AHH

A halál hangszere

írta: Greywing

Köszönet feleségemnek, Lilyrose-nak és jóbarátomnak, Charadinnak a véleményezésért és javításokért!

Külön köszönet SHU Nite-nak az inspirációért és a kritikákért!

Tartalomjegyzék

Prológus 3

1. fejezet: A fogoly 5

2. fejezet: Kérdések 8

3. fejezet: Virrasztás 12

4. fejezet: A halál érintése 15

5. fejezet: Amiről nem szabad beszélni 19

6. fejezet: Türelemjáték 23

7. fejezet: A csend hangjai 26

8. fejezet: Kettesben 29

9. fejezet: Jelentés 32

10. fejezet: Az árnyék 35

11. fejezet: Requiem 39

12. fejezet: Emlékek 42

13. fejezet: Kutatás 45

14. fejezet: Meglepetés, két fő részére 48

15. fejezet: Bizalom 51

16. fejezet: Csalódás 55

17. fejezet: Lángok 59

18. fejezet: Az álmodozás vége 63

19. fejezet: Odabent 66

20. fejezet: Ha leszáll az est 70

21. fejezet: A legsötétebb éjszaka 74

Epilógus 78

Prológus

Lehunyta a szemét. Lassan beszívta a levegőt. A száját finoman hozzáérintette a fához, s gyengéden belefújt. Lágy trillákat varázsolt elő a kis hangszerből. Egészen beleborzongott ebbe a halk, mégis átható dallamba. Egy egyszerű, régi dal volt, de még mindig ugyanolyan hatással volt rá. Ugyanazokat az emlékeket és érzéseket ébresztette fel benne. És most pontosan erre volt szüksége. Bármennyire fájt is.

Aztán változott a dallam. Mintha csak magától tette volna, fokozatosan egyre légiesebbé, egyre elmosódottabbá vált. A póni mintha csak eszköz lett volna, ami előcsalja a hangszerből a muzsikát. És ő szívesen vállalta ezt a szerepet. Szerette saját magát is hangszerként elképzelni, miközben keresztüláramlik rajta a levegő. Hiszen csak ennyi történik. Az orrán beszívja s a száján kifújja. Közötte mintha semmi nem lenne, a végeredmény mégis olyan csodálatos. Ilyenkor mintha meg is szűnt volna létezni. S ami marad, az csakis a tiszta zene, ami saját magát szövi tovább és tovább.

A ritmus felpezsdült. Újra élettel és mozgással telt meg. A póninak szinte táncolni támadt kedve. De ő most csak egy hangszer volt, így beérte a füleinek ütemre való billegtetésével. A szarva felizzott, ahogy ösztönösen kinyúlt mágiájával a síp felé. Újabb hangokat szólaltatott meg a varázslattal, mintegy saját magát kísérve. Ezt a részt mindig nagyon élvezte. Sosem tudta, mikor jön. Saját magát is mindig meglepte. Nem is figyelte igazán mit játszik: inkább hallgatója volt a zenéjének, mint előadója.

Ismét lágyabb rész következett, de most nem töltötte el a szívét bánattal. A puha dallam beterítette, mint egy meleg takaró. Kicsit még el is álmosodott tőle. Miközben továbbra is a zenére figyelt, óvatosan nekitámasztotta a hátát a zongorának. Eddig is a hátsó lábain állva játszott, mert így kényelmesebben foghatta pánsípját. Használhatta volna a szarvát is, hogy azzal tartsa, vagy szólaltathassa meg a hangszert. De az, hogy a patáival s a szájával érinthette, sokkal meghittebbé tette a kapcsolatukat. Csak ritkán volt hajlandó lemondani erről.

Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, aztán pár halk triolával, majd egy hosszú mély hanggal lezárta a dallamot. Mikor ez is elhalt a tágas koncertteremben, lehajtotta a fejét. Elrontott egy hangot. Ilyesmi sosem szokott vele előfordulni ha magának játszik. De vajon ki zavarhatta meg az éjszaka közepén? És miért nem hallotta bejönni? Hát persze…

– Hódolatom, Hercegnőm! Minek köszönhetem e kései látogatást?

A tiszteletteljes szavakba mintha egy csipetnyi gúny is keveredett volna, de csak annyi, amennyit nem lehetett számonkérni.

– Egy szívességet szeretnék kérni tőled – jött némi várakozás után a válasz.

Helyes – gondolta a póni – semmi kertelés. Így hamar végeznek. Amúgy sem lett volna kedve a bájcsevegéshez.

– A válaszom: nem.

– Szükségem van a segítségedre.

– Nem én kellek neked és ezt te is pontosan tudod.

Újabb szünet következett. A póni újra a szájához emelte a pánsípot, de nem fújt bele. Tudta, hogy a Hercegnő nem fogja ilyen könnyen feladni.

– Igazad van. De most nincsen más. És tudod, hogy nem zavarnálak, ha nem lenne fontos.

– Mit kapok cserébe? – kérdezte kis gondolkodás után a póni, de nem vette el a szája elől a sípot.

– Még nem is tudod miről lenne szó!

– Mit kapok cserébe? – ismételte a póni rendületlenül.

– Olyasvalamit szeretnék neked mutatni, ami szerintem érdekelne – sóhajtott a Hercegnő. – Semmi kötelezettség, de szeretném ha megnéznéd. Ha érdekel, vállalod, ha nem, nem.

– Ennyi?

A póni most először nyitotta ki a szemét. A Hercegnő ott ült a legelső sorban. Hosszú, sötétkék sörénye lobogott a nemlétező szélben. A tekintete magabiztosságot akart sugározni, de látszott rajta, hogy a póni pillantása kissé elbizonytalanította. Egy darabig farkasszemet néztek, aztán ismét a Hercegnő törte meg a csendet.

– Ha megnézted és még mindig nemet mondasz, ígérem soha többet nem zargatlak ilyesmivel!

– Csábító ajánlat.

A póni visszaereszkedett négy lábra és eltette a sípját. Lassan odalépdelt a Hercegnő elé. Hiába volt magasabban a színpad mint a nézőtér, a szemük így is majdnem egy vonalban volt.

– És ha igent mondok?

– Mit szeretnél?

A Hercegnő várakozva nézett a pónira, aki most láthatóan elgondolkodott.

– Ha így állunk… – kezdte megfontoltan, aztán huncut félmosolyra húzta a száját – nekem is bármikor szükségem lehet egy szívességre…

1. fejezet

A fogoly

A két hófehér pegazus azonnal vigyázzba vágta magát. Mellső patáikkal szalutáltak, s rezzenéstelen tekintettel várták meg míg a két póni elhalad közöttük. Pedig nem volt könnyű megállniuk, hogy ne bámulják meg a jövevényeket. Luna Hercegnő gyakori látogató volt errefelé, de többnyire magányosan, vagy az éjjeliőrei társaságában kereste fel ezt a helyet. Most azonban egy csikóforma, halványkék kanca volt vele, akivel ezelőtt még sosem találkoztak. Az alacsony unikornisról messziről látszott, hogy nem tartozik az Éjszaka Úrnőjének harcosai közé. Vézna volt, kócos, s úgy tűnt még csak annyi tisztelet sem volt benne, hogy ruhában mutatkozzék. Vagy az is lehet, hogy csak vidéki volt és azért lógott ki ennyire a canterlotiak közül. Így viszont már a két őrnek ötlete sem maradt, mit kereshetett a kis kanca Luna mellett.

Amethyst ezzel szemben jóformán levegőnek nézte a két csődört. Egyáltalán nem nyűgözte le az aranypáncélos őrök látványa, sem a vastag falú, rácsos ablakú épület, amibe éppen beléptek. Elég hamar rájött, hogy a Hercegnő a várbörtönhöz vezeti, bár fogalma sem volt róla mi oka lehetett rá. Nem volt elragadtatva, hogy Luna pont hozzá fordult, de be kellett vallania, kezdte felkelteni az érdeklődését. Mindazonáltal, ha a dolognak bármi köze van az Éjjeliőrséghez, s azon belül is egy bizonyos pónihoz, akkor a Hercegnő bizony ismét hiába kereste fel az éjszaka közepén. A legutóbbi alkalommal – ami szerencsére jó rég volt már – ezt már világosan a tudtára is adta. Joggal reménykedhetett hát benne, hogy a mostaninak semmi köze hozzá.

Összerezzent, ahogy a tömött vaskapu hangosan becsapódott mögöttük. Egy pillanatra úgy érezte, mintha a börtön ténylegesen magába zárta volna, pedig tudta hogy ő nem tett semmit. És Luna Hercegnő sem udvarolt volna neki, ha le akarná csukatni. Most mégis mintha csak saját magát akarná győzködni. Egy pillanatra lehunyta a szemét és lassan kifújta a levegőt. Máris nyugodtabbnak érezte magát.

Hogy ne uralkodhasson el rajta a kellemetlen érzés, inkább az apró pontlámpákat figyelte, amik egymástól szabályos távolságban, egy felnőtt csődör marjának magasságában vékony sávot képeztek a folyosón. Sok fényt ugyan nem szolgáltattak, de ahhoz éppen elég volt, hogy látni lehessen az útvonalat. Ez eleinte kicsit zavarta is, mivel nem láthatta hova lép, de hamar hozzászokott, hogy a Hercegnő farkának delejes csillámlását kövesse.

A szűk járat kisvártatva újabb rácsos ajtóban végződött, amin belépve egy nagyobb teremben találták magukat. Itt már nem voltak egyedül: jobbról és balról is zárkák vették körbe őket, amik közül nem egyben pónik is voltak. A legtöbben aludtak, de néhányan gyanakodva méregették az érkezőket. A néhány börtönőr tiszteletteljesen meghajolt a Hercegnő felé, de lopva oda-odapillantottak szokatlan kísérőjére is. Luna némán biccentett s elsétált közöttük. Amethyst igyekezett közönyös maradni miközben körbenézett s próbálta kitalálni miért is hozta őt ide a Hercegnő. Rá kellett azonban jönnie, hogy ez még nem a céljuk volt, mivel Luna a terem közepére érve befordult balra, s egy újabb ajtón keresztül egy másik, majdnem ugyanolyan helyiségbe vezette őt.

Nem tudta egész biztosan eldönteni, de itt mintha még rondább pónik lettek volna a rácsokon belül és kívül is. Rosszarcú bűnözők és keménykötésű őrök. Mégis semmi ahhoz képest, ami a harmadik teremben várta őket. Ott a legtöbb póni még álmában is veszélyesebbnek tűnt, mint az előző kettőben bármelyik ébren. Sőt, itt az egyik cellába még egy vérvörös tollazatú griff is volt, aki olyan ádázul vicsorgott a Hercegnőre, hogy Amethyst meg volt róla győzödve, ha tehetné, azonnal nekiesne és megpróbálná darabokra tépni. Ennek ellenére Luna halálos nyugalommal folytatta útját, s egy még újabb helyiségbe vezette a kis kancát, de ezúttal az ellenkező irányba fordulva.

Amethyst arra számított, hogy itt még az előzőeknél is brutálisabb fizimiskájú bűnözőkkel kell majd szembenéznie, de csalódnia kellett. Igaz, cseppet sem bánta a dolgot. Ezekben a cellákban egészen átlagos kinézetű pónikat látott, akik mind békésen szunyókáltak. Őket szívesebben megnézte volna alaposabban is, mivel nem értette hogy kerülhettek ide. Megakadt a szeme például egy, a környezetétől igen elütően élénkrózsaszín szőrű kancán. A póni ugyan pont feléjük fordult, de Amethyst nem láthatta az arcát, mert hosszú, aranyszínű sörénye szinte teljesen eltakarta. Ráadásul nem is nézelődhetett túl sokáig, mivel Luna begyorsított. Ügetnie kellett, hogy tartani tudja vele a lépést. Csodálkozott is, hogy a Hercegnő ilyen hamar maga mögött akarja tudni ezt a termet, de nem tette szóvá.

Újabb rácshoz érkeztek, amit Luna a szarvának könnyed intésével kinyitott, s beléptek az eddigi legkisebb szobába. Még ketten is alig fértek el benne, s a kancának már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy miért jöttek ide, mikor váratlanul megmozdult alattuk a talaj. Hát persze… felvonó… Amethyst még látta, hogy a nagy zörgésre pár póni felkapja a fejét és álmosan pislog feléjük, aztán pár pillanatra rá eltűntek a szürke fal mögött. Kissé elpirult, de Luna halovány félmosolyából úgy sejtette, a Hercegnő inkább élvezte, hogy felzavarták a rabokat.

A lift lassan ereszkedett, aztán egyetlen zökkenéssel megállt. A rács ismét kinyílt, s Amethyst kilépett, de meglepetten vette észre, hogy Luna nem tartott vele. Kérdőn nézett hátra, de nem tudta értelmezni a Hercegnő arckifejezését. Azon egyszerre tükröződött kíváncsiság, bizonytalanság és… talán félelem? A kis kanca a tömör fémajtóra nézett, aztán újra a Hercegnőre.

– Jobb ha egyedül mész – mondta halkan Luna. – Fönt megvárlak.

Amethyst nagyot nyelt. Hiába igyekezett elrejteni az érzelmeit. Szerette volna tudni mi lehet az ajtó mögött, de nem volt benne biztos, hogy tényleg jól jár vele ha bemegy. Ha valami ilyen reakciót váltott ki a Hercegnőben, az a számára sem ígérhetett sok jót.

– Nem kell félned, nem tud bántani. – Luna behúzta maga előtt a rácsot. – Csak öt percet kérek. És semmi kényszer. Ha nem akarod, soha többet nem kell idejönnöd.

– Nem félek, csak kicsit meglepődtem – felelt a tőle telhető legnyugottabb hangon a kanca. – Azt hittem te is jössz.

– Kíváncsian várom a véleményedet – hunyorgott Luna.

A lift hangos recsegéssel fölemelkedett, magára hagyva a pónit. Amethyst nagyot fújt. Beletúrt a sörényébe, aztán kissé remegő patával lenyomta a kilincset. Óvatosan meglökte az ajtót, ami egyetlen nyikkanás nélkül lassan kitárult.

Az első dolog amit meglátott a kis helyiségben egy idősödő kanca volt, aki egy hintaszékben ücsörgött, s újsággal a patájában lassan dülöngélt előre-hátra. Vastag, szarukeretes szemüveget s pöttyös kendőt viselt, s szemmel láthatóan nem vett tudomást a vendégről. Közönséges földipóninak tűnt, amit a teljes kinézetével együtt Amethyst nem tudott hova tenni. Egy végtelenül hosszúnak tűnő percig nem is mert megmozdulni, s még levegőt venni is elfelejtett, annyira meglepte a látvány. Képtelen lett volna megmondani mekkora fenyegetést jelent rá a görnyedt hátú póni, de az ösztönei azt súgták, legyen nagyon óvatos. Főleg mivel nem választotta el őket rács.

Végül mégis vette a bátorságot és óvatosan belépett. Nem csukta be maga után az ajtót, de halkan megköszörülte a torkát. A földipóni lassan felé fordította a fejét. Elmosolyodott. Megvillantotta erősen hiányos fogsorát, amitől a kancának végigszaladt a hideg a hátán.

– Nocsak, nocsak! – nyekeregte az idegen. – Kit fújt be a szél az ajtón!

– Nem hiszem, hogy ismernénk egymást – mondta színtelen hangon Amethyst.

– Én sem hiszem – ismerte el a póni. – Mindazonáltal nagyon emlékeztetsz valakire…

Amethyst némán káromkodott egyet s már épp azon volt, hogy kifordul a szobából, amikor a póni újra megszólalt.

– Ne olyan sietősen, kishölgy! Meg se nézed amiért jöttél?

– Talán mégsem érdekel.

– Elnézésedet kell kérjem. Mondta, hogy nem szereted ha emlegetik. De ne aggódj, nem miattam kellett idejönnöd! Hanem miatta!

Az idős kanca remegve megemelte a patáját, s Amethyst követte a tekintetével. Eddig annyira lefoglalta a póni látványa, hogy észre sem vette mivel is ül szemben. Egy újabb rács, de vastagabb és sűrűbb az összes eddigieknél. Szóval így állunk! A póni tehát csak börtönőr volt! A lényeg még csak most jön!

– Csak nyugodtan! – intett a kanca. – Szolgáld ki magad! Beszélgessetek!

Az utolsó szót szinte nevetve mondta ki, amit Amethyst nem tudott mire vélni. Óvatosan beljebblépett és végre becsukta maga mögött az ajtót. Lassacskán a cellához oldalazott, hogy ne tévessze szem elől az idős pónit sem. Még ha nem is ő volt a rab, úgy sejtette, sokkal veszélyesebb lehet mint mutatja magát, ezért hát nem szívesen mutatta volna a hátát neki. A kanca időközben látszatra visszatért az olvasáshoz, de Amethyst szinte érezte, hogy valójában minden idegszálával őt figyeli.

Biztonságosnak ítélt távolságra megállt a rácstól és óvatosan belesett. Befele több lámpa irányult, mint a terem bármelyik másik részére, odabent mégis mintha sötétebb lett volna. A kis cella első pillantásra üresnek is látszott, de aztán Amethyst a legtávolabbi sarokban fölfedezett egy póni nagyságú tollkupacot. Ahogy nagyon figyelt, láthatta, hogy a kupac lassan emelkedik és süllyed, mintha szuszogna. Sejtette, hogy ő lehet az a bizonyos rab, akit meg kellett látogatnia, de hiába erőltette a szemét, még csak a testrészeit sem sikerült megkülönböztetnie egymástól.

Vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta. Meg akarta szólítani a pónit, de nem tudta mit mondjon. Úgy vélte a legegyszerűbb lenne ha köszönne neki és bemutatkozna, de aztán elővigyázatosságból mégis csak az előbbit tette meg.

– Üdv! – mondta magabiztosnak szánt hangon.

Ha hallotta is az a valami, nem reagált semmit. Ugyanúgy vette a levegőt, s a legapróbb rezdüléssel sem adta a kanca tudtára, hogy tisztában van a jelenlétével. Amethyst összevonta a szemöldökét. Általában örült neki, ha a pónik nem vesznek róla tudomást, de ez most nem az a helyzet volt. Most ő kezdeményezett, s ilyenkor nem tűrte, hogy levegőnek nézzék. Közelebb lépett a rácshoz és fölemelte a patáját.

– Én a helyedben nem tenném – hallotta a háta mögül az idős kanca hangját.

– Szerencsére nem vagy a helyemben – felelt szenvtelenül Amethyst, de közben nem vette le a szemét a tollkupacról.

– Ahogy gondolod! A varázslat talán benntartja. Én talán meg tudlak védeni tőle. Talán elég gyorsan el tudsz hátrálni, ha rád támad. Talán.

Lassan leengedte a patáját. Értette a célzást. Nem akarta provokálni a foglyot – egyelőre. Igaza volt Lunának. A közömbös tollkupac már most jobban fölpiszkálta az érdeklődését, mint remélte. Volt benne valami különös, ami egyszerre töltötte el félelemmel, mégis szinte vonzotta magához. Nagy nehezen mégis elszakította róla a tekintetét és visszafordult a másik pónihoz.

– Ki ő és miért van itt? – kérdezte.

– Nem tudjuk. Ezt neked kell kiderítened.

– Hogyhogy nem tudjátok?!

– Senkivel nem áll szóba.

– És miért van börtönben?

Az idős póni megigazította szemüvegét, de nem felelt. Amethyst mélyen a szemébe nézett, de nem tudott belőle semmit kiolvasni. Újra a rab felé fordult, aztán lassan elindult kifelé a teremből. Átkozott Hercegnő! Pontosan tudta, hogy ezzel meg tudja fogni!

2. fejezet

Kérdések

Nem szerette ezt az önelégült arcot. Felkészült rá, hogy Luna így fog nézni rá, amikor elmondja neki, hogy vállalja a feladatot, de így sem esett jól látnia. A Hercegnő pedig meg sem próbálta palástolni lelkesedését. Még akkor is ott bújkált a szája sarkában a mosoly, mikor a trónteremhez értek.

Elég későre járt már az idő, s Amethyst is kezdett lassan elálmosodni. Ettől függetlenül megértette, miért hozta ide őt a röpke börtönlátogatás után a Hercegnő. A póni, akivel találkozott nyilvánvalóan roppant veszélyes volt, talán még az ittléte is államtitoknak számított. Ezért nem akarta Luna, hogy mások is hallhassák a beszélgetésüket. A kanca ezért aztán egyetlen szót sem szólt amíg a nyílt utcán voltak. Pedig amúgy sem sok póni volt már ilyenkor ébren. Mikor azonban a Hercegnő bezárta maguk után az ajtót, nyomban feltette neki az első kérdést, ami az eszébe jutott.

– Mióta van itt?

– Majdnem egy hónapja.

– Akkor örülök, hogy eddig kibírtad nélkülem. – A kanca elégedetten biccentett. – És ez alatt semmi értelmeset nem sikerült kiszedned belőle?

– Nem – mondta Luna, majd hozzátette: – Pedig azt hittem megvannak rá a módszereim.

– Képzelem – horkantott Amethyst. – És azt sem tudjátok, ki az a póni?

– Ha csak az lenne… – sóhajtott Luna. – De az akit odabent láttál, nem póni volt.

– Érdekes. Pedig nekem pegazusnak tűnt.

– Külsőre talán nagyjából olyanok, de belsőre…

Amethyst úgy látta, mintha Luna megborzongott volna. Úgy tűnt, nagyon irtózhatott attól a valamitől, s ez csak még jobban csábította, hogy részt vegyen a dologban. Igaz, ő maga is félelmetesnek találta a lényt, pedig nem sok időt töltött vele egy helyiségben. És nem is láthatott belőle túl sokat.

– Amit láttál, egy lidérc volt – folytatta a magyarázatot a Hercegnő, bár látszott rajta, hogy nehezére esik erről beszélnie. – Az egyedüli, akit sikerült élve elfognunk időtlen idők óta. Az Éjjeliőrség talált rá egy erdőben. Érdekes, hogy pont ugyanabban az időben bukkant fel, mint… mindegy, ez most nem lényeges. Szóval nem tanúsított ellenállást. Mintha akarta volna, hogy elkapjuk, mégsem hajlandó kommunikálni senkivel.

– Akkor mit csinál? Csak ott fekszik?

– Többnyire.

– És mi az a lidérc? Sosem hallottam még ilyesmiről.

– A lidércek roppant veszélyes lények, akikről sokáig azt hittem rég kihaltak. Mint azonban azt magad is láthattad, nem így történt. Egy ígéret miatt ha csak lehet, kerülném velük a konfrontációt, de a vendégünk nem hagy nyugodni. Nem akarom bántani, de az egész ország biztonságának érdekében fontos lenne információkat szerezni tőle. Bárki bármit is mond, a lidércek komoly fenyegetést jelentenek ránk nézve. És itt jössz be te a képbe.

– Pontosan mit vársz tőlem?

– Ahogy tapasztaltam, te elég jól szót értesz azokkal, akik nem kedvelnek engem. Csak annyit kérek, hogy beszélgessetek. Akármiről, de lehetőleg róla és a társairól. A legapróbb részlet is fontos. Utána pedig szeretném, ha beszámolnál nekem.

Amethyst egy pillanatra elgondolkodott, aztán lassan bólintott.

– Ennyi lenne?

– Ennyi.

– Feltételezem, nem beszélhetek erről senki másnak.

– Így van. És örülnék, ha csak éjszakánként látogatnád a vendégünket. Nem lenne szerencsés, ha túl sok póninak tűnne fel a hiányod.

– Nem hiszem, hogy bárkinek is hiányoznék – jegyezte meg halvány félmosollyal Amethyst.

Lunán egy pillanatra látszott, hogy erre nem tud mit mondani.

– Sajnálom, ha így gondolod – próbálkozott végül mégis.

– Mindazonáltal tényleg jobb lesz, ha ez marad esti programnak. Nappal így is van elég dolgom.

Luna nem mondott semmit, ezért Amethyst folytatta.

– Hányan próbálkoztak előttem?

– Elegen, hogy felkeresselek.

– Az a vén kanca is, aki őrizte?

– Igen. – A Hercegnő arcán halvány mosoly jelent meg, de ugyanolyan gyorsan el is tűnt.

– Amúgy ő kicsoda?

– Az egyik tanítványom, de ha többet akarsz tudni róla, inkább kérdezd őt. Arra viszont ne számíts, hogy sokkal közlékenyebb lesz, mint a vendégünk.

– Izgalmasnak ígérkezik – állapította meg Amethyst. – De szerintem ő lesz a kisebb kihívás.

– Ebben nem kételkedem.

– És hogy kívánod a jelentéseket, felség? – kérdezte egy rövid szünet után a kis kanca.

– Természetesen személyesen és a lehető legnagyobb alapossággal. Ha épp nem tartózkodom Canterlotban, akkor várj meg! Ne küldj levelet és ne beszélj mással, még az Éjjeliőrség bármely tagjával, vagy a tanítványaimmal se, bármilyen fontosnak is tűnik amit megtudtál!

– Nocsak! Bizalmatlanság a saját pónijaiddal szemben? – somolygott Amethyst. – Alig várom, hogy elkezdjük!

Luna hirtelen a vállára tette a patáját és közelebb húzta magához. Mélyen a szemébe nézett, s lassan, halkan beszélt, hogy a kanca érezhesse a súlyát minden szavának.

– Ne feledd, ez nem játék! Legyél nagyon óvatos!

– Nem vagyok már kiscsikó, Luna! – felelt ő ugyanolyan komolyan. – Tudok magamra vigyázni. Te viszont tartsd észben a szabályokat!

* * *

Kimerülten lerogyott az ágyára. Hosszú volt a nap, így már ahhoz sem érzett magában elég erőt, hogy rendesen betakarózzon. A fejét a párnájába fúrta, de a gondolatai nem hagyták nyugodni. Még sokáig álmatlanul forgolódott, újra és újra fölidézve a börtönbeli látogatását és a Hercegnő szavait. Előrébb azonban semmivel sem jutott, csak annyit ért el vele, hogy már világosodni kezdett mire el tudott aludni. A következő dolog pedig ami eljutott a tudatáig már az volt, hogy valaki ugrál az ágyán.

– Ébresztő, álomszuszék! – kacagott az ismerős hang. – Vagy ma az ebédet is ki akarod hagyni?

– Hagyjál! – morgott válaszképpen.

Megpróbálta a fejére húzni a takarót, a másik kanca azonban nem tágított. Ráhasalt a hátára és lefogta, hogy ne bírjon elbújni. Amethyst megpróbálta lerázni magáról, de nem járt sikerrel.

– Tudod mennyire utálom ha ezt csinálod! – nyögte, mikor a póni átölelte és kiszorította belőle a szuszt.

– Na és? Mrs. Bumpy meg azt utálja, ha kihagyod a zenetörit! Nyugi, fedeztelek! – tette hozzá gyorsan, meglátva a kanca arckifejezését. – Azt mondtam rosszul lettél.

– Miért nem ébresztettél föl?

– Esküszöm próbáltam! – tette a patáját a szívére a póni.

Amethyst azonnal kihasználta a lehetőséget a szabadulásra és villámgyorsan felült, majdnem leborítva társát az ágyról. Nagyokat pislogott, aztán a patáját nekinyomta a homlokának.

– Uhh – nyögte. – Nem hazudtál nagyot. Szörnyen hasogat a fejem!

– Kell neked olyan sokat éjszakázni! Bagoly!

– Most mit vagy úgy oda? Az a nap egyetlen értelmes része. Olyankor senki nem piszkál a hülyeségeivel.

– Szóval hülyeség, mi? – A póni sértődötten felvonta az orrát. – Bocsmár, ha segíteni akarok!

– Ne haragudj, Fizzy! – sóhajtott Amethyst. – Köszi, hogy kimentettél.

– Semmi gond! – vigyorodott el hirtelen amaz. – Látom, hogy ma a szokásosnál is durcibb vagy. Mi jót csináltál az este? Megint partizánkodtál a koncertterembe'?

– Olyasmi – motyogta, miközben nagy nehezen megpróbálta összeszedni az elmúlt nap eseményeit. – Nincs valami bogyód, ami gyorsan helyrerak?

– Nincs. Tegnap megettük az összeset. Nem tudod milyen buliból maradtál ki!

Amethyst összevonta a szemöldökét, mire a másik kanca megint elnevette magát.

– Hihetetlen, hogy mindig bedőlsz nekem! De amúgy tényleg nincs most semmim. Inkább igyál sok vizet, meg mosakodj meg! De nekem végig ne menj így a folyosón! Még meglát valaki és szívrohamot kap! Olyan vagy mint egy kísértet. Egy torzonborz szellembagoly! – Fizzy jót mulatott a saját viccén. – Bezzeg ha egyszer hagynád…

– Nem fogod befonni a sörényemet és pont! – csattant fel Amethyst. – Igazán békén hagyhatnál már ezzel! Azt hittem kinőttél már ebből a korból!

– Talán kinőttem volna, de akkor sem engedted amikor kisebbek voltunk! – Fizzy újra fölállt az ágyon és rugózni kezdett.

– Bolond vagy – csóválta a fejét Amethyst.

– Tudom! És épp ezért szeretsz!

– Igen – forgatta a szemeit. – Épp ezért. Többiek?

– Órán, hol máshol? Mondtam, hogy már mindjárt dél. Nekem is mindjárt mennem kell próbára, csak gondoltam ideje felébredned. Ví!

Fizzy lendületet vett, aztán leugrott az ágyról. Átlépett a saját részére, felcsatolt a hátára egy hegedűtokot, aztán elindult kifele.

– No, léptem is! – fordult vissza még az ajtóból. – Kettőre azért pofozd össze magad, mert Batonquake engem is élve megnyúz ha késel!

Most, hogy végre egyedül maradt, fáradtan visszahanyatlott a párnájára. Szerencsére a lakótársa már eléggé kiverte az álmot a szeméből, ezért nem kellett aggódnia, hogy visszaalszik. Az a bolond csikó! Sosem volt rosszindulatú, de néha az idegeire tudott menni. Főleg amikor rájött a dumálhatnék. Bárkinek képes volt lyukat beszélni a hasába. Meg aztán ott volt az örökös mániája, hogy „rendbe akarta tenni” Amethyst mindig kócos sörényét. Ő ezt nem is vette volna zokon, de érdekes módon a kancát senki más sörénye nem kötötte le, még a sajátjával sem foglalkozott ennyit. Amethyst néha már nem tudta eldönteni, hogy a barátnője csak piszkálódik ilyenkor, vagy tényleg ennyire szörnyen néz ki. Neki magának semmi baja nem volt a kinézetével. Jó, talán egy kicsit igénytelen volt, de ez még nem jelentett semmit.

Nagy nehezen erőt vett magán és mégiscsak feltápászkodott. Körbenézett a kicsiny, de túlzsúfolt szobán, aztán a szekrényéhez lépett. Előkotorta a fogkeféjét, a tusfürdőjét és a többi tisztálkodáshoz szükséges holmiját. Ledobálta őket a közös asztalra, ami egyébként a szabad térrésznek majdhogynem a felét elfoglalta, aztán visszafordult és derékig elmerült a mosatlanban. Valahol a kupac alján megtalálta a fürdőköntösét is, amit gyorsan magára is öltött. Rühellte a ruhákat és nem csak azért, mert macerás volt őket takarítani. Sokkal természetesebben mozgott amikor nem volt rajta semmi, de kénytelen volt alkalmazkodni az itteni szokásokhoz. Ezek a canterlotiak sokat adtak a külsőségekre, ő pedig nem szeretett feltűnést kelteni. Azt pedig már az első napon megtanulta, hogy ha valaki zuhanyzás után ruha nélkül, nedves bundával végigtrappol a folyosón, akkor azt menthetetlenül mindenki megbámulja. Erre pedig nem lett volna jó még egyszer sort keríteni.

Megfogadta hát Fizzy tanácsát és leszedte a szárítóról a törölközőjét s a fejére csavarta. Gyanakodva beleszagolt a levegőbe, aztán csalódottan megállapította, hogy lassacskán tényleg mosnia kéne. Lehetőleg még azelőtt, hogy ezt a szobatársai is szóváteszik. Ez azonban nem most fog megtörténni. Amethyst nekiveselkedett, s lendületesen visszatúrta a szennyesét a szekrényébe, aztán a varázserejével bezárta az ajtaját. Kicsit nekitámasztotta a fejét a fának és fújt egyet. Nagyon remélte, hogy ha kicsit felfrissíti magát, az elmulasztja majd a fájdalmát.

Arra számított, hogy ilyenkor a legtöbben ebédelni vannak, ezért nem fog sok pónival összefutni amíg eljut a közös zuhanyzóig. Nem is kellett csalódnia, a folyosó szinte teljesen kihalt volt. Csupán két ifjú csődör heverészett kényelmesen a mosdó előtt egy-egy puha fotelben. Mikor Amethyst a közelükbe ért, abbahagyták a beszélgetést és felé fordultak. A kanca még akkor is magán érezte a tekintetüket, amikor befordult a kancáknak szánt rész felé, ezért erélyesen becsapta maga mögött az ajtót.

Bent aztán villámgyorsan ledobta magáról a fürdőköpenyét és a törölközőjét, s nyomban bevágódott a zuhany alá. Még azzal sem törődött, hogy a földön heverő textíliák lassacskán magukba isszák a mások által kipacsált vizet. Örült, hogy egyedül volt, s nem kellett törődnie az etikettel. Kellemetlenül hidegre állította a lezúduló víz hőmérsékletét, hogy még jobban felfrissüljön tőle. Mire elkezdett volna vacogni tőle elzárta és jókora mennyiségű tusfürdőt öntött magára. Alaposan végigsikálta magát az erős sertéjű fürdőkeféjével, s közben hangosan dudorászott. Aztán sokkal pónibarátabb hőfokúra állította a vizet, s két lábra állva hagyta, hogy végigcsorogjon rajta. Egyik mellső patájával a csempének támaszkodott, a másikkal pedig a sörényét igazgatta, hogy minél alaposabban átázzon. Mikor úgy ítélte, hogy már elég tiszta, kinyitotta a száját, s megvárta míg megtelik vízzel. Egészen a torkáig leengedte, hosszasan gurgulázott vele, aztán egyetlen mozdulattal az egészet a lefolyóba köpte.

Elzárta a vizet, és óvatosan körülnézett a fürdőben. Bár nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, azért kicsit megnyugodott, hogy senki sem látta a manővert. Megrázta magát, majd odalépett a tükörhöz és rávigyorgott a saját képére. Egy megnyerű külsejű, halványkék szőrű, csuromvizes póni vigyorgott vissza rá. Amethyst nekilátott és alaposan megmosta a fogát, közben pedig a szarvával újra megemelte a keféjét, s erőteljes mozdulatokkal ismét dörzsölgetni kezdte vele a hátát. Még a szemét is lehunyta, annyira élvezte a dolgot. Pedig sietnie kellett volna, ha a próba előtt még enni is akart. Az pedig igencsak célszerű lett volna, mivel Batonquake, a karmesterük szerette elnyújtani a gyakorlást és nem szokott elengedni senkit sem idő előtt.

Mikor végzett a fogmosással, gyorsan nekiesett egy másik kefével a sörényének. Ki kellett használnia amíg még vizes volt, mert utána szinte teljesen formálhatatlanná szokott válni. Többször is fájdalmasan fölszisszent, olyan erősen tépte a saját szőrét. Miért is nem tudott olyan lenni ez is mint a farka?! Annak már a tusfürdő is bőségesen elég volt, s száradás közben magától is tökéletesen kisimult.

Hamarosan sikerült elfogadhatóbb állapotba hozni a sörényét, s már épp készült magárakapni a fürdőköpenyét, mikor rádöbbent hol hagyta. Nagyot sóhajtva fölszedte a szarvával és gyorsan megtisztogatta a törölközőjével együtt. Most már bánta, hogy ilyen trehány volt. Ha megmosni még meg tudta őket, megszárítani már esélye sem lett volna belátható időn belül. Talán ha tudott volna rá valami varázslatot az segített volna, de erre most nem támaszkodhatott. Így most kénytelen lesz az átázott ruhákban visszacaplatni a szobájáig. Hacsak nem akarja, hogy a két csődör még az előbbinél is jobban megbámulja…

Közben eszébe jutott, hogy egy börtönben elég pocsék higiéniás körülmények lehetnek. Erre a gondolatra újra fölidéződött benne a lidérc képe, s hamarosan azon kapta magát, hogy már azt számolgatja mikor tudja legközelebb meglátogatni. Végül arra jutott, hogy ha minden jól alakul, akár már aznap este is lemehet hozzá. Ezen felbuzdulva lendületesen kicsavarta a törölközőjét és máris jobb kedvvel indult neki a napnak.

3. fejezet

Virrasztás

– Üdv! Megint én vagyok! Gondolom emlékszel rám. Örömmel látom, hogy tényleg életben vagy! Amúgy érti egyáltalán a nyelvünket?

Az utóbbi kérdést Amethyst már a ráncos kancához intézte. Az lapozott egyet az újságban, aztán a szemüvegének kerete fölött ránézett.

– Ha nem is szólalt még meg rajta, feltételezem igen.

– És miből gondolod?

A kanca a lidérc felé intett a fejével, s Amethyst rögtön megértette mire utalt. A sötétszürke, szárnyas lény most a cella másik sarkában feküdt, a hátát a falnak támasztva. Így sokkal több látszott belőle, mert egyetlen része sem maradt takarásban, s most a szárnyait sem borította annyira magára. Ha Luna nem árulta volna el miféle szerzet, Amethyst meg lett volna róla győződve, hogy egy közönséges pegazus. A testfelépítése teljesen olyan volt mint a póniké, bár a szárnya arányosan nagyobb volt magához képest, s a nyaka is hosszabb volt. A lábait maga alá húzta, de az egyetlenen ami kicsit kilógott látszott, hogy a patája eléggé elüt az átlagostól. Olyan volt, mintha halvány vöröses-lilás fénnyel foszforeszkált volna. Ha más nem is, hát ez utalt idegen mivoltára. Ráadásul Amethyst most abban is teljesen biztos lehetett, hogy a lidérc nem alszik. A lény szeme ugyan csukva volt, de a fejét fektében is magasra emelte, s a fülein látszott, hogy őket figyeli.

