A Néma megszólal

A Néma megszólal

– Végig, igaz? Egész végig ezt tervezted!

Amethyst halk, disszonáns derűt sugárzó szavai szinte beletéptek a levegőbe, ahogy a kis kanca indulatosan Pulsar felé hajolt.

– Luna Hercegnő, ez felháborítás! – méltatlankodott Aura hercegnő, elfordítva a fejét a póniktól. – Te nem megtisztel…

– Elhallgass, láng-lidérc söpredék! – förmedt rá Amethyst, mire a hercegnő kivillantotta a fogait. – Ha én beszélek, neked nincs szavad!

– Amethyst, te mit… – kezdte Luna, de a kis kanca őt is leintette.

– Egy pillanat, Felség, csak támadt egy kis megbeszélnivalóm azzal ott! – köpte a szavakat, s Pulsar felé bökött.

Aura hercegnő kísérete ezalatt már patán volt, s vészjósló cserregéssel vicsorogtak a vakmerő pónira. Pulsar ezzel szemben lelapította a fülét, s zavartan nézett jobbra-balra, míg az ő lidércei úgy tettek, mintha mi sem történt volna.

– De Amethyst, nem ezt… – próbálkozott ismét a Hercegnő, de ezúttal is félbe lett szakítva.

– Megoldom, Luna! – csattant fel szikrázó szemmel a kis kanca.

Luna Hercegnő döbbenten ült vissza a helyére. Frank még egy rövid időre állva maradt, igyekezve felmérni, hogy ki jelenti a legnagyobb fenyegetést rájuk nézve, de aztán inkább ő is helyet foglalt, hogy jobban követhesse az eseményeket, és ő maga a lehető legjobban kikerüljön a fókuszból. Gyorsan Trinket felé pillantott, és látta rajta, hogy az ő idegei is pattanásig feszülnek. Ahogy összenéztek, Frank sejtette, hogy szerelme is azt próbálja kitalálni, miféle varázslattal tudná szükség esetén a másodperc törtrésze alatt a lehető leghatékonyabban megvédeni mindőjüket. A csődör is nekilátott hát, hogy ha a szarváig nem is, de legalább a tudatának legmélyén fölélessze mágikus tartalékait…

– A lidérceknek kell Hollow… – morogta vészjóslóan Amethyst. – A lidérceknek! A jó fenéket, Pulsar, neked kell! Nagy erő a szerelem, mi? – A kis kanca dühös fintorral csóválta a fejét. – Te tényleg képes vagy bárkin és bármin átgázolni érte, igaz?! Na mi az, nem válaszolsz?! Remélted, hogy nem találkozunk többet az életben, igaz?!

Amethyst az utolsó szavakat már szinte kiabálta, de a lidérc újra fölemelte a fejét, és a szemébe nézett.

– Nagyon sajnálom, hogy így alakult – mondta halkan. – Olyan fiatal vagy… Azt reméltem, tovább tudsz lépni, ha már nekem nem is megy olyan könnyen…

– Továbblépni? Továbblépni?! – háborgott Amethyst egyre vadabbul lobogó sörénnyel. – Vérbeli rohadék vagy, Vész Bajnoka! Apád büszke lenne rád!

– Miért hozod fel őt, hisz nem is ismered! – kérdezte fájdalmas arccal a lidérc.

– Ó, ugyan! Annyi emléket hagytál itt eltemetve! – Amethyst megkocogtatta a halántékát. – Még túl sokat is tudok rólad! És mondd csak, te emlékszel még rám?! Ha nem, hát segíthetek fölidézni, ki is vagyok! Figyelem mindenki! – nézett körbe a jelenlévőkön. – Elmesélek egy kis történetet! Volt egyszer egy fiatal, szeretetéhes kanca Canterlotban…

Amilyen egyszerű kis mondatnak tűnt, ami az imént elhagyta Amethyst száját, Frank legalább annyira ledöbbent a többiek heves reakcióján. Póni és lidérc nyelven, egymás szavába vágva próbálták elhallgattatni a kancát – már amennyiben a csődör jól tudta kivenni a kavalkádból.

