekes… ha ilyen szempontból nézem, utólag meglehetősen butának is érzem magam, amiért meglepett a saját cukijegyem megjelenése a varázslat kapcsán…

Ennyi hátránya mindenképpen volt a ruháknak: így le is maradtam a nagy pillanatról. Egyik este szépen elmentem fürdeni, ahogy szoktam. Kicsit kapkodva zuhanyoztam, mivel elég álmos voltam aznap, ám törölközés közben észrevettem, hogy a faromnál kimaradt egy rész. Próbáltam ledörgölni magamról a koszt, de az annyira makacskodott, kénytelen voltam morgolódva visszamászni a kádba. Vagy egy heti tusfürdő-adagomat magamra nyomtam, mire rájöttem, hogy az apró, sárga pontok mindkét oldalamon szimmetrikusan jelen vannak. És először még így is azt hittem, valami csúnya kórságot sikerült összeszednem. Csak mikor az új varázslatom segítségével porrá omolva leráztam magamról a vizet, és kilebegtem a kádból, akkor tudatosult bennem, hogy végre megtaláltam, miben vagyok igazán jó, és az a homokszerűen szétszórt bigyó a cukijegyem.

Ideje is volt már nagyon! Tavaly óta már én voltam az egyetlen üres hátsójú az osztályban, mivel még az ősszel Wish is megkapta a cukijegyét. Be se vallotta volna tán nekünk, csak Stella árulkodott az egyik testnevelés óra után, mikor kijöttek az öltözőből. A zöld kanca először még meg is próbálta letagadni, de végül annyit nyüstöltük Jasperrel, hogy nagy kelletlenül felhúzta a szoknyáját, ám azzal a kitétellel, hogy nem fogjuk kinevetni. Föl nem tudtam fogni, miért mond ilyet, hiszen a cukijegyére minden póni büszke szokott lenni. Akkor is csak részben értettem meg, amikor elbújva a sportpálya árnyékába megmutatta. A vékony, kissé kilazított, aszimmetrikus fekete masni viszont, ami a hátsóján díszelgett, még nem tűnt elég indoknak a lány sírásra görbülő szájára.

– Nem értem… – szipogta elkeseredetten. – Olyan csúnya…

Persze azonnal próbáltuk megvigasztalni, de hosszú perceken át minden szavunk lepergett róla. Csak azzal lehetett végre egy kicsit mosolyra deríteni, amikor Jasper azt mondta neki, hogy biztos az a különleges képessége, hogy ilyen imádni valóan cuki. Picit az is segített, mikor emlékeztettük rá, mennyire szereti a masnikat, ám az látszott, csak az jelentett volna végleges megoldást, ha segítünk neki megfejteni a titokzatos jelet. Úgy sejtettem, igencsak allegorikus cukijegyet sikerült szereznie, s szinte biztos voltam benne, az fájt neki a legjobban, hogy látszólag semmi köze nem volt a varázsláshoz, pedig tehetséges unikornis volt, és szerette is az iskolai dolgokat. Puszta jószándékból fölvetettem neki, hogy forduljon szakértőhöz, de mivel hallani se akart arról, hogy idegen póniknak mutogassa a farát, csak annyit ígérhettem neki, gondolkodni fogok a talányon.

Hetekkel később elő is álltam egy talán használható teóriával, ami valóban magába is foglalta a lány mágikus képességeit. Gyanakodtam, talán csak az én csavaros gondolatmenetemmel bonyolítottam túl a dolgokat – elvégre a legtöbb póninak olyan egyszerű volt a cukijegye, mint a fahéj –, viszont a végeredmény annyira jól passzolt Wish-re, hogy szerettem volna igaznak gondolni. És nem mellesleg a kanca is elfogadta a magyarázatomat, és az átmeneti depressziójából kilábalva megbékélt a cukijegyével. Abból indultam ki az elméletemmel, hogy Wish dinamikus mágikus ereje az évek során ugrásszerűen megnőtt, ám a teleportálás kivételével az önálló varázshasználata nem volt túl jó. Ellenben nagyon ügyesen ki tudta javítani mások hibásan képzett varázslatait, és remekül meglátta a mágikus térben keletkező összefüggéseket. Mivel pedig a hátsóján díszelgő masni nyilvánvalóan nem a teleportálással függött össze, sokkal inkább az éteri szálak elrendezgetésével és kibogozásával, logikus módon azzal kapcsoltam neki össze. Hozzátettem még, hogy amilyen kis magába zárkózó meg titokzatos személyisége van, ne csodálkozzon, ha a cukijegye is ilyen. Azon már ő is mosolygott, és láthatóan megkönnyebbült.

Mindhármunknak megvolt hát a cukijegye, de Jasper most is előttünk járt. Elég konkrét tervei lettek az életére: elhatározta, hogy ha eléri a szükséges kort, ő lesz a Canterloti Királyi Őrség kapitánya. Korábban szó sem volt ilyesmiről, aztán egyik nap már így jött be a suliba. Hihetetlenül lelkes volt, s bár arra azért rá lehetett beszélni, hogy csináljon meg előtte valami szakvizsgát az Akadémián – akár valami hadászati szakon –, azért minden egyes nap foglalkozott a készüléssel, és ebbe minket is bevont. Rendszeresen, jóformán naponta kijártunk vele az iskola melletti gyakorlótérre edzeni, és persze kipróbálgatni azokat a technikákat, amikre lényegében alapozni akarta a karrierjét. Ez pedig természetesen abból állt, hogy rajtam tesztelte a képességeit, Wish meg inkább csak kívülről nézett minket, és néha beleszólt, belejavítgatott a varázslatokba. Utóbb pedig – egész pontosan a koncert alatt megesett, legalábbis félreérthető összebújás óta – Ambrosia is csatlakozott hozzánk, csak ő mindig csendben figyelt.

Nem is tudtam hova tenni a lány viselkedését. Mindig látszott rajta, hogy örül, ha velem beszélhet, de mondjuk ez bárki másra is igaz volt. Ritkaságszámba ment, ha valakihez nem barátságosan, százfogas mosollyal az arcán közelített, engem viszont mintha egyenesen követett volna. Semmi egyértelműt nem mondott ezzel kapcsolatban, sőt, igazából szóba sem került a téma, viszont meglepően sokszor azon kaptam magam, a gondolataim újra és újra felé kalandoznak. Órák alatt is gyakran a dús, lángszín sörényét figyeltem a háta mögül, azt találgatva, vajon tetszem-e neki. Az is számtalanszor fölmerült bennem, talán megkérdezhetném, akar-e velem járni, ám ahhoz meg nemes egyszerűséggel túl gyáva voltam. Noha nem voltam gondban, ha csak simán kancákkal kellett beszélnem, de ilyesmivel mégis miképp hozakodhatnék föl?

