Ami mától a második otthonunk

Ami mától a második otthonunk

Emlékszem, kaptunk némi időt a gólyatábor után, hogy kipihenjük magunkat. Igazából indokolt is volt, mivel a magamfajta címeres penészvirágok még ha élvezték is a rendszeres, hosszú túrákat, hamar utolért minket az izomláz. Márpedig ott aztán minden volt! Hegyre föl és völgybe le, keresztül-kasul bejártuk a környéket. Nem tájékozódom túl jól, de állítom, az összes forrást meglátogattuk, ami körülbelül akkora hatással volt rám, mint a friss, zöld fű. Hiába égette a torkom, nem tudtam megállni, hogy ne igyak bele kivétel nélkül mindegyikbe – cserébe pedig a tábor utolsó két napjában alig lehetett rábeszélni, hogy megszólaljak, úgy berekedtem.

Sokat nem rontott az egész élvezeti értékén; így is volt annyi program, nem maradt időm magammal foglalkozni. Sőt, őszintén szólva ismerkedésre sem marad olyan rettentően sok lehetőségünk, annyi tennivalót találtak ki nekünk a szervezők. A képzőművészeti foglalkoztatások és változatos versenyek mellett a legnagyobb örömömre hamar előkerült a mágia is, mint téma. Már a második napon jött vendégünk, az új iskolánk egyik tanárának személyében, és tartott nekünk egy pár órás interaktív előadást a varázserő koncentrálásáról. Wish-sel és Jasperrel az első sorból hallgattuk a fakultatív oktatást, és részt is vettünk a feladatokban, még úgy is, hogy valójában vagy ismertem már azokat, vagy nem jelentettek kihívást. Jobban értékeltem volna, ha konkrétan varázsolhatunk is, de a hosszas magyarázatnak hála elhittem, hogy van értelme ilyesmivel szórakozni. Buzgón egyensúlyoztam a szarvam hegyén a gyakorlókavicsot, mindent elkövettem, hogy az elém helyezett papírlapra a lehető legszabályosabb spirálvonalat fessem a számba fogott ecsettel, és a nyelvemet kinyújtva, erőteljesen bandzsítva cipeltem Jasperrel együtt, kizárólag az orrunkat használva egy tojást.

Ki is adtak nekünk pár ehhez hasonló koncentrációs gyakorlatot, hogy csinálgassuk a szabadidőnkben. És hiába voltak olyasmik, mint amikkel kiscsikókat szoktak edzeni, megfogadtam, elő is fogom venni mindet. Ahogy mondták: ha megszerezzük a megfelelő alapokat, sokkal könnyebb lesz a dolgunk a későbbiekben. A lelkesedésem persze megcsappant elég hamar, és ha odáig eljutottam, inkább a már ismert varázslataimat gyakorolgattam.

A többi napon viszont tartottak pár bemutatót is a meghívott tanáraink. Annyira ugyan nem kötött le, amikor az alkimisták jöttek a löttyeikkel meg lombikjaikkal, és az asztrológusok teleszkópjai sem ragadtak igazán magukkal, de becsülettel végigültem, mi több, végigpróbálgattam az ő eszközeiket is. Ellenben amikor megérkeztek a Komplex Mágiatudományi Tanszék pónijai, úgy kellett türtőztetnem magam, hogy meg bírjak ülni egy helyben. A nevükhöz híven rettentően összetett és sokoldalú varázslatokat mutattak be nekünk, én pedig egyik ámulatból a másikba estem. Elméleti szinten tudtam, hogy lehetséges, mégis eltátottam a számat, amikor a szemem láttára alakított ki az oktatónk lépésről lépésre egy kis golyóbis földből egy tökéletesen funkcionáló csónakot, evezőstül. Tömeg, anyag, forma is változott, a kanca viszont épp csak megtörölte a homlokát, aztán ugyanúgy folytatta a magyarázást.

Láthattunk rengeteg olyan varázslatot, amikről eddig csak könyvekben olvashattam. A legdöbbenetesebb az volt a számomra, amikor az egyik unikornis képes volt keresztülsétálni egy félig mágikus, félig fizikai jellegű falon anélkül, hogy teleportált volna. Azt mondták, meg lehet tanulni ezt is, azaz rövid ideig képesek lehetünk akár anyagtalanul is létezni – habár rettentő mennyiségű energiát képes fölemészteni a procedúra, és nem kevés veszéllyel is jár. A csúcspontot mégis az jelentette, amikor az utolsó előtti napon Mr. Poltergeist is tiszteletét tette nálunk. Márpedig ő a mágiának egy új, a számomra addig elképzelhetetlen szintjét mutatta meg.

A bordó csődör akkor érkezett közénk, mikor az első csillagok megjelentek az égen. Odaállt a tábortűz elé, és megkérdezte, ki akar vele részt venni egy csodálatos utazásban. Nem is tudom, volt-e bárki, aki nemet tudott mondani az ajánlatra; én azonnal ott termettem, és letelepedtem a földre, kíváncsian várva a folytatást. Amint elegen összegyűltünk, a csődör fényesen ragyogó szarvval bele is vágott a varázslatába, s kiragadott minket a valóság szövetéből.

Először fölvitt minket a világűrbe, hogy testközelből csodálhassuk meg a bolygókat, csillagokat, s a kozmosz más rendkívüli szépségeit. Aztán a saját világunk került sorra, elképesztő részletességgel. A sarki jégsapkáktól kezdve az egyenlítőn elterülő, hatalmas esőerdőkig, az óceánok mélyétől a legmagasabb hegycsúcsokig mindent bejártunk. Együtt vágtáztunk a déli vidékek zebráival, együtt repültünk kelet griffjeivel, együtt úsztunk a tengerek sellőivel… Azóta se találok szavakat, amik leírhatták volna mindazokat az élményeket, amikben részesülhettünk. És ez még csak a kezdet volt!

Fordult egyet a világ, s teljesen ismeretlen környezetben találtuk magunkat. Egész seregnyi póni állt körülöttünk, páncélban és fegyverben. Az előttünk elterülő hatalmas vizet, s a hullámokon gyorsan közeledő, szénfekete vitorlásokat figyelték felajzott, kifeszített íjakkal. Egy vastag bundájú, sebhelyes arcú földipóni a közelünkben elüvöltötte magát. Ezernyi húr pendült, s a nyilak baljós, sötét felhőként süvítettek a hajók felé. Éreztem a mágia bizsergését, ami pillanatokon belül vibrálássá erősödött, s a vesszők lángra kaptak a levegőben, s becsapódva kavargó tűzvészbe fordítottak vásznat és fát egyaránt.

Fölrémlett bennem, hogy olvastam erről a réges-régi csatáról még a korai Equestria legendáiból, ám mielőtt elmerenghettem volna, ki is volt a sebhelyes hős, aki a pónikat vezette, újra megváltozott minden. Egy hatalmas, virágokkal borított réten álltunk, a távolban lehetett látni Canterlot büszke kastélyát. Madarak csiripeltek, rovarok zümmögtek körülöttünk a nyári melegben, ám a derült ég dacára hirtelen hatalmas árnyék borult ránk, s minden azonnal elnémult. Ahogy lelapított fülekkel fölnéztem, láthattam is a kékes-lilás villámokkal szegélyezett, füstként kavargó korongot: az átjárót egy másik világba. Hártyás, kampós végű szárnyak kapaszkodtak meg a belső szélében, aztán lassan egy elképesztő méretű, ízelt testű, hosszúkás szörnyeteg húzta ki magát a portálon keresztül. A lény kinyújtóztatta óriási, csupasz gerincoszlopra emlékeztető testét, körbeforgatta a fejét, majd kitátotta a száját, és elbődült – noha a hangját nem lehetett hallani, csak a fák hajladoztak a néma üvöltéstől.

Pár pillanat múlva a válasz is megérkezett. Mintha még a nap is fényesebben ragyogott volna, a forróság elárasztott minket. A patámat ellenzőként a szemem elé vettem, de így is láthattam, amint éles villanással egy égő fehér pont röppent fel a kastély felől. Hihetetlen sebességgel közeledett, s hamarosan rá is ismertem benne Celestia Hercegnőre, bár nem épp ilyen emlék élt róla a fejemben. Amikor láthattam, mindig szelíd volt és mosolygós, a sörénye lágyan hullámzott és tarka volt. Most azonban az arca kőkemény céltudatosságot tükrözött még ilyen távolságból is, a sörénye pedig vad, lángoló glóriaként övezte a fejét. Ahogy közelebb ért, a szörnyeteg az egész testével ostorként kicsapódott felé, de az alikornis könnyedén kitért előle, s a fejét lesunyva kicsi, színes kristályokat lebegtetett maga elé. A Hercegnő szarvából ragyogó szivárvány csapott ki, s ott találta el az idegen lényt, ahol a mellkasát sejtettem.

Még láthattam, amint a masszív sugár visszatolja a csontos szörnyet a portál felé, aztán ismét megváltozott körülöttünk minden. Majd újra és újra. Eposzba illő küzdelmeknek, gigászi csatáknak lehettünk tanúi egészen testközelből, mintha csak mi magunk is a részeseivé válhattunk volna. Egyikből sem láthattunk véres, elrettentő részleteket, ám így is érezhettük mindnek a súlyát, ahogy a szemünk előtt formálták meg a történelmünket. Celestia Hercegnő alakja is fel-felbukkant, ahogy a magasztos istennő elfeledett korokon átívelően vezette népünket. Délceg, aranypáncélos alakjának látványa büszkeséggel töltötte el a szívem, amiért póni lehetek, s ez a melegség meg is maradt bennem később is, akárhányszor csak rá gondoltam.

Nem ismertem az összes harci jelenetet, hiába volt mind a maga módján jellegzetes, de az utolsó teljesen meglepett még a többi mellett is. Óriási fémszörnyek és hatalmasabbnál hatalmasabb sárkányok küzdöttek egymással, égig felcsapó lángvihar közepette. Föl sem tudtam fogni, ki kivel van, vagy egyáltalán mi történik. Hegyek robbantak darabokra körülöttem, iszonyú dördülések szaggatták a dobhártyámat, én pedig próbáltam kitalálni, hogy vajon ez is a múltunk egy elfeledett szeletkéje lenne, vagy csupán egy vízió a jövőről…

Aztán minden elsötétedett, én pedig kinyitottam a szememet. Ugyanott ültem, ahol az egész elkezdődött: a tábortűz előtt, de most annak a fénye alig pislákolt az előbbi kavargó fényözönhöz képest. Hosszú percekig szóhoz sem jutottam, annyira az „előadás” hatása alatt maradtam, és azt is meg kell hagyni, aznap éjszaka egyikünket sem kellett altatni… Úgy zuhantam az ágyamba – kicsit bántam is, amiért a fölső szintet kaptam –, mint egy szalmazsák. Csak annyi fordult még meg a fejemben, hogy nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen különleges társaság része lehetek, a következő pillanatban pedig már az álombeli legelőkön nyargalásztam.