– Miért ment át oda?

– Biztos a te tiszteletedre – somolygott az idős kanca. – Szokott néha mászkálni. Elég unalmas lehet egész nap egy helyben kuksolni.

– Persze, persze. – Amethyst eltávolodott a rácstól és a póni felé fordult. Lassan körbejárta a széket amiben az ült. A kanca a szemüvege fölött nézte gyanakodva a tevékenységet. – Mindig te szoktad őrizni? – kérdezte közben Amethyst.

– Nem. Én csak éjjelente vagyok itt.

– És ki van nappal?

– Egy barátom. Vagy mondhatni kollégám. Trinketnek hívják.

– És téged hogy szólíthatlak? Valószínűleg veled többet fogok találkozni.

– Meglehet, de nem velem kell beszélgetned.

– Attól még nem lenne túl nagy baj ha elárulnád a neved. Én Amethyst vagyok.

– Tudom – mondta amaz, aztán még jobban széthajtotta az újságját, hogy ne kelljen látnia a kis kancát.

– Ha vele is ilyen voltál nem vagyok meglepődve, hogy szóba sem állt veled – jegyezte meg Amethyst.

– Szólíts Prismnek – morogta a kanca az újság mögül.

Amethyst halványan elmosolyodott. Már szilárdan elhatározta, hogy amit csak lehet, ki fog szedni a börtönőrből, s érezte: jó úton halad. Imádta a rejtélyeket. S bemelegítésnek jó lesz ez a póni, aztán jöhet a lidérc. Talán az is kicsit barátságosabb lesz vele, ha neki köszönhetően pár apróságot megtud az őréről. Lassan körbejárta hát ismét az öreget, hátha talál valami fogódzót.

– Neked mi a cukijegyed? – tette fel végül a legevidensebbnek tűnő kérdést ami eszébejutott.

A kanca meglepetten pillantott rá, majd a saját hátsójára.

– Mert neked minek tűnik? – kérdezett végül vissza.

– Nem tudom, nem látom.

Valóban, a homokszín kanca szőrén egyetlen folt sem látszott.

– Akkor meg miből gondolod, hogy van egyáltalán? – nyekeregte ingerülten az idős póni.

– A reakciódból. De amúgy is sejtettem, hogy Luna tanítványaként talán értesz is valamihez.

Prism elvörösödő fejjel, lassú mozdulatokkal összehajtogatta az újságot.

– Tehát mégis van! – vigyorgott elégedetten Amethyst. – Tippelhetek, hogy mi az? Csak nem egy prizma?

A homokszín kanca korát meghazudtoló gyorsasággal előrehajolt, elkapta Amethyst nyakát és közelebb húzta magához. A kis póni figyelmét nem kerülte el, hogy a mozdulat alatt Prism körül megremegett a levegő.

– Állj le csikó, mert túllősz a célon! – suttogta a kanca fenyegetően. – És őelőtte ki ne ejtsd még egyszer a Hercegő nevét, mert nem állok jót magamért!

– Nem vagyok csikó! – mondta mérgesen Amethyst.

– Akkor törpe, nekem édesmindegy! A lényeg az, hogy tudd hol a határ! És foglalkozz a magad dolgával!

– Jól van, nem kell sértegetned! – csattant fel Amethyst. – Csak gondoltam ha már egy légtérben leszünk egy darabig, egy kicsit megismerhetnénk egymást. És nem mellesleg szerintem ő is közlékenyebb lesz, ha már nem olyan idegen számára a környezet – tette hozzá halkabban.

– Ahogy gondolod – engedte el Prism a kancát. – Csak a végeredmény számít, de engem hagyj ki a játékból. Nem azért vagyok itt, hogy téged szórakoztassalak.

Amethyst komolyan bólintott, aztán visszament a rács elé és tisztes távolban leült vele szemben. A szemével ugyan a lidércet nézte, de gondolatban még az előbbi kis összezördülésnél járt. Prism próbált nagyot titokzatos lenni, de Amethyst szerint nem ment neki túl jól. Láthatóan nem szívesen beszélt magáról, de ha egy kicsit is megtette, már azzal is nagyon árulkodó volt. Már az első találkozásukkor is érezte, hogy valami nagyon nem stimmel vele, de most már valahol az elméjének egy eldugott zugában azt is kezdte sejteni, hogy mi. Csak egy kis idő kellett még a kép összerakásához.

A lidérc még mindig őket – azaz pontosabban őt – figyelte. Bár a szemét még mindig nem nyitotta ki, s a fülét se hegyezte már annyira, Amethyst látta, hogy a feje felé fordul. Mivel nem voltak túl pontos információi a lidércekről, elgondolkodott azon, hogy a lény vajon vak-e, vagy csak a jobb hallgatózás érdekében nem nézett rájuk. Tényleg, miért kerülhetett ide? Luna azt mondta, olyan volt mintha hagyta volna magát elfogni. Talán valamit akar Canterlotban, csak vár valamire? Vagy menekült valami elől és így próbált menedéket keresni? Vagy csak a póniknak sikerült meglepniük és látta, hogy nincs értelme ellenállnia? De az is lehetett, hogy csak simán valami baj volt a fejével, s ezt alátámasztani látszott az a tény is, hogy egyetlen szót sem sikerült kihúzni belőle. Vagy az lehet, hogy nem csak vak, de néma is. Az lenne még csak a szerencsétlen egybeesés.

Másfelől a lidérc egészségesnek, vagy legalábbis épnek tűnt. Ezek szerint Luna nem engedte a póniknak, hogy bántsák, amin Amethyst nem volt meglepődve. Bár a Hercegnő megmondta, hogy „meg vannak a módszerei”, de a kanca csodálkozott volna, ha a kínvallatás is közéjük tartozott volna. Ő maga nem kedvelte Lunát, de erre egészen más okai voltak, s mélységesen csalódott volna benne ha ilyesmihez folyamodik. Még akkor is ha a Hercegnő érezhetően irtózott, sőt talán félt is a lidércektől.

A cella lakója viszont azt leszámítva, hogy rettentően sovány volt elég jól lehett tartva. Hosszú, sötétszürke szőre hibátlanul a testéhez simult. Elegánsan nyírt, kellemes kékeszöld sörénye pedig olyan szépen lobogott, hogy Amethyst egész megirigyelte érte. Ő még dél körül mosakodott, de azóta már sikerült ismét összekócolnia magát. Igaz, a helyzet messze nem volt olyan rossz, mint azelőtt. Vajon ő hogy csinálta, hogy ilyen körülmények között is meg tudta tartani elegáns frizuráját? Bár a kanca némiképp gyanakodott rá, hogy mágia lehetett a dologban, mivel a lidérc sörénye a legkisebb légáramlat nélkül is folyamatos lassú mozgásban volt. Amethystet a tenger hullámzására emlékeztette.

Összességében a lidérc egyáltalán nem tűnt gonosznak. Az egész kinézete olyan harmónikus volt, hogy a kancának nehezére esett volna rossz szándékot kinézni belőle. A megérzéseire mégsem mert most túlzottan hagyatkozni, mivel bár a pónikat aránylag könnyen ki szokta ismerni, más fajokkal még nem volt túl sok tapasztalata. Ehhez még az is hozzátartozott, hogy a lidércnek volt valami különös kisugárzása. Sötét és titokzatos. Messziről lehetett érezni a fenyegető jelenlétét, de ahogy Amethyst elmerült ebben az érzésben, nem sejtett mögötte ártó szándékot. Sőt, sokkal inkább szimpátiát semmint félelmet ébresztett benne. Ő is gyakran ilyen érzéssel ment pónik közé. Ilyen „hagyjál békén, vagy balhé lesz”- lelkülettel.

Amethyst némán ásított egyet és elhasalt a padlón, állát a patájára támasztva. Kicsit hideg volt a kő, de nem különösebben zavarta. Milyen fura, hogy alig egy napja találkozott vele, mégis már ennyire közelinek érzi magához! Pedig egyetlen szót sem szólt eddig hozzá. Általában nehezen ismerkedett pónikkal, őróla meg máris el tudta volna képzelni, hogy összebarátkoznak. Bár jobban belegondolva elég fura helyzet lett volna. Már csak olyan értelemben is, hogy a többi ismerősének még csak be se mutathatta volna, s ha netalán mégis úgy alakulna, hát megnézné a reakciójukat! Elképzelte, hogy festene a szürkeség mellett, ha végigsétálnának Canterlot egyik népesebb utcáján. Nem tudta megállni mosolygás nélkül.

Kicsit talán túl messzire kalandozott. Még csak azt se tudhatta, hogy egyáltalán sikerül-e majd szóra bírnia. Arra pedig végképp nem volt garancia, hogy a lidérc is megkedvelné. Elvégre Fizzyvel sem indult minden simán, s bár mostanra ő lett az, aki a legközelebb állt ahhoz, hogy barátjának nevezhesse, néha még most is igyekezett tartani tőle a távolságot. A kanca inkább olyasvalaki volt, akivel szívesen töltötte a hétköznapjait, de nemigen szoktak például komolyabb dolgokról beszélgetni. A másik két lakótársára pedig ez fokozottan igaz volt. Ők még csak nem is zeneszakosak voltak, s Amethyst jóformán épphogy köszönő viszonyban volt velük.

– Egész éjszaka bámulni fogod, vagy csinálsz is valamit? – zökkentette ki váratlanul Prism a gondolataiból. – Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a te taktikád célravezetőbb mint az enyém volt.

Amethyst nagyot sóhajtott, de nem válaszolt azonnal. Látta ugyanis, hogy a lidérc újfent élénken fülel, ezért alaposan meg akarta válogatni a szavait.

– Úgy hiszem nem szereti ha zavarják, ezért inkább megvárom, hogy ő kezdeményezzen.

– Na arra aztán várhatsz – kuncogott a póni.

– Türelem. Én bízom benne, hogy nem akar örökre ittmaradni.

Egy időre ismét csönd telepedett a szobára. Amethyst még mindig rendületlenül nézte a lidércet, de a gondolatai megint az idős kanca felé fordultak. Hirtelen eszébe jutott valami s mielőtt még végiggondolhatta volna mit is csinál, hangosan ki is mondta.

– Te elhajlítod magad körül a fényt!

Amethyst hátranézett és már meg is bánta, hogy ilyen óvatlan volt. Prism fenyegető lassúsággal összehajtogatta az újságját, aztán levette a szemüvegét és mindkettőt lerakta a hintaszék mellé. A szék nagyot nyikordult, ahogy fölkelt belőle és lassan lépdelve elindult Amethyst felé. A kis kanca nyomban a patájára ugrott és szembefordult vele. Tudta, hogy ezzel átlépett egy határt, de az idős pónitól nem tudta mire számítson. Prism az utolsó pár lépést egyetlen ugrással átszelte, s azzal a lendülettel nekilökte Amethystet a rácsnak. Annak a rácsnak, ami mögött a lidérc is volt!

– Na ide figyelj! – suttogta a hátsó lábaira állva, miközben mellső patáit a kanca torkának nyomta. – Világosan megmondtam, hogy szállj le rólam! Nem tudom kinek képzeled magadat, de kötve hiszem, hogy különb varázsló lennél a nővérednél! Márpedig neki már egyszer elláttam a baját amikor felbosszantott! Az egyetlen amiben túlteszel rajta az az, hogy te talán még irritálóbb vagy!

Amethyst kétségbeesetten kapálózott, ahogy a kanca a nyakánál fogva megemelte és még jobban nekipréselte a hideg fémnek. Levegőért kapkodott és szinte csillagokat látott a fájdalomtól, mert a rácsból valamiféle elektromos szikrák pattogtak s mindenhol égették a bőrét ahol csak hozzáért. Mégis mindez egy pillanat alatt semminek tűnt amellett, amit Prism művelt vele. A homokszín kanca átnézett a válla fölött, aztán a szája gonosz vigyorra húzódott. Közelebb hajolt Amethyst füléhez és halkan ezt suttogta:

– Majd azt mondom, baleset volt. Túl közel merészkedtél hozzá, én meg nem értem oda időben.

4. fejezet

A halál érintése

Nem! Ez biztos nem vele történik! Ez biztos csak egy rossz álom! Hiszen ő nem akart semmi rosszat! Ő nem is ártott neki! Nem akarhatja a halálát! Amethyst pupillája hatalmasra tágult, a szíve pedig a torkában dobogott – volna, ha a kanca nem szorítja olyan erősen. Az ájulás határán volt a légszomjtól, de a félelem és a fájdalom, ami nagyon is valóságos volt, öntudatánál tartotta. Szentül meg volt róla győződve, hogy meg fog halni. Bármelyik pillanatban belemarhattak a lidérc éles, hideg fogai, s akkor már nincs tovább. Prism pedig élvezettel fogja végignézni, ahogy elevenen felfalják. A háta azonban már most annyira elzsibbadt a kisülésektől, hogy abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megérezné ha tényleg így történne.

Egyre erőtlenebbül kapálózott. A szája kiáltásra nyílt, de egy hangot se bírt kipréselni magából. Már az öreg kanca foghíjas vigyorgó arcát is egyre homályosabban látta a szemébe gyűlő könnyektől. Egy végtelenül hosszúnak tetsző pillanattal később Prism ismét félrefordította a fejét és engedett a szorításon.

– Úgy tűnik mégsem érdekled annyira – állapította meg kissé csalódottan.

Amethyst érezte, hogy a hátából eltűnik a fájdalom, aztán egy másodperccel később orral a padlónak zuhant. Erősen zihálva megpróbált feltápászkodni, de nem járt sikerrel. Még túlságosan remegett a lába a sokktól. Nagyokat pislogott, hogy legalább a látását valamennyire visszanyerje. Mikor végre sikerült kitörölnie a könnyeit észrevette, hogy a támadója tökéletes lelki nyugalommal újra elfoglalta a helyét és folytatta az olvasást. Aztán amilyen gyorsan csak tudott, a rács felé nézett. Egy pillanatra mintha látott volna egy apró fehér villanást, de aztán a szeme újra megtelt könnyel, s mikor újra odanézett, már csak a lidércet látta, aki továbbra is ugyanolyan pozícióban feküdt mint eddig. Egyetlen centit sem mozdult el, csupán a füleit forgatta ide-oda.

Ezúttal kicsit óvatosabban próbált meg lábra állni, de most is elbotlott. Tudta milyen szánalmasan fest, s hogy Prism valószínűleg jót mulat magában a szenvedésén, ezért inkább lassan odakúszott a fal mellé, alig patanyújtásnyira a rácstól. Pillanatnyilag még a lidércben is jobban megbízott, mint a kancában. Összegömbölyödött, már amennyire az elzsibbadt hátsó fele engedte és halkan szipogva sírdogálni kezdett magában. Próbálta magát tűrtőztetni, de nem volt teljesen a maga ura. Hiszen ha egy picit másképp alakul, akár meg is halhatott volna! Még szerencse, hogy nem csalt a megérzése és a lidérc tényleg nem akarta bántani! De Prism! Prism miért?! Csak azért, mert rájött a kis titkára? Hisz még csak nem is álcázta magát tökéletesen! Még a levegő is remegett néha körülötte!

Szólnia kell Lunának! Szólnia, hogy a tanítványa egy szadista őrült! Elvégre ő biztos nem hagyta volna vele kettesben egy lidérrcel, ha ezt tudja róla! Ugye?! Vagy direkt csinálta volna? Fölpiszkálja az érdeklődését csak azért, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe juttassa? Biztos nem! Miért kéne ilyesmihez folyamodnia? Igen, a Hercegnő egészen biztosan ártatlan ebben! Figyelmeztetnie kell mielőtt ez az állat másokat is terrorizál! Bár lenne ereje megmozdulni!

Fáradt is volt már, de ez az incidens minden maradék életerőt kiszívott belőle. Legszívesebben lehunyta volna a szemét és ott helyben elaludt volna, de túlságosan félt. Még mindig egész testében remegett, s nagyon oda kellett figyelnie, hogy szabályosan vegye a levegőt. Tudta, hogy ha ezt sikerül tartania, akkor előbb-utóbb sikerül megnyugodnia. Márpedig most mindennél fontosabb volt, hogy újra hideg fejjel tudjon gondolkodni. Nem kockáztathatott meg még egy összetűzést Prismmel.

Nem tudta eldönteni mennyi ideig feküdhetett ott, mire a lábai végre újra hajlandóak voltak engedelmeskedni az akaratának. Mintha napok teltek volna el ebben a megalázó helyzetben. Addig sem volt más a számára, csak a fájdalom és a düh. Eleinte csak menekülni akart. El innen és soha többet vissza sem térni, s megfeledkezni a Hercegnő kéréséről. Neki úgysem ő kellett volna, hanem a nővére! Nem ő tehetett róla, hogy otthagyta!

Aztán, ahogy lassacskán kezdett magához térni, már nem akart elfutni. Amennyire csak lehetett meg akarta tartani a méltóságát, s aztán vissza akart térni ide amikor újra készen áll. És még valamit megfogadott magában. Lunával, vagy nélküle, de bosszút fog állni ezért a kancán. Nem tudta még a módját, de biztos volt benne, hogy ki fog találni valamit. Ha mással nem is, hát azzal, hogy nem adja fel és mégis szóra bírja a hallgatag lidércet. Megteszi azt, amit ő nem tudott, még akkor is, ha az útját próbálja állni!

Ebbe a gondolatba kapaszkodva nagy nehezen négy patára állt és remegő lábakkal megindult a kijárat fele. Nem kis riadalmára azonban a szándékát meglátva Prism is fölkelt a székéből. Amethyst ösztönösen lecsapta a fülét és a falhoz lapult, de a homokszín kanca úgy tűnt most nem akarta bántani. Csupán intett neki, hogy kövesse. Amethyst félve elindult a mutatott irányba, aztán ismét összerezzent, amikor Prism becsukta kettejük mögött az ajtót.

– Kissé túlságosan is elragadtattam magam, ezért elnézést kell kérjek – kezdte a kanca mikor ismét szembefordult Amethysttel. Meglepő módon a hangja most tökéletesen tiszta és fiatalos volt. – Nem akartam neked ártani, csak rád akartam ijeszteni. Többször is figyelmeztettelek, hogy hagyj békén, mert nem tolerálom túl jól ha bárki is beleártja magát a dolgaimba. Azt pedig véletlenül sem engedhetem meg, hogy a lidérc kiismerjen, elvégre ilyenkor én vagyok érte a felelős. Előtte tehát soha egyetlen szót se rólam. – Prism az utolsó szavakat külön-külön mondta, hogy még nagyobb nyomatékot adjon nekik.

Amethyst igyekezett a lehető legkevésbé megszeppent arcot vágni és lassan bólintott.

– Jól van – mondta kicsit megenyhülve a kanca. – Ma este is várlak. De ne feledd: idekint akár barátok is lehetünk, de odabent nem ismerjük egymást! Ja, és az Úrnőnek nem kell tudnia erről a kis afférról. Nem lenne szerencsés próbára tenni, hogy melyikünknek hisz szívesebben. Megértetted?

Amethyst ismét bólintott, bár legszívesebben szemenköpte volna a kancát. Prism hátrébb lépett tőle s lehunyta a szemét. A levegő egy pillanatra megremegett körülötte, a póni teste pedig rohamos átalakuláson ment keresztül. A ráncai eltűntek, a szőre és a sörénye sötétebb árnyalatot vett fel, a farán pedig egy gúla formájú cukijegy jelent meg. A kendő alól előbukkant a szarva s a hiányzó foga is visszanőtt. Mikor újra kinyitotta a szemét, Amethyst látta, hogy még az is megváltozott fűzöldről élénkvörösre. A rusnya vén póni helyett immár egy tőle alig idősebb, kifejezetten csinos kanca állt előtte.

– Ha már úgyis rájöttél. – A kanca Amethyst felé nyújtotta a patáját. – Warped Prism, a Fényhajlító. És nincs harag, ugye?

Ugyan, nincs! Épp csak ki akartál nyírni te utolsó mocskos szemétláda! Amethyst nyelve hegyén már ott volt ez a válasz, de aztán erőt vett magán. Kimért mozdulattal megemelte a patáját és hozzáérintette a kancáéhoz. Még a póni barátságosnak szánt mosolyát is halványan viszonozni tudta, közben pedig magába lassú és keserves kínhalált kívánt neki.

* * *

Mire a felvonó hangos zökkenéssel megállt, Amethystnek már minden maradék lelkierejét össze kellett szednie, hogy ne kezdjen vágtázni. A lehető leghamarabb maga mögött akarta tudni a börtönt, de nem akart túl nagy feltűnést kelteni. Így sem volt túl egyszerű dolga, mivel meghökkenve tapasztalta, hogy a rabok már ébren voltak, s most mind érdeklődve felé fordultak. Amethyst gyorsan lesütötte a fejét és tempósan lépdelve haladt a zárkák mellett egyik teremből a másikba. Sajnos így sem úszta meg inzultus nélkül, mivel a legsötétebb bűnözők közül az egyik sebhelyes csődör olyasmire próbálta invitálni a cellájába, aminek már csak a hallatára is a füléig elvörösödött. Az volt az a pillanat, amikor feladta minden megmaradt méltóságát is, s a rabok harsány röhögésével mit sem törődve futásnak eredt.

Mikor végre újra a szabad ég alatt volt csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy a nap már magasan járt. A pontos időt ugyan nem tudta megsaccolni az állásából, de sejtette, újfent csak Fizzy jóindulatára számíthatott, hogy kimentse a délelőtti órákról való lógás miatt. Igaz, most talán ez lehetett volna a legkisebb gondja, mégis hirtelenjében csak erre tudott gondolni. Talán megnyugtatóbb volt szembenézni egy ilyen hétköznapi problémával, mint azon merengeni, hogy alig pár órája még a halállal nézett farkasszemet.

Fáradt és gyenge volt, mégis galoppozva indult vissza a kollégium felé. Útközben mégis irányt változtatott, mivel egy útbaeső toronyórára pillantva rá kellett döbbennie, hogy ha nem siet, még a délutáni szolfézst is lekési. Nem törődve hát sem az őt megbámuló pónikkal, sem a hátába újra belenyilalló fájdalommal egyenesen a zeneiskola megfelelő épületéhez rohant. Levegőért kapkodva szedte a lépcsőfokokat s ügyetlenül félrelökött mindenkit aki az útjába került. Mikor aztán fölért a harmadik emeletre és megtalálta a keresett termet, megpróbálta a fejével lendületből belökni az ajtaját.

Bumm! A következő dolog ami eljutott a tudatáig egy csapat póni arcának a képe volt, akik minden irányból betöltötték a látóterét. Amethystnek eltartott egy darabig mire rájött, hogy beverte a fejét és most hanyatt fekszik a márványon. Ó igen, a kilincs! Azt talán le kellett volna nyomia mielőtt nekimegy az ajtónak. Látszott, hogy nem volt már teljesen magánál.

– Fizzy kisasszony! – hallotta tompán egy idős csődör hangját. – Nem azt mondta, hogy Amethyst kisasszony beteg?

– Az is, Mr. Skylark! – csivitelte egy ijedt hang. – Nem látja rajta? Teljesen kikészült szegény!

– Akkor mégis mi a szénát keres itt? Nem ágyban volna a helye?

– Nem tudom, talán lázas és hallucinált!

Amethyst ugyan még nem tért teljesen magához, de így is meglepődött szobatársán, hogy ilyen frappáns alibit tudott improvizálni. Igaz, volt már némi gyakorlata benne, hiszen jópárszor kellett kimentenie őt hasonlóan kínos helyzetekből.

– Valóban! Tűzforró a homloka! – Amethyst egy pata érintését érezte az említett területen. – Fizzy kisasszony lenne olyan kedves és elkísérné az orvoshoz?

– Természetesen, Tanár úr!

– És ez alkalommal maradjon is mellette!

– Neked teljesen elment az eszed? – kérdezte Fizzy amint kiértek az épületből. – Mi ütött beléd, hogy csak így hirtelen a semmiből felbukkansz? És mi a jó fenét csináltál eddig?

Amethyst még mindig kótyagosan kapaszkodott társa vállába. Egyelőre nem volt benne biztos, hogy válaszolni akar Fizzy kérdéseire. Szerette volna megosztani valakivel amit átélt, de nem akarta kimutatni sebezhetőségét. Az a kanca bármennyire erőfölényben is volt vele szemben, akkor is szégyenletesnek érezte, hogy így alulmaradt vele szemben. Sosem volt még ennyire kiszolgáltatott helyzetben és bőven elég volt, ha ő tudott erről.

Szerencsére Fizzynek esze ágában sem volt orvoshoz vinni őt. Egyenesen a kollégiumhoz támogatta, fölsegítette a lépcsőkön, s közben elhajtotta a kíváncsiskodókat. Amethyst remegve felsóhajtott mikor meglátta a szobájuk ajtaját.

Odabent egyetlen póni fogadta őket. Az ablakhoz legközelebb eső ágyon ott feküdt Cactus és épp elmélyülten olvasott egy vaskos, régi könyvet. Mikor a két kanca belépett, egy pillanatra fölemelte a fejét és alig észrevehetően elhúzta a száját. Utálta, ha megzavarták kedvenc tevékenységében. Lakótársai azonban nem is törődtek vele. Fizzy lefektette Amethystet az ágyára, gondosan betakarta és leült mellé.

– Na jó, most pedig halljam, merre voltál?

A mogyoróbarna kanca türelmetlenül nézett a társára. Amethyst vetett rá egy kérlelő pillantást, aztán gyorsan elfordult és a párnájába fúrta a fejét. Nem tudta tovább elfojtani a sírást. Próbált uralkodni magán, de biztos volt benne, hogy a barátnője így is hallja a szipogását. Összerezzent, ahogy Fizzy mellé feküdt és gyengéden átölelte.

A szoba másik feléből halk recsegés, majd paták kopogása hallatszott. Cactus fölkelt a helyéről és feléjük tartott. Amethyst érezte, ahogy a kanca megáll az ágya mellett. Egy pillanatra azt hitte ő is odajön hozzá, de aztán megkönnyebbülten hallotta az ajtó nyikordulását.

– Nem akarok zavarni – mondta kissé nyersen a méregzöld kanca, azzal magukra is hagyta őket.

5. fejezet

Amiről nem szabad beszélni

– Bocsáss meg! – nyomta oda a fejét Fizzy Amethyst vállának. – Nem tudtam, hogy baj van!

– S… se…

– Csitt csak! Pihengess! Minden rendben lesz! Itt vagyok! Vigyázok rád!

Amethyst ugyan kételkedett benne, hogy a barátnője bármitől is meg tudná őt védeni, de jól esett neki a gesztus. Még közelebb engedte magához a kancát, s belekapaszkodott a nyakába. A könnyei hamarosan már Fizzy szőrét is eláztatták, de ő nem tette ezt szóvá.

– Ha gondolod, nekem nyugodtan elmondhatod mi történt – suttogta a kanca. – Hátha megkönnyebbülsz tőle. Ígérem nem adom tovább senkinek ha nem akarod!

Amethyst nem tudott megszólalni, csak szipogva bólintott. Tudta, hogy nem mondhat semmit a barátnőjének, de nem akarta, hogy az még jobban aggódjon érte. Percekig maradtak így némán, aztán Amethyst érezte, hogy társa megmozdul. Ösztönösen még erősebben kezdte szorítani.

– Jól van, jól van! – feküdt vissza Fizzy. – Maradok ha szeretnéd. Csak egy teát akartam főzni.

– Bocsi – mondta a sírástól még elcsukló hangon Amethyst. – Nem akarlak lefogni.

– Maradok.

Fizzy újra átölelte és a másik patájával beletúrt a sörényébe. Jó volt érezni a közelségét. Amethyst még sohasem érezte ennyire a szükségét az érintésnek. Most viszont ez volt az egyetlen, ami némiképp meg tudta nyugtatni.

– Tényleg forró vagy – állapította meg kisvártatva a lakótársa. – Biztos nem vagy beteg?

– Nem… tudom.

– Azt hiszem mégiscsak jobb lesz ha csinálok teát. Rendben?

– Aha.

Ahogy a társa ellépett tőle, Amethyst üresnek és hidegnek érezte az ágyát. Szorosan becsavarta magát a pokrócába és odébbkúszott, hogy még kicsit élvezhesse Fizzy helyéről az elillanó melegséget. Most, hogy végre biztonságban volt, kiütközött rajta mindaz a rettegés, amit eddig igyekezett elfojtani. Már úgysem volt esélye fenntartani a sérthetetlenség látszatát, de örült neki, hogy csak Fizzy látta ebben az állapotában. Bár ez igazából csak most tudatosult benne, ő volt az egyetlen póni akiben nyugodtan megbízhatott. Igen, ő az egyetlen igaz barátja.

– Köszönöm.

Amethyst szinte suttogott, de Fizzy így is meghallotta. Miközben pár teásfiltert ügyeskedett bele az elektromos vízforralóba hátranézett és elmosolyodott.

– Ugyan, ez a legkevesebb!

– Úgy értettem köszönöm, hogy vagy nekem.

Fizzy patája egy pillanatra megállt a levegőben.

– Ilyesmit sem gondoltam volna, hogy valaha is hallani fogok a te szádból.

– De tényleg! Csak rád számíthatok! És te mindig mellettem álltál. Én meg… olyan hálátlan vagyok!

– Te is megtennéd értem – mosolygott Fizzy.

Amethyst sajnos nem volt olyan biztos ebben. Hasonló helyzetben tényleg így kiállna a barátnője mellett? Vagy csak hisztisnek nevezné és egyetlen vállrándítással elintézné? Ezek után biztosan nem, de arról már nem volt meggyőződve, hogy magától is képes lett volna arra, amit Fizzy kérés nélkül is azonnal megtett neki.

– Most már kérdezhetek?

A vízforraló halkan rotyogni kezdett, miközben Fizzy visszaült társa ágyára, s kíváncsisággal vegyes együttérzéssel nézett rá. Amethyst bólintott.

– Bántott valaki?

Amethyst egy pillanatra meglepődött, hogy a barátnője így rájött s ezért nem is válaszolt rögtön. A hallgatása azonban úgy tűnik épp elég volt.

– Vibrato volt? – kérdezett Fizzy újra mielőtt még választ kaphatott volna. – Nekem elmondhatod ha ő volt.

– Miért gondolod, hogy ő…?

– Mostanában olyan sokat voltál el esténként – magyarázkodott kissé pironkodva, de láthatóan megkönnyebbültebben a kanca. – Azt hittem hozzá mész ilyenkor. Most meg egész éjszaka nem is láttunk, aztán meg felbukkansz ilyen állapotban!

Most már értette mire gondolt. Amethystnek kissé bűntudata is támadt, amiért mostanában hanyagolta a csődört. Ha Fizzy nem említi, tán eszébe sem jut. Már lassan két hónapja jártak, mégis az elmúlt pár napban felé sem nézett. Pedig Vibrato tegnap és tegnapelőtt is kereste, csak ő sosem volt itt. Fizzy ezt nyilván úgy értelmezte, hogy a csődör nap közben is szeretne több időt eltölteni barátnője társaságában.

– Értelek – mosolyodott el egy pillanatra Amethyst. Vibrato-ról azonban nem tudta elképzelni, hogy valaha is patát merne emelni rá. – De nem ő volt.

– Akkor ki? – puhatolózott tovább a kanca. – Ismerem?

– Nem hinném.

– Nem kéne szólni az őrségnek?

– Fölösleges. És igazából nem történt semmi, csak nagyon megijedtem.

– Csak meg akarsz nyugtatni! – Fizzy gyanakodva vonta össze a szemöldökét. – Nem láttalak még ennyire kiborulni, úgyhogy ne mondd azt, hogy nem volt semmi!

– Fogalmazzunk úgy, hogy egy bizonyos illető éreztette velem, hogy az életem a patájában van. – Amethyst alaposan meggondolt minden egyes szót. – De nem sérült másom, csak a büszkeségem.

Fizzy szeme hatalmasra tágult. Megbökte a saját szarvát, aztán a mellső lábait az oldalához tartotta és szárnyak módjára csapkodott velük.

– Nem. De már langyosodik – felelt Amethyst. Fizzy tudta, hogy Luna néha fel szokta őt keresni.

– Értem, értem. Nem kérdezősködöm többet. Csak féltelek!

– Most már nem lesz baj, okés? Tudom mit csinálok és nem kell majd többet fedezned! Jó?

– Áh, az már nem is te lennél! – somolygott Fizzy, s leugrott az ágyról. – De azért örülök, hogy jobb kedved van!

A délután további részét Amethyst az utasításnak megfelelően ágyban töltötte. Miután megitta a tea ráeső részét kicsit el is bóbiskolt, de hamar felriadt zavaros álmaiból, amik a múlt éjszakára emlékezetették. Csak akkor nyugodott meg, mikor meglátta, hogy Fizzy még mindig ott volt mellette. Picit ugyan frusztrálónak találta, hogy a barátnője nézte alvás közben, de mint kiderült elég jó oka volt rá. Amethyst ugyanis szokásától eltérően forgolódott, sőt mi több beszélt is álmában. A kanca azonnal ki is faggatta a barátnőjét arról amiket mondott, de szerencsére nem volt közte olyasmi amiből bármelyikőjüknek is baja származhatna.

Mindenesetre Amethystnek nagy szüksége volt már erre a kis pihenésre, annak dacára is, hogy ébredés után csak sokkal fáradtabbnak érezte magát. Viszont amint az álmát sikerült kivernie a fejéből, máris tisztább fejjel tudott gondolkodni. Megpróbálta újraértékelni a várbörtönben történteket, de ezúttal is undorítónak és fölöslegesnek találta amit Prism tett vele. Így hát nem pusztán nem mondott le róla, hanem megerősítette magát benne, hogy amint lehet álljon bosszút az álnok kancán. Mindössze a kivitelezés maradt számára nyitott kérdés, de egyelőre nem talált olyan megoldást, amit meg is tudott volna valósítani.

Miközben a visszavágáson merengett, Fizzy megpróbált beleerőltetni a szájába egy lázmérőt. Amethyst nem is figyelt oda mit csinál, csak ösztönösen ellökte magától a kancát mikor már úgy érezte, az túl sokat legyeskedik körülötte. Rögtön meg is bánta a mozdulatot.

– Jaj, ne haragudj!

– Semmi gond! – vigyorgott Fizzy, miközben fölkászálódott a földről. – Legalább tudom, hogy kezdesz magadhoz térni.

Amethyst pironkodva lesütötte a fülét.

– Mit is akartál azzal?

– Mr. Skylarknak igaza volt, tényleg forró vagy. Csak gondoltam leellenőrzöm nem vagy-e lázas.

– Kedves, hogy aggódtál, de teljesen jól vagyo… – nem tudta befejezni a mondatot, mert Fizzy kihasználta, hogy kinyitotta a száját és nyomban belenyomta a lázmérőt. – Na köff…

– Csihadjál lefele! Most rám vagy bízva, én meg nem fogom megvárni amíg elpatkolsz!

– Nagon viffef vag – állapította meg Amethyst, de föladta a küzdelmet. Csupán fölült az ágyban és összefonta maga előtt a mellső lábait. – Baffuf! Hovnál eg vepit?

Szerencsére Fizzy ennyiből is megértette mit akar. Vagy talán csak meglátta, hogy a barátnőjének szörnyen folyni kezdett az orra. Hamarosan vissza is tért egy jókora adag zsebkendővel felszerelve. Amethyst gyorsan kifújta az orrát, s közben megállapította magában, hogy tényleg elég ramatyul volt. Azt viszont már nem tudta eldönteni, hogy ennek a tegnapi fejfájáshoz lehetett-e köze, illetve a hideg padlón töltött éjszakához. Esetleg mindkettőhöz. Akárhogy is, nem volt hozzászokva a betegeskedéshez. Nem is viselte túl jól.

– Nem vészes – mondta pár perc múlva Fizzy, amikor kivette társa szájából a lázmérőt. Megtapogatta a kanca homlokát. – Mondjuk mintha hűltél is volna egy kicsit. Most már csak egy kis hőemelkedésed van.

Az elkövetkező órákban Amethyst tétlenül tűrte a kanca ápolását. Fizzy legalább háromszor állt neki teát főzni, s bár egyszer véletlenül elforralta az összes vizet, a többit mind a társába diktálta. Csak akkor hagyott fel Amethyst körbeugrálásával, mikor két lakótársuk visszatért. Cactus és Mirror mindössze egyetlen pillantást vetett a beteg kancára, aztán máris a maguk dolgával kezdtek foglalkozni. Mirror a ruháit próbálgatta; valószínűleg megint valami bálba megy majd az éjjel. Cactus pedig a változatosság kedvéért a lámpája fényénél olvasott. Amethyst még örült is, hogy nem törődtek vele. Rossz kedve már úgyis múlófélben volt, a gyomrában lévő irgalmatlan mennyiségű folyadék pedig elterelte a figyelmét a betegségéről.

Estefelé Vibrato is beugrott hozzájuk. Mirror ijedten sikkantva elbújt a szekrényajtó mögött az izmos, narancsszín csődör láttán. Hihetetlen, hogy ekkora ügyet tudott csinálni belőle ha meztelenül mutatkozott a másik nem bármely képviselője előtt. Vibrato azonban a saját kancája felé fordult, aki most is nyakig betakarózva üldögélt egy nagy halom zsebkendő között.

