4. Fejezet

Gyanúsan kilenc órát mutatott az óra. A beállított fél tizenkettes ébresztő még rettenetesen messze volt, Tarn viszont újfent megállapította, hogy nyitva van a szeme. Tett egy próbálkozást arra, hogy visszacsukja, de a csivitelés felzavarta, mielőtt elaludhatott volna. Valószínűleg többedjére, mint azt megállapította a lassan magához térő agyában fölsejlő homályos emlékeiből kiindulva. Kávé… kellett egy kávé, de azonnal!

Megpróbálta álló helyzetbe tornázni magát, de a hátsó lábai elakadtak valamiben. Először azt hitte, a takarójába sikerült belegabalyodnia, ám szembesülnie kellett vele, hogy messze nem volt annyira magánál a lefekvésnél, mint amennyire hitte. Valószínűleg megpróbált levetkőzni, miután elvágódott az ágyán, de menet közben elnyomta az álom, mivel az összegyűrt takarója tetején feküdt egy szál félig letolt szoknyában, a párnája helyett pedig a blúzát szorongatta az arcához. Mint egy rakás szerencsétlenség…

Igaz, úgy kell neki, amiért megbolygatta a bioritmusát a hosszú ébrenléttel, aztán meg a korai lefekvéssel. Persze, hogy hazaérve a kényelmes fekhely látványától azonnal az ájulás küszöbére került, megfeledkezve mindenről maga körül. Persze, hogy egy ilyen hosszú és eseménydús nap után összeálmodott mindenféle hülyeséget, amiből másra sem emlékezett, csak arra, hogy mennyire értelmetlen volt. Persze, hogy reggel olyan, mint a felmosórongy, és még csak vissza sem alhat, hogy legalább kicsit még elodázza a kötelességeit, mert a madárkája, mint az élő lelkiismerete folyamatosan emlékeztette rá… hogy… hogy elfelejtette megetetni, a fenébe is…

A bűntudat már adott neki elég lendületet, hogy kiszabadítsa magát a félig levetett ruháiból, és bepótolja súlyos elmaradását. Még az a szerencse, Honey nem volt egy kimondottan hangos madár, máskülönben a főbérlő a lakóközösség nyomására egész biztosan kihajíttatta volna vele a kalitkáját az esetenkénti éjszakai műsorozás miatt. Egy sapphirelake-i jégmadár volt, Tarn bátyja hozta neki a tizennyolcadik születésnapjára a Kristály Birodalomból. A kanca imádta a pici jószágot, ugyanakkor fájt is a szíve ketrecben tartani egy ilyen gyönyörű madarat. Amikor csak tehette, kiengedte a lakásban, hadd röpködjön kedvére, ugyanakkor vigyáznia kellett rá, mert a madárka nem egyszer ment neki a csőrével az ablaküvegnek.

A pegazus gyorsan a konyhába ügetett, és az egyik szekrényből előkapta a pici, szárított halakat tartalmazó zacskót. Menet közben, a fogával bontotta ki, aztán már egyesével hajigálta is az apró, kék madárnak az eleséget, amit ő ügyesen a levegőben el is kapkodott, csupán párszor sipítva fel méltatlankodva, mikor a gazdája véletlenül a rácsot találta el. Miután letudta az elmaradt kötelező rituálét, Tarn következő útja a fürdőszobába vezetett – csak azért, hogy a tükörben meglátva a karikás szemeit azonnal visszaforduljon kávét főzni. Neki sajnos nem volt abból a prémium minőségű, méregerős zebraföldi pasztillázott cuccból, amivel a laboratóriumban volt szíves feltölteni az automatákat Cryo Orb, így kénytelen volt beérni a hagyományos, lassan ölő saddle-arabiai őrölttel a saját szerény kis kotyogós kávéfőzőjében.

