Gyorsabban, mint a szél

Gyorsabban, mint a szél

Érezte, ahogy a félelem szinte megbénítja. Elveszíteni valakit majdnem olyan fájdalmas, mintha ő maga haldokolna. Nem is törődve a veszéllyel visszafordult a kilyuggatott gép felé. Conker is már ott volt Jelly mellett, és ha Frank jól látta, épp megpróbálta kirángatni a kancát az ülésből. A kancát… akinek az oldala egy merő vér volt! Megtorpant. Egy pár másodpercig viaskodott magával, hogy el bírja-e viselni a látványt, de aztán hamar belátta: szívesen viselne bármit, ha azzal segíthet a társán. Dacolva a sajgó hátával és ólomsúlyú lábaival odavágtatott hozzájuk.

– Ne… aggódj… – nyögte Jelly nehézkesen a szavakat. – Nem… komoly…

– Ne szórakozz velem, te marha! – ordította dühösen Conker, miközben kihúzta a kancát a helyéről. – Fenébe! A rohadt életbe! Miért?! Nem hagyom, hogy megdögölj, megértetted?! Te meg mit bámulsz?! – vette észre Franket. – Azonnal takarodj vissza, és üzemeld be azt a vackot! Ezek a szemetek visszafordulnak, nekünk annyi, felfogtad?!

Nem mert vitatkozni. Tény, hogy azzal nem sokra mennek, ha csak a csapat egyik fele ér haza épségben. Épségben! Szép álmok… Most már csoda az is, ha mind túlélik!

Aggódva visszapillantott, mielőtt fölmászott volna a repülőre. Conker addigra már a padlón vonszolta végig a kék kancát, hosszú vércsíkot húzva maguk után. Jelly a két mellső lábát az oldalához szorította, de ezzel nem sokat csillapított a vérzésen. Még jó, hogy nem vesztette el az eszméletét!

Nem voltak már túl messze a következő géptől. Conker olyan tempóval rángatta végig a társát a hangáron, amivel igazán nem illett sérültet szállítani. Persze ez még mindig jobb, mintha akár csak egyetlen másodpercet is késlekednek. Frank úgy látta, boldogulnak, így hát újra a maguk dolgával kezdett foglalkozni.

Melyik gomb is volt? Izé… kar! Frank egy pillanatra még jobban pánikba esett, ahogy a műszerfalra nézett. Nem, ez nem fog menni! Kizárt! Még az indítókart se látja! Csomó gomb, tizedükről sem tudja, hogy mire jó! Hogy a bánatba fogja ő ezt egyedül elvezetni?!

– Nem az lehet az indító? – bökdöste meg finoman a vállát Swatter. – Az a nagy ott.

– Hopsz! – vigyorgott zavartan a csődör, azzal meghúzta a kanca által mutatott kart.

Némi megkönnyebbüléssel töltötte el, ahogy a motor felzúgott. Bár ehelyett az idétlenkedés helyett Jellyn segíthetett volna! Kipillantott, és csendben szurkolva figyelte Conkert, amint épp Jellyt tolta alulról föl az újabb gép szárnyára. Már nem kell sok, és végre maguk mögött hagyhatják ezt az átkozott erődöt… remélhetőleg…

Újra erősödött a zúgás, jelezve hogy a griffek újabb rohamra készülnek. Gyáva férgek, nem mernek a közelükbe jönni, csak a géppuskáik mögül ilyen nagylegények! Bezzeg ha bírná, most újra beizzítaná a szarvát, és jól odapörkölne közéjük! De erre most nem építhetett. Gyorsan megkereste a gázt, átállított valami izét, amire Conker mondta, hogy a felszálláshoz az ellentétes állásban kell lennie, megragadta a kormányt, és nekilendült. Ha sikerül valahogy mozgásba jönnie, azzal tán elterelheti a griffek figyelmét Jellyékről, és nyerhet nekik egy kis időt. Ha más nem is, legalább őket lövik szitává helyettük…

A légcsavar felpörgött, de Frank riadalmára a gép egyáltalán nem indult olyan gyorsan, mint ahogy számított rá. Épp csak kényelmes sétatempóban gurulni kezdett két kis kerekén. Ez viszont baj! Így csak még könnyebb célpontok lesznek!

– Azt csináld vissza! – bökdöste egyre türelmetlenül a vállát Swatter.