– Úgy hiszem, az idő nem alkalmas… – kezdte Pulsar aggódó pillantásokat küldve Luna felé, amit Frank nem tudott hova tenni.

– Szépen kérlek, ne provokáld… – próbálkozott vele egy időben Luna is, de egyikőjüket sem hagyta szóhoz jutni Aura hercegnő, aki most sértődött csettegéssel az asztalt kezdte püfölni.

– Nem érdekel, mit csináltok, akkor is végig fogom mondani a magamét! – üvöltötte el magát szinte már túlvilági hangon Amethyst. Megremegett a levegő, s halovány, szinte észrevehetetlen árny-csápok nyúltak elő a kis kanca felől, s tekergőztek ide-oda. A kis kanca szeme fehérje hirtelen zöldes árnyalatot vett fel, s körbevette ugyanaz a jellegzetes lilás derengés, mint amikor az árnyak mágiáját használta. – Ó, igen, azt hiszem elfelejtettem megemlíteni, hogy nem csak az emlékeidet hagytad nálam! – vigyorgott eltökélt arccal.

Azonnal dermedt csend lett. Mindenki Amethyst felé fordult, de Frank még így is látta a szeme sarkából, ahogy Pulsar néma tanácsadója is fölemeli a fejét. Sőt, valószínűleg a lidérc eddig lehunyt szemmel figyelhette csak a társalgást, mert most a szemeknek hagyott résekben halvány fény pislákolt.

– Ne, Amethyst! – suttogta Pulsar megrendülten. – Ne tedd ezt saját magaddal! Kérlek…

– Aha, érdekel is téged! – mormogta a kis kanca. – Érdekel téged, hogy mi van velem… Érdekelt akár csak egyetlen pillanatig is!

A lidérc válaszképpen lassan az asztal lapjára helyezte az egyik patáját. Mindenki feszülten figyelte, ahogy óvatosan odalök a kanca felé valami vékony, csillogó tárgyat. Amethyst viszont csak dühösen fintorgott.

– Nem, ennél sokkal többel tartozol nekem, lidércúr! Hogy a te saját szavaiddal éljek, az életeddel! Mi van, ha ezt a tartozást jöttem behajtani?!

– Akkor sajnos azt kell mondjam, örökre az adósod maradok – felelt halkan Pulsar.

– Volt egy ifjú póni kanca, aki beleszeretett egy lidércbe – kezdte újra ridegen Amethyst. – És nem is akármelyikbe… Vágyott rá úgy, mint soha senkire egész életében. Kész lett volna odaadni mindenét egyetlen szerelmes pillantásáért. És meg is tette. Elárulta az egész népét, elárulta a Hercegnőjét, csak hogy vele lehessen. Igen, Luna, teljesen önszántamból tettem! – fordult a Hercegnő felé kegyetlenül hideg pillantással. – És mit kért cserébe? Csupán azt, hogy egyetlen póniöltőt kibírj mellette, és legalább tégy úgy, mintha viszontszeretnéd! Komolyan ennyire nehéz lett volna? Senki, de senki nem kérdőjelezte volna meg a döntésedet a lidércek közül, Vész Bajnoka! Cserben… hagytál…

Amethyst hangja megremegett, aztán lassan lehajtotta a fejét. Frank most már értette, mi fűtötte eddig a kancát. Értette, de ez csak tovább fokozta a félelmét. Ilyen instabil lelkiállapotban Amethyst legalább akkora veszélyt jelenthetett Luna Hercegnőre és rájuk, mint a lidércekre… Ezúttal hát nem fogta vissza magát. Félig lehunyt szemmel, mégis folyamatos figyelemmel igyekezett összegyűjteni minden csepp varázserejét, közben ügyelve, nehogy bárkinek feltűnjön szarvának visszafogott, mégis egyre kifejezettebb izzása.