* * *

Aznap csak hárman indultunk a gyakorlóterek felé, mivel Ambrosiának más programja akadt. Mintha valami különórát emlegetett volna, amikor sajnálkozva kifejtette, hogy nem tud majd velünk tartani. Eléggé bántam, már csak olyan szempontból is, hogy azon a délutánon pont nem volt egyetlen előadásunk sem, szóval teljesen el voltunk engedve. Illetve ez két okból sem igaz, mivel lett volna óránk, de csak öt után, úgyhogy azt közös megegyezéssel ellógtuk. És meg is tehettük, elvégre Vapor prof előadásához hasonlóan az is ilyen százas nagyságrendű pónit megmozgató förtelem lett volna, szóval eleve nem is kötelező jelleggel tartották. A másik meg, hogy Wish-nek korán haza kellett érnie, mivel segítenie kellett valami takarítással kapcsolatos dologban. Nekem viszont nem volt más betervezett programom, mint hogy a hasamat süttetem, vagy esetleg elmegyek gyakorlás után sétálni egyet Ambrosiával. Elkacérkodtam a gondolattal, hogy rákérdezek, szeretné-e, ha esetleg valami több is lenne köztünk, mint barátság. Ilyen szempontból persze éppen kapóra jött, hogy nem tudott eljönni, mivel így ráfoghattam, most pont összeszedtem volna a bátorságomat, csak a körülményeknek estem áldozatul.

– Úgy érzem, nem igazán vagy ma itt velünk, Thread – jegyezte meg menet közben Wish, kizökkentve a gondolataimból.

– Mi? Bocs, csak elbambultam.

– Hiányzik valaki a csapatból? – kérdezte hamiskásan.

– Mármint? – kérdeztem vissza őszinte értetlenséggel.

– Most komolyan tettetni fogod a hülyét? – kuncogott a lány. – Tényleg azt hiszed, nekünk nem tűnt föl, hogy négyen szoktunk lenni? Ó, és megjegyzem, azt sem nehéz összerakni, hogy a kis rózsaszín barátnőd nem miattunk jár ide…

– Ambrosia nem a barátnőm. Mármint nem vagyunk együtt, vagy ilyesmi, szóval érted…

Wish huncut pillantásából azt olvastam ki, mondhatok én bármit, nem fogja meggyőzni. Az arcom ugyan rezzenéstelen maradt, viszont éreztem, hogy elsápadok. Próbáltam odafigyelni a lépteimre, de annak is csak annyi haszna lett, a tudattalan mozgást tudatossá alakítva, hogy kis híján megbotlottam a saját lábaimban.

– Mondom én Wish-nek, hogy nem azért sasolod állandóan, mert érdekel, hanem csak véletlenül mindig pont ránézel, aztán meg nem tudod levenni róla a szemed… – mondta Jasper. – De hát látod, nem hisz nekem! Pedig mindenki tudja, hogy a csődörök csak az olyan kancákat bámulják, akikhez egyáltalán nem vonzódnak, különben elég zavarba ejtő lenne…

Vissza akartam vágni, ám semmi frappáns nem jutott eszembe, így csak sértődötten elhúztam a számat, és kissé elfordultam tőlük.

– Jaj, ne haragudj, Thread, nem bántani akartunk! – szólalt meg kellő riadalommal a hangjában Wish. – Csak már olyan régóta legjobb barátok vagyunk, és tudni szeretnénk, mi a helyzet!

– Jó, lehet, hogy tényleg tetszik… – motyogtam. – És akkor mi van?

– Hű! – Wish arcán újra mosoly terült szét. – Szerintem nagyon szép pár lennétek! És ő mondott már valamit? Meddig jutottatok?

– Ja, arra készülj föl, a kiscsaj az utolsó szóig mindent ki fog belőled húzni! – figyelmeztetett nagy komolyan bólogatva Jasper.

– Kanca vagyok; nem bírom ki, hogy ne tudjak mindent, főleg veletek kapcsolatban! – intette le Wish, majd újra felém fordult, kíváncsian várva a választ.

– Nemigen van mit mondanom – sóhajtottam.

– Sajnos?

– Igen, sajnos – biccentettem kelletlenül. – Csak kicsit… úgy… nem is tudom, ott feküdünk egymás mellett a fűben azon a fantasztikus koncerten, és hát… kicsit egymáshoz értünk. De fogalmam sincs, neki mennyire jelentett bármit is ez az egész…

– Nem húzódott el, nem? – kérdezte Wish.

– Igazából ő közeledett…

– Ó, hát akkor nyert ügyed van! – vágta rá a kanca.

– Biztos vagy benne?

– Figyelj, ha én feküdnék oda valakihez, és szándékosan hozzáérnék, akkor biztos akarnék valamit!

– Akkor is, ha… ha csak a farkatokkal?

Szörnyen kellemetlen volt a barátaimmal ilyesmikről beszélgetni, de valóban kíváncsi voltam a véleményükre. Minek is próbálnék titkolózni előttük, hisz adtam a szavukra más kérdésekben is! Miért pont ez maradna ki? Csak azért, mert Wish lány? Attól még ugyanúgy a barátom…

– Miért, mit csináltatok? – kérdezte újfent bujkáló mosollyal a kanca.

Egy pillanatra megálltam, a hátsó lábaimra helyeztem a súlypontom, s a mellső patáim egymásra raktam.

– Lehet, egy picit össze is gabalyodtunk… – tettem hozzá szégyellősen.

– Jól van, fiam, jól van! – veregette meg Jasper a vállam. – Csak aztán a csikókkal vigyázzatok!

– Nem abban maradtunk, hogy nem piszkálódtok? – szusszantam mogorván, amiért a csődörnek sikerült elérnie, hogy elpiruljak.

Cserébe Wish is jó nagyot taposott a fiú lábára, bár a köztük lévő súlykülönbségből kiindulva Jasper valószínűleg csak udvariasságból jajdult fel. Utána viszont a kanca kicsit közelebb húzódott hozzám, és megnyerően vigyorgott rám.

– Neki nem muszáj, de ha van valami, nekem elmeséled? – kérdezte.

– De kis kíváncsi lettél! – horkantottam. – Ha esetleg tényleg összejönnénk, ti fogtok elsőként értesülni róla. Így jó?

– Szerintem azt se bánná, ha pár egyéb részletet is a csinos kis orrocskájára kötnél – jegyezte meg Jasper.