– De Conker azt mondta…

Puskaropogás töltötte meg a fülét. Nem volt idő gondolkozni. Azonnal úgy tett, ahogy a kanca mondta mögötte, és visszalökte a kallantyút az eredeti állásába.

A hatás azonnali volt. A repülő akkorát rántott rajta, hogy ijedtében elengedte a kormányt. Rohamosan gyorsulni kezdtek, s bár egyenesen a fal felé tartottak, legalább a griffek lövedékeit sikerült elkerülni.

– Kormányozz már, Celestia nevére! – kiabált mögötte a kanca.

Frank megragadta a kormányt, és akkorát rántott rajta, hogy a gépük megpördült, teljesen lefékezett, ők pedig kis híján kifordultak belőle. A repülő azonban lélegzetvételnyi szünetet se engedett nekik, újra nekilódult, csak ezúttal a felszállópálya irányába. Végre a jó irány… Frank gyorsan kinézett, hátha meglátja Jellyéket.

– Fel, te idióta! Fel! Fel! Fel!

Swatter már szinte sikított, mire Frank észbe kapott. Ugyan csak másodpercekre foglalta le magát azzal, hogy megkeresse a két kanca gépét, de az övéjük már addigra is akkora lendületet nyert, hogy már csak pár pillanata volt reagálni. Ha csak egy picit is késlekedik, már orral lefele zuhantak volna ki a bástyából, de a csődör még épp időben kapta fel a kormányt, s a repülő elemelkedett a földtől.

Az öröme igen rövid életű lehetett csak, mivel rá kellett döbbennie, hogy ezzel a manőverrel bizony maguk mögött hagyták a viszonylagos biztonságot nyújtó bástyát. Fel sem tudta még fogni, pontosan merre is tudna, vagy kéne menekülnie, akkora lett körülöttük a kavargás. A griffek harci gépei azonnal üldözőbe vették, vagy akik előtte voltak, megpróbálták elzárni az útját. Ha a szerkezet kezelése önmagában nem kívánta volna a teljes figyelmét, talán még azt is meg tudta volna állapítani, hogy merre van fenn és lenn… Így viszont összességében annyit tudott csinálni, hogy csak rángatta a kormányt, és minden igyekezetével próbálta kikerülni, ami csak elé került.

Talán pont a tapasztalatlansága segíthette, mert így olyan kacifántos csavarokat produkált a levegőben, amikkel teljesen kiszámíthatatlanná tette a mozgásukat. A griffek hiába nyitottak rá tüzet, hiába próbáltak elé célozni, a csődör sosem a várt irányba perdült. Igaz, ezzel ő maga is alaposan elszédült, s hamarosan már tényleg fogalma sem volt, hol lehet. Túlzottan az se lepte volna meg, ha bármelyik pillanatban egyszer csak nekicsapódna a várfalnak.

A teljes káoszban nem is látott mást, csak elsuhanó árnyék-szárnyakat, és a puskák sorozatos elsütéséből származó villogást. Aztán váratlanul erős fény gyulladt ki a háta mögül. Próbált manőverezni, de nem tudta lerázni magáról az üldözőjét. A fény egyre közeledett, ő pedig már kezdett is megbékélni a halál gondolatával, mikor hirtelen meghallotta a kanca hangját.

– Erre! – kiabált Conker torka szakadtából, hosszan elnyújtva a szót, miközben elhúzott mellette.

Hideg zuhanyként érte, hogy nem újabb golyózáport kapott, hanem ezúttal a társai követték. Egy pillanatra ledermedt, de aztán újult erővel ragadta meg a kormányt, s a legjobb tudása szerint követte a kancát.

Egy rövidebb távon egyenesen repültek, de aztán Conker valószínűleg úgy ítélte, hogy Frank már biztosan észlelte őt, és bonyolultabb repülési mintákat kezdett bemutatni. Ha nem mondta volna előtte, a csődör el se hitte volna, hogy a kanca még sosem vezetett ilyen gépet. Conker sokkal finomabban irányította a járművét, mint ő, s a leheletnyi dőlésektől a sörénymeresztő kanyarokig mindent bemutatott. A reflektorát viszont már lekapcsolta, így Franknek minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy követni tudja.

– Lemaradnak! – kiabált a háta mögül Swatter, de a hangját épp csak hallotta a süvítő szélben.