– Tudom, milyen nehéz elfogadnod, de mindkettőnk érdekében tettem – mondta szomorúan Pulsar. – Nektek, halandóknak, túl rövid az élet, így el tudjátok fogadni az elmúlást, és tovább tudtok lépni a veszteségeken. Amethyst, még most is meg van az esélyed egy normális, boldog életre. Ne tedd ezt, kérlek!

– Ó nem, neki már nincs… – suttogta résnyire szűkült szemmel a kis kanca. – Tartarus után már nincs…

A lidérc összevonta a szemöldökét, de aztán egy pillanattal később döbbent felismerés ült ki az arcára.

– Nem… – suttogta. – Te nem… Luna, ez…

Pulsar a Hercegnő felé fordult, aki legalább olyan értetlenül figyelte az eseményeket. Amethyst viszont torz vigyorra húzta a száját.

– Sokat tompultak az érzékeid pár ezer év alatt, barátom!

– De… te nem lehetsz…!

– Elmesélek egy másik kis történetet, már ha nem untatom a tisztelt társaságot! – Amethyst gúnyosan meghajolt Aura hercegnő felé, aki most úgy nézett rá, mintha valami roppant undorító dolgot látna. – Sok ezer évvel ezelőtt egy halhatatlan lidércnek volt egy igen kedves barátja. Egy ősszellem, akivel együtt járták a világot. Még akkor is együtt maradtak, amikor a lidérc beleszeretett egy másik ősszellembe, s úgy döntött, megállapodik. Még a nagy háborúban is együtt harcoltak, védve egymás hátát! Ám amikor vesztésre álltak, mert az a néhány megmaradt alikornis összegyűlt még egy utolsó összecsapásra, az a lidérc elmenekült. Tétlenül nézte végig, ahogy az alikornisok Tartarus mélyére taszítják azt a pár túlélőt! Mert ő ment a szerelme után akkor is, mint mindig, s mint láthattuk, azóta is! Mit is számít neked bárki más, Vész Bajnoka!

– Vengeance? – suttogta elhalóan Pulsar. Fölállt, s a fejét lesunyva hátrált egy lépést.

– Hiányoztam, drága barátom? – vicsorgott dühödten a kanca.

– Amethyst! – szólalt meg remegve Luna is, de ő rá se hederített.

– Engedd el őt! – nyögte összeszorított fogakkal a lidérc.

Alig pár pillanat alatt már mindenki patán volt. Póni és lidérc egyaránt csak azt leste, kire vesse magát először, vagy honnan számítson támadásra. Frank immár meg volt róla győződve, hogy félelme nem volt alaptalan, s valóban a kis kanca – vagy a bőrébe bújt ősszellem, vagy mi – jelenti a legsúlyosabb fenyegetést. A háta mögül meg is célozta őt a szarvával, bár nem volt róla meggyőződve, hogy az ő varázsereje érhet bármit is egy ilyen lény ellen. Csak a parancsra várt, ám Luna rémülten felpattant a párnájáról, s a sátor egyik távolabbi sarkába húzódott, s erősen zihálva ő is Amethystre irányította ragyogó szarvát.

– Neki már késő, Pulsar – felelt keményen a kanca. – Miután magára hagytad, ő jött oda hozzám. Elveszve bolyongott a sötétben. Először el se hittem, hogy élő ilyen mélyre merészkedhet… Aztán éreztelek meg benne téged! Fölajánlottam neki, hogy kiviszem őt onnan, és elhozom hozzád. Cserébe pedig a testét kértem, hogy osztozhassunk benne! Én teljesítettem az alkumat, ahogy ő is. Csakhogy van egy kis gond… Sajnálatos, de nem áll szándékomban visszaadni neki a testét.

A lény ártatlan pillantással megrebegtette a kanca szempilláit, aztán újra gonoszul elvigyorodott.

– Engedd el, vagy én dalolom ki belőle a lelked! – sustorogta a lidérc, s szavainak nyomatékot adva megemelte a nyakába akasztott furulyaszerűséget.