Wish zavartan elpirult, mire rögtön le is csaptam a kínálkozó lehetőségre.

– Ó, szóval te is meg fogsz velünk intimebb dolgokat osztani, ha lesz barátod? – kérdeztem tőle fölényesen felvont szemöldökkel.

– Mert téged talán érdekelne ilyesmi is? – próbálta ellenem fordítani a kérdésemet, de nem hagytam magam.

– Hát hogyne! Sőt, ha esetleg segítségre van szükséged abban, hogy mit szeretnek a magunkfajta csődörök, azt is nyugodtan kitárgyalhatjuk!

A kanca egy pillanatra hatalmas, döbbent szemeket meresztett rám, utána viszont ravaszkás mosolyra húzta a száját.

– Csak blöffölsz, Thread! Te még nálam is szégyellősebb vagy. Ha csak szóba…

Nem tudta befejezni, hanem ijedten sikkantva ugrott egyet előre. Szembe fordult velünk, s zavartan megigazította a szoknyáját.

– Mister Színtelen talán szégyellős, de én tuti nem – vigyorgott Jasper. – Nekem mesélni fogsz, Bogyókám? Figyelj, ha lelki támasz kell, ott állok majd melletted az első alkalomnál, és ellátlak tanácsokkal közben! – tette hozzá komolyabb arccal.

– Na, te meg vagy a másik! – dugta ki csúfolódva a nyelvét Wish. – De asszem ettől nem kell tartanom, hogy bekövetkezik. Amilyen béna vagyok, sosem lesz pasim úgyse.

Hagyta, hogy beérjük, aztán újra besorolt mellénk.

– Ha így állsz hozzá, tényleg nem lesz – jegyeztem meg.

– Sebaj! – kacarászott vidáman. – Hozzászoktam már, hogy senkinek se kellek. Kész csoda, hogy ti megtűrtök!

Olyan kedélyesen mondta, egyszerűen nem tudtam hova tenni. Néha voltak ilyen fura megnyilvánulásai…

– Tudod, időnként komolyan nem értelek – mondtam, de erre már csak legyintett.

– Ha már itt tartunk, a te kancaügyeiddel mi a helyzet, Jasper? – fordult a fiúhoz.

– Nos, mint tudjátok, semmi – felelt a csődör. – Biztos tapadnának rám a csajok, csak nincs időm rájuk.

– Elvarázsolod őket a szerénységeddel? – heherésztem.

– És az a trottinghami pipi, akit legutóbb leszólítottál a strandon? – Wish meg se várta, hogy Jaspernek alkalma legyen válaszolni. – Nem nagyon tartottad vele a szemkontaktust…

– Igen, mert olyan kis semmi fürdőruha volt rajta! – magyarázta idegesen a csődör. – Nem vagyok sem vak, sem hülye!

– Hoppá, most megvagy! – vigyorodott el a lány. – A helyes válasz az lett volna, hogy nem érdekelnek a madarak, mert a pónikra buksz!

– Na megállj csak! – kiáltotta Jasper.

Az egyik patájával Wish felé kapott, kis híján orrba vágva engem is, de a kanca időben kitért. A csődör viszont nem hagyta annyiban: azonnal nekiiramodott, hátha meg tudja fogni, Wish viszont ez alkalommal már pár lépésnyire félreteleportált, aztán a fiúhoz hasonlóan vágtába ugrott. Szertelenül kacagva hagyta, hogy Jasper hajkurássza, ám ha a csődör vészesen közel ért, mindig elteleportált előle. Egy darabig egész jól szórakoztam a kiscsikós fogócskájukon, de utána inkább folytattam az utamat a gyakorlótér felé. Úgy voltam vele, ha nem érünk oda sokkal később, nem zavarom meg őket, ám pár perc múlva már úgy kellett utánuk füttyentenem, hogy vegyék észre magukat – az errefelé lófráló néhány diáktársunk meglepett pillantási önmagukban nem voltak elegendőek.

Lassan csak sikerült odaérnünk, miután lecsillapodtak a kedélyek. Jasper pusztán miheztartás végett, még mielőtt a jó pár méter sugarú, salakkal felszórt körbe léptünk volna, gyorsan meghúzta Wish farkát, újra megugrasztva ezzel a kancát, és ennyivel el volt intézve. Wish kiült a nézőknek szánt kétsoros emelvényre, mi pedig elhelyezkedtünk egymással szemben. Szerencsére még elég korán volt, és a délutánjukat gyakorlással tölteni vágyók nagyobbrészt az óráikon csücsültek, így a közelünkben lévő pályák üresen álltak. Kevésbé kellett hát odafigyelnünk mások testi épségére, bár ezzel egyébként sem szokott gond lenni, mivel Wish mindig ügyelt a tévútra ment varázslatainkra.

Nem volt ez másként aznap sem. Egy kis bemelegítés után Jasper már hajigálta is felém a kedvenc késeinek alakjára formált mágikus tüskéit, hogy védjem-, avagy kerüljem ki őket. Egyszerre több ilyen mágikus fegyvert is képes volt megidézni, és a két mellső patájával adta nekik az irányzékot, közben néha meglepő, új mozdulatokat bemutatva, így nemrég még igencsak lefoglalta a kapacitásomat, hogy sértetlenül kerüljek ki a támadásaiból. Az új trükkömnek köszönhetően viszont már tudtam egy kicsit csalni. Ha csak kicsit is bizonytalan voltam benne, hogy időben fókuszálni tudom a pajzsomat – bár ez nem volt éppenséggel a nagy erősségem –, vagy félre tudok vetődni, nemes egyszerűséggel apró porszemekké estem szét, a pengék pedig akadálymentesen keresztülhatoltak a testemen.

Természetesen ez is fontos szempont volt, hogy itt aztán látástól vakulásig használnom is kellett ezt az új képességemet, főleg ahogy Jasper egyre ügyesebben és gyorsabban pörgette egymásba a varázslatait. Tényleg mintha erre született volna: jóformán szünet nélkül zúdította rám mágikus fegyvereit, épp csak a célzással, vagy a harci szituációt imitáló ugrásaival és egyéb manővereivel időzve egy minimálisat. Ellentámadást nem is várt tőlem, megjegyzem jogosan, mivel megszólalni sem nagyon volt lehetőségem, harci varázslatokat meg csak igen minimális szinten ismertem. Legfeljebb pár elemvarázslatot vághattam volna hozzá, ha egyáltalán eljutok odáig…

Éppen ezért, mivel ennyire lefoglaltuk egymást, észre se vettük, mi történt körülöttünk. Eleinte még lendületesen, a vége felé már a saját izzadtságunktól átázott szőrrel és ruhával dolgoztattuk meg a másikat. Mikor viszont nagyokat fújtatva, por-formából összeállva föltartottam a lábam, hogy tartsunk szünetet, olyat láttam, hogy még a szívem is kihagyott egy dobbanást – amit a testem a kemény fizikai- és mentális igénybevételt követően nem különösebben díjazott.