– Ó, Cicuskám, csak nem lebetegedtél? – kérdezte aggódva.

– Hát, nagyon úgy tűnik – felelt Amethyst miközben elhúzta a fejét, hogy a csődör ne tudja megcsókolni. – Most ne, mert még rád ragasztom!

– Vállalom! – somolygott a csődör és újra próbálkozott.

– Kérlek, bírd már ki egy kicsit! – tolta el finoman a kanca. – Csak pár napot kérek, aztán megint együtt lehetünk, rendben?

– Pár nap az túl sok – jelentette ki Vibrato, azzal bebújt Amethyst mellé a takaró alá. – Nem gondolod?

A csődör közelebb húzta magához és körbefonta a lábaival. Aztán lassan lecsúsztatta az egyik mellső patáját a kanca farára. Amethyst nagyot sóhajtott és viszonozta az ölelést. Le sem tagadhatta volna mennyire hiányzott már ez neki. Ez azért mégiscsak más volt, mint amikor Fizzy bújt oda mellé.

– Legalább ne itt előttünk már! – méltatlankodott Mirror, mikor végre magára kapott valamit és előbújt a szekrénye mögül.

– Ne nézzél ide! – vetette oda neki hanyagul Vibrato, amit Amethyst egy huncut kis mosollyal jutalmazott.

A két fiatal azonban nem élvezhette sokáig egymás társaságát, mivel hamarosan kopogtattak.

– Most elég beteg, nem kéne zavarni! – hallották Fizzy hangját, aki ajtót nyitott.

– A Hercegnő… kérése – szűrődött be kintről egy csődör hangja.

Érződött rajta, hogy nincs nagyon ínyére ez a megfogalmazás, s sokkal szívesebben mondott volna parancsot. Amethyst azonban így is értett a szóból s bár minden porcikája tiltakozott ellene, fölkelt Vibrato mellől s követte az éjjeliőrt.

6. fejezet

Türelemjáték

– Ha kerülni akarod a feltűnést, legközelebb ne a denevéreid küldd utánam!

A teremben ácsorgó pár póni döbbenten meredt a kis kék kancára. Mégis ki lehetett ez, hogy ilyen hangot mert megütni az Éjszaka Úrnőjével szemben? Ezek után már csak a Hercegnő reakcióján lepődtek meg még jobban.

– Végeztünk – mondta méltóságteljesen Luna. – Elmehettek.

Az éjjeliőrök egyetlen szó nélkül meghajoltak, aztán elvonultak Amethyst mellett. Az egyikőjük – egy kígyó szemű, denevér szárnyú kanca – különösen csúnyán nézett rá. Amethyst azonban jó szokásához híven most is úgy tett, mintha észre sem vette volna őket. Mikor a trónterem ajtaja becsukódott, Luna várakozón a kanca felé fordult.

– Nos?

– Mit „nos”? – kérdezett vissza szemtelenül Amethyst.

– Nos mi történt?

– Mikor? – Amethyst értetlenül pislogott.

– Ne játszd meg magad! – csattant fel Luna, de aztán rögtön visszafogta a hangját. – Az őrök mondták, hogy pánikszerűen hagytad el a börtönt.

– Ja, hogy az! – legyintett hanyagul a kanca. – Csupán kicsit későn eszméltem rá, hogy mennyire eltelt az idő. És még így is elkéstem minden órámról.

– Igen, hallottam róla… – Luna gyanakodva méregette az előtte álló pónit. – És közben váratlanul meg is betegedtél.

– Előfordul az ilyesmi – rándította meg a vállát Amethyst, s hogy a szavainak nyomatékot adjon, hangosan ki is fújta az orrát.

– Van valami fejlemény a vendégünkkel?

– Nem mondanám, de nem próbáltam még meg mindent. Csupán ismerkedünk.

– Tehát sikerült szóra bírni? – csillant fel Luna szeme.

– Ja, azt nem. De egyre szimpatikusabb nekem ahogy ott gubbaszt a sarokban.

– Akkor mégis mi tartott ennyi ideig? – tért vissza Luna a korábbi gyanakvó stílusához.

– Ó, csak kicsit elbeszélgettem a kedves tanítványoddal. Igazán megragadó egyéniség. Ilyen társaságban meg csak úgy repül az idő!

– Biztos minden rendben van?

– Ugyan, mi gond is lehetne?

– Kedves tanítványom modora nem épp a legjobb. Néha elég nyers tud lenni, te meg… – Luna észbekapott és elharapta a mondatot. – Szóval nem az első alkalom lenne ha panasz lenne rá.

– Ha lenne.

A Hercegnő pár másodpercig mélyen a szemébe nézett, aztán bólintott.

– Hát jó. Az a fő, hogy elégedett vagy a feladatoddal.

– Mondhatni.

– Ne feledd, ha bármi változás van, vagy szükséged van valamire, hozzám bizalommal fordulhatsz! És ez nem csak a vendégünkre vonatkozik!

– Igyekszem észben tartani. Most pedig ha megbocsátasz, van egy kis dolgom azzal a bizonyos illetővel.

Azzal Amethyst megfordult és sietősen elindult kifelé.

– Örülök, hogy újra együtt tudunk működni! – szólt utána Luna.

Már akkor elhatározta, hogy egyedül fogja elrendezni Prismet, mikor még oda sem ért a Hercegnőhöz. Eddig is maga intézte a saját dolgait, s most sem fog más – és legfőbbképpen nem az ő – segítségére szorítkozni. Konkrét terve még mindig nem volt erre vonatkozóan, de tudta, hogy ki fog találni valamit. Bármi is legyen, nem fog felejteni. És nem fog megbocsátani.

Mindazonáltal nem akarta megadni a homokszínű kancának azt az örömöt, hogy aznap este nem látogatja meg a Hercegnő foglyát. Az már-már olyan lett volna, mintha elismerte volna az erőfölényét. De nem, nem fog ilyen könnyen megszabadulni tőle! Minden egyes nap be fog menni a börtönbe, amíg csak a lidérc meg nem nyílik előtte!

De nem ez volt az egyetlen motivációja. Maga a lidérc is egyre jobban érdekelte. Olyan hihetetlenül sehogyan sem viselkedett vele s mindenki mással szemben is. Mintha nem is ebből a világból való lett volna. Egy egészen másik faj. Néma és titokzatos. Amethyst már égett a vágytól, hogy megismerhesse. De nem akarta elsietni. Nem akarta fölösleges fecsegéssel megzavarni a gondolkodásban. Azt ő sem szokta jó néven venni senkitől. Amúgy is, el sem tudta képzelni milyen közös témájuk lehetne. Mégis mi foglalkoztatja egyáltalán a lidérceket? Mit csinálnak a szabad- vagy akár a nem-szabad idejükben? Mit jelent egyáltalán lidércnek lenni?

Túl sok volt a kérdés, és Amethystnek rá kellett döbbennie, hogy a szó legszorosabb értelmében semmit sem tudott a fogolyról. Hogy is lehetne kezdeni? Talán a legegyszerűbb lenne, ha előbb ő mesélne magáról. De mit is mondhatna? Azt, hogy milyen borzasztó és kaotikus csikókora volt? Azt, hogy mennyire szeret zenélni? Vagy meséljen a lakótársairól? Egyik variáció sem volt túl csábító. Egyrészt nem szerette, ha bárki – legyen az idegen, vagy barát – az életében vájkál, másrészt pedig volt egy olyan megérzése, hogy a lidérc sem venné jó néven, ha kéretlenül ilyesmivel tukmálná. Őt kérdezgetni hasonló okból nem akarta. Nem nagyon maradt hát más, mint hogy türelmesen várakozik, amíg ki nem talál valami használhatót, vagy a lidérc fel nem adja a némaságát.

Időközben oda is ért a várbörtönhöz, ahol a két strázsáló pegazus szó nélkül beengedte. Végigment a sötét folyosón s a négy termen is. Amethyst sejtette, hogy a mai után nem fog tudni csendben elslisszolni a rabok között, főleg mivel most jóval korábban érkezett mint az ezelőtti alkalmakkor s ilyenkor még nem sokan aludtak. Nem tévedett. Ugyanaz a csődör, aki legutóbb is leszólította, most sem hagyta szó nélkül, hogy elhaladjon mellette. Amethyst azonban most egészen más lelkiállapotban volt, így nem hatotta meg sem ez, sem a többi póni durva kacagása. Mikor odaért a csődör cellájához, hirtelen megállt és szembefordult vele.

– Na mi van, kislány? – A csődör egészen odanyomakodott a rácshoz, s kinyúlt rajta az egyik patájával. – Tetszem mi? Gyere csak, gyere!

Amethyst pontosan olyan távolságra állt meg, hogy a póni ne érhesse el bármennyire is nyújtózkodik. Tökéletesen mozdulatlanná dermedt, s egyenesen a csődör szemébe nézett. Ügyelt rá, hogy az arca semmilyen érzelmet se áruljon el. A csődör azonban mintha ezt észre sem vette volna, ugyanúgy próbálkozott tovább. Eleinte még az őrök is oda-odanéztek rájuk, de aztán lassan kezdett lanyhulni az érdeklődésük a páros iránt. Pár perc elteltével már a rabok közül sem nevetett senki, csupán a csődör mondott egyre ocsmányabb és trágárabb dolgokat a kis kancának.

Ő azonban nem csak nem válaszolt, de jóformán pislogás nélkül tudta állni a tekintetét. Nem félt tőle. Nem volt rá oka. Még ha a bűnöző szabadon is lett volna, kételkedett benne, hogy akár egyetlen szót is valóra válthatott volna a fenyegetőzéséből. Talán nem volt épp harcos alkat, s a mágiában sem jeleskedett, de úgy vélte, egy ilyen nagyszájú csődörrel talán még egymaga is elbírna. S ha nem, hát ott voltak az őrök, na meg ha Vibrato fülébe jutna, hogy a póni akár egyetlen patával is hozzáért a barátnőjéhez, minden bizonnyal laposra verné.

A csődörnek hamarosan nem maradt semmi közönsége, Amethyst pedig nem volt hajlandó reagálni sem a pajzán megjegyzésekre, sem a sértésekre. Mivel pedig a cella lakója továbbra sem érte őt el, lassacskán kezdett ráunni a dologra. Végül csak legyintett egyet, s megállapította, hogy a kancának komoly szellemi problémái lehetnek. Amethyst csak erre várt. Amint a csődör hátat fordított neki, szépen lassan ő is továbbindult az eredeti úticélja felé.

* * *

A lidérc magánzárkájához érve a megszokott látvány fogadta. Prism öreg kanca formájában a hintaszékben olvasgatott, a lidérc pedig mintha meg sem mozdult volna a legutóbbi látogatása óta. Amethyst kimérten biccentett a homokszín kancának, akinek erre mintha halvány mosoly suhant volna át az arcán. Ezt követően Amethyst elhelyezkedett a lidérccel szemben a kövön, s innentől nem is váltottak egymás között egy szót sem.

És ez így ment napokon keresztül. Hamar ki is alakult Amethyst rutinja. Rendesen végezte a napi teendőit, aztán éjszakánként nagyjából egy-másfél órára eljött ide. Ennél többet nem akart rászánni az idejéből, mivel nem látta értelmét. Legfeljebb annyit ért volna el vele, hogy reggelenként megint nem tudott volna felkelni.

Az érkezését pontos időponthoz rögzítette, hogy a lidérc jobban hozzászokhasson a látogatásaihoz. Reménykedett benne, hogy talán valamilyen szinten ezzel is segíti a jövőbeli bizalom kiépítését. Elvégre ily módon a lidérc számíthatott jöttére, s nem váratlan vendégként toppant be hozzá. A maga részéről nem szerette a hasonló meglepetéseket, s feltételezte, hogy ő is így van ezzel.

Pár nap elteltével úgy tűnt, igaza is lehetett, mivel megfigyelte, hogy bár sosem látta a lidércet mozogni, a lény már nem bújt el egyszer sem a sarkokba amikor jött, hanem sokkal közelebb feküdt a rácshoz, s az orra mindig pontosan arra mutatott, ahol a kanca szokott feküdni. Ezt Amethyst elég komoly előrelépésként könyvelte el magában. Főleg, hogy azt is megfigyelte, hogy bár a lidérc továbbra is végig lehunyva tartotta a szemét, a fülét mindig rögtön felé fordította, bármilyen apró zajt is csapott. Bármilyen minimalista módon is, de ez biztosan az érdeklődésének a kifejezése volt.

Amethyst amellett, hogy csak bámulta, néhányszor meg is próbálkozott pár aprósággal. Volt, hogy a patájával kopogott le rövid kis ütemeket a padlón. Volt, hogy elkezdett fel-alá járkálni a cella előtt, faltól falig, mindig pontosan ugyanott megfordulva. Kicsit később pedig röviden elmesélte, hogy aznap milyen volt az időjárás Canterlotban. A lidérc minden alkalommal élénken fülelt, de ezen túlmenően továbbra sem volt hajlandó más életjelet adni magáról. Amethyst azonban igyekezett minden apróságot megjegyezni. Például egyszer feltűnt neki, hogy amikor halkan dudorászott valamit, s a lidérc szokása szerint felé fordította a füleit, egy pillanatra mégis mintha másfelé figyelt volna. Nem telt bele egy perc sem, s a terem ajtaján belépett egy ijesztő külsejű, szürkéslila sörényű kanca. Amethyst azonnal megállapította, hogy minden valószínűség szerint éjjeliőr. A jövevény azonban nem vesztegetett rá, vagy a lidércre egyetlen gyors pillantásnál többet, hanem egyből Prism felé indult, aki addigra már föl is kelt a székéből. Amethyst a fél szemét rajtuk tartva arra is gyorsan rájött, hogy ez minden bizonnyal nem hivatalos, sokkal inkább baráti látogatás volt a szürke kanca részéről. Ez onnan derült ki számára, hogy bár mindketten suttogtak, így is hallotta, hogy egyből igen közvetlen hangot ütöttek meg egymással szemben.

Valami sokkal fontosabb dolog is tudatosult azonban benne. Méghozzá az, hogy a lidércnek félelmetesen jó füle lehetett, ha ilyen messziről észrevette az érkezőt. Eddig is furcsa volt neki, hogy a lény miért erre az egyetlen érzékszervére hagyatkozik, de most, hogy így jobban belegondolt, ez adott neki egy új ötletet. És el is határozta, hogy a következő alkalommal meg is fogja valósítani!

7. fejezet

A csend hangjai

Hamar vége lett a próbának. Majdnem fél órával korábban mint szokott. Mr. Batonquake azonban már ekkorra kifogyott a türelméből és a karmesteri pálcáiból. Eleinte pedig úgy indultak, hogy még rá is fognak húzni a próbára, mivel már a hangolás is túl hosszú ideig tartott. Aztán a vonósok, majd több alkalommal a harsonák is eltévesztették az ütemet, amire a karmester különösen érzékeny volt. Mikor pedig az oboa is eltért a dallamtól, Batonquake nem bírta tovább. Dühösen kettéharapta az utolsó pálcáját, s hazaküldte az ifjonc zenészeket.

Amethyst enyhe bűntudattal ücsörgött Vibratoval a padon, szemben a szökőkúttal. Tudta, hogy nem egyedül ő volt a hibás, s hogy a karmester idegei amúgy is gyengék voltak, mégis elég rosszul érintette, hogy pont nála szakadt el az a bizonyos cérna. Igyekezett ő, de a gondolatai minduntalan másfelé kalandoztak. Előfordult vele már ilyesmi párszor zenélés közben, de ettől még nem szokott téveszteni is. Így aztán a váratlanul támadt szabadidejét sem tudta nyugodt szívvel kiélvezni.

Szó sem volt arról, hogy ne élvezte volna a csődöre társaságát. Odahajtotta a fejét Vibrato ölébe, ő pedig a nyakát simogatta. Így nézték csendesen a naplementében újra és újra felszökő és aláhulló vízsugarakat. Amethyst kellemesebb időtöltést el sem tudott volna képzelni, amíg el nem érkezik a szokásos idő, hogy ismét meglátogassa hallgatag barátját. Hacsak nem… A kanca gyorsan a hátára fordult, s közelebb húzta magához Vibrato fejét. Kicsit ő is feljebb emelkedett, mellső lábaival átkulcsolta a csődör nyakát, s a száját a szájára tapasztotta. Hosszú, forró csókban egyesültek, mit sem törődve azzal a néhány másik pónival, aki rajtuk kívül még a parkban volt.

– Hű! – mondta végül a csődör, mikor Amethyst elengedte. – Nem semmi vagy!

– Veled is nagyon jó – somolygott a kanca.

– Olyan szerencsés vagyok, hogy veled lehetek! Te vagy a legcsinosabb pónilány egész Equestriában!

– Ugyan már! – tiltakozott Amethyst, de azért jól esett neki a bók. – Ezt még senki más nem mondta rajtad kívül.

– Ne is mondja! Az kell még, hogy más is rástartoljon a csajomra!

A kis kanca jót kuncogott, amivel Vibrato arcára is mosolyt csalt.

– Olyan más vagy, mint amikor először találkoztunk – jegyezte meg a csődör, miután újabb csókot váltottak. – Akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen kis cuki is tudsz lenni. Még Cactusnál is tüskésebb voltál!

– Hát… – kezdte Amethyst. – Talán nem szeretek idegenekkel jópofizni, de attól még nem vagyok jégből.

– Igen, ezt tapasztaltam – vigyorgott Vibrato és végigsimította a kanca arcát. – Figyelj csak… Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha ma felmennénk hozzám. A többieknek most épp más dolga van, úgyhogy a kettőnké lenne az egész lakás.

Hűha! – gondolta Amethyst. Vibrato eddig is elég rámenős volt vele szemben, most mégis sikerült meglepnie. Ahogy belenézett a csődör szemébe, valami új, szokatlan lángot látott benne, s az sem kerülte el a figyelmét, hogy Vibrato egészen finoman remegni kezdett. Érezte, mert lassacskán rá is kezdett átterjedni. Kiszáradt a szája, a pulzusa pedig felgyorsult. Köhögni kezdett, s ennek ürügyén gyorsan fel is ült, hogy ne kelljen ottmaradnia a csődör ölében. Nagyon kedvelte Vibratot, és szeretett is vele lenni, de nem volt benne biztos, hogy mindketten ugyanazt várják ettől a kapcsolattól.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva a csődör, miközben finoman átölelte Amethyst vállát.

– Igen… azt hiszem. Nos… öh… roppant… csábító ajánlat, de azt hiszem… későbbre kéne halasztani!

– Persze, természetesen! – Vibrato még közelebb húzódott hozzá, s a patáját a combjára helyezte. – Csak arra gondoltam, ott mégis kényelmesebb lenne mint itt az utcán. Kettesben. Sokkal meghittebb lenne, nemde?

Amethyst érezte, hogy elpirul. Ki akart találni valami jó kifogást, amivel megakadályozhatja, hogy a csődörrel menjen, de mégse bántsa meg őt. Mégis az agya mintha teljesen leblokkolt volna, semmi értelmes nem jutott eszébe. Vibrato testének melege, a szőrének izgató sós illata, s a patájának érintése minden gondolatot kimosott a fejéből. A lényének belseje próbált tiltakozni, emlékeztetni őt rá, hogy nem akar semmi olyasmit csinálni, amit később megbánhat. Ahogy azonban a csődör finoman elkezdte harapdálni a nyakát, majdnem feladta a harcot saját magával.

– Ne! Kérlek ne csináld, mert nem lesz erőm ellenkezni! – ezt akarta mondani, de a száját csupán egy apró sóhaj hagyta el.

Vibrato ezt bátorításként értelmezte, s nekidöntötte a pad háttámlájának. Még vadabbul kezdte simogatni, s közben csókokkal halmozta el. Amethyst végül már lehunyta a szemét s átengedte magát az élvezetnek.

– Na gyere, Cicuskám, és folytassuk odafönt! Hidd el, ennél már csak jobb lesz!

A csődör hangjára Amethyst úgy rándult össze, mintha egy vödör jéghideg vizet zúdítottak volna a nyakába. A szeme azonnal kipattant, s ahogy meglátta, hogy nem egy járókelő is őket figyelni, nyomban el is szégyellte magát. Gyorsan kibontakozott a kínossá vált ölelésből, s négy lábra ugrott. Zavartan megigazította a sörényét, aztán a patájával megtörölte magát, ahol úgy érezte, hogy a csődör összenyálazta. Vibrato értetlen arccal szintén fölkelt a padról s kérdőn nézett a kancájára.

– Bocsi, de most jöttem rá, hogy indulnom kell! – magyarázkodott Amethyst. – Tudod, a szokásos esti program!

Azzal el is vágtatott a börtön irányába.

* * *

Hogy hagyhatta így el magát?! Hogy lehetett ilyen gyenge?! Mégis mi a fene ütött belé?! Az első pillanatban ott kellett volna hagynia! Hadd gondolkodjon, hogy kivel játszik ilyet! De hiába is akarná rá terelni a felelősséget, hiszen ő engedett neki! A fenébe is, olyan jól esett! Miért ilyen jó, ha egyszer nem akarja?! Miért nem tud parancsolni saját magának? Miért volt rá ilyen hatással a közelsége?

Amethyst még akkor is teljesen fel volt zaklatva, mikor a várbörtönhöz ért. Túl korai volt még, hogy bemenjen, de ilyen lelkiállapotban nem is akart a rabok előtt mutatkozni. A legutóbbi alkalom óta, amikor belekötöttek láthatták, hogy milyen higgadtan és közömbösen viszonyul hozzájuk, ezért nem lett volna szerencsés ha így meglátják. Így is örült, hogy újabban már ismét nem érték atrocitások. Ugyanígy az sem lett volna előnyös, ha a lidérccel ilyen állapotban találkozik.

Idegesen járkált fel s alá megfelelő távolságban a bejárattól, hogy ne legyen nyilvánvaló, hogy oda igyekszik. Nem tudta eldönteni, hogy viszonyuljon ezek után Vibratohoz. Végsősoron meg tudta érteni a csődört, de abban már bizonytalan volt, hogy ő mit is szeretne valójában. Nem volt kifogása az ellen, hogy fizikailag is közel kerüljön hozzá, de egyrész nem akart ilyen hamar ilyesmibe belemenni, másrészt pedig nem is így képzelte el. Az, hogy a csődör gyakorlatilag a nyílt utcán így letámadta, eléggé megrendítette a belé vetett bizalmát. Nem arról volt szó, hogy saját magát nem tartotta hibásnak az egészben, csupán arról, hogy már nem volt meggyőződve, miszerint a csődörnek akár már akkor tisztességes szándékai lettek volna amikor összejöttek.

Másnak ugyan nem vallotta volna be, de nem volt szerelmes Vibratoba. Talán nem volt túl szép dolog tőle, hogy így ment bele ebbe a kapcsolatba, de nem féltette a csődört, mert sejtette: ő is hasonlóképp van vele. Csakis azért volt vele, mert jó társaság volt, s így mindig volt kihez odabújnia, ha épp olyan hangulata volt. Elvégre egy kancának is vannak igényei, ezért igazán nem hibáztathatta őt senki! Most azonban kezdte úgy érezni, hogy Vibratot igazából csakis egyetlen dolog érdekelte – volna, ha egy kicsit is közelebb engedte volna magához! És milyen közel járt hozzá!

Amethyst nagyot fújt és fölnézett a toronyórára. Igen, végre itt volt az idő. Vibrato gondját későbbre is halaszthatja, de most dolga volt! Ahogy a börtön ajtaja bezárult mögötte, még meg is könnyebbült, hogy maga mögött hagyhatja a kinti világ problémáit.

A biztonság kedvéért még egyszer leellenőrizte, hogy rajta van-e még a kis táska, amiért visszafutott a kollégiumba. Ez normális esetben teljesen felesleges mozdulat lett volna, de a táskának annyira nem volt súlya, hogy talán észre sem vette volna, ha valahol az úton elhagyja. Mivel azonban rendben találta, izgatottan lépdelt végig a sötét folyosón, aztán fölvette a legjobb pókerarcát és ráérősen végigvonult az első három termen.

A negyedikben azonban ellenállhatatlan késztetést érzett rá, hogy megálljon mielőtt még belépett volna a felvonóba. Abban a zárkában ugyanis, ahol az a feltűnően szép rózsaszín kanca szokott lenni, ez alkalommal hárman is voltak. A cella régi lakóján kívül ott volt még egy molettebb, tengerkék szőrű, lila köpenyes kanca és egy nyurga, tetőtől patáig feketébe öltözött, meghatározhatatlan nemű póni is. Úgy tűnt, hogy beszélgethettek még mielőtt Amethyst belépett, de azonnal elhallgattak amint a kanca megjelent. Amethyst ezt már csak azért is különösnek tartotta, mivel az összes rab már eleve őket figyelte, így elég indokolatlannak tűnt, hogy éppen őelőtte titkolózzanak. A két póni azonban láthatóan tartotta magát az elveihez és meg sem mukkantak, amíg tovább nem indult. Igaz, a kék kanca eléggé megbámulta, de végül ő se szólt hozzá.

Amethyst nem tudta mire vélni a dolgot, ezért nem indította el azonnal a liftet, hátha sikerül innen elcsípnie egy beszédfoszlányt, de csalódnia kellett. Végül megrázta magát, és elhatározta, hogy ezután csakis a feladatára fog koncentrálni. Mikor leért a lidérc cellájának a szintjére, várt még egy pár percet, hogy aznap is pontosan érkezzen. Aztán, ahogy elérkezett az ideje, kimért mozdulattal lenyomta a kilincset és belépett.

Odabent a már jól megszokott látvány fogadta. Prism újsággal a patájában kényelmesen hintázott a székében, a lidérc pedig most is úgy feküdt, hogy pontosan szemben legyen Amethyst szokásos helyével. A kanca halványan elmosolyodott, de ez alkalommal nem feküdt le a kőre, hanem lecsatolta a hátáról a kis táskát, s kihúzta belőle a pánsípját. Komótosan megtörölgette a hangszert, aztán úgy helyezkedett, hogy két lábra állva neki tudja támasztani a hátát a falnak, de közben továbbra is egy vonalban maradjon a lidérccel. Prism egy pillanatra fölnézett rá, aztán megvetően prüszkölt egyet, de ezen túl nem tett semmiféle megjegyzést.

Amethyst lehunyta a szemét, nagy levegőt vett, s lágyan megfújta a sípot. Nem tudta még, hogy milyen dallamot fog játszani. Engedte, hogy a hangszer vezesse. És ő vezette. Ismeretlen, hűvös, egymásba olvadó hangzatokba. Légies, lassú melódiákba. Távoli, elfeledett énekekbe. Amethyst hagyta, hogy átjárja mindaz az érzés, ami a lidérc felől áradt, s hagyta, hogy a teste dallammá formálja azt a síp által. Hosszan, mégis időtlenül játszott. Hangok szálltak el egymás után, s ő nem is figyelte, a szája, vagy a szarvának mágiája szólaltatja-e meg őket. Elmerült a muzsikában, s hagyta, hogy az tovasodorja.

Egy végtelenségnek tetszett, mire az utolsó hang is elhalványult. Amethyst lassan leengedte a patáit és kinyitotta a szemét. A lidércre pillantott, s egy halványan fénylő, pupilla nélküli szempár nézett rá vissza. Aztán Prism felé fordult, aki hitetlenkedve kapkodta a fejét kettejük között. A póni még a száját is nyitva felejtette.

– Hagyj minket magunkra, kérlek! – mondta halkan Amethyst.

8. fejezet

Kettesben

A homokszín kanca fölállt és lassan odalépett Amethysthez. Közben a szemét egy pillanatra sem vette le a lidércről. Amethyst négy lábra ereszkedett, de ő is inkább a lidércet figyelte. Mikor odaért mellé, Prism a fülébe suttogott.

– Innentől a te felelősséged! Bármit is akarsz tenni, legyél nagyon óvatos!

– Nem mintha bánnád, ha bajom esne… – suttogott vissza a kék kanca, anélkül, hogy odafordult volna.

– Ezt majd megbeszéljük. Sok sikert!

Prism óvatosan kioldalazott a teremből és halk kattanással becsukta maga mögött az ajtót. Amethyst kicsit meglepődött, hogy a kanca hangjában némi aggodalom is csengett, de most sokkal fontosabb dolga is volt, mint ezzel foglalkozni. Igyekezett egyetlen rezdülés nékül farkasszemet nézni a lidérccel. Az tökéletes nyugalommal állta a tekintetét és nem adta semmi jelét annak, hogy szándékozna tovább is lépni. Végül Amethyst bírta rövidebb ideig pislogás nélkül. Pár percig némán bámulták egymást, s a kanca már majdnem úgy döntött, magához ragadja a kezdeményezést, végül mégis a lidérc törte meg a csendet.

– Hogy csináltad?

Kellemesen mély, zengő hangja volt. Egy csődör hangja. Amethyst szíve kihagyott egy dobbanást a felismeréstől. Eddig valahogy meg volt győződve arról, hogy a fogoly kanca. Egyszerűen túl rendezett volt a külseje, túl karcsú és harmónikus az alakja egy csődörhöz. Pónihoz mérten az arcának vonásai is túl simák és nőiesek voltak. A hangja mégis minden kétséget kizáróan csődöré volt.

– Mit? – préselte ki magából az egyetlen értelmes kérdést, ami az eszébe jutott.

– Megérintettél.

Amethystnek a marjától a farka tövéig felborzolódott a szőre. Érezte, hogy kezd elpirulni, de továbbra is állta a lidérc tekintetét. Úgy tűnik jobban tette volna, ha ma minden csődört elkerül, de most már nem akarta elszalasztani a tán egyedüli lehetőséget, hogy beszélhessen vele. Erőt vett hát magán, lassan kifújta a levegőt és felelt a kérdésre. Őszintén, mivel nem akart titkolózni, s a lidérctől is ezt várta.

– Improvizáltam. Hagytam, hogy a hangszerem vezessen.

– A hangszered vezessen – visszhangozta a lidérc. – Milyen különös.

– Semmivel sem különösebb, mint egy lidérc látványa Canterlotban.

A lény nem válaszolt, de továbbra is Amethystet nézte. A kanca gyorsan eltette a pánsípját és lefeküdt a szokásos helyére a lidérccel szemben. Egészen más érzés volt így, hogy a pillantása viszonzásra talált.

– Ha megkérhetlek… játszanál még nekem? – kérte halkan a lidérc.

– Talán – felelt Amethyst. – De valamit valamiért.

A lidérc pislogott. Most először amióta kinyitotta a szemét, ezért Amethyst megijedt, hogy újra vissza akar zuhanni a némaságába.

– Csak beszélgetni szeretnék! – mondta gyorsan. – Meg kell valljam, nagyon szeretnélek megismerni!

– Miért? – kérdezte ugyanolyan halálos nyugalommal a lény.

– Azért, mert még sosem találkoztam lidércekkel, rólad pedig még senki sem tudott kideríteni semmit.

– Nem őmiatta?

Amethyst sejtette, hogy kire vonatkozott a kérdés, de vonakodott válaszolni. Prism világosan megmondta, hogy ne emlegesse Lunát, ő pedig nem akarta magára haragítani a kancát.

– Nem – mondta végül, s nem is hazudott vele. Bár kötelezettségei voltak a Hercegnő felé, már önszántából volt itt és őt magát is hajtotta a kíváncsiság.

– Nem szereted – állapította meg a lidérc.

– Ezért vagy hajlandó szóba állni velem?

– Nem. Érdekes vagy.

Amethyst zavartan lesütötte a szemét. A lidércnek ez az őszinte megnyilvánulása sokkal nagyobb hatással volt rá, mint Vibrato üres bókjai. Nem volt benne sem több, sem kevesebb, mint a nyers igazság, mégis hízelgő volt.

– És mások nem voltak érdekesek? Úgy tudom többen is meglátogattak.

– Nem. Ők csak kérdezni tudtak. Te adtál.

– Mit adtam?

– Magadat – mondta egy kis gondolkodás után a lidérc.

Jaj, miért így fogalmaz? – futott át Amethyst agyán. Már így is épp eléggé zavarban volt. Talán benne volt a hiba, de most a lidérc minden szavát udvarlásnak érezte. Ezt főként a csődör hangjának sajátos csengésének, s kétértelmű megjegyzéseinek tulajdonította, de nem tudott teljesen kikerülni a hatása alól. Megköszörülte a torkát, s megpróbált megfelelőképpen felelni.

– Ha nem bánod, cserébe én is hasonlót kérnék. Csak olyasmit, amit önszántadból megosztanál velem.

– Legyen hát – bólintott a lidérc. – Mit szeretnél?

– Először is szeretném megtudni a neved! – mondta Amethyst alig titkolt lelkesedéssel. – Te már úgyis tudod az enyémet.

A lidérc lassan lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét s elmosolyodott. Most először mutatta ki bármilyen formában az érzelmeit. Amethyst eddig abban is bizonytalan volt, hogy egyáltalán vannak neki. Hiszen a hangja szépen zengett, de teljesen hűvös volt.

– Nehezebbet nem is kérdezhettél volna – mondta, mikor újra fölnézett.

– Ne haragudj, de nem értelek!

– Természetesen, hiszen nem születtél lidércnek. Bonyolult lenne ezt most elmagyarázni, de a lényeg, hogy mi nem adunk nevet a csikóinknak. A név olyasvalami, amit ki kell érdemelni. Talán mondhatnám, hogy a név az nálunk, ami a póniknak a cukijegy.

– És neked nincs még neved? – kérdezte meglepetten Amethyst.

– De – mosolyodott el megint egy pillanatra a lidérc. – De attól tartok, se kimondani, se értelmezni nem tudnád.

– Tégy próbára!

– Nem – komorodott el a lidérc.

– Akkor mégis hogy szólítsalak? Elég személytelen lenne, ha mindig lidércet mondanék a neved helyett.

– Valóban – jött a felelet egy kis várakozás után. – Hívj Pulsarnak! Ez hasonlít a nevem egyik tagjára, s ez a te nyelveden is bír jelentéssel.

– Pulsar… – ízlelgette a szót Amethyst. – Ez tetszik.

– Örömmel hallok – mondta ismét teljesen érzelemmentes hangon a lidérc.

– És mondd csak, Pulsar, nem érzed magad egyedül?

– Miért érezném, ha itt vagy velem?

Amethyst nagyot nyelt. Nem tudta tovább tartani a szemkontaktust, de aztán a lidérc folytatta:

– Érdekes kérdés, hogy lehetek-e egyáltalán egyedül, ha ketten vagyunk.

– Azt hiszem félreértettük egymást! – kacarászott zavartan a kanca. – Úgy értettem, hogy nem hiányoznak-e a fajtársaid! Nem volt rossz, hogy nem beszélgettél senkivel?

– Hozzászoktam a magányhoz. Mi kevésbé vagyunk társasági lények, mint ti, pónik.

– De azért jólesik, hogy most beszélünk?

– Igen. Te más vagy mint a többi póni.

– Azért, mert én magamat adom?

– Igen. És művész vagy.

– Köszönöm. De nem vagyok igazán nagy zenész.

– De érzékeny vagy és érzésből játszol.

– Hát, ezt nem sokan gondolják így – sütötte le a szemét a kanca.

– Mert nem ezt szoktad mutatni magadból. Ehhez már eleget láttalak, hogy tudjam.

Egy darabig némán bámultak maguk elé, aztán ismét a lidérc törte meg a csendet.

– Játszanál még nekem? – kérdezte.

– Untatlak? – kérdezett vissza kissé csalódottan Amethyst.

– Nem. Csak rég használtam már a nyelveteket, s fárasztó fölidézni a szavakat. Megérteni egész más, mint beszélni. A zene nyelve közös. Ha szeretnéd, én is megmutathatom, hogy hogy játszom.

Amethyst most már értette, miért beszél olyan lassan a lidérc és miért tart néha olyan nagy szüneteket. Sőt, ez a néha elég fura megfogalmazásaira is magyarázatot adott. A felajánláson viszont már annál jobban meglepődött.

– Te is zenész vagy?

– Olyasmi.

Amethyst előhúzta a hangszerét és bizonytalanul nézett hol rá, hol a lidércre.

– Ne vedd sértésnek, de ezt nem adhatom oda – mondta végül. – Többet jelent nekem, mint egy egyszerű síp. Olyan, mintha egy darab lenne belőlem. Csupán egyetlen póninak engedtem eddig, hogy hozzáérjen. Neki is csak azért, mert tőle kaptam.

– Megértelek. Kérdezhetem, hogy ki volt az?

– Mivel nem ismered, neked elmondom. A nővérem. Vagyis pontosabban csak a féltestvérem. Akkoriban még azt hittem… mindegy.

A lidérc fürkészően nézett rá, mire Amethyst elnevette magát.

– Neked mennyivel könnyebb ilyesmiről mesélni! Legtöbbször mások szokták felhozni, de olyankor nem szívesen beszélek róla. Mondjuk te amúgy is nagyon más vagy, mint a pónik általában…

– Ahogy szeretnéd. Örömmel hallgatlak. De ha kérhetlek, zenélnél még? Holnap ha jössz, beszélhetünk még.

– Persze! – pattant föl Amethyst. – Mit játsszak?

– Amit gondolsz – jött kisvártatva a válasz. – Amit érzel.

9. fejezet

Jelentés

Nem szerette ha nézik zenélés közben. A bizalom és a jó viszony kiépítésének érdekében persze hajlandó volt ennyi áldozatra. Most viszont már nem állt fel két lábra, mivel tudta, hogy egy csődörrel áll szemben, s ettől csak még jobban zavarba jött volna. Sőt, talán életében először az is kényelmetlenül érintette, hogy nem volt rajta ruha. Ha nem is tartoztak egy fajba, Pulsar nagyon hasonított a pónikra. Egy csődör pedig mégiscsak csődör, ő pedig túl kiszolgáltatottnak érezte így magát előtte.

