Fény és füst, avagy egy bizarr ötlet születése

Fény és füst, avagy egy bizarr ötlet születése

Emlékszem arra a napra, ami teljesen megváltoztatta az életemet. Pedig valójában semmi igazán különleges nem történt. Jó szokás szerint el voltam havazva a barátaimmal együtt a teendőkkel, szépen haladtunk előre a terveink szerint. Aztán egyszer csak jött az a pillanat. Az a sorsfordító momentum, ami… aminek hirtelenjében nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, mikor szembetaláltam magam vele…

Két év volt még hátra a szakosodásig, bőven volt hát időnk válogatni a nekünk tetsző tárgyakból. Az igaz, idő közben az órarendünk is gyökeresen átalakult, és a feje tetejére állt. Ahogy azt Mr. Poltergeist a legeslegelső óránkon előrevetítette, mostanra elvárták tőlünk, hogy mi magunk járjunk el a különböző tanszékekre – legalábbis a legtöbb esetben –, és úgy hallgassuk meg az előadásokat. Ez pedig egyszersmind azzal is járt, hogy a kellő létszám elérésének céljából egyszerre több osztálynak is be kellett ülnie, ha olyan professzor tartotta az órát, és persze a terem is lehetővé tette. S noha az ilyen előadásokon nem volt kötelező a részvétel, bizony előfordult, hogy majd' százan is összegyűltünk egy-egy ilyen alkalommal.

Nem volt ez másképp aznap sem. A szokásoshoz képest amúgy is nagyobb volt a felfordulás, mivel az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy az Akadémia egyik emeritus professzora, Vapor Yield elvállalta egy előadás megtartását minden tanuló számára. Mikor megláttam a hirdetményt a faliújságon, elsőre simán átfutott rajta a szemem, amint fölismertem a papíron a Rúna Tanszék szürke jelzőpecsétjét. Gondoltam, engem ne fárasszanak megint az idióta krikszkrakszaikkal, amikhez körülbelül annyit konyítottam, mint az évfolyamtársaim kilencvenkilenc százaléka: semmit. Bőven elég volt azt a félévet végigszenvedni, amikor ismertető tárgyként föl kellett venni a rúnamágia alapjait. Esküszöm, még kérvényt is írtam Mr. Poltergeistnek – egy nyelvtanóra holtidejében –, hogy ugyan vegye már le a kötelező órák közül. Megjegyzem, szerintem el se olvasta…

Szóval a lényeg az, miután ilyen sikeresen a tudatom perifériájáról is eltüntettem a hirdetmény létezését, a következő lépcsőfordulóban már bele is futottam Jasperbe és Wish-be, akik rögtön nekem estek, hogy üljünk be együtt a fent említett előadásra. Nem értettem a lelkesedésüket, hiszen tudtommal ők se különösebben érdeklődtek a nem-tradicionális pónimágiák iránt. A következő pillanatban viszont már rángattak is vissza a faliújság elé, hogy ugyan lássak már a szememtől, és legalább nagyjából olvassam el. A részletek pedig ebben az esetben valóban fontosak voltak, mi több, mindent el is döntöttek. Mikor fölfedeztem az előttem vastag falként feszülő szövegben a „teleport” szót, olyan elvetemült vigyor terült szét az arcomon, amivel alaposan rá is hoztam a frászt egy elsős kiscsajra, aki megpróbált köztem és a fal között elslisszolni.

Innentől kezdve pedig már nem volt kérdés, megyünk-e vagy sem. Az sem tarthatott vissza minket, hogy előzőleg megígértük Dulcinak, hogy az előadás kitűzött napján elmegyünk a kedvenc zenekarának a fellépésére. Legfeljebb kicsit egymásba lóg a két program, és lemaradunk a koncert elejéről – a fenébe is, nem fogjuk hallani a behangolást –, de ezt nem lehetett kihagyni! Azóta vártam, hogy a teleportálásról tanulhassak, mióta az eszemet tudom. Vapor professzor pedig híres, sőt, már-már hírhedt volt a mágikus téráthelyeződéssel kapcsolatos kísérletek tekintetében. Equestria-szerte, és még azon is túl ő számított a legnagyobb szaktekintélynek a témában.

