Az örökös

Az örökös

Az időjárás nem kedvezett neki. Rühellte az esőt, márpedig most jutott belőle bőven, mintha a pegazusok direkt vele akartak volna kiszúrni. A sűrű vízfüggönytől nem lehetett rendesen látni, és hiába adták el neki annak idején vízállóként a ballonkabátját, pár perc leforgása alatt így is bőrig ázott. Késő ősz lévén ez külön kellemetlennek bizonyult, elvégre bár jobban utálta az esőt a hidegnél, a kettő kombinációja igencsak próbára tette a türelmét. Egyedül annyi haszna volt a pocsék időnek, hogy így nem keltett a kívántnál nagyobb feltűnést az öltözete… vagy akár a puszta jelenléte, elvégre egy kellőképpen kis faluba hozta a balszerencse, az ehhez hasonló helyeken pedig nem számított ritkaságnak, hogy mindenki ismert mindenkit.

Na persze ez egyben azt is jelenthette volna, hogy ha akarja, könnyedén rövidre zárhatja a küldetését. Alaposan bemagolta a célszemély leírását, az alapján jó eséllyel talált volna valakit, aki fölismeri, s ha mégsem, még a tárcájában is tartott egy képet róla, noha azt csak a legvégső esetben vette volna elő. Úgy tervezte, kizárólag a saját szimatára bízza magát a keresésben, ezzel meghagyva a zsákmány becserkészésének az izgalmát. Az effajta rejtett hadműveletek amúgy sem tartoztak a kedvencei közé. De hát próbálta volna ezt megmagyarázni a főnökének – pláne, hogy egyébként teljes mértékben igazat kellett neki adnia, amikor kifejtette neki, miért is kell diszkréten eljárniuk.

Így is épp elég kockázatot vállaltak azzal, hogy felkutatták a vérvonalat. Egy újabb vérebet vesztettek el a procedúrában az amúgy is megcsappant állományból, ezáltal már csak kettő maradt a szervezet tulajdonában. Az az átkozott komornyik, meg az élőhalott barátja többedjére húzták keresztül a számításaikat, bár még mindig lépéselőnyben voltak velük szemben. Csak reménykedni tudott benne, hogy megérte az áldozatokat az örökösök felkeresése…

Az útja elsőként a könyvtárba vezetett. Úgy sejtette, egy olyan unikornist, akitől arra számítanak, kivételes adottságokkal bír, a legjobb eséllyel vagy itt, vagy az otthonában lehet megtalálni, pláne ilyen időben. Mivel pedig egyrészt nem tudta, merre lakik a keresett személy, másrészt nem akart ajtóstul rontani a házba, ez maradt az egyetlen opció. Nem volt egyszerű rábukkannia a kicsi épületre, ami külsőre alig különbözött a többitől, és nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeit. Alibiből pár szekciót végignézett a könyvespolcok között, de mikor a könyvtáros már másodjára jött oda hozzá, hogy tud-e segíteni valamiben, inkább feladta. Menet közben így is rutinosan fel tudta mérni az eldugottabb olvasósarkokat is a szeme sarkából, a keresett személyt pedig nem látta sehol. Talán jobb is… csalódott volna, ha ilyen hosszú utat kellett volna megtennie, hogy aztán hamar fordulhasson is vissza.

Végül a fél falut körbe kellett járnia, mire a szerencse mellé szegődött. Épp egy kávézó mellett sétált el, mikor megpillantotta azt a jellegzetes mentazöld csíkkal díszített mélylila sörényt az egyik ablakban. A célszemély az egyik sarokban üldögélt, neki háttal, a fejét az üvegnek támasztva, a szarvával egy könyvet lebegtetve maga előtt – úgy tűnik, tényleg jól tippelt elsőre is, talán a kanca a könyvtárból hazafelé menet menekült be ide a zivatar elől –, az egyik patájával kinyúlva pedig lustán kevergetett valami italt az asztalon, ami leginkább limonádénak tűnt ebből a szögből.