– Ó, azt kötve hiszem, barátom! – kacagta el magát a lény. – Hamarabb ölnéd meg őt, mint engem. Milyen groteszk! Őt használtad hangszerként, s most ő az áldozat! De tudod mit? Próbáld meg! Kényelmesebb lesz egyedül ebben a testben, kanca meg még úgysem voltam…

Megfordult, és meglibbentette a farkát, fájdalmas fintort csalva ezzel Pulsar arcára, de még Aura hercegnő is elfordult a szemérmetlen mozdulat láttán.

– Megértem, ha bosszút akarsz állni rajtam, Vengeance, de őt hagyd ki ebből, kérlek! – csóválta a fejét Pulsar. – Itt vagyok, küzdjünk meg szemtől szembe, de Amethyst nem ártott neked semmit! Hagyd őt élni, kérlek!

– Ja, hogy te azt hiszed, hogy ő megbocsátott neked?! – csattant fel a kanca. – Szóval úgy gondolod, hogy én akarok rajtad bosszút állni és nem ő?! Hidd el, engem nem érdekel ez a kis szerencsétlen póni, ám ez nem jelenti azt, hogy csak úgy itt fogom hagyni! Tudod mit, Pulsar? A barátságunk emlékére való tekintettel hajlandó vagyok a nagyobb cél érdekében elfelejteni az árulásodat! Hiszen ő az igazi ellenség!

Amethyst a patájával Luna felé bökött, aki még mindig a fejét lesunyva rémülten pislogott a ponyvának lapulva.

– Nyomorult ősszellem! – motyogta rémülten a Hercegnő. – Amethyst… Miért…?

– Trin! – bökte oldalba finoman Frank a kancát, s intett a fejével. Másodpercek múlva mindketten Luna elé ugrottak, mintegy élő pajzsot képezve előtte, s izzó szarvval megvetették a lábukat. – Senki ne merészeljen a Hercegnőnkhöz érni! – bődült el a csődör.

A Vengeance-nek nevezett lény épp csak egy szánakozó pillantást vetett rájuk, aztán újra Pulsarra nézett.

– Kicsit csalódtam benned, hogy képes lennél az ő fajtájával lepaktálni Hollow miatt. Fáj látnom, hogy az ő szintjükre alacsonyodtál. De ezen még változtathatunk, barátom! Mi ketten vagyunk, ő pedig egyedül! Küldjük át egy kicsit a túlvilágra, hadd gondolkodjon csak, mit is tett a testvéreimmel! Vagy igaz is… még csak annyira se tudnánk megölni… A Holdhoz, azt mondtad? Küldjük oda, amíg visszahozzuk a többieket, és végleg le bírunk számolni vele is meg Celestiával is! Sőt, még jobb ötletem van! – A kanca őrült elragadtatással kacagott. – Ő megy a Holdba, Celestiát zárjuk be Tartarusba, azt a harmadikat meg megtartom háziállatnak! Mit szólsz hozzá, utolsó halhatatlan lidércúr?

– Azt, hogy az elmédet még mindig az őrület uralja, öreg barátom! – csóválta a fejét Pulsar.

– Számít is az?! – toppantott dühösen, s újra vadul lobogó sörénnyel Vengeance. – Ők csak el akarnak pusztítani téged, de én segítek neked visszaszerezni Hollow-t, s idővel az összes ősszellemet! Újra együtt lehettek, és senki nem fog háborgatni titeket!

– De a Téboly…

– Látom, még mindig ez a mániád, Vész Bajnoka! Ám itt most csupán arról van szó, hogy mit választasz! Engem és az ősszellemeket, akiknek az oldalán harcoltál, s a szerelmedet, vagy pedig… őket! – bökött ismét undorodva Luna felé.

– Menekülj, Felség! – súgta oda Frank Lunának. – Repülj el, teleportálj el, amíg még nem késő! Talán tudunk nyerni neked pár másodpercet!