* * *

Szerintem csikó még olyan izgatottan nem várta az iskolát, mint én akkor. Az igaz, aggódtam is épp eleget, noha ez cseppet sem a tanulásnak, vagy akár a tanáraimnak volt betudható. A valódi gondot a csoporttársak jelentették, azaz egészen pontosan a hiányuk. A gólyatáborban mindnyájunk között kialakult egyfajta laza kötelék, ám ezzel még messze nem volt elintézve semmi. A feladat egyértelmű volt: többé-kevésbé meghatározott létszámú osztályokká kellett összeállni. Eleve vitán felül állt, hogy Jasper, Wish és én együtt maradunk, de ezen túl nem sokra jutottunk. Dulcimer meg a sárga szőrű haverja hosszabb távon sem tűntek vészesen idegesítőknek, szóval őket sem esett nehezemre elfogadni. Sokkal előrébb viszont ezzel sem voltunk. Öt póni az még mindig csak öt póni. Márpedig ha csak lehet, szerettem volna elkerülni, hogy odacsapjanak minket egy eleve kialakult csoporthoz. A gondok viszont pontosan ott kezdődtek, hogy a legtöbbekben már az első pár napban kikristályosodott, kikkel is szeretnék eltölteni az első akadémiai évüket.

Potenciális jelöltek persze voltak még, például az a hollófekete sörényű fenegyerek, aki Scorched Earth néven mutatkozott be nekünk, és a félelmetes meséjének köszönhetően pár napra óhatatlanul is a figyelem középpontjába került. Ő meg előadta a megközelíthetetlen menő csávót, aki csak nagy ritkán hajlandó lealacsonyodni a mi szintünkre. És el kell ismernem, bejött neki… Ha csak kitette a lábát a faházból, szinte mindig ott termett valaki mellette, hogy róla és a történetéről kérdezősködjön. Még az volt a mázli, hogy be hozzánk nem jöttek az ilyenek, a vörös csődör pedig többnyire elég gyorsan el is hessegette magától az érdeklődőket.

Mi viszont, mint a szobatársai, részesülhettünk abban a kiváltságban, hogy még pár részletet megosszon velünk – természetesen csak hosszas kérlelés után. Elsősorban Jasper volt, aki erőltette az egészet, habár azt sem állíthatnám, hogy engem tökéletesen hidegen hagyott. Viszont nem is voltam kibékülve a csikóval. Ugyebár eleinte volt vele kapcsolatban egyfajta benyomásom, és hiába lehetett vele most már viszonylag értelmesen beszélgetni, igazándiból valahogy mégsem cáfolt rá. Ezt pedig egyszerűen nem tudtam hova tenni. A történetében hibát nem találtam, és amilyen őszintén tudta előadni, már-már hajlottam rá, hogy elhiggyem. Tisztában voltam vele, néha pont a leghihetetlenebb dolgok bizonyulnak igaznak, és nem rendelkeztem elegendő információval messzemenő következtetések levonásához.

Érzésre mégsem stimmelt valami a csikóval kapcsolatban. Vagy csak én nem voltam hozzászokva az ilyen pónikhoz, vagy tényleg volt benne valami fura. Például amikor az első éjszakánkon kicsit tovább fennmaradva, a takaró alól beszélgetve megkérdeztem tőle, hogyan csinálta a meséje alatt azokat a hideg lángokat, azonnal rávágta, hogy erre egész Equestriában egyedül ő képes, és nem fogja elárulni a titkot. Ennek ellenére hajlandó volt többször is bemutatni, hátha rá tudok jönni a trükkjére. És persze látható örömmel figyelte, ahogy próbálkozom, és kendőzetlen büszkeséggel töltötte el, mivel képtelen voltam utána csinálni.

Való igaz, ezzel képes volt az érdeklődésemet fenntartani, és minden ellenszenvem dacára bizonyos szinten kerestem a társaságát. Pusztán az, hogy ő tudott valamit, amit én nem, megváltoztatta a hozzáállásomat. Két teljesen különböző dolog, ha valaki nagyképű – noha ennek nem voltak tökéletesen beazonosítható jelei; lehetett akár csak valami egyedi módon magába forduló is –, vagy ha valaki nagyképű és van is mire felvágnia…

Aztán volt még egy csődör, akit Cavernwindék révén ismertünk meg, és szintén ígéretes választásnak tűnt. Still Lotusnak hívták, és már elsőre is érdekes figura benyomását keltette. Sok időt ugyan nem töltöttünk együtt, és amúgy sem volt valami zajos típus, viszont ha megszólalt, az legalábbis kellőképpen jópofa volt, hogy szívesen lássam őt is az osztályunkban. Vele viszont még mindig aggasztóan kevesen voltunk, ráadásul egy kivételével mind fiúk, ami szintén nem lehetett túl szerencsés. Ahogy azonban közeledett a döntés ideje, és Wish-nek megemlítettem a problémámat, rögtön fölcsillant a szeme. Azt hittem, neki még nálunk is kevésbé sikerült ismeretségeket kötnie, elvégre szinte minden idejét velünk töltötte, és a saját szobatársaihoz legfeljebb aludni járt. Illetve egyszer egészen konkrétan úgy kellett fölzavarnunk szegényt, mert a késő estébe nyúló beszélgetés közben elbóbiskolt Jasper ágyán, és egyikünk sem akarta, hogy esetlegesen balhé legyen a dologból.

Egyszóval Wish-nek hála csatlakozott hozzánk egy újabb különc, egy magas, szemüveges, fehér szőrű kanca képében, aki a Stella névre hallgatott. Neki mondjuk messze nem örültem annyira, mint a Lotus nevű csődörnek, mivel elég hamar szembesültem pár felettébb idegesítő szokásával, amikről azonnal megállapítottam, hogy hosszabb távon nehezen fogom tudni tolerálni. Hogy csak egyetlen példát említsek, a lány bárkivel is beszélt, mindig mereven és pislogás nélkül bámult a szemébe, és ha Celestia ne adj, választ kapott a kérdésére, akkor is még pár másodpercig úgy maradt. Vele viszont már talán volt valami halovány esélyünk, hogy kapunk magunknak egy külön osztályt. Bár sajnálatos módon erre vonatkozóan sem kaptunk túlzottan részletes információkat, így maradt a reménykedés.

Éppen ezért kissé sokkolt, mikor megtudtam, hogy tíz fő alatt nem indítanak csoportot. Ott álltam az évnyitó ünnepélyen Jasper és Wish között, a felvételi vizsga eredményeimmel a patámban, és csak néztem kifele a fejemből tanácstalanul. Teljesen lezsibbadtak a gondolataim, semmi értelmes nem jutott eszembe, honnan keríthetnénk még két pónit. Előtte kicsit körülnéztem, vajon mások mennyire boldogultak a feladattal, és bizony nem találtam foghíjas csoportokat, vagy magányos csikókat. Nagyon úgy tűnt, kénytelenek leszünk a sorsunkra bízni a döntést.

Mikor aztán a kötelező formalitásokat letudtuk, a dékánunk megkérte a társaságot, hogy az elsőéveseken és a tanárokon kívül mindenki hagyja el a csarnokot. Egyre fokozódó izgalommal búcsút intettem a tömegben várakozó – illetve akkor már távozásra készülő – szüleimnek, majd a barátaimmal együtt kicsit előrébb furakodtunk, hogy halljunk is valamit Mr. Poltergeist szavaiból. Odagyűltek hozzánk a táborban megismert társaink is, s a többi gólyával együtt laza gyűrűt alkottunk a bordó csődör körül. Helyette azonban az a bodros sörényű kanca szólalt meg, aki a felvételi vizsgánál is asszisztált neki – és akiről feltételeztem, hogy Tome professzor asszony lehetett.

– Jól van – kezdte szigorú, pattogós hangon, ahogy végignézett rajtunk. – Látom, meg is vannak a csoportok, úgyhogy kezdhetjük is az oktatókhoz való hozzárendelésüket!

Most vagy soha – gondoltam, s azzal a lendülettel a magasba is emeltem a patámat.

– Tessék, fiatalúr! – fordult felém a kanca.

Éreztem, hogy a fülembe szökik a vér, de már nem volt visszaút.

– Elnézést, nekem lenne egy olyan problémám, hogy a csapatom nincs meg tíz fős! – mondtam félhangosan, hogy még biztosan meghallja, de ne is érezze senki úgy, mintha kiabálnék.

– Természetesen meg tudjuk oldani, hogy összevonjuk a csoportját egy másik osztállyal – vágta rá szemrebbenés nélkül a hölgy, és már fordult is el tőlem, mint aki jól végezte dolgát.

– A társaimmal azt beszéltük, hogy jobb lenne, ha erre nem kerülne sor… – jegyeztem meg kissé elbátortalanodva.

Hallottam, hogy ezzel sikerült is némi felzúdulást keltenem a csikók körében, és cseppet sem voltam elragadtatva tőle. A kanca sóhajtott egy nagyot, és újra a szemembe nézett.

– Sajnálom, fiatalúr, de ez nem kívánságműsor – felelte. – A lehetőségeink korlátozottak; nem alakíthatjuk bárkinek a kénye-kedve szerint az osztályokat.

Csalódottan lesunytam a fülem, a hölgy pedig már épp akarta folytatni a mondókáját, amikor a dékán megköszörülte a torkát.

– Van még másnak is ilyen gondja? – kérdezte, mielőtt még a professzor asszony újra belelendülhetett volna.

Senki sem válaszolt, csupán a csikók nézelődtek tanácstalanul. Mr. Poltergeist hagyott nekünk pár másodpercet gondolkodni, aztán a maga ráérős tempójában újra megszólalt.

– Úgy hiszem, ebben az esetben most az egyszer kivételt tehetnénk. Bokros teendőim miatt nekem úgyis kényelmesebb lenne egy kisebb csoportot felügyelni, szóval én szívesen elvállalom őket. Egy feltétellel. Van egy külföldi hallgatónk is, aki az én gondjaimra lett bízva, és még nincs helye. Ha ti – fordult felém – hajlandóak vagytok befogadni őt, engedélyezem, hogy megmaradhassatok így, ilyen formában.

Elég fair ajánlatnak hangzott, de nem akartam egymagam meghozni a döntést. Ahogy azonban a társaimon körbenéztem, úgy tűnt, elfogadtak engem szószólónak. Nem szívesen beszéltem ennyi póni előtt, annyiban viszont már nem hagyhattam a dolgot. Nyeltem hát egy nagyot, és mélyen a dékán szemébe néztem.