Ó, miért is gondol már megint ilyesmire! Vibrato ekkora hatással lett volna rá? Amethyst fektében a szájához emelte a pánsípot és lágyan belefújt. Egyetlen hangot tudott csak játszani rajta, mert a tekintete ismét találkozott a lidércével. Azok az ezüstös fényű szemek mintha egyenesen a lelkébe láttak volna. Minden gondolat azonnal kipárolgott a fejéből. Nem is tudta volna folytatni, ha Pulsar nem veszi ezt észre és hunyja le ismét a szemét. Így viszont már lassan bele tudott kezdeni egy dallamba, ha nem is találta most el annyira a hangulatot amit szeretett volna. Csendesen eljátszott egy régi altatódalt, vagy legalábbis valamit ami nagyon hasonlított rá. Sejtette, hogy ezzel nem fogja tudni lenyűgözni a lidércet, de most nem jutott eszébe semmi jobb. Tartott is tőle, hogy Pulsar ez után már nem fogja őt elég érdekesnek tartani, de mikor befejezte a dalt, a csődör újra rápillantott.

– Köszönöm – mondta. – Most menj, mert már várnak rád! Én pedig holnap fogok várni rád egész nap.

Amethyst nagyot sóhajtott és nekidőlt a felvonó korlátjának. Nehezére esett otthagyni Pulsart. Ugyan nem ilyesfajta beszélgetésre számított vele, de inkább kellemesen csalódott. A lidérc a maga módján egész kellemes társaság volt így elsőre, még ha néha picit nehézkes is volt szót érteni vele. Annyira nem is az amit mondott, hanem ahogyan mondta, az fogta meg a kancát. Még most is beleborzongott, ahogy fölidézte azt a selymesen lágy, mégis magabiztos hangot. Az egyetlen amit bánt, hogy ilyen hamar távoznia kellett.

Pulsarnak azonban úgy tűnt, igaza volt. Odafent nem kisebb póni, mint Luna Hercegnő várta a börtönt őrző tanítványa társaságában. Prism ez alkalommal nem az öreg, de nem is a fiatalos formájában jelent meg, hanem egy hamuszín, középkorú kanca képében, de Amethyst így is azonnal fölismerte a körülötte vibráló levegőről és a cukijegyének hiányáról.

– Valóban igaz? – kérdezte Luna meg sem várva, hogy a lift lefékezzen.

– Felség! – szólalt meg Prism, mielőtt még a kanca válaszolhatott volna. – Biztosan előttük akarod?

Nem sok idő telt el azóta, hogy Amethyst belépett a börtönbe, így nem volt meglepő, hogy a rabok még mind ébren voltak. Most minden szem rájuk szegeződött, de Amethystnek időközben feltűnt a rózsaszín kancának és két fura vendégének hiánya. Máshol nem volt semmi változás, de az a cella most kitárt ajtóval, üresen állt. Majdnem szóvá is tette a dolgot, de aztán jobbnak látta, ha csöndben marad. Ha a kanca ilyen látványosan távozott, nyilván a Hercegnő is jóváhagyhatta, máskülönben még a mostaninál is feszültebb lett volna a hangulat. Rákérdezni meg majd később is ráér.

Luna intett a tanítványának, hogy térjen vissza a posztjára, aztán sebes léptekkel elindult kifelé. Amethyst-nek ügetnie kellett, hogy ne maradjon le tőle. Pillanatok alatt kiértek az épületből, aztán a Hercegnő szarva felizzott, s Amethyst alól kifordult a világ. Nehezére esett négy lábon maradni, de mikor visszanyerte az egyensúlyát meglepődve állapította meg, hogy már a kastély előtt vannak.

– Gyere! – mondta Luna.

A tempóból semmit sem engedve hamar felértek a trónterembe. Átléptek a két szalutáló éjjeliőr között, aztán a Hercegnő gondosan becsukta maguk mögött a kaput. Bizalmatlanul körbenézett a teremben, majd helyet foglalt a trónszéken, s várakozón Amethystre nézett.

– Hallgatlak!

– Előbb kérdezhetek én valamit?

– Csak ha fontos.

– Hova lett az a rózsaszín kanca, aki a felvonó melletti cellában szokott lenni?

– Ennek nincs jelentősége – intett Luna a patájával. – Inkább mesélj a lidércről! Kérlek! – tette hozzá gyorsan. – Tényleg sikerült beszélned vele?

– Ahogy vesszük. Nem sok mindent sikerült belőle kiszedni. Még a nevét sem volt hajlandó elárulni.

– Fantasztikus! – lelkendezett Luna, s izgatottam csapkodott a szárnyaival. – Tudtam, hogy rád számíthatok! Végre előrelépés! Miket mondott?

– Tényleg nem beszéltünk sokat. Elég nehezen boldogul a nyelvünkkel…

– De mégis mit mondott?! – kérdezte kicsit türelmetlenebbül Luna. – Minden szóra kíváncsi vagyok!

– Próbáltam kérdezni a nevét, de nem mondta el. Azt mondta, hívjam Pulsarnak, meg elmesélte, hogy hogyan kapják a lidércek a nevüket. Aztán már csak a zenéről beszéltünk. Ha jól értettem, tetszett neki ahogy játszom.

– Igen, Prism említette, hogy arra figyelt fel. Remek! Ez nekem sose jutott volna eszembe! És mit mondott pontosan?

– Luna, ennyiről volt szó! Ne várd, hogy pontosan idézzek minden egyes mondatot, ami odalent elhangzott!

A Hercegnő egy pillanatra lehunyta a szemét. Látszott, hogy uralkodnia kell magán, de amikor újra megszólalt, a hangja nyugodt volt.

– Ne haragudj! – mondta halkan. – Hálás vagyok a segítségedért, de nagyon fontos lenne, hogy mindenről tudjak ami a lidérccel kapcsolatos! Ha te nem tudsz mindent megjegyezni, akkor kérlek engedd, hogy a tanítványom is bent maradjon veled! Legalább azzal sem kell majd terhelned magadat, hogy nekem jelentést tegyél.

Amethyst egészen biztos volt benne, hogy Luna legszívesebben üvöltött volna vele, amiért így merészelt beszélni vele. De úgy tűnt, nem volt szükséges emlékeztetnie rá, milyen fontos is neki. Igen, most, hogy a lidérc kiválasztotta őt, már vitathatatlanul nélkülözhetetlenné vált, ezért a kanca a szokásosnál is kevésbé ügyelt rá, hogy megválogassa a szavait.

– Szerintem meg örülj, hogy egyáltalán szóra bírtam! Prismmel kapcsolatban meg majd kitalálom, hogy mi a legjobb és a feladatom szempontjából a leghasznosabb. Nekem nem úgy tűnt, hogy Pulsar különösebben kedvelné.

– Rendben van – mondta hűvösen Luna. A kezdeti lelkesedése úgy tűnik elég hamar elapadt. – A döntést rád bízom, de eredményeket akarok! Hagyok egy kis időt, de aztán az én kérdéseimre is várom a válaszokat!

* * *

Már megint jól eltelt az idő. Alig pár órája még a zenekarral próbáltak, mégis úgy tűnt, az mintha már több mint egy napja lett volna. Igaz, most a szokásosnál kicsit később ért vissza. Cactus kivételével már a szobatársai is mind aludtak. A kollégium persze így sem volt teljesen csendes. A folyosóról most is behallatszott az örökké éjszakázó „partipónik” röhörészése. Valamelyik szomszéd szobában őrült zeneszámokat hallgattak, legalább az ötödiket már sorozatban. Szerencsére a kései időpontra való tekintettel nem bömböltették a hangfalakat, de a mélynyomó rezgéseit még így is a falakon keresztül lehetett érezni.

Amethyst a patái hegyén járkálva összeszedte a szobát keresztül-kasul behálózó szárítókötélről a ruháit. Már a mosásra is vagy egy héten át próbálta magát rábeszélni, utána pedig puszta lustaságból még jó pár napig kinthagyta a cuccait. A lakótársainak volt hova hazavinniük a szennyesüket hétvégente, neki bezzeg magáról kellett gondoskodni! Hozzászokott már, meg általában nem is zavarta, csak ilyenkor, amikor effektíven csinálnia is kellett valamit. Pedig most még aránylag kedve is volt a rendrakáshoz, mégis – már csak megszokásból is – magában szidta mindenkinek minden felmenőjét, hogy egyáltalán ilyesmivel kell foglalkoznia. Helyette miért nincs soha senki aki takarítson?!

Tovább azonban már nem akarta halogatni. Ha más indoka nem is volt, hát az, hogy holnapra csinosan akart felöltözni. Legalábbis estére. Szeretett volna jó benyomást tenni a Pulsarra. És így talán nem fogja majd magát olyan csupasznak érezni előtte. Sokáig keresgélt, míg végül rátalált egy alkalmas ruhadarabra. Egy nem túl régi, egyszerű szabású, citromsárga dísznyerget szemelt ki magának. Sokat ugyan nem takart, de reményei szerint megadta azt a komfortérzetet, amire a csődörrel szemben szüksége volt. Emellett nem volt túl hivalkodó, de azért elegáns volt és a saját ízlése szerint ment a szőre színéhez is. Ha még találna valami kis művirágot, amit a sörényébe tűzhet, akkor aztán tényleg jól nézhetne ki. Felmerült benne, hogy esetleg Fizzytől kérhetne kölcsön, hátha neki van, de aztán elvetette az ötletet. A barátnője túlságosan is kíváncsi lett volna, hogy miért akar ennyire kiöltözni. Elvégre önszántából elég ritkán vetemedett ilyesmire.

Kikészítette magának a nyerget, aztán hatalmasat ásítva elvágódott az ágyában. Fáradt volt már, úgyhogy úgy döntött, hogy az aznapi fürdést inkább reggelre halasztja. Morgott valami „jóéjszakát”-félét Cactusnak, aztán belefúrta a fejét a párnába. Hiába volt azonban rettentően álmos, a gondolatai nem hagyták nyugodni. Állandóan a lidércen járt az esze. Amikor Lunával beszélt, szándékosan nem erőltette meg magát, hogy felidézze Pulsar minden szavát, most azonban azok ott visszhangoztak a fülében. Már csak visszaemlékezni is olyan kellemes volt arra a szép, zengő hangra. Alig várta, hogy újra vele lehessen. Annyira kíváncsi volt már, annyira többet akart megtudni róla, hogy fontolóra vette a holnapi látogatásának korábbra hozását. Nem akart türelmetlenkedni, de tudta milyen nehéz lesz türtőztetnie magát.

Sokág forgolódott még álmatlanul, Pulsaron merengve. Nem is azon volt a legjobban meglepve, hogy megszólalt, hanem azon, hogy a lidérc valójában csődör. Hiszen annyit figyelte már, ahogy ott feküdt mozdulatlanul. Nem hitte volna, hogy még egy ilyen alapvető tényt tekintve sem sikerült kiismernie. Sok póni már akkor szinte nyitott könyv volt a számára, ha csak szembejött vele az utcán. Kicsit odafigyelve rengeteg mindent meg lehetett róluk állapítani. A cukijegyük, az öltözködésük, a testtartásuk, s még rengeteg apróság árulkodott a személyiségükről. Még azok sem tudtak sokáig kifogni rajta, akik Prismhez hasonlóan próbáltak rejtőzködni – már ha volt rá lehetősége, hogy alaposabban megfigyelje őket.

A lidérc azonban továbbra is teljes rejtély maradt előtte. Akárhogy is igyekezett, nem érezte úgy, hogy ez után a beszélgetés után tényleg megtudott volna róla bármit is. Pulsar nagyon visszafogott volt, de azt sem tudta megállapítania róla, vajon mindig ilyen szokott-e lenni, vagy csak vele viselkedett így. Minden rosszindulat nélkül el is határozta, hogy ki fogja szedni a lidércből minden apró titkát. Ezzel a gondolattal megnyugodva végre utat is talált magának az álmok birodalmába.

10. fejezet

Az árnyék

Befele jövet nem tudta megállni, hogy ne érdeklődjön kicsit az eltűnt rózsaszín kanca felől. Ha a Hercegnő nem is, talán a rabok közlékenyebbek lesznek ezen a téren – gondolta ő. Tévedett. A végén már nem csak az őrök, de a foglyok is mutogattak neki, hogy eredjen a dolgára. Amethyst nem tudta eldönteni, hogy vajon meg lettek fenyegetve, vagy önszántukból nem mondtak semmit, de mindenesetre elég heves érzelmi reakciókat sikerült kicsalnia a pónikból ezzel a kis ártatlan kérdezősködéssel.

Sértődötten behúzta maga mögött a rácsot s leereszkedett a lifttel. Menet közben még leellenőrizte, hogy a sípja most is megfelelően van-e rögzítve a kis táskájában, aztán megigazította a hátán a nyerget. Izgult, hogy Pulsar vajon mit fog szólni, amiért így kiöltözött. Amennyire figyelmes volt, egész biztosan fel fog neki tűnni. Abban viszont már csak reménykedhetett, hogy tetszeni is fog neki. Elvégre ki tudja milyen lehetett az ízlése. Amethyst szeretett volna hasonló benyomást tenni rá, mint amilyet a lidérc is tett rá amikor először megszólalt.

Az ajtó elé érve picit még tétovázott. Párszor teleszívta a tüdejét levegővel, majd lassan kifújta. Sikerült annyira megnyugodnia, hogy ne remegjen a patája, amikor lenyomta a kilincset. Bár számított rá, sőt reménykedett is benne, hogy így lesz, mégis egy pillanatra megdermedt, amikor a tekintete találkozott az ezüstösen fénylő szempárral. Úgy tűnik, Pulsar már valóban várt rá. Amethyst érezte, hogy forróság önti el, miközben halvány mosollyal az arcán belépett a terembe. A szeme sarkából látta, hogy Prism most is a szokásos helyén ül, de az újságpapír fölött ő is a lidércet figyeli. Őt valahogy le kéne rázni, és akkor végre megint kettesben lehetnek a csődörrel. Remélhetőleg Luna a tanítványát is tájékoztatta arról, hogy a lidérccel kapcsolatban lényegében szabad patát kapott.

– Szia! – köszönt, szándékosan csak Pulsarnak címezve.

A lidérc aprót biccentett. Amethyst jól sejtette: nem akart megszólalni, amíg más is jelen volt.

– Kimennél, kérlek? – fordult Prism felé.

A kanca fölnézett és megigazította a szemüvegét, mintha csak most vette volna őt észre.

– Á, szervusz! Nagy gond lenne, ha maradnék?

– Ami azt illeti, igen – felelt szárazon Amethyst.

Prism küldött egy villámló pillantást felé, de aztán engedelmeskedett. Öreges mozdulatokkal lemászott a székről, aztán kicsoszogott a szobából. Amethyst nem is értette minek játssza meg még magát, hiszen már mindketten láthatták, hogyan is tud mozogni. Erről eszébe is jutott, amikor a kanca nekiszorította a rácsnak. Pulsar ugyan nem bántotta akkor sem, de így visszagondolva már kicsit rosszul esett neki, amiért meg sem próbálta megvédeni. Igaz, akkor még nem ismerték egymást egyáltalán, de a csődör igazán lehetett volna kicsit lovagiasabb is. El is gondolkodott rajta, hogy ezt megemlíti neki, de nem akarta így kezdeni a beszélgetést.

– Szia! – köszönt ismét, mikor Prism becsukta maga mögött az ajtót.

Pulsar azonban most sem válaszolt. Amethyst értetlenül nézett rá, aztán eszébe jutott a pánsíp. Mikor azonban a hangszerért nyúlt, a lidérc csak a fejét ingatta. Pulsar csendben megemelte a patáját és az ajtóra bökött. Amethyst most már sejtette, hogy mire gondol. Bosszankodva elindult a mutatott irányba és hirtelen mozdulattal megrántotta a kilincset. A másik oldalról Prism majdnem beesett az ajtón.

– Fölösleges próbálkoznod, hallja ha itt vagy – mondta csendesen Amethyst.

Cserébe csak egy újabb megvető pillantást kapott, de azért jólesett, hogy kínos helyzetbe hozhatta a kancát. Amethyst ezúttal azt is megvárta, amíg Prism felszállt a felvonóra s elindult vele, csak azután ment vissza a lidérchez.

– Szia! – mondta immár harmadjára, de ez alkalommal végre választ is kapott.

– Üdvözletem! Mi oka, hogy vettél ruhát? – érdeklődött a lidérc ugyanazzal a bizsergető hanglejtéssel, mint legutóbb.

– Nem áll jól? – kérdezte kissé elpirulva Amethyst. Megint kezdte érezni, hogy lassacskán a lidérc hatása alá kerül.

– De – felelt Pulsar miután alaposabban is megszemlélte a kancát. – Csak eddig nem volt rajtad.

– Honnan tudod? Tegnap láttál először!

– De hallottalak. Egészen máshogy mozogsz így.

– Az lehet – mosolygott Amethyst miközben lefeküdt a szokásos helyére. – Nem nagyon vagyok hozzászokva.

– Akkor most mi oka volt? – kérdezte ismét Pulsar.

– A lidércek talán sosem szoktak felöltözni? – próbálta elterelni magáról a szót a kanca.

– Csak ha csatába megyünk – jött a meglepően komoly válasz. – És akkor is csak néhányan közülünk.

– Érdekes. A póniknál pedig ez eléggé divatos, főleg errefelé. Márhogy ruhát viselni – tette hozzá magyarázatképp a lidérc értetlen pillantására. – Ti afféle harcos nép vagytok?

– Nem. Csak nem szeretjük a fölösleges dolgokat.

– Szerintem egy páncél a csatában elég hasznos lehet – jegyezte meg Amethyst.

– Nem azoknak akik úgy harcolnak, mint mi.

– Mert ti hogy csináljátok?

– Mágiával.

– Tudtok varázsolni?

– Egész fiatal korunktól – bólintott Pulsar.

– Akkor te is tudsz varázsolni?

– Megmutatnám, ha nem lennék bezárva – mondta kifürkészhetetlen arccal a lidérc.

– Meg is nézném! – vigyorodott el Amethyst. – Jut eszembe, hogy is kerültél pontosan ide? Nekem senki nem hajlandó mondani semmit.

– Idehoztak.

– Azt gondoltam, de miért hagytad magadat?

– Nem voltam teljesen önmagam – felelt némi gondolkodás után a lidérc.

– Ezt hogy érted?

– Bonyolult lenne elmagyarázni.

– Nem vagyok olyan buta, mint amennyire kívülről látszom – mosolyodott el ismét Amethyst. Szórakoztatta Pulsar szűkszavúsága.

– Nem nézel ki butának – mondta a lidérc, de továbbra sem akaródzott neki elmondani a dolgot.

– Jó, nem muszáj elmesélned – egyezett bele Amethyst.

– Talán majd egyszer. Te elmondanád, hogy pontosan miért vagy itt?

Megint ő kérdez! – gondolta a kanca. És válaszolnom is kéne, ha a bizalmába akarok férkőzni. De mégis mit mondjak neki? Azt úgyis tudja, hogy Luna kért meg rá, de őt tán tényleg nem kéne előtte emlegetnem.

– Én… – kezdte, de aztán Pulsar fürkésző pillantása beléfojtotta a szót.

– Nem is olyan egyszerű, igaz? – kérdezte a lidérc, halvány mosollyal.

– Megkértek, hogy ne mondjam el, de végülis mi értelme titkolózni? – sóhajtott Amethyst. – Úgyis tudod, hogy Luna Hercegnő kért meg rá, hogy kérdezzelek ki.

– Igen, tudom – mondta rezzenéstelen arccal Pulsar. – De azt már nem, hogy miért nem jöttél korábban, s hogy most mégis miért.

– Bonyolult lenne elmagyarázni – felelt a kanca, s közben nagyon reménykedett benne, hogy nem lőtt túl a célon.

A lidérc lehunyta a szemét és úgy is maradt. Amethyst tartott tőle, hogy megsértődött, de nem szólalt meg. Hátha felülkerekedik benne a kíváncsiság.

– A nővéredhez van köze? – kérdezte hirtelen Pulsar, még mindig csukott szemmel.

– Honnan…? – hápogott döbbenten Amethyst.

– Megérzés.

– Nem, ezt mondd meg, hogy hogy raktad össze! – követelte a kanca, miközben négy lábra ugrott, s elszántan szembenézett a lidérccel.

Pulsar lassan kinyitotta a szemét és nyugodtan állta Amethyst pillantását.

– Ne haragudj – mondta, de egy csepp megbánás sem volt a hangjában. – Tudom, hogy érzékeny pont.

– Akkor meg miért…?

– Mert nem tudom, hogy miért.

Amethyst farkasszemet nézett a lidérccel, aztán végül mégis sikerült elszakítania tőle a tekintetét. Lassan elkezdett fel-alá járkálni. Érezte, hogy Pulsar még mindig őt figyeli, de most nem ez zavarta a leginkább. Rosszul esett neki, hogy a csődör ilyen indiszkrét volt vele szemben. Pontosan tudta, hogy mit nem kéne feszegetni és mégis megtette. Ha már ennyire átlát rajta, igazán figyelembe is vehetné az érzéseit is!

– Sajnálom – mondta Pulsar, s most már érződött rajta, hogy komolyan is gondolta. Mintha tényleg belelátott volna a kanca fejébe. – Szeretnélek megismerni. De amíg ezt nem tudom, nem tudok rólad semmit.

– Csak ha megmondod, hogy jöttél rá! – Amethyst tovább folytatta az ideges járkálást.

– Ha valamiről nem akarsz beszélni, annak valamilyen módon köze van hozzá. Ha jól sejtem.

Amethyst megállt és dühösen prüszkölt egyet. Még mindig nem volt biztos benne, hogy hajlandó-e ennyire kitárulkozni egy ismeretlen előtt. Mikor azonban Pulsar újra megszólalt azon a szépen zengő hangján, azonnal félretette minden makacsságát.

– Mondd el, ígérem nem leszek hálátlan!

A csődör mintha szándékosan ki akarta volna használni, hogy ilyen hatással van rá! De végülis nem számít, csak tartsa magát az ígéretéhez! Amethyst sóhajtott, aztán belekezdett:

– Rendben van. De leszögezem, nem lesz rövid! És utána elvárom, hogy utána te is hasonlóképp válaszolj nekem! – Megvárta, hogy a lidérc bólintson, aztán folytatta. – Az elejétől kell kezdenem, hogy tényleg megértsd kettőnk viszonyát egymáshoz. Szóval nem nagyon ismerem a vér szerinti szüleimet. Nagyon fiatal voltam még amikor különváltak, bár ha jól tudom nem is voltak házastársak. Apám otthagyta anyámat és engem, de anyám ettől annyira kikészült, hogy nem is tudott gondoskodni rólam. Elvettek tőle és nevelőotthonba kerültem, egy csomó másik idegen csikó közé. Utáltam, ó mennyire gyűlöltem azt a helyet! És gyűlöltem a szüleimet is amiért így magamra hagytak!

– Mikor kicsit nagyobb lettem és át tudtam látni a dolgokat visszamentem anyámhoz és rábeszéltem, hogy legalább papíron vegyen vissza magához. Nem akartam, nem is tudtam volna többé a lányaként viselkedni, vagy akként tekinteni saját magamra. A magam ura akartam lenni, de szükség volt a formalitásokra is. Újra az anyám lett hát a hivatalos nevelőszülőm. Én azonban, hogy ne kelljen otthon maradnom, beiratkoztam a canterloti zeneakadémiára. Fiatal voltam még az ilyesfajta döntésekhez, de addigra már megszoktam, hogy egyedül szervezzem meg az életemet. És cseppet sem bántam meg, hogy így alakult. Ez az egyetlen amihez értek és szeretem is csinálni.

– Aztán egy nap meglátogatott ő. A féltestvérem, akinek a létezéséről azelőtt még csak nem is tudtam. Pedig mint kiderült, korábban ő is itt tanult Canterlotban, csak ő Celestia Hercegnő magániskolájában. Neki ugyanolyan meglepetés volt, hogy én a világon vagyok, de ő még arról is csak akkoriban értesült, hogy a szüleink már nem élnek együtt. Nagyon hasonlóak voltunk, ezért hamar megkedveltük egymást. Sok időt azonban nem tölthettünk együtt, mert ő már akkor otthagyta az iskolát és egyikünk sem állt túl jól anyagilag. Ő azt mondta visszatér a szülővárosunkba, hogy lelket öntsön anyánkba és keressen valami megélhetést. Kedves volt tőle, hogy ezt így magára akarta vállalni, s az is, hogy még ennyire pénzszűkébe is gondolt rám és megvette nekem ezt a pánsípot.

– Utána viszont már nem sokat találkoztunk. Én tanultam és nem is jártam egyáltalán haza, neki meg nem volt sem ideje, sem pénze, hogy meglátogasson. Egyszer azért még feljött Canterlotba és közölte, hogy teljesen kiábrándult a szüleinkből. Szörnyen festett akkor. Bár ritkán láttam, az árnyéka volt csak korábbi önmagának. De elszánt volt, mikor azt mondta meg fogja találni a saját útját. Én csak buzdítani tudtam erre, hiszen én ezt már jóval előtte megtettem. Akkor megint eltűnt, s sokáig nem is hallottam felőle.

– És aztán elkezdődött. Elkezdődött az, ami miatt többé nem tudok rá úgy gondolni, mint amikor megismerkedtem vele. Luna Hercegnő felkeresett. Mert miért is ő tette volna?! Persze, hogy egy hercegnőt szívesebben látok a saját testvérem helyett! És ő is miért? Hogy legyek a tanítványa! Mert mint kiderült, az én drága nővérem szép kis karriert futott be Luna oldalán, miközben rólam meg szépen megfeledkezett! Luna bezzeg nem, ő többször is megpróbált magához édesgetni, hogy legyek a drágalátos gyűjteményének a része! És ami sokkal rosszabb mindennél, attól a perctől, hogy a Hercegnő először meglátogatott, megszűntem önmagam lenni! Igen, onnantól kezdve nem voltam többé Amethyst, csak a „nagy” Firebolt kishúga! Bárki aki csak hallott már róla, az csak így emleget! Hát köszönöm, nővérkém, hogy ki sem látszom az árnyékodból!

Amethyst hirtelen megtorpant és mérgesen toppantott. Miért is hagyta magát erre rábeszélni?! Most minden mélyre eltemetett érzés újból előtört benne. A magány érzése, a fájdalom és a harag. Mindaz, ami az évek során felgyülemlett a lelkében, csak nem akart róla tudomást venni. Azt hitte, túltette már magát mindezen. Hogy végig tudja mondani anélkül, hogy fölszakítaná a régi sebeket. Összeszorította a fogát, s elfordult Pulsartól. Nem akarta, hogy lássa az arcát. Csak akkor nézett újra föl, amikor a lidérc megköszörülte a torkát.

– Vedd elő a sípot és játssz! – suttogta.

11. fejezet

Requiem

Azt hitte rosszul hall! Ezek után még van képe kérni tőle bármit is?! Hiszen világosan megmondta, hogy ez után neki kell felelnie! Dühösen nézett a lidércre, az azonban rezzenéstelenül állta a tekintetét. Ezen aztán még jobban felbosszantotta magát, s a kelleténél kicsit durvábban förmedt rá.

– Te engem csak ne utasítgass! Már megtettem amit kértél, úgyhogy most te következel! És nem érdekelnek a kifogások!

Most már nem érdekelte, hogyha Pulsar meg is sértődik. Ki akarta rajta tölteni az indulatait, bármi is legyen a következménye. Amennyire fölidegesítette, tán azt se bánta volna, ha a lidérc hozzá sem szól többé. Pulsar azonban továbbra is tökéletesen nyugodtnak tűnt. Várt egy kicsit, amíg a kanca lecsillapodott s csak akkor válaszolt.

– Megkapod tőlem amit szeretnél, de előbb kérlek bízz bennem.

Amethyst arca megrándult, de azért vonakodva előbányászta a hangszerét. Egy pillanatra legszívesebben földhöz vágta volna a sípot, de aztán végül uralkodott magán. Ez volt az egyetlen tárgy, amit valaha ajándékba kapott a nővérétől. A nővérétől, akit nem tudott tiszta szívből gyűlölni. Csak azt bánta, hogy ilyen távol kerültek egymástól. Nem, ez a síp egyszerűen túl sokat jelentett neki. Soha, soha nem tudott volna kárt tenni benne. Gyengéden hozzáérintette a fát a szájához, de aztán a makacssága ismét felülkerekedett rajta.

– Miért akarod már megint, hogy játsszak?! Csak erre vagyok jó?! Hogy szórakoztassalak?!

– Engedd bizonyítanom mennyire nem így van – mondta halkan Pulsar.

– És mégis mit kíván hallani a művész úr? – ironizált Amethyst.

– Csak kezdd el. Majd vezetlek.

Amethyst kételkedett benne, hogy ez így működni fog. Túlságosan feldúlt volt összefüggő dallamok megszólaltatásához. Meg aztán hogy érthette ez a fránya lidérc, hogy „vezeti”? Legutóbb el tudott merülni a kósza érzetekben, s el tudott jutni abba a lelkiállapotba, ami az improvizáláshoz volt szükséges. De sebaj – gondolta – most már belekezd, aztán lesz ami lesz. Újra a szájához emelte a sípot, s belefújt. Csak pár hangot játszott le, utána kérdőn nézett Pulsarra. A lidérc lehunyta a szemét és mocorogni kezdett. Most először váltott testhelyzetet, mióta rászokott a rácshoz közelebb fekvéshez. Kihúzta maga alól a mellső lábait, s Amethyst csak ekkor vette észre, hogy így közelről már a patái sem hasonlítottak annyira a pónikéhoz. Nem csak a különös kísérteties fényük miatt, hanem mert az övéivel szemben a lidércnek két ujjban végződtek, még ha olyan szorosan össze is zárta őket, hogy ez nem is tűnt fel eleinte. Pulsar lassan nyújtózva a szárnyait is kibontotta, ami szintén jobban elütött a pegazusokétól, mint ahogy első ránézésre tűnt. Vastagabbak is voltak és sokkal sűrűbben borították őket a különböző méretű tollak.

Még mindig haragudott a lidércre, de már érezte, hogy kezdi megszállni az ihlet. Újra belefújt a sípba, s hasonló dallamba kezdett, mint amit legelőször játszott Pulsarnak. Ő is lehunyta a szemét, s hagyni akarta, hogy a zene sodorja tovább, de ekkor valami eltérítette a láthatatlan ösvényről. Halk, surrogó hangot, s puha koppanást hallott, amire rögtön fölnézett. Pulsar különös, körző mozdulatokat csinált a szárnyával, s a patáival ütemesen ütötte a követ. Amethyst egy pillanatra meglepődött, de aztán újra becsukta a szemét s folytatta a dallamot. Idomult a lidérc által adott lassú ütemhez, de a zenét még nem érezte elég kiforrottnak.

És akkor meghallotta. Mély, zümmögő hang volt. Lassan kúszott felé. Körbefonta testét-lelkét. Aztán kitágult, s fokozatosan szavakká formálódott. Ősi, elfeledett szavakká. Nem értette a jelentésüket, de érezte a belőlük áradó erőt. Annyira lefoglalta azonban a zene, hogy eltartott neki egy darabig mire rájött: Pulsar énekel neki, méghozzá a saját nyelvén. A csődör egyre jobban és jobban kiengedte a hangját. Gyönyörű volt és kristálytiszta. Amethyst sosem hallott még hozzá foghatót.

Csatlakozott hozzá a pánsíppal. Próbálta követni az ismeretlen dallamvezetést, s biztosítani a hozzáillő kíséretet. Most sem figyelemmel, csupán érzéssel játszott. A végén már nem is tudta eldönteni melyikőjük igazodik a másikhoz, olyan jól összeforrt a kettejük által szőtt muzsika. Bár nem értette miről szól, úgy érezte magasztos, büszke ének lehetett. Pulsar zengve dalolt, s mintha csak levegőt venni sem állt volna meg közben. Hogy tarthassa magát a szigorú ütemhez, Amethystnek hamarosan a szarvával is segítenie kellett a megfelelő hangok megszólaltatásához. Pedig a kíséret messze nem lett olyan cifra és bonyolult, mint Pulsar szólama. A kanca kezdte is úgy érezni, hogy bár elismerésre méltó módon improvizál, mégsem üti meg azt a szintet, ami az énekhez illene.

Pulsar hirtelen lecsapta mindkét patáját a földre, amivel annyira megijesztette Amethystet, hogy majdnem elejtette a hangszerét. A kanca értetlenül nézett a lidércre, aki most új dallamba kezdett. Komor, fájdalmas énekbe. A szárnyait olyan szélesre tárta, hogy a külső tollai teljesen szétnyíltak. Az eddigieknél is lassabban dalolt, elhúzva minden egyes szót. Most néha tartott szünetet s olyankor újból megemelte a patáit és erősen nekicsapta a kőnek. Amethyst érezte az ütemet, mégis minden csattanáskor összerezzent.

Most sem értette a szöveget, de a szíve teljesen összeszorult a daltól. Nem is tudta tovább kísérni, csak megbabonázva bámulta a csődört, aki összeszorított szemmel, valódi beleéléssel mormolt. Mintha az egész világ összes gyötrelme szólt volna belőle. A patáinak csapódása is olyan érzetet keltett, mintha csak egy koporsóba verne velük szögeket. Egy koporsóba, amibe olyasvalakit temettek, akit mindenkinél jobban szeretett. A gondolatra Amethystnek megállíthatatlanul könnyek szöktek a szemébe. Az előző dal feledtette vele mindazt a fájdalmát ami korábban átjárta, s most ezek az érzések újult erővel csaptak le rá.

Hátat fordított Pulsarnak és összegömbölyödött. Tudta, ha a csődör kinyitja a szemét, még így is látni fogja rajta, hogy rázkódik a sírástól, de így legalább nem kellett állnia a tekintetét. Ő azonban csak énekelt és énekelt, ugyanazon a lélekbemarkoló hangon, mintha nem tudná milyen érzéseket vált ki a kancából. Hosszú percek teltek el így, mire a lidérc végre utolsót csapott a kőre s elhallgatott. Amethyst már nem sírt, de még nem érzett magában elég erőt, hogy ismét szembenézzen vele. Csak megtörölte a szemét és szaggatottan felsóhajtott.

* * *

– Jobban érzed magad? – kérdezte nagy sokára Pulsar.

Amethyst nem felelt azonnal. Érezte, ahogy lassacskán múlt a szomorú dal hatása, de vele együtt mintha a korábbi bánata is kezdett volna elpárologni. Ennyi év alatt soha senkinek nem mesélte még el mi bántja őt igazán, legbelül. Talán ettől, vagy talán attól, hogy végre egyszer őszintén és nyíltan kisírhatta magát, de úgy érezte megkönnyebbült. Mintha mázsás súlyokat cipelt volna eddig s most végre ledobhatta őket.

– Igen – motyogta végül, de nem fordult meg. – Ezért csináltad?

– Most már én is érezlek – felelt halkan a lidérc.

Sokáig csöndben maradtak. Amethyst még mindig a hátán érezte Pulsar pillantását, de nem akart megfordulni. A lidérc olyan oldalát mutatta meg neki, amitől most teljesen elbizonytalanodott. Nem csak az zavarta, hogy a csődör ilyen könnyedén játszott az érzéseivel, de az is amilyen könyörtelenül tette. Még ha jó szándék vezérelte is. Még ha tán segített is feldolgozni a múltbéli sebeket. És még ott lebegett a kérdés is: hogy csinálta? Hogyan tudott ennyire belelátni? Hogy ismerte ki őt ennyire az, akivel tegnap beszélt életében először, míg mások akik már évek óta körbevették alig tudtak róla valamit? És ő miért hagyta magát?

– Ha kívánod, most cserébe én is mesélek magamról – szólalt meg végül Pulsar.

– Hát ezek után ez a legkevesebb – mondta duzzogva a kanca, s végre újra szembefordult a lidérccel.

– Mit szeretnél, miről beszéljek?

– Kezdjük azzal, hogy elmondod miért vagy itt!

Pulsar hunyorgott s nem válaszolt azonnal. Mikor aztán ismét megszólalt, lassan, megfontoltan formálta a szavakat.

– Inkább elmondom miért kerültem ide.

Amethyst ugyan nem értette mi a különbség a kettő között, de kíváncsian várta a folytatást. Az állát a patáira támasztotta fektébe s úgy hallgatta a lidércet. Pulsar ismét fölvette megszokott testhelyzetét: összezárta a szárnyait s maga alá húzta a lábait. A fejével azonban most nem a kanca felé fordult, hanem elnézett fölötte, mintha nagyon régi emlékeket kéne felidéznie. Mély levegőt vett, aztán belekezdett…

12. fejezet

Emlékek

– Hajdanán nemes nép voltunk. Csendben, jólétben éltünk a világ eldugott zugaiban. Nappal aludtunk, de az éjszakákat mi uraltuk. Szőttük a sötétséget, s zengtük a hideg lángokat. Éltünk a művészetünknek s nem volt aki szembeszálljon velünk. Nem volt miért. Akkoriban még béke honolt az alikornisok és az ősszellemek között is. Egyensúlyban volt a világ. S mi nem törődtünk az apró összezördülésekkel a pónik s a többi népek között. Nem számítottak, s mi megelégedettek voltunk.