– Nincs értelme! – suttogta kétségbeesve a Hercegnő. – Ezek nem olyanok, mint amikhez ti vagytok szokva! Itt nem lehet… elfutni! Harcolnom kell! Muszáj! Harcolni, ameddig csak az erőmből futja! Ó, Doktor, hol vagy ilyenkor?! Tia…

Luna szemébe könnyek szöktek. Frank segélykérően körbenézett, de Trinket is ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint ő maga. Viszont Pulsar még láthatóan tépelődött az ősszellem ajánlatán, a többi lidérc pedig úgy tűnt, teljesen várakozó álláspontra helyezkedett, s immár szinte irritáló türelemmel kísérték szemmel a fejleményeket. Pulsar bizonytalankodása azonban adott Franknek egy ötletet. Igaz, elég merész blöff volt, nem is nagyon reménykedett a sikerben, de nem látott más kiutat. Hosszasan kifújta a levegőt, ahogy engedte lassan szétoszlani a rengeteg felgyülemlett mágikus energiát, azzal a lidérc felé lépett.

– Jó lidérc uram! – hajolt meg tiszteletteljesen Pulsar felé. – Tárgyalni jöttünk el ide, ahogy kérted, s tartottuk magunkat szokásaitokhoz! Egyikünk sem akar ártani nektek! Beszéljünk hát! Kössünk egyezséget! Inkább bíznál ebben az őrültben, mint Luna Hercegnőben? Ha kell, hát saját és párom életére is esküszöm, hogy ha békével leülünk, józan ésszel találni fogunk olyan megoldást, ami mindenkinek megfelel!

A lidérc mélyen a szemébe nézett, de közben érezte, ahogy Trinket közelebb húzódik hozzá, s nekilapul az oldalának. Pulsar szóra nyitotta a száját, de Vengeance megelőzte.

– Mersz még megszólalni a jelenlétemben, senkiházi halandó?! – üvöltötte.

Az egész sátrat olyan sötétség burkolta be, hogy Frank egy pillanatra azt hitte, megvakult. A következő másodpercekben azonban már annyi varázslat villant, hogy alig tudta szemmel követni. A sárga-narancssárga fénycsóvát még látta közeledni maguk felé. Érezte az iszonyú erőt, ami belőle áradt, s hunyorogva várta a végzetét, de az valami csoda folytán elkerülte. Mindenhonnan feketeség vette körbe, csupán vastag nyalábban száguldott felé a rikító színben úszó mágikus áradat, ám mint a víz a kőfalon, úgy verődött szanaszét szinte az orra előtt.

Érezte, hogy Trinket még mindig ott van mellette. Ahogy oldalra pillantott, látta is a kanca szemében tükröződni a vad fényáradatot. Gyorsan hátranézett, hogy leellenőrizze, Luna is jól van-e. Csak ekkor tudatosult benne, hogy pont a Hercegnő védte meg őket, hiszen a szarva fényesen ragyogott, csak úgy, mint a szemei, s az arcán is látszott a feszült erőlködés. A körülöttük kialakult halványkék védőburkot is csak most vette észre.

Hamarosan azonban a pajzson kívül is fények gyúltak. Aura hercegnő alakja bontakozott ki a sötétben, ahogy szinte egész testében ragyogva, lassú szárnycsapásokkal elemelkedett a földtől. Körülötte az árnyak félig eloszlottak, a maradék pedig apró darabkákra hasadva, vad táncot lejtve ölelte őt át. A hercegnő halk, mégis szinte fültépően magas hangon gyors, pergő dallammal énekelt valamit.

Amethyst is felbukkant az oszladozó sötétség közepette. Úgy lebegett egyhelyben, mintha csak zsinegen lógna, s a szügyétől lefelé teljesen elborították az árnyak. A szemei azonban beteges zöld fényben úsztak, az őt körülvevő lila derengés vérvörössel keveredett, s akkorára duzzadt, hogy már az egész fejét kísérteties glóriaként övezte. Frank épp csak annyit látott még a kancából, hogy az egyik megemelt patájából tör elő a rájuk lecsapó izzó sugárnyaláb.