Épp ideje volt… A vérre menő fogócska már így is kezdte felőrölni az idegeit. Frank gyorsan hátrafordult, s megkönnyebbülten konstatálta, hogy a harci gépek valóban szinte vánszorogtak az övéikhez képest. Sőt, Conker vezetésével már az erődtől is egész messze sikerült elkerülniük ebben a fél- egy- kitudja hány percben!

Visszhangzó dörrenés rázta meg a levegőt, aztán pár pillanattal később valami nehéz tárgy vészjósló közelségben elsuhant mellettük. El szerencsére nem találta őket, de Frank úgy sejtette, nem sokon múlhatott.

Még épp időben kapta vissza a fejét, hogy láthassa, amint Conkerék gépe meredeken emelkedni kezd. Valószínűleg a kanca is érzékelhette a veszélyt, s most igyekezett a felhők szintjébe kerülni. Frank se tétovázott, azonnal követte őket. Újabb dörrenések hangzottak, de igyekezett figyelmen kívül hagyni őket. Nem is volt olyan nehéz, mint elsőre tűnt, mivel a jeges szél ilyen szögben olyan erővel csapott a szemébe, hogy minden koncentrációját lefoglalta a másik repülő követése. Nagyokat pislogott, legalább egy minimális védelmet nyújtva égő szemeinek, de ezzel csak még erősebben szúrt belé a fájdalom. Fölszisszent, és az egyik lábát az arca elé kapta, de ez rögtön megérződött a gép iránytartásán is. A repülő egyre ferdébben és egyre kevésbé meredeken emelkedett, s az orra ide-oda imbolygott.

– Nyugi, Nettle! – kiabált mögötte Swatter, miközben újabb ágyúgolyó süvített el mellettük. – Ne ijedj meg, csak tartsd az irányt!

Mitől is kéne megijednie? Vagyis nem-megijednie? Hiába próbált fölkészülni, mégis összerándult, ahogy a kanca erősen megkapaszkodott a vállában.

– Tartsd az irányt, mert kizuhanok! – üvöltötte Swatter már majdnem közvetlenül a fülébe.

Mi a fenét akarhatott? Végül is nem számított. Frank elvette az arca elől a patáját, és megpróbálta szilárdan tartani a kormányt. A kanca azalatt még erősebben szorította, s közben a feje fölött kalimpált valamivel. Mielőtt még a csődör elkezdhetett volna tippelgetni az ismeretlen tárgy funkciójával kapcsolatban, Swatter egy határozott mozdulattal átnyúlt a szarva fölött, és az orrába nyomta a pilótaszemüveget.

Azt el kellett ismernie, így valóban sokkal kényelmesebb volt, de…

– Te most komolyan kimásztál az ülésedből?! – kiabált hátra.

– Kuss és kormányozz! – jött a válasz.

– Neked elment az eszed?! És ha jön egy széllökés, és nem tudsz megkapaszkodni?!

– Azt mondtam, fogd be! Csak itt hátul vannak ilyen felszerelések! Az meg egyikünkön sem segít, ha a pilóta nem látja, merre megyünk…

Hiába az éles, fagyos levegő, Frank szívét mégis melegség járta át. Még ha a saját érdekéből is tette, kedves volt a kancától, hogy így gondolt rá. Az életét kockáztatta… jó, végül is azért, hogy ne zuhanjanak le, de mégis!

Újra meredekebb szögbe állította a gépet, s Conkerék nyomába szegődött. Alig fél perccel később már a felhők között szálltak, amik végre eltakarták őket az ártó tekintetek elől. Ebben a viszonylagos biztonságban már Conker lelassított, és engedte Frankéket felzárkózni maguk mellé. A csődör nem is tétovázott, s amint egy vonalba ért velük, Jelly felé vetette a pillantását. Nem kis rémületére azonban nem látta a kanca fejét, csupán a sörényét, amint vadul csapkolódik a menetszélben.

– Jelly jól van? – kiáltott át.

– Mi?! – fordult felé értetlenül Conker, s a fülét megtámasztotta az egyik szabad patájával.

– Jelly! – böködött a mellső lábával a másik gép hátsója felé Frank, de aztán gyorsan újra elkapta a kormányt, mert ismét kezdett letérni az útvonaláról. – Jól van?

