11. fejezet: Távlatok, tanítvány, mester

Távlatok, tanítvány, mester

Vicsorogva feszült neki az akaratával a lezúduló tömegnek. Ketten együtt meg bírták tartani a sziklákat… de nem sokáig… Hiába voltak ezek nagyságrendekkel kisebbek, amik most omlottak a fejükre, mint ami akkor gurult végig a pónijaikon, amikor éppen megérkezett a csatába, ahhoz bőven elegek lettek volna, hogy mindőjüket kilapítsák. A közelmúltban véghezvitt varázslatai pedig annyira kimerítették, hogy lassan úgy érezte, mintha ténylegesen a szarván kéne egyensúlyoznia egy egész hegyet. Nem volt immár semmi tompítás, semmi földelés: minden egyes mágikus rezdülése közvetlenül csapódott le saját magán is.

Mellette Keeper kitartóan tűrt. Az arca lassacskán eltorzult a megerőltetéstől, s a szarvának fénye csillámló patakokká változtatta a szeméből szivárgó könnyeket, mégsem adta fel. Küzdött az életéért, mindannyiuk életéért. Starswirlnek azonban támadt egy jobb ötlete. Így nem húzhatják sokáig külső segítség nélkül, hát valamiféle takarékos módszerrel kellett elhárítania a fenyegetést. Ilyen szempontból pedig az tűnt a legpatánfekvőbbnek, ha hagyja a köveket leérni a földre, ügyelve arra, hogy senkit se nyomjanak agyon.

– Átveszem! – nyögte oda Keepernek. – Pihenj addig, és ha nem bírom, csak akkor nyúlj bele!

A kanca hálásan sóhajtott, s a szarvának ragyogása kihunyt. Starswirl újra nekifeszült a varázslatával a köveknek, noha érezte, a remegés lassan kezd úrrá lenni minden tagján. Egy gyors intéssel fölkapta a levegőbe a Belső Kör azon tagjait, akiket a zuhanás után a fókuszálandó célpontok csökkentése érdekében óvatosan lerakott az alattuk apró darabokra tört párkány maradványaira. Összerántotta az összes pónit egy helyre, a lábai elé, azok akár maguknál voltak, akár nem, egyszersmind meg is engedte az összes kőnek, ami nem a fejük fölött lebegett, hogy végre leereszkedjenek a talajra. Némiképp meg is könnyebbült, ám még így is irdatlan súly nehezedett a mágikus pajzsára.

Legszívesebben félrelökte volna az egész tömeget, utat nyitva maguk számára a napvilág felé. Azzal azonban megkockáztatta volna, hogy egyenesen ráhajítja az esetlegesen a segítségükre érkezőkre. Így hát uralkodott magán, s türelmesen számolgatva megpróbálta kitalálni, hogyan rendezhetné el elég stabilan a köveket, hogy azok ne boruljanak rájuk, ha már nem fogja őket a varázserejével. Óvatosan letámasztott néhányat a nagyobbak közül, ezzel is némiképp tehermentesítve magát. Finoman egyensúlyozva közéjük ékelt a kisebb törmelékekből is párat, igyekezve statikai szempontból optimalizálni a súlyeloszlást.

Napfény szivárgott át a réseken, ahogy ritkultak fölöttük a darabkák. Starswirl azonban még nem merte visszább fogni a varázserejét. Gyöngyözött a homloka a folyamatos terheléstől, mégsem engedte el a körülöttük felgyülemlett köveket. Lassan, óvatosan megpróbálta megmozgatni a nagyobb töredékeket, végig ügyelve rá, hogy azonnal ellentarthasson nekik, ha mégis kifordulnak a helyzetükből. Szerencsére ez egyetlen ponton sem történt meg, így szép fokozatosan leépíthette a mágikus tartórendszerét.

Nagyot fújt, s megtámasztotta a patájával a homlokát, mikor végre az utolsó követ is elengedte. Pillanatnyilag biztonságban voltak, ezt pedig épp elég ürügynek vélte egy kis pihenő közbeiktatására. Bármennyire is imádott varázsolni, ez még neki is sok volt egy napra. És tudta azt is, még nincs vége. Elvégre valamilyen módon innen is ki kell jutniuk…

Lehunyt szemmel lassacskán próbált úrrá lenni a remegésén, amikor egy pata érintését érezte a vállán. Mielőtt azonban akár a szemét kinyithatta volna a másik oldalról valaki átölelte. Végül föl se kellett néznie, hogy a jobbján állónak a puha szőréből és finom érintéséből, míg a balján lévőnek a hangjából rájöjjön, hogy Barrage mester és tanítványa fogta közre.

– Tudtam, hogy rád számíthatok, Starswirl mester! – dörmögte a fülébe kimerülten a csődör. – Még mindig te vagy a legjobb!

Máskor valószínűleg kényelmetlenebbül érintette volna ez a közvetlen kontaktus a két póni részéről, de most el kellett ismernie, elég fáradt volt ahhoz, hogy még jól is essen. Legalább volt kinek nekidőlnie… Most, hogy a feszültség lassan kiszállt belőle, kezdte átadni a helyét egy olyan tompa bágyadtságnak, aminek hatására majdnem azonnal álomba is merült. Ha Keeper nem tartja eleve ilyen szorosan, minden bizonnyal el is dőlt volna. Még jó, hogy a varázslatok okozta kimerültség csak utólag csapódott le rajta, máskülönben a rájuk zuhogó sziklák valóban halálos fenyegetésnek bizonyultak volna.

De még nem akart elaludni. A csata még nem ért véget, neki pedig látnia kellett, miképp boldogulnak a többiek. Mivel pedig az imént sikerült úgy elrendeznie maguk körül a köveket, mintha egy gödör fenekére kerültek volna, hát nem tűnt épp egyszerű esetnek innen kijutniuk. Jelenlegi állapotában pedig gondolkodnia is nehezére esett ilyen jellegű problémákon. Inkább föl is adta a próbálkozást, s minden izmát ellazítva hagyta, hogy a kanca viselje a súlyát. Reményei szerint úgyis csak pár percet kellett kihúznia ebben a kellemetlen refrakter periódusban, utána újra kitisztulnak majd a gondolatai. Keeper pedig egyetlen szóval sem tiltakozott, hát nem maradt kérdés, hogy visszaélhet-e a kedvességével.

Renyhén pislogva látta maga előtt egyszer-kétszer elsuhanni azokat a volt tanítványait, akik most már a Belső Kör tagjai voltak. Úgy rémlett, mintha mondtak is volna valamit, de mivel nem volt épp a helyzet magaslatán, elkönyvelte magában, hogy biztosan csak gratuláltak neki a zseniális teljesítményéért, és persze kifejezték a hálájukat, amiért megmentette az életüket – ismét. Nem is csinált hát mást, csupán egyetértően hümmögött, ahányszor csak valaki megszólalt a közelében.

Meg sem próbált egyelőre ügyelni a környezetére, ezért úgy tűnt, mintha órák teltek volna el, mire újra számottevő mozgolódást érzékelt. Akkor azonban Keeper puha bundáját pillanatok alatt felváltotta egy kemény, izzadtságszagú test, ami nyomban el is ragadta őt a földtől. Ha nem is volt élvezetes a rövidke utazás, nem ellenkezett. Valahol félúton már azt is össze bírta rakni, miszerint valószínűleg megérkeztek a pegazusok, és éppen azon lehettek, hogy egyesével kimentsék őket a törmelékek közül.

Noha a szemét inkább lehunyva tartotta a légáramlat miatt, azért így is hallotta a távolból a dörrenéseket, s az orrába a tollas póni bűzén túl kellemes esőszag is keveredett. Perceken át nem tudott utánajárni, mikor azonban szárnyas szállítója óvatosan lerakta őt a földre, mégis fölnézett. Aránylag rövid idő alatt föl is ismerte, hogy a parancsnoki sátor mellett állt. Innen pedig kimondottan jó rálátása nyílt a csatatérre – azaz, ahogy később megállapította, inkább a lezajlott csata színhelyére.

Arrafelé, ahol nemrég még a földipónijaik voltak, immár csak tekintélyes mennyiségű mozdulatlan test hevert, illetve köztük manőverezett óvatosan néhány alak, akiket jobb híján felcsereknek nézett. Messze, a völgy másik széle fölött hatalmas, sötét felleg terjeszkedett, eső s villámok jellegzetes kombinációját zúdítva a lentiekre. Igen, volt már alkalma éles bevetésen megfigyelni Hurricane parancsnok időjárás-brigádját. Pontosan tudta, mi az eredménye annak, ha hagyják nekik átvenni az uralmat az ég felett. Annyira nem is csodálkozott hát, hogy némi unikornis segítséggel megfutamodásra tudták bírni az ellenséget, s ha jól látta, Shock ezredes ígéretéhez híven kergették is őket tovább, cserébe a harcban elszenvedett veszteségeikért.

Bágyadtan szemlélődve megpróbálta megkeresni azt a helyet, ahol a Belső Körrel együtt pár perce még ők maguk is aktív részesei voltak az eseményeknek. Meglepetésére azonban az egyetlen használható tájékozódási pont az a lyuk volt, amit még ő maga alakított ki a rájuk zúduló törmelékekből, s amiből még épp most is kiemeltek egy-két erősen leamortizálódott unikornist szárnyas társaik. A magaslat viszont úgy nézett ki, mintha teljesen magába roskadt volna.

– Maga meg mit keres itt? – szólalt meg a háta mögött Platinum királynő meglepett, dühös hangja. – Minek hozta ide? A gyengélkedőre vigye, maga féleszű, és kerítsen mellé valakit, aki gondját viseli!

– Akkor nyertünk? – fordult oda erőtlenül a kanca felé, aminek köszönhetően találkozhatott is annak aggódó pillantásával.