A többi lidérc azonban nem mozdult. Csupán némán figyelték a kialakuló küzdelmet. Elsőre még Pulsar is csak döbbenten bámulta a kis kancát, ám ahogy végül mégis cselekvésre szánta el magát, azonnal magához tapasztotta Frank tekintetét. Pedig a látvány nem is volt igazán különleges. Mégis, ahogy a lidérc lassan fölágaskodott, és leakasztotta a nyakából a furulyát, egyszerűen nem tudta tőle elszakítani a pillantását.

Pulsar várt még egy pillanatot, majd a szájához emelte a hangszert, mire enyhe, ám annál dermesztőbb szél támadt. Minden hang eltompult, aztán Frank fülét egészen betöltötte a lidérc mélyreható suttogása.

– Segíts nekem, Luna! Ígérem, nem fogom őket bántani, csak segíts!

A következő pillanatban Pulsar sörénye vadul fellobogott, s halk fuvolaszó töltötte be a levegőt. De Frank csupán pár hangot érzékelt belőle, mert szinte azonnal fájdalmasan felnyögve a fülére tapasztotta a patáit, s elhasalt a földön. Nem is értette, pontosan mi történik, a világ szinte megszűnt körülötte létezni, pusztán ez a megmagyarázhatatlan, az elviselhetőség határát súroló szenvedés maradt. Nem igazán a hangok, nem a dallam, de valahogy mégis a zene volt az… Csak azért bírta valahogy mégis ki, mert nem volt folyamatos. Hol elnémult minden, mintha meg is süketült volna, hol újra hallott, de akkor is csak tompának, s távolinak tűnt minden zajt.

Összeszedte a maradék erejét, s erősen zihálva négy lábra tornázta magát. Ahogy azonban kavargó fejjel körbenézett, és meglátta Trinketet is kínlódva a földön fetrengeni, inkább mégis hozzá bújt oda, s védelmezőn átölelte.

– Mit művelsz, Vész Bajnoka?! – üvöltött szenvedő hangon Vengeance. – Ennyit nem ér számodra… a barátságunk?! Képes vagy… így ellenem… fordulni?!

Frank a kis kanca felé fordult, s ekkor látta meg a ragyogó kék sugarat, ami Luna Hercegnő szarvából indult, s elborította Amethyst szinte egész testét.

Az egész csak pár pillanatig tartott. A fuvolaszó s az ének elhalt, az éles fények kialudtak. Az eddig szinte nappali világosság most már csak komor félhomálynak tűnt az apró fehér lángok ragyogásában. Amethyst lassan leereszkedett vissza a földre. A fejét valami egészen természetellenes szögben hátravetette, s ahogy a patája hozzáért a kőasztalhoz, úgy dőlt is el, teljes testében elnyúlva rajta.

Hamuszín, szürke alak lépett fel mellé a kőre. Átölelte a kis kanca fejét, s gyengéden megemelte.

– Hát végül mégis játszottál nekem? – kérdezte elhaló, mégis tiszta, s jól érthető hangon Amethyst. Remegő patával megérintette a lidérc arcát, s szelíden elmosolyodott. – Azt mondtad, nem tetszene… pedig gyönyörű volt. Gyönyörű volt…

Amethyst patája lehanyatlott, s a feje előrecsuklott. Frank bánatosan figyelte, amint a lidérc végtelenül óvatosan magához emeli a kis kancát, s csókot lehel az ajkára. Pulsar puhán visszafektette Amethyst testét a kőre, lehajtotta a fejét, s egyik mellső lábával eltakarta az arcát. Tán próbálta titkolni, tán nem, de Frank tisztán hallotta, hogy zokog. Akkor hát mégis jelentett volna neki valamit?

Frank szorosan magához ölelte Trinketet. Nem is mert belegondolni, ő mit érezne, ha elveszítené… A kanca fejében is hasonló gondolatok járhattak, mert ugyanolyan erővel viszonozta a mozdulatot, s a patájával mélyen beletúrt a sörényébe.