– Nem tudom! – kiabált vissza a barna kanca, aztán kis szünet után hozzátette: – Arrafelé kell mennünk! Amennyire csak bírunk, kirepülünk a tengerig! Ha jól számoltam, most északabbra járunk, de biztos van itt a közelben is város!

– Merre megyünk most? – kérdezte Frank háta mögött Swatter.

– Fogalmam sincs! – felelt a csődör.

A rózsaszín kanca hangosabban is megismételte a kérdést.

– Majdnem pont nyugatnak! – kiabált vissza Conker. – Figyeljétek a beépített iránytűt!

Ó, így már valóban volt értelme a dolognak! Frank egy kis keresgélés után rá is akadt a műszerre. Persze, hogy is gondolhatta, hogy ilyesmi nélkül akár a tapasztaltabb pilóták is elboldogulnának ilyen magasságokban?

– Longbuoy! – szólalt meg kisvártatva Swatter.

– Tessék? – kiáltott vissza Conker, ezúttal feléjük sem nézve, mivel épp kanyarodniuk kellett, ha nem akartak keresztülmenni egy jókora felhőn.

– Longbuoy! – ismételte a rózsaszín kanca még hangosabban. – Az egy másik kikötő, aránylag távol Crotchetshelftől! Szerintem az van a legközelebb!

– Mindegy, hogy hívják… – legyintett Conker. – Az a fő, hogy valami város legyen, ahonnan el tudunk hajózni! És lehetőleg legyen valami kórháza is!

Jó darabig némán siklottak a felhők fölött. Az égbeli táj monotonitását nem törte meg szinte semmi, de ez inkább megnyugvással töltötte el őket. Ez jelenleg csak annyit jelentett számukra: vagy nem követték már őket, vagy messze látótávon kívül hagyták üldözőiket. Alattuk a föld csak néha bukkant fel, ám az ismeretlen környezetből mindössze annyit tudtak megállapítani, hogy még nem értek ki a nagy víz fölé. Igaz, azt se tudták, mióta repülhettek már. A repülők rengeteg műszere közül ugyanis egyik sem bizonyult az idő mérésére alkalmasnak. Illetve Conker szerint az egyik kijelző valóban valamiféle óra volt, ám a számokat valamilyen, a számukra ismeretlen kódolással jelenítette meg. Így pusztán az nyújtott némi halovány tájékozódási pontot, hogy körülöttük az éjszaka sötétje lassan oszladozni kezdett, noha a nap még nem bukkant fel a horizonton.

Időközben Jelly is újra előbújt az üléséből, és meggyőzte Conkert, hogy most már rendben lesz, mivel talált hátul egy elsősegélydobozt, és nagyobbrészt sikerült ellátnia a sérülését. Conker aztán továbbadta sebesült társuk üzenetét Frankéknek is, mivel Jelly a jelenlegi állapotában nem tudott elég hangosan beszélni. Ők is fújtak egyet, s máris könnyebb szívvel folytathatták az útjukat.

Frank már épp kezdte élvezni a repülést, s hogy egyedül el tud vezetni egy olyan gépet, amit életében először látott – noha mióta kikerültek a griffek lőtávjából, lényegében csak egy helyben kellett tartania a kormányt –, amikor meglátta a villogó gombot a műszerfalán. Az egyik mutató fölött volt, ami majdnem a nullán állt.

– Te, szerinted ez mi lehet? – fordult hátra Swatterhöz.

A rózsaszín kanca kicsit kintebb nyújtózkodott, és zavartan megvakarta a fejét.

– Nem tudom, de nem sok jót jelenthet…

– Conker! – kiabált át a csődör. – Itt villog nekem valami bigyó a sebességmérő melletti mutatónál!

– Az baj! – jött a válasz kisvártatva. – Akkor neked még kevesebb az üzemanyagod, mint nekem! Úgy látszik, ezeket a gépeket nem nagy távolságokra tervezték! Le kell szállnunk!

Ezt kimondva Conker lassan ereszkedni kezdett. Frank is követte a példáját, de aztán hirtelen belenyilallt a felismerés. Fogalma se volt, miképp lehet egy darabban lejuttatni a masinát a földre! Őszintén megvallva már arra sem pontosan emlékezett, hogy hogyan szállt fel vele. A stressz hevében annyit kapkodott, és annyi mindenre figyelt egyszerre. Már az is csak homályosan volt meg, amikor az ellenséges gépek között cikázott eszét vesztve. Pedig már majdnem meggyőzte magát, hogy repülni nem is olyan nehéz!