A „lelátó” szélén még mindig ott ült Wish, minket bámulva tökéletesen egyenes háttal, mozdulatlanul, viszont lecsapott fülekkel és akkora pupillákkal, mint a patám. Nem kellett soká keresnem az okát; fölötte, a pad közepénél nem kisebb póni, mint maga Celestia Hercegnő foglalt helyet. Mögötte ott állt két mogorva, aranypáncélos testőr is, hosszú lándzsát tartva. Több katona azonban nem volt velük, ahogy néztem, szóval ez némiképp rácáfolni látszott az első gondolatomra, miszerint valakit elfogni jöttek ide. Persze ez még mindig nem zárta ki a lehetőséget, hogy mondjuk esetleg a Violet lány, mint „a Hercegnő bizalmasa” uszította ránk az egész bagázst valamilyen oknál fogva…

– Huhh! – fújt nagyot Jasper. – Hallod, baszki, még két… Mi van?

Integettem neki a szám előtt a lábammal, de lassan kapcsolt. Csak mikor óvatosan a kis emelvény felé biccentettem – Celestia Hercegnő közben fölkelt, végig rajtunk tartva a szemét, ezáltal minden kétséget kizárva egyértelművé téve számomra, hogy minket keres –, akkor nézett hátra. A fiú abban a pillanatban tökéletes vigyázzba vágta magát, és szalutált. Én ilyesmit sosem tanultam, hát jobbnak láttam, ha inkább lehajtott fejjel térdre ereszkedem. Közben azonban egy egész kicsit megkönnyebbültem, mivel Jasper tisztelgését látva fölmerült bennem, hogy esetleg a Hercegnő hallott a barátom motivációiról, és csak kíváncsi volt rá.

– Sziasztok, fiúk! – köszönt ránk egy végtelenül kedves női hang.

– Felség! – mondtam jó hangosan, a föld felé fordulva, pont egy időben Jasperrel.

– Nyugodtan nézzetek rám! – szólalt meg a Hercegnő újra, olyan hangon, mintha mókásnak találta volna a reakciónkat.

Lassan fölemeltem a tekintetemet. A hófehér alikornis méltóságteljesen széttárt szárnyakkal állt előttünk, s derűsen mosolyogva nézett le ránk. Most nem azt a légies, tüzes, szikrázva csillogó ruháját viselte, mint amit a Nyári Napforduló Ünnepén szokott, és nem is azt a szolidabb, bár nem kevésbé díszes, kék-zöld estélyit, amiben a Nagy Galopp Gálán láttam, mikor én is részt vehettem rajta még rég. Ezúttal csak valami egyszerűbb – noha hétköznapi értelemben utcainak még mindig nem mondható –, pántos, fehér ruhát hordott, ami láthatóan kényelmesebb volt az előbbieknél, viszont sokkal inkább a Hercegnő saját szépségére helyezte a hangsúlyt.

Meg kell valljam, ilyen közelről még sose láttam, és lenyűgözött a látványa. Ha létezik ideális kanca, akkor az ő, ez vitán felül állt számomra. A sörénye, az a lágyan lobogó, fakó szivárvány folyamatosan eltakarta előlem az egyik szépen ívelt, huncutul hunyorgó szemét, de a másik is épp elég volt, hogy elvesszek benne…

– A neveteket megkérdezhetem? – csendült fel újra a fülemben a Hercegnő bársonyos hangja.

– Jasper Volley vagyok, ő pedig Life Thread! – vágta rá azonnal a barátom, megjegyzem nagyon helyesen, mivel én meg se tudtam nyikkanni.

– Úgy hallom, katonai pályán gondolkozol, kedves Jasper Volley – mondta Celestia, az egyik testőre felé intve.

– Igen, Felség!

– Remélem, megmarad a lelkesedésed és kitartásod a feladathoz – bólintott a Hercegnő, majd nemesi tartást fölvéve, az egyik mellső lábát kissé elemelve a földtől felém fordult, és egyenesen a szemembe nézett. – Nagyon különleges ez a mágia, amit használsz, Life Thread, viszont még hosszú út áll előtted, míg a valódi erejét fölfedezheted. Ha szeretnéd, én szívesen segítek elsajátítani a varázslat finomságait.

Hazudnék, ha azt mondanám, akkor és ott fölfogtam a szavainak értelmét. Csak annyi járt a fejemben, hogy Celestia Hercegnő hozzám beszél, és ezen nem is tudtam egykönnyen túltenni magam.

– Nyugodtan fontold meg, nem kell azonnal válaszolnod! – hunyorgott barátságosan a Hercegnő. – A palotában megtalálsz.

A hófehér alikornis hosszú sörényét meglibbentve elfordult tőlem, s a kis kíséretével méltóságteljesen távozott.

Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattam ott földbe gyökerezett lábakkal, de a következő, amire eszméltem, hogy Jasper lóbálja az arcom előtt a patáját.

– Hallod, akkora egy mázlista idióta vagy! – jelentette ki fejcsóválva, mikor viszonoztam a pillantását.

– Ez most komolyan megtörtént? – kérdeztem, de teljesen idegennek tetszett a saját hangom.

– Persze, te barom! Hogy lehetsz ekkora bunkó? Miért nem vágtad rá, hogy „igen”?

– Nem bírtam megszólalni… – Megláttam, hogy Wish is lassan ideér hozzánk, ezért inkább hozzá fordultam. – Szerinted is nagyon bunkó voltam?

– Hát… – húzta el a száját a kanca.

– Ó, te jó ég! – Fölágaskodtam, és a mellső lábaimmal a fejemet fogtam. – Anyám, segíts! Most mit csináljak?

– Azonnal vágtass utána, kérjél bocsánatot, és mondd meg, hogy minden vágyad, hogy a tanítványa lehess!

A felszólítás sürgősségét alátámasztandó Jasper még lökött rajtam egyet a fejével, aminek köszönhetően elborultam a jó kis salakos pályán, rozsdás-vöröses foltokkal díszítve a ruhám és a szőröm eddig érintetlen részeit is.

– Így nem állhatok elé! – nyögtem miközben nehézkesen föltápászkodtam. – Nézd meg, koszos vagyok, izzadt, meg büdös! Te jó ég, eddig is ilyen voltam; mit gondolhat most rólam!