– Equestriában többnyire külön éltünk, távol mindenkitől, még egymástól is. De fent, a Jeges Észak a mi birodalmunk volt. Városokat építettünk, nagy, hatalmas városokat a föld alá, ahova összegyűlhettünk. Az volt az igazi lidérc-nemzetség. A legtöbb ma már csak árnyék és hamu. De az még a dics kora volt. Akik ott éltünk nem zárkóztunk el a külvilágtól, vendégként láttunk mindenféle lényeket ha nem ártó szándékkal közeledett. Még pónik is látogattak minket. Voltak akik csak kalandozni vágytak, másokat a művészetünk érdekelt, megint másokat az ősi mágiánk titkai vonzottak. Akkoriban még hajlottunk arra, hogy megosszuk ezeket a kíváncsiskodókkal, bár volt akinek az elméjét később elnyelték a lidérc-mágia árnyai.

– S minthogy ilyen nyitottak voltunk, hatalmas megtiszteltetés ért bennünket. Egy éjszaka egy ragyogó csillag, egy ősszellem hullott le közénk az égből. Hope-nak hívták s fölajánlotta, hogy megosztja velünk a tudását, s utat mutat nekünk a mágia sötét, rögös ösvényein. Rengeteget tanultunk tőle, tanultunk egymástól. Ő volt a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velünk. Meg akartuk tenni őt vezetőnknek s ő boldogan vállalta is a feladatot. Minden jól is ment, boldogabbak voltunk mint valaha. Hope kegyes és bölcs úrnőként uralkodott, mi pedig tiszteltük s szerettük érte.

– De aztán minden megváltozott. A névtelen Gonosz, az őrület lecsapott az ősszellemekre és kitört a háború. Az ádáz viadal a világ megmaradásáért. Mi mindent megtettünk, de a Téboly végül Hope-ot is magával ragadta. Teljesen megváltozott. Korábban sosem ismert gyűlölet költözött a lelkébe, s pusztító indulat. Mindaz a szenvedély, ami addig azért égett, hogy másokon segíthessen, immár világokat felperzselő tűzvészbe csapott. A szerénysége hatalomvágyba fordult, s már önös érdekéből akart bennünket eszközként felhasználni. A legtöbb lidércben nem volt elég erő, hogy ellen tudjon neki állni, párnak azonban sikerült elmenekülnie. A tombolásának viszont már nem tudtunk gátat szabni, ahogy a többi ősszellem is fékezhetetlenné vált.

– Ekkor jöttek az alikornisok, akik a Rend nevében szembeszálltak az ősszellemekkel s elméjüket vesztett követőikkel. Kozmikus csata volt. Halandók számára felfoghatatlan erők csaptak akkor össze. Csillagok hunytak ki, halhatatlanok vesztek oda, de a harcnak nem lett győztese. Ketten maradtak meg csupán mindkét táborból: Discord és a néhai Hope, akit akkor már csak Hollow-ként emlegetett mindenki, mert a lelke üres és korhadt lett, mint egy halott fa. Az alikornisok közül pedig a két Hercegnő, akik most is uralkodnak fölöttetek. Akkor azonban még úgy tűnt, a két ősszellem felülkerekedik az alikornisokon. Discord átvette az uralmat Equestria felett, Hollow pedig visszatért északra s körülbástyázta magát a félőrült lidérc-seregével.

– Celestia és Luna azonban nem adta fel. Miután rátaláltak a Harmónia Elemeire, együttes erővel kőbe zárták Discordot, aztán Hollow ellen vonultak. Nem tudni pontosan mi és hogyan történt, de a hosszú és küzdelmes út végén megmérkőztek az utolsó ősszellemmel és száműzték őt az Ürességbe. De nem áldozat nélkül. Sejtésem szerint Hollow megérintette őket s ezzel elszabadított valamit Lunában, akit így lassacskán szintén bekebelezett a Téboly. Úgy tudom, Celestia egy darabig még reménykedett benne, hogy a testvére mégsem fog megváltozni miután Hollow-t száműzték, de végül be kellett látnia, hogy nem tud rajta segíteni. Kénytelen volt ellökni magától az utolsó társát is, a világ biztonságának érdekében.

– Ezért gyűlöl minket ilyen elvakultan az, aki az Éjszaka Úrnőjének nevezi magát. Mert mi, lidércek voltunk azok akik a végsőkig is kiálltak az utolsó ősszellem mellett, aki dacolni mert velük. Ha közvetve is, de miattunk kellett ezer éven át a Holdon raboskodnia. Ezért tart engem itt, a legszigorúbban védett börtön legbiztonságosabb cellájában. Még akkor is ha semmit nem követtem el ellene.

Amethyst dermedten hallgatta Pulsar történetét. Nem volt túlzottan járatos Equestria történelmében, ezért szinte minden újdonságként érte. Arról tudott ugyan, hogy Luna a Holdra volt száműzve s csak nemrég térhetett vissza közéjük, s azzal is tisztában volt, hogy a közelmúltban a kőbe fagyasztott Discord is kiszabadult, de végül sikerült őt visszazárni. A többiről azonban még csak nem is hallott soha. Nagyjából azért így is sikerült megértenie mit akart ezzel mondani Pulsar, s végre azt is megtudta, Luna miért így viszonyul hozzá. Mégis mindemellett az sem kerülte el a figyelmét, hogy a lidérc lényegében most sem mondott el semmit magáról. Hiába volt érdekes a története, ő rá volt kíváncsi. Ezt nem is felejtette el megemlíteni neki.

– Valóban – mosolyodott el Pulsar. – Jogos a felvetés, elvégre azt ígértem, én is magamról fogok mesélni. De mégis mire vagy kíváncsi? Úgy értem, ha téged kérnének meg, hogy beszélj magadról, te mit mondanál?

– Én elmeséltem neked a múltam legsötétebb részeit. Még a szüleimről is beszéltem neked, pedig őket nem szívesen szoktam emlegetni! Neked milyenek a szüleid?

– Halottak – felelt érzelemmentes hangon a lidérc.

– Ó, ne haragudj!

– Semmi baj, ez már nagyon-nagyon rég történt.

– És vannak más rokonaid? Testvéreid? Feleséged? Csikóid? – az utolsó kettőt Amethyst kicsit halkabban kérdezte, mert félt a választól.

Pulsar ez alkalommal kicsit tovább várt mielőtt megszólalt.

– Nincs senkim.

Amethyst alig észrevehetően fújt egyet. Valahol a lelke mélyén reménykedett benne, hogy ezt fogja hallani.

– Barátaid vannak azért?

– Akad egy-kettő.

– És hiányoznak?

– Igen.

– Mit szoktatok csinálni?

– A barátaimmal?

– Persze, hogy velük! Mivel tölti egyáltalán egy lidérc az idejét?

– Mostanában elég sok dolgunk volt. Mármint mielőtt idekerültem. Vigyáznunk kell a többiekre. Keresnünk kellett egy jó búvóhelyet, de már az sem biztonságos többé.

– Mi elől bújkáltok?

– Többek között a Hercegnőtök elől – mondta fanyar mosollyal Pulsar. – De ha ő nem lenne, akkor is van épp elég ellenségünk.

– Mint például?

– Changelingek – köpte a szót tőle szokatlan indulattal a lidérc.

– Azok meg mik? Sose hallottam még róluk.

– A legvisszataszítóbb paraziták, amik valaha csak léteztek! Az érzelmeken élősködnek és teljesen kiszipolyoznak! Fogadj meg egy jótanácsot, Amethyst! Ha úgy érzed, szerelmes vagy valakibe, feltétlenül győződj meg róla, hogy nem changeling!

– Megfogadom – bólintott a kanca. Miközben kimondta, hirtelen gyanússá vált neki Pulsar kirohanása s már sejtette is mi lehet az oka. – Te már jártál így?

Pulsar lehunyta a szemét, s lehajtotta a fejét.

– Igen – suttogta alig hallhatóan, majd fenyegető hangsúllyal folytatta: – De ha valamelyik még egyszer próbálkozik, ki fogom tépni a szívét! Már ha azoknak a szörnyeknek van egyáltalán olyanjuk!

Amethyst jobbnak látta, ha nem feszegeti tovább a témát. Ha Pulsar nem lett volna ilyen félelmetes amikor dühös, még örült is volna, hogy sikerült érzelmeket előcsalnia belőle. Még ha a haragja nem is felé irányult, akkor sem ártott az óvatosság.

– Vannak más ellenségeitek is? – kérdezte, bár aztán rájött, hogy az előbbi reakció után célszerűbb lett volna a barátairól kérdezni.

– Csak ellenségeink maradtak – mondta halkan Pulsar. – Minket senki sem kedvel. Csak félnek tőlünk.

– Én kedvellek – próbálta felvidítani Amethyst.

– De félsz tőlem.

Amethyst tétován bólintott.

– Ostobának tartanálak ha nem lenne így.

– Nem bántanál – állapította meg magabiztosan a kanca. – Ha azt akarnád, már megtehetted volna. Megvolt rá a lehetőséged.

– Gondolod? – vonta fel a szemöldökét Pulsar.

– Amikor Prism nekiszorított a rácsnak, esélyem sem lett volna védekezni. Te azonban meg se mozdultál.

– Azt hiszed, tényleg meg akart ölni téged? Gondolod, hogy még senki nem jött elég közel a rácshoz, hogy árthassak neki? Reggel és este hogy adnák akkor be azt amit ti ételnek hívtok? A kanca ügyesen játszott, de tudta, hogy nem támadok rád.

– Akkor sem hiszem, hogy bántanál!

– Föltennéd rá az életedet is? – kérdezte kifürkészhetetlen pillantással Pulsar.

Hogy a szavainak nyomatékot adjon fölállt, közelebb lépett a kancához és kinyújtotta a patáját. Csak annyira jött közel, hogy Amethystnek egészen a rácshoz kelljen állnia, ha el akarja érni. Ő azonban tétovázott. Pulsar túlságosan kiismerhetetlen volt, s most tényleg nem volt itt senki, hogy megvédje. Igaz, Prismre továbbra sem merte volna rábízni az életét, bármit is állított róla a lidérc.

Amethyst megrázta a sörényét és ő is fölkelt a földről. Óvatosan közelebb lépett a mágikusan lezárt cellához. Már olyan közel volt hozzá, hogy Pulsar el is érhette volna, ha gyorsabban tud mozdulni mint ő. Efelől ugyan nem is volt kétsége, mégis vonakodott még közelebb menni. Pulsar némán figyelte. Semmivel sem jött közelebb. Nem könnyítette meg a dolgát. Amethyst még egyet lépett előre és fölemelte az egyik mellső lábát. Most már úgyis mindegy. Lassan bedugta a patáját két fémrúd között, ügyelve rá, nehogy hozzájuk érjen. A szívverése még jobban felgyorsult, ahogy megérezte a mágikus tér bizsergését. Nem akarta, hogy látsszon rajta az izgalma, de így is alig tudott úrrá lenni a remegésén.

Még egy picit beljebb nyomakodott s így végre elérte Pulsart. Finoman hozzáérintette a patáját a lidércéhez. Abban a pillanatban az egész testét valami különös, zsibbadt melegség járta át. Nem volt kellemetlen, de annyira megijedt tőle, hogy azonnal elhátrált a rácstól. Riadtan nézett Pulsarra, aki most már a fogait kivillantva vigyorgott rá. Nem olyan volt, mint amilyennek elsőre képzelte. Nem agyarai voltak, hanem tökéletesen ép, szabályos fogai.

– Nem vagy changeling! – állapította meg vidáman a lidérc.

13. fejezet

Kutatás

Most tényleg ezt mondta? Hiszen az előbb… hiszen ő lidérc! És még alig ismerik egymást! Mégis… mégis arra akart utalni, még csak nem is burkoltan, hogy tetszik neki? Elvégre ha ő nem changeling, akkor akár bele is szerethet! Vagy miért? Miért mondta? Ő értené ennyire félre a csődört? Ó, pedig… jaj, mire is merjen gondolni?! Ugye nem megint csak játszik az érzelmeivel, mint ahogy azt egész éjszaka tette?! Vagy ő egyáltalán tényleg ezt akarja? Örült neki amikor Pulsar azt mondta nincs senkije. Tán valahol a lelke mélyén azt kívánta, hogy ő legyen a lidérc különleges… miért jut egyáltalán ilyesmi az eszébe?! Ez annyira nem helyes! Egészen más kultúra, egészen más faj! Mi az ami mégis ennyire vonzza őt felé? Ez az érzés, aminek ennyire nem tud ellenállni?

Annyi minden kavargott benne egyszerre, hogy azt sem tudta már mit akar. Bármit megadott volna, hogy még több időt tölthessen kettesben a csődörrel, mégis az énjének egy másik szeletkéje arra buzdította, meneküljön innen amilyen messze csak tud. Szeretett volna zenélni. Még többet adni magából, de félt attól, Pulsar miképpen fogadná. És félt, hogy csak még jobban belelátna s csak még mélyebb érzésekbe rángatná bele, amikből tán ki sem tud kecmeregni. Hiszen már így is milyen könnyen, egyetlen dallal mennyire a lelkébe gázolt! Mégis, szinte vágyott rá, hogy újra így tegyen.

Amethyst lesunyta a füleit és oldalt fordult. Erőt vett magán. Ha ő nem uralkodik a saját elméje fölött, hát más fog. Azt pedig nem akarta hagyni. Bármilyen csábítónak is tűnt. Túlságosan is közel engedte magához Pulsart, de most megfogadta, ezentúl jobban fog vigyázni. Nem fogja engedni, hogy bárki is manipulálhassa, kiváltképp a csődör. Ha tényleg bármi szándéka van vele, hát bizonyítania kell, s meg kell küzdenie érte!

Komolyan a lidércre nézett, mire annak azonnal lehervadt az arcáról a mosoly.

– Ideje indulnom – mondta nyugodt hangon.

– Megijesztettelek – állapította meg Pulsar, miközben lassan visszaereszkedett a földre s újra maga alá hajtogatta a lábait. – Sajnálom.

– Alaposan megtáncoltattál ma, lidérc – felelt rezzenéstelen arccal Amethyst. – De csak hogy tudd, nem vagyok és nem is leszek senki játékszere. Ezt neked is tiszteletben kell tartanod, ha még akarsz találkozni velem.

Pulsar lehunyta a szemét s lassan fejet hajtott.

– Megértettem – mondta halkan s újra a kanca szemébe nézett. Most nem úgy, ahogy szokott. Nem úgy, mintha a gondolatait akarná kifürkészni, de ugyanolyan átható és mély tekintettel. – Nem volt bennem bántó szándékom. Látjuk még egymást?

– Holnap a szokott időben jövök – válaszolt Amethyst, aztán megigazított magán a kis táskát és elindult kifelé.

– Köszönöm – hallotta még maga mögül a lidérc hangját, mielőtt bezárta az ajtót.

* * *

Ezúttal nem várta fogadóbizottság, de így is pontosan tudta mit kell tennie. Későre járt már az idő, de így is a palota felé vette az irányt. Luna Hercegnő válaszokat várt, hát most megkapja amit akart! Legalább könnyebben le tudja majd tolni a torkán, hogy így elküldte a tanítványát. És talán akkor békén is hagyja majd, ha önszántából megy oda hozzá.

Ahogy számított is rá, Luna már a trónteremben várta. Be is számolt neki a Pulsarral való beszélgetéséről, különös tekintettel a régmúltra vonatkozó részre. Kihagyta azonban azt amikor személyesebb témákat érintettek, s azt sem említette, hogy a lidérc mennyire felkavarta az érzéseit. Se gyengének nem akart mutatkozni a Hercegnő előtt, se nem kért annak az esetleges tanácsaiból. Luna ezt talán csak buzdításnak érezte volna, hogy megint megpróbálja a „szárnyai alá venni”, amiből aztán köszöni, de nem kért.

A beszámolót követően azonban meglepetten tapasztalta, hogy a Hercegnő koránt sem örül annyira a kapott információknak, mint ahogy az várható lett volna. Sőt, egyre komorabban és komorabban hallgatta a kancát s mikor az végzett a mondandójával, már csak a fejét csóválta.

– Jól tetted, hogy ezt megosztottad velem – mondta végül. – És nagyon köszönöm a részletes jelentést is. Meg is kérlek, hogy mindig így továbbíts nekem mindent amit mond. Egy valamit azonban mindig tarts szem előtt! Pulsar, mint minden lidérc, az ellenségünk. És mint olyan, minden szavát fenntartással kell kezelni. Nem tudom, hogy szándékosan ferdítette-e el az igazságot, vagy az a lidércek ezeréves legendáiban veszett el, de a fele sem volt igaz annak amit mondott. Nem is lehetett volna az. Legyél hát nagyon óvatos, hogy mit hiszel el neki és mit nem! A lidércek agyafúrt és álnok lények. És hiába szépíti a vendégünk, sokkal nyomósabb okaim vannak tartani tőlük, mint egy megtévelyedett ősszellem ámokfutása! Ne hagyd hát neki, hogy megtévesszen!

– Akkor mit tegyek? – kérdezte Amethyst. – Honnan tudhatom, hogy hazudik-e nekem?

– Nem tudhatod. Éppen ezért fontos, hogy amennyire pontosan csak tudod, adj át nekem mindent amit csak mond, lehetőleg szóról szóra! Hátha van rá valami esély, hogy én ki tudom bogozni az elejtett utalásaiból az igazat! Éppen ezért most el is mondom neked, mi az amit meg kéne tőle tudnunk. Nagyon figyelj, hogy sose mondd ki előtte nyíltan, mit is akarok tőle, de feltűnésmentesen igyekezz efelé terelni a beszélgetést ha alkalom adódik rá! Ezek a kérdéseim: Hányan vannak és merre bújkálnak a megmaradt lidércek? Ki ő és mit keresett az erdőben? És végül: miért hagyta magát elfogni? Bármi mást ha megtudsz róla, annak is örülök, de ezek a legfontosabbak!

Amethyst bólintott. Nem is igazán szolgálatkészségből, de őt is érdekelték volna a válaszok. Amit azonban a Hercegnő mondott Pulsar megbízhatóságáról, afelől már voltak kétségei. A kanca nem érezte, hogy a lidérc bármiben is hazudott volna neki, még ha elég hihetetlen dolgokat is állított. Bár az is igaz, hogy Pulsar nem lehetett ott ezer évvel ezelőtt, tehát könnyen tévedhetett is. Mégis olyan meggyőzően mesélt, amitől Amethyst szívesebben hitt volna neki mint Lunának. Kettejükkel szemben azonban nem számított, mit hisz. Ha az igazságra volt kíváncsi, azt független forrásból volt csak esélye megtudni. Ezért is döntött úgy, hogy amint ideje engedi ellátogat a könyvtárba és alaposan utánaolvas Equestria korai történelmének. Ha pedig már úgyis ott jár, megnézi azt is mit írnak régiek a lidércekről. Hátha az segít egy kicsit kiismerni Pulsart.

Holnap hétvége lesz, úgyhogy nem is kell korán kelnie s akár az egész napot olvasással is töltheti. Még a lakótársai miatt sem kellett aggódnia, hogy feltűnne nekik a hiánya, mivel most mind a hárman hazamennek. Fizzy és Mirror valószínűleg már el is mentek a délutáni vonattal. Csak Cactus szokott ilyenkor még a kollégiumban lenni, mert neki még este is volt órája. Amethyst viszont elég sokáig szokott aludni, hogy reggel ne lássa elmenni. Nem is bánta. Ha nem is zavarta kifejezetten a jelenléte, azért jobban érezte magát egyedül. Most pedig még külön hasznos is lesz ha magára marad.

Kora délben, mikor végre fölébredt s megmosakodott az első útja valóban a könyvtárba vezetett. Egy készséges könyvtáros kanca hamar el is irányította a történelmi szektorba, mikor viszont a lidércekre is rákérdezett, csak a homlokát ráncolta. Állította, hogy sosem hallott efféle lényekről, de ha valóban léteznek, akkor valamelyik könyvben kell találnia róluk adatokat. Amethyst nem is várt tovább. Megköszönte a segítséget, aztán nyomban belevetette magát a keresésbe.

Hamar be kellett látnia, hogy nem lesz egyszerű dolga. A történelmi témájú könyvek túlnyomó többsége ugyanis azokról az időkről írtak, mikor Celestia Hercegnő már egyedüli uralkodója volt Equestriának. Az ország megalapításáról, vagy a közvetlenül akörüli eseményekről már sokkal nehezebb volt adatokat találni. A még régebbi múltról pedig jóformán említést sem tettek. Sok időbe telt Amethystnek mire rájött, hogy azokból az időkből már sokkal inkább csak mesék és legendák maradtak fent, azok is elrejtve a legporosabb polcok mélyén. Így azonban le kellett arról a lehetőségről is mondania, hogy a könyvek segítségével tegyen igazságot Luna és Pulsar között. Ezeknek a történeteknek az objektivitásában még kettejükénél is jobban kételkedett.

Végül mégsem kellett üres patával távoznia. Az ősi legendákat böngészve ugyanis rábukkant egy mítikus lényeket leíró kötetre. Izgatottan fellapozta s örömére valóban talált is egy rövidke fejezetet ami a lidércekről szólt. Szinte eltűnt a lapok között, annyira kevés volt róluk, de legalább ez is valami. Aminek viszont külön örült, hogy a leíráshoz illusztráció is tartozott a faj két tagjáról – egy hímről és egy nőstényről – elöl- és oldalnézetből is. Amethyst ebből megállapíthatta, hogy Pulsar nem tartozott éppen az átlagos lidércek közé. Azok ugyanis az írás szerint termetre inkább kisebbek voltak a póniknál, míg Pulsar álló helyzetben majdnem olyan magas volt, mint Luna Hercegnő. Emellett a kétujjas pata is ritkaságszámba ment a lidércek között. Viszont ha Amethyst hamarabb látja ezt a könyvet, akkor nem lett volna kétsége affelől, hogy csődörrel van dolga. Légiesebb volt ugyan a testalkata, mint a póniké, de össze sem lehetett hasonlítani a fajtárs kancát ábrázoló képpel. Arról tényleg szinte áradt a nőiesség, míg Pulsar nemét legfeljebb nehéz volt megállapítania az avatatlan szemnek.

A könyv azonban Amethyst sajnálatára alig részletezett mást a faj külső jellegzetességein kívül. Pusztán annyit írt le, amit a kanca már amúgy is tudott, vagy legalább sejtett róluk. Megemlítette, hogy a lidércek többnyire magányosan vagy párosával élnek és kedvelik a sötét, eldugott helyeket. Azt is alátámasztotta, hogy a lidérceknek igen érzékeny a hallásuk s ezt ki is lehet ellenük használni. Ami egyedüli újdonság volt Amethyst számára, hogy a könyv szerint ezek a lények félelmetes harcosok voltak, s főleg a mágia terén a legtöbb faj felett álltak. Részben ezzel is magyarázta a leírások hiányosságát, mivel nem sok póni élte túl a velük való találkozást. Óva intette az olvasót attól, hogy felbosszantson egy lidércet, mivel ezek a lények emocionálisan igen érzékenyek, egyszersmind a mágiájuk is főképp érzelmi alapú. Amethystnek nem volt nehéz összeraknia, hogy Pulsar ezért gyűlölhette ennyire a changelingeket. Teljesen meg is értette ezért. Ő maga is így érezne velük kapcsolatban ha összehozná egyel a balsors, efelől nem volt kétsége.

Sajnos nem sikerült megtudnia ezeken kívül semmi hasznosat a lidércekről. Nem volt adat a kultúrájukról, a szokásaikról, a társas viselkedésükről, s mondhatni semmiről ami segített volna kicsit közelebb kerülni Pulsarhoz. Persze úgyis meg fog tőle kérdezni előbb-utóbb mindent, amire kíváncsi, de azért jó lett volna egy kicsit felkészülni. Amethyst csalódottan összecsukta a könyvet, aztán elhúzta a száját, mert meglátta megint mennyire elszaladt az idő. Nem szeretett olvasni, most úgy tűnik mégis jóformán az egész napot idebent töltötte. Lassan kezdett bealkonyulni, úgyhogy már sietnie is kellett, ha vacsorázni is akart a megbeszélt találkozó előtt.

14. fejezet

Meglepetés, két fő részére

Izgatott volt. Sok időt töltött el a készülődéssel. Nem csak többet, mint általában szokott, de többet mint valaha is ilyesmire szánt. Máskor nem adott volna sokat a külsőségekre, de ez a mai különleges alkalom volt. Így hát minden tőle telhetőt megtett, hogy kicsinosítsa magát. Sőt, a nemes cél érdekében még olyasmibe is belement, amit ezelőtt el sem tudott képzelni magáról. Ó, csak meg ne bánja! Sose látta még magát így és félt, hogy nem fog jól sikerülni. Ismerte már annyira Pulsart, hogy tudja: akkor sem fogja szóvá tenni ha cseppet sem tetszik, de azért szerette volna ha az ellenkező eredményt éri el. Márpedig mivel a lidérc nem kedvelte sem a ruhákat sem a sminket – ez utóbbiért igen hálás volt neki, mert utálta volna kifesteni magát a csődör kedvéért – nem sok más választása volt, hogy kedvezőbb színben tűnjön fel előtte.

Ennek ellenére nem tudta megállni, hogy ne vegyen fel egy kicsi dísznyerget, amihez a farka végéig nyúló áttetsző uszály is tartozott. Ez volt a legcsinosabb ruhája, amit eddig kizárólag ünnepekkor volt hajlandó viselni. Kicsit talán túl merész is volt, de ebben még ő is vonzónak találta saját magát s remélte, hogy ezzel Pulsar is így lesz. Igen. Most már bevallhatja magának. Tetszeni akart neki. Óvatos volt. Szépen lassan ismerkedtek össze. Sokat beszélgettek, s a látogatásai is újra nyúlni kezdtek. Egyre nehezebb és nehezebb lett esténként búcsút vennie a csődörtől, s hamarosan egyre gyakrabban azon kapta magát, hogy távollétében is róla ábrándozik.

Sokat változott a kapcsolatuk az összeismerkedésük óta. Pulsar eleget tett az ígéretének és tiszteletben tartotta Amethyst magánszféráját, s közben a pónik nyelvéhez is lassacskán újra hozzászokott. Bár továbbra is szeretett kétértelmű megjegyzéseket tenni, egyre ritkábban fogalmazott félreérthetően, s más hibákat is már csak elvétve követett el. Igaz így is előfordult párszor, hogy Amethystnek nehezére esett megérteni mire gondol a lidérc. Amikor például egy történetét így kezdte: „Van egy barátom, akinek még nincs neve. Arrownak hívjuk.” – azt sokáig nem tudta hova tenni. Csak jóval később jutott eszébe, hogy a lidércek mást értenek név alatt, mint a pónik. Végtére is még Pulsarnak sem sikerült megtudnia a nevét.

Amethyst hozzáállása is megváltozott idővel. A lidérc már nem csak egy különös rejtvény, hanem egy keserédes humorú, tiszteletreméltó személy lett a számára. Ahogy Pulsar újra beletanult a nyelvbe egyre hosszabb történeteket mesélt neki, amit ő mindig élvezettel hallgatott. Az idő pedig csak úgy szárnyalt ahogy a hihetetlenebbnél hihetetlenebb legendák egymás után sorrakerültek. Amethyst órákon át tudta némán bámulni Pulsart, ha éppen egyik őséről, „Zöld szeleken szálló aki meg akart szelidíteni egy csillagmedvét”-ről regélt. Neki aztán igazán fantasztikus kalandjai voltak! A lidérc egyébként a neveket a könnyebb megértés kedvéért már mindig lefordította a kancának, bár állította, hogy a saját nyelvén sokkalta kifejezőbbek.

Olyan jól érezték magukat együtt. Mióta Pulsar először kinyitotta a szemét és ránézett, nem gondolta volna róla, hogy ilyen jó beszélgetőtárs lesz. Nem csak érdekesen mesélt, de Amethyst mondandóját is mindig figyelmesen hallgatta. A kanca pedig szívesen osztotta meg vele a gondolatait, akár hétköznapi apróságokról volt szó, akár az élet értelméről. Amethystnek egyre jobban fájt, hogy ilyen körülmények között kell találkozniuk nap mint nap. Mindig ott volt közöttük az a rács, emlékeztetve őket miért is vannak itt. Ó igen, a kötelezettségek.

Luna. Igen, ő volt az oka, hogy oly közel s mégis oly távol kellett lenniük egymástól. Amethyst nem tartotta magát a Hercegnőnek tett ígéretéhez. Az első adandó alkalommal elmondta Pulsarnak, hogy Luna mit vár tőle. De hozzátette azt is, hogy ha a Hercegnő nem kapja meg amit akar, akkor valószínűleg nem sokáig maradhatnak együtt. A lidérc akkor komor mosollyal bólintott és ezt felelte:

– Jól van, hát kapja meg amit akar. Annyit fogok csak elmondani, amitől megnyugszik, de nem árulok el túl sokat magunkról. Tehet bármit, de senkinek a kedvéért nem fogom veszélybe sodorni a népemet! Ha már nagyon türelmetlen mondd meg neki, hogy boldog lehet, mert jóformán a kihalás szélén állunk. Ideiglenesen a Haysead Swamps-ben bújtam meg néhány társammal együtt a changelingek elől. Aztán persze az ő jóvoltából onnan is menekülünk kellett, de nem tudom, hogy a barátaim merre mentek. Ja, és ha sokat kérdezősködik, mondd meg neki, hogy üdvözlöm a csíkos farkút! Garantálom, hogy békén fog hagyni.

Amethyst hallgatott is rá s szépen lassan adagolta a Hercegnőnek az információkat s ezzel sikerült is őt némiképp megnyugtania. Egyedül amikor Pulsar utolsó üzenetét adta át, azzal sikerült váratlan dühkitörést provokálnia Lunából. Legalább annyi haszna tényleg volt, hogy Luna akkor nem kérdezett többet, csupán kiparancsolta őt a trónteremből. Mikor pedig a kanca után az őrök becsukták a kaput, Amethyst még hallani vélt tompa dübbenéseket, mintha valaki egy nagyon súlyos tárgyat csapkodott volna a földhöz. Nem nagyon értette hogy válthatott ki ez az aprócska mondat ilyen reakciót a Hercegnőből, de tetszett neki, hogy Pulsar is szerette Lunát bosszantani.

Jót mosolygott a gondolatra, de ez már tegnap történt. A mai nap sokkal fontosabb volt! Alaposan felkészült, mindent eltervezett. Nem csúszhat hiba a számításba! Most meg fogja lepni mé…

– Au! – kiáltott fel fájdalmasan.

– Bocsi! – vigyorgott az arcába Fizzy. A kanca a szarvával lebegtetett előtte egy fésűt, amivel lassan már egy fél órája igazgatta barátnője sörényét. Ezúttal azonban kicsit erősebben sikerült beletépnie. – Bezzeg ha hagynád, hogy az egészet befonjam…

– Ahelyett, hogy annak örülnél, hogy ennyire hagytam! – csóválta a fejét Amethyst. Azaz csak próbálta, mivel Fizzy már a mozdulat elején erélyesen lefogta a fejét.

– Nem mozog! – parancsolt rá. – Ó, hogyne örülnék te makacs öszvér, te! De bírd már még ki egy kicsit! Mindjárt megvagyok! Hú, olyan kíváncsi vagyok mit szólsz majd hozzá!

– Hát én is! – mondta a hangjában őszinte aggodalommal Amethyst. Ahogy Fizzy mozdulatai alapján megpróbálta gondolatban rekonstruálni a frizuráját, leginkább tengerészcsomó-formájúnak tudta elképzelni. Márpedig ha tényleg olyan lesz, akkor ha megbántja a barátnőjét, ha nem, akkor is első dolga lesz kibogozni és újra összekócolni a sörényét!

Fizzy annyira koncentrált, hogy még a nyelvét is kidugta. Párszor még megkerülte a barátnőjét, csinált pár utolsó simítást, aztán elégedetten hátrébb lépett. Odalebegtetett Amethyst elé egy kis tükröt s izgatottan ugrálva várta a reakciót. Amethyst először csak az egyik szemével mert belenézni, de mikor megnyugodott, hogy nem olyan szörnyű kívülről, már elégedetten vizsgálgatta magát.

– Na? Na? Na? Milyen? – kérdezte Fizzy. A kanca majd' kiugrott már a bőréből.

– Ez egyszerűen… fantasztikus! – bólintott meglepetten Amethyst. – Nem gondoltam volna, hogy így sikerül! Csak még egy apróság és készen is vagyok!

Amethyst varázslattal kinyitotta a szekrényét és kilebegtetett belőle egy apró díszdobozt. Felnyitotta és kivett belőle egy csinos kis ezüst hajtűt. Ide-oda hajtogatta a fejét, hogy megfelelő helyet találjon neki, míg végül a füle mellé tűzte. Fizzy vidáman kuncogott, míg ő még egyszer ellenőrizte a végeredményt. A lakótársa valóban roppant ügyesen bánt a sörényével. Hosszadalmas munkával nagyjából egyenesre fésülte neki, de két oldalt egy-egy tincset befont és szalagot kötött bele. Nem nagyon hasonlított így az eredeti önmagára, de végsősoron tetszett neki a mostani állapota. Elvégre elég ezt az egy éjszakát így kibírnia.

– Hogy festek? – kérdezte Fizzy-t, miközben körbeforgott, hogy megmutassa magát.

– Mint egy bagoly – vágta rá a kanca, de rögtön el is vigyorodott. – Nyugi, nyugi! Egy valódi ékkő vagy! Szinte ragyogsz! Látszik, hogy szerelmes vagy! – tette hozzá pajkosan.

– Hát… lehet… – pirult el Amethyst.

– Vibrato nagyon szerencsés, hogy ilyen kancája lehet mint te!

– Vibrato?

Amethyst értetlenül nézett barátnőjére, aztán hirtelen jeges dárdaként döfött belé a felismerés. Valakiről teljesen elfeledkezett! Szegény csődörrel már napok óta nem beszélt, s a parkban történtek után amúgy is eléggé kerülte a társaságát. Még a zenekari próbák alatt sem nézett felé, pedig majdnem egymás mellett volt a helyük. Amethyst eleinte csak haragudott rá, de aztán már egyre kevesebbszer jutott eszébe. Mintha nem is lettek volna már együtt, holott ezt egyikőjük sem mondta ki. Sőt, a csődörön látszott, hogy néha finoman megpróbál újra közeledni hozzá, de Amethyst jóformán tudomást sem vett róla. A gondolatai mindig egy bizonyos lidérc körül forogtak. Fizzy úgy tűnik ebből az egészből mégis csak annyit látott, hogy a barátnője esténként továbbra is el szokott tűnni s utána mindig sokkal vidámabban kerül elő. Biztos azt hitte, hogy most már tényleg Vibrato az oka az éjszakai kiruccanásoknak.

– Szakítottatok? – kérdezte Fizzy, mikor magához tért a döbbenetéből. A hangjában már nyoma sem volt a korábbi vidámságának.

– Igazából… – kezdte Amethyst, de már látta, hogy ebből nem tudja kimagyarázni magát. Zavartan kinyitotta majd visszacsukta a száját.

– De… akkor… – nyögte Fizzy. – De akkor… egy másik… csődör…?

Amethyst nagyot nyelt, de nem válaszolt. Nem tudott mit mondani. Nem is kellett. A hallgatása mindent elárult.

– Nem! Ne csináld ezt! Hogy teheted ezt vele? Én meg… én meg még segítettem is! De… de miért? Ó, én hülye!

Fizzy hitetlenkedve csóválta a fejét, s az ajtó felé hátrált. Mélységes csalódottság és megrökönyödés tükröződött a pillantásában, aztán elfordult és kivágtatott az ajtón. Amethyst szeretett volna utánaszólni. El akarta mondani, hogy Vibratoval már rég elhidegültek egymástól s a kapcsolatuk sosem volt igazán olyan amilyenre vágyott. A csődör nem tudta megadni azt a meghittséget, azt a lelki mélységet és romantikát, amit szeretett volna. Egy pillanatig sem érezte úgy, hogy ő lehetne a jövendőbelije, aki mellett el tudná képzelni az életét. Csak egy póni volt, aki egy kis melegséget csempészett az életébe. Egy póni, aki mellé jólesett odabújni néha, de semmi több.

De nem mondta. Tudta, hogy kegyetlen volt. Pontosan azt tette a csődörrel, amit a legjobban gyűlölt volna ha vele tesznek. Mamlasz Vibrato! Igazán érthette volna, hogy azt szeretné ha végre lekopna róla! De nem, ez csakis az ő hibája volt. Meg kellett volna mondania neki. És meg is fogja tenni! Amint lehet felkeresi és szakít vele, elvégre így a tisztességes. De nem ma.

* * *

Hosszú fekete köpennyel borította be a testét. Elfedte a szégyenét a világ elől. Úgy érezte magát, mint egy utolsó utcalány. Van barátja és ő mégis ilyesmire készül! Miért nem tudott hamarabb gondolkodni?! Még el sem kezdődött, máris tönkretette az estéjét. Nem tudott bűntudat nélkül egy járókelőnek sem a szemébe nézni. Áruló volt, egy aljas áruló! És milyen régóta tervezgette már az árulását! Miért nem tudta megmondani? Miért nem volt benne annyi becsület és és bátorság, hogy megmondja: nem szereti?! Akkor minden más lenne. Fizzy nem utálná és nem csalná meg Vibratót. Mert ez az, vagy nem? Ez annak számít, nem? Ha így érez, akkor már ez önmagában is az. Ó, miért volt ilyen ostoba?!