– Igen, Starswirl mester, innentől már elboldogulunk – jött a kimért felelet. – Pihenjen csak le nyugodtan! Kiérdemelte.

Ennyi valóban elég is volt, hogy ténylegesen ellazuljon, s újra utat engedjen a hívogató álmoknak. Míg a pegazus újra fölkapta, s elrepült vele, valamennyire még felfogta a környezetét, amint azonban leszálltak, elfektették őt egy puha valamin, hagyta, hogy a tudata elszökjön előle, s elnyelje őt a sötétség.

* * *

Szép fokozatosan tért magához, de szerencsére senki nem is sürgette. Körülötte csend volt, de nem az a fajta tökéletes némaság, ami feszültséget szült volna, elvégre néha hallott finom kis motoszkálást, mintha valaki – vagy talán inkább valakik – úgy próbálnák tenni a dolgukat körülötte, hogy közben nagyon ügyelnek rá, meg ne zavarják. Mikor pedig fölidézte, hol is volt közvetlenül azelőtt, mielőtt még idekerült, már sejtette is, kik lehettek: nyilván azok, akik a sérülteket látták el. Azok közül is valószínűleg a kevésbé súlyosakat kezelhették errefelé, máskülönben nem tudtak volna ilyen halkan dolgozni.

Lassacskán sikerült arra is rávennie magát, hogy kinyissa a szemét. Nagyokat pislogva körbenézett, s azonnal föl is fedezte az ágya melletti széken üldögélő, lila szőrű alakot. Más irányban azonban igencsak korlátozottnak érezte a maga körül a teret, amire aztán magyarázatot is talált, amint eléggé fókuszálni bírta a látását, s megállapította, hogy nem falak közé lett zárva, csupán függönyök veszik körbe minden irányból.

– Elnézést, hölgyem, meg tudná mondani, mióta vagyok itt? – szólította meg az ezüstös sörényű kancát.

– Nem túl régóta – jött meglepően ismerős hangon a halk felelet. – Nyugodtan pihenhetsz még, Mester.

– Holder? – kérdezte némi gondolkodás után Starswirl. – Nem tudtam, hogy te is itt vagy…

– Itt vagyok – szólalt meg kisvártatva tárgyilagosan a kanca. – És itt is voltam végig a csata alatt. A földipónik védelméről gondoskodtam a többiekkel a hátsó sorokban. – Holder egy pillanatra lecsapta a fülét, de utána újra ezzel a tőle meglehetősen szokatlan, csendes magabiztossággal nézett a szemébe. – Mester, majd szeretnék beszélni veled, ha ráérsz.

– Milyen különös! Szentül meg voltam róla győződve, hogy most is beszélgetünk!

A kanca nem válaszolt, de látszott rajta, hogy hezitál azon, mit is mondjon. Végül úgy tűnt, mégis elszánta magát, ám ezúttal sem volt sokkal informatívabb.

– Van valami, amit szeretnék neked mutatni – mondta halkan. – Most megyek, és szólok a többieknek, hogy magadhoz tértél.

Holder föl is kelt a székéről, Starswirlnek azonban eszébe jutott, hogy neki is volt még egy kis elszámolnivalója vele.

– Szóval hogy is van ez, hogy nem szóltál, amikor elindult a sereg? – kérdezte, mielőtt még a tanítványa elérhette volna a függönyt.

A kanca megtorpant. Egy jó fél percig csak állt egy helyben, némán, aztán lassan megfordulva újra a szemébe nézett.

– Elfelejtettem.

Beszédhangok és csörömpölés hallatszódott be arra a rövidke időre, amíg Holder kicsusszant a függönyök közt keletkező résen, aztán újra elcsendesedett minden. Starswirl pedig magára maradt a gondolataival – amik bizony a röpke eszmecserének köszönhetően meglepő mértékben felszaporodtak.

Ez mindenesetre elég furcsa volt. Nem volt hozzászokva, hogy a kanca hazudjon neki. Most mégis megtette, és még csak nem is burkoltan. Nyilván Holder maga is tisztában volt vele, hogy ezzel nem tudja őt megtéveszteni, így arra a következtetésre jutott, miszerint valószínűleg nem is ez volt a célja. Talán csak azt akarta, hogy ő gondolkodjon el a válaszon…

Persze nem is tűnt bonyolultnak. Elvégre amikor legutóbb beszéltek egymással, tényleg elég csúnyán leteremtette. Azok után nem is csodálkozott volna, ha örökre búcsút vehetett volna tőle, mint tanítványától – ha nem Holderről lett volna szó. Ő azonban olyannyira gyámoltalan volt, ami szinte már az életképtelenség határát súrolta. Azt pedig már láthatta, milyen szinten tiszteli őt, mint mesterét, hát nem számított arra, hogy ilyen kicsinyes módon próbál majd rajta bosszút állni, aztán pedig még lesz is képe ilyen pimaszul a szemébe nézni. Arra vonatkozóan pedig, hogy mégis mi a fenét akarhat neki mutatni, már ötlete sem volt. Viszont az tény, a kíváncsiságát sikerült annyira fölkeltenie, hogy hajlandó legyen végighallgatni, majd ha eljutnak odáig…

Gyorsan végzett egy kis önvizsgálatot, majd miután úgy találta, a fáradtságon túl semmi baja nincs, fölült az ágyban. Akkurátusan ki is ropogtatta a tagjait, aztán négy lábra ugrott. A magassághoz képest meglepően nagyot zökkent, ám nem okozott fájdalmat, így még csak le sem lassíthatta. Szintén ellenőrzési célzattal a szarvát használva húzta szét a függönyt, s megállapította, hogy valóban tűrhető mértékben kipihenhette magát, elvégre nem kellett az egyszerű varázslathoz aránytalanul nagy erőket mozgósítania.

Igencsak nagy tömegbe botlott, s legalább akkora hangzavarba, ahhoz képest amilyen csend volt eddig körülötte. Persze utólag gondolatban megdorgálta magát amiatt, hogy hamarabb is észrevehette volna a hangszigetelő varázslatot. Máshogyan nyilván elég esélytelen lett volna biztosítaniuk számára a nyugodt környezetet. Az egészségügyi sátorban annyian voltak, hogy lépni is alig lehetett, főleg ha Starswirl azt is beleszámolta, hogy legalább a felük folyamatosan rohangászott ide-oda, igyekezve egyszerre a legtöbb sérültet ellátni. Vele azonban láthatóan egyikük sem foglalkozott.

Gyorsan meg is kereste hát a kijáratot, ám amint megpróbált kilépni, kis híján fel is öklelte őt Keeper, aki viszont éppen befelé igyekezett, nem csekély lendülettel.

– Bocsánat, Starswirl mester! – szabadkozott pirulva a sárgászöld kanca. – Épp érted jöttem; Beholder mondta, hogy fölébredtél.

– Csodás! – bökte orrba a patájával Starswirl, mire Keeper még jobban elvörösödött. – És ő hova lett, kislány?

– Nem tudom, mester, rögtön ide jöttem, amikor szólt.

– Jó, mindegy – legyintett Starswirl. – Mondd nyugodtan, mi a helyzet!

– Platinum királynő, Barrage mester, meg még néhányan rád várnak – kezdte a kanca, miközben megindult egy pontosan ugyanolyan sátor felé, mint amilyen a csata közben is a vezérek tartózkodási helyének lett kinevezve. Ugyanaz nyilván nem lehetett, elvégre az a völgyben volt, míg most valamiféle síkságon lépdeltek. Bár persze nem lehetett kizárni, hogy varázslattal helyezték át a sátrat. Keeper tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, aztán folytatta. – A csata lezárult; nyertünk. Az ellenség többé-kevésbé elmenekült, miután egyik hadtest rohama sem járt sikerrel. Hurricane parancsnok és Shock ezredes még üldözték őket egy darabig, bár annak szerény véleményem szerint sok haszna nem volt. Viszont rengeteg hadifoglyot ejtettünk. Még a vezérüket is sikerült elkapnunk! Bár igaz, ezt te is láthattad… Szóval a kérdés igazából az maradt, hogy hogyan tovább. Ha nyertünk is, súlyosak voltak a veszteségek, viszont a királynő nem akarja annyiban hagyni a dolgot. Jelenleg két lehetőség között vacillálunk: vonuljunk-e tovább, mintegy példát statuálva ezzel a ránk támadóknak, avagy inkább bástyázzuk körbe magunkat az efféle agresszióval szemben.

– Hmm… – bólogatott menet közben Starswirl. – Értelek. Te mit javasolnál?

– Az én szavam nem sokat nyom a latban, Starswirl mester… – mosolyodott el Keeper.

– Én azért kíváncsi vagyok a véleményedre.

– Nos… én… nem is tudom – hebegte zavartan a kanca. Láthatóan nem tudta eldönteni, örüljön-e annak, hogy a mágus így kérdőre vonta. Veheti vajon valódi érdeklődésnek, avagy ez egyfajta teszt lenne? – Nagyon sok póni életéről van szó, és már így is súlyosan megsínylettük ezt a győzelmet. És azt sem tudjuk, a nomádoktól mire számíthatunk a továbbiakban. Szóval szerintem ha úgy is döntünk, hogy előrenyomulunk, akkor is legfeljebb addig lenne érdemes, ahol ki tudunk építeni egy stabil védelmi vonalat. A legyengült sereggel nem mernék ennél többet kockáztatni…

Starswirl halkan hümmögött, majd mikor a kanca befejezte, a szügyéhez emelte a patáját. A mozdulat azonban feleslegesnek bizonyult, mivel csak ekkor tűnt fel neki, hogy nem is a saját köpenye van rajta, hanem egyfajta betegeknek szánt laza ruházatot húzott rá valaki, amíg aludt. Csalódottan elhúzta a száját, amiért már megint pipa nélkül maradt, pedig egyébiránt nem különösebben zavartatta volna magát a dolog miatt.