Hogy addig is túlélje valahogy, visszacsoszogott a mosdóba, bedugta a fejét a csap alá, és a lehető leghidegebb vizet ömlesztette a füle mögé, amit a hálózat produkálni tudott. Úgy kellett visszafognia magát, hogy ne sikítson fel, de végül összeszorított fogakkal kibírta azt a pár másodpercet, aztán elzárta a csapot, megrázta magát, és nekiállt elfogadható minőségűre kifésülni a sörényét. A farkának is neki kellett volna esnie valamikor, de mire a fejével végzett, a kávé is elkészült… és hát ugye fontossági sorrend.

Mikor sikeresen életet lehelt magába picit hosszabb távon is a koffeinszintjének helyreállításával, némiképp csalódottan megállapította, hogy még mindig nagyon korán van. Jobb dolga nem lévén végül mégiscsak nekiállt a keféjével rendbe rakni a farkát. Nem volt épp egy fájdalommentes tevékenység, mindig nehezen vette rá magát, viszont utólag sosem bánta meg. A farka valahogy sokkal dúsabb volt, mint a sörénye, így a kihullott szálak könnyen elkeveredtek az élők között, néha jó kis gubancokat okozva, amit kínszenvedés volt kifésülni. Utána azonban valóságos uszályként követte – legalábbis érzésre, mivel nem ért le a földig –, s legalább akkora éke volt a testének, mint egy fának a lombkoronája. Ha már más külsőségben nem is számított kiemelkedőnek, ezt az egyet büszkén viselte… csak ne lett volna ennyire macerás ápolni!

Egy jó alapos tollászkodást is meg kellett ejtenie, mert bár egy ideje nem repült már, a tegnapi zuhanyzás mostanra már igencsak éreztette a hatását. Meg kell hagyni, ezt mondjuk cseppet sem bánta… mármint nem azt a részét, hogy a szárnyai kellemetlenül zsibbadtak, hanem a tollászkodósat. Bizonyára nincs olyan pegazus, aki ne élvezettel csinálta volna, bár tény, sokkal jobban esett volna, ha más igazgatja a tollait. Legutóbb akkor volt ilyen luxusban része, amikor az anyja tanítgatta még csikókorában. És bár ő földipóni volt, csak úgy, mint az apja, ahhoz képest egész jól kikupálta magát a témában a könyvekből szedett információk és az ismerős, szárnnyal rendelkező anyukák instrukciói segítségével. Miután magától megtanulta rendesen a módját, hát… nem sok szerencséje volt ezen a téren.

Pár csődörrel összehozta már az élet, de kevéssel jutott olyan szintre a kapcsolata, hogy ilyesmit kérjen tőlük. Még a szakközépben volt egy unikornis pasija, akivel egész komoly volt a dolog. Élénken élt még benne az emlék, ahogy a szalagavató bál után elvette a szüzességét… Csodálatos volt és fájdalmas, nem úgy mint az, amikor a csődör egy másik alkalommal valódi gavallér módjára felajánlotta neki, hogy rendbe szedi a tollait… arra ugyanis csak az utóbbi lett igaz. Tarn akkor határozta el, hogy mágiával a szárnyához nyúlni csak fogsorvesztés terhe mellett lehet. Persze ez a veszély pillanatnyilag nem állt fönt, a suli végeztével békés, de nem könnymentes búcsút vettek a barátjával egymástól: Jolt Canterlotba utazott, Tarn pedig itt maradt. Azóta pedig nem volt más romantikus kapcsolat a láthatáron. Olyasvalakitől pedig, aki elvitte vacsorázni, esetleg ágyba is bújtak egy, esetleg két alkalommal is, nem lett volna képe ilyesmit kérni.