Kár, hogy nem húzhatta az arcába a kapucniját. Az őröknek föl kellett ismerniük, hogy beengedjék. Pedig mennyivel jobb lett volna ha eltakarhatja az arcát! Uralkodott magán, nem engedte, hogy látszódjon rajta a belső vívódása. Így is épp eléggé megbámulták amiért ilyen korán jött és ilyen furcsán volt felöltözve. Nagy megkönnyebbülés volt hát mikor behúzta maga mögött a felvonó rácsát. Gyorsan belegyömöszölte a táskájába a köpenyét, megigazította a sörényét s a ruháját, aztán nagyokat fújtatva izgatottan várta, hogy leérjen. Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, különös hang ütötte meg a fülét. Egy olyan hang, ami bármilyen más körülmények között semmilyen hatással nem lett volna rá, de most halálra rémült tőle. Amint a lift lefékezett kirontott és lendületből belökte az utolsó terem ajtaját.

A látványtól azonnal földbe gyökerezett a lába.

15. fejezet

Bizalom

Három póni volt odabent, akik közül kettőt azonnal fölismert. Prism most is a szokásos helyén ült, földipóni képében mint mindig, de ez alkalommal nem az újságával volt elfoglalva. Összeszűkült szemmel egyenesen a cella felé nézett. Mellette, a mellső patáját a kanca hintaszékén pihentetve egy nagydarab, mustársárga, ismeretlen unikornis csődör állt. A tartásából sejthetően éjjeliőr lehetett. A harmadik pónival viszont Amethyst hetente többször is szokott találkozni, méghozzá a zenekari próbák alkalmával. Álmában sem gondolta volna hát, hogy valaha is itt fog vele összefutni! Hosszú, fekete sörény, szürke szőr, violinkulcs cukijegy? Nem akart hinni a szemének. Octavia, a szimfónikus zenekar eminens tagja mi a szent szalmát keresett volna itt? És miért volt a patáiban hegedű? Még csak nem is az volt a hangszere! Ennek semmi értelme!

Pedig a kanca ott volt és minden érzését beleadta a játékába. Virtuózan rángatta a vonót a húrokon, szinte követhetetlenül pörgő dallamot előcsalva belőlük. Ügyesen, nagyon ügyesen zenélt, de érződött rajta, hogy csellóhoz volt szokva s ilyen tempónál néha bizony hamiskásabbra sikerültek a hangjai. Amethystnek nem volt éppen abszolút hallása, de így is fájdalmasan megvonaglott az arca egy-egy rosszul lefogott akkordtól. És akkor rájött. Pedig egy pillanatra már kezdett olyan érzése lenni, hogy megcsalják… Hogy Pulsar más zenéjét hallgatja az övé helyett. De most már tudta mire megy ki a dolog!

– Azonnal… kifelé… mindenki! – bődült el.

Octavia ijedten összerándult a váratlan kiabálástól s azonnal abbahagyta a zenélést, de a másik két póni cseppet sem zavartatta magát.

– Francnak kellett ilyen korán jönnöd! – válaszolt Prism, miközben megvetően végigmérte a kancát.

– Ő kicsoda? – kérdezte a sárga csődör egészen más pillantás kíséretében. Rá láthatóan más hatással volt Amethyst öltözete.

– Majd elmesélem…

– Azt… mondtam… kifelé! – üvöltött most már elvörösödő arccal Amethyst, ismét megnyomva minden egyes szót.

A szürke kanca leengedte a hegedűt és bizonytalanul nézett a társaira. Prism nehézkesen fölkelt a székéből és intett nekik.

– Legyen. Húzzunk el innen! Frank, légy már olyan jó és őrködj majd helyettem odafönt, amíg megiszom egy kávét!

– Igenis! – szalutált vigyorogva a csődör. Búcsúzásképpen még egyszer alaposan megszemlélte Amethyst-et, mit se törődve annak szemrehányó pillantásával, aztán elindult Prism után.

– Te mit keresel itt? – súgta oda meglepetten Octavia mielőtt ő is távozott volna.

– Ezt én kérdezhetném tőled! – felelt sokkal kevésbé barátságos stílusban Amethyst.

A kanca nem válaszolt, csak bocsánatkérően nézett Amethystre. Nem mintha tehetett volna bármiről is. Amethyst mégis olyan mérges volt, hogy kis híján már azelőtt becsapta az ajtót, mielőtt még Octavia teljesen kilépett rajta. Utána még várt egy kicsit, hallgatózott. Mikor aztán elért hozzá a felvonó kattogása, végre Pulsar felé fordult. Minthogy Amethyst ma ilyen korán jött, a lidérc még nem foglalta el a szokásos helyét. A falnak fordulva gubbasztott lecsapott fülekkel, hasonlóképpen mint amikor a kanca eleinte látta.

– Szia! – köszöntötte Amethyst amikor már úgy érezte eleget várt.

Örömére a hatás azonnali volt. Pulsar összerezzent, mintha csak most ébredt volna s nyomban elkezdte hegyezni a fülét.

– Lekötelezel – mondta szokásosan nyugodt, zengő hangján. – Köszönöm, hogy elzavartad azt a nyivákolóst. Elég nehéz volt már elviselni.

– Nem tesz semmit – mosolygott a kanca.

Pulsar lassan fölkelt a földről, kinyújtóztatta a tagjait, aztán szembefordult vele. Egy pillanatra megtorpant, ahogy a szemük találkozott, aztán alaposan végigmérte a kancát.

– Nagyon csinos vagy – állapította meg. – És korábban is jöttél. Talán különleges alkalom van?

– Ahogy vesszük – somolygott titokzatosan Amethyst, de azért elpirult a bóktól.

Pulsar közelebb lépett, elfoglalta a szokásos helyét, de állva maradt. Kíváncsian vizslatta Amethyst arcát.

– Mi volt ez az előbbi? – kérdezte gyorsan Amethyst, mert érezte, hogy kezd még jobban zavarba jönni.

– Ha jól sejtem átadtad a Hercegnőnek az üzenetemet. Tán így akart rajtam bosszút állni.

– Pontosan miért is?

Nem kapott választ.

– Akárhogy is, ez nem volt szép tőle! – mondta a kanca. – Főleg, hogy sunyi módon a hátam mögött csinálta.

Pulsar most sem felelt, csupán újra végigfuttatta a tekintetét Amethysten.

– Tetszem? – kérdezte a kanca és körbefordult a lidérc előtt.

– Aha – felelt Pulsar, tőle szokatlanul elhaló hangon.

Amethyst észrevette, hogy a lidérc úgy bámulja a sörényét, mintha sosem látott volna még ilyet életében. Még egyszer körbefordult hát, hogy alaposabban is megszemlélhesse.

– Így jobb, vagy kibontva?

– Így… elegánsabb – mondta Pulsar, miután alaposan végiggondolt minden szót. – A természetes viszont jobban illik hozzád.

A lidérc alig észrevehetően megnyalta a száját. A kanca azonban figyelte minden rezdülését, így feltűnt neki az önkénytelen mozdulat. Letagadhatatlanul jólesett neki, hogy ilyen hatással van a csődörre.

– Mit is mondtál, minek köszönhetem, hogy ma korábban jöttél? – kérdezte Pulsar, le se véve a szemét a kanca sörényéről.

– Nem mondtam – kaparászta zavartan a követ mellső patájával Amethyst. – Csak arra gondoltam, ma vacsorázhatnánk együtt. Csak mi ketten.

Pulsar végre újra a szemébe nézett. Meglepettnek tűnt.

– Kedves gondolat – felelt kisvártatva. – Hogy is mondhatnék nemet egy ilyen ajánlatra?

– Direkt megkérdeztem, hogy mikor szokták hozni neked a vacsorád – mondta Amethyst, miközben leemelte magáról a nyeregtáskáját. Csupán pár margarétás szendvicset csomagolt magának, de ügyelt arra, hogy ha kell, Pulsart is meg tudja kínálni belőle. Amilyen sovány volt nem túl jó koszton tarthatták. – Ha minden igaz, nemsoká ide is érnek vele.

– Aha – motyogta a lidérc, miközben a tekintete megint a kanca sörényére tévedt. Picit félrebillenetette az egyik fülét, aztán lefeküdt a padlóra s lehunyta a szemét. – Itt is van – suttogta.

Kisvártatva hallani is lehetett kintről a felvonó csörömpölését. Fél perccel később kopogtattak az ajtón. Amethyst beengedte a nála alig magasabb mokány, sötétbarna földipónit, aki a szájában zsinegekkel összefogott szalmabálát cipelt. A csődör csak egy pillantást vetett rá, aztán rögtön a cella felé indult. Tisztes távolságban megállt tőle, leszedte a madzagokat a szalmáról, majd gondosan a mellénye zsebébe süllyesztette őket. Biztos ki volt neki adva, hogy az ételen kívül semmit nem juttathat be a rácson. Mikor ezzel végzett, a fejével közelebb lökdöste a lidérchez a kis bálát, ami visszatartó erő híján lassacskán kezdte formáját veszíteni. Odaillesztette két vasrúd közé, aztán hátat fordítva egy jól irányzott rúgással keresztülpasszírozta rajta. Ennek az lett az eredménye, hogy a másodperc törtrésze alatt a cellán belül mindent – beleértve Pulsart is – beborított a szalma.

Amethyst csak tátott szájjal állt, annyira ledöbbent a póni viselkedésén. Még ha a lidérc fogoly is volt, akkor sem érdemelt ilyen bánásmódot! Mélységes felháborodásának azonban nem tudott hangot adni, mivel az alacsony csődör még azelőtt kihátrált a teremből, hogy felocsúdott volna.

– Hölgyem! – biccentett felé a póni, azzal behúzta maga mögött az ajtót.

– Ez… ez… ez…! – hápogta Amethyst, mikor végre meg bírt szólalni.

– Ez a legkevesebb – mondta halkan Pulsar, miközben fölállt és lerázta magáról a szalmát.

– … elképesztő… tűrhetetlen…! – folytatta a kanca. – Mégis hogy… hogy képzelik?!

A lidércet úgy látszik sokkal kevésbé zavarta a megalázó helyzet. Komótosan nekiállt, hogy a cellája minden részéből összesöprögesse a darabkákat. Gyorsan dolgozott és alapos volt, hamarosan sikerült is egész élethűen rekonstruálnia a bálát, miközben a kövön nem hagyott semmi maradékot.

– De… te ezt hogy tudod szó nélkül elviselni? – háborgott tovább Amethyst. – És komolyan ezt adják neked enni?

– Jobb mint a semmi – felelt komoran Pulsar. – A Hercegnőtöket ismerve örülhetek, hogy még életben vagyok.

– Kérsz szendvicset? – nyúlt a táskájába a kanca. – Nem akarom, hogy éhezz! Hoztam eleget.

Pulsar a fejét rázta. Letelepedett a szalmakupac mellé és egykedvűen ropogtatni kezdte. Közben újra és újra Amethyst-re pillantott.

– Ne csináld ezt! – könyörgött a kanca. – Azt a vackot még én se enném meg, pedig igazán nem vagyok válogatós! Nem udvariasságból ajánlottam fel, tényleg szívesen adok az enyémből!

– Nagyon kedves vagy, de tényleg nem kérek. Attól ugyanúgy nem laknék jól, mint ettől, bármennyit is ennék.

A lidérc a szájába vett még egy adag szalmát, de aztán gyorsan visszaköpte és mozdulatlanná dermedve újra lehunyta a szemét.

– Még egy kör – jegyezte meg magyarázatképpen. – Kérlek neki ne tedd szóvá!

Hamarosan újra felbukkant a barna csődör, ezúttal egy vödörrel a szájában. Az már akkora volt, hogy könnyedén átfért a rácson. A póni átöntötte a vizet egy vájúba, aztán újabb biccentéssel elköszönt ismét. Amethystnek ez alkalommal már nem megszólalni, hanem csendben maradni esett nehezére. De Pulsar kedvéért hajlandó volt tűrtőztetni magát. Némán megvárta hát, míg a csődör távozik, aztán ismét a lidérc felé fordult. Az ismét fölkelt a helyéről, s fintorogva megszagolta a vizet.

– Mi a baj? – kérdezte Amethyst.

– Értéktelen – sóhajott Pulsar.

– Ezt hogy érted?

– Neked ez talán nem sokat jelent, de mi, lidércek csak az ég vizét isszuk. Csak attól leszünk teljesek. Az a víz, ami érintette a csillagokat, az a legjobb, de ami érintette a földet, az értéktelen a számunkra. Ugyanolyan, mint ez a szalma. Annyira elég, hogy ne haljunk bele a nélkülözésbe.

– Szegény! – sajnálkozott Amethyst. – Nem tudok valahogy segíteni rajtad?

– Nem kérhetek tőled ilyesmit – rázta a fejét a csődör. – Ha Luna megtudja…

– Ugyan! Nem fogja megtudni! S ha igen, akkor sem fog bántani. A nővérem miatt nem.

– Akkor sem! – tiltakozott Pulsar. – Nem akarom, hogy bajod essen!

– Késő! Már döntöttem! – vigyorgott a kanca, de kicsit el is pirult amiért a lidérc ennyire a szívén viselte a sorsát. – Csak annyit mondj meg, hogy honnan szerezzek ilyen égi vizet!

– Igazából… – kezdte tétovázva a lidérc. – Igazából az esővíz megteszi, ha az előtt lett felfogva, hogy földetért volna. De nem lenne bölcs dolog miattam kockáztatnod…

– Ennyi? – pislogott meglepetten Amethyst. – Vedd elintézettnek! Csak essen mostanában eső! Nem tudom mit terveztek erre a hétre.

– Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám! – hajolt meg Pulsar. – Nem érdemeltem ki.

– Ugyan! Boldogan segítek!

Pulsar odahajolt a vályú fölé s nagyokat kortyolt a vízből, aztán visszafeküdt a szalma elé. Amethyst is nekilátott, hogy kicsomagolja a szendvicseit, mert már elég éhesnek érezte magát. Evés közben lopva többször is egymásra pillantottak, de mindketten azonnal félrenéztek, ahányszor a szemük öszetalálkozott. Amethyst úgy érezte magát, mintha egy valódi randevún lenne. Olyasmin, ami Vibrato mellett szóba sem jöhetett. A szíve azonnal összeszorult, ahogy belegondolt mit is tesz a csődörrel, de az érzéseinek már nem tudott többé gátat szabni.

– Valami bánt? – kérdezte váratlanul Pulsar, mire Amethyst összerezzent. Megint ennyire belelátott volna a gondolataiba?

– Csak eszembe jutott, hogy valamit majd feltétlenül el kell intéznem – mondta a kanca, hogy ne kelljen hazudnia, aztán gyorsan másfelé is terelte a szót. – Amúgy ha a szalma nem felel meg, talán keríthetek neked valami ételfélét is!

– Nem, nem, ilyet tényleg nem kérhetek tőled! – ellenkezett a lidérc, s közben a pillantása ismét Amethyst sörényére siklott.

– Csak mondd meg! Ha nem lehetetlen, beszerzem neked. Nem fogom tétlenül nézni, ahogy éheztetnek!

– Nem lenne tisztességes ilyesmit kérnem – sunyta le a fülét Pulsar, de még mindig ugyanúgy bámulta. – Ne kísérts kérlek.

– Gyerünk, ki vele! Megsértődöm, ha nem árulod el! – fenyegetőzött félig-meddig viccelődve Amethyst.

A lidérc halk, sziszegő hangot hallatott s elfordította a fejét. Valamit motyogott a saját nyelvén, aztán még mindig kerülve a kanca pillantását, csöndesen megszólalt. A hangjába most először erős bizonytalanság vegyült.

– Ha nem sértelek… elkérhetném… azt a hajtűt?

Amethyst tágra nyílt szemeket meresztett rá. Most jött csak rá, hogy Pulsar egész eddig nem is őt, hanem a kis ezüst ékszerét nézte ennyire. Csalódott. Olyan mélyen csalódott. Mikor végre azt hitte, sikerült lenyűgöznie a lidércet, ezzel kell szembesülnie! Hiába volt hát minden készülődés, a csinos ruha, hogy igyekezett a kedvében járni?! Őt csak az a rohadt tű érdekelte?! Amúgy is mire kellett az neki? Tán azzal akarta kipiszkálni a zárat? Hiszen mágikusan volt lezárva! Nem ment volna vele semmire!

Pulsar végre újra ráemelte a tekintetét. Azok az fénylő szemek szinte esedeztek a bocsánatáért. Annyi bűntudat tükröződött abban az egyetlen pillantásban, hogy Amethyst nem tudott rá haragudni. Mégis, az apró ezüst olyan kivételes luxus volt, amit nemigen engedhetett meg magának. Abból a kevés pénzből, ami jutott azt is nehézkesen gazdálkodta ki, hogy naponta legyen mit ennie. Erre az ékszerre is hónapokon át kellett gyűjtögetnie, míg mások akár szórakozásképpen jártak el ilyen csecsebecséket vásárolni. Nem szívesen vált volna meg tőle még a csődör kedvéért sem. Bármit akart is vele csinálni.

– Sajnálom… – visszakozott Pulsar. – Ezt nem akartam. Felejtsük el, jó?

Nem válaszolt azonnal. Végig kellett gondolnia a dolgot. A pónik láthatóan nagyon ügyeltek arra, hogy semmi használhatót ne hagyjanak a lidérc patája ügyébe. Luna valószínűleg kiakadna, ha megtudná, hogy megszegte ezt a kimondatlan szabályt. Igaz, eddig sem igyekezett, hogy betartsa a Hercegnő utasításait. És végülis Pulsar megölhette volna már párszor ha az lett volna a célja. Róla azonban már nem tudott volna ilyesmit elképzelni.

Megfontolt mozdulattal a sörényéhez nyúlt és kivette a kért tárgyat. A lidérc meglepett pillantásától kísérve odalépett a rácshoz és kinyújtotta a patáját. Pulsar nagyot nyelt, de megrázta a fejét.

– Nem fogadhatom el – suttogta, de mintha csak magát győzködte volna.

– Vedd el! – mondta színtelen hangon Amethyst. – A tiéd.

16. fejezet

Csalódás

Mintha saját magával viaskodna, Pulsar lassan közelebb lépett a kancához. Az átnyújtotta a patáját a rácson, hogy a lidérc könnyebben elérhesse. Most is érezte a kellemetlen mágikus bizsergést a fémből, de nem érdekelte. Ha már megígérte, tartani fogja magát a szavához, bármennyire is megbántódott. Pulsar kinyújtotta felé a mellső lábát, de először nem ért hozzá. Ismét tétovázni látszott, aztán picit megemelte a patáját és megtámasztotta Amethystét. A kanca összerezzent, de ezúttal nem járta át az a különös érzés, mint mikor a lidérc legutóbb hozzáért. Pulsar még közelebb lépett hozzá, de közben egy pillanatra sem engedte el. Odahajolt és a fogával óvatosan kiemelte a hajtűt a póni patájából s lerakta a földre.

Amethyst vissza akart húzódni, de a csődör még mindig ott tartotta. Nem erőszakosan, de határozottan fogta le a patáját. A kanca egy pillanatra megrémült, ahogy Pulsar ismét fölé hajolt. Félelme azonban alaptalannak bizonyult. A lidérc elegánsan fejet hajtott, majd hosszan csókot nyomott Amethyst patájára. A rácsokból áramló mágikus kisugárzást azonnal elnyomta a kanca testében szétáradó bizsergés. Az apró, selymes szőrök s a puha ajkak érintése egészen megbabonázta. Egy percre még arról is megfeledkezett, hogy hol van és kivel áll szemben. Azt kívánta bár a végtelenségig így maradnának, de Pulsar végül elengedte.

Még mindig kellemesen borzongva visszahúzta a patáját a rácson túlra s úgy figyelte, ahogy a lidérc szinte önkívületi boldogsággal ropogtatja el kedvenc ékszerét. Sajnálta a hajtűt, de most mégis inkább örömmel töltötte el saját nagylelkűsége. Azt mégsem nézhette, hogy Pulsar szenved. Viszont arra vonatkozóan már ötlete sem volt, hogy honnan tudna utánpótlást beszerezni, ha a lidérc újra megéhezik. Talán Lunából sajtolhatna ki még ezüstöt némi információért cserébe. Már ha a Hercegnő hajlandó ilyesmibe belemenni. És persze ha a lidércnek is van még értékes mondanivalója amit hajlandó feláldozni a cél érdekében.

– Gyenge vagyok – állapította meg szomorúan Pulsar. Megint lelapította a fülét és kerülte a kanca tekintét. – Meg kellett volna tudnom állni.

– Ne hibáztasd magad – mondta savanyúan Amethyst. – Van aminek nem is lehet ellenállni…

– Gondoltam, hogy félreérted. Nagyon csinos vagy. Tényleg. És a legkedvesebb póni, akivel valaha találkoztam.

– Akkor nem sokunkhoz lehetett szerencséd.

– Fogalmad sincs… De higgy nekem, ha fordított helyzetben lennénk és én jönnék a sörényemben egy… egy… – kereste a megfelelő hasonlatot – cukrozott almakarikával, mikor jóformán egy hónapja nem ettél, te se viselkedtél volna máshogy. És őszintén sajnálom. Nagyon jól állt. Amint lehetőségem lesz rá…

– Felejtsük el! – legyintett Amethyst, de azért kezdett megenyhülni.

– Nem fogom – mondta komolyan a lidérc és újra mélyen a kanca szemébe nézett.

* * *

Minden eddiginél nehezebben vette rá magát a távozásra. Olyan sok időt töltöttek el most kettesben, mint soha azelőtt. Pulsar mindent megtett, hogy legalább szavakkal kiengesztelje a kancát, holott az már rég megbocsátott neki. Amethyst megállapította, hogy a lidércet tényleg vagy nagyon gyötörhette a bűntudat, vagy nagyon meghathatta a kedvessége, mert tőle szokatlanul nyíltan kezdte őt dicsérni. Most már tényleg olyan volt, mintha udvarolt volna neki, de a kanca el sem tudta volna képzelni, hogy a lidérc komolyan is gondolja amiket mond. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Igyekezett ennek megfelelően is kezelni a bókokat, de olyan jólesett hallgatni!

Végül a fáradtság mégis eluralkodott rajta. Legszívesebben ott maradt volna a lidérccel egész éjszakára. Fizzy már úgyis tudta, hogy egy csődörhöz jár el esténként. Nem keltett volna túl nagy feltűnést. Ha viszont túl sokáig marad, Prism egész biztosan meg fogja őket zavarni, hiszen volt már erre példa. Ezt pedig ha csak lehet, inkább elkerülte volna. Az a kanca túlságosan is élvezte ha kellemetlen helyzetbe hozhatta. Rutinellenőrzés címén néha Amethyst külön kérése ellenére is le szokott ugrani hozzájuk időnként, s bár Pulsar érzékeny füle miatt fel tudtak rá készülni, így is elég idegesítő volt.

Mikor aztán elköszönt, Pulsar nem próbálta megállítani. Sosem tette, de az arcáról most is le lehetett olvasni, hogy ő is szeretné ha a kanca még maradna. Sőt, a lidérc ezt még egy halk sóhajtással is alátámasztotta, ami viszont nem volt a szokása. Amethyst nem tudta megállni, hogy az ajtóból még ne nézzen vissza. Látta, hogy Pulsar le se vette róla a szemét. A kancának minden akaraterejére szüksége volt, hogy el tudjon szakadni tőle. Aztán ahogy kiért a teremből, még vissza is kellett szaladnia a köpenyéért, amit meg lányos zavarában ottfelejtett. Pulsar még mindig ott állt a rács mellett s azonnal felkapta a fejét, amint a kanca visszajött. Amethyst pironkodva fölkapta a ruháját, aztán hirtelen ötlettől vezérelve odaügetett a rácshoz. Pont elég közel állt! A kanca gyorsan kinyújtotta a nyakát és egy puszit nyomott a csődör orrára, aztán hátra sem nézve szélsebesen elvágtatott.

Nagyokat fújtatott, hogy lenyugtassa a szívverését. Ez mindig be szokott jönni. Most azonban nem a futástól, s nem is az idegességtől, vagy a félelemtől vert ilyen sebesen. Nem, ezen nem segítettek a szokásos módszerek. Túl gyorsan ment ez a felvonó! Még akkor is egészen ki volt pirulva, amikor felért vele. Csak abban reménykedhetett, hogy senkinek nem tűnik fel. Bezzeg mennyivel egyszerűbb lenne ha lenne kapucnija! Ez alkalommal azonban szerencséje volt. Prism mellett még mindig ott volt ugyanis az idegen mustársárga csődör, s ha Amethyst jól értelmezte, éppen mókás történekkel szórakoztatta a kancát és mellesleg a rabokat is. Így aztán bár észrevették, vele senki sem foglalkozott, amiért igen hálás volt az ismeretlen póninak. Sőt, pár pillanatra még neki is sikerült elterelnie a figyelmét Pulsarról, így végre meg tudott nyugodni mire maga mögött hagyta őket.

Visszaérve a kollégiumba gyorsan levetkőzött és egy szál törölközővel elvágtatott zuhanyozni. Most különösen örült neki, hogy a szobatársai már aludtak. Főleg Fizzy. Nem akart magyarázkodni. Nem akarta elviselni a szemrehányó pillantásokat. Még ha jogos is lett volna. Tudta, hogy úgysem halogathatja örökké, de egyelőre elég volt a saját lelkiismeretével megbírkóznia.

Másnap délelőtt még sikerült elkerülnie, hogy szembe kelljen néznie barátnőjével, de a délutáni zenekari próbán már három pónival is találkozott, akivel most nem szívesen beszélgetett volna. A helyzethez mérten még örült is annak, hogy Vibrato eljött a próbára, de Fizzy és Octavia kérdéseire már nem sok kedve volt válaszolgatni. Fizzy szerencsére nem is kereste a társaságát, de ez a másik kancáról már nem volt elmondható. A szürke póni többször is jelezte, hogy szeretne beszélni vele, de Amethyst bizonytalan volt benne, hogy mennyire avathatja be őt a Hercegnő ügyeibe. Úgy sejtette, Octavia sem tudhat többet a lidércről, mint ő tudott róla az első találkozásuk alkalmával. Ezért aztán mikor a kanca már harmadjára próbálta odainteni magához, mikor Mr. Batonquake épp szünetet tartott, akkor elhatározta, hogy rövidre fogja zárni az ügyet. Picit félrevonultak amíg a karmester magyarázott a rézfúvósoknak, hogy mások ne hallhassák őket.

– Ki kérte, hogy gyere le a börtönbe? – kérdezte Octaviát mielőtt még az szólhatott volna.

– Luna Hercegnő mondta, hogy szeretné ha hegedülnék az egyik elítéltnek. Én hiába mondtam, hogy csellóval vagyok igazán jó. Ragaszkodott hozzá és arra kért, hogy csak gyors darabokat játsszak. Hallottad, nem ment túl jól…

– Igen, hallottam. Szerintem pont ez volt a cél.

– Ezt hogy érted? És te mit kerestél ott?

– Az mindegy. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy jobb ha távol tartod magad tőle és nem kérdezősködsz. Mindkettőnk érdekében.

A kanca komolyan bólintott, azzal odébbállt. Amethyst megkönnyebbülten fújt egyet. Egy letudva, de a neheze még hátravan. Nem tudta hogyan fog tudni Vibrato szemébe nézni. Vagy hogy őt hogyan vonja félre. Vagy hogy egyáltalán mit fog neki mondani. Nem akarta megbántani, pedig ez elkerülhetetlennek látszott. A próba további részében végig ezen gondolkodott, de semmivel nem jutott előrébb. Végül annyiban maradt magával, hogy ha itt végeztek, majd akkor beszél vele és majd azt mondja ami eszébe jut.

Bezzeg most nem múlt olyan csigalassúsággal az idő, mint a próbák alatt egyébként szokott. Amethyst most egyáltalán nem siettette volna, de a karmester most kivételesen időben feloszlatta a csapatot. Mindenki ment is örömmel a maga dolgára, kivéve a két pónit. Vibrato mostanában amúgy is mindig meg akarta várni a kancát a próbák után, de ő meg pont igyekezett roppant elfoglaltnak tűnni és lelépni a csődör elől. Most viszont mikor a terem már majdnem kiürült, a kanca óvatosan elkezdett felé somfordálni. Vibrato azonban nem a várható lelkesedéssel reagált, sokkal inkább riadtnak tűnt. Talán megérezte, vagy látta Amethyst arcán, hogy valami nem stimmel.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan a kanca.

A csődör behúzta a nyakát és lesütötte a szemét, de azért bólintott. Majd' egy fejjel magasabb volt a kancánál, de így mintha megpróbált volna még nála is kisebbre összehúzódni. Amethyst elindult kifelé s ő mint egy hűséges kiskutya, akit valami huncutságon kaptak, lehajtott fejjel követte. A kancában megint fellángolt a bűntudat. Neki kellett volna így viselkednie. Ő hibázott.

Egyenesen a parkba mentek, ahol letértek az útról és kerestek egy csendesebb zugot. Amethyst kényelmetlenül érezte magát kettesben a csődörrel s ez újra ráébresztette mennyi minden megváltozott. Nem tartott tőle, vagy ilyesmi, de Vibrato mégis valahogy taszította. Egy pillanatra még az is felmerült benne, hogy ha ennyire különböznek, hogy kerülhettek mégis közel egymáshoz. De valahogy akkoriban még minden más volt. Ő is, a csődör is, és akkor még nem volt ő. Amethyst nagyot sóhajtva lehasalt egy fa tövében. Vibrato azonban állva maradt.

– Figyelj… – kezdte bizonytalan hangon. – Tudom, hogy most haragszol rám amiatt, ami a parkban történt. Nem is tudom mi ütött akkor belém. Egyszerűen annyira csábító voltál – vagy! Tudom, tudom ez nem mentség. Meg kellett volna tudnom állni.

Amethyst nagyot nyelt. Talán véletlen egybeesés volt, hogy Vibrato is pont ugyanazokat a szavakat használta, mint korábban a lidérc? Ugyanaz a bűntudat is csengett bennük, de a csődör szájából mégis annyira másként hatott. Nem azon a kellemesen mély, zengő hangon szólt, hanem ezen a reszelősön.

– Vibrato! – kezdte Amethyst ugyanolyan bizonytalanul, s közben fölállt a fűből. – Te is tudod, pont ahogy én, mennyire mások vagyunk. Bárkit ha megkérdezünk azt mondta volna, nem illünk össze. Talán így is van.

– Ne mondd ezt, kérlek! – nyögött fájdalmasan a csődör. – Kérlek! Jó, elszúrtam, de nem kaphatnék még egy esélyt?

– Nem… nem benned van a hiba. Tudod… egyszerűen nem érzem… amit éreznem kéne.

– De… azt mondtad jó velem!

– Tudom! És nem hazudtam! Nagyon jó veled és biztos vagyok benne, hogy találsz majd egy kancát, akinek te leszel álmai csődöre! Ahogy te is megtalálod álmaid kancáját! Jobbat érdemelsz nálam.

– De… de… nekem nem kell más! Cicus…!

Amethyst lehunyta a szemét. Sosem mondta neki, de utálta ha így hívta. Most azonban így búcsúzásként már nem is akarta neki ezt elmondani. A végén még erre fogná, hogy ezért szakítottak. Egy ilyen kis hülyeség miatt.

– Lehet, hogy most hihetetlennek hangzik, de mindkettőnknek jobb lesz, ha… – Nem tudta befejezni. Nem volt többé ereje hozzá. Tudta, hogy mit akar. Olyan tisztán le lehetett volna zárni ezt a kapcsolatot. De mégsem tudta kimondani.

– Nem kezdhetnénk újra? – kérdezte furcsán vékony hangon Vibrato. – Meg tudok változni!

– Nem akarom, hogy megváltozz, csak… csak… talán… külön jobb lenne…

Ennél finomabban nem tudta mondani, de így is érezte mennyire fájnak a szavai a csődörnek. Odalépett hozzá és a vállára helyezte a patáját.

– Sajnálom – suttogta, azzal hátat fordított neki és elsétált, hogy ne kelljen még egyszer a szemébe néznie.

17. fejezet

Lángok

Ma így ébredt. Nem volt beteg. Nem volt semmi baja. Mégis az egész teste mintha tűzben égett volna. Akkor kezdődött, amikor kinyitotta a szemét és eszébe jutott a lidérc. Eddig is tudta, hogy szerelmes belé, de még sosem érzett ilyen kínzó vágyat iránta. Még ki sem szállt az ágyból, már azt kívánta, hogy újra vele lehessen. Pedig tegnap sokkal visszafogottabb volt. Nem úgy mint azelőtt! Milyen gyengéd, milyen selymes volt a csók, amivel a patáját illette! Bár a száján érezhette volna!

Amethyst az állát a patájára támasztva feküdt s bámulta az ablakon legördülő esőcseppeket. Bolond csütörtök! Egyetlen órája sincs épeszű időpontban! Hamarosan kelhet is fel, mert mindjárt kezdődik az első. Pedig legszívesebben az egész napot Pulsarral töltötte volna! Ó, az a csődör! Mit meg nem adna, ha most is vele lehetne! Felidézte a lidérc hamuszín bundáját, igéző szemeit, csábító hangját… Tán jobb lett volna ha nem teszi, mert most csak még erősebben marta a hiányérzet. De egyszerűen nem tudta megállni.

Nagyot sóhajtott és a fejét a párnájába nyomta. Kellemes meleg volt itt a takaró alatt, de most arról is csak az jutott eszébe, hogy bár Pulsar ölelné így. Kellett volna valami, amivel leveheti a lábáról. Úgy szeretett volna adni neki! Ha kell, hát mindenét odaadta volna! Csak, hogy megint úgy nézzen rá! Csak, hogy megint megérinthesse! A kedvére akart tenni a csődörnek. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem lettek volna közöttük azok a fránya rácsok!

Hirtelen fölnézett és mozdulatlanná dermedt. Hogy lehetett ennyire bamba!

– Meddig esik még? – kérdezte a hozzá legközelebb eső pónit, aki pechére éppen Fizzy volt.

A kanca mérgesen ránézett, aztán duzzogva befordult a fal felé. Cactus azonban a könyvéből fel sem pillantva válaszolt neki.

– Úgy kábé még egy fél óráig.

– Gyorsan kéne egy vödör! – pattant fel Amethyst.

– Kérj a portán! Amúgy minek az neked?

Amethyst úgy rohant ki a szobából, mintha vasvillával kergetnék. Úgy tett, ahogy Cactus mondta: elkunyerált a portásuktól egy nagy fémvödröt és kiállt vele az esőbe. Amúgy is épp elég meleg volt, így élvezte, hogy ázhat. Egyszerűbb lett volna, hogyha az ereszből lefolyó vizet fogja fel, de nem volt benne biztos, hogy Pulsar azt is megfelelőnek találná. Sőt, a vödörrel kapcsolatban sem volt biztos, hogy így kéne-e összegyűjteni számára az „égi vizet”. Ki tudja a lidércek hogy szokták csinálni…

Sajnos nem a legjobb időben kapta el a rövidke záport. Amíg bentről nézte, csak úgy ömlött a víz, ezzel szemben most már alig csöpögött. Végül kénytelen volt beérni annyival, ami a vödör alját éppen ellepte. Azt a keveset, amit sikerült összegyűjtenie, áttöltötte a kulacsába, hogy legyen miben elvinnie a lidércnek. Közben pedig azt is kitalálta, hogy ma mivel fogja meglepni Pulsart. Nem volt benne biztos, hogy tényleg jó ötlet, vagy hogy meg meri-e egyáltalán tenni. De már a gondolattal is csábító volt eljátszani.

* * *

Igen, ezért a hálás pillantásért megérte. Megérte, hogy az egész kollégium, meg vagy félszáz járókelő komplett idiótának nézze, amikor a vödörrel a patájában odakint ácsorgott a zuhogó esőben. Mióta eleget tett ígéretének, alig tudta kivárni, hogy újra meglátogathassa Pulsart. Nem bírt a kíváncsiságával, hogy sikerült e jó vizet szereznie neki. Az eredmény azonban magáért beszélt. A lidérc majdnem olyan lelkesedéssel fogyasztotta el a kulacs tartalmát, mint legutóbb a hajtűt. Hát még ha sejtené, hogy mire készülök! – somolygott Amethyst magában.

– Életet mentettél, tudod? – pihegte Pulsar mikor végzett. A patájával nem tudta túl ügyesen megfogni a kulacsot, de így sem hagyott egyetlen cseppet sem kárbaveszni. Még utána is sokáig meg-megnyalta a száját. – Egy ideje már csak te tartod bennem a lelket.

Amethyst elmosolyodott. Lecsatolta magáról a kis táskáját és elővette a pánsípját. Mostanában alig használta. Sokkal több időt töltöttek ehelyett beszélgetéssel. Most azonban tán épp ideje volt sort keríteni erre is.

– Ha megígéred, hogy nem nézel, játszok neked valamit! – mondta titokzatosan.

Pulsar meglepetten pillantott rá, de aztán bólintott és lehunyta a szemét. Amethyst figyelve, hogy a lidérc tényleg nem les-e, odalépett a falhoz és két hátsó lábára állt, mint amikor legelőször zenélt a csődörnek. Most is csak az a kis sárga nyereg volt rajta, mint az azt követő nap, ezért nem akarta, hogy a csődör megbámulja. Mikor megbizonyosodott róla, hogy tényleg csukva van a szeme a szájához emelte a hangszerét. Sokat készült rá lélekben. Eddig nem mondta el a lidércnek, bár biztos volt benne, hogy ha nem is tudja, hát legalább sejti. De tudta, ismerte már magát ennyire, hogy úgysem lenne ereje kimondani amit akar. De – ahogy Pulsar is fogalmazott – a zene nyelve közös. S azon bármikor meg tudott szólalni, bármennyire is zavarba jött volna ha valódi szavakkal kell elmondania.