– Sajnálom, Starswirl mester, valahol kieshetett… – szólalt meg Keeper, mialatt ő magával volt elfoglalva.

– He? – bökte oda a kancának, felé sem fordulva.

– A pipád, mester. Nem volt a köpenyedben már akkor sem, amikor a pegazusok kimentettek.

– Ó! Remek, kereshetek megint egyet… Köszönöm figyelmességed!

– Nem tesz semmit – biccentett Keeper.

A parancsnoki sátorhoz érve az őrök azonnal félrevonták előlük a lándzsáikat. Odabent viszont nem egy komplett haditanács várta őket, amire eredetileg számított volna. Csupán Platinum királynő beszélgetett Barrage mesterrel, valamint Puddinghead kancellár és kísérete követte épp figyelemmel egy halványkék pegazus mutatványát, aki – valószínűleg unaloműzés céljából – a patkóját egyensúlyozta az orrán. A kanca láthatóan elég jól el is foglalta magát és alkalmi közönségét, így csak a két unikornisnak tűnt fel az érkezésük.

– Á, Starswirl mester! Örülök, hogy eljött! – szólalt meg jó hangosan a királynő, hogy a többiek is észrevegyék magukat.

– Juhú! – kiáltotta el magát a bohóckodó pegazus, mielőtt még a többieknek is lett volna esélye megszólalni. A magasba lendítette a patkóját, majd a kinyújtott mellső lábával elkapta, s a földre mért apró koppintással rögzítette is, miközben a száját szinte már irreálisan széles vigyorra húzta. – Hát csak megjött ez a vén lókötő! Félre az utamból, hadd csókolom meg!

Starswirl szabályosan meg is rémült, ahogy a kanca félretolt maga elől két földipóni előkelőséget, s egyenesen felé indult. Az sem különösebben nyugtatta meg, amikor fölismerte a közeledő személyében Shock ezredest – bár meglehetősen furán nézett ki ruha nélkül: így már majdnem nőies benyomást keltett a látványa, amit persze kellőképpen ellensúlyozott a póni öblös hangja. Arról azonban meg volt győződve, hogy nem tudná megfelelően értékelni, ha a kanca ilyetén módon fejezné ki érkezése felett érzett örömét. Főleg nem ekkora „tömeg” előtt.

Elkerülni végül mégsem tudta – esetleg ha valami varázslattal lökte volna félre, de ilyesmihez aztán végképp nem volt semmi kedve –, ám az ezredes szerencsére csak átnyalábolta őt a mellső lábaival, s a patkóival jó keményeket csapva meglapogatta a hátát.

– Már megbocsásson, Shock ezredes… – kezdte Barrage mester, de a szárnyas félbeszakította.

– Meg van bocsátva! Nem kell pattogni, szarvaskám! Hát tesók vagyunk, he? – A kanca, szavait alátámasztandó Starswirl mellé kanyarodott, s széles mozdulatokkal, kuncogva borzolgatta az öreg mágus sörényét. – Olyan egy póni ez, aranyba kéne foglalni! – bizonygatta.

– Azért jobban örülnék, ha kicsit visszafognád magad, fiam… – jegyezte meg Starswirl.

Shock abban a pillanatban elengedte, s az egyik mellső lábát a magasba emelve mutatta, hogy befejezte. Tisztelettudóan biccentett is, de aztán a szája újra cinkos mosolyra húzódott, s az előbbiekhez képest kimondottan visszafogott mozdulattal barátságosan beleboxolt Starswirl szügyébe.

– Fordítsuk komolyra a szót! – indítványozta higgadtan Platinum királynő. – Először is szeretném megköszönni mindnyájunk nevében Starswirl mesternek, hogy a tapasztalatával kisegített minket, s újra a Belső Kör élére állva megfordította a szerencsénket a csatatéren! – Starswirl apró főhajtással nyugtázta az elismerést, mire a kanca folytatta. – Mindazonáltal azért kérettem ide önöket, hogy átbeszélhessük a jövőbeli stratégiánkat a nomád hordákkal szemben. Ne vesztegessük hát az időt; lássunk is neki nyomban! Először is hallgassunk meg egy kis összefoglalót jelen helyzetünkről! Barrage mester?

– Köszönöm, felség! – hajolt meg a csődör, majd a szarva pár másodpercre fölizzott. Az orrán apró szemüveg jelent meg, a levegőben előtte pedig egy papiros materializálódott, amit aztán a patájába fogva állt neki felolvasni, miután megköszörülte a torkát. – Tehát… A veszteségeink a kalkuláltnál súlyosabbak lettek, de azért nem elviselhetetlenek. Megközelítő adatok következnek. Hatszáz unikornis, ezeregyszáz pegazus és ezernyolcszáz földipóni halt meg az ütközetben, a sérültek száma nagyjából másfélszer ennyi. A másik oldalról még nem volt időnk közelítő statisztikát sem csinálni. Viszont miután nem tudtak áttörni a védelmünkön és a vezérüket is elvesztették, sok pónit megadásra tudtunk kényszeríteni Hurricane parancsnok közreműködésével… Óhajt valamit, Shock ezredes?

A kanca erőteljes krákogásba kezdett Barrage mester utóbbi pár mondatánál, noha Starswirl nem volt róla meggyőződve, miszerint valóban csak fel akarta hívni magára a figyelmet. Mikor azonban találkozott a pegazus elégedett pillantásával, belátta, hogy tévedett.

– Pusztán szeretném megemlíteni azt az apróságot, hogy azok a kis csíkos mocskok nagyon kötik az ebet a karóhoz, hogy ők valamiféle „zebrák” – mondta Shock, néha huncutul pislogva Starswirl felé. – És vérig vannak sértődve, ha póniknak hívjuk őket. Annak a Zenith-nek meg az a fixa ideája, hogy a Kristály Hercegnővel akar beszélni, mivelhogy „megszegte az egyezséget”. Az volt az a cukipofa, aki magukra borította a fél hegyet… – tette hozzá Starswirlnek címezve.

– Úgy érted, az a monstrum túlélte a villámcsapást? – kérdezte döbbenten a mágus.

– Roppant nagy tapintatlanság volt tőle, nemde? – fintorgott Shock. – Én is azt hittem, hogy sikerült elevenen megsütnöm, de úgy néz ki, csak csináltam rá pár plusz csíkot… keresztbe. – A kanca végighúzta a patáját a saját oldalán, illusztrálva, hogyan is kell elképzelni. – Halvány fogalmam sincs, hogyan csinálta. De majd ha begyógyulnak a sebei, szép kockás lesz a hegektől!

– Nagyon eltértünk a tárgytól – állapította meg kissé ingerülten Platinum királynő. – Ha pónik, ha nem, nem változtat semmin! Ugyanúgy komoly fenyegetést jelentenek ránk nézve. És ők támadtak ránk, amit nem hagyhatunk semmi esetben sem megtorlatlanul!

– Egyet értenék önnel, felség, de be kell látnia: a lehetőségeink egyre erőteljesebben limitálódnak! – felelt Puddinghead kancellár. – Nem nélkülözhetjük tovább a földműveseinket, máskülönben annak katasztrofális következményei lehetnek! Vészesen közeleg a tél, nekünk pedig szükségünk van minden egyes elérhető pónira, főleg így, hogy közben még egy ilyen nagyszabású építkezésbe is belekezdtünk azon a hegyen! Vissza kell vonulnunk, el kell látnunk a sérülteket, és újra neki kell látni a munkának, ha nem akarunk éhen halni!

– Nos, kancellár úr, a veszteségeinket figyelembe véve, és persze azt, mennyire pofátlanul bőséges ellátmányos készletet sikerült elkoboznunk a nomádoktól, talán némiképp átértékelhetné a helyzetünket. – Barrage mester a szemüvegét igazgatva kifelé fordította a papírt, bár az apró betűkből aligha tudott kiolvasni bárki is bármit. – Ha az ellenfeleink ilyen jól állnak, az is opció, hogy továbbvonulunk, és keményen megsarcoljuk őket.

– Ezzel biztosíthatnánk a saját pónijaink élelmezését, egyszersmind el is vennénk a nomádok kedvét az efféle agressziótól – fűzte tovább a gondolatot Platinum királynő. – Akár új, már eleve megművelt, beépített területeket is csatolhatnánk Equestriához!

– Vagy pont hogy tovább provokálnánk őket! – ellenkezett az egyik földipóni csődör. – Ezt a csatát sem fölényesen nyertük meg, a továbbiakban pedig igencsak kétséges lehet egy háború kimenetele. Túl sokat kockáztatnánk, ha a számukra hazai terepen ütköznénk meg velük!

– Úgy van, felség! – helyeselt Puddinghead kancellár. – Mind örülünk a győzelemnek, de most akkor is kénytelenek vagyunk visszavonulni nyalogatni a sebeinket. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármilyen kockázatot is vállalhatnánk!

– Egy ilyen galád, sunyi néppel szemben egyhelyben ülni sokkal veszélyesebb, mint bátran szembeszállni velük – jelentette ki felsőbbségesen a királynő. – Feltételezem, a pegazusok is egyetértenek velem, hogy nem szabad gyáván meglapulva várnunk, míg a nomádok összekaparják magukat. Bár még nem fejtették ki az álláspontjukat.

Platinum királynő Shock ezredes felé fordult, aki válaszképpen idétlenül fintorogva, eltúlzott mozdulattal megvonta a vállát.