Így hát maradt a magányos tollászkodás, ráérősen, az ágy kényelmében, pont úgy, ahogy szerette. Igazából nem is volt oka panaszra, csupán a régi emlékek miatt gondolt rá néha, hogy jó lenne, ha valaki megcsinálná neki… Azonban bármilyen sok időt szentelt is a szárnyainak, ahogy az órára nézett, újfent megállapította, hogy szörnyen korán van. Több ötlete is volt arra vonatkozóan, mivel tölthetné az idejét munka előtt, de egyik se volt igazán ínyére. A lakásra ráfért volna egy kiadós takarítás – meg előtte egy rendrakás, ha már itt tartunk –, a kamra majdnem üresen állt, szóval legalábbis hétvégére be kéne vásárolni, és a postára is el kellett lassan ugrani egy-két csekkel, bár azok még pár napig ráértek. Mozogni valamit szintén nem lett volna egy utolsó ötlet, mondjuk futni egyet a parkban, ám sok kedvet ahhoz sem érzett magában. Esetleg lepihenhetne még kicsit, és bár a kávé után aludni elég lehetetlen, előkaphatná azt a könyvet, amivel már három hete nem haladt egy betűt sem, és akkor is csak egy fejezetnyit olvasott belőle, hiába találta kifejezetten élvezetesnek.

A könyvről aztán eszébe jutott az az emberes történet, ami odahaza az anyja könyvespolcán gubbasztott. A professzor mondhatta azt, hogy majd a főnök lánya előkeríti valahonnan az írást, de ettől függetlenül még őt is érdekelte a dolog. Viszont ahhoz meg be kéne mennie a szüleihez, hogy megnézze. Nem mintha ez olyan nagy probléma, vagy visszatartó tényező lett volna, de… de a bátyja úgyis jövő hét pénteken jön haza Fillydelphiából, elég lesz őket akkor meglátogatnia. Meg akkor ha bármelyikük is otthon van, biztosan marasztalnák ebédre, akkor meg csak dél után tudna elindulni, és legfeljebb repülve érne be a munkahelyére. Tele hassal repülni meg amúgy sem szerencsés, na meg egyébként is most tollászkodott, szóval ez a lehetőség kiesik. Ráér az a könyv, a laborban úgyis egy valódi ember várja! És most végre lesz idejük egy kicsit talán négyszemközt is beszélgetni…

Most, hogy ezt ilyen jól megtárgyalta magával, négy patára ugrott, és kissé kelletlenül a konyha felé vette az irányt, hogy összeírjon egy bevásárlólistát. Ha már tényleg volt ideje, igazán eltölthette hasznosan is.

* * *

Rég volt már ilyen izgatott a munkájával kapcsolatban. Bármennyire is igyekezett lassan intézni az ügyeit, egy jó másfél órával a szokásosnál korábban már nem bírt magával, és elindult a labor felé. Taxival ment, hogy kímélje a szárnyait, a forgalom ebédidőben különösen alacsony volt, szóval extrém korán ért be dolgozni. Olyannyira, hogy még a portásnak sem jött meg a délutáni váltása, így ismételten Meadowfield volt szolgálatban, mint ezen a héten végig.

– Szia, Tarn! – köszöntötte már messziről a csődör félig meglepett, félig vidám arccal. – Elnézted az órát, vagy mi? Vagy megint hoztok egy láthatatlan ketrecet?

– Csá, Meadow! – támaszkodott fel a hátsó lábaira állva a pultra a pegazus. – Á, csak nem bírtam megülni a seggemen. Meg tudnád nekem mondani, hol van most az ember?

– A… micsoda? – pislogott értetlenül Meadow.

– Mindegy – legyintett Tarn. – Graph professzort hol találom? Az alagsor kettesben?

– Ja? Ja – mondta a csődör egy pillanatra az előtte lévő monitorra pillantva.

– Köszi! – mosolyodott el Tarn, aztán a frissen kicsinosított farkát kecsesen megsuhintva el is indult a lift felé, még egy másodpercre hátrafordulva a portáshoz. – Kitartást, Meadow, nemsoká lefut a műszak!

– Ja… – hallotta még a csődör rezignált sóhajtását, miközben megnyomta a hívógombot.