Több se kellett a narancsszín csődörnek, folyamatosan a célpontját fixírozva belépett a kávézóba, és miközben alaposan megtörölte a sáros patáit, gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Mielőtt még a pulthoz sétált volna, azért elkacérkodott a gondolattal, hogy a bent lévő feltűnően sok pónihoz hasonlóan ő is megszabadul az átázott ruháitól, ám végül letett róla. Még csak a napszemüvegét sem vette le, hiába volt eleve indokolatlan, legalábbis az időjárást tekintve. Igaz, mikor alaposabban is végigmérte a fiatal kancát, aki teljesen a könyvébe feledkezve, kényelmesen elnyúlva, félig háton fekve átdobta egymáson vékony hátsó lábait, újra átgondolta a dolgot. Őt aztán a legkevésbé sem frusztrálta volna, akár ha valamiféle pedofil szatírnak nézik, amiért hosszú kabátban flangálva leszólít egy kiskorút – bár talán a kanca annyira nem volt fiatal, a kamaszkorban azért jócskán benne lehetett –, ellenben azt mindenképpen szerette volna elkerülni, hogy bárki is szükségét érezze, hogy merő jóindulatból megzavarja a kettejük közti társalgást.

– Egy cidert, legyen kedves! – bökte oda a pultosnak, egy magas, szeplős pegazusnak, megtoldva pár érmével a kérést.

– Milyet hozhatok? – érdeklődött ő.

– Tökmindegy – legyintett a csődör, továbbra se véve le a szemét a célszemélyről.

– Átutazóban van az úr? – kíváncsiskodott tovább kéretlenül a pegazus.

Nem nagyon akaródzott neki válaszolni. Abból a végén akár még beszélgetés is kialakulhatna, márpedig azt mindenképp szerette volna elkerülni. Eleve senkinek semmi köze nem volt ahhoz, mi dolga van errefelé, de amúgy is gyűlölte az üres fecsegést, még ha valahol meg is értette, ez gyakorlatilag a pultos munkájának a szerves részét képezte. Csupán kinyújtotta hát a patáját, s mikor megkapta az italát, akkor bökött oda egy kurta „Igen”-t a szárnyasnak.

Aprót húzott az üvegből – egész kellemes érzés volt, ahogy az alma aromája kimosta az orrából az esőszagot –, és a többi vendéget kerülgetve a rózsaszín kanca felé vette az irányt. Először helyet akart foglalni az asztal átellenes oldalán elhelyezett heverőn, mint amilyenen a célszemély is feküdt, de aztán hamar letett róla. Sajnálta volna összecsöpögtetni az anyagot, nekivetkőzni a dolognak pedig továbbra sem volt kedve. Leült hát a szőnyegre, lerakta maga elé a ciderét, és várakozóan mindkét mellső patájával az asztalra támaszkodott.

A rózsaszín kanca felé sem pislantott, mindössze az ölébe vette a limonádéját, kilebegtetett belőle egy díszítő narancskarikát, és a könyvébe merülve majszolgatni kezdte. Egész ügyesen csinált úgy, mintha észre sem vette volna a hívatlan vendégét, viszont az italát mintegy „elfelejtette” visszatenni a helyére. Okos kislány… Így senki nem csempészhet bele mondjuk altatót, nem igaz? A csődör halvány mosolyra húzta a száját, a tekintete pedig a kanca könyvére vándorolt. „Minden, amit a cukijegyekről tudni akartál, csak nem merted megkérdezni” – hirdette az egész borítót beterítő cím. A csődör vetett egy pillantást a fiatal unikornis fedetlen – és egyszínű – hátsó felére, és ez egyből adott is neki ötletet, hogyan is kezdeményezhetne…

– Szia – szólította meg pont olyan halkan, hogy a többi póni zsivajától még éppen meghallhassa őt a kanca.

– Szia – köszönt vissza a célszemély, végre felé fordulva és bizalmatlanul végigmérve őt.

– Szeretnéd megszerezni a cukijegyedet, igazam van?

Nem kellett zseninek lennie, hogy rájöjjön: a vele egykorúak között rendkívül ritkának számítottak a cukijegy nélküliek, és bár a csúfolódós korszakon már túl voltak, a lányok mindig megtalálták a módját, hogyan rúghatnak bele a másikba úgy, hogy fájjon, de ne hagyjon látható nyomot. Meglepetésére azonban a rózsaszín kanca csupán megcsóválta a fejét. Bár az is lehet, egész egyszerűen csak túl szégyellős volt elismerni még az egyértelmű jelek ellenére is…

– Félre ne érts, nem bántani akarlak – emelte meg békítőleg az egyik patáját. – Ami azt illeti, segíteni szeretnék. Starburst a nevem.