Nagy vidáman be is harangoztam a különleges előadást az osztályunknak, noha sejtettem, nem sokan fognak osztozni az érdeklődésemben. Dulci, Cavern meg Lotus eleve rávágták, ők bizony egy másodpercet sem hajlandóak kihagyni a koncertből holmi ősz sörényű mágusok kedvéért, plusz meg is ígértették velünk, hogy amint végeztünk, azonnal csatlakozunk hozzájuk mi is. Stella egy kicsit vonakodott ugyan, de aztán ő is úgy döntött, inkább a fiúkkal tart. Persze meglepett volna, ha nem: Lotus barátommal már egy éve „hivatalosan” is együtt voltak, és ahhoz képest, milyen fura párost alkottak, elég nehéz volt őket elszakítani egymástól. Scorch-ot szintén igencsak csábította a koncert, de ettől függetlenül kijelentette, hogy ő bizony az első sorban fog ülni, méghozzá egyedül. Szóval, ha úgy vesszük, egyedül Ambrosiát sikerült „rábeszélnem” az előadásra, pedig mondjuk pont őt céloztam a legkevésbé.

Jóval a kezdés előtt ott voltunk már a konferenciateremben. Ez is külön örvendetes volt, hogy nem a tanszék előadóját választották ki a célra, bár valószínűleg maguktól is belátták: ennyi érdeklődőt képtelenség lenne abba a kis poros lyukba beszorítani. Nem volt szokásom előadásokra kiöltözni, de akkor valahogy rám jött, hogy márpedig én öltönyben-nyakkendőben fogok beülni a híres prof órájára. Ez egyszer adjuk meg a módját – körülbelül ennyi járt a fejemben, utólag pedig már inkább bántam a kis ötletemet. Egyvalamivel ugyanis nem számoltam, nevezetesen, hogy valakinek föl is fog tűnni a tőlem merőben szokatlan viselet. Ráadásul kiknek? Pont azoknak, akiknek nem kellett volna…

Jasper kivételes önuralomról téve tanúbizonyságot egyetlen szóval sem illette a kinézetemet. Wish-től és Ambrosiától még be is söpörhettem pár konszolidált dicséretet, hogy milyen csinos vagyok, ami kimondottan jól is esett, ám a legtöbben inkább furcsállkodva, vagy egyenesen ellenségesen méregettek, míg a széksorok közt vonultunk alkalmas hely után kutatva.

– Na, nézzenek oda, megjött az alfahím! – hallottam egy kanca ismerős hangját valahonnan középről.

Eszembe se jutott, hogy a gunyoros megjegyzés esetleg rám vonatkozhat, hát gyanútlanul néztem körbe. Mivel nem találtam egy olyan csődört sem, akire illett volna a jelző, inkább a hang forrása után kutakodtam. Hamarosan föl is fedeztem egy kisebb csapat kancát, akikről mindössze annyit tudtam, hogy az évfolyamtársaim. Mind engem néztek, volt, amelyik nevetgélt, volt, amelyik lesajnáló pillantásokat küldött felém. Nem nagyon értettem, míg meg nem találtam köztük a hangadót.

A Violet lány… Jó rég nem láttam már, de nem mondanám, hogy hiányzott. Olyan undorítóan öntelt magabiztossággal ült ott, legszívesebben fölképeltem volna. Egyszer, csak egyetlenegyszer kerültem az útjába, és úgy látszik, azóta is…

– Szia, Thread! – köszönt rám, mikor látta, hogy észrevettem. Kicsit kinyújtózkodott, és kedvesen mosolyogva megpaskolta az előtte lévő üres szék támláját. – Nincs kedved ide ülni a drága barátaiddal?

Persze, pont az kellett még a hátam közepére, hogy rajtam röhögjenek egész végig… Megpróbáltam gyorsan kitalálni valami nem túl látványos kifogást, noha legszívesebben elküldtem volna őt a jó fenébe.