Újfent azon kapta magát, hogy siet az átöltözéssel. Teljesen indokolatlanul, hiszen a napja jelentős részét így is az emberrel töltheti… illetve kellett töltenie, ha tetszik, ha nem. De tetszett. Alig várta, hogy jó alaposan kikérdezhesse őt saját magáról meg a világáról – feltételezve, hogy a professzor nem tette már meg olyan szinten, hogy Dave herótot kapjon az egésztől. A megfelelő szintre érve rutinosan megkereste a megfigyelőt, ahol tegnap elszállásolták az emberüket, és egyből a kamrához ügetve bekopogott.

– Gyere! – felelt Graph professzor hangja, noha Tarn nem várta meg, addigra már bent is volt a teremben.

Miképp arra számított is, az ember és az unikornis most is ott ültek a tegnap előhúzott asztalnál, bár ezúttal nagyságrendekkel kényelmesebben, mint akkor. Dave – immár újfent teljes ruházatban – valami egészen furcsa szögben keresztezte a lábait, viszont hátradőlt a székében, az egyik kezében pedig egy gőzölgő poharat tartott az ujjait a füle köré fonva. Nem kávé volt benne, ez látszott az üvegen keresztül, sokkal inkább valami tea lehetett. A háta mögött patanyújtásnyira egy magasított festőállvány állt, rajta kifeszítve egy hatalmas rajzlappal, amin rettenetesen elnagyolt ábrák látszottak. Legalábbis valószínűleg, mivel Tarn ránézésre egyet sem tudott azonosítani közülük.

Vele szemben ott ült a professzor, immár egy párnával kiegészítve a székét, a jegyzettömbjét az asztalon pihentetve, csak a tollat mozgatva a szarvával. Mellette pedig ott állt Ether Gush, pont ahogy tegnap délután megbeszélték. A biztonsági őr unikornis halvány mosollyal nézte az embert, majd ahogy Tarn rájuk köszönt, a pegazus felé fordította a tekintetét, és a mosolya még szélesebbre húzódott.

– Szervusz, Tarn! – mondta csillogó szemekkel. – Nem fogod elhinni… Tudod, hány ember él azon a bolygón, ahonnan David jött?

– David…? – pislogott bizonytalanul Tarn.

– Tegnap nemigen volt alkalmam normálisan bemutatkozni – kelt fel a székéből az ember, és odalépett a pegazushoz, kitartva neki a kezét. – Voltak sürgetőbb témák, és maradtunk a Dave-nél. David Ferguson, örvendek!

Tarn tanácstalanul bámulta az ember kezét, majd a tekintete az arcára siklott. Jobb ötlete nem lévén lassan megemelte a patáját… Dave pedig megragadta, kissé esetlenül a csüdjénél köré fonta az ujjait, és finoman megrázta. Elég fura egy mozdulatnak tűnt, ugyanakkor teljesen helyénvalónak is.

– M-Mildew Tarn – mondta enyhén dadogva ő.

Nem is értette, mitől jött hirtelen ennyire zavarba. Talán csak azért, mert az ember figyelme hirtelen teljes egészében felé fordult, amire egyáltalán nem számított, ha mások is jelen vannak. De Dave még rakott is rá egy lapáttal.

– Szép név – jegyezte meg mosolyogva.

– A tiéd is – felelte automatikusan Tarn.

Érezte, hogy a fülébe szökik a vér, de tudta tartani a szemkontaktust az emberrel. Dave elengedte a patáját, majd visszaült a helyére. Tarn nyelt egy nagyot, aztán a többiek felé fordult… akik láthatóan vagy nem vették észre a zavarát, vagy nem foglalkoztak vele. Mindegy is. Tarn lassan visszaengedte a lábát a földre, mikor észrevette, hogy úgy maradt.