Várt valamiféle viszontbemutatkozást a kancától, ám az olyan meglepett arckifejezést öltött, mintha legalábbis szellemet látott volna. A rózsaszín póni kicsit meg is emelkedett ültében, amint újra, és ezúttal alaposabban végigmérte őt, noha a ruhája miatt sokat továbbra sem láthatott belőle. Ez a fajta érdeklődés viszont mindenképpen előnyös volt a csődör megítélése szerint, hát megeresztett a lány felé egy barátságos mosolyt, miközben levette a napszemüvegét. Úgy vélte, érdemes már most közvetlenebb hangot megütnie vele, attól pedig nem tartott, hogy pont a szeméről ismerné fel bárki, pláne hátulról – na persze sosem lehet elég óvatos a póni.

– Bocsánat, egy pillanatra azt hittem, ismerjük egymást… – mondta csalódottan a kanca, és újra hátradőlt, noha szerencsére ezúttal már nem temetkezett a könyvébe.

– Nos, nem, egyelőre legalábbis – somolygott a csődör. – Remélem viszont, ez hamarosan megváltozik. Te már tudod a nevem – tette hozzá, miközben fölkelt a szőnyegről, közelebb lépett az unikornishoz, és nyújtotta neki a patáját.

– Starlight – koccantotta hozzá a lány a sajátját. – Starlight Glimmer.

– Örvendek a szerencsének, névrokon! – vigyorodott el a csődör. Nem is gondolta volna, hogy az álneve valaha is ennyire kapóra fog jönni… Ha simán Novaként mutatkozik be, a célszemély feltehetőleg nem sok érdeklődést tanúsított volna az irányába. – Szóval… akkor nem azért bújod azt a könyvet, hogy megszerezd a cukijegyed?

– Nem hát – fintorgott a kanca. – Jobban érdekelne az, hogyan lehet megszabadulni tőle…

– Ugyan miért? – vonta fel a szemöldökét a csődör.

– Mert csak a baj van vele! – morogta ingerülten Starlight. – Sőt, nem pusztán baj van vele, ez minden baj okozója!

– Nem értelek – pislogott meglepetten Nova. Az információi alapján az örökösök nem ritkán egészen radikális gondolkodásmóddal rendelkeztek, azonban ilyesmire nem számított. – Sok póninak a legboldogabb pillanata az életben, amikor megkapja a cukijegyét.

– Ó, valóban? – prüszkölt szkeptikusan a lány. – Egy titokzatos mágikus erő hirtelen megmondja neked, mit kell csinálnod az életed hátralévő részében. Ennek kéne olyannyira örülni?

– Miért mondaná meg? – rázta meg zavartan a sörényét a csődör. – A cukijegy csupán egy kép, ami a tehetségünket tükrözi.

– Létezik még olyan póni, aki elhiszi ezt a marhaságot? – forgatta a szemét Starlight. – A cukijegyek életeket, barátságokat tehetnek tönkre! Elég alaposan utánaolvastam, hogy biztosra mondhassam… Nem egy esetet találtam, amiben valaki az egyik pillanatról a másikra otthagyta miatta a családját és a barátait. Nem egyet…

– Szerintem egyszerűen túlgondolod a dolgot – legyintett a csődör. – Nincs ennek az egésznek akkora jelentősége.

Amint kimondta, már rájött, hogy hibázott. A kanca sértődötten grimaszolva lecsapta a füleit, és a varázslatával újra szétnyitotta a könyvét, mintha folytatni akarná az olvasást. Persze butaság volt leállni vitatkozni vele, és hamarabb is beláthatta volna, hogy az örökös meggyőződésből beszél, így az érvek nemigen fogják meghatni. Hiába örült meg Nova a közös témának, mégis ahhoz került közelebb, hogy elveszítse a célszemélyt.

– Ezt igazán kifejthetnéd Sunburstnek is, Starburst úr! – mormogta ingerülten a rózsaszín unikornis. – Éveken át a legjobb barátom volt, aztán megkapta a cukijegyét, és puff, se szó, se beszéd, eltűnt az életemből! Elment Canterlotba mágiát tanulni, mert olyan különlegesnek érezte magát! Én már nem voltam elég jó neki… Hetente írtam neki levelet, gondolod, hogy egyetlen egyre is válaszolt? Vagy azt hiszed, öt év alatt akár egyszer is hazatolta az orrát a saját szülővárosába? Normális dolog az, ha valaki egyik napról a másikra így megváltozik?