– Anyám nem mondta, mit talált ki – bökte oda hanyagul. – Előrerepült pár pónijával földeríteni délebbre is a terepet, de nem fejtette ki a terveit. Nekem meg aztán édesmindegy, mit csinálunk. Ami engem illet, én követem, amit a szakállas mond. – Jó erősen oldalba lökte Starswirlt, mire ő majdnem ki is billent az egyensúlyából. – Ja, bocs! Na igen, persze csak miután kiivott velem egy ekkora söröshordót!

A kanca lehetetlen magasságba emelte a patáját, de Starswirl nem a mondandójának ezen részén akadt fent. Bármit beszélt is a tollas, a lényeg, hogy most az övé volt a döntő szó. Ha nem is vette túl komolyan saját magát ez a Shock, jelenleg akkor is ő képviselte a pegazusokat. Barrage mester pedig szinte biztos, hogy hallgat majd rá, s Platinum királynő is hajlik tán a szavára. Így két törzset lényegében máris maga mögött tudhatott, ami eleve többséget jelentett a földipónikkal szemben, ha azok esetleg nem állnának maguktól kötélnek.

– Várjuk meg, amíg a pegazus felderítők visszatérnek! – mondta halkan, mire mindenki azonnal felé fordult. – Az ő jelentésük alapján vázoljunk fel egy lehetőleg természeti határvonalat, amit kis erőbefektetéssel jól meg tudunk védeni! Ha szükséges, némiképp előrébb is vonulhatunk, de ha csak északabbra találunk ilyet, akkor biztonságosabb feladni ezeket a területeket. Ezek a… zebrák, vagy mik, komoly veszélyt jelenthetnek, és koránt sem biztos, hogy a sámándobok az egyetlen fegyvereik a mágusaink ellen. Ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, a végén még nem marad országunk, amit megvédhetnénk!

Hagyott egy kis időt a többieknek megemészteni az ötletet. Addig is megkereste a szemével Keepert, aki azóta elfoglalta a helyét a mestere mellett. Alig észrevehetően rákacsintott a kancára, mire az még jobban elpirult – valószínűleg nem kicsit lepődött meg, hogy lényegében tényleg az ő ötletét tálalta a vezérkarnak.

– Én benne vagyok! – kurjantotta el magát Shock. – Mehetünk inni!

– Ez talán tényleg elfogadható megoldás lenne – csatlakozott nem túl nagy meggyőződéssel Puddinghead kancellár. – A pónijaink élete az első, szóval ha a hadviselésben jártasabbak is azt mondják, ez a legjobb lehetőség, úgy támogatom a javaslatot!

– Akkor hát eldöntetett! – emelte a magasba az orrát Platinum királynő. – Egyelőre maradunk minden irányban a defenzív stratégiánál. Megszilárdítjuk a helyzetünket, aztán majd a későbbiekben esetleg még újraszabhatjuk a határainkat. A hadifoglyokat pedig egyelőre mind megtartjuk biztosítékképpen, s ha a nomádok tisztességes árat ajánlanak a szabadon bocsátásukért cserébe, úgy talán hajlandó leszek az egyezségre!

– Tehát megvárjuk Hurricane parancsnok visszatértét? – szólalt meg egy eddig csendben figyelő földipóni. – Ha mind egyetértenek, nem fogok ellenkezni, de felhívnám a figyelmüket, hogy amint lehet, vissza kell térnünk a földjeinkre dolgozni…!

A csődör szavaira már alig figyelt bárki. A haditanács oszladozni kezdett, mindenki inkább a sajátjaival elegyedett beszédbe; még a fajtársai is a farukat mutatták a földipóninak. Starswirl sem tulajdonított neki semmi jelentőséget, elvégre épp elégszer hallotta már tőlük, mennyi időt igényel, s milyen fontos a munkájuk. Helyette inkább lépett egyet Barrage mester felé, s intett neki, hogy figyeljen.

– Barrage mester! Csak egy szóra…

Kilépett a sátorból, várt egy kicsit, de mikor megfordult, a vártnál jóval több pónival találta magát szembe. Azt még annyira nem is bánta, hogy Keeper is követte a mesterét, viszont Shock ezredessel már pont eggyel lépték túl azon pónik számát, ahányat szívesen látott. Meg is próbálta mindezt egyetlen pillantásba belesűríteni, a tollas viszont csupán derűsen nézett egyikükről a másikra.

– Jól van, főnök, értem én! – sóhajtott végül a kanca vagy fél percnyi kínos hallgatás után. – Akkor majd később…

Shock szárnyra kapott, s végre magukra hagyta őket. Starswirl Barrage mester felé fordult, s jó mélyen a szemébe nézett.

– Sárkányok.

A rikító sörényű csődör láthatóan várta a folytatást, ő viszont szándékosan hagyta gondolkozni. A mágus arca töprengővé, majd hamarosan gondterheltté vált, ám láthatóan nem jutott semmire.

– Ne haragudj, Starswirl mester, ez valóban egy szó volt, de fogalmam sincs, mire akarsz kilyukadni!

– Gondolkodtam, hogy mik jelenthetnének még veszélyt ránk nézve – magyarázta Starswirl. – És oda jutottam, a sárkányok sokkal komolyabb fenyegetést is jelenthetnek, mint ez az egész csíkos bagázs itt délen. Úgy hiszem, célszerű lenne kideríteni, miféle sárkányok laknak új országunkban, illetve annak környékén. Rengeteg életet megmenthetünk, ha időben föltérképezzük őket, és eleve úgy építkezünk, hogy békén hagyjuk a fészkeiket, illetve a legveszélyesebb egyedeket jóelőre kiiktatjuk.

– Tudom, érdemes hallgatnom rád, öreg barátom! – érintette meg Barrage mester a patájával Starswirl vállát. – Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy az ilyen jellegű információknak valóban hasznát fogjuk venni a későbbiekben. Igen… Ígérem, amint lesz szabad kapacitásunk, ráállítom pár pónimat az ügyre!

– Köszönöm – biccentett Starswirl. – Ó, és még valami!

A csődör kíváncsian felvonta a szemöldökét, majd ahogy Starswirl Keeper felé bökött a patájával, követte a mozdulatát.

– Nagyon becsüld meg ezt a kancát, mert még egy ilyet aligha találsz! Most pedig bocsássatok meg, de kerítenem kell magamnak egy új pipát!

Halványan mosolyogva nézte, ahogy Keeper szégyellősen lesüti a füleit, s vetett még egy pillantást Barrage mester hasonlóképp zavart arcára, aztán lehunyta a szemét, s a varázserejével elrugaszkodott a távolba, a fő táboruk idézőkörét célozva.

* * *

Mire hazaért, az idegei már szinte pattanásig feszültek, annyiszor kellett elismételnie mindenféle ismeretlen póniknak, hogy megnyerték a csatát. Hiába tudta már elvileg mindenki, hiába hallotta picit távolabbról a készülődő – vagy talán már folyamatban lévő – ünneplés zajait, rengetegen akartak első patából értesülni a történtekről. Minden bizonnyal visszatért már az unikornisok egy része, s ennyi idő alatt talán a pegazusok közül is iderepülhettek páran. Ettől függetlenül voltak néhányan, akik megpróbáltak új részleteket kihúzni Starswirlből a csata alakulásáról, ám csalódniuk kellett. Az öreg mágusnak ugyanis már a második kíváncsiskodó után elfogyott a türelme, s inkább leszegett fejjel ügetett el az otthona irányába, ezt az egyetlen mondatot mormolva maga elé: „Igen, nyertünk”. Szívesen az orrába húzta volna a kalapját is, ám elég hamar rá kellett jönnie, hogy a köpenyével együtt azt is otthagyta… Ettől függetlenül nem bánta a sietős távozását, s reménykedett, hogy majd valaki előbb-utóbb utánahozza a személyes motyóját. Most csupán annyira volt szüksége, hogy mindenki békén hagyja, s egy kicsit nyugodtan relaxálhasson az egyik pótpipájával a szájában.

Valódi felüdülés volt hát, mikor becsukta maga mögött az ajtót, ám nem tartott soká. Épp csak kinyitotta a legelső szekrényt, ami a patája ügyébe került, hogy alaposan átkutathassa, mikor a fa újra megnyikordult. Mélyet sóhajtott, aztán a kéretlen látogató felé fordult. Semmivel sem derült jobb kedvre, amikor Holdert látta meg, amint éppen óvatosan visszazárta a kaput. Ami azt illeti, nem volt semmi hangulata a kanca hülyeségeit hallgatni. Habár lehet, tényleg jobb lett volna minél hamarabb letudni…

– Bökd ki! – intett neki lemondóan. – Nem érek rá egész nap.

– Tudom, Mester – mondta halkan Holder.

A lila kanca óvatos, mégis határozott léptekkel megindult felé. Megállt tőle olyan távolságra, hogy még kinyújtott lábbal se érték volna el egymást, majd lassan bólintott, ami akár egy meghajlásnak is beillett volna. Újra a szemébe nézett, ám Starswirl meglepetésére most nem egy szerencsétlen, elveszett kanca pillantásával, hanem… kifürkészhetetlenül. Hiába is igyekezett, képtelen volt megsaccolni, mi járhat Holder fejében, s ezúttal nem a bizonytalankodása miatt.

A lány azonban meg sem mozdult. Némán ácsorgott előtte, amitől Starswirlön hamarosan egyre kellemetlenebb érzés uralkodott el. Mégis, pont mielőtt megszólalt volna, hogy megtörje a szinte már hátborzongató csendet, Holder szóra nyitotta a száját. A hangja pedig most is ezt a tőle olyannyira idegen higgadtságot tükrözte.

– Akkor megmutatom, amit szerettem volna.