– Az nagyon jó lenne, köszönjük! – mondtam, bár sokkal kevésbé határozottan, mint szándékomban állt.

– Remek – állapította meg épp csak egy árnyalatnyi derűvel a hangjában Mr. Poltergeist. – Egy gonddal kevesebb. Köszönöm a türelmét, Tome professzor asszony, folytathatja.

– Tehát ott tartottunk… – vágott bele újra a kanca, pár szúrós pillantást küldve felém, de nem tudtam figyelni rá, mivel Jasper jó erősen meglapogatta a vállamat.

– Jó tökös voltál, hallod-e? – suttogta oldalról a fülembe, mivel nem voltam hajlandó felé fordulni.

Továbbra is magamon éreztem a sok csikó tekintetét, úgyhogy igyekeztem kifejezéstelen ábrázatot ölteni, és nem csinálni semmi érdekeset. Nagyjából be is jött: miután Jasper leszakadt rólam, és az osztályok szép sorban kiválogatták az oktatóikat, fokozatosan én is kikerültem a rivaldafényből. Csak mikor végeztünk, és Mr. Poltergeist megkért minket, hogy kövessük őt, akkor találkoztam újra pár póni szemrehányó arcával. Azt viszont nem tudtam eldönteni, most vajon irigyek ránk, amiért így kivételeznek velünk, vagy egyszerűen csak az zavarta őket, hogy egyáltalán meg mertem szólalni. De hát kövezzen meg az, aki nem tartja jogosnak, hogy szóvá tettem a problémámat!

Otthagytuk a sportcsarnokot, egy rövidke időre csatlakoztunk a szülőkhöz – gyorsan elmeséltem nekik, hogy a dékán urat kaptuk osztályfőnöknek –, aztán már mehettünk is tovább az Akadémia egy másik létesítményéhez. Egy nagy zöld-fehér épülethez vonultunk, amibe belépve aztán az első lépcsőfordulónál caplathattunk is fölfele a bordó póni által diktált meglehetősen sietős tempóban. Vagy két emeletet mászhattunk, mire végre megálltunk egy pillanatra: Mr. Poltergeist épp egy ajtó kinyitásával foglalatoskodott. Nem közvetlenül varázslatot használt, hanem megidézett egy kulcsot, s azt illesztette a zárba.

– Ez lesz a termünk – fűzte hozzá magyarázatképp, majd pár könnyed intéssel be is terelt minket.

Elég szűken leszünk, ezt azonnal megállapítottam. A terem maga is elég keskeny volt, és úgy nézett ki, mintha a mellette lévő szertárból csípték volna le az egész területét. Már csak az is erre utalt, hogy az előbb említett helyiséggel valóban össze is kötötte egy ajtó a hátsó felénél, és egyébként – mint utólag megfigyeltem – a bútorzatuk is teljesen egyforma volt. Ablakból csupán egy csücsült a táblával szemközti falon, a két oszlopban felállított padok pedig a terem széléig voltak tolva, hogy legalább közöttük el lehessen menni. Igaz, amilyen kis létszámmal voltunk, még ez is soknak számított. Épp csak a vastag porréteg, meg a pókhálók hiányoztak, amúgy simán elhittem volna, hogy évek óta mi vagyunk az első osztály, akiket ide dobtak be.

Pozitívumot akkor egész konkrétan nem is tudtam volna mondani róla, ám ez nem szegte a kedvem. Csak az járt a fejemben, végre elkezdődik akadémikus pályafutásom, és már alig vártam, hogy tanulhassak. Nem is vártam felszólításra, Jasperrel egyszerre indultunk meg a második sor felé, aztán egymásra nézve el is döntöttük, hogy a jobb széle felé fogunk helyezkedni. Előrelátóan elfoglaltam a falhoz közelebb eső széket – amilyen izgágának ismertem eddig a csikót, feltételeztem, ő fog többet felugrálni –, majd figyeltem, a többiek mit csinálnak.

Ők kicsit többet bizonytalankodtak, mint mi, de kezdőlökésnek elegek voltunk ketten. Wish erőteljesen szemezett a mögöttünk lévő asztallal, viszont nem vette a bátorságot az elfoglalására, míg mindenki más le nem ült. Cavernwind meg Dulcimer tétovázott a legkevesebbet: hamar bevágódtak a szomszédos padba, majd rögtön ezt követően Lotus is odacsusszant mögéjük. Ezzel pedig már csak hárman maradtak, én pedig kíváncsian figyeltem, hogyan osztják föl maguk között a megmaradt helyeket. Az első sor például még teljesen üres volt…

Végül, nem kis meglepetésemre, Stella törte meg a jeget azzal, hogy teljesen kifejezéstelen arccal letelepedett előttünk, bár szerencsére a fal felé eső részen, így a hosszú nyakával meg a szalmakazal sörényével nem takart ki egy patányi felületet sem előlem a táblából. Ezek után elkönyveltem magamban, hogy Wish mellé fog ülni, elvégre a lány eleve neki köszönhetően került az osztályba. Ezzel szemben a kis zöld kanca – miután fekete sörényű barátunk is helyet foglalt Lotus mögött – csak megvillantott egy halvány mosolyt Stella felé, aztán mégis a mi hátunk mögé kanyarodott.

– Nem kell félni tőlem, nem harapok – jegyezte meg derűsen Mr. Poltergeist, ahogy végignézett rajtunk. – De nem szólok bele, ha nektek így kényelmes, hát legyen. Itt nem gond az, hogy a hátsó sorokból ne lehetne hallani. Akkor tehát rá is térhetünk a tárgyra. Mint mondtam, ez lesz a termünk, most pedig ki is fejtem, mit értek ez alatt. Azt jelenti, hogy az elméleti oktatás túlnyomó többségét itt fogjuk megejteni. Az a szokás, hogy a szakosodás előtt a tanszékek oktatói jönnek a tanulókhoz, aztán szép fokozatosan, ahogy egyre jobban tájékozódtok az Akadémia épületei között, rá lesztek szoktatva, hogy ti magatok járjatok el az órákra. Természetesen kivételek most is lesznek, amit már az első héten is megtapasztalhattok majd. Viszont a konvencionális tárgyakat szinte mind ezen a helyen tartjuk, értelemszerűen, amennyiben ez kivitelezhető.

– A szükségesnél tovább nem fogom rabolni az időtöket; nekem is bőven van még dolgom. Csak annyit mondanék még, hogy az első hetet imádni fogjátok, mert tele lesz lyukasórákkal. A könyveiteket a földszinten vehetitek át lefelé menet, névre szólóan. Nem árt, ha picit belenézegettek egy-kettőbe már csak ismerkedés szinten is. Hétfőn pedig pontban nyolc órakor ugyanitt találkozunk. Illetve – jelentőségteljesen szünetet tartott, nem mintha amúgy nem csak rá figyeltünk volna – fontos megemlítenem, nem feledkeztem el arról, amit ígértem. Hamarosan megismerhetitek majd a külföldi osztálytársatokat is, azonban sajnos az első héten még nélkülöznötök kell őt. Viszont arra mindenkit nyomatékosan kérek, legyetek vele nagyon kedvesek és előzékenyek! Egész Equestriára vetne rossz fényt, ha nem úgy fogadjuk, mint az elvárható lenne. Remélem, megértettük egymást.

– Hű, de komoly… – fordult felém Jasper, ám Mr. Poltergeist nem hagyta szó nélkül.

– Akár hiszed, akár nem, ez nagyon is komoly! A vendégünk Celestia Hercegnő személyes hozzájárulásával tanulhat az iskolánkban. Messze földről, egyenesen Saddle-Arabiából érkezett ide, és nemesi család sarja, szóval ha úgy vesszük, diplomáciai kérdés, hogy ti hogyan viszonyultok hozzá. Nem kérek semmi különlegeset, de ez lebegjen a szemetek előtt, ha róla van szó. Főleg, hogy ezzel a feltétellel engedélyeztem a csapat megmaradását ebben a formában.

– Persze, megértettük! – vágtam rá azonnal, mire a többiek helyeslően bólogattak.

– Nagyon helyes így. – A bordó csődör arcán halvány mosoly suhant át. – Ha mindig ilyen együttműködők lesztek, könnyen boldogulunk a későbbiekben is. Akkor tehát, ha nincs kérdés, én szabadjára is engedlek titeket a holnaputáni viszontlátásig… Tessék?

Egy fehérlő pata emelkedett meg lassan az előttünk lévő padból.

– A színes körszeleteket nem magyarázta el, tanár úr – mondta Stella olyan hangon, mintha mindenkinek pontosan tudnia kéne, miről is beszél. Engem legalábbis teljesen összezavart, és amíg a dékán nem válaszolt, csak fölöslegesen kattogott rajta az agyam.

– Igazad van! – Mr. Poltergeist alig titkolt örömmel közelebb lépett hozzánk, s kinyújtotta a patáját a kanca felé. – Ha megengeded, akár meg is mutathatom a tiéden.

Stella átadott a csődörnek egy papírlapot, amiben immár fölismertem azt, amit az évnyitó kezdetén nyomtak a patánkba, és a felvételi vizsgánk, azon belül is a kísérlet eredményeit tartalmazta – számunkra értelmezhetetlen módon. Így viszont már volt valami elképzelésem, mire kíváncsi a lány, mi több, az én érdeklődésemet is azonnal fölkeltette.

– Mint azt már mondtam, a Komplex Mágiatudományi Intézettel együtt lefolytattam egy vizsgálatot, aminek az volt a célja, hogy rólatok, mint kezdő varázslókról és friss hallgatóinkról, azonnal kialakíthassunk egyfajta képet. Ez részben a műszernek a tesztelése is volt, részben pedig azt a célt szolgálta és szolgálja, hogy megismerjük a gyengeségeiteket és erősségeiteket, ezáltal megtudjuk, mely területekre kell odafigyelnünk nálatok egyéni szinten. Mint azt tudjátok, a legtöbb unikornis csak néhány varázslatot ismer és használ, amik értelemszerűen a munkájukhoz, illetve a mindennapi életükhöz szükséges. Nekünk azonban, mint a póni-mágia valódi és professzionális alkalmazóinak, kiterjedt ismeretekkel kell rendelkeznünk több téren is.