– Nahát! Hogy találtad ki? – előzött meg Jasper.

Kicsit tartottam attól, hogy ez túl nyersre sikerült, ezért hát igyekeztem gyorsan tompítani rajta. Sikerült még némiképp sajnálkozó ábrázatot is öltenem.

– Bocs, Sign, de most nem. Talán majd egyszer…

Átöleltem az egyik mellső lábammal Ambrosia nyakát, s úgy vezettem lefelé a kis csapatomat. Amúgy sem bántam, ha előrébb ülünk, legalább jobban fogunk hallani. Ha meg az előadás elkezdődik, csak bele tudok merülni a tömegbe, és nem vonzok magamra a kívántnál több figyelmet. Sietősen, de nem kapkodva terelgettem magam előtt a lányokat meg Jaspert, ügyelve, nehogy úgy tűnjön, mintha menekülni próbálnék. Mikor sikerült leülnünk az egyik padsor szélén, szerencsére nem teljesen ismeretlen pónik mellett, azért észrevehetetlenül fújtam egyet.

– Hé, Jasper! – fordult hátra az egyik évfolyamtársam, akiről tudtam, hogy néha szokott dumálni a barátommal. – Azt hallottad, hogy Polter bá' majdnem mindenkit kivágott idén a felvételin?

Ez engem is érdekelt, hát kíváncsian hegyeztem a fülemet.

– Hagyjá' már a hülyeségeiddel! – legyezett hanyagul Jasper. – Nem volt az olyan nagy kunszt; nem eteted meg velem, hogy ennyire idióták a kicsik.

– Ja, nekünk nem volt húzós, de az öreg most bekeményített – mondta teljesen komolyan a fiú. – Biztos azt hitték, nekik se kell majd semmit készülni, aztán meg jött a kérdőív. Olyan volt, azt mondják, majdnem mindenki elvérzett rajta. Most valami logikai képességeket vizsgált, és volt benne valami beugratós kérdés. Aki nem tudta, vagy nem vette komolyan, már mehetett is haza!

– Nem szívatsz? – hitetlenkedett a barátom.

– Nem hát! – csóválta a fejét a csődör. – Tudod, hányan mentek át? Tizenketten!

– Mi volt a kérdés? – szóltam közbe.

– Hallod, nem akarom tudni… – nézett rám komoran. – Még a végén kitalálnák, hogy én se vagyok alkalmas!

– Az durva! – állapítottam meg csodálkozva.

– Ja. Tőletek pöccent be ennyire, vagy mi?

– Á, nem hiszem – csóválta a fejét Jasper. – Órákon tök normális volt, mint mindig.

Körülöttünk a tömeg észrevehetően elcsendesedett. A csődör előttünk visszafordult, és én is a katedrára fókuszáltam a figyelmem, ahova épp most lépett föl egy hosszú, ősz szakállú, mégis egyenes tartású póni. Bár eddig nem különösebben foglalkoztam ilyesmivel, vele kapcsolatban azért kíváncsi lettem volna, hány éves lehet. Kinézetre aggastyánnak mondtam volna, a mozdulatai viszont meglepően fiatalosnak tűntek, persze csak ép ésszel elfogadható keretek között.

Az idős csődör körbenézett rajtunk, aztán elővarázsolt egy pálcát, s határozottan, mégse túl hangosan megkocogtatta a tábla szélét, míg az utolsó pisszenés is el nem halt. Az arcán lassan széles, barátságos mosoly terült szét, aztán belekezdett.

– Az unokám esküvője óta nem láttam ennyi fiatalt egy helyen – jegyezte meg derűsen, a mozdulataihoz illő gördülékeny stílusban. – Nem is gondoltam volna, hogy önök között is ilyen sokan érdeklődnek a szakterületem iránt! Nem is tudják, milyen sokat jelent ez nekem! Köszönöm, hogy eljöttek!

Kis szünetet tartott, amíg a fejét előrebiccentve „meghajolt” előttünk, aztán ugyanúgy folytatta.