A kanca lehunyta a szemét, ezzel végre elszakítva a köztük láthatatlan fonalként szövődő feszültséget. A szarva haloványan felizzott, majd ahogy lassacskán kiteljesítette a varázslatot, a derengés fokozatosan éles ragyogásba váltott. Starswirl gyanakvóan figyelte, mire is készül a tanítványa, elvégre elég nagy mágikus energiákat mozgatott meg az ismeretlen bűbájhoz. Nem utolsó szempontként pedig a szarvát is egyetlen apró mozdulattal úgy fordíthatta, hogy egyenesen őt célozza vele…

Ilyesmire azonban nem került sor. Holder halk nyikkanást hallatott, az arca pedig egy pillanatra megrándult, miközben a szarváról levált egy fél patányi átmérőjű, felismerhetetlen formájú, sárgán fénylő – valami. Nem is igazán lehetett körülírni, talán kockához hasonlított a legjobban, csakhogy folyamatosan változtatta az alakját. Starswirl pedig ugyanígy nem tudta betájolni a fura varázslat funkcióját sem. Csupán annyit tudott megállapítani, ahogy egy pillanatra óvatosan kinyúlt felé az elméjével, hogy egy lényegében lezárt, kompakt mágikus egységet lát.

A különös térbeli alakzat lassan libegve megállt Holder fülétől éppen lábnyújtásnyira. A kanca azonban nem tűnt úgy, mint aki végzett. Fújt párat továbbra is lehunyt szemmel, aztán újabb varázslatba kezdett, nagyjából hasonlóan az előzőhöz. Ezúttal érezhetően jobban meg kellett erőltetnie magát, de azért sikerült megidéznie egy majdnem ugyanolyan – csak ezúttal kékes színben játszó – pacát is.

– Én részecskéknek hívom őket. – Holder ábrándos arccal előrenyúlt, mire a kék gömböc a levegőben úszva megközelítette a patáját. – Tudom, nem túl fantáziadús név, de végül is nem az a lényeg, ugye? Mit szólsz hozzájuk, Mester?

A kanca halványan elmosolyodott, s enyhén lecsapott fülekkel várta az ítéletét. Igen, ez már sokkal inkább ő volt, mint az a furcsa, hallgatag póni, aki az imént még előtte állt.

Nekiállt hát, s alaposabban is megvizsgálta a tanítványa varázslatát. A szarvával megközelítőleg fölmérte, mekkora mágikus energiát rejtettek a fénylő labdacsok. Egybefüggő éteri sűrítményként elég tekintélyesek voltak: egy „hagyományos” mágikus kvantumcsomag potenciálját messze meghaladták. Önmagában ugyan szép teljesítménynek vélte a létrehozásukat, noha el nem tudta képzelni, Holder mi hasznukat vehette. Csupán egy kupac nyers, mágikus energia, bármiféle egyértelmű cél nélkül…

– Nos? – Starswirl kissé föl is vonta a szemöldökét, hogy a kanca érezhesse a kérdés élét. – Hallgatlak.

– Az volt az ötletem – kezdett bele izgatottan dörzsölgetve a patáit Holder –, hogy esetleg ilyenekkel lehetne helyettesíteni az elementálokat. Ezek a kis részecskék is ugyanúgy különállnak a megidézőjüktől, mint az elementálok, s a beléjük rejtett mágikus potenciált ugyanúgy fel lehet használni, vagy tán még hatékonyabban is! Ráadásul nem rendelkeznek önálló tudattal, így sokkal biztonságosabbak is! Nézd csak, Mester!

A kanca aprót biccentett a kék gömböc felé, mire az megremegett, s vékony, áttetsző pajzsot vetített ki kettejük közé. Starswirl viszont amint megérintette a varázslatot, fájdalmasan sóhajtva a patájába temette az arcát, s úgy csóválta a fejét.

– Ezerszer mondtam el neked, Holder, és ezeregyedjére is belebuktál… – morogta a kancának. – Ennek így semmi értelme nincs a világon! Ez… igen… Professzionális szintre fejlesztetted, hogy még véletlenül se kelljen direkt belenyúlnod a mágikus térbe, vagy mi? Most már a varázslatokat is a saját testeden, a saját elméden kívül akarod megformálni? Hogy a jó fenébe akarod így átérezni az egész működését? Hatás-ellenhatás, visszacsatolás nélkül vak vagy! Egy szerencsétlen nyomorék, aki a sötétben ténfereg! Ha pedig többfelé osztod az erődet, az csak olyan, mintha feldarabolnád saját magadat! Komolyan ezért tanítottalak, hogy még ennyit se tudj?!

Halkan kezdte, a végén mégis szinte már fröcsögő indulattal köpte a szavakat a kanca arcába. Pedig higgadt akart ő maradni. Mégis, az, hogy Holder ennyi idő után képes volt ilyen ostobasággal előállni, ráadásul ilyen szánalmas tálalásban, a végletekig felbosszantotta. A tanítványa pedig lehajtott fejjel, láthatóan egész testében remegve állta a korholást, a lábait azonban konokul megvetette.

– Tévedsz, Mester…! – suttogta reszketegen Holder.

Starswirl résnyire szűkítette a szemét, a kanca viszont félénken ugyan, de állta a pillantását. Pár másodpercig maradtak csak úgy, aztán a csődör újra megszólalt.

– Hát jó! Tessék, demonstrálom neked!

Ragyogó szarvval kinyúlt az egyik labdacs felé, ám váratlan ellenállásba ütközött. Újra megpróbálta, ám ezúttal sem járt sikerrel. A tekintete újra találkozott Holderével, mire a kanca bocsánatkérően behúzta a nyakát, de nem sütötte le a szemét, ahogy várta volna tőle. Nocsak! Szóval a nehezebbik utat választja… Hát legalább a saját bőrén tapasztalhatja meg a saját ostobaságát. Talán eleve ilyesmivel kellett volna kezdenie vele szemben… Talán abból tanult volna valamit, ha az elejétől fogva keményen bánik vele…

Most már nem ügyelt rá, hogy kíméletes legyen. Kinyúlt a tudatával, hogy elsöpörje a tanítványa pajzsát. Holder eddig sem volt igazi kihívás számára, bár nem lepődött meg különösebben, hogy elsőre nem sikerült feloszlatnia a védőmezejét. Inkább csak az volt szokatlan, hogy a kanca egyáltalán mert ellenszegülni.

Megkapaszkodott a pajzsba, fogódzót keresett rajta gyors, óvatos tapogatózásával. Ám amint nekilendült, hogy lefeszegesse a kancáról a burkot, újabb, egészen más színezetű-jellegű akadályba ütközött. Mintha egyszerre kétféle energiamező övezte volna a kancát, olyan sebesen váltva egymást, amitől szinte már egymásba is folytak. Ráadásul amint kicsit alkalmazkodott volna hozzájuk, az egyik rögtön hátrébb is vonult, aztán árnyalatnyit módosulva újra visszatért.

Szóval ennyi? Ennyi lett volna az a nagy trükk, amit Holder kis „részecskéi” tudtak? Egy pajzs, ami folyamatosan védi, ahogyan felváltva ő is védi azt, egy összetettebb rendszert képezve ezzel, ami alaposan megnehezítheti egy hozzáértő mágus dolgát? Az egész szépséghibája csupán csak az volt, hogy ez mindössze egyetlen módszer ellen védett. Mert mi van, ha nem feloszlatni próbája a védőburkot, hanem megtörni?!

Hátrébb vonult az elméjével, és direkt módon csapott le Holderre. A szarvából kitörő sugárnyaláb szikrákat vetve tört meg a kanca védelmén. A pajzs érezhetően meg is gyengült pár másodperc múlva, habár ez igazából csak abszolút értékben volt egyértelműen kijelenthető. A védőmező egyik komponense hamar háttérbe szorult, a másik viszont pont újult erővel állt Starswirl támadásával szemben. Holder pedig továbbra is makacsul remegve állt ellen neki. Sőt, ami még ennél is meglepőbb volt, válaszcsapásra is elszánta magát.

Starswirlnek bőségesen volt ideje fölkészülnie – ami nagyjából egy teljes másodpercet jelentett; párbaj közben ez is rengetegnek számított –, viszont így is némi csodálkozással hárította el a Holder füle mellett lebegő gömbből lesújtó masszív, mágikus tüskét. Túlzottan nem esett nehezére hárítani, pusztán a támadás irányára kellett a megszokottnál jobban odafigyelnie, mivel a szándék maga a kanca felől érkezett, míg a mágikus csapás irányvektora irritáló módon nem esett egy síkba Holder elméjével és testével.

Egy pillanatra mindketten megtorpantak. Holder talán ugyanannyira meglepődött saját magán, mint Starswirl. Elvégre sosem volt az a kezdeményező típus… És talán valamilyen szempontból mégis használhatóak voltak azok az izék… De ettől függetlenül most már nem úszhatta meg ennyivel. Starswirl már elhatározta, hogy csak azért is megmutatja a tanítványának, hol hibázott. Még akkor is, ha ezúttal nem lesz olyan egyszerű rábírnia az engedelmességre, mint általában.

– Jól van, leány! Te akartad! – emelte fel a hangját, s ugyanakkor két lábra is emelkedett.

Szél kerekedett a helyiségben, amint felszabadította mágikus tartalékait. Érezte, hogy nincs a legjobb formájában, elvégre nem volt alkalma rendesen kipihenni magát a csata óta, de ettől függetlenül nem volt szabad, hogy a kanca egyenrangú ellenfélként küzdhessen vele. Még csak nem is a legjobb tanítványa volt, ráadásul ilyen nonszensz trükkökkel próbált szemtelen módon fölé kerekedni! Sokat várhat még arra a napra, hogy ezt hagyni fogja neki!