– Conker, van egy kis gond! – kiáltott újra, mikor sikerült egy szintbe hoznia a két gépet. – Hogy a búbánatba kell lerakni ezt a dögöt?

– Hát… öh… majd keresünk valami sík terepet, leszállunk, leállítjuk a motorokat, és kiguruljuk magunkat! – jött a tétova felelet. – Sokkal jobb ötletem nincs sajna!

Időközben leértek a felhők szintje alá, így végre a kora hajnali félhomályban láthatták az alattuk elterülő tájat. Ez roppant örvendetes lett volna, de Frankben igazából az is csak most realizálódott, milyen magasan voltak eddig. A homogén, sima felhőréteg eddig a pillanatig olyan közelinek tűnt, s legalábbis látszatra szilárdnak, így most teljes erőből csapott le rá a tériszonya. Még rosszabb volt, mint a hajón dülöngélni!

Megint csak arra eszmélt föl, hogy Swatter a vállát rázza. A föld még tisztes távolságban volt tőlük, de ha a kanca nem téríti magához, tán addig zuhant volna, míg meg nem számolhatta volna a fűszálakat. Görcsösen szorította a kormányt, s olyan gyorsan kapkodta a levegőt, hogy jóformán már az ájulás szélén volt.

– Nettle! – üvöltött a fülébe Swatter. – Nettle hadnagy! Azonnal térj magadhoz! Ne csináld ezt! Hallod?!

Nagyokat pislogva megpróbálta a gondolatait elszakítani a vészesen közeledő talajtól, és attól, hogy gyakorlatilag csak egy vékonyka fémlemez van közte és a mélység között. Lassított a légzésén, és inkább a távolabbi környezetére fókuszált.

Ahogy a látóhatár felé nézett, végre meglátta a tengert. Nem is hitte volna, de egész közel jutottak hozzá. Máskor nem örült volna ennyire neki, ismerve a vízi utazással járó kellemetlenségeket, de most, hogy a szabadulásukat jelentette, már egész vágyakozott utána. Milyen távoli is volt már, amikor még aránylag gondtalanul pihengethetett a kabinjában… Swatter mellett az ágyban…

Hátrafordult. Látni akarta őt. A kanca tágra nyílt szemekkel meredt rá, s úgy kapaszkodott, mintha bármelyik percben becsapódhattak volna. Nem, kislány, most már nem lesz semmi baj! Vigyázok rád!

Szélesen elvigyorodott, és újra maga elé nézett. Megigazította a pilótaszemüvegét, fújt még egy nagyot, aztán már arra fókuszált, miképp tudnának élve leszállni. Conker időközben kicsit változtatott a röppályáján, s most sokkal laposabban szállt. Mintha azt a mezőt, vagy kaszálót célozta volna meg ott, annak a városnak a tövében. Az a város… talán erről beszélt Swatter? Valóban kikötővárosnak nézett ki ez is, s ahogy közelebb értek, már a fehér vitorlákat is lehetett látni. Már nem kell sokáig kitartaniuk, és végre megérkeznek!

Mintha csak a gondolatára tette volna, a repülő motorja fájdalmasan felrecsegett. Na persze, mert miért is ne most?! Nyilván az utolsó pillanatban kell ennek is kifogynia… Érezte, hogy az elfojtott viszolygása a magasságtól lassan újra előtör belőle, de igyekezett uralkodni magán. Már igazán nem volt sok hátra! Az nem segít, ha pánikba esik, és már olyan közel az a drága jó föld!

A motor újra felköhögött, de olyan szárazon, mintha már egy csepp üzemanyag sem maradt volna benne.

– Conker! – kiáltott át megint a kancának. – Picit kapkodjuk magunkat, ha lehet!

– Itt nem szállhatunk le! Csak még egy kicsit tartsatok ki!

Könnyű azt mondani! Bár Frank is belátta, ha ezen a részen landolnak, fenn fognak akadni a kövekben és cserjékben. Mert kikerülni a tereptárgyakat még egy gyakorlottabb pilótának sem lett volna egyszerű – ha nem lehetetlen. Így viszont, ha jól számolta, még ennél a sebességnél is perceket kell a levegőben tölteniük, amivel meg lehet, hogy a járművük nem fog egyetérteni.