– Egy gyors kérdést, még ha megengednének, mielőtt elkezdem… Önök közül hányan tudnak teleportálni? Ó, és elnézésüket kérem, kedves kollégák, előre kell szóljak, nekem szokásom kérdéseket föltenni előadás közben.

Ennek mondjuk annyira nem örültem. Sosem kedveltem az interaktív órákat, elvégre én ilyenkor hallgató voltam. A hallgató hallgasson, az előadó meg adja elő magát, nem? Bár az némiképp megnyugtató volt, hogy elég sokan voltunk, szóval nekem nem kell majd valószínűleg foglalkozni az egésszel, legfeljebb az előadás menetét töri majd meg némiképp. Sőt, így már kicsit örültem is a Violet lánynak, elvégre ha más nem is, ő biztos ki fog esni a padból, hogy megoszthassa a professzorral a gondolatait.

Wish nagy szégyellősen fölemelte a patáját, és rajta kívül még néhányan ugyanígy tettek. Ugyan nem volt nagy a számuk, de az évfolyamunk elméletileg nem maradt el az átlaghoz képest. Ezt alátámasztani látszott az is, hogy miután az előadó hunyorogva összeszámolta a lábakat, elégedetten bólogatott.

– Nagyon helyes! – mondta. – Akkor önök már megtapasztalhatták az éteri téren át való utazás… felszínét. Miért mondom ezt? Aki még sohasem próbálta, csak annyit lát, hogy egy póni eltűnik az egyik helyen, aztán megjelenik egy másikon. Egyszerűnek látszik. Ám aki ismeri az elméletét, akár csak alap szinten is, beláthatja, nem sok bonyolultabb mágikus tevékenység létezik a teleportálásnál. Milyen fázisai vannak a teleportálásnak, fel tudja valaki sorolni?

Elsős tananyag volt, biztosra vettem, hogy bármelyikünk álmából felébresztve is tudta volna. Ennek ellenére a prof türelmesen várakozott, csupán egy krétát varázsolt elő a semmiből, s azt ingatta ide-oda. Hallottam, hogy Wish mellettem szinte némán suttogja a választ, de rajtam kívül ez valószínűleg senkinek nem tűnt fel.

– Na? – törte meg kisvártatva a csendet az ősz póni. – Senki?

– Dematerializáció, transzlokáció, rematerializáció – szólalt meg valaki kelletlenül az első sorokból.

– Úgy van! – bólintott Vapor prof. Gyorsan fölfirkantotta a három szót a táblára, aztán újra felénk fordult. – Melyik a három közül a legfontosabb?

Elég hülye kérdés volt… Mégis hogyan működhetne az egész bármelyik lépés nélkül? Valószínűleg a többieknek is ugyanez járhatott a fejében, mivel senki sem szólalt meg.

– Bizony-bizony! – helyeselt kisvártatva a prof. – Mindegyik egyformán fontos! Mielőtt még azonban kitérnénk az egyes fázisokra, összefoglalná valaki, milyen tényezők határozzák meg, hogy egy adott teleportművelet sikerül-e, avagy sem?

– A varázslatot végrehajtó személy mágikus potenciálja és gyakorlata, a távolság, a relatív mágikus térsűrűség és a szubjektív faktor. – Ezúttal kicsit hamarabb magára vállalta a válaszadás kellemetlen feladatát egy kanca, szintén valahonnan elölről.

Az öreg csődör szépen följegyezte ezeket is a táblára, de aztán kicsit még a farát mutatta nekünk, s merengve ingatta a levegőben a krétáját.

– A távolság alatt mit értett, kollegina? – kérdezte végül, még mindig háttal nekünk.

– A kiindulási– és érkezési pont közötti tá… térrészt – jött a bizonytalan felelet.

Vapor prof hátranézett, de nem mozdult el a táblától. Kifejezéstelen arccal körbejáratta rajtunk a szemét, aztán oda se nézve idézőjelbe rakta a „távolság” szót.