– Biztos azt, hogy egy elvetemült állat vagy, aki képes addig edzeni, amíg meg nem izzad… – mondta meglepően ingerülten Jasper. – Na, menj már!

– De…

– Thread… – Wish nyugtatóan a vállamra tette a patáját, bár láthatóan még ő is az események hatása alatt volt. – Szépen menj haza, tusolj le, öltözz át, aztán amikor összeszedted magad, állj oda a Hercegnő elé, köszönd meg, és fogadd el ez a megtisztelő ajánlatot!

– Köszönöm…

– Indulj!

* * *

Túl sok gondolat kavargott a fejemben. Olyan sebesen vágtattam haza, ahogy csak bírtam, bár így is épp elég fáradt voltam, hogy az utolsó utcán már csak nagyokat lihegve, ügetve tudjak menni. Egyelőre fogalmam sem volt, mit fogok a szüleimnek mondani, márpedig abban biztos voltam, ha így állítok be, addig nem engednek tovább, míg alaposan ki nem kérdeztek. Hirtelen ötlettől vezérelve az ablakot céloztam meg, és kedvenc varázslatomat használva csinos kis porfelhőként süvítettem be a házba. Épp csak egy pillanatra álltam meg körülnézni, utána viszont egyből a fürdő felé vettem az irányt. Kicsit lassítanom kellett, míg ebben a formában átpréseltem magam a kulcslyukon, utána viszont nagyot fújva újra alakot öltöttem. Fájdalmasan fintorogtam, mikor megláttam a patáim elmaszatolódott vöröses nyomait, de az még semmi volt ahhoz képest, mint amikor a tükörbe néztem. A fejemet katasztrófa sújtotta területnek kellett volna nyilvánítani… Ennyit az első benyomásról; nagyon reménykedtem, szörnyűséges ábrázatom inkább az előbbi rohanásnak volt betudható.

Ütközésig nyitottam a kád fölött a csapot, kellemetlenül melegre állítva, aztán beleborogattam pár fajtát a polcon lévő habfürdőkből. Ledobáltam a ruháimat a szennyestartó mellé, majd elővettem a legdurvább sörtéjű fürdőkefénket, és azzal fölszerelkezve nagyokat szisszenve bemásztam a vízbe. Mikor elég összegyűlt a habzó löttyből, a lábaimat behajlítva megmártóztam benne, hogy legalább egy kicsit föllazuljon a szőrömről a kosz, utána pedig egyre erősödő mozdulatokkal dörgölni kezdtem magam a kefével.

Közben viszont már végre volt időm kicsit rendezni a gondolataimat. Még mindig alig voltam képes felfogni, hogy Celestia Hercegnő tényleg a tanítványának szeretne fogadni engem. Engem! Eleve nem is ez jutott eszembe, mikor a szavait próbáltam értelmezni, de Wish olyan meggyőzően mondta… Lehet, hogy egész egyszerűen félreértette, ahogy én is… Bár az igaz, így is hatalmas megtiszteltetés volt beszélgetni vele – még ha én magam meg se szólaltam. Persze megfogadtam, ezúttal nem így lesz, s bármily nehéz is, ki fogom nyitni a számat, és értelmes mondatokat fogok váltani vele!

Ha eljutok odáig! A palota belsejében még sosem jártam, így csupán homályos elképzeléseim voltak a helyről. Ennek köszönhetően pedig valami átláthatatlan labirintus alakult ki belőle a fejemben, ami tele van tök egyforma folyosókkal, és ha meg is kérdezek bárkit, merre kell menni, az eligazítás is teljesen használhatatlan lesz. Ráadásul minden második póni rákérdez, hogy ugyan mi a fenét keresek én egyáltalán ott, aztán meg magyarázkodhatok, hogy a Hercegnő hívott, de hát úgyis biztos mindenki ezt mondja, inkább csak eredjek a dolgomra, és ne koptassam a drága szőnyegeket.

És ha esetleg tényleg sikerül mégis, és Celestia Hercegnő valóban a magántanítványává akar fogadni? Még csak az osztályból sem nekem voltak a legjobbak a jegyeim vagy a képességeim, hogyan felelhetnék akkor meg az ő elvárásainak? Az lenne csak az igazi szégyen, ha pár hét után azt mondaná, inkább mégis hagyjuk az egészet! Még ha nem is voltam „egy trükkös póni”, ezen a diszpergálódós varázslatomon kívül igazán kiemelkedőt nem tudtam volna felmutatni. Vagy ha a Hercegnő a szárnyai alá vesz, tán egy egész más mágia-szemléletet fog megtanítani nekem? Vagy megelégszik azzal, ha ezt az egyetlen képességemet fejleszti a neki tetsző szintre?

És az Akadémiával meg a barátaimmal mi lesz? Persze az iskolán kívül továbbra is bármikor találkozhatunk, de az azért mégis más, mintha a napjaink nagy részét eleve együtt töltenénk. Szerettem az osztályomat, és a szakosodást tekintve is voltak már némi homályos terveim. Ha Celestia Hercegnő átveszi az oktatásomat, akkor mindez mehet a süllyesztőbe? Nimbus Strike-ot, az egyetlen tanítványát néha-néha láttam előadásokon, de ebből nem vonhattam le messzemenő következtetéseket.

De miért is merengek ezen egyáltalán? Ez egy életre szóló lehetőség; ha csak megfordul a fejemben, hogy nemet mondok rá, én vagyok a legnagyobb barom egész Equestriában! Hogy nézhetnék utána Wish és Jasper szemébe? Vagy a tükörbe?

Celestia Hercegnő vajon ad valami papírt a nála végzett tanulmányokról…?

Szegény Jasper elég idegesnek tűnt… Azért reménykedtem benne, nem lett túl féltékeny, és idővel tud majd velem örülni a sikeremnek. Sikeremnek! Még nem is csináltam semmit! Tán kicsit túlzottan is beleéltem magam a képzeletemben lejátszódott változatos eseményekbe. A logikus az lenne, ha csak simán hagynám magam sodródni az eseményekkel.