Nem maradtak azonban sokáig így, mert érezte, hogy valaki odalép melléjük. Elengedte hát szerelmét, s odanézett. Luna Hercegnő állt tőlük alig pár lépésre, s fáradt, megviselt arccal figyelte a furcsa párost. Frank látta rajta, hogy remeg a szája. Hiszen ismét elvesztette egy tanítványát… De a Hercegnő kemény maradt. Hiába érződött rajta a végletes kimerültség, nem adta meg magát a gyásznak, s nem ejtett egyetlen könnycseppet sem.

* * *

Kemény, csettegő hang térítette magához a melankóliából, ami rá is egyre jobban ráragadt. A forrását keresve fölnézett, s Aura hercegnő sziklaszilárd pillantásával találkozott a szeme. A lidérc kanca valamit magyarázott a kíséretének, aztán póni nyelven is megszólalt.

– Vész-bajnok sír, mint pici csikóként. Csendes tanácsadó most fog, és viszi ki a sátor! Ez nem alkalmaz így a tárgyaláshoz, foglalok el én neki hely.

Pulsar néma tanácsadója odafordította a fejét a hercegnő felé. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán a lidérc bármiféle ellenvetés nélkül felállt, megérintette Pulsar hátát, s kikísérte őt Frankék mellett. Ahogy kiléptek a sátorból, és meglibbent a vászon, hideg szél és hó kavargott be közéjük. Bármilyen kellemetlen volt, mégis olyan érzést keltett a csődörben, mintha egész eddig tökéletesen el lettek volna szigetelve a külvilágtól, s most végre újra érintkezhetnének vele. Frissességgel, újult erővel töltötte el a fagyos légáramlat.

– Nem illő tárgyalás hullával asztalon – folytatta a hercegnő ugyanolyan hidegen, mint a kinti időjárás. Intett a patájával, mire a tanácsadója nem túl kíméletesen levonszolta a kis kanca testét az asztalról.

– Kérhetnék még egy kis időt? – kérdezte rekedten Luna. – Szeretnék… tiszta fejjel ilyen súlyú döntéseket hozni. Légy tekintettel a körülményekre, hercegnő!

– Amit akarok, ahhoz neked nem kell fej – intett komoran a lidérc. – Mit mondok, figyelsz, mert nem hallod újra! Te pusztítod ki népem, sérted meg minden hagyományok. Te vagy, mint Vész-Bajnok régi időknek maradék. Én, Fehér Láng Dalnok, csinálok új világ, miben ti nem kelletek! Nektek lesz dolog egy! Csak pusztulni!

Frank föl sem fogta még a szavak értelmét, csupán annyit érzékelt, hogy a lidérc mellett álló néma ledobja magáról a fekete köpenyt, és Luna Hercegnő felé lendül. Nem gondolkodott, csak ösztönösen cselekedett, s azonnal minden mozgósítható varázserejét a támadóra zúdította. Még jó, hogy már jóval előtte is fölkészült, így sikerült elég mágiát összesűrítenie magában ez alatt a rövidke idő alatt is, hogy még a levegőbe ellökje az álnok orgyilkost. Még a Hercegnőnek, vagy Trinketnek sem volt ideje reagálni, a póni már neki is vágódott a sátor ponyvájának, s azzal a lökettel újra előre is lendült, s fejjel nekizuhant a kőasztalnak.

Várjunk csak… Póni… És ettől az ütődéstől legalábbis el kellett volna veszítenie az eszméletét! Mégis, a lila szőrű, türkizkék sörényű csődör megrázta magát, szó nélkül fölkelt, s vaskos patáját a homlokához nyomta, míg a másikkal az asztal alá nyúlt.