– Többféle tulajdonságunk is meghatározza, hogyan viszonyulunk a saját varázserőnkhöz. Van, amelyikkel születünk, van, amelyiket életünk során szerezzük, vagy gyakorlás útján alakítjuk ki magunkban. Hétköznapi szóhasználatban erre szokták azt mondani, tehetség, pedig valójában sokkal összetettebb. Ilyen szempontból pedig a hölgy által említett kördiagram a leginformatívabb, habár meg kell jegyeznem, a műszereink még eléggé kezdetlegesek, így a komolyabb hibákat sem zárhatjuk ki egyelőre. Tehát, ha alaposabban megnézitek, láthatjátok, hogy minden kör négy, különböző színű cikkre van osztva, és azon belül is minden cikk változó mennyiségű teret tölt ki, és még a kör vonala sem szabályos. Ezek a szeletek mutatják, milyen jellegű mágiához milyen az affinitásotok. A zöld jelöli a statikus, a sárga a dinamikus mágiahasználati stílust, a kék és a piros pedig a percepciós, illetve projekciós képességeiteket mutatja.

– Bár az első kettő és az utóbbi kettő ugyanazon aspektus közel átellenes polaritásai, érdemes őket együttesen megfigyelni, mivel igen különleges interakciókba léphetnek egymással, ami többnyire szinergizmusban nyilvánul meg – folytatta egyre lelkesebben és lelkesebben. – Ha például megnézitek a barátotok értékelőlapját – emelte meg felénk Stella papírját –, jól látható, hogy ő alapvetően egy statikus perceptor, azon belül is a passzív fajta. Viszont, bár a körének majdnem a fele kék, vastagságban nem az a legkiemelkedőbb, szóval bőven fejlesztheti a legnagyobb erősségét is. Ami igazán kitűnő, mivel a kiforratlan tehetségekkel messzire juthatunk, hisz ezért vagyunk itt!

Mr. Poltergeist olyan büszkeséggel nézett végig rajtunk, mintha a bölcsis kiscsikója első rajzát mutogatta volna körbe nekünk. Ezzel szemben én, férfiasan bevallom, már régen elvesztettem a fonalat, és pont a lényegből egy mukkot nem értettem. Az pedig sosem ment, hogy őszintétlenül bólogassak, mintha sikeresen feldolgoztam volna az információkat. Olvastam már valahol erről a statikus-dinamikus dologról, de ha jól rémlett, már akkor sem láttam át, ráadásul a dékán úr mindezt megspékelte pár flancos idegen szóval, amivel csak annyit ért el, hogy föl is adtam a próbálkozást. Helyette inkább a saját lapomat bogarásztam, hátha abból ki tudok valami használhatót olvasni. Semmivel sem jutottam előrébb…

– Elnézést, tanár úr! – emelte fel a lábát Cavernwind. – Elmondaná még egyszer? Mert nagyon nem értettem…

– Hohó, bocsánat, gyerekek! – kapott a fejéhez Mr. Poltergeist. – Azt hiszem, picit nagyon is előreszaladtam! Arról nem is beszélve, hogy ez elsősorban Tome professzor asszony szakterülete, szóval nem is bitorlom tőle tovább. Mindent a maga idejében! És ez, úgy hiszem, zárszónak pont optimális is! Ne feledjétek, hétfőn reggel nyolckor ugyanitt!

Mindenki fölkelt a helyéről, így én is követtem a példájukat. Mielőtt azonban még én is kiléptem volna a teremből, óvatosan úgy helyezkedtem, hogy még távozás előtt elkaphassam a bordó csődört. Sokat ugyan nem reméltem a beszélgetéstől, de a levegőben hagyni a kérdést még annyira sem akartam.

– Tanár úr! – szólítottam meg, mikor magunkra maradtunk.

– Mondd nyugodtan, fiacskám! – fordult felém a dékán, bár ilyen közelről már feltűnt, amihez később is alig tudtam hozzászokni, hogy bár egyértelműen az arcom figyelte, valójában a szemeim közé bámult, és azt is olyan távoli fókusszal, mintha egyenesen keresztülnézne rajtam.

– Megkérhetem… vetne egy pillantást az én lapomra is? – kérdeztem kissé elbizonytalanodva. – Nem kérem, hogy magyarázza el az egészet, csak szeretném tudni, az én szempontomból mi a jelentősége az eredményeimnek.

– Nagyon jó kérdést tettél föl, kedves…

– Thread – segítettem ki, miközben átnyújtottam neki a papírom. – Life Thread.

– Meg fogom jegyezni – mondta félhangosan a bíbor csődör, aztán elmerült az adatokban. – Nos, tehát… Igen, valóban elég érdekes a tiéd. Ha alaposan megnézed, te pont a kisasszony ellentéte… nos, leszel, ha minden igaz. A számok alapján ígéretes mágikus potenciállal rendelkezel, ami azért különleges, mivel pont a nagyobb körszeleteid a vékonyabbak. Ha összeveted, a szeletek területe alapján te nagyjából egyforma mértékben használsz dinamikus és statikus energiákat, viszont a dinamikus szelet fele olyan vékony, mint a párja, tehát abban még jócskán van hova fejlődnöd. Ha pedig a másik kettőt nézed, láthatod, hogy igencsak sekélyes mindkettő, sőt, a projekciód szinte nem is látszik, noha egyértelműen annak a cikknek a legnagyobb a szöge. Én ezt úgy értelmezem, hogy még nem igazán éreztél rá a saját erősségedre. Sőt, megkockáztatom, hogy ha a mágiában van a tehetséged, akkor még a cukijegyedet sem kaptad meg!

– Honnan tudta, tanár úr? – esett le az állam.

– Talán kicsit hasonszőrűek vagyunk. – Egy pillanatra a dékán mégis a szemembe nézett, s a szája ravaszkás mosolyra rándult. – A dinamikus projekció nem olyasmi, amit könnyen meg lehet tanulni, viszont kiváló alap az én szakterületemhez: az elme– és illúzióvarázslatokhoz. Kíváncsian fogom figyelemmel kísérni, ahogy megtalálod a saját utadat. És, ha úgy alakul, akár a tanszékemen is szívesen látlak majd téged a jövőben.

Mr. Poltergeist fölborzolta a sörényemet, visszaadta a papíromat, aztán magamra hagyott. Tudtam, sokat fogok még töprengeni a hallottakon, de nem akartam egyedül maradni, így hamarosan én is követtem. Kint viszont meglepetésemre Jasper és Wish várt, kíváncsian hegyezett fülekkel. Azt hittem, már rég lementek átvenni a könyveiket…

– No, kiokosodtál? – kérdezte vigyorogva Jasper.

– Mondhatni – vontam vállat. – Jut eszembe, Wish, megnézhetem esetleg a te papírodat?

A kis zöld kanca erőltetett mosollyal a zsebébe nyúlt, s kis kotorászás után átnyújtotta a lapját. Alaposan összehajtogatta, alig bírtam kicsomagolni, de mikor sikerült, töprengő arckifejezéssel nézegettem a kördiagramot. Igaz, az övé inkább félkörre hasonlított, nagyjából egyenlő részekre felosztva zöld, kék, és piros színekben. A másik fele pedig csupán egy nagyon vékonyka sárga foltocskából állt, amiből máris levontam a messzemenő következtetéseimet újonnan szerzett tudásom birtokában.

– Igen, igen, pontosan erre számítottam – állapítottam meg. – Te is akkor fogod megkapni a cukijegyed, ha fejleszted a dinamikus mágikus képességeidet.

– Biztos? – meresztett rám hatalmas szemeket Wish.

– Igen, mert látod…? – tartottam elé a lapját. – Ha ez a sárga szelet vaskosabb lesz, annak lesz a legnagyobb a területe.

– És azt hogyan kell csinálni? – érdeklődött tovább a kanca, mintha én hirtelen valóban szakértőjévé váltam volna a témának.

– Hát, ezt bizony itt fogják megtanítani – feleltem sejtelmes mosollyal. – Már alig várom, hogy elkezdjük!

– Nagyon fogok igyekezni! – mondta halkan, mégis eltökélten Wish.

– Úgy biza'! – helyeselt lelkesen Jasper. – Ha együtt maradunk, senki sem állíthat meg minket. Háromszoros patapacsi!

Egyszerre lendült a magasba a lábunk, hogy középen összekoccanjanak. Pár emelkedett másodpercig átjárt mindaz a tettvágy, amit eddig kénytelen voltam magamban tartani, aztán kicsit lecsillapodva közösen elindultunk fölvenni a tankönyveinket.

* * *

Az első hetünk nem ment épp zökkenőmentesen. Sikerült bemutatkoznunk tanárainknak és diáktársainknak egyaránt – és bizony nem feltétlenül jó értelemben. Távol álljon tőlem, hogy bárkit is megszóljak egykori csoporttársaim közül – főleg mivel én is bőven érintett voltam szinte minden esetben –, de be kell látni, elég… elevenek voltunk. Órákon szerencsére mindenki csendben figyelt, legfeljebb Scorch sóhajtozott néha, ha tényleg nagyon unalmasnak találta az anyagot. A szünetekben és lyukasórákban viszont többször is futottam olyan helyzetbe, amikről őszintén szólva halvány fogalmam sem volt, hogyan reagáljak le. Mai fejjel már egész biztos más megoldásokat választanék, mint akkor tettem.

Ott volt például az az eset, amikor órák után, a hosszú szünetben kimentem Jasperrel meg Wish-sel az udvarra futkározni kicsit, meg megmozgatni a tagjainkat a sok ücsörgés után. A többieket nem tudtam, pontosan merre bóklásznak; velük nem tartottunk annyira össze, mint egymással, mi hárman. Én épp csak visszaugrottam a zöld-fehér épület a mellékhelyiségébe, ám amikor újra kifelé igyekeztem, valami fura fényt láttam az egyik félreeső folyosó felől. A füleimet hegyezve, gyanútlanul arrafelé somfordáltam; egyszerűen muszáj volt utánajárnom a dolognak.

Ám amit – azaz pontosabban akit – ott találtam, nem tudtam mire vélni. Egy aránylag szűkös átjáró közepén ott állt, mi több, lebegett egy zöldes szőrű csődör, akiben hamar rá is ismertem Cavernwindre. A nagydarab csikó erőlködve fintorgott, a szarva pedig sárgásan ragyogott, szóval nem volt nehéz beazonosítanom őt, mint a fény forrását. Viszont hogy miben ügyködhetett, mikor rátaláltam, arra ötletem sem volt.

– Szervusz! – köszöntem rá.

Semmiféle ártó szándék nem volt bennem, ennek ellenére sikerült őt kizökkentenem a koncentrációból, aminek következményeképpen a varázslata megszakadt, ő maga pedig orral előrezuhanva nagyot koppant a márványon.

– Jaj, ne haragudj! – siettem oda hozzá, hogy segíthessek neki fölkelni. – Mi jót csinálsz?