Fájdalmasan fölszisszentem. Sikerült a kefével addig dörzsölni a bőröm, hogy a nedves, szanaszét álló szőröm alatt már szinte vörösen izzott, s mikor felfüggesztettem a kínzását, akkor is tompán, lüktetve sajgott még percekig. Ennyit arról, hogy rendezem a gondolataimat… Csak rosszabb lett, mint előtte. Néha mennyivel egyszerűbb lenne mindent elfelejteni, és csak simán létezni a világban! Mint egy krumpli…

Lehunytam a szemem, vettem egy nagy levegőt, kihúztam a dugót a kádból, s elképzeltem, hogy a víz, amint szép lassan lecsorog rólam, a gondolataimat is viszi magammal. Amennyire lassan csak tudtam, kilélegeztem, s azzal is megpróbáltam kiüríteni a fejemet. Perceken át csak álltam mozdulatlanul, lassan szuszogva, míg már csak a farkamról, meg a hasamról csöppent le néha egy-egy vízcsepp. Akkor magamhoz emeltem a törölközőmet, és óvatosan fölitatgattam vele a maradék nedvességet, nehogy szükségtelenül további irritációnak tegyem ki az érzékennyé vált bőrömet. Kimásztam a kádból, befújtam magam a kedvenc dezodorommal – bár iszonyatosan égetett –, aztán olyan alaposan megmostam a fogam, mint tán még soha életemben. Még szájvizet is használtam, pedig azoktól tényleg rosszul voltam, majd minden tudásommal és erőmmel nekiestem a sörényemnek. Kócos tincseket nem hagytam, de azt a magamra jellemző, mindig kicsit „szanaszét”-frizurát megtartottam, elvégre az sem volt a célom, hogy Celestia Hercegnő ne ismerjen rám. Varázslattal még szárítottam magamon egy kicsit, aztán résnyire nyitva az ajtót kidugtam az orrom.

Csend volt a nappaliban, bár ilyen korán még amúgy is legfeljebb anyukám lehetett volna itthon. Kiléptem a fürdőből, és úgy, ahogy voltam, pőrén fölügettem a szobámba. Gyorsan kulcsra zártam az ajtót, aztán kihajigáltam a ruhásszekrényem teljes tartalmát az ágyamra. Keresgélnem kellett, mire találtam egy alkalomhoz illő inget. Mikor ledobtam, kicsit összegyűrődött, de egy gyors varázslattal – mikre nem jó még az integritás rekreáció – visszaállítottam az eredeti állapotába. Hamarosan már teljes harci díszben feszítettem, s mikor a tükörbe néztem, lényegében elégedett voltam a látvánnyal.

Továbbra sem hallottam zajokat a ház belseje felől, de a biztonság kedvéért inkább az ablakon keresztül távoztam, finom kis porfelhőként kilebegve az utcára. Kerestem egy helyet, ahol nyugodtan alakot ölthetek anélkül, hogy bárkinek is szemet szúrnék, aztán újra normális póniként járva az utcákat indultam el a palota felé. Igyekeztem kerülni a feltűnést, amennyire csak ilyen ruhákban ez kivitelezhető volt, viszont az idő aggasztóan gyorsan eltelt, s szinte észre se vettem, mikor jutottam el a díszes lépcsősorig, ami végső soron egyenesen a trónteremhez vezetett.

Olyan szempontból mondjuk szerencsém is volt, hogy megkérdeznem senkit nem kellett a helyes irányt illetően: a feljáró tetejére épp akkor állt ki egy magas, jólfésült csődör, és már intett is nekem, hogy kövessem. Utólag már azt találtam furcsának, hogy a Hercegnő láthatóan nem csak tudta, hogy igent fogok mondani, de másodpercre pontosan föl is készült az érkezésemre – ami azért, be kell vallani, elég frusztráló volt –, akkor és ott azonban olyan szinten lefoglalt a fickó fodros ruhája, hogy még nézelődni sem tudtam. Mikor pedig a hangját is meghallottam, onnantól kezdve szabályos küzdelmet kellett lefolytatnom saját magammal, nehogy rákérdezzek, hogy az úr netán a csődöröket preferálja-e a kancákkal szemben…

Mindez azonban tökéletesen jelentéktelenné vált számomra, mikor megpillantottam azt a bizonyos kaput. Két aranypáncélos csődör állt őrt előtte, valamint egy kisebb sor póni is várakozott, pár másodpercre a biztonság hamis illúzióját keltve bennem, miszerint van még időm lélekben felkészülni a Hercegnővel való találkozásra, ám a kísérőm tétovázás nélkül kikerülte a sort, és nekem is intett, hogy kövessem. Épp mikor lefékeztem, az ajtó már nyílt is, kilépett rajta egy roppant csinos kanca, a vezetőm pedig késlekedés nélkül betessékelt engem. Szinte éreztem magamon a dühös pillantásokat, de nem volt mit tenni: nem voltam ura az eseményeknek…

Kicsit féltem fölnézni a trónszékre, ám a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Celestia Hercegnő most is a két testőrével övezve ült méltóságteljesen a helyén, viszont olyan derűsen mosolygott rám, amitől egész testemben megborzongtam. Félszegen meg is próbáltam viszonozni a gesztust, hogy azért mégse ezzel a szörnyű pléhpofával álljak az alikornis színe elé… tán a jövendőbeli mesterem elé…

– Szervusz, Life Thread! – köszönt rám mindent átható vidámsággal a Hercegnő.

– Felség!

Mélyen meghajoltam; az orrom szinte már a földet érte. Támadt egy olyan érzésem, hogy a Hercegnő talán viccesnek találta, hogy az előbb még csupa kosz voltam, most meg ilyen látványosan kiöltöztem. De hát az meg hogy nézett volna ki, ha úgy állok elé?

– Szólíts nyugodtan Celestia Hercegnőnek! És gyere közelebb!

– Köszönöm, Celestia Hercegnő! – Újra fölnéztem, és elmosolyodtam. Óvatosan odasomfordáltam, nagyon ügyelve, hogy a mozdulataim ne tűnjenek természetellenesnek. – És nagyon köszönöm a megtisztelő ajánlatát; amennyiben áll még, úgy élnék vele!

– Csodálatos! – állapította meg derűsen a Hercegnő. – Igazán nagyszerű adottságot birtokolsz, Life Thread, rég nem találkoztam már pónival, aki ilyen szépen végre tudta hajtani ezt a varázslatot. Mondd csak, ki tanította neked? Úgy tudom, jelenleg egyik szakon sem szerepel a tananyagban az iskolámban.

– Magamtól tanultam – mondtam büszkén, ám rögtön rájöttem, ez legfeljebb félig igaz, és meglehetősen szerénytelenül is hangozhatott. – Azaz pontosabban az integritás rekreáció részét Tome professzor asszonytól, a maradékhoz az ötletet meg Vapor Yield professzor adta.

– Remek! – bólintott a Hercegnő, noha arra nem tudtam rájönni, pontosan mire értette. – És mondd csak, mire szeretnéd használni?