És akkor belekezdett. Bele a legszebb szerelmes dalba, amit ismert. Minden, de minden érzését beleadta, úgy fújta a forró hangokat. A belseje újra fellángolt, de nem hagyta abba. Csak játszott, játszott, míg a kifulladás szélére nem jutott, s közben reménykedett benne, hogy a zene a lidércre is ugyanolyan hatással van mint őrá. Mikor már nem bírta tovább szusszal, lihegve visszaereszkedett négy lábra. Kíváncsian nézett Pulsarra, de ő tartotta magát a szavához és nem nyitotta ki a szemét. Csak akkor nézett rá újra, mikor a kanca odament hozzá a rács másik oldalán. Amethyst félve várta a reakcióját, de a csődör csak halványan mosolygott. Ez kevés volt ahhoz, hogy eldöntse: ő is így érez vagy sem. Azt sem tudhatta biztosra, hogy a lidérc megértette mi játszódik most le benne. Elég érzékeny volt, igen, de mégis bizonytalan volt benne. És ha értette is, vajon mit fog válaszolni? Vagy csak neki is nehezére esik megfogalmazni bárhogyan is érez iránta?

Elhatározta mit fog tenni. Olyasmit, amivel világosan kimutathatja mit is jelent neki a csődör, egyszersmind lehetőséget is ad neki a válaszadásra. Mégis olyan nehezen vette rá magát. Ennyire még senkit nem engedett közel magához. Ha valakit méltónak tartott rá, az a lidérc volt, még ha nem is ismerte olyan régóta. Akarta, de mégsem. Tartott attól, hogy Pulsar miképp fog reagálni. És bár alaptalannak érezte, attól is félt, hogy a lidérc nem becsülné meg azt, ami neki olyan sokat jelentett. De nem! Nem mehetett el anélkül, hogy megtudja!

– Tetszett? – kérdezte fülig vörösödve.

– Nagyon – suttogta Pulsar.

– Akkor most te jössz!

Amethyst gyorsan, hogy ne gondolhassa meg magát, benyújtotta a pánsípot a rácson. Pulsar hatalmas szemeket meresztett rá, mintha el se hinné, hogy tényleg ez történik. Résnyire kinyitotta a száját, s megemelte a patáját, de nem ért hozzá sem a kancához, sem a hangszeréhez.

– Azt mondtad, nem engedted még senkinek, hogy megfogja – mondta ünnepélyes komolysággal. – Biztos hogy ezt akarod?

– Nem. De már döntöttem.

Pulsar nagyot nyelt. A síp mintha még nagyobb hatással lett volna rá, mint a kis ezüst hajtű. Amethyst azért reménykedett benne, hogy a lidérc többre becsüli majd annál, mint hogy ezt is megegye. Pulsar odanyúlt és olyan óvatosan vette ki a kanca patájából a hangszert, mintha az kristályüvegből lett volna. Ezúttal viszont nem köszönte meg csókkal a kanca kedvességét, csupán elbűvölten bámulta a sípot. Aztán váratlanul felállt a hátsó lábaira. Kibontotta a szárnyait s kihúzta magát. Így olyan magas volt, hogy a feje majdnem a plafont érte. Lehunyta a szemét s hozzáérintette a száját a hangszerhez.

Abban a pillanatban gyenge szél támadt, mégis a lidérc sörénye olyan vadul lobogni kezdett tőle, mintha szélvihar kerekedett volna. A levegő halkan sóhajtott, aztán mintha elmélyült volna még a csönd is. Pulsar mint rendíthetetlen szobor, úgy állt a cellája közepén. Felséges látványt nyújtott. Amethystet hirtelen olyan félelem járta át, amit nem tudott megmagyarázni. Örült, hogy így láthatta a csődört, ilyen hatalmasnak és méltóságteljesnek. De mégis, arra a pillanatra majdnem eluralkodott rajta a pánik.

A lidérc nagy levegőt vett. Ránézett a kancára, aztán lassan visszaereszkedett a földre s összecsukta a szárnyait. Nem vette el a szájától a sípot, de a levegőt az orrán át fújta ki. Egyetlen hangot sem csalt elő a hangszerből.

– Mégsem fogsz játszani? – kérdezte Amethyst, bár furcsamód kissé megnyugtatta, hogy így alakult. Pulsar különös viselkedése eléggé meglepte.

– Amit én játszanék… – felelt megfontoltan a lidérc – az nem tetszene neked.

– Biztos? – kérdezte Amethyst szomorúan. Akkor ez azt jelentené…?

– Igen – bólintott Pulsar, miközben merengve forgatta a sípot. – De nem azért amire gondolsz. Én csak egyetlen érzésemet tudnám zenévé formálni. És hidd el, azt nem akarod hallani.

Amethyst nyújtotta a patáját, de a lidérc nem adta rögtön vissza a hangszerét. Odalépett a kanca elé, mélyen a szemébe nézett és újra a szájához emelte a sípot.

– Én nem tudnám ilyen szépen kimutatni amit érzek – suttogta, azzal megcsókolta a sípot, ahogy korábban a kanca patájával is tette s visszaadta a gazdájának.

Amethyst megint érezte, hogy elönti a forróság. Gyorsan fölkapta a táskáját és hátra sem pillantva kirohant a teremből.

* * *

Nem tudott többé uralkodni magán. Amint a felvonó rácsa bezárult mögötte, remegve újra elővette a pánsípot. Csak senki meg ne lássa! Szégyellte magát. Olyan gyerekesnek érezte, de egyszerűen érezni akarta a csődört! Lehunyta a szemét, óvatosan kidugta a nyelvét és megnyalta a fát, ahol a lidérc hozzáért. Beleborzongott, ahogy az ismeretlen íz szétáradt a szájában. Vágyott rá, hogy Pulsar végre őt csókolja, de nem mert visszamenni. Ha ez az előbbi fel is ért a vallomással, amit úgy várt, most akkor sem volt bátorsága újra szembenézni a csődörrel. Túl sok érzés kavargott benne és félt, hogy valami ostobaságot tesz vagy mond, amivel mindent elront. Nem akart úgy járni vele, mint Vibratoval. Le kellett nyugodnia! Valahogy le kellett hűtenie a szerelmének tüzét! Csak annyira, hogy ne perzselje meg vele magát. Tán aludnia kéne rá egyet s akkor holnap tiszta fejjel állhat Pulsar elé.

Igen, annak segítenie kell. Amethyst várt még egy kicsit, hogy a szívverése kicsit lelassuljon, s a pír is eltűnjön az arcáról, aztán elindította a liftet. Szinte erőlködnie kellett, hogy vissza bírja fogni a lépteit, de végül úgy tűnt sikerrel járt izgalmának elfedésével. Most sem kapott a szokásosnál több figyelmet a raboktól, akik mostanra már teljesen hozzászoktak a mindennapos látogatásaihoz. Mikor azonban kiért a börtönből, nyomban vágtába váltott s meg sem állt a kollégiumig. Kicsit még örült is annak, hogy most haragban volt Fizzyvel, mert a kanca egyetlen pillantásból meg tudta volna mondani, mi jár a fejében, amit inkább senkinek sem kötött volna az orrára.

Gyorsan ledobta magáról a nyerget és körbecsavarta magán a törölközőjét. Minél hamarabb túl akart lenni ezen. Ha gyorsan el tud aludni, akkor holnap még kipihentebb lehet, s tán az egész éjszakát a csődörrel tölthetné! Ráadásul órája sem lesz sok, így korábban le is mehetne hozzá. Szokásos felszereléseivel a mosdó felé vette az irányt. Kikerülte azt a pár pónit, aki nem – vagy inkább még nem – ment el bulizni az éjszakába. Bevágódott az első zuhanyfülkébe a tusfürdőjével együtt s hamarosan már élvezhette is a langyos víz simogatását. Túlságosan is élvezte – kellett rádöbbennie pár pillanattal később. Annyira vágyott már Pulsar érintésére, hogy azon kapta magát, hogy megint a csődörről képzeleg, miközben a víz végigcsorog rajta. Futólag kinézett a zuhanyzóból és megállapította, hogy egyedül van. Nem tudott ellenállni a kísértésnek. Erősebbre állította a vízsugarat, két lábra állt és nekitámaszkodott a csempének. Máskor zavarta volna, hogy csiklandozza a víz, de most pont erre vágyott. Valami kellett, ami végre elnyomja ezt a belsejéből áradó bizsergést.

Percekig élvezte a víz simogatását, de mikor végül elzárta a csapot, csak még erősebben tört rá a lidérc iránti vágy. Halkan felsóhajott és lehajtotta a fejét. Úgy tűnik nehezebb lesz mint gondolta. Kibírnia nélküle akár csak ezt az egyetlen estét…

18. fejezet

Az álmodozás vége

Csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Sikerült anélkül bejönnie, hogy észrevette volna. Most ott feküdt, egészen közel a rácshoz. Odalopakodott hozzá. Benyúlt és gyengéden átölelte a fejét. Ő kinyitotta a szemét. Azokat a csodálatos, ragyogó szemeit. Nem tűnt meglepettnek. A pillantásával is mintha csak hívogatta volna. Közelebb hajolt hozzá. Már érezte is a bársonyosan cirógató lehelletét. Résnyire kinyitotta a száját s ő is így tett. Hosszú, forró csókban egyesültek.

Nem érte be ennyivel. Keresztülsiklott a rácsokon, mintha csak levegőből lettek volna. Ő fölemelte a szárnyát. Engedte, hogy odabújjon hozzá. Hozzásimult, szinte elmerült hosszú, selymes szőrű bundájában. Puha tolltakaró fedte be a testét. Ő hátrahajtotta a fejét és újra megcsókolta. Először csak lassan, aztán egyre szenvedélyesebben. Patájával beletúrt a szőrébe s átölelte vele a hátát. Érezte a szívének lüktetését. Egy pillanatra sem szakítva meg a csókot gyengéden oldalra döntötte, s ő engedett az édes kényszernek. Még szorosabban hozzásimulva félig fölé kerekedett s a hátsó lábaival közrefogta az övéit. Érezte, hogy a hosszú, bozontos farka hozzáér.

A következő pillanatban már azon kapta magát, hogy rajta fekszik és a testük szorosan egymásnak préselődik. Végre megszakította a csókot s ráhajolt a nyakára. Finoman harapdálni kezdte, miközben mellső patáival lefogta a lábait, a hátsó lábait pedig szélesre tárta s átfogta velük az oldalát. Nem tudta volna a földön tartani, de ő engedett neki s a fejét a kőnek nyomva élvezte amit vele művel. Lassan egyre lejjebb és lejjebb csúszott rajta, csókokkal borította a testét, s a fogával néha picit megcsípte a bőrét. Mikor a szügyéhez ért fölemelkedett, a patáival óvatosan megtámaszkodott rajta és még hátrébb tolta a csípőjét. Érezte, hogy megint átjárja a forróság. Vajon milyen…? Vajon milyen érzés lehet? Újra ráhajolt a puha, szürke testre és még lentebb kúszott…

Egy árnyék borult rá. Régen, nagyon régen érzett már ilyet, de semmivel sem tudta volna összetéveszteni. Miért? Miért pont most? Dühösen zihálva apró gombóccá formálódott. Nem! Nem láthatta meg így! A gombóc tüskéket növesztett, aztán elkezdett saját maga körül pörögni. Minden eltűnt körülötte, s ő apró darabokra tépte a megmaradt apró valóság-foszlányokat is.

Amethyst fújtatva ült fel az ágyában. Kiverte a veríték, remegett, de nem olyasmi miatt, amit szívesen viselt volna. Párat pislogott, aztán alvó lakótársaival mit sem törődve megfordult és két patával kezdte ütni a párnáját. A három olvasólámpa szinte egyszerre gyulladt ki, ahogy a pónik fölriadtak a váratlan zajra.

– Jól vagy, kiskedves? – kérdezte ijedten Fizzy. Úgy tűnt egy pillanatra meg is feledkezett róla, hogy haragszik a barátnőjére.

Más körülmények között Amethyst kapva kapott volna az alkalmon, hogy kibéküljön a kancával, de most csak egyetlen dologra tudott gondolni. Az indulattól még mindig remegő térdeivel négy lábra tornázta magát, aztán vicsorogva kiszáguldott a szobából. Fáradt volt és álmos, de a harag és az elszántság a patáin tartotta és egyenesen a palotához vezette. Hogy képzelte?! Hogy volt hozzá bátorsága?! Hogy jött egyáltalán ahhoz, hogy ilyesmivel próbálkozzon?! Ó, mekkora szerencse, hogy fel volt rá készülve! Nem, nem volt olyan sebezhető, mint ahogy azt ő szerette volna! De most nem érdekli kivel áll szemben! Meg fogja neki mondani amit gondol és azzal nem fog büszkélkedni senki előtt!

Olyan erővel csörtetett a trónterem felé, hogy a két éjjeliőr gondolkodás nélkül feltartóztatta. Még annak ellenére is, hogy pontosan tudták: rendszeres látogatója szokott lenni az Éjszaka Úrnőjének. Amethyst először ugyanazzal a lendülettel megpróbálta magát átverekedni a két denevérszárnyú csődör között, de a dühe nem bizonyult elégnek azok puszta testi erejével szemben. Végül kénytelen volt beletörődni, hogy a pónik nem fogják átengedni, amíg nem csillapodik le egy kicsit. Nagy nehezen nyugalmat erőltetett hát magára – legalábbis látszólag – és némán a két őr szemébe nézett. Azok még vártak pár másodpercet, aztán amikor látták, hogy a kanca nem kezd megint tombolásba leengedték a patáikat s az egyik még ki is nyitotta neki a kaput.

Luna a székében ült, lehunyt szemmel. A sörénye csillámló glóriaként vette körbe fejét. Az arca rezzenéstelen volt, mintha nagyon mély álomba merült volna. Egyedül volt. Helyes – gondolta Amethyst. Ez úgyis csak kettejükre tartozik. Halkan megköszörülte a torkát, aztán elkiáltotta magát.

– Elfeledkeztél az egyezségünkről, Luna!

A Hercegnő még csak össze sem rezzent, csupán lassan kinyitotta a szemét. Nem tűnt meglepettnek a kanca érkezésétől.

– Te kértél meg, hogy ne küldjek éjjeliőröket ha beszélni akarok veled – mondta tökéletes nyugalommal.

– Ez nem indok arra, hogy felrúgd a szabályokat!

– Sajnálom, de ez halaszthatatlanul fontos. Kér…

– Ne próbálj meg kibújni a felelősség alól, Luna! – Amethyst fenyegetően rázta a patáját. – Azt hittem sikerült már elég világosan az értésedre adnom, hogy az én álmaim tabuk! Megmondtam, ha még egyszer próbálkozol, örökre elfelejthetsz!

– Amethyst…!

– Nem érdekelnek a kifogásaid! Erre nincs mentség, Luna! A nővéremet lehet, hogy nem zavarta ha a magánéletében vájkáltál, de én nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a bánásmódot! Sőt, lehet hogy ő is épp ezért hagyott ott! Megunta az örökös parancsolgatásod, s hogy senkit nem veszel még csak póniszámba sem! Hogy mindenki csak eszköz a patáidban! Igen, ez az igazság! Csak felhasználsz minket!

– Amethyst…! – szólt ismét Luna, de a hangja már mintha megremegett volna.

– Hát tudod mit? Ő engedte, sőt kérte hogy felhasználd, de én nem! Nincs jogod ezt tenni velem!

– Bármihez jogom van, ha Equestria sorsáról van szó! – kiáltott válaszképpen Luna, de nem a kellő magabiztossággal.

– Szívességet kértél tőlem. Pedig megmondtam, hogy ne zaklass többé ilyesmikkel. Mégis segítettem neked. Egyetlen feltételem volt. És ezzel hálálod meg! Tényleg ennyire nem jelentek neked semmit?!

– Amethyst, kérlek…!

– Megérdemled, hogy Firebolt itthagyott. Még jó, hogy én nem voltam olyan bolond, hogy hallgassak rád és én is a tanítványod legyek!

Luna lehajtotta a fejét.

– Sok csalódástól kíméltem meg magamat – folytatta a kanca. – De te még így sem bírsz békén hagyni, mert őt látod bennem!

– Igenis számítasz, Amethyst – szólalt meg halkan a Hercegnő. – Bocsáss meg nekem. Nem akartalak megbántani. Tiszteletben tartom a döntésedet és hálás vagyok a segítségedért. És hidd el, nem akartam tolakodó lenni! Nem zavartalak volna s főleg nem így, de borzasztóan nagy szükségem van a szolgálataidra! Az éjjeliőreim lidérceket láttak Manehattentől északra. Márpedig ők a legritkább esetben mutatkoznak nyílt terepen. Meg kell tudnunk, hogy mire készülnek! Ki kell kérdezned Pulsart, hogy mit tud erről! Kérlek, ez nagyon-nagyon fontos! El sem tudod képzelni mekkora veszélyt jelentenek ránk nézve!

Amethyst sértődötten elfordult. Semmihez sem volt most kevésbé kedve, mint hogy a Hercegnőnek segítsen. Mivel azonban a kérésnek ily módon volt köze a lidérchez, ez adott neki egy ötletet. Merész volt, de nem tudott volna kihagyni egy ilyen remek lehetőséget. A végén még hasznot is húzhat abból, hogy Luna így visszaélt a képességével!

– Be akarok menni hozzá! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon és újra a Hercegnő szemébe nézett.

– Tessék?!

– Jól hallottad – vonta fel a szemöldökét Amethyst. Szavanként megismételte amit az imént mondott, majd hozzátette: – Már majdnem teljesen sikerült a bizalmába férkőznöm, de még mindig sok titka van előttem. Meg kell mutatnom, hogy nem félek tőle. Csak így sikerülhet!

– Nem engedhetem! – felelt elborzadva Luna. – Nem fogod fel mennyire veszélyes? Ekkora kockázatot nem vállalhatok!

– Luna! Én vállalom a kockázatot! Nem kértem semmit a segítségemért cserébe. Hát most kérek! Kérlek, hogy bízz meg bennem. Bízz bennem, ahogy a nővéremben is megbíznál, ha ő lenne itt a helyemben!

Luna lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott.

– Ha tényleg ezt szeretnéd, hát tiszteletben tartom a döntésed – mondta végül. – De kérlek, nagyon vigyázz magadra! Szeretnélek élve viszontlátni!

Amethyst bólintott, de a Hercegnő még nem fejezte be.

– Most dolgom van, de holnap estére megteszem a megfelelő óvintézkedéseket. Pontban nyolc órakor legyél a várbörtön előtt! Az éjjeliőreim ott fognak rád várni.

19. fejezet

Odabent

Próbálta leplezni az izgalmát. Nehéz volt. Egyre nehezebb. Egész nap alig bírt magával. Az óráira be se ment, csak ténfergett a városban. Még az sem érdekelte, ha Fizzy ezúttal nem menti ki a lógás alól. Ha gondja lesz ebből, azzal ráér később is foglalkozni. Egy helyben ülni nem tudott s a kollégiumban sem akart maradni míg a többiek el nem mennek. Céltalanul rótta hát az utcákat, ösztönösen keresve az elhagyatottabb helyeket. Nem egyedül akart lenni, de most nem pónik társaságára vágyott. Reggel óta csakis Pulsarra és a közelgő találkozásra tudott gondolni. Sokszor eszébe jutott az álma. Eleinte azt kívánta, bár valóra válna – leszámítva a Hercegnő látogatását –, de a nap előrehaladtával erre egyre kevesebb esélyt látott. Még ha Luna éjjeliőreit sikerül is leráznia, akkor sem volt benne biztos, hogy lesz benne elég bátorság kezdeményezni, vagy hogy Pulsar tényleg jó néven venné a közeledését. Talán csak félreértették egymás szándékait. Amethyst nem akarta magát hitegetni. A legjobbat remélte, de a legrosszabbra számított.

Attól nem félt, hogy a lidérc esetleg mégis nekitámadna. Nem tudta osztani Luna aggodalmát. Attól viszont egyre inkább tartott, hogy Pulsar mégsem szereti. Olyan kifürkészhetetlen, olyan más volt. Ki tudja mikor mi járhatott a fejében! Néha úgy érezte, őt ismeri a világon a legjobban, néha pedig úgy, hogy nem is tud róla semmit. A szíve mégis megállíthatatlanul felé húzta. Közelebb engedte magához, mint eddig bárkit. Senkivel nem volt még ilyen bizalmas viszonyban, még Fizzy-vel vagy Vibratoval sem. Már nem volt számára visszaút. Megosztott vele egy darabot saját magából s a csődör ezt szerényen s tisztelettel tudta elfogadni tőle. Nem akarta bántani, nem akarta uralni és ez mindennél többet jelentett neki. Most már csakis arra vágyott, hogy az övé lehessen. Teljesen. Örökre.

Volt azonban valami, ami egyre növekvő rettegéssel töltötte el. Bárhogy is alakul ez a mai este, a folytatást nem tudta elképzelni. Luna most talán engedett, de ezt nem játszhatja vele a végtelenségig. A Hercegnő türelme véges volt, ezt tudta jól. A lidércek iránt érzett gyűlölete pedig olyan mély volt, hogy Pulsar sorsa a továbbiakban igencsak kérdéses volt. Amethyst régóta ismerte Lunát és nem tartotta olyan szívtelen szörnyetegnek, mint ahogy néha beszélt róla, de ebben az esetben nem tudta mire számítson. Nem gondolta, hogy a Hercegnő különlegesen nyomós indok nélkül kivégeztetné Pulsart, de abban is legalább ennyire kételkedett, hogy hajlandó lenne szabadon ereszteni ha már nem veszi többé hasznát. Ez a bizonytalanság pedig szinte megőrjítette.

Ahogy közeledett a megbeszélt időpont, kezdett pánikba esni. Visszament a szobájába, mivel a többiek már hazamentek, Cactus meg biztos egyedül olvasgatott valamerre megint. Amethyst felváltva készülődött a látogatásra, illetve fel-alá járkált a kis helyiségben az idegességtől. Ez utóbbitól aztán még idegesebb lett, mivel úgy érezte leizzadt, de már nem volt ideje sem lezuhanyozni, sem átöltözni. Az idő ugyanis megint megtréfálta: egész nap csigalassúsággal múlt, hét óra után azonban váratlanul felgyorsult és a kancának a végén már igencsak kapkodnia kellett ha el akart készülni. Végül jobb híján kölcsönvette Fizzy egyik parfümjét és gyorsan befújta magát vele. Utána pedig – ügyelve a lépteire, nehogy megint megizzadjon – a börtön felé vette az irányt.

A tömött vaskapu előtt a szokásos két pegazus őrön kívül három másik póni várta. Az egyiket rögtön fölismerte: ugyanaz a sárga csődör volt, akit Octaviával együtt látott Pulsar cellájánál. A másik kettő is csődör volt: egy sisakot és páncélt viselő sötétszürke pegazus és egy kígyószemű, mohazöld unikornis. Amethyst meglepetten állapította meg, hogy mindkettőjüknek hiányzott a farka. Szintén különösnek találta, hogy nem voltak felfegyverkezve, de a zöld unikornis hátára egy hosszú, azonosíthatatlan funkciójú rúd volt erősítve. Elég félelmetes látványt nyújtottak így együtt, de a kanca igyekezett úgy tenni, mintha semmi hatással nem lettek volna rá.

– Amethyst kisasszony? – kérdezte a pegazus, mikor a kanca közelebb ért.

Ő bólintott.

– Stormcloud őrnagy, Éjjeliőrség, Különleges Egység – tisztelgett a csődör. – Ők Moss Ranger főhadnagy és Frank Nettle hadnagy. Azt a megbízást kaptuk, hogy Önt kísérjük. Kövessen, kérem!

A pegazus elindult előre s Amethyst, nyomában a másik két éjjeliőrrel követte. Ebből a szögből jól láthatta, hogy a csődörnek nem egyszerűen hiányzott a farka, de egy olyan torz csonk volt a helyén, mintha valaki leharapta volna. Bár már csak esztétikai hiba volt, nem akármilyen szenvedés lehetett elveszíteni. Amethyst nem adta jelét, de együttérzett az éjjeliőrrel. Vajon sokuknak kellett ilyesmit kiállni?

Ahogy az várható volt, az összes teremben megbámulták őket őrök és rabok egyaránt. Az összesben, kivéve az utolsóban, ahol a felvonó is volt. Amethyst egy pillanatra azt hitte, a szeme káprázik. Az összes cella ajtaja tárva nyitva volt, s minden póni nyomtalanul eltűnt!

– Hova lettek? – kérdezte döbbenten.

Értetlenül nézett három kísérőjére, de nem kapott választ. Mindössze a sárga unikornis vigyorgott rá titokzatosan. Stormcloud odalépett a felvonó rácsához és egyetlen határozott mozdulattal kinyitotta.

– Parancsoljon! – intett a kancának.

Amethyst még egyszer körbenézett a teremben, de most sem talált semmit ami magyarázta volna a foglyok eltűnését. Belépett hát a liftbe, aztán megpróbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát, hogy a három csődör is elférjen mellette. Így is elég szűkösen voltak: Amethyst szinte teljesen összepréselődött a két unikornis között. Még szerencse, hogy nem tartott sokáig leérni, mert már így is alig kapott levegőt.

Odalent Prism már az ajtóban várta őket, ezúttal ő is unikornis formájában. Biccentett az éjjeliőröknek, de a kancára rá sem pillantott. Mielőtt azonban továbbengedte volna őket, magához intette a páncélos pegazust.

– Legyenek vele nagyon óvatosak! – mondta halkan, de úgy, hogy mindannyian hallhatták. – Mióta itt van nem láttam még ilyennek!

Azzal szélesre tárta a vasajtót. Stormcloud lépett be elsőként, őt követte Amethyst, majd a két unikornis. Prism úgy tűnik ezúttal nem tartott velük, hanem máris fölment a lifttel. Amethyst gyorsan megkereste a szemével Pulsart és meglepetten látta, hogy a kanca nem hazudott. A mindig higgadt lidérc ez alkalommal nem a földön feküdt, hanem gyors léptekkel fel-alá járkált a cellájában. Csak akkor állt meg, amikor az éjjeliőrök felsorakoztak vele szemben. Akkor odafordult és egyenesen Stormcloud szemébe nézett. A pegazus egy darabig állta a tekintetét, aztán prüszkölt egyet és intett a patájával.

– Ranger!

A megszólított csődör a hátához nyúlt, s leemelte róla a rudat. Szó nélkül a vékonyabbik végével a padlóra helyezte, majd elengedte. Egy hosszú, rúnákkal borított bot volt, ami meglepő módon támasz nélkül is tökéletesen meg tudta tartani az egyensúlyát. Pulsar ezt látva résnyire szűkítette a szemét és halkan sziszegett. Stormcloud újra intett, mire a sárga csődör mellé lépett, lehajtotta a fejét és izzó szarvval megvetette a lábát.

– Hátat fordít, falhoz áll, lefekszik és nem mozdul! – adta ki nyugodt hangon az utasítást az őrnagy. – Felhatalmazást kaptam, hogy bármilyen eszközzel megállítsalak ha szökni próbálsz, lidérc.

Pulsar pár pillanatig némán méregette őket, aztán engedelmeskedett. Mikor elfoglalta a megadott helyet, Stormcloud előhúzott egy jókora kulcsot a páncélja alól s a zárka ajtajához lépett. A szemét egy pillanatra sem vette le a lidércről, de annak a fülén is látszott, hogy figyeli minden mozdulatukat. Kattant a zár, s az ajtó halk nyikordulással kinyílt. Pár másodpercig mindenki feszülten várt, de mivel nem történt semmi, Stormcloud megtörte a csöndet.

– Most mehetsz – mondta Amethystnek. – Ha segítségre van szükséged, vagy végeztél, csak kiálts! Azt mondták, hagyjunk magadra, úgyhogy odafent fogunk várni.

A kanca tétován bólintott és óvatosan belépett a cellába. Nem éppen így képzelte el ezt a pillanatot. Pulsar olyan furán viselkedett, hogy megint kezdett tőle megijedni, mint mikor odaadta neki a pánsípját. Csak remélni tudta, hogy az éjjeliőrök miatt volt ilyen s ha kettesben maradnak, akkor újra olyan lesz mint eddig. Összerezzent, ahogy a pegazus becsukta mögötte az ajtót s újra erősödni kezdett a félelme, amikor a kulcs ismét fordult a zárban. Hátranézett a három csődörre, s mindnek a szeméből ugyanazt az aggodalmat olvasta ki. De már nem akarta megmásítani a döntését. Már csak Luna miatt sem. Végülis mi baj lehet?

A sárga unikornis megfogta a botot és visszahelyezte a társa hátára, aztán az őrnagy vezetésével elhagyták a termet. Amethyst várt egy kicsit, majd mikor a felvonó recsegése elhalt, újra Pulsar felé fordult. Ő még mindig mozdulatlanul feküdt, de a fülét hátrafele fordította. Amethyst legszívesebben rögtön odabújt volna hozzá, de valami azt súgta neki, ne tegye.

– Szia! – szólította meg kissé rekedtes hangon.

Megköszörülte a torkát, de nem tudott újra megszólalni, mivel a lidérc kísérteties lassúsággal fölemelkedett a földről. Pulsar megfordult és úgy nézett rá, mintha meg akarná fojtani. Amethyst most először érezte azt, hogy a csődör tényleg képes lenne bántani őt. Mégsem mozdult egyikőjük sem, csupán némán méregették egymást. Amethyst végül lépett egyet felé, s közben kissé meghajtotta a fejét, hogy látsszon rajta: nem támadó szándékkal teszi. Pulsar azonban rögtön nekihátrált a falnak, mintha félne a kancától. Ő is lehajtotta a fejét, de mintha ugrásra készülne, s közben a szárnyait is fenyegetően széttárta.

– Ne közelíts! – suttogta vészjóslóan.

Amethyst azonnal ismét mozdulatlanná dermedt. Nem értette a lidérc reakcióját, de nem merte provokálni.

– Pulsar…? – kezdte, de a lidérc közbevágott.

– Ki vagy te? – sziszegte.

– Pulsar! Én vagyok az! Nem ismersz meg?

A csődör fölemelte a fejét és gyanakodva pislogott. Suttogott pár ismeretlen, dallamos szót a saját nyelvén, s a patájával néhányszor megkocogtatta a padlót. Amethyst érezte, ahogy a bundáját egy pillanatra finom szellő járja át, de aztán a kósza érzet ugyanolyan gyorsan el is szállt.

– Nem vagy changeling – állapította meg még mindig gyanakvó hangon Pulsar. – És nem is vagy az a fényhajlítgatós. Akkor hát ki vagy?

Amethyst hitetlenkedve rázta a fejét. Annyi időt töltöttek már együtt, hogy lehet, hogy nem ismeri fel?! Válaszra nyitotta a száját, de a lidérc megelőzte.

– És hova lett a sörényedből az a kis hajtű? Azt hittem ma is fölveszed.

– De azt odaadtam neked! Nem emlékszel? Odaadtam és te megetted!

Pulsar összehajtotta a szárnyait, aztán az orrát ráncolva beleszagolt a levegőbe.

– Úgy tűnik, kénytelen vagyok elfogadni, hogy tényleg te vagy az – mondta kissé megenyhülve. – Csak olyan fura szagod van. Nem éppen ilyen szokott lenni.

– Ó, biztos Fizzy parfümjét érzed!

Amethyst annyira megkönnyebbült, hogy majdnem elnevette magát. Csak azért nem tette mégsem, mert még mindig érezte a csődörön a feszültséget. Pulsar a fejét ingatta s a vályú felé bökött, aminek az alján még megült egy kis víz.

– Mosakodj meg, kérlek! – mondta halkan, azzal elfordult.

Amethyst lecsatolta magáról a nyerget, azzal nekiállt és lemosta magáról az illatot. Kicsit kellemetlen volt beledörgölnie a bundájába a hűvös, állott vizet, de ennél sokkal többre is hajlandó lett volna, hogy a csődör kedvében járjon. Mikor végzett egy pillanatig tétovázott, de aztán mégsem vette vissza a ruháját. Inkább úgy ahogy volt, nedves szőrrel elindult a lidérc felé. Pulsar még azelőtt megfordult, hogy a közelébe érhetett volna.

– Ne haragudj, de óvatosnak kell lennem – szólt csendesen, újra azon a zengő hangon, amit Amethyst úgy szeretett. – Szemet és elmét könnyű megtéveszteni, de egy kanca illatát még a legügyesebb changeling sem képes tökéletesen leutánozni.

Közelebb lépett Amethysthez s odahajolt hozzá. Finoman megszaglászta a kancát a füle mögött, mire az megremegett. Csiklandozta a lidérc lehellete.

– Igen, így már mindjárt más – állapította meg, miközben újra a kanca szemébe nézett. – Miért jöttél?

Amethyst érezte, hogy újra elönti a forróság, erősebben mint valaha. Egészen megrészegítette, hogy ilyen közel lehetett Pulsarhoz. Végre nem állhatott közéjük senki! A szíve egyre gyorsabban vert. Hatalmas szemeket meresztett a lidércre és szóra nyitotta a száját. Végig sem tudta gondolni, úgy mondta ki ami éppen a fejében járt:

– Azt hiszem, tudod miért jöttem…

Még közelebb lépett a lidérchez. Annyival alacsonyabb volt nála, hogy majdnem függőlegesen kellett tartania a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Aztán előrehajolt és először egészen finoman, majd egyre erősebben belefúrta az arcát a csődör szügyénél a bundájába. Pulsar nem ellenkezett, csupán rezzenéstelenül tűrte, Amethyst pedig élvezte a lidérc selymes szőrének érintését. Még csodálatosabb volt, mint ahogy elképzelte!

– Amethyst… – hallotta a lidérc elhaló hangját.

Lehunyta a szemét és lassan fölemelte a fejét. Résnyire kinyitotta a száját és várt. Kész volt rá, hogy odaadja magát a csődörnek. Most már csak rajta múlt. Csak rajta múlt, hogy mit akar tenni vele. Érezte, ahogy a lidérc lehellete végigfolyik az arcán. Érezte, ahogy egyre közeledik hozzá. Már érezte az apró szőröcskéket is, ahogy csiklandozták a száját. Pulsar azonban még tétovázott.

– Nem kéne ezt csinálnunk – suttogta, de nem távolodott el a kancától.

– Nem volt olyan egyszerű bejutnom hozzád – felelt Amethyst.

– De… miért…? Te még szinte csikó vagy, én meg még a lidércek között is öregnek számítok.

– Már nagykorú vagyok – mondta Amethyst, azzal befejezte a megkezdett mozdulatot.

Amire oly sokáig várt, végre megtörtént! Végre a száján érezhette Pulsar ajkainak érintését! Először csak egészen gyengéden csókolgatta, szinte azonnal el is húzva a fejét, aztán lassacskán a lidérc is kezdte viszonozni a csókot. A nyelvükkel apránként egyre jobban összefonódtak. Pulsar gyengéden Amethyst hátára helyezte a patáját, s a kanca a szenvedélyes csók tüzében észre sem vette, hogy a csődör finoman megemeli őt. Csak akkor tűnt föl neki a mozdulat, amikor a lidérc kibillentette az egyensúlyából és óvatosan a hátára fektette.

Mikor rájött, hogy mit csinál, ijedten elkapta a fejét a csődörtől. Aprókat lihegve végignézett kettejükön. Pontosan fordítva voltak, mint az álmában, amikor Luna megzavarta. Ha ő lett volna fölül, akkor egy kicsit talán nyugodtabb lett volna, így azonban teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát. Izgató, mégis félelmetes volt ez a helyzet, bár az is igaz, hogy már rég nem volt visszaút. Pulsar sokkal nagyobb és sokkal erősebb is volt nála. Ha azt akarta volna, még úgy is lefoghatta volna, hogy segítségért se tudjon kiáltani. Hiába voltak odakint Luna éjjeliőrei. S még ha meg is hallották volna, akkor sem értek volna ide időben.

A lidérc finoman, de mégis határozottan lefogta az egyik mellső patáját. Ráhasalt, de nagyon ügyelt rá, hogy ne nyomja a teljes testsúlyával. Szorosan hozzásimult, aztán odahajolt fölé és a nyaka tövétől az álláig végignyalta. Nem! Ez még sokkal, sokkal jobb volt, mint képzelte! Amethyst az utolsó szabadon maradt patájával átölelte a csődör fejét, s még közelebb húzta magához. Pulsar lihegve újra a szemébe nézett. Ugyanaz a vágy tükröződött az arcán, ami a kancát is fűtötte.

– Amethyst… – nyögte halkan. – Az idejét sem tudom… mikor voltam legutóbb kancával! Az idejét sem tudom… mikor éreztem… legutóbb igényét…

Amethyst halkan felsóhajtott s beharapta az alsó ajkát. Szinte szétrobbant, annyira kívánta már Pulsart. De tudta, hogy mivel tüzelheti fel még jobban! Még közelebb húzta a lidérc fejét és a fülébe suttogott.

– Én meg még sosem voltam csődörrel!

20. fejezet

Ha leszáll az est

Kiszabadította a másik lábát is és belecsimpaszkodott a csődör sörényébe. A száját a szájára tapasztotta s hosszú, szenvedélyes csókban egyesült vele. Hátsó lábait megpróbálta körbefonni a csődörön, de nem érte át. Végül feladta a próbálkozást és visszaadta a kezdeményezést a lidércnek. Lassan elengedte s visszafeküdt a földre. Csábosan megremegtette a pilláit, majd kéjesen búgva megszólalt:

– A tied vagyok!

Lehunyta a szemét és próbált ellazulni. Nagyon várta már, mégis félt attól ami most következik. Tudta, hogy Pulsar nem akarja bántani, de mégis… A csődör sokkal nagyobb volt nála és amúgy is azt mondják, hogy az első fájni szokott. De őt akarta és senki mást! Csakis az övé akart lenni! Nem számított semmi. Érte bármit ki fog állni. Ha kell, összeszedi minden erejét és meg se fog nyikkanni! Bármit megtesz, hogy boldoggá tegye! Lassan kifújta a levegőt, hogy úrrá tudjon lenni a remegésén. Nem sikerült. Csak remélhette, hogy eléggé fel volt rá készülve.