A kérdésre a csődörnek még a füle is elvörösödött. Fölugrott, és a számra tapasztotta a patáját, közben pedig idegesen körbenézett.

– Celestiának hála, hogy te vagy az! – suttogta. – Pedig direkt megnéztem, hogy mindenki elkerüli ezt a részt… Hogy a fenébe találtál meg?

Míg a választ várta, pár pillanatra elengedett.

– Villogtál ezzel itt – bökdöstem meg a szarvát.

– Halkabban már, hé! – fogta be újra a számat. – Basszus, ennyire látszott?

– Miért kell ennyire csöndben lenni – vettem vissza én is a hangerőmből. – Tilosban járunk, vagy mi?

– Ahogy vesszük… – forgatta a szemét Cavernwind. – Hallod, megtaláltam a női zuhanyzót!

– És ez miért is olyan különös? – értetlenkedtem.

A zöld csődör válaszképpen megemelte a lábát, és egy keskeny, ráccsal határolt résre mutatott a falon, majdnem a mennyezet magasságában. Mióta a társam szarva kialudt, a félhomályos folyosón szinte minden fény onnan jött, bár ez bőven elég is volt, hogy lássuk egymást.

– Magyarázd már el, mert hülyén halok meg – sóhajtottam.

– Nemrég jött vissza a csarnokból egy csapat felsőbb éves csaj – vonogatta sokatmondóan a szemöldökét.

– Ó! Szóval kukkoltál! – világosodtam meg hirtelenül. Persze tudtam, miért nem jöttem rá hamarabb: egyszerűen nem láttam értelmét, hiszen a strandokon tucatszám lehet látni fürdőző kancákat, és ezt szóvá is tettem neki.

– Egyrészt csak próbáltam, másrészt meg gondolj bele… Itt minek vennének föl fürdőruhát?

Ebben mondjuk volt valami. És be kell vallani, így már az én fantáziámat is fölpiszkálta. Igaz, magamtól még annyira sem vettem volna a bátorságot, hogy komolyan megfontoljam a leskelődést. Így viszont, hogy fölmerült a lehetőség, aminek hála büntetlenül megtehetem, be kell valljam, elég nagy volt a kísértés. Nem is kimondottan az, hogy annyira megnéztem volna a lányokat – akkoriban még egyszerűen túl fiatal voltam, semmint lekötött volna az ilyesmi –, viszont kancát még nem láttam teljesen meztelenül, és a puszta tény, hogy most talán soha vissza nem térő alkalmam nyílhatna rá, rendkívül csábítónak tűnt.

Döntenem kellett, méghozzá gyorsan. Minden egyes eltelt másodperccel nőtt az esélye, hogy ránk találnak, ráadásul az sem lett volna szerencsés, ha Jasperék fognak gyanút, amiért ilyen rég eltűntem. Ha kiveszem a részem a zöld csődör szórakozásából, egyrészt lebukhatunk, másrészt csupán azért, mert bele mertem gondolni, már most égett a fülem a szégyentől. Az arcomon elvileg nem lehetett most sem látni semmit, de a fogaimat össze kellett szorítanom, nehogy vacogjanak a puszta tervezgetés izgalmától. Másfelől viszont pont ez, hogy olyasmire készültem – még ha csak képzeletben is –, amire nyilvánvalóan nem lett volna szabad, mégis különleges élménnyel kecsegtetett, valami egészen különös módon vonzott is.

Nyilván ezek a tényezők is fontos szerepet játszottak a választásomban, ám az elhatározásomat egy egészen más jellegű gondolat hozta meg. Most mondhatom azt Cavernwindnek, hogy engem hagyjon ki ebből a kockázatos kis kalandjából, de akkor leshetem, mikor tekint rám újra partnerként a hasonló mókákban…

– És mondd csak, miért nem húztál valamit az ablak alá? – néztem körbe, alkalmas tárgyak után kutatva. – Úgy látom, van itt pár zsámoly, meg ilyen tornázós szőnyeg, vagy mi…

– Áh, olyan magasban túl instabil lenne – legyintett a csődör. – Nem bírom megtartani, hogy le ne boruljanak. Látod, magamat se nagyon tudom emelgetni… Azt a kupac szőnyeget meg amúgy sem merném megbolygatni.

– Lehet, igazad van – merengtem. – És mi lenne, ha akkor csak pár zsámolyt egymásra pakolnánk, aztán fölállnál a hátamra? Aztán meg… cserélhetnénk… – tettem hozzá lesunyt fülekkel.

– És szerinted úgy elérjük? – kérdezte ravaszkás vigyorral.

Bólintottam.

– Meg tudsz tartani?

– Megoldjuk valahogy. És így nem is kell varázslatot használnunk.

Több szót nem is váltottunk, inkább nekiláttunk a kivitelezéshez. Ami aránylag könnyen mozdítható volt, gyorsan odahalmoztuk a kis szellőzőszerű ablak elé, aztán fölmásztam rá, és kicsit meghajtottam magam, hogy Cavernwind meg bírjon állni a hátamon. Bár eleinte egész könnyen ment, kicsit alábecsültem a súlyát, ám erre csak akkor döbbentem rá, amikor a csődör belevágta a hátsó patáit a gerincembe, illetve a lapockáim közé, mivel csak ágaskodva érte el a szükséges magasságot. Egy darabig némán tűrtem, de aztán csak meguntam, hogy kimaradok minden jóból.

– Legalább mondjál már valamit! – sziszegtem erőlködve a fogaim közül. – Látsz egyáltalán?

– Hohó, de még mennyire! – hallottam föntről a csődör lelkes suttogását. – Van köztük egy aranyszínű, most rakta ki a fogasra a törölközőjét. Hehe, végignyalnám a kis madárkás cukijegyét!

– Fúj, hol tanulsz te ilyeneket? – dugtam ki undorodva a nyelvem, de meg is bántam, mivel majdnem elharaptam, mikor Cavernwind kissé megváltoztatta a súlypontját.

– Hidd el, nagyon formás kis popója van! – bizonygatta a társam. – Amannak meg a combját harapdálnám meg! Hihi, nézd már, ennek meg olyan rövid a farka, nem is takar semmit…!

– Na jó, pattanj le rólam, most én jövök! – vágtam rá, kissé ingerültebben a kelleténél.

Máris észrevehetően kényelmesebb volt, amint négy lábbal támaszkodott a hátamon, az pedig egyenesen felüdülés volt, mikor végre óvatosan lekászálódott rólam. Kicsit szűkösen tudtuk csak megoldani a helyet, mivel ha több zsámolyt raktunk volna egymásra, túl instabil lett volna az egész, így Cavernwindnek valóban ugrania kellett egy kicsit. Utána viszont, mikor helyet cseréltünk, már azzal gyűlt meg a bajom, hogy a csikó körülbelül másfélszer akkora volt széltében, mint én, és nem tudtam rajta kényelmesen megkapaszkodni. Persze nem adtam fel a próbálkozást, és hamarosan sikerrel is jártam.

Lassan, nehogy elveszítsem az egyensúlyom, fölágaskodtam, és nekitámasztottam a mellső patáimat a falnak. Így is eléggé nyújtózkodnom kellett, hogy elérjem a kis ablakot. Mielőtt még odajutottam volna, újra átjárt az izgalom, nagyot nyeltem, és ösztönösen újra körbenéztem a kihalt folyosón. Változatlanul fura érzés volt, hogy csak pár másodperc, és tényleg láthatok pár kancát meztelenül… olyan valószerűtlenül hangzott, ahogy fejbe kimondtam; össze is kellett szednem minden bátorságom, mielőtt még elszántam magam a cselekvésre.

Összeszorított fogakkal még közelebb húztam magam a szellőzőnyíláshoz, s fél szemmel belestem. Odabent csak úgy szállt a forró gőz, még éreztem is kiszűrődni, de szerencsére nem volt annyira sűrű a pára, hogy a fölismerhetetlenségig eltakarjon mindent, épp csak egy sejtelmes fátyolként feszült közöttem és a lányok között. És bizony – hittem is, meg nem is – tényleg láthattam őket!

Az az aranyló szőrű kanca, akit Cavernwind említhetett, pont akkor tűnt el egy oldalsó zuhanyfülkében, és hamarosan már a farka vége sem látszott ki, viszont egy fehér szőrű, acélkék sörényű ott állt szinte pont velem szemben, nekem háttal, és egy tükör előtt fésülte a sörényét egy kefe és a varázsereje segítségével. Nagyot dobbant a szívem, mikor tudatosult bennem, hogy a vállára terített törölközőn kívül semmi nem volt rajta. Olyan két-három évvel lehetett csak idősebb nálam, ám ez is bőven elég volt, hogy sokkal érettebb benyomást keltsen a korombelieknél, akik – hát valljuk be – nem rendelkeztek még igazán nőies idomokkal. Tagadhatatlan örömmel legeltettem a lányon a szemem, nem is figyelve, vannak-e még ott mások is, ám hamarosan eluralkodott rajtam a bűntudat, amiért titokban bámulom. Még így is, hogy a farkát, amiből még most is csöpögött a víz, nyugodtan lógatta, ezáltal nem láthattam belőle semmi olyasmit, ami valóban okot adott volna a szégyenérzetemre.

– Látom, élvezed! – szólalt meg alólam Cavernwind, jó alaposan rám hozva a frászt.

– Mert? – húztam le a fejem, nehogy észrevegyenek, miközben nem figyelek.

– Úgy szuszogtál, mint egy gőzmozdony!

Meglepetten néztem rá, de aztán ahogy nyeltem egyet, valóban elég száraznak éreztem a torkomat. Nem is tűnt fel… és ettől csak még jobban zavarba jöttem.

– Menjünk innen! – indítványoztam.

Vetettem még egy búcsúpillantást a tollászkodó kancára, aztán összeszedtem magam, és elszakadtam a látványtól. Gyorsan leugrottam a barátom hátáról, és már láttam is neki a visszapakolásnak.

– Mi van, észrevettek? – csatlakozott hozzám a csődör.

– Nem.

– Akkor meg? – méltatlankodott. – Még alig láttam valamit!

– Ki tudja, mekkora bajba kerülhetünk, ha valaki kiszúr minket… – feleltem. – Én nem vállalom a kockázatot! Szerintem érd be te is ennyivel, és inkább tüntessük el a nyomokat!

– Hát jó… – morgolódott Cavernwind.

– Figyelj, nem akarok már az első héten balhét! – próbáltam győzködni. – Hogy nézne ki, ha rögtön behívnák a szüleinket?