– Szóval? – kérdezte türelmesen Gush, majd látva, hogy a pegazus elfelejtette, mi is volt a kérdés, gyorsan megismételte. – Hány ember?

– Honnan tudhatnám? – prüszkölt Tarn a feltételezés abszurditására.

– Hét… milliárd! – mondta lelkesen Gush.

– Mi? – vonta fel a szemöldökét Tarn. – Nem, dehogyis!

Megerősítést várva Dave felé pislantott, aki a kezeit széttárva jelezte, hogy nincs hozzáfűznivalója. Következőre Graph professzorra siklott a pillantása… és a kanca komoly arcáról egyértelműen leolvashatta, szó sincs viccről. Azonnal átlátta, hogyan emeli ez többszörösére az ember megjelenésével járó veszély-faktort. Ilyen iszonyatos mennyiségű lénnyel szemben Equestria igen rossz eséllyel tudna helytállni. Még akkor is, ha nem használtak mágiát, és alapvetően fizikai erőben is elmaradtak a földipónikhoz képest. Viszont még mindig ott volt a haditechnika is… ami felől immár kétsége sem volt, hogy a professzor legalábbis óvatosan puhatolózva fölhozott az elbeszélgetés során, mint témát.

– Hű…

Csak ennyi szaladt ki a száján. Erre tényleg nem tudott mit mondani.

– Ja, és egyelőre nagyon úgy néz ki, csak többen leszünk, kevesebben nem – jegyezte meg Dave.

– Nem semmi, mi? – kérdezte vidáman Gush. – Olyan egy varázslatos világ Davidé! Köszönöm, Tarn, hogy beszerveztél!

– Nincs mit, Gush – mondta szomorkás mosollyal Tarn. – De most meg úgy érzem, egy csomó mindenből kimaradtam…

– Hát, nem mondom, elég sokféle témát érintettünk, de David biztos szívesen összefoglalja neked – bólogatott együttérzően az unikornis.

– Részemről rendben, ha lesz rá idő – vont vállat az ember.

– Lesz idő, attól nem kell félni! – kuncogott Gush. – Amilyen korán jött be Tarn… mi meg legkésőbb kettőkor elmegyünk.

– Legkésőbb – nyomatékosította a professzor egy árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában. – Éppen ezért szeretnék haladni a beszélgetéssel. Rengeteg kérdésem lenne még mára is, ha nem untatlak, Dave.

Hmm, szóval már ők is átváltottak tegeződésre – morfondírozott Tarn. Graph professzor általánosságban véve mindenkivel távolságtartó volt, így szinte bizonyos, hogy az ember kérte, hogy használják ezt a közvetlenebb formát. Tarn jól az eszébe véste, az első adandó alkalommal neki is rá kell kérdeznie. Mármint Dave-nél. A professzornál elég esélytelen lenne – és nem is volt ebben az irányban sok motivációja –, valószínűleg az emberrel szemben is csak azért ment bele, mert tartott tőle.

* * *

– Tudod, azért kicsit nyugodtabb lennék, ha a jegyzeteim is átrepültek volna velem erre a világra – jegyezte meg Dave az ágyán fekve, miközben a plafont bámulta.

Jócskán délutánra járt már az idő, Gush hazament, a professzor meg egyéb, bokros teendői után nézett – nyilván senki sem várhatta el tőle, hogy egész nap az embert interjúztassa. Így aztán végre kettesben maradtak, és a változatosság kedvéért beszélgettek… Dave szempontjából enyhén szarkasztikusan, Tarnéból teljesen őszintén. Bár úgy tűnt, Dave sem bánta kimondottan a helyzetet, és hogy nem nagyon van mit csinálnia.