Teljesen megdöbbentett a kérdésével. Pedig jobban belegondolva jogos volt. És mégis… egyáltalán nem is töprengtem még ilyesmin. Élveztem, hogy képes voltam megcsinálni, picit bevontam a napi rutinom végrehajtásába, egyértelműen jó szolgálatot tett a Jasperrel lefolytatott küzdelmeimben, de hogy bármi célom is lenne vele…

– Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam – feleltem tanácstalanul.

– Ez egyáltalán nem probléma, nem kell megrémülnöd! – mosolygott Celestia Hercegnő. – Csak kíváncsi voltam, de idővel úgyis ki fog alakulni. Szívesen tanítalak, amíg csak a képességeid határai engedik, és persze ameddig szeretnéd.

– Nagyon nagylelkű velem, Celestia Hercegnő… – hajoltam meg újfent.

– Csak?

– Csak attól félek… mi van, ha nem felelek meg az elvárásainak?

– Tegeződjünk nyugodtan! – hunyorgott szélesen vigyorogva a Hercegnő. – Legalább a tanítványaimmal mégis kényelmesebb így. Elvárások miatt pedig felesleges aggódnod: legfeljebb a sajátjaidnak nem felelhetsz meg. Láttam, hogy mire vagy képes, és ez nekem bőségesen elég is. Nem fogom visszavonni a szavam, ha ez nyomaszt.

– Köszönöm, Celestia Hercegnő, megtisz… telsz.

Bizonytalanul összeszorítottam a fogam, ahogy kimondtam, de nem szakadt rám a mennyezet. Még az őröknek se rezdült meg a szeme, a Hercegnő pedig ugyanolyan derűsen viszonozta a pillantásomat.

– Bár igazán remek lenne, sajnos bokros teendőim miatt nem tudok most rögtön foglalkozni veled – jelentette ki a Hercegnő, de az arcáról egy pillanatra sem tűnt el az az elbűvölő mosoly. – Ugyanúgy azt sem szeretném, ha emiatt a kis külön oktatás miatt egyéb kötelességeidet hanyagolnod kéne. A legtöbbször naplemente után tudok időt szakítani rád, főként keddenként és péntekenként, bár mivel úgy tudom, canterloti vagy, feltételezem, ez nem fog különösebb problémát okozni. Persze ha bármi kérdésed, problémád van, ezen kívül is nyugodtan megkereshetsz. Amennyiben nem találnál, vagy házon kívül vagyok, fordulj bizalommal Eye Candy úrhoz! Ő kísért ide, és a későbbiekben is készséggel áll rendelkezésedre.

– Nagyon köszönöm, Hercegnőm! – hajoltam meg ismét. – Ígérem, mindent megteszek, hogy viszonozhassam irántam való jóságodat!

– Neked aztán könnyű a kedvedben járni – kuncogott Celestia Hercegnő. – Akkor hát pénteken találkozzunk, az egyszerűség kedvéért ugyanitt! Gondoskodni fogok róla, hogy ne zavarjanak meg minket, hacsak nem élet-halál kérdése.

* * *

Úgy éreztem, semmi sem állíthat meg. A felháborodott sorbanállók mellett még el tudtam sétálni aránylag kifejezéstelen arccal, viszont ki se kellett érnem a palotából, hogy a vigyort már ne lehessen lemosni a képemről. Büszkén feltartott farokkal ügettem végig az utcákon, nem is törődve senkivel. Otthon szabályosan körbeugráltak, mikor bejelentettem a nagy hírt, pont, mint számítottam rá. Azt is alig tudtam kivárni, hogy az osztálytársaimnak – nem utolsósorban Ambrosiának – eldicsekedhessek, mostantól Celestia Hercegnő magántanítványával barátkozhatnak személyemben. Ezt bizony meg kellett ünnepelnem, de hát az egyedül nem poén, így amint úgy éreztem, elég időt töltöttem a szüleimmel, a Starswirl koli felé vettem az irányt, immár pár nagyságrenddel kényelmesebb ruhákban.

A portán simán beengedtek, elvégre ismertek már, gyakorlatilag naponta jártam erre, viszont Jaspert nem találtam a szobájában, és a lakótársai se tudták, merre lehet. Kétségbe mondjuk nem estem, elvégre ő már amúgy is tudott épp eleget, az a különös érzésem pedig továbbra is megmaradt vele kapcsolatban, hogy irigy rám. Így hát inkább Lotus és Scorch szobája felé vettem az irányt. Wish-nek biztos otthon kellett még segítenie, Jasper meg ha kicsit kerülni akarja velem a kontaktust, hát nem akartam az útjában lenni.

A fiúk szerencsémre a helyükön voltak, valamint velük volt Cavern és Stella is, közülük a kanca kényelmesen elnyúlva a barátja ágyán, az állát Lotus ölében pihentette. A többiek sem csináltak semmi fontosat, és láthatóan az öt körül kezdődő előadásra sem terveztek bemenni, mivel a két csődör ágya között húzódó kis asztalkánál ültek, és Stella kivételével mindegyikük patájában jókora adag kártya volt, előttük pedig változatos színben és mennyiségben zsetonok sorakoztak. Az mondjuk némiképp megnyugtató volt, hogy nem valódi pénzben játszottak – borsódzott tőle a hátam, ha ilyet láttam, gondolom a neveltetésem miatt.

Velem viszont nem különösebben foglalkoztak. Igaz mondjuk, hogy nem kopogtam, de hát nyitva volt az ajtó… A halk köszönésemre is csupán Stella fordult hanyatt, s lustán integetett nekem, de a többiek mélyen el voltak merülve a partiban. Inkább csak csendben figyeltem én is, leülve a lány mellé, mivel még a kártyák fajtáját sem ismertem fel, nemhogy a játékot magát.

– Ez micsoda? – kérdeztem Stellát csendesen pár kör után.

– Piros negyven-száz, de Mirthy be fogja bukni – közölte velem cseppet sem visszafogott hangon a fehér kanca, közben nekitámasztva a hátsó patáit az oldalamnak.

Választ ezzel ugyan nem kaptam a kérdésemre, de nem akartam jobban hangoztatni tudatlanságomat.

– Bekaphatod, Stella… – vicsorgott Scorch az asztal másik végéből, az arcába borítva szénfekete sörényét.

– Te rekontráztál, öcsém – jegyezte meg Lotus, s a szabad patájával megcirógatta Stella arcát.

– Hát jó – fújt nagyot a vörös csődör. – A változatosság kedvéért te is bekaphatod!