A zöld csődör erre már nem is mondott semmit, csak segített a helyükre rakni a zsámolyokat. Mikor végeztünk, óvatosan kilestünk a hosszú, az előbbihez képest fényárban úszó folyosóra. Sikerült is olyankor kijönnünk, amikor senki nem figyelt. Ennek ellenére folyamatosan magamon éreztem a többiek tekintetét, mi több, ahogy figyeltem, párszor el is kaptam, hogy valóban megbámulnak akár olyan diákok is, akikkel korábban sosem találkoztam. Utólag belegondolva valószínűleg látszott rajtam, mennyire kellemetlenül érzem magam, és ennyi pillantás „kereszttüzében” mindez csak tovább fokozódott. Főleg, mivel legnagyobb rémületemre volt olyan is, aki konkrétan rákérdezett, mi a bajom. Sokáig nem is mertem senkinek beszélni erről a kis kalandról, és noha biztos lehetek benne, ha egyáltalán nem teszem meg, rá se jöttek volna soha, többet nem mertem ellátogatni a félreeső kis folyosóra… legfeljebb a képzeletemben.

Utána különösen igyekeztem kerülni a bajt, az azonban megtalált így is. Az is a hosszú szünetben esett meg, már az első hétvégénkhez közeledve. Mondhatnám, hogy addigra már besokalltam a rengeteg új információtól és a sok ismeretlen pónitól, de ez inkább csak mentegetőzés lenne a részemről. Az tény, addigra már eléggé a türelmem vége felé jártam, és nem kellett sok a felbosszantásomhoz. Nem mellesleg sosem bírtam elviselni, ha valaki túlzottan arrogánsan viselkedett, pláne velem, vagy a barátaimmal szemben.

Éppen ezért bőségesen elég volt a beszélgetés – akarom mondani, szóváltás – kellős közepébe belecsöppennem, s máris eldöntöttem, kinek a pártjára állok. A földszinten mászkáltunk Jasperrel, amikor meghallottam Scorch félreismerhetetlen hangját a folyosóról. A sötétvörös csődör a falat támasztotta a patájával, így nem láthattam, kivel beszél. Akivel társalgott, onnan csak a világoskék szőrét láttam, viszont mindketten elég ingerültnek tűntek. Kettejük körül csupán egy-két póni lézengett, de azok többsége is valószínűleg az udvarra igyekezett, mert hamarosan szinte senki sem maradt a közelben.

– Nagyon nagy legénynek hiszed magad, de fogadnék, hogy csak a szád jár! – hallottam meg egy kanca vékony, mégis magabiztos hangját.

– És te egész pontosan kinek is képzeled magad, hogy nekem magyarázz? – horkantott Scorch. – Egy ilyen kis senkiházi inkább csak húzza meg magát!

Időközben odaértünk a barátommal, így végre jó rálátást nyerhettem az osztálytársam „ellenfelére”. Egy Wish-nél alig magasabb lila-rózsaszín sörényű kanca volt az, előkelőnek tűnő ruhákban. Vastag, ébenfekete keretes szemüveget viselt, ami egyébként egész jól állt neki, viszont már megjelenésében is egy elviselhetetlen okostojásnak mutatta – ahogy a hatalmas könyv is, amit beszéd közben is szüntelenül maga mellett lebegtetett.

– Kikérem magamnak ezt a hangvételt! – húzta fel az orrát a kanca, s olyan lenézően mustrálgatta a fekete sörényű csődört, amire csak egy valódi nemes képes. – Nekem nem kell mindenféle koholmányokat előadnom, hogy érdekes legyek mások szemében! Ha tudni akarod, nagyon is fontos családból származom. A felmenőim generációk óta Celestia Hercegnő bizalmasai…

– Ja, igen, hercegkisasszony! – Scorch szinte köpte a szavakat. – Nem mindenkinek vásárolják meg, hogy bejuthasson az Akadémiára!

– Hah! – prüszkölt ingerülten a kanca, mégis jobban kordában tartva magát az osztálytársamnál. Viszont nem folytatta, mivel feltűnt neki, hogy mi is ott állunk már egy ideje a vörös csődör mögött, és őt figyeljük. Helyette inkább mi is kaptunk tőle pár megvető pillantást.

– Min folyik a vita? – szóltam bele a kis szünetbe.

– Azon, hogy a Manehattanből szalajtott hölgyike jobbnak hiszi magát mindenkinél – magyarázott idegesen Scorch. – Neki még a gólyatábor is túl snassz volt…

– Pedig Manehattan tényleg elég lepra egy környék – csúszott ki Jasper száján, mielőtt még a lány reagálhatott volna.

– Nem Manehattanből, hanem a kastélyból, ami a mellette fekvő saját birtokunkon van – jelentette ki dacosan a kanca.

Na, ez volt az, amit nem lett volna szabad mondania! Ha valaki azzal kérkedett mások előtt, mennyire gazdag, főleg a szülei révén, az azonnal elásta magát a szememben. Én mindig is boldog voltam azzal, amim van, anyagi értelemben nem is akartam sose többet. Viszont láttam, mások milyen körülmények között élnek akár itt, Canterlotban is, és gyűlöltem azokat, akik képesek voltak ezt még az orruk alá is dörgölni. Aki megengedhette magának, attól el is vártam, hogy adjon magára, elvégre ez egyben a másik póni iránti tiszteletet is kifejezte, de ettől még nem lett volna szabad lenézni azokat, akiknek nem futotta például rendes ruhára sem. Egy kastéllyal fölvágni meg már végképp fölháborító volt…

– Én azért nem lennék ilyen büszke arra, hogy mit tolt apuci a seggem alá! – mondtam nem kevés indulattal. – Egy ilyen kis elkényeztetett liba inkább csak húzza meg magát azok között, akik a saját képességeiknek köszönhetően jutottak be ide!

– Téged meg mégis ki kérdezett, hülye gyerek? – fordult felém az orrát ráncolva a kanca. – És miért pártolod ki ezt a taplót?

– Azért, mert a barátom! – vágtam rá gondolkodás nélkül, pillanatnyilag megfeledkezve minden ellenérzésemről, amit a vörös csődör iránt tápláltam. – Mondd csak, drágaságom, tudod te egyáltalán, milyen az, ha vannak barátaid? Vagy csak a felbérelt patanyalóiddal szoktál beszélgetni a palotádban?

– Igenis vannak barátaim! – A kék kanca megkerülte Scorch-ot, s egyetlen lépéssel olyan közel került hozzám, hogy szinte összeért az orrunk, habár eléggé nyújtózkodnia kellett, hogy elérjen. – Méghozzá igencsak befolyásos barátaim vannak. Úgyhogy te tennéd jobban, ha meghúznád magadat, és nem pofáznál bele olyasmibe, ami nem a te dolgod! És szégyellhetnéd magad, amiért ilyen barátaid vannak, bár látom, te se vagy különb…

– Hú, és most meg kéne ijednem, mert beárulsz a „befolyásos” barátaidnál?

– Csak simán kopj le, és ne zaklassatok többé, mert balhé lesz, kisöreg!

A szemüveges kanca beszéd közben nekinyomta az orrát az enyémnek, mintha el akarná tolni a fejemet, ami bőven elég volt ahhoz, hogy ne arra figyeljek, amit mond. Ez az agresszív viselkedés bőven elég provokáció volt számomra. Egész testemben megfeszültem, és erőből tartottam ellent a lánynak, s fizikai erőfölényemet kihasználva vissza is nyomtam a földre.

– Ennyire nem tudod, mikor kell leállni? – kérdeztem fenyegetően.

– Hülye picsa – toldotta meg oldalról Scorch. – Nem tud ez semmit.

– Te nem tudod, mikor kell leállni – nyögte erőlködve a lány félrecsúszott szemüveggel. – Mi lesz a következő? Megütsz egy kancát?

– Van képed ezzel takarózni? – morogtam. – Belekötsz a haveromba, aztán így mented ki magadat? Az, hogy kanca vagy, még nem jelenti azt, hogy tiszteletlen lehetsz a nagyobbakkal szemben.

– Mi…? Én… én… – hápogott döbbenten a lány, de a szemében már végre félelem is megcsillant.

– Hát ez tényleg nagyon kész… – állapította meg Jasper. – Akkora kocka, csukjuk már be valami szekrénybe, az tán idomul az alakjához!

Nem tartottam feltétlenül jó ötletnek, de nem volt időm gondolkodni. A világoskék kanca ijedten ugrott hátra egy lépést, s védekezőn lesunyta a fejét. A szarvát rám szegezte, ami egy pillanattal később föl is ragyogott. A készülő varázslatát azonban nem fejezhette be, mivel egy oldalról – ahogy próbáltam bemérni, talán Scorch felől – érkező fénycsóva félbeszakította, csúnya, horzsolásszerű lenyomatot hagyva az arcán. Meg is tántorodott, a könyvét elejtette, a szemüvege pedig lecsúszott a fejéről.

– Se… segí… – nyöszörögte, de olyan halkan, hogy még mi is alig hallhattuk.

A következő pillanatban a torkához kapott, viszont már csak néma tátogásra futotta tőle.

– Az kell még, hogy ránk uszítsa a tanárokat – jegyezte meg némi bizonytalansággal a hangjában, de izzó szarvval Jasper. – Te meg mi a pikulának támadtad le? – fordult Scorch felé. – Most mi a frászkarikát csináljunk vele?

A vörös csődör körülnézett, a kanca viszont megpróbálta kihasználni, hogy nem figyelünk, s erősen hunyorogva, hogy szemüveg nélkül is láthasson valamit, fölpattant, és eliramodott – volna, ha nem kapom el azonnal a varázserőmmel a levegőben. Nagyon ficánkolt, borzasztóan nehéz volt tartani, így hamarosan oda lyukadtunk ki, hogy kénytelen voltam orral lefelé lógatni, s így is félő volt, hogy leejtem, mivel egyszerre kellett a mozgására koncentrálnom, és megküzdenem a mágiájával. Annyira fejre állítottam, tán még a bugyiját is láthattuk volna, ha nem kalimpál olyan hevesen, illetve nem kapja a lábai közé a farkát – noha az aggodalmam miatt ez pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelt.

– Szép fogás! – paskolta meg a vállam Jasper, továbbra is fönntartva a szájzár varázslatát. – És most?

– Hajítsuk be oda, mielőtt még meglát valaki! – mutatott a folyosó másik felében lévő egyik résnyire nyitott ajtó felé Scorch. – Jól ellesz ez a felmosók között is!

– És aztán? – kérdeztem egyre fokozódó rossz érzéssel. Kezdtem megbánni a meggondolatlanságomat, de így meg már csak nem hagyhattuk itt a lányt…

– Hát bezárjuk! – mondta a vörös csődör, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Hadd gondolkodjon csak el az életén egy kicsit!