– Nem mondom, jólesik ez a kis pihenés, de azt sem akarom, hogy hazaérve túlságosan el legyek maradva mindennel – folytatta. – Itt meg ideális körülmények vannak a tanulásra. Lezárt, majdnem üres szoba, nuku internet. Még csak főznöm sem kell… bár ha már itt tartunk, nincs valami normális kajátok, Tarn? Igazán nem akarok bunkó lenni, de a széna ki fogja szúrni a szájpadlásomat…

– Láttam, hogy már tegnap sem boldogultál vele – bökött Tarn az orrával az uzsonnaként az asztalra készített szalmaburger felé. – Mit szeretnél helyette?

– Nézd, ez is jó lenne, ha tökéletesen és maradék nélkül ki lehetne belőle szedni a szálakat – mondta Dave oda se nézve. – Nem olyan erősek a fogaim, hogy megbirkózzak vele. Hmm… a rendes pónikajákból nem tudok megenni semmit, ami túl kemény: száraz levelek, tök, dinnye héjastól, vagy főzés nélküli kukorica. Füvet meg max akkor veszek a számba, ha ki van sodorva ciginek… természetesen vicceltem – mondta, mielőtt még Tarnnak egyáltalán feltűnt volna az utolsó mondatának abszurditása.

– Okkés… – bólintott a kanca. – Kérdezem ismét: mit szeretnél?

Dave háton fekvésből olyan ülő helyzetbe tolta magát, amit egy póni legfeljebb kificamodott vállakért cserébe tudott volna produkálni, és tűnődve Tarn szemébe nézett.

– Hmm, a zsömle részből kiindulva biztos vannak még más tésztaféléitek – állapította meg. – Főtt tészta? Péksüti, ami nincs szénával dúsítva?

– Sós, vagy édes? – állt fel Tarn.

– Van? – derült fel Dave arca. – Hál' isten! Valami sósat, ha szabad kérnem!

– Jó, biztos van valami a kajáldában – biccentett Tarn. – Megyek, és veszek valamit… vagy van kedved velem tartani?

– Szabad? – kérdezte kissé gyanakvóan az ember. – Mármint oké, hogy volt róla szó, hogy az épület belsejében, meg ilyenek, de figyeltem, hogy zárjátok a szobámat…

– A professzor azt mondta, hogy kísérettel mászkálhatsz – mosolyodott el Tarn, szolgálatkészen kitárva a szárnyait. – A portásunkból kiindulva nem lettél beharangozva a póniknak, de ha mellettem maradsz, nem lehet gond. Graph professzor részlege miatt mindenki hozzá van szokva, hogy néha fura lények is megjelennek a laborban.

– Ha te mondod… – kászálódott két lábra Dave. – De tényleg ne veszíts szem elől, mert a tapasztalatok alapján átlagosan három másodperc alatt tévedek el egy egyenes folyosón.

– Hehe… – kuncogott Tarn, aztán a fejével az ajtó felé intett. – Na, gyerünk, nézzünk valami neked is ehetőt!

Rá is átragadt az ember izgatottsága, ahogy kiléptek a kamrából. Egyrészt élvezte, hogy ő mutathatja meg első ízben a világát a vendégüknek – még ha csak egy ilyen pici szeletkét is belőle –, másrészt lelkiekben már felkészült, hogy mindenki meg fogja bámulni őket. Biztos lesz olyan bátor, aki megállítja őket kérdezősködni is.

– Nincs valami nagy tömegnyomor – jegyezte meg Dave, miközben a lift felé lépkedve hallgatták a saját lépteik visszhangját.

– Idelent még az sem kizárt, hogy kettesben vagyunk most. Délután már Graph pónijai sem foglalkoznak a veszélyes lényekkel, ha nem muszáj…

Egy pillanattal később Tarnnak leesett, mi is csúszott ki a száján, és óvatosan fölnézett a mellette sétáló emberre, aki kissé felvonva az egyik szemöldökét viszonozta a pillantását. Mindketten lassítottak a lépteiken.

– Hmm… és te nem félsz kettesben maradni velem? – kérdezte szárazon Dave. – Oké, hogy meg tudsz rázni, de akkor is sokkal nagyobb vagyok nálad.