Úgy éreztem, nem fogom tudni kivenni a részem sem a beszélgetésből, sem a partiból, de már ki akartam várni a végét. Nem tartott soká, Lotus jót kacagva elvitte az utolsó pár kört, Scorch pedig jó szokásához híven mindenkit elküldött az anyjába – de azért miután a lila csődör besöpörte előle a zsetonokat, már szedte is össze a paklit, s rutinos mozdulatokkal nekiállt összekeverni. Most kellett lecsapnom rájuk, mielőtt még belekezdenek az újabb meccsbe.

– Aztán Celestia Hercegnő mit szólna, ha megtudná, micsoda játékbarlang van itten? – próbáltam jó messziről indítva fölvezetni nekik az egészet.

– Hagyjál már, Thread, nagy ívben tesz az ránk! – legyintett Cavern.

– Csak aztán vigyázzatok, nehogy az egyik tanítványa beáruljon titeket! – vigyorogtam.

Pár másodperces néma csönd követte a szavaimat. Láthatóan senki fejében nem állt össze, mire próbálok finoman utalni, vagy akár még csak odáig se jutottak el, hogy egyáltalán valamire célozgatok, amit meg kéne fejteni. Egyedül Stella lapogatott meg a hátsó lábaival a bordáim között.

– Gratulálok! – fűzte hozzá. – Hogyan sikerült?

Erre már a többiek is fölfigyeltek. Pillanatok alatt én lettem a társaság közepe; a legapróbb részletekig mindenről be kellett számolnom nekik, nem is egyszer. Még Lotusék másik szobatársa is odagyűlt hozzánk, aki addig rám se hederített, viszont egyszeriben nagyon közvetlen hangot ütött meg velem szemben. Hamarosan előkerült pár üveg sör is a hűtőből, ezzel ugrásszerű lépésekkel közelítve ahhoz a bulihangulathoz, ami eddig is átjárt engem, és amire vágytam.

És persze nyitott ajtónál semmit nem lehetett titokban tartani: a kollégium lakói óhatatlanul kiszagolták, mit tárgyalunk mi a kis szobában. A történelmi pillanat – tekintetbe véve, hogy Celestia Hercegnő milyen ritkán fogadott maga mellé mostanság tanítványokat, tán szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy tényleg az volt – enyhén alkoholos szele pedig szép fokozatosan átjárta az egész épületet, egyre több érdeklődőt vonzva… felém.

Nem voltam éppenséggel hozzászokva ehhez a kiemelt népszerűséghez, és nem is nagyon tudtam vele mit kezdeni. Mindenki gratulálni akart, mindenki be akart mutatkozni nekem, amit mondjuk hagytam is, és a második sör után már cseppet sem zavart, viszont cserébe kínzással sem lehetett volna kiszedni belőlem bármelyik idegen nevét, még ha csak az „ismerkedéstől” számított tíz másodpercen belül kérdeztek is volna vissza rá.

Igyekeztem a lehetőségekhez mérten a barátaim közelében maradni – és persze inni –, ami olyan szempontból nem is bizonyult nehéznek, hogy Scorch folyamatosan követett mindenhova, mintha hirtelen legjobb haverokká váltunk volna. Viszont a fölhalmozódó, tolakodó tömeg párszor kiszorított a folyosóra, onnan pedig nem volt egyszerű művelet visszajutni a szobába. Zene is keveredett valahonnan, jócskán megnehezítve bármiféle érdemi beszélgetést, viszont addigra már feltűnt, hogy igazából az egész buli már rég nem is rólam szól, s bár a szokottnál így is több tekintetet vonzottam magamra, igazából csak ürügy voltam a bulizásra. Különösebben nem zavart, de egy idő után kissé eluntam magam. Céltalanul lődörögtem, ösztönösen keresve a ritkásabb foltokat a tömegben, lassan, de biztosan eltávolodva mindenkitől.

Nyilván az alkohol hatása volt, de mikor azon kaptam magam, hogy már az utcán ácsorgok, farkasszemet nézve a különös, nyüzsgő-zenélő hangokat árasztó épülettel, komolyan azt hittem, sikerült teleportálnom. Bágyadtan mosolyogva nekidőltem egy közeli villanypóznának – szerencse, hogy az érzékeim nem hagytak cserben, és tényleg ott volt –, és lehunytam a szemem.

– Szép kis barátok az ilyenek – jegyezte meg valaki mellettem gunyorosan.

– He? – nyögtem ki vagy fél percnyi gondolkodás után.

– Jasper meg Wish. – Egy hollófekete sörény és egy zöldes szempár úszott be a látóterembe, mikor rávettem magam, hogy újra fölnézzek. Ebből aztán hamarosan azonosítottam is drága Scorched Earth, alias Mirthwhistle barátomat. – Még csak ide se dugták az orrukat.

– Dolguk van, mitt'omén – vontam vállat, kis híján elvesztve ezzel az egyensúlyomat. – Wish-nek is asszem volt valami… – kerestem a szavakat, de túl nagy sikert nem értem el. – Valami dolga, asszem…

– Én nem értem, mit eszel azon a csajon! – fűzte tovább a gondolatait Scorch. – Olyan egy stréber, szürke kisegér.

– Wish tök cuki, hagyjál már! – ingattam a fejem, majd újra lehunytam a szemem. Kezdett már besötétedni, lassan ideje lett volna befeküdnöm a puha ágyikómba…

– Nyugtass meg, hogy nem akarsz tőle semmit! – támasztotta meg a vállam a csődör. – Túl sok idődet pazarlod rá így is, meg amúgy se illenétek össze.

Nem volt kedvem erőlködni, hogy megfejtsem, mire gondol.

– Tőlem oké – motyogtam. – Hallod, izé…? Hazavinnél?

– Persze, haver, számíthatsz rám!

Éreztem, hogy a csődör átveszi a lámpaoszlop helyét a támasztásomban, így már végre meg mertem indulni. Meg legalább a szememet sem kellett kinyitnom, elég volt az egyik lábam rakni a másik után. Tényleg nagyon nagylelkű volt tőle, hogy így elnavigált…

Más emlékem nem is maradt arról az estéről, viszont Scorch utána – nem kissé zavarba hozva ezzel – állította, hogy nem akartam bemenni a kapunkon, mivel ragaszkodtam hozzá, hogy vigyen el Ambrosiához, mert szerelmet akarok neki vallani. Szerencsére ilyesmire nem került sor, mi több, nem is futottam bele aznap a kancába, amiért utólag már igencsak hálás voltam a sorsnak. És valamilyen módon az ágyamba is bekerültem, másnap pedig csak fejfájással ébredtem, a szüleim viszont egyetlen rossz szót nem szóltak az állapotom miatt. Nem tudom, Scorch hogyan oldotta meg mindezt, de tartoztam neki egy köszönettel…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.