Egyre kevésbé tetszett, amerre haladtunk. Elő akartam valami frappáns ötlettel állni, de lépteket hallottam – vagy csak véltem hallani –, és ezzel egy időben a kanca is nagyot nyögve összegörnyedt. A váratlan manővertől ki is került a varázslatom hatása alól, és elterült a földön, viszont Jasper gyors volt, a mellső patáival azonnal lefogta, nehogy elszaladhasson.

– Ez az, kapd fel, dobjuk be! – osztotta az utasításokat Scorch. – Úgy lelakatolom, egy takarító nem szedi ki onnan!

Ezt már csak félig sikerült kivitelezni. A lány veszettül rugdalózott, így az egésznek az lett a vége, hogy inkább a hátsó lábainál fogva rángatták a pár méterre lévő apró, sötét helyiség felé. Én meg csak követtem őket, és nyitottam nekik az ajtót. Csak mikor közös erővel bedobták, akkor még visszafordultam, és megakadt a szemem a kanca könyvén meg szemüvegén. El kell tüntetni a nyomokat – villant át az agyamon, s gyorsan magamhoz lebegtettem a két tárgyat.

– Törjük már szét! – villant meg Scorch szeme a lencsék láttán.

– Ne már! – rázta a fejét Japser, miközben a kilincset húzta, hogy a kanca ne ránthassa ki a másik oldalról. – Miért vagy ilyen gonosz? Nem is ártott nekünk semmit, csak kicsit megleckéztetjük, nem? Hogy vegyen vissza az arcából…

– Hát ez az… – csatlakoztam én is. – Nyisd ki kicsit, beadom neki!

A fiú csak a szemeit forgatta, ám aztán láthatta rajtunk, hogy ebből nem akarunk engedni, így megadóan sóhajtott. Jasper kicsit enyhített a húzáson, mire az ajtó kivágódott, a kék kanca pedig farral egy vödörben kötött ki, és az oldalára borult. Utána viszont nem próbált menekülni, csupán félve pislogott hármunkra, nem tudván, mire számítson – úgy tűnt, elég jól szigetelt a falap, vagy csak nem törődött azzal, mit beszélgetünk mi odakint, annyira elfoglalta magát a kilincs rángatásával.

Nem is léptem be, csak a szarvammal belebegtettem a könyvét meg a szemüvegét, aztán gyorsan vissza is zártuk az ajtót. Bólintottam Scorch-nak, mire ő lehunyta a szemét, s nekilátott a varázslatának. Egy fényes, vörösen izzó lakat jelent meg a levegőben, s lassan a zárhoz lebegett. Elmerült a fémben, s tompa, de kemény kattanást hallatott, aztán az izzás kialudt. Jasper próbaképp lenyomta a kilincset és taszított egyet az ajtón, de nem történt semmi. Váltottunk egy nem túl határozott pillantást, aztán magára hagytuk a lányt.

Némiképp furdalt a lelkiismeret, amiért ezt tettük vele, főleg így ismeretlenül, de próbáltam azzal megnyugtatni magam, hogy végső soron nem bántottuk. Csak azt kapta, amit megérdemelt. És legközelebb kétszer is meg fogja gondolni, merje-e bántani a barátaimat… Attól nem tartottam igazán, hogy beárul minket a tanároknak. Még ha föl is ismer minket, nem tudja bizonyítani, hogy tényleg mi voltunk. Nem állítom, hogy szerettem hazudni, de elég jól tudtam tettetni a tökéletes értetlenséget.

Viszont meglepetésemre az egész incidensnek az égvilágon semmi folyománya nem lett. Legalábbis nyíltan. Mikor legközelebb összefutottam a lánnyal, gyanútlanul ücsörögtem az udvaron az egyik padon Wish-sel és Jasperrel. Vidáman beszélgettünk, kacarásztunk, míg észre nem vettem a világoskék kancát felénk közeledni. Egyenesen a szemembe nézett, szóval félreérthetetlenül engem keresett, aminek bizony a legkevésbé sem örültem. Főleg amikor feltűnt, hogy a mellette jövő magas, hófehér csődör követte őt, szóval a kanca valószínűleg felkészült az újbóli találkozásra…

Át is futott az agyamon, hogy esetleg jelenetet akar rendezni, vagy akár egyenesen össze fog veretni minket a barátjával, viszont ahogy körbenéztem, elég sokan mászkáltak körülöttünk, szóval ez utóbbit kevésbé tartottam valószínűnek. Kényelmetlenül fészkelődtem a helyemen, ami Jaspernek is hamar feltűnt, s a szituációt átlátva pillanatok alatt elsápadt.

– Szia Thread! Szia Jasper! – köszönt ránk jó hangosan a kanca, ahogy odaért hozzánk.

Gyanús mosoly játszott az arcán, de nem folytatta akkor sem, amikor a fehér csődör is megállt előttünk.

– Szia öhm… – próbálkoztam valamiképp viszonozni a gesztust, habár rá kellett döbbennem, hogy a lány több lépéssel is előttem jár. Például fogalmam sem volt, ő ki lehet…

– Látom, jól elvagytok, úgyhogy nem is zavarlak titeket – mondta negédesen a kanca. – Csak be akartam nektek mutatni a barátomat, Nimbus Strike-ot. Nimbus, ők azok, akikről beszéltem!

A csődör rezzenéstelen arccal biccentett, mire ösztönösen behúztam a nyakamat.

– Megyünk is tovább – folytatta felsőbbségesen a lány, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy ő bizony különb nálunk, és nem folyamodik olyan durva eszközökhöz, mint mi. – Ó, és köszönöm, hogy visszaadtad a könyvem! – tette még hozzá búcsúzóul, mire nagyot nyeltem.

– Hű, nem semmi, micsoda ismerőseitek vannak! – állapította meg őszinte ámulattal Wish, amikor a két póni távozott. – Az hittem, csak ilyen canterloti körökben mozogtok!

– Miért, kik voltak ezek? – kérdeztem nevetségesen vékony hangon, mivel Jasper láthatóan továbbra is az élete filmjét pörgethette lelki szemei előtt.

– Hát a kanca az Violet Sign. – Wish érezhetően összezavarodott, amiért neki kell magyaráznia. – Stella mesélt róla, én nem ismerem. Mintha azt mondta volna, ő a manehattani családi birtok várományosa. A csődör meg, ha tényleg az a Nimbus Strike, akkor Celestia Hercegnő egyetlen magántanítványa. Úgy tudom, előtte vagy ötven évig nem fogadott senkit maga mellé, szóval biztos tud valamit a fiú!

– Ennyit a protekcióról – nyekeregte Jasper, miközben föltápászkodott a padról. – Asszem, megyek hányni…

– Valami rosszat mondtam? – pislogott rám értetlenül Wish, miután Jasper elügetett az iskola épülete felé.

Végül valahogy nagy nehezen ki tudtam magyarázni magunkat anélkül, hogy el kelljen árulnom a kancának, mi is volt ez az egész. Wish nagyjából meg is nyugodott, és nem kérdezősködött többet, a Violet lánnyal pedig a továbbiakban igyekeztem elkerülni bármiféle konfrontációt. És mivel ő is hasonlóképp állt hozzám, sokáig nem is volt semmi dolgunk egymással. Viszont egyvalamit megfogadtam az eset kapcsán: ha nem ismerem az előzményeket, nem avatkozok közbe semmilyen vitába. Volt ugyanis egy olyan sanda gyanúm, ami csak kicsivel később fogalmazódott meg bennem, hogy talán mégsem a kanca provokálta Scorch-ot ott a folyosón…

* * *

Az első hetünk ezzel lényegében el is telt; más lényegi nem történt még azon kívül, hogy kicsit belekóstolhattunk a félév minden tárgyába. Bemutatkoztak nekünk a tanárok, bemutatkozott a tananyag, mi viszont csak a második hét első napján viszonoztuk ezt „hivatalosan”, mivel Mr. Poltergeist meg akarta várni, míg teljes létszámmal összegyűlünk. Minket ugyan nem zavart, hiszen valamilyen szinten már úgyis ismertük egymást, a külföldi hallgatónkra pedig kivétel nélkül mindenki kíváncsi volt már. Arra bezzeg nem számítottam, hogy más osztálytársam is – sőt, nem is egy – tartogat még meglepetést a bemutatkozásnál.

Meg lett mondva nekünk, hogy senki ne késsen. Ott is ültünk már mind, szépen rendben már öt perccel az „osztályfőnökinek” titulált beszélgetős óra kezdete előtt, ezzel szemben Mr. Poltergeist legalább tíz percig váratott minket. Mikor azonban megjelent, nem volt egyedül, mint arra számítottam is. Egy vékony, magas, rózsaszín szőrű kanca lépett be vele együtt a terembe, olyan különös ruházatban, ami fölött rettentő hosszú ideig nem tudtam napirendre térni. A feje formája eleve elég fura volt, de még azon túl is odavonzotta a tekintetemet a csipkékkel díszített kötőfék, ami az orrát is körbeölelve mintegy keretbe foglalta az egész arcát. Szépen rendezett, dús, lángszínű sörénye lágyan a vállára omlott, ám onnantól kezdve nem sok látszott magából a kancából, mivel a szügye kivételével mindenét lepedőszerű fehér köpeny alá rejtette. Illetve az még feltűnő volt, hogy a hátán szépen ívelt dísznyereg ült, amiről kétoldalt hosszú valamik lógtak. Később Jasper volt szíves fölvilágosítani, hogy ez utóbbit kengyelnek hívják, és nagyon menő…

– Gyerekek, ő itt Ambrosia, Saddle-Arabiából – mondta Mr. Poltergeist, majd lassan, tagoltan, mintha csak egy kiscsikónak magyarázna, folytatta. – Nyugodtan ülj le oda, ahova csak szeretnél!

A kanca nem tűnt megilletődöttnek ennyi tekintet kereszttüzében sem, s csupán csendben nézelődött nagy, élénkzöld szemeivel, míg meg nem kapta a tanártól a várt utasítást. Utána szép komótosan, kecses léptekkel elindult felénk, s kényelmesen helyet foglalt az első padban Stella mellett.

Vissza kellett fognom magam, hogy ne ciccegjek elégedetlenségem kifejezéseképp, mivel így elhelyezkedve pont sikerült a sörényével kitakarnia előlem a tábla egy részét.

– Remek! – mosolyodott el Mr. Poltergeist. – Most, hogy mind együtt vagyunk, tarthatnánk egy kis bemutatkozást! Amelyikőtök hallja a nevét, kérem, álljon föl, és mondjon magáról pár szót, hogy az új tagunk is megismerhesse kicsit! Kezdheted is, kedves Ambrosia! – tette hozzá újfent vontatottan.

Elmondhatatlanul utáltam az ilyesmit, de azért kényszerítettem magam, hogy végighallgassam a kanca mondókáját.