Holder tágra nyílt szemében félelem csillant, fülét-farkát behúzta, ám most sem hátrált meg. Továbbra is a mesterét fixírozva előreszegte a szarvát, s láthatóan igyekezett minden erejét arra összpontosítani, hogy megvédje magát.

Amint Starswirl útjára engedte az első varázslatát, a szél akkora erejű örvénylésbe váltott, hogy tucatjával sodort le tekercseket és egyéb iratokat a polcairól, s vadul táncoltatta őket körbe a szobán. A csődör azonban semmi másra nem figyelt, csakis Holderre. És érezte, a kanca is így van ővele. Csak ők ketten…

De hiába próbálkozott. Amint egy picit is megtörte a kanca pajzsát, a másik máris felváltotta, nem hagyva igazi támadható felületet. Ráadásul Holder az első adandó alkalommal viszonozta is a csapásait, újfent a sárgás részecskéjét használva. Ezzel pedig, még ha nem is merült fel annak a lehetősége, hogy valóban kárt tegyen a mesterében, folyamatosan kényszerítette őt a figyelmének többfelé osztására.

Legalábbis egy rövid ideig. Starswirlnek hamarosan feltűnt, hogy a tanítványa nem pusztán védekezik, de egyenesen az ő varázslatait védi ki! Specifikusan. Precízen. Egyetlen felesleges mozdulat nélkül akár mágikus, akár fizikai szinten. Igaz, Holder bundáján már átütött az izzadtság az erőlködéstől, s az arca is fájdalmas fintorba húzódott, de Starswirl kezdett elbizonytalanodni a párbaj kimenetelét illetően. Hiába volt mágikus potenciálját tekintve messze a tanítványa fölött, a varázslatai mind kudarcot vallottak, s visszacsatolásként keményen koppantak a szarván keresztül a homlokába. Ha pedig ez nem lett volna elég, Holder semmit sem engedett a tempójából, s folyamatosan bombázta őt a különálló kis mágikus pacsmagából, egyetlen pillanatra sem hagyva, hogy összeszedhesse magát. Ráadásul ezek az apró szurkálódások is egyre célirányosabbnak tűntek…

De… fókuszálnia kellett…! Bármilyen szokatlanul is rakta össze a kanca a pajzsát, egy erős, jól irányzott impulzusnak meg kellett törnie!

A lábaival jól kiszámolt, kecses mozdulatokat tett, halkan mormolva maga elé a varázsszavakat. Ha nem megy egyszerűen, hát megoldja másképp! A nem-tradicionális pónimágiákra szinte lehetetlen volt felkészülnie egy olyan közönséges unikornisnak, mint Holder. Ha képes is megvédeni magát ellenük, nem tudhatja őket közvetlenül negálni.

Különös fény csillanását vélte fölfedezni Holder szemében, míg ő a pajzsának egyetlen pontjára koncentrálta a varázserejét, hogy egész a kanca testéig szúrhasson a mágia terén létrehozott hasadékával. Nem akart konkrétan ártani is neki, csupán végre átszakítani a védőburkát, hogy aztán megmutassa neki, hogyan lehet egy igencsak kellemetlen visszacsatolást generálni az általa használt, testen kívüli mágikus gócokon keresztül.

Koncentrált, de egyetlen a pillanattal azelőtt, hogy a kivetülő éteri csapás elérhette volna, Holder is elkiáltotta magát, s ő is ugyanabba a pontba sűrítette össze minden erejét.

A keletkező lökéshullám fölkapta, s egyenesen nekicsapta a sárkánylángot tartalmazó üvegnek. Érezte, a burán keletkezett is néhány vékony repedés, de azért megkönnyebbülten nyugtázta, hogy volt elég előrelátó a védővarázslatokkal, s azok még a betervezetlen terhelés ellenére is benntartották a halálos veszélyeket hordozó tüzet. Még a levegőben látta azt is a szeme sarkából, hogy Holder sem úszta meg jobban. A kanca akkora lendülettel süvített hátra, amivel jóformán ellenállás nélkül szakította ki keretéből az ajtót.

Nem… nem tett jót a csontjainak ez az ütközés. Szerencsére a feje érintetlen maradt, de így is épp elég nehéz volt négy lábra kászálódnia. Furcsa nevethetnékje támadt, mikor meglátta maga körül a romhalmazt, s nem is állt ellen az ingernek. Kacagott a szerteszét szóródott papírokon, s az egyik meghasadt szekrényén. Biztos volt benne, hogy kevésbé súlyosak a károk, mint az első ránézésre tűnt, így inkább önfeledten vigadt az előbbi kis összetűzésen. Némiképp azon is, hogy a tanítványa végre-valahára kimutatta a foga fehérjét – fene megette, mégis szorult volna belé kurázsi? Mégis, a legjobban azon kacagott, hogy végre értette. Végre megértette, hogyan csinálta…

Nehézkesen vonszolta magát, az egyik lábára alig bírt rálépni, viszont még akkor is nevetett, mikor az ajtóhoz ért. Nekitámaszkodott a kapufélfának, s úgy nézett le a földön heverő kancára. Holder az oldalán feküdt, az orrából vékony sugárban csordogált a vér, a szőrében és körülötte is mindenfelé fatörmelékek: a lerombolt ajtó maradékai. Fölötte még most is ott lebegett a fénylő, sárga részecske, bár a kinti világosságban elég haloványnak tűnt.

Két földipóni állt kicsit távolabb, az egyik sátor tövének lapulva. Értetlenül pislogtak a kiterült kancára, s csak még jobban ledöbbentek, amikor meglátták Starswirlt is. Bizonyára ők is ünnepelni mentek, s váratlanul futottak bele a nem épp szelíd jelenetbe.

– Semmi gond, csak gyakorlunk egy varázslatot! – intett nekik Starswirl. – Nyugodtan menjenek csak tovább! Itt már nem lesz semmi érdekes. Igaz, Holder?

A kanca halkan nyöszörögve hasra fordult. Remegve kinyújtotta a mellső lábait, de csak ülő helyzetbe bírta magát feltornázni. Ilyen helyzetben már az is látszott, hogy a gyönyörű, rendezett sörénye is teljesen összekuszálódott, s a szája is felrepedt. Mondjuk Starswirl ezen is inkább csak kacagni tudott: ha már a csatában mindketten elkerülték a sérüléseket, most hazaérve gyakorlatilag az első dolguk volt jó alaposan elverni egymást.

– Látják? Semmi gond! – vetette oda a még mindig rémülten lapuló földipóniknak, mikor Holder jól láthatóan bólintott. – Eredjenek csak a dolgukra!

Nem kellett többször mondania. A két idegen vetett még egy aggódó pillantást Holder felé, aztán gyorsan eliszkoltak. Starswirl odalépett a tanítványa elé, s ahogy fölé magasodott, a kanca is megemelte a fejét. Láthatóan nehezére esett megtartania magát, de így is állta a mestere pillantását.

– Gyere, no! – Starswirl kinyújtotta felé a patáját, hogy Holder meg tudjon kapaszkodni benne. – Menjünk vissza! Azt hiszem, van mit megbeszélnünk.

A kanca tétovázott egy picit, aztán elfogadta a felé nyújtott lábat. Hagyta, hogy Starswirl felhúzza a földről, de azt már nem, hogy utána támogassa is. Minden lépésnél fölszisszent, s így is erősen bicegett, de a saját patáján jött. Starswirl két varázslattal összeszedte, majd egybeforrasztotta az ajtaját, aztán egy újabbal vissza is igazította a helyére. Kicsit tessék-lássék megoldás volt, de ideiglenesen megtette…

– Ne mondd, kérlek, hogy hasznavehetetlen vagyok! – hallotta Holder megtört suttogását.

Odafordult felé. A kanca ugyanott állt, mint mikor megmutatta neki a kis „találmányait”. Viszont a tartása megrogyott, s a fejét is lesunyta, így most pont a farát látta csak belőle. Elé kanyarodott hát, ám ahogy kicsit ő is meghajtotta a fejét, hogy az arcába nézhessen, akkor látta csak meg a vöröslő könnyeket, amint lassacskán lemosták a Holder arcára tapadó vért.

– Nem vagy hasznavehetetlen – mondta neki komoly hangon. – Bolond vagy! Bolond, ha tényleg azt hiszed, azok miatt a kis vackok miatt tudtál legyőzni.

– Nem győztelek le… – mormogta lecsapott fülekkel Holder.

– Jó, talán tényleg nem, de egy kis jóindulattal ráfoghatjuk – legyintett kedélyesen Starswirl. – Rég nem járt még a közelében sem senki annak, amit te az imént csináltál! Pedig volt már alkalmam jó sok ellenféllel összemérni az erőmet, azt elhiheted! Most viszont… mesélj szépen, hogy csináltad!

– Mit hogy csináltam? – nyöszörögte újra sírós hangon a kanca.

– Olyan voltál, mintha előre tudnád, mire készülök. – Starswirl lelkesen előrenyúlt, s megragadta Holder vállát, de aztán azonnal elengedte, mikor a kanca fájdalmasan összerándult a mozdulatától. – Áruld el, kérlek, mi a trükk!

– Én… csak… figyeltelek… – jött a bizonytalan felelet.

Ez különös. Nem erre számított, mégsem tűnt úgy, mintha a kanca hazudott volna… Valami nagyon furcsa érzése támadt. Valahogy érezte, mire megy ki a játék, mégsem értette. Mintha minden tényező meglenne a válasz kiszámításához, csupán össze kéne raknia őket. Lépett egy lépést hátra, s lehunyta a szemét, nem is törődve tovább Holderrel. Mély meditációban merült a gondolatai közé, hogy megtalálhassa a magyarázatot.