– Bocsánat – hajtotta le a fejét a csődör. – Nem akartalak megbántani. És valóban nem jogos a saját tapasztalataimból kiindulnom. Számomra jóformán semmit nem jelent a cukijegyem: soha semmiben nem segített, de nem is akadályozott. Nem tükröz különleges képességet, nem irányítja az életemet, egyszerűen csak ott van.

– Miért, mi az? – vonta össze gyanakvóan a szemöldökét Starlight.

Nova gyorsan körbenézett a kávézóban, aztán bizalmasan közelebb hajolt a kancához. Nagy örömére a lány is kíváncsian kinyújtotta felé a nyakát. Szóval még nem veszett ügy…

– Egy szakadt, üres pergamen – suttogta. – Ugyanaz, mint a testvéreimnek.

– Csak ugratsz – állapította meg csalódottan a kanca. – Két póninak sosem lehet azonos a cukijegye, legfeljebb hasonló. Nézd csak!

Visszafordult a könyvéhez, a varázslatával villámgyorsan pörgette a lapokat, majd hirtelen megtorpanva rábökött a patájával az egyik bekezdésre, és Nova felé fordította. A csődör elolvasta a részt, ahova mutatott, és megállapította magában, hogy a lány száz oldalnyi távolságból is szó szerint idézte a szöveget.

– Komolyan mondtam – jelentette ki végül. – Szívesen be is bizonyítanám, de sajnos egyik testvérem sincs a közelben. Ahhoz velem kéne jönnöd, hogy megmutathassam… viszont ilyesmire eszembe sem jutott rábeszélni téged – tette hozzá gyorsan a kanca arckifejezését látva.

Nagyon úgy tűnt, megint többet árult el, mint eredetileg szeretett volna, legalábbis Starlight Glimmer kőkemény pillantásából ítélve. Mondania sem kellett, tökéletesen egyértelmű volt, hogy a kanca átlát rajta. Hiába minden, még a plusz kiképzések sem voltak elegek olyan mértékű empátia kifejlesztésére, amivel ráérezhetett volna, kinek mit szabad mondani. Decimus mindig is jobb volt az ilyenekben, ő bármilyen ellenfél fejével képes volt gondolkodni. Egyedül az volt a szerencséje, hogy valóban föl akarta vetni a témát a kancának, még ha nem is ebben a formában, és nem is ilyen hamar.

– Nézd, nem azért kerestelek meg, hogy a cukijegyekről beszélgessünk – sóhajtott, azzal a két mellső patájába fogta a ciderét, elgondolkodva forgatva köztük. – Különleges vagy, és ezt te is tudod magadról… – a pillantása újra a könyvre, majd a kanca farára siklott – vagy legalábbis érzed. Ebben csak megerősíthetlek: nagy dolgokra vagy hivatott.

– Fogalmad sincs arról, ki vagyok – állapította meg némi gondolkodás után Starlight, bár a hangjából és a szeméből jókora adag bizonytalanságot lehetett kiolvasni. – Te magad mondtad, hogy még sosem találkoztunk.

– Való igaz – mondta árnyalatnyi mosollyal Nova. – És mégis keresztülutaztam fél Equestrián csak azért, hogy összeismerkedhessünk. Megvannak a módszereink, amikkel a hozzád hasonló tehetségű unikornisok nyomára tudunk bukkanni.

Ezúttal sem volt nehéz kitalálnia, mi jár a partnere fejében. A lány egyetlen szavát sem hitte el. Persze nem is csoda… Így, hogy nem árulhatta el, kik is ők valójában és mik a céljaik, gyakorlatilag a levegőbe beszélt. Igaz, egyelőre bőségesen elég volt, ha csak fölkelti a kanca érdeklődését irántuk. Amúgy is túl fiatalnak számított még, nem sok hasznát vehetnék egyelőre, viszont ha önszántából csatlakozik, akár később, amikor már egy kiforrott tehetség, értékes tagja lehet a csapatnak.