– Én vagyok Ambrosia – mondta egész kellemes hangon a jövevény, ahogy újra fölállt, és felénk fordult, hogy mindünkhöz beszélhessen. – Jöttem Saddle-Arábiából, és vagyok nagyon kíváncsi equestriai ételre.

– Úgy érted, életre, igaz? – próbálta kisegíteni a tanárunk.

– Igen, életre vagyok! – bólogatott vidáman a kanca, amivel adott is okot némi derültségre a körünkben. – Canterlot nagyon szép, és már várok, hogy alig megismerhesselek titeket. Szeretek csinálni főzést, meg segíteni másoknak. A nyelveteket tartok különlegesnek, de én tanulok, és akkor remélek, beszélgetünk sok jót.

Ambrosia széles, mégsem erőltetett vigyorban megvillantotta gyöngysorszerű fogsorát, s barátságosan hunyorogva végignézett rajtunk, majd visszaült a helyére, fordítva elhelyezkedve a széken, hogy továbbra is szemben lehessen velünk. Mr. Poltergeist elégedetten szusszant egyet, aztán varázslattal maga elé lebegtette a naplóját, s komótosan kinyitotta.

– Köszönjük, kisasszony! – mondta közben. – Egészen biztos vagyok benne, hogy az új osztálytársai segítenek majd elsajátítani a nyelvünk finomságait. Valamint természetesen én is állok a szolgálatára, ha bármilyen tekintetben tanácsra van szüksége. Most pedig haladjunk szép sorban, legalább én is megjegyzem lassanként a neveteket! Cavernwind a következő.

A kócos, zöld szőrű csődör kelletlenül fölkelt, majd nagyot sóhajtva belekezdett.

– Cavern vagyok, és Canterlotból jöttem – mondta rettenetesen unott hangon; érezhetően neki sem volt ínyére ez az egész. – Szeretek mindenféle helyekre, meg sok póni közé járkálni, meg szeretem a mókás és vicces dolgokat…

Ennél fásultabban elő sem adhatta volna magát, de azért a többiek csendben figyelték.

– Hát… azt hiszem, ennyi lenne – tette hozzá némi gondolkodás után. – Kérdésekre szívesen válaszolok, de most más nem jut eszembe.

– Rendben, ráérünk még – biccentett Mr. Poltergeist. – Akkor, ha kérhetném… Constellation Glory!

Váltottunk Jasperrel egy meglepett pillantást – még csak nem is volt ismerős a név. Viszont ahogy az előttünk lévő padban ráérősen kinyújtóztatta a lábait a magas, fehér kanca, lassacskán összeállt bennem, honnan jöhetett a beceneve…

– Most miről is kéne beszélnem, tanár úr? – kérdezte álmatagon a lány.

– Bármit magadról – felelt a bordó csődör. – Mondjuk úgy, mint a többiek. Honnan jöttél, mit szeretsz, mit nem, ilyesmiket.

– Stellának hívnak, és a Zöldfa utcából jöttem. Szeretek nagy, lapos köveket simogatni, meg nézni az eget, főleg csillaghullás idején. Nem szeretem, ha visszafelé borzolgatják a szőrömet, meg ha belemegy a víz a fülembe…

Talán folytatta volna még, talán nem, már nem derülhetett ki, mert Jasper mellettem akkorát nyerített, majdnem kiborult a padból. A többiek is felröhögtek, és én sem bírtam tovább magamban tartani a nevetést – igaz, én inkább a barátom reakcióján szakadtam. Mr. Poltergeist türelmesen dobolt az asztalán, míg újra nem bírtunk uralkodni magunkon.

– Azt valóban senki sem szereti – állapította meg végül semleges hangon. – Szeretnél még valamit mondani?

Stella nyugodtan megcsóválta a fejét, láthatóan cseppet sem zavartatva magát azon, hogy mindenki rajta röhög, majd újra helyet foglalt.

– Akkor hát ugorhatunk is a következőre! – folytatta a csődör. – Death Wish kisasszony!

– Csak Wish, ha kérhetem! – csipogta a hátunk mögül a kis kanca. – Én is canterloti vagyok, és nagyon szeretek a barátaimmal lenni, meg olvasni, meg ilyenek… Amit nem szeretek… nos, igazából nem hiszem, hogy bármilyen szempontból is okom lenne panaszkodni.

– Nocsak! – bólogatott Mr. Poltergeist, miközben leült az asztala mögé, és összeillesztette maga előtt a patáit. – Milyen jó hallani, hogy vannak pónik, akik ennyire elégedettek az életükkel! Folytathatjuk, ugye? Dulcimer!

– Dulcimer vagyok, és Canterlotban lakom én is, habár eredetileg Vanhooverből származom – vágott bele a nagydarab piros csődör, miközben óvatosan megpróbált fölállni Cavernwind mellől. – Régi zenész családból származom, talán ismeritek is páran apámat, Solo Stringset, vagy Yelling Soundot, a nagyapámat. Jómagam is imádok zenélni, meg koncertekre járni; klasszikustól a modernig jöhet bármi, szeretettel fogyasztom. Van egy cimbalmom, de tudok furulyázni meg zongorázni is egy kicsit. Ha valakit érdekel, szívesen megmutatom. De azt hiszem, elég is ennyi belőlem! Így is én jártattam a legtöbbet a számat…

– Jasper Volley a soros – bólintott újfent a tanárunk.

– Na kérem! – pattant fel mellettem Jasper, s szélesen vigyorogva körülnézett, majd vidáman rázendített. – Jasper Volley a becsületes nevem, s Trottingham nemes városából érkeztem közétek. Mostan éppen a Starswirl koli bentlakós tanulóinak népes táborát gyarapítom. Évek óta foglalkozom varázslással, kedvenc hobbim meg a célba lövés. Jól bánok az íjjal, és egyszer szeretnék megtanulni hátrafelé nyilazni, mint az őseink. És mielőtt még lehülyéztek, igenis meg lehet csinálni mágia nélkül is! Írásos bizonyítékok vannak róla, úgy ám! És nem kell hozzá unikornis, földipóni is meg tudja elvileg csinálni, csak már réges-rég elvesztettük ezt a tudásunkat…

Halkan megköszörültem a torkomat, hogy a barátom kapjon észbe, és ne álljon neki kiselőadást tartani a teóriáiról. És úgy tűnt, Jasper meg is értette, mire gondolok, mivel azonnal témát váltott.

– Szóval ez a nagy helyzet, barátaim! Úgy nézzetek meg, hogy ha nagy leszek, egyszer még én leszek a legerősebb póni egész Equestriában! Most pedig te jössz, haver! – csapkodta meg a vállam, miközben lezuttyant a székére.

Tudtam, hogy valóban én vagyok a következő, de azért megvártam, míg a tanár szólított. Mikor pedig megtette, körülbelül Cavernwind lelkesedésével keltem föl.

– Life Thread vagyok, Canterlotban lakom, és amit nem szeretek, az például az erőltetett bemutatkozósdi – próbáltam rövidre zárni a témát, azzal gyorsan helyet is foglaltam, mielőtt még egyéb kérdések is fölmerülhetnének.

Hiába szerettem volna, nem úszhattam meg ennyivel. Mindenki gyanúsan elhallgatott, Mr. Poltergeist pedig elvette egymástól a patáit, s letámasztotta őket az asztalra.

– Pedig most bizony ez a feladat – mondta rendületlen nyugalommal.

– Jó… szeretek varázsolni – egészítettem ki magam beletörődően. – Ha többet beszélnék, az sem árulna el többet rólam.

– Legyen hát! – mosolyodott el a bordó csődör, újra összeillesztve a mellső patáit. – Lesz még alkalmunk ismerkedni. Tehát a következő… Mirthwhistle!

Kicsit megkönnyebbültem, de aztán fönnakadtam az újabb ismeretlen néven. Mielőtt azonban körbenézhettem volna, Scorch szólalt meg hátulról.

– Már nem használom ezt a nevet, tanár úr!

– Mi? Komolyan így hívnak? – vihogott Cavernwind hátrafordulva.

– Most mondtam, hogy már nem használom! – morgolódott a csődör, egészen a szemébe borítva fekete sörényét. – Megvan annak az oka.

– Ja, hogy ez a leánykori neved? – csatlakozott a heccelődésbe Jasper is.

Nem bírtam tovább, megint elröhögtem magam, habár mentségemre legyen szólva, nem voltam egyedül. Kicsit le is fejeltem az asztalt, így egyszerre kellett küzdenem a nevetéstől és a szarvamba hasító fájdalomtól szemembe szökő könnyekkel. Ezzel szemben Scorch – vagy ki tudja, hogyan is kéne hívnom – érezhetően nem díjazta a poént.

– Hivatalosan elég nehéz változtatni, de azt a nevet már rég magam mögött hagytam – sziszegte dühösen. – Scorched Earth vagyok, és el is várom, hogy így szólítsatok! Ha pedig valaki még egyszer szóba hozza, nem állok jót magamért!

– Azért csak finoman – jegyezte meg Mr. Poltergeist. – Szerintem megoldható, hogy itt az osztályban úgy szólítsunk, ahogy te szeretnéd, ám előfordulhat, némely alkalmakkor a régi nevedet kell majd használnunk. Ezt el kell fogadnod, és nem szeretnék panaszt hallani ennek kapcsán. Senkinek a részéről.

Komolyságot erőltettem magamra, s a többiek is így tettek. A bemutatkozást tehát Scorch is elbliccelhette, noha nem különösebben bántam. Már csak arra vártam, hogy végre legyünk túl ezen az egész őrületen.

– Akkor hát nincs más hátra, mint Still Lotus – állapította meg a tanárunk.

A magas, kékeslila csődör szépen, ráérősen fölkelt, megigazította a sálat, ami eddig is szinte mindig a nyaka köré volt tekerve, aztán hosszasan megköszörülte a torkát.

– Én meg Lotus vagyok, Baltimare az otthonom, és szeretem kavarni a szart…

Pontosan eddig tartott a komolyságunk, és utána már nem is próbáltuk fenntartani a látszatot sem. Úgy egész konkrétan beestem a pad alá, s jódarabig meg se fordult a fejemben, hogy előmásszak. Lotus volt az, akinek a legtöbb ideje volt kitalálnia, mit akar majd mondani, és ezzel a megszólalásával akkor és ott elsöprő sikert aratott. Ugyan nem értettem, miért jutott eszébe ilyen hülyeségeket beszélni, de már nem is számított. Miután picit lenyugodtak a kedélyek, elkönyveltem magamban, hogy ilyen társaságban az elkövetkező pár évben biztosan nem fogok unatkozni.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.