– Erre majd visszatérünk – fűzte hozzá. – Akkor hát vegyük szépen sorra, mit tudunk az indulásról! Mi szükséges ahhoz, hogy képesek legyünk dematerializálódni? Nem kell válaszolniuk, ezt most elmondom én. Két dolog fontos igazából az evidensen, azaz a mágikus erőn kívül: az akaraterő és a megfigyelőképesség. Amit pedig meg kell jegyezni, hogy az akaraterőnek is a szubjektív aspektusa! Hogy miért? Mert nem a varázslatot magát nehéz kivitelezni, hanem a saját félelmünket kell legyőznünk! Hiszen, ha csak kicsit is belegondolunk, ahhoz, hogy képesek legyünk teleportálni, először el kell tűnnünk, szinte meg kell szűnnünk létezni! Persze ez a gyakorlottabbaknál már egyáltalán nem jelent gondot, viszont akik még csak próbálkoznak vele, vagy csak kevésszer hajtották végre, azok bizony könnyen szembekerülhetnek a saját túlélési ösztöneikkel. Valójában egy pár év alatt hozzá lehet szokni olyan szinten, hogy a legkisebb félelem se maradjon bennünk a dematerializálódás kapcsán.

– Miért van szükség a megfigyelőképességre? Ennek is nyilvánvalóan szubjektív okai vannak, amiből a legegyszerűbb szintén a félelem legyőzése szempontjából fontos. Ismernünk kell saját magunkat a lehető legnagyobb mértékben, hogy magabiztosan képesek legyünk majd a jövőben rematerializálódni. Fölhívnám a figyelmüket arra, hogy ez nem azt jelenti, hogy amúgy nem lennénk rá képesek! A mágia törvényszerűségeinek ebben az esetben semmi köze nincs ahhoz, miképp éljük meg a varázslatot. Nem úgy, mint a következő fázisban. Ki tudja, mi a legfontosabb feladatunk az éteri térben eltöltött idő alatt?

Elismerem, ez már nem volt olyan egyszerű kérdés. Valami talán rémlett, de valószínűleg ha több időt hagy is, akkor sem tudtam volna mit mondani. Láttam, mellettem Wish szája megint mozog, némán formálva a választ, de ezúttal én se hallhattam.

– Önmagunk maradni! – szűrődött le hozzám jópár sorral hátrébbről Violet Sign hangja.

Kis híján elröhögtem magam, és amikor az előadó megcsóválta a fejét, egy halk horkantás formájában ki is tört belőlem a nevetés. Szerencsére csak a körülöttem ülő pár póni hallhatta, bár így is kaptam pár szemrehányó pillantást. Meg finoman Wish is belém csípett a varázserejével, úgyhogy inkább igyekeztem uralkodni magamon.

– Nem mondott rosszat, kisasszony – mondta Vapor prof. – Az integritás megőrzése valóban elsődleges prioritású, de nem a legfontosabb. Segítek egy kicsit! Mi az éterdinamika nulladik törvénye?

– A mágikus tér mindig mozgásban van – felelt újra a Violet lány.

Igen, ezt én is tudtam, bár az picit bosszantott, hogy ebből az előbbiből teljesen az jöhetett le, mennyire bunkó vagyok. Talán még ráfoghatnám, hogy csak a „szakszerű” megfogalmazásán kuncogtam…

– Pontosan! – bökött a hallgatóság felé a mutató pálcájával a prof. – Bármily irrelevánsnak is tűnhet erről beszélni, igenis ez a legfontosabb! Viszont egy egész picit feledkezzünk meg erről! Elvégre ha a kiindulási pont és az úti cél fix, valamint a szükséges mennyiségű energia rendelkezésre áll, nem lehet fennakadás, igazam van? Mit kell tehát tudni az érkezés oldaláról?

Be kell ismernem, képtelen voltam tartani az előadónkkal a lépést. Miért hoz föl olyasmit, aminek a témához jóformán semmi köze, aztán miért nem magyarázza meg? Mire akar rávilágítani vajon?

– Minél többet – jött a