Azonnal leszögezte magában, hogy ez, amit a kanca az imént csinált vele, végső soron egész jól beleillett a személyiségébe. Egy végtelenül zárkózott póni volt, de figyelni azt tudott. Nem jegyzett meg mindent, főleg nem elsőre, mégis akárhányszor magyarázott neki, ha érezte rajta, hogy ő is „ott van”, hát valósággal szívott magába minden információt. És sokszor olyasmiket is észrevett, amik fölött az ő hóbortos észjárása könnyedén elsiklott. Starswirl ezt többnyire el is intézte egy legyintéssel, miszerint biztosan ő volt a figyelmetlen. De egy picit belegondolva egyik tanítványa sem járt gondolatban ennyivel előtte. Főleg nem ilyen éles helyzetben, mint amiben az imént voltak.

Most már csak egyetlen kérdés maradt hátra… És az tán mindent meg is magyaráz…

– Nézz a szemembe, Holder! – Starswirl fölpillantott, s azzal a lendülettel újra megragadta a kanca vállát, nem is zavartatva magát annak szenvedő nyikkanásával, vagy a saját tagjaiba hasító fájdalommal. Erőszakkal fordította maga felé a tanítványát. – Mire gondolok most?!

Holder szipogva viszonozta a pillantását, ő pedig megpróbálta szinte sugározni felé a gondolatait. A kanca szemében azonban rémület csillant meg, s szinte azonnal meg is rázta magát.

– Ne…! – fogta könyörgőre Holder. Megpróbálta elfordítani a fejét, de mivel Starswirl nem engedte neki, így csak szorosan összezárta a szemét, s az elméjét is ugyanúgy körülbarikádozta. – Ne…! Kérlek, Mester…!

Elengedte. Kicsit lehajtotta a fejét, s halványan elmosolyodott. Nos, igen. Hamarabb is fölkelthette volna a gyanakvását… De persze elég ellentmondásos volt még most is… Tán nem csoda, hogy nem jött rá rögtön… Mindig megfeledkezett róla, mennyire másképp is működtek a pónik úgy általában, mint ő. Hogy is merülhetett volna föl benne egy pillanatra is, hogy ha valaki ilyen tisztán lát, az esetleg el akarná takarni a saját szemét?

Ó, igen! Holder látott. De még mennyire! Úgy, mint csak nagyon kevesek. Olyan elrejtett varázslatokat is képes volt érzékelni, amire még neki, a Platinum család néhai főmágusának se lett volna esélye. Most már feltűnt neki utólag. Mikor a keletvízi sárkánygyíkkal küzdöttek meg, hogy megkaparinthassák a tüzét, mindig tudta, hova kell állnia. A Kristály Hercegnő palotájában már azelőtt is fülét-farkát behúzva közlekedett, hogy az alikornis bemutatta volna nekik a „kis” elementál őrét. Sőt, mintha még Baldur erdejében is észrevette volna idejekorán az alaposan elrejtett blokádvarázslatot, noha akkor már némiképp elbizonytalanodhatott benne, mit is érzett. Ezek után már nem is volt annyira meglepő, hogy olyan könnyen beengedte őt a saját fejébe, míg Holder maga próbálkozni se mert, hogy kifürkéssze mestere gondolatait, érzéseit. Talán félt volna, mit találhat odabent? Igen… egy ilyen szörnyen érzékeny, zárkózott kancának néha kínszenvedés lehetett ennyire tisztán látni…

Így már minden stimmelt. Illetve mégsem. Egyetlen paradoxont nem tudott csupán kibogozni, s mikor ez tudatosult benne, már rá is jött, hogy valójában ez tévesztette meg az elejétől fogva. Elvégre ha valaki ennyire magába forduló, az miért engedné bárkinek is…

– Ha félsz tőlem, miért hagytad a Kristály Birodalomban, hogy ilyen mélyre nyúljak az elmédbe? – tette fel az utolsó kérdést a tanítványának.

– Nem félek tőled, Mester – felelt halkan Holder, újra a szemébe nézve. – Tudom, hogy nem akarsz ártani nekem.

– Sosem voltam veled kíméletes – jegyezte meg Starswirl.

– Valóban, Mester – mosolyodott el halványan Holder, de aztán fájdalmasan lebiggyesztette a száját, ahogy meghúzódott a friss sebe. – De ha néha belém is rúgsz, mindig okkal teszed. Én pedig vállaltam ezt, mikor jelentkeztem, hogy a tanítványod lehessek. Vállaltam, mert tudtam, neked nem az számít, hogy ki vagyok, hanem amit teszek. Mikor legutóbb veszekedtél velem, megértettem. Csak azzal vívhatom ki a megbecsülésedet, ha lerakok valamit az asztalodra, amire azt mondhatom: ezt én csináltam, teljesen magamtól! Sajnálom, ha értéktelennek tartod… Ígérem, legközelebb jobban fogok igyekezni!

A kanca lehajtotta a fejét, de közben figyelmesen hegyezte a füleit, várva mesterének reakcióját. Starswirl pedig úgy vélte, talán megérdemel még egy esélyt a tanítványának varázslata. Elvégre pár perce pusztán minimális mérlegelés után azonnal kukázta, az imént lezajlott párbaj alapján viszont nem ártott volna egy kis újraértékelés.

– Hol van a kék bigyula? – tette szóvá a legelső észrevételét.

– Eltört… – motyogta az orra elé Holder; alig lehetett kivenni, mit mond.

Starswirl nem is foglalkozott vele többet. Ha kvantált energiacsomag volt, nem meglepő, ha felemésztette a robbanás energiája. Helyette inkább a továbbra is egyre csak halványuló sárga gömböcskére koncentrált. A tanítványa pedig ezúttal már nem próbált az útjába állni a behatóbb vizsgálódásának sem, csupán némán tűrt.

– Nem eleve halott ötlet – állapította meg hamarosan Starswirl. – Sokat kéne még rajtuk finomítani. Ha például kiforrottabb céllal hoznád őket létre, könnyebben és gyorsabban használhatnád őket. Ez pedig azzal kombinálva, hogy időben fel tudsz készülni bármire, amit az ellenfeled akar tenni veled, igazán veszélyes varázslóvá tehet téged. Párhuzamosan tudnál alkalmazni egymástól merőben eltérő mágikus aspektusokat, az pedig minden párbajhős rémálma!

Igyekezett optimista szemszögből közelíteni a kérdéshez, Holder valahogy mégsem tűnt elégedettnek.

– Én nem akarok „veszélyes” lenni, Mester – mondta halkan, s nagyot szipogva megtörölte az orrát. Ahogy azonban a pillantása a lábára siklott, ijedten megrándult, s villámgyorsan beledörgölte a patáját a szügyébe, alaktalan vöröses foltot hagyva a bundáján. – Én csak… Én csak szeretnék több lenni, mint egy a Platinumok közül! Egy csendes, jelentéktelen unokahúg, sokadik a sorban? Én… nem ez vagyok, és soha nem is akartam lenni! Mindig is olyan szerettem volna lenni, mint te, Mester! Én… mármint…

Holder zavartan elpirulva lesütötte a szemét. Talán saját magát is sikerült meglepnie a váratlan kirohanásával, de Starswirlt mindenképp. A csődör kénytelen volt elismerni, bármennyire is hidegen hagyta a tanítványa magánélete, erre olyannyira nem számított, hogy minden igyekezete ellenére sikerült komolyan felkeltenie az érdeklődését. Hiszen teljesen mások voltak! Egész eddig a pillanatig azt hitte, a legkevésbé sem hasonlítanak egymásra, erre kiderül, hogy mégsem csupán tanárként, de egyenesen példaképként tekint rá?

– Nem, te nem akarsz olyan lenni, mint én – csóválta a fejét elkomorodva. – Ha így lenne, akkor megpróbáltad volna. De benned nincs meg az az…

– Elszántság? – fejezte be a gondolatot Holder, újra fölnézve a szemébe, ravaszkás mosolyra húzva felhasadt ajkait. – Vagy inkább hideg céltudatosság? Nem, Mester, valóban nincs. Én hiszek abban, hogy egy póni lehet úgy is nagy, hogy közben nem tapos el mindenkit, aki az útjába próbál állni. Ahogy hiszem azt is, hogy az ártatlanság erény, a szelídség pedig nem jellemhiba. Benned pedig azt tartom irigylésre méltónak, hogy mindig a saját útjaidat járod, és nem szorulsz senki segítségére. És mégsem fordulsz el az olyan szerencsétlen kezdőktől, mint amilyen én is vagyok. Ha nem is a legkedvesebb módon, mégis önzetlenül adod át a tudásodat egy egész nemzetnek, pusztán azért, mert ezt szereted csinálni. Mert te ilyen vagy. Engeded, hogy kövessenek azok, akikben megvan az erő és az akarat hozzá. És még ha ki is neveted a szánalmas próbálkozásaimat, akkor is megmondod, hol hibázok, ezért pedig örökre hálás leszek neked!

A kanca meghajtotta magát, aztán nehézkesen helyezkedve úgy igazgatta a lábait, hogy tiszteletteljesen le tudjon hasalni a mestere előtt. Starswirl viszont újfent csak a fejét csóválta.