A biztonság kedvéért szólt Conkernek, hogy azért amennyire csak lehet, húzódjanak közel a talajhoz. Még így is több emelet magasságában repültek, de legalább lelkileg segített a föld közelsége. Mintha akár ki is ugorhatott volna a gépből!

Mielőtt azonban még elérték volna a szénaboglyákkal borított rétet, Frankék gépe mégiscsak gondolt egyet, és megadta magát. A motor eddig idegesítőnek ható zúgása pár utolsó, erőlködő pöfögéssel-recsegéssel elhallgatott, s a gép propellere is kezdte lendületét veszíteni. A repülő orra lassan, de biztosan kezdett lefelé fordulni, mit sem törődve utasai rémült kiáltásaival.

Pedig már olyan közel voltak! Frank kétségbeesve rángatta a kormányt, de az semmit nem reagált. Csak… még… egy… egész… kicsit…!

Bár az utolsó erőtartalékjait emésztette fel, Frank szarva halványan fölizzott, és egy leheletnyit fölfelé tolta a gép orrát. Ahhoz már nem is volt elég, hogy a becsapódást elkerüljék, de így legalább nem álltak azonnal fejre, pusztán a gép futóművét letörve csúsztak végig jókorát zökkenve a mezőn, egyenesen bele a legközelebbi szalmabálába.

* * *

Föl sem fogta, mi történt vele. Sőt, jóformán a világból alig bírt valamit felfogni. Minden tagja fájt, ő maga pedig ott ült egymaga a nagy szürkeség közepén, félig beborítva valami kellemes illatú, szúrós anyaggal. Bökte a bőrét, beleakadt a szőrébe, de nem érzett magában elég erőt, hogy lesöpörje magáról. Csak bambán bámult maga elé.

A patáját alaposan beüthette, mert rettenetesen sajgott. El tán nem tört, vagy semmi komolyabb, de azért fájt. Milyen furán ismerős volt ez az anyag, ami beborította… Kitágult orrlyukakkal körbeszaglászott… volna, de a nyaka mintha le akart volna szakadni. Ez a valami azonban még a fájdalomnál is jobban lefoglalta. Vajon ehető? Az idejét se tudta már, mikor evett utoljára…

Kíváncsian kinyújtotta a nyelvét, és óvatosan a szájába húzott pár szálat. Komótosan rágcsálni kezdte, s hamarosan megállapította, hogy egész finom. Óvatosan, nehogy úgy járjon, mint az előbb, kinyújtotta a nyakát, és beleharapott abba az ételféleségbe, ami körbevette. Élvezte, ahogy ropog a fogai alatt. Eddig nem is érezte, mennyire hiányzott ez, pedig mintha egész életében másra se vágyott volna!

Talán meghalt, és már az örök legelőkön legel? Akárhogy is, kimondottan élvezte a helyzetet. Gondolkodni pedig nem tudott rajta, mert pillanatnyilag szinte az egész elméjét eltöltötte az étel élvezete és a rágás egyszerű mozdulatsora. Egyedül az zavarta kicsit, az az aprócska, de állandóan piszkálódó érzés, mintha valamit elfelejtett volna…

Megmozdult! Ez a valami megmozdult!

Frank pupillái hatalmasra tágultak rémületében. Teljesen mozdulatlanná dermedt, még rágni is elfelejtett. Egy pillanattal később már hunyorognia kellett a rátörő fényesség miatt. Az egyik mellső lábát még a belenyilalló fájdalom ellenére is a szeme elé kapta. Érezte, ahogy valaki erőteljes mozdulatokkal lesöpörgeti róla ezt a szúrós dolgot. Egy sötét, de puha test állt előtte, és ölelte át. Azaz nem is ölelte, hanem megpróbálta kihúzni az ő kellemes kis vackából!

A szeme szerencsére gyorsan hozzászokott a láthatáron fölemelkedő sárga korong – talán a Nap – fényéhez. Értetlenül fordult a barna kanca felé, hogy megtudja, az miért zavarta meg az evésben, és rángatta ki a jó kis kényelmes helyéről a hideg fémre.

– Celestiára! – csóválta az hitetlenkedve a fejét, miközben nekiállt, és kiszedegette a csődör szájából a félig megrágott szálakat. – Komolyan mondom… nem is te lennél!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.