– Azt hiszed, ezt az egészet csak kitaláltam – dőlt hátra a csődör, kissé megtámaszkodva a heverőn, nem törődve többé a vizes ruháival, és nagyot húzott az italából. – Úgy véled, csupán el akarlak csalni magammal. Viszont nem félsz tőlem, és ennek örülök. Érezném, ha félnél. Most talán azt gondolod, elég ha végighallgatod a szövegelésemet, aztán úgyis békén hagylak. Megnyugtathatlak, ez pontosan így fog történni. Elmondom amit akartam, aztán kimegyek azon az ajtón – bökött az egyik fülével a kijárat felé –, és ha nem akarsz, többet sosem hallasz rólam. Ám azt tudnod kell, ezzel tán életed legnagyobb lehetőségétől esnél el. Nem kell most döntened, hogy követed-e az utat, csupán annyit kérek, emlékezz rá.

– Miféle utat? – rázta meg értetlenül a fejét Starlight.

– Az egyetlen utat, ami létezik – felelt széles mosollyal Nova. – Amelyik a nagyság felé vezet. Ha valaha is úgy érzed, a barátodhoz hasonlóan te is magad mögött akarod hagyni ezt a porfészket, gyere Canterlotba, és csatlakozz hozzánk! Mi nem Celestia lagymatag csikómegőrzője vagyunk, mi megtanítjuk a pónikat cselekedni. Nálunk nem számít, ki vagy, honnan jöttél… vagy éppenséggel mi a cukijegyed. Nekünk csakis az a fontos, itt mi van – bökdöste meg a patájával a halántékát. – Márpedig rólad süt, hogy egy éles eszű kanca vagy, aki a legjobbat érdemli…

– Egész pontosan mit is ajánlasz nekem? – hajolt már-már gúnyosan felé Starlight. – Minden tiszteletem a földipóniké, de kötve hiszem, hogy bármi olyat tanulhatnék tőled vagy a barátaidtól, ami érdekel is.

Nova újra körbenézett, majd mikor úgy találta, senki se figyeli őket, ő is előredőlt, és a kabátból kissé kiszabadítva az arca elé emelte a bal lábát. A bőrébe vésett rúnák egy pillanatra felizzottak, gyönyörűen kirajzolódva még a lány tágra nyílt pupilláinak tükrében is. A csődör újra elrejtette a patáját, majd föl is kelt.

– Skyline sugárút 13. Cuckoo Hotel – mormogta egészen a kanca füléhez hajolva. – Nagyjából fél mérföldnyire van a légikikötőtől. Keresd a Tizedik Gyereket, és mondd, hogy Starburst küldött!

Ezzel lényegében a végére is ért a mondandójának – vagy ha úgy tetszik, amit elmondhatott –, hát apró biccentéssel elköszönt az értetlenül pislogó lánytól, és távozott. Nem pazarolt egyetlen pillantást sem immár a többi vendégre, vagy a pultosra, miképp azt sem várta meg, hogy odakint a vihar kissé csillapodjon. Szorosabbra húzta magán a kabátot, megigazította a kalapját, majd kilépett a zuhogó esőbe. Egyből az állomás felé vette az irányt, és amint odaért, meg is vette a jegyét a következő Canterlot felé közlekedő vonatra. Leült a majdnem üres váróban, és a fennmaradó holtidőben a küldetésén gondolkodott.

Nehéz lett volna megmondani, a célszemély hogyan dönt majd. A rövidke beszélgetésükből Nova annyit szűrt le, a kanca meglehetősen gyanakvó és önfejű lehet, bár egyiken sem lepődött meg különösebben. A legegyszerűbb persze az lett volna, ha fogja és a hóna alá csapja a lányt a könyvével együtt, és az akarata ellenére magával rángatja… de úgy nyilván nehéz lenne valódi együttműködést elvárni tőle. És még ha az egész falucska együttes ereje sem bizonyult volna elégnek, hogy megállítsa, az eset bizonyára eljutott volna Celestia fülébe, amit alsó hangon is célszerű lenne elkerülni.

Akárhogy is, azt el kellett ismernie, zseniális ötlet volt Decimustól fölkerestetni a legendás Szakállas Starswirl leszármazottait. A vérvonalnak még ilyen rettentően hosszú idő elteltével is érződött az ereje; akár csak egyetlen örökös is komoly fegyvertényt jelenthetne az oldalukon. És ki feltételezné, hogy eszükbe jut pont ilyesmire használni a Violetek utolsó megmaradt vérebeit? Az egyetlen kérdés már csak az maradt, vajon hányan jönnek majd el maguktól… vagy hányan válaszolnak majd a hívásra és állnak be közéjük, amikor majd eljön az idő.