– Nem rúgsz nagyobbat, mint egy földipóni – felelte immár megfontoltabban némi gondolkodás után. – És pegazus vagyok, jók a reflexeim.

– De azért félsz tőlem egy picit, le se tagadhatnád – mosolyodott el az ember.

– Egy picit… – hagyta rá enyhén elpirulva Tarn, majd hogy ne tűnjön gyávának, hozzátette: – Annyira nem, mint a professzor.

Megtorpant és a szája elé kapta a patáját. Már megint olyasmit mondott, amit nem kellett volna. Szép volt, csikó, ezt megint jól megcsináltad. Talán még menthető volt a helyzet…

– Csak… vicceltem? – próbálkozott nem túl nagy meggyőződéssel. – Ezt ne említsd meg neki, jó?

Dave is megállt, lehajolt hozzá, és finoman megpaskolta a fejét, mintha valami kisállat lenne. Kicsit megalázó volt, de a kanca elviselte, elvégre tényleg elég bután viselkedett.

– Nyugi, nem fogom – mondta az ember, és őszintének tűnt.

– Amúgy… khm… mit tanulsz? – próbált gyorsan témát váltani Tarn, miközben továbbindult. – Mármint odahaza, a világodban.

– Pszichológiát – jött a válasz.

– Hű, akkor tényleg óvatosnak kell lennem, mit mondok előtted, hehe – kuncogott zavartan a pegazus.

– Nem akkora nagy ördöngösség ám az – legyintett Dave. – És amúgy sem élnék vissza vele. Ez egy lift?

– Az bizony! – bólogatott Tarn.

– Akkor olyannyira nem is lehettek elmaradva tőlünk technológiában – állapította meg Dave. – Sőt, ahogy elnézem, ez még otthon is jófélének számítana – tette hozzá, mikor kinyílt az ajtó. – Csak utánad.

– Oh, köszönöm! – mosolyodott el a kanca, és belépett.

– De nagy gombok! – kacagott Dave, ahogy körbenézett. – Jó, persze, vágom, paták… Szabad lesz? Hanyadikra megyünk?

– Tessék nyugodtan. A harmadikra. – Tarn megvárta, amíg elindul a lift, és csak aztán szólalt meg ismét. – Tudod, ahhoz képest, hogy tegnap még meg voltál győződve róla, hogy hallucinálsz, mostanra elég lazán kezeled a változást.

– Hát… – fintorgott Dave. – Nem akarlak megbántani, de ha holnap reggel a saját ágyamban ébredek az USÁ-ban, akkor szemrebbenés nélkül folytatom az életemet ott, ahol abbahagytam. Legfeljebb elmegyek kocsmába, és addig iszom, amíg ezt az egészet el nem felejtem. Viszont… most ha megfogok valamit, érzem a kezemmel, ha éhes vagyok és eszem, jóllakom. Nem tudok nem valóságként reagálni a világra, ha az valóságosan hat rám. Igyekszem rugalmas maradni és alkalmazkodni. Könnyebb túlélni, mint ha pánikba esnék, bármi is ennek az egész őrületnek a célja…

A lift idejekorán lassított, és meg is állt az első emeleten. Egy mályvaszínű földipóni csődör fehér laborköpenyben azonnal bevágódott melléjük, és megnyomta a négyes-, majd az ajtózáró gombot. Az egyik mellső lábában valami jó nehéznek tűnő vashengert hurcolt, amit most letámasztott a felvonó falának, bár egy pillanatra sem engedte el a fogantyúját. Nagyot fújt, és csak azután vette szemügyre a többi utast. Először Dave felé fordult, majd biccentett Tarnnak, aztán összevont szemöldökkel újra fölmérte Dave-et. Résnyire kitátotta a száját, aztán a pegazus felé döntve a fejét föltette a kérdést, amire a kanca nem számított:

– Az… az ott egy ember?