– Nagyon idealista vagy, Holder. Túl sokat hiszel rólam; túl sokat hiszel a pónikról általában. Ha egy kicsit kérdezősködnél…

– Nem sokan osztanák a véleményemet, igaz? – nézett föl fektében Holder. A hangjába ezúttal jó adag keserűség is keveredett. – Sajnos tudom, miről beszélsz… Tudom, mit rejt valójában a lelkünk mélye… Bár ne tudnám! Önző, kicsinyes vadállatok vagyunk mind… Ha szorítanak a szélsőségek, nem törődünk senki mással, csak magunkkal! A legnagyobb hidegben sem azért bújunk össze, hogy egymást védjük, csakis azért, hogy mi magunk ne fagyjunk meg! És ez még mind semmi…

Holder nagyokat fújtatott, aztán megadóan lehajtotta a fejét a földre. Úgy szuszogott tovább, lassacskán nyugtatva le a légzését. Starswirl nem is értette, mi válthatta ki belőle mindezt. Persze, nyilván a fáradtság és a sok stressz, ami mostanában érte, azok miatt nem tudta tovább magában tartani az egyébként mindig békés, csöndes kanca. Ám a konkrét okára nem tudott rájönni. Bár egy kicsit belegondolva egy ilyen naiv, ártatlan póninak az egész élet egyetlen, hatalmas kiábrándulás lehetett… Kész csoda, hogy nem őrült meg eddig…

– Tudod, mit mondott a bátyám, amikor meghalt a király? – szólalt meg újra a kanca, jókora sóhajtással megtoldva. – Csupán annyit, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk a trónhoz… Hogy lehet…? Hogy… lehet…?!

Ez valóban nem volt szép, Starswirl is elismerte. Viszont úgy vélte, nem egyedi eset. A Platinum család nem volt túlzottan összetartó, legfeljebb akkor, ha mások ellen kellett összefogniuk. Már az is nagy szó volt, hogy az utóbbi száz évben nem történtek gyanús merényletek, amik mögött legtöbbször belső érdekellentétek húzódtak a rokonságban, s a hatalom újrafelosztását voltak hivatottak elérni. Az utóbbi három generációval pedig már kimondottan olyan pónik kerültek az unikornis törzs élére, akik elég karizmatikus vezetők voltak, hogy a saját véreik is elfogadják az uralmukat.

– Nem ez volt az első eset, hogy ilyen súlyosan csalódtál valakiben, igaz? – kérdezte Starswirl. – Már akkor is ilyen voltál, amikor először találkoztunk.

– Nem akarok róla beszélni – suttogta Holder, s eltakarta a patáival az arcát.

– Jó, akkor nem kell! – vágta rá azonnal Starswirl. – Mit szeretnél csinálni?

A kanca sóhajtott egy nagyot, megtörölte a szemét, aztán ülő helyzetbe tornázta magát. Végignézett a saját kócos-véres bundáján, aztán a pillantása a mesterére tévedt, s bizonytalan mosolyra húzta a száját.

– Megfürdeni! – mondta máris vidámabban. – És ahogy elnézlek, Mester, neked sem ártana!

– Jól van – mosolyodott el Starswirl is. – Akkor, ha összepofoztad magad, várlak vissza!

Rákacsintott Holderre, aztán föl is segítette, s kitámogatta egész az ajtajáig. Derűsen csóválta a fejét, míg a sántikáló tanítványát nézte, amint végigkínlódta magát a sáros úton. Nem is gondolta volna, hogy egyszer tényleg valamire való póni lesz belőle…

* * *

Elunta magát, mire a kanca visszatért. Ő maga jó gyorsan leöblítette magát egy kis vízzel, ellátta a zúzódásait, de még rendet is rakott az otthonában ez alatt az idő alatt. Holder pedig igazán nem szokott sokat vacakolni, ezúttal azonban különösen soká tartott, mire elfogadható állapotba hozta magát. Persze amint megjelent az ajtóban, Starswirl meg is értette, miért. A tanítványa még ki is öltözött: egy kimondottan elegáns kisestélyit vett föl, ami ráadásul tökéletesen illett a szeme színéhez. A sörényét alaposan kifésülte, ugyanolyan hibátlanul simult a nyakához, mint mindig szokott, s a szőre is szinte ragyogott. Mikor pedig meglátta a rúzst Holder száján – egyáltalán nem volt rá jellemző, hogy ilyesmivel élt volna –, még az is fölmerült benne, hogy a kanca esetleg félreértett valamit. Csak ahogy feltűnt neki, hogy Holder még a kimért mozdulatai ellenére is feltűnően húzza az egyik hátsó lábát, akkor tudatosult benne, miszerint valószínűleg csupán a sebesüléseit próbálta elfedni, s azért volt ez a nagy felhajtás.

– Mielőtt még bármibe is belefognánk, valamit szeretnék kipróbálni rajtad – jelentette ki tárgyilagosan Starswirl.

– Fájni fog? – kérdezett vissza óvatosan a kanca.

– Ha ügyesek vagyunk, nem valószínű – mosolyodott el ravaszul. – Viszont ez alapján eldönthetem, hányadán állok veled…

– Mit kell csinálnom? – Holder szolgálatkészen megállt vele szemben, de a füleit most is félve lecsapta.

– Van még elég erőd hozzá, hogy újra megidézd azt a kettős pajzsot és folyamatosan hozzám igazítsd, mint legutóbb?

– Azt hiszem, igen… – jött a tétova felelet.

Holder le is hunyta a szemét, s felragyogó szarváról hamarosan újra levált a kis kék részecskéje. Mikor pedig Starswirl megkapta a jelzést egy apró biccentés formájában, ő is becsukta a szemét. Volt ideje kitalálni, mit akar pontosan csinálni, de a kivitelezésben bizonytalan maradt. Végül úgy döntött, megpróbál kizárólag érzetekre hagyatkozni, s azok alapján, pusztán félig tudatos szinten megidézni a varázslatot. Bizarr ötletnek tűnt, de figyelembe véve, mit akart elérni, tán még ez volt a legjobb esélye…

Visszaemlékezett, milyen érzés volt gondolatban megérinteni a sárkány tüzét. Nem is hagyta, hogy átjárja az elméjét, csupán a szarvára koncentrálva próbálta rekonstruálni mérlegelés és számolgatás nélkül, valahogy úgy, ahogy a sárkányok is csinálhatták. Ösztönösen.

Őrült, zavarba ejtő érzés volt, ahogy a mágia keresztüláramlott a szarván, tűrhetően reprodukálva a különleges lángokat. De még furább bizsergéssel töltötte el, ahogy a varázslat elérte Holder pajzsát. Nem, a kanca ez alkalommal a legkisebb mértékben sem tudott hozzá alkalmazkodni.

– Mester…! – nyögte Holder kétségbeesve.

Azonnal megszakította a mágia áramlását. Fölnézett a tanítványa rémült arcára, de aztán nem tudta elfojtani a hirtelen előtörő nevetési kényszert. Csak kacagott és kacagott vég nélkül, hátravetve a fejét, míg a váratlan köhögési inger félbe nem szakította. Fuldoklott pár másodpercig a két irányból kialakuló légszomjtól. Az sem sokat segített, hogy Holder szinte azonnal ott termett mellette, s zavart tehetetlenségben átölelte, s úgy ütögette a hátát. De a roham így sem tartott túl soká.

– Nem vagy többé a tanítványom – lihegte nehézkesen a kanca fülébe, mikor végre meg tudott szólalni.

– Mester…? – kezdte ijedten Holder. – Mester, ne…! Ne tedd ez velem, kérlek! Miért? Mester, miért?

– Nincs rám szükséged többé – felelt halkan Starswirl. – Igazad volt… Sosem jöttem volna rá magamtól… Ilyen őrültséget! Káosz alapú mágia! Fölösleges tovább tanítanom téged, Beholder mester!

A kanca olyan hirtelen engedte el, majdnem el is veszítette az egyensúlyát. Mikor pedig fölnézett az arcára, annyi érzelmet látott rajta kavarogni, hogy esélyt sem látott kibogozni őket. Egyedül a végtelen döbbenetet ismerte fel, ahogy Holder némán, hitetlenül tátogott, s egyetlen szót sem tudott kinyögni.

– Én… szeretnék melletted maradni, Mester! – suttogta végül könyörgő arccal a kanca. – Ha… ha nem lehetek a tanítványod… lehetnék esetleg a segéded? Ígérem, hűen fogom követni a parancsaidat!

– A segédem? – kérdezte fejcsóválva Starswirl. – Szó sem lehet róla! Társam. Az már esetleg…

– Ó, köszönöm, Mester! Köszönöm! Köszönöm!

Holder láthatóan nem is tudott hova lenni az örömtől. Még azt sem tudta eldönteni, mit csináljon: ölelje át a szakállas unikornist, boruljon le előtte, avagy ugráljon négy lábbal a levegőben. Végül valószínűleg az utolsó mellett maradt, viszont a sérülésére való tekintettel inkább csak boldogan rugózott egy helyben, mint valami kiscsikó. Mikor azonban Starswirl a szájához emelte a patáját, s megköszörülte a torkát, minden vidámság elpárolgott a kanca arcáról, átadva a helyét az aggodalomnak.

– Jól vagy, Mester? Az előbb nagyon megijesztettél!

– Áh, ne is foglalkozz velem! – legyintett Starswirl. – Megmaradok, és ez a fő…

Noha nem tűnt úgy, mintha Holder valóban megnyugodott volna, a továbbiakban nem emlegette mesterének egészségi állapotát. Helyette viszont kreatívan – és a korábbiaknál jóval kevésbé fárasztó módon – töltötték el az időt, és átbeszélték, mi mindenre lehetne felhasználni a kanca által kitalált varázslatot. Rengeteg lehetőség felmerült, és estig nem is értek a végére, mikor azonban megzavarták őket a társalgásban.

Kopogtattak. Eleve kedvezőtlen pozícióból indult, akárki is volt a kései látogató. Starswirl azért kelletlenül föltápászkodott, s odament a kapuhoz. Kinyitotta, de aztán ugyanazzal a lendülettel vissza is csapta, mikor a tekintete találkozott a szélesen vigyorgó halványkék kancáéval, aki a patájában egy jókora kupa sörrel ácsorgott a küszöbén…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.