A napszemüveg…! Frank csak most döbbent rá, ki is áll vele szemben. Glass Cannon… griffek… a Fekete Karom! Hiszen ezek a lidércek a tengeren túlról jöttek! De akkor… jaj ne! Ha ezek… az Agyar…! Franknek hirtelen a másodperc törtrésze alatt összeállt a kép. Most már minden világos volt! Ez még azt is megmagyarázná, miért mertek volna egyáltalán a griffek a két Hercegnő ellen vonulni! Hiszen ha a lidércek informálták őket…. sőt mi több, tán a fegyver is tőlük volt…! És talán mégsem az egyedüli…

A csődör félelmét mintegy beigazolva Cannon egy rövid, kőszerű pengéjű tőrt húzott elő az asztal alól. Az szinte pontos mása volt annak, mint amit a griffektől loptak el Jellyékkel. Akkor a Hercegnőt meg kell védeni, méghozzá azonnal!

Frank szarva újból fölizzott, felkészülve arra, hogy ezúttal valóban végzetes csapást mérjen a pónira. Luna Hercegnő és Trinket is föleszmélt, s a fenyegetésre válaszolva ők is ragyogó szarvval várták az újabb támadást, ám az még Aura hercegnő vészjósló cserregése ellenére sem érkezett meg.

Föllibbent a sátor ajtaja, s az egész teret bejárta a fagyos levegő, a sűrű, dermesztő hó. De jött más is. Frank nem is vette elsőre észre, ám a szél ezúttal egy jó adag homokszerű anyagot is behordott magával, ami most ott kavargott magában a kőasztal és Lunáék között. Amint azonban a lila csődör még egy lépést tett a Hercegnő felé, a homok felcsapott, és körülvette a pónit.

– Tia! – kiáltotta dühösen Luna, ahogy az a valami jóformán lemarta a húst a póni csontjairól. – Miért?! Én kértelek, hogy ne küldd utánam ezt a szörnyeteget!

A lidércek végre valahára mind kizökkentek a közönyükből, s elborzadva figyelték, ahogy a jelenség jóformán elemészti az orgyilkosukat. A por ezt követően egy pontba sűrűsödött, s pónihoz hasonló formát vett fel. Egész pontosan unikornishoz hasonlót, ahogy Frank megállapította, mivel a valaminek a homlokából szarv-szerű képződmény nyúlt elő.

Aura hercegnő egy pillanatra rezzenéstelenül szemezett a jelenéssel, aztán sörényszálra pontosan egyszerre mozdultak mindketten. A lidérc a csontváz patájában szorongatott kés felé lendült, a homok-póni pedig mintha csápokat növesztett volna, azokkal lökte félre a hercegnő lábát. A lidérc sértődött cserregéssel válaszolt, aztán élesen felvisított, mire a sátor belsejében minden tárgy körvonala furán elmosódottá vált, mintha csak vízzel töltötték volna fel az egészet.

Az ismeretlen segítőjük úgy tűnt, ettől egy pillanatra megzavarodott, amit a hercegnő azonnal ki is használt: intett a kíséretének, azzal velük együtt szárnyra kapva kiröppent Frankék között, kis híján fellökve őket. Pár másodperccel később már nyomuk sem volt.

Az illúzió szertefoszlott, a jövevény pedig még sűrűbb, egészen valódi póni alakot öltött. Lassan, természetellenes mozgással Luna felé fordult, s ránézett halott, üresen tátongó szemgödreivel. Luna undorodva prüszkölt.

– Thread! – morogta. – Takarodj innen, te förmedvény!

– Ne félj, Hercegnőm, el fogom kapni! – susogta vontatott, élettelen hangon a lény, azzal újra formátlan porhalmazzá omlott, s kilebegett a széllel a sátorból.

– Másra nem is vagy jó… – motyogta maga elé Luna. – Egy igazi ellenféllel szemben semmit nem érsz… Csak Tia ragaszkodik ennyire a rég halott…

– Felség! – szakította félbe a Hercegnőt egy csődörhang. Frank odanézett, s meglepetten vette észre, hogy Stormcloud áll mögöttük a sátor bejáratánál. Az őrnagy sértetlennek tűnt, s az arcán megkönnyebbülés tükröződött. – Azt hittük, bajod esett, így hát jöttünk! Elfogtunk majdnem minden lidércet, a többiek elmenekültek! Mi a parancs?

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.