Összerezzent, ahogy Pulsar teste kissé eltávolodott tőle. Érezte, ahogy egy pata gyengéden végigsimítja a szőrét lassan, a nyakától lefelé. Bizsergető érzés áradt szét benne, ahogy elérte a hasát. Nem merte kinyitni a szemét. A csődör megtorpant. Amethyst remegve várta a folytatást, de nem történt semmi. Halk, szipogó hangot hallott, amit nem tudott mire vélni. Várt még egy kicsit, aztán mégis kinyitotta a szemét.

A lidérc egyik patájával támasztotta magát, a másikat Amethyst hasán tartotta, megállva a mozdulatban. A fejét lehajtotta s lecsukta a szemeit. Megint halkan szipogott, aztán a kanca látta, ahogy a csődör szeméből apró, ezüstös gyöngy, egy könnycsepp gördül ki s hullik rá a bundájára. El sem tudta képzelni mi bánthatja Pulsart ebben a csodálatos percben. Tán mégse kívánná őt?

– Mi a baj? – kérdezte félve.

– Már nincs helyes döntés – suttogta fájdalmas hangon a lidérc. – Nem akartam, hogy meggyűlölj.

– Miről beszélsz?

Pulsar lassan feltápászkodott, úgy hagyva a kancát, remegve, szétdobott tagokkal. Amethyst kérlelően nézett rá. Azt kívánta, a csődör bár máris rávetné magát, de az csak megállt mellette és elfordította a fejét. Ilyen helyzetben a kanca is jobbnak látta, ha hasra fordul. Közelebb kúszott a lidérchez és átölelte a lábát. Pulsar nem nézett oda, de már nem sírt. Nagyot sóhajtott s lehajtotta a fejét.

– Rád bízom az életemet, ahogy te is rám bíztad a tiéd – mondta halkan. – Ha a Hercegnőtök megtudja ki vagyok, nem érem meg a holnapot. A lidércek úgy neveznek: a Vész Bajnoka, aki a Halál hangjait játszotta és szembeszállt a Tébollyal! Most hát tudod az igazságot. Tégy vele, amit helyesnek érzel.

– Luna tényleg képes lenne megölni?! Miért?!

– Ha nem is uralkodóként, de Equestria, a Sötét Földek s a Jeges Észak lidércei is elfogadnak engem vezetőjükként. Úgy sejtem, a Hercegnőtök nem tudna ellenállni a kísértésnek, hogy lefejezze a rettegett lidérc-sereget. Ha nem akarod őt elárulni, mondd meg neki a nevem.

Amethyst vadul rázta a fejét, s még szorosabban ölelte a csődör lábát.

– Sosem tudnék ártani neked!

– Hogy megnyugodjon a lelkiismereted: előbb-utóbb mindenképpen ez lenne a sorsom.

– Nem! Nem! Nem akarom! – Most már a kanca küszködött a könnyeivel. Belegondolni is fájt, hogy örökre elveszítheti a lidércet. – Szeretlek, Pulsar! Őszintén, szívemből!

– Én is… szeretlek… – suttogta a csődör s végre újra a szemébe nézett.

– Nincs valami más út?! – kérdezte elkeseredetten Amethyst.

– Talán van – hajtotta le ismét a fejét Pulsar. – De nem kérhetek tőled ilyesmit. Már így is túlságosan kihasználtalak.

– Megteszek neked bármit! – fogta könyörgőre a kanca. – Kérlek! Ha ez kell, hogy életben maradj, kérj tőlem bármit!

– Az baj, hogy most sokkal, sokkal többről van szó…

– Nem érdekel! Csak mondd, hogy mi kell és én minden tőlem telhetőt megteszek!

– Nem tudnám viszonozni…

– Mondom, hogy nem érdekel! – Amethyst olyan erősen szorította a lidérc lábát, amennyire csak bírta. – Azt mondtad, rám bízod az életedet, és én azt mondom, hogy élj! Nem tudnám elviselni ha bármi bajod esne!

Pulsar megemelte a szabad patáját és beletúrt a kanca sörényébe. Amethyst élvezte az érintését, de most túlságosan aggódott.

– Köszönöm, hogy így törődsz velem – mondta a lidérc. – Nem érdemeltem meg.

– Te vagy az egyetlen, aki valaha is magamért szeretsz s nem a nővéremet látod bennem! Többet jelentesz nekem, mint bárki ezen a világon! Ne mondd, hogy nem érdemelted meg!

– Akkor sem kérhetem tőled, hogy segíts megszökni!

Amethyst meglepetten nézett fel a csődörre. Belátta, hogy valóban nincs más mód, hogy biztonságba tudhassa Pulsart, de el sem tudta képzelni hogyan juttathatná ki innen. Sosem volt igazán jó a mágia terén, arra pedig a legcsekélyebb esélyt sem látta, hogy a cellát őrző varázslatokkal meg tudott volna bírkózni. Azokkal még tán Firebolt sem boldogult volna. Főleg, hogy Pulsar különlegesen veszélyesnek számított, s talán maga Luna Hercegnő is segédkezett a börtönt védő bűbájok elhelyezésében.

– Ha segíthetnék, megtenném, de félek ehhez kevés vagyok – mondta szomorúan.

– Tévedsz, Amethyst. Nagyon le voltam gyengülve, de a te gondoskodásodnak hála már van bennem elég erő, hogy kijussak innen. De egymagamban nem boldogulok. Te is kellesz hozzá. De csak akkor, ha tényleg készen állsz rá.

– Még mindig nem értem mit tehetnék én!

– Ha megtisztelnél azzal, hogy átengeded magadat nekem…

– Ezt már megtettem – pirult el a kanca.

– Kicsit más értelemben gondoltam – mosolyodott el halványan a lidérc. – A varázserőm nem elég erős önmagában. Kell valami amin keresztül fókuszálhatom. Szégyellek ilyesmit kérni, de ha te vállalnád…

Amethyst elengedte a lidérc lábát. Az oldalára dőlt és úgy nézett Pulsarra.

– Megmondtam: tégy velem amit csak akarsz! A tiéd vagyok! Csak arra kérlek, vigyél magaddal! Ezek után nem maradhatok Canterlotban!

* * *

Stormcloud idegesen járkált az üres cellák között. Bármit is mondott az Úrnő, nem volt bölcs dolog kettesben hagyni azt a csikót azzal az őrülttel! Ő maga jól emlékezett még a legutóbbi találkozására a lidércekkel és tudta mire képesek. Felderítő úton volt a Haysead Swamp ingoványos ösvényein mikor rajtaütöttek. A társait már korábban elküldte, ezért teljesen egyedül kellett szembenéznie a többszörös túlerővel. Hősiesen küzdött, de mikor látta, hogy nincs esélye menekülőre fogta. A lidércek azonban könnyűszerrel utolérték és mikor elkapták, nem voltak vele kíméletesek. Megkötözték, eltörték a szárnyát, levágták a farkát, aztán pedig félholtra verték. Csak azért volt még életben, mert valamilyen különös oknál fogva megölni már nem akarták.

Most pedig ha csak belegondolt, hogy az a kicsi póni ott volt odalent egy ilyen társaságában…

– Meddig fogunk várakozni? – kérdezte váratlanul az Úrnő tanítványa.

– Erre vonatkozóan nem kaptunk utasítást – felelt nyugodt hangon Ranger. – Megvárjuk amíg Amethyst kisasszony jelez.

– És ha valami gond van és nem tud kiabálni? – kérdezősködött tovább a kanca.

– Akkor nem tudunk segíteni. Bíznunk kell az Úrnő ítélőképességében.

– Benne bízom, de a csikóban meg a lidércben már nem. Nekem úgy tűnt elég fura viszony van közöttük. Ráadásul Amethyst ugyanolyan indulatos, mint Firebolt, csak butább nála. Te láttad legutóbb, Frank!

– Valóban elég tűzrőlpattant kis kanca – somolygott a csődör. – De nekem úgy tűnt, ki tud állni magáért.

– Az egy lidérccel szemben nem sokat ér – szólt közbe Stormcloud. – Egyezzünk meg abban, hogy ha egy órá…

A halk, sistergő hangra mind a négyen a felvonó felé fordultak. Kattanás. Még egy. Majd még egy. A pónik egymásra néztek. A három éjjeliőr ugyanúgy helyezkedett, mint a lidérc cellája előtt is, Prism viszont csak idegesen toporgott. Közben valaki odalent kinyitotta, majd visszacsukta a felvonó rácsát. Aztán a szerkezet vészjósló recsegéssel elindult fölfelé.

– Menj és figyelmeztesd az Úrnőt! – adta ki határozottan a parancsot Stormcloud.

A homokszínű kanca bólintott és elvágtatott. A felvonó gödréből lassan sötétszürke füst kezdett gomolyogni. A pegazus megigazította a sisakját és prüszkölt egyet. Impozáns, hogy a lidérc képes volt kijutni. Őszintén, erre nem számítottak. De hármójukkal akkor sem bírhat el. Volt már alkalma lidércekkel küzdeni és még ha ez valahogy ki is cselezte a védelmi rendszerüket, akkor is túlerőben voltak – remélhetőleg. Bízott a két unikornis képességeiben, főleg így, hogy Luna odaadta nekik azt a botot. Moss Ranger elvileg értett hozzá, a lidérc meg úgy tűnt, tartott tőle némiképp. Ha más nem is, ez valamennyire bíztató volt. Már csak az volt a kérdés, hogy hogy jutott ki. És ha most ki tudott, akkor eddig miért nem tette?

A lift fölért s a rács kivágódott. Odabent mindent beborított a sötét füst, ami most lassacskán elkezdett kifelé kúszni. Stormcloud Rangerre pillantott, aki erre a szarvával megemelte a botot s lassan ide-oda imbolygatta a levegőben.

– Felszólítom, hogy azonnal térjen vissza a zárkájába! – szólt ellentmondást nem tűrően az őrnagy.

Két fehéren izzó szempár egyszerre villant fel a sűrű füstben. Vöröslő paták halk koppanással léptek elő a felvonóból, s velük együtt a füst is lassan tovább hömpölygött. Az éjjeliőrök azonban nem hátráltak meg.

– Figyelmeztetem, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor azt Luna Hercegnő Őfelsége elleni személyes támadásként fogjuk értelmezni és aképpen is válaszolunk rá!

A lidérc tett még egy lépést, mire Frank Nettle, a sárga unikornis azonnal reagált. Izzó szarvval ölnyi vastag sugarat lőtt a szökevény felé. A varázslat iszonyatos erővel száguldott a lidérc felé, de még mielőtt elérhette volna, az őt körülvevő füst elnyelte. A póni láthatóan borzasztóan erőlködött, hogy fenntartsa a varázslatot s végül kénytelen is volt megszakítani. Pulsar alakja lassan kibontakozott a füstből. Olyan magas volt, hogy a pónik fölé tornyosult. Most nem tűnt olyan soványnak mint amikor idekerült, de így is olyan volt, mintha egy erősebb szél elvihetné. Szürke szemeit kétoldalt lilás derengés környékezte. A szárnyait félig kitárta, de így is látszott a hátán gubbasztó kicsi kék kanca teste.

Stormcloud egy pillanatra elbizonytalanodott, ahogy meglátta a pónit, de aztán megacélozta magát. Egy túsz nem változtatott semmin. Amethyst már elveszett. A lidércet viszont meg kellett állítaniuk.

– Ranger! – kiáltotta.

A kígyószemű póni csak a parancsra várt. Tökéletesen nyugodt arckifejezéssel a levegőbe ugrott és megsuhintotta a feje fölött a botot. A rúnák fölizzottak ahogy lendületből lecsapott vele. Pulsar fölemelte a patáját, de nem tudta hárítani az ütést. A varázslat visszhangzó dörrenéssel hátralökte a felvonóba. Ranger két lábra érkezett s mellső patáival táncszerű mozdulatokkal megpörgette maga körül a botot.

– Szép volt, főhadnagy! – biccentett Stormcloud.

Az unikornis viszonozta a gesztust, azonban nem sok idejük volt örülni a sikernek. A válaszcsapás meglepően gyorsan és váratlan formában érkezett. A felvonóból áradó füst egy része hirtelen gömb formát vett fel és egyenesen a póni felé száguldott. Ranger éppen csak az utolsó pillanatban tudta kivédeni a különös varázslatot. Maga elé kapta a rúnázott botot, s a füst szertefoszlott rajta.

Pulsar újra előlépett a felvonóból. Most már nem tűnt olyan békésnek: még a fogait is kivillantotta. Sziszegve-énekelve pár szót suttogott a saját nyelvén, aztán az egyik patájával toppantott egyet. A hátán fekvő kanca szarva felizzott, de nem úgy ahogy egy unikornisnak szokott. Betegesen sötét, lilás árnyalattal. Ranger jobbnak látta volna kitérni a következő varázslat elől, de ezúttal nem látta honnan jön. Két patára fogta a botot, de azt körbevette a lila derengés s egyetlen másodperccel később derékbatörte.

Nettle újabb varázslatba kezdett, de Pulsar ezúttal megelőzte. Mielőtt még bármelyikük bármit is tehetett volna, újra Amethyst szarvát használva fölemelte a két unikornist a földről s behajította őket egy-egy cellába, s mágikusan rájuk zárta az ajtót. Több se kellett Stormcouldnak. Azonnal rávetette magát a lidércre, de még mielőtt elérte, beleütközött valamiféle láthatatlan falba. Ahogy elveszítette a lendületét, Pulsar is mozdult és még a levegőben elkapta a lábát. Mintha semmi súlya nem lett volna, könnyedén a földre teremtette a pegazust.

A fenébe, ez sokkal erősebb, mint amikkel találkoztunk! – gondolta Stormcloud. Ha Prism elég gyorsan szedi a lábát, akkor talán az Úrnő még megállíthatja, de nekünk esélyünk sincs!

A lidérc olyan erősen a bordái közé nyomta a patáját, hogy meg se bírt mozdulni. Stormcloud oldalra fordította a fejét és látta, hogy a társai se tudnak kiszabadulni. Akkor hát eljött a vég. Itt fog meghalni, az Éjszaka Úrnőjének szolgálatában. Kudarcot vallott. Nem tudta megállítani a lidércet. Látta ahogy Pulsar közelebb hajol hozzá. Valami megfoghatatlan félelem kerítette a hatalmába. Több lidérccel is találkozott, de ilyet csupán egyetlen egyszer érzett. Igen, ő volt az. Ő volt az, aki akkor levágta a farkát. Ha akkor nem is láthatta, de most már emlékezett rá. Uralkodott magán és a szemébe nézett. Emelt fővel akarta fogadni a bukását.

– Te már szenvedtél eleget – suttogta a lidérc, azzal elengedte. – De ne állj még egyszer az utamba!

Pulsar, a hátán a kancával gyors léptekkel otthagyta őket. Stormcloud köhögve hasra fordult és megpróbált fölállni. Ekkor vette csak észre, hogy valamilyen varázslat őt is fogva tartja. Halkan káromkodott. Innen már nem szabadulnak, amíg egy unikornis a segítségükre nem siet.

Rabok és őrök egy póniként kiáltottak fel a lidérc látványától. Még a legsötétebb, legelvetemültebb bűnöző sem a szabadulás esélyét látta benne, inkább mind megpróbáltak a lehető legmesszebb kitérni előle, behúzódni a cellájuk legtávolabbi sarkába. Ő azonban láthatóan nem foglalkozott senkivel. Hátán Amethysttel sietősen hagyta el egyik termet a másik után. Körülötte, utána mindenfele sötét füst gomolygott, ami még a távozása után percekig nem akart eloszlani.

Az utolsó ajtó szinte kirobbant a helyéről, félrelökve a két pegazus őrt. Pulsar kilépett a szabadba s mélyet szippantott az esti levegőből. Aztán a nyakába kapaszkodó kancával együtt lassan, dallamosan kántálni kezdett. A varázslat megrázta a levegőt. És a csillagok kihunytak. És a Hold elhalványult.

Canterlot sötétbe borult.

21. fejezet

A legsötétebb éjszaka

Szorosan átölelte a lidérc nyakát. A szürke árny-kacsok lassacskán közrefogták s még erősebben hozzászorították. Érezte ahogy a hihetetlen mennyiségű energia a testébe áramlik. Az érzékei elképesztő mértékben kiélesedtek. Még a falakon keresztül is szinte látta, érezte a pónikat. És érezte őt. Érezte minden egyes lélegzetvételét, minden egyes szívdobbanását. Ha nem is úgy, ahogy eredetileg képzelte, de most egyek voltak!

Lehunyta a szemét és erősen kapaszkodott, ahogy Pulsar fölállt vele együtt a földről. Egy pillanatra úgy érezte elveszíti az egyensúlyát, de aztán valami különleges mágikus erő szinte hozzátapasztotta a lidérchez. Nem tudott többé mozdulni, de nem is akart. Teljesen átadta magát a csődör akaratának. Még érezte, ahogy a lidérc hátranyúl és megérinti a patájával az övét, aztán az érzékeik véglegesen egybefonódtak.

Magas volt. Olyan magas, mint soha életében. A kő a patája alatt szokatlanul, mégis ismerősen puhának tetszett. Szárnyai voltak. Igen. Hosszú, tollas szárnyai. Eddig el sem tudta képzelni milyen érzés lehet, de most egészen természetesnek tűnt. Olyan könnyedén mozgatta őket, mintha már réges-rég ott lettek volna. Ahogy előrelépett, érezte ahogy a hátán a kis póni megmozdul. Tudta, hogy ő az a póni. Érzett is mindent amit a kicsi teste érzett, de most mindez olyan távoli és homályos volt.

Odalépett a zárhoz. Fölemelte halványan fénylő patáját és hozzáérintette a szerkezethez. Érezte, átérezte az egész működési elvét. Látta a végtelenül vékony mágikus szálakat, amik összekötötték a ráccsal s a belsejében szabályos csomóvá alakultak. Az elméjével kinyúlt felé, de nem érintette meg. Felkészültek ellene. Ehhez egy póni mágiája kellett.

– Nyisd ki nekem! – suttogta a saját nyelvén.

Idegennek, mégis ismerősnek hatottak a szavak. Nem tudta őket pontosan elkülöníteni sem egymástól, de értette a jelentésüket. A parancsra a kis kanca szarva felizzott, de most egész más érzés kísérte mint amihez hozzá volt szokva. Ez sokkal kifinomultabb, mégis sokkal nyersebb, ősi érzés volt. Sötétség kúszott elő a szarvából s megérintette a zárat. A mágikus szálak megfeszültek, aztán engedtek, s a fém olvadni kezdett. Meglökte az ajtót s az kinyílt. Megengedett magának egy halvány mosolyt. Óvatosan kilépett a zárkából és körülnézett. Tett egy kis kört, aztán a tömör vasajtóhoz lépett. Fölemelte a patáját, de nem nyúlt a kilincshez. Luna ügyesen elrejtette, de ő megtalálta a csapdát! Még jó, hogy nem rá számított amikor elhelyezte. Egy közönséges lidércen könnyűszerrel kifogott volna. De nem rajta.

Halkan dalolni kezdett, s vele dúdolt a kanca is. Óvatosnak kellett lennie, különben sosem jutnak innen ki élve. Ez a varázslat sokkal bonyolultabb, sokkal cselesebb volt, mint ami a celláját zárta le. Ügyesen bele volt építve az ajtóba, hogy csak lidércekre reagáljon. Három kemény, fémes kattanás hallatszott, ahogy a trükkös védelmi rendszer megadta magát. Ezzel még nem volt vége. Közös tudatukkal kinyúlt az őket körülvevő mágikus hálóba. Gyengéden utánanyúlt és visszahúzta az elrepedő szálakat s újakkal kötötte őket össze. Luna nem tudhatta meg, hogy kiszabadult. Még nem.

Felnyitotta a lift rácsát, belépett és elégedetten pillantott vissza. Most már szabadon ereszthette a valódi erejét…

* * *

Kótyagos volt, mintha hosszú, mély álomból ébredt volna. Erejét megfeszítve kinyitotta a szemét, de nem látott mást, csak valami hullámzó kékséget. Percekbe telt mire eljutott a tudatáig, hogy Pulsar sörényét látja. Az érzékei tompák voltak jelezve, hogy az elméjük különvált egymástól. Már csak kívülről érezhette a lidérc langyos testét, ahogy lassú szárnycsapásokkal suhant az éjszakában.

Átölelte a nyakát s közben hátranézett. Canterlot még látótávolságon belül volt, de a város fényeit még mindig eltakarta a köd, amit ketten idéztek meg. Úgy tűnik még a két Hercegnőnek is kihívást jelentett Pulsar varázslatának felszámolása. Vagy rosszabb esetben már a nyomukban voltak egy szakasz pegazussal… De ugye nem láthatták, hogy merre menekültek? Nagyon remélte, hogy a lidérc tudta mit csinál. Ezek után már nem akarta megtudni mit kap Lunától, ha rájön, hogy így visszaélt a bizalmával.

Ahogy lenézett, megállapította, hogy Pulsar nagyon alacsonyan repül. A patái szinte megérinthették volna a fák koronáját. Ami azonban ennél is meglepőbb volt, hogy egyáltalán nem sietett. Mintha fel se merült volna benne, hogy esetleg követhetik őket. Amethyst csak akkor jött rá, hogy a lidérc valójában leszállásra alkalmas helyet keres, mikor az még jobban lelassított és lebukott a fák közé. Pulsar szellemként suhanva kikerült pár vaskos törzset, aztán kecsesen landolt egy kis tisztáson. Ide jöttek volna? A lidérc hasra feküdt s nyugodtan megvárta amíg a kanca lekászálódik a hátáról.

– Ez csodálatos volt! – suttogta lelkesen Amethyst s csókot nyomott a csődör orrára. – Olyan csodálatos vagy! Kérlek, meg tudnál tanítani engem is erre?

– Nem lehet – mondta furcsán komoran Pulsar. Nem boldognak kéne lennie, hogy visszanyerte a szabadságát? – Megfogadtam, hogy nem teszem soha többé.

– De… miért? Olyan fantasztikus volt így érezni a mágiát magam körül! Egyedül sose érhetném el ezt a szintet!

– Amikor legutóbb engedtem egy ilyen kérésnek és beavattam egy pónit az árnyak titkaiba, egy egész birodalom bukott bele a döntésembe – felelt sötéten a lidérc.

– Jó, jó… – sunyta le csalódottan a fülét Amethyst, aztán körbenézett. – Amúgy miért jöttünk ide?

Pulsar fölállt, hegyezte a fülét és beleszagolt a levegőbe.

– Azért, mert ez a hely biztonságos. Értesüléseim szerint a pónik nemrégiben alapítottak a közelben egy települést Ponyville néven. Szeretném ha… oda mennél.

– De… micsoda?! Hogy érted ezt?

Pulsar nagyot sóhajtott és elfordította a fejét. Mikor újra megszólalt, a hangja fájdalmasan csengett.

– Tartozom egy vallomással…

Amethyst szíve kihagyott egy dobbanást. Érezte ahogy az arcából kifut a vér, s hirtelen mindene remegni kezdett. Ne! Nem! Ugye nem?! Ezt nem teheti vele! Ezek után?!

– Amikor először találkoztunk az volt az első gondolatom, hogy meg foglak ölni. Amikor pedig elkezdtél játszani a pánsípon, már tudtam is hogyan. Meg akartam ölni minden… egyes… pónit, akit csak elértem volna. Téged is beleértve.

– De nem tetted! – motyogta elhaló hangon Amethyst. – Celestiára, nem tetted, Pulsar!

Közelebb lépett a lidérchez s a patájával megérintette a szügyét. A csődör mégsem nézett a szemébe.

– Megértem ha fel voltál dúlva! – suttogta a kanca. – Megértem, hogy bosszút akartál állni rajtunk, mindőnkön amiért így bántak – bántunk veled! De nem tetted! Senkit se bántottál! Nem haragszom ha meg is akartál ölni! A helyedben tán én is így éreztem volna! Csak az számít, hogy most már szabad vagy és hogy együtt lehetünk! Nekem nem kell ennél több!

– Ha megöltelek volna, sosem jutok ki – mondta csendben a csődör s még jobban elfordult.

– Pulsar! Ha meg akarnál ölni, már megtetted volna miután elszöktünk! Megtehetnéd most is! Mégsem teszed! Tudom, hogy nem akarsz bántani! Éreztelek, Pulsar!

– Nem akarlak bántani, Amethyst… Pont ezért ilyen nehéz… Olyan tiszta, olyan önzetlen és olyan jóhiszemű voltál velem szembe mindvégig… És én elkövettem azt a hibát… hogy beléd szerettem!

– Én is szeretlek, Pulsar! – Amethyst meg akarta csókolni a csődört, de nem ért fel a szájáig. Így aztán kénytelen volt azzal beérni, hogy a nyakát puszilgatta. – A világon mindenkinél jobban! És mindig veled akarok maradni, történjék bármi!

A lidérc végre újra a szemébe nézett, de az arcán csak keserűség volt.

– Azt kívánom, te kedves lény, bár így lehetne! De ez egyikünk számára sem járható út.

– Ha… ha az a baj, hogy te lidérc vagy és én póni, hát nem érdekel! – Amethyst bátortalanul elmosolyodott, pedig legbelül már a könnyeivel küzdött. – Tudom, érzem, hogy bármennyire is mások vagyunk, mégis összeillünk! Ne mondj ilyet, kérlek! Készen állok elviselni bármit, csak veled lehessek!

– Én nem csak magamért, de az egész népemért felelősséggel tartozom. Ahová készülök, oda nem vihetlek magammal.

– Nem érdekel ki mit gondol! Nem érdekelnek se pónik, se lidércek! Nekem csak… csak te… kellesz…

Amethyst nem bírta tovább és elsírta magát. Hogy? Mit ronthatott el? Hogy történhet ez vele? Miért? Pedig sikerült! Megcsinálták a lehetetlent! Ketten! Együtt! Egyként! Most mégis képes lenne eldobni magától?! Belekapaszkodott a csődör sörényébe, mintha attól félne bármelyik pillanatban elrepül. Vissza akarta tartani! Csak magának! Zokogva a vállára hajtotta a fejét. Ez nem lehet! Ez nem lehet a valóság! Tán csak Luna bünteti ilyen szörnyű rémálmokkal az árulásáért!

Pulsar gyengéden megsimogatta a fejét, mire Amethyst könnyes szemmel felnézett.

– Van… van még más is… – suttogta a lidérc.

– Pulsar! – vágott közbe remegő hangon a kanca. – Megígérted! Megígérted, hogy magaddal viszel! Nem érdekel hogy! Ha akarod, a rabszolgád leszek! Ha kívánod, az ágyasod leszek! Bármit megteszek, de kérlek, könyörgöm, ne taszíts el!

Amethyst letérdelt a csődör elé és a patáit kezdte csókolgatni.

– Tudom hogy ez nem jelent semmit, de nagyon sajnálom – hajtotta le a fejét a lidérc. – Az az igazság, hogy nem voltam teljesen őszinte veled. Nem hazudtam, amikor azt mondtam nincs senkim. De van, volt egy valaki, aki a világot jelentette nekem. Szerettem, s tudom, ő is viszontszeretett. Mikor azonban a Téboly elragadta tőlem, nem tudtam megmenteni. Én nem mondtam le róla. Küzdöttem mindazokkal, akik még ellen tudtak állni. Én ott voltam, Amethyst, az ősszellemek és alikornisok gigászi összecsapásában! Ott voltam… de elbuktam… Mikor azt hittem van esélyem megmenteni, megpróbáltam pár társammal feltartóztatni az Utolsó Testvérpárt, de ők száműzték őt a Nagy Semmibe. Én pedig elvesztettem mindenkit, aki valaha is fontos volt nekem.

– Igen, aznap elveszett a remény, mert elveszett Hope. Menekülnöm kellett. Bújkálnom. S az évek során lassan feladtam a küzdelmet. Nem láttam rá többé esélyt, hogy újra láthassam Őt. De aztán… megéreztem! Valamit, amit már évek óta nem éreztem. Először csak halványan, mint egy távoli emléket. Táncoló lángot a fehér ködben. El akartam bújni s a társaimat is próbáltam menekíteni. Éreztem a hívást. A Téboly hívását. A lényem belsejéből szólt. Ellen tudtam állni neki, mint oly sok éve is, de a többieket már nem tudtam megállítani. Csak páran maradtunk. Bevettük magunkat a mocsárba, de az az álnok changeling királynő majdnem ránk talált. Megint menekülnünk kellett. Szétszóródtunk, hogy majd később újra találkozhassunk.

– De akkor megéreztem őt magát! Érezte minden porcikám, hogy visszatért! Oly sok év után, végre bizonyosságot nyertem róla, hogy tényleg életben van! De azt is éreztem, hogy a Téboly még mindig uralja az elméjét. A szívem s a lelkem alig tudott ellenállni már a hívásnak. Pánikba estem. Ekkor találtak rám a pónik. Először megörültem, hogy elkaptak. Magamtól nem lett volna elég erőm, hogy ellenszegüljek Hollownak. De nem tudtam, hogy a pónik Luna parancsát követik és egyenesen Canterlotba visznek. Mire a hívás újra elcsendesült, s többé nem éreztem a jelenlétét, már abban a cellában voltam, ahonnan tudtam: nincs menekvés.

– Egészen addig, amíg nem találkoztam veled! Te adtál nekem valamit, amiben már több mint egy évezrede nem volt részem. Reményt. És szeretetet. Nem hittem volna, hogy őutána képes leszek még valaha valakit szeretni. De te emlékeztettél rá, hogy ezért az érzésért érdemes küzdeni. Hogy ezért érdemes mindent feláldozni! Nem kérem, hogy bocsáss meg, Amethyst. Tartozom neked az életemmel. De a szívem már másé. A legfájdalmasabb döntés, hogy választanom kellett közöttetek. Valamelyikőtöket mindenképp cserben kéne hagynom. Tudom nem vígasztal, de nekem is ugyanúgy fáj mint neked. Minden jogod megvan rá, hogy gyűlölj.

Pulsar kibontakozott a kanca öleléséből és hátrált tőle egy lépést. Amethyst teljesen magába roskadva feküdt a fűben. Alig jutottak el hozzá a lidérc szavai. Csak annyit értett meg belőle, hogy nem kell neki. Nem ő kell neki. Hiába volt minden. Hiába áldozott fel mindent. A csődör akit szeretett s aki azt mondta szereti most itthagyja. Itt a semmi közepén. Ezzel hálálja meg mindazt, amit érte tett.

– Bár… bár öltél… volna meg…! – nyögte a könnyeit nyelve, mikor végre meg tudott szólalni.

– Nem lettem volna rá képes – suttogta a lidérc s bűnbánóan lecsapta a fülét. – Nem lettem volna rá képes…

Pulsar hangja elcsuklott. Összeszorította a szemét s halkan szipogva ő is sírni kezdett. A lehulló könnyei apró gyémántokként ragyogtak a fűben. Aztán a csődör hirtelen kihúzta magát, gyászos arccal Amethyst szemébe nézett. Még egyszer, utoljára.

Aztán szárnyra kapott.

* * *

– Bár öltél volna meg… – suttogta magának Amethyst.

Hideg szél borzolta a szőrét. Fázott. Egyedül volt. Nem volt már senkije. Nem volt senki, akihez odabújhatott volna. Az egész élete, minden, minden értelmét vesztette egyetlen éjszaka alatt. Lunának igaza volt. Ó, hogy gyűlölte érte, hogy igaza volt! Miért? Miért kellett beleszeretnie?! Miért volt ilyen ostoba?! Miért kellett, hogy így érjen véget?! Miért kellett, hogy véget érjen?! Miért?! Mit tett ő a világ ellen, hogy az így áll rajta bosszút?! Mit számított neki egy kis kanca boldogsága?

Fájt. Ó, úgy fájt. Miért fáj ennyire az élet? Miért nem találhatott megnyugvást a halálban? Ó, miért kellett életben hagynia?! Az az átkozott, drága csődör! Miért hagyta, hogy ezt kelljen éreznie? Miért nem szabadította meg a szenvedéstől? Odakúszott, ahova a lidérc a könnyeit hullajtotta. Szinte önkívületi állapotban végigsimította a füvet s nézte, ahogy az apró ékkövek fel-felpattannak s eltűnnek közte. Ennyi fájdalmat okozott neki, s ő mégis arra vágyott, hogy jöjjön vissza. Bár újra meggyötörné! Taposná bele az önbecsülését a földbe, csak újra vele lehessen! Miért? Miért vágyott rá ennyire?! Miért vágyott ennyire arra, akit nem kaphat meg? Miért vágyott rá ennyire, hogy az egész lelke sajogjon?

Egy végtelenségnek tűnő ideig csak bámult és bámult maga elé. De ő nem tért vissza. A szíve mélyén tudta, hogy örökre magára maradt, de egyszerűen nem tudta elfogadni. Próbálta győzködni magát, hogy ez az egész nem is történt meg. Még mindig Pulsar hátán lovagol, csak az elméje tréfálja meg ezzel a bolond tévképzettel. De bárhogy is koncentrált, nem tudott fölébredni. Nem érezte a hosszú, selymes szőröket, amik jótékonyan körbeölelték a testét. Nem érezte a lidérc testének megnyugtató langyosságát, a szívének dobogását. Nem hallotta a gondolatait.

Miért nem érezte? Talán megőrült volna? Ó, Celestia adta volna, hogy megőrült volna! Amethyst remegve a patáira állt és elindult. Nem tudta hova. Nem is érdekelte. Csak ment, amerre a lába vitte. Egyiket tette a másik után s hagyta, hogy az egyszerű mozgás minden gondolatát lefoglalja.

Még akkor sem tért magához, amikor a sötétség elnyelte. Még akkor sem, amikor meghallotta a hatalmas tüdőből a csaholást. Három fülsértő, túlvilági vonyítást. Nem bánta, ha maga a halál jött el érte személyesen. Valahonnan, a tudatának egy árnyékos, elfeledett zugából előhalászott egy ősi dalocskát. Egy dallamot, amit már hallott valahol… Halkan, majd egyre hangosabban énekelni kezdte… És az árnyékok megmozdultak…

Epilógus

Luna az asztalhoz lépett. Azon csak egy gyűrött, sárga dísznyereg s egy pánsíp feküdt. Kinyújtotta a patáját és megtapogatta a ruhadarabot. A hangszerhez már csak tiszteletből sem ért hozzá. Akkor sem fogta meg, amikor idehozta a gazdája szobájából. Látta rajta a finom karcolásokat, az apró rúnákat. Néhai tanítványának patajegyét. Ennyi emléke maradt hát csak kettejük után. Megint meg kellett történnie. Megint el kellett veszítenie valakit…

A kapu kinyílt s a kanca belépett rajta. Láthatóan meglepődött, hogy mindkét Hercegnőt itt találta, de nem zavartatta magát. Széles, szikrázó mosollyal elindult feléjük. Egy pillantást vetett csak az asztalkára s a különös kompozícióra. Sejthette, hogy annak valami köze lehetett a borongós hangulathoz, mert hamar leolvadt a vigyor az arcáról. Odasétált a trónszék elé és mélyen meghajolt. Kék-fehér sörénye majdnem a földet érte.

– Nem Önre számítottunk – mondta hidegen Luna.

– A Doktor most nem ér rá – felelt nyugodtan a jövevény, majd Celestia felé fordult. – Épp felséged leghűségesebb tanítványa után rak rendet…

– Akkor is többet vártunk tőle, mint hogy a volt társát küldi… – kezdte megint Luna, de a testvére félbeszakította.

– Mindketten nagyon örülünk, hogy eljött, Minuette kisasszony! De ha már így említette, elárulná kérem, mi a gond Twilighttal?

– Ó, csak egy apróság – vigyorodott el megint a kék kanca. – A Doktor azt mondta, nem nagy ügy. Pár apró módosítással hurokba tudja fordítani az eseményeket, hogy azok saját maguk következményei legyenek és így ne legyenek kihatással másra.

– Hogy mondta? – pislogott értetlenül Celestia.

Luna csak a szemeit forgatta.

– Ja, igen! – folytatta a kanca. – Arra kéri felségteket, hogy amikor jövő hét kedden Twilight megpróbál betörni a canterloti archívumba, ne állják az útját!

– Ugyan miért akarna… – kezdte az idősebbik nővér, de aztán elmosolyodott és bólintott.

– Nem ezért hívattuk a Doktort – vette át ismét a szót Luna. – Az elmúlt napok vészterhes eseményei kapcsán akartuk kikérni a tanácsát.

Azzal a Hercegnő elmondta mi történt. Elmondta hogyan fogták el Pulsart a lidércet és hogy hogyan sikerült végül szóra bírniuk. És elmondta azt is, hogy a lidérc hogy szedte rá őket és rabolta el az egyetlen pónit, aki kapcsolatot tudott teremteni vele. Minuette némán hallgatta a monológot, aztán mikor Luna a végére ért, nagyot sóhajtott.

– Megmondta, hogy a lidérceknek még nem jött el az ideje. Miért nem hallgattál rá, Hercegnőm? Sosem lett volna szabad börtönbe záratnod. Az idővonal felborult s most minden ilyen cselekedet beláthatatlan következményekkel járhat! Egy ilyen súlyú tett pedig olyasmiket vonhat maga után, amit tán még a Doktor sem hozhat helyre! Ha pedig így van, akkor a sorsunk, egész Equestria sorsa tán már meg is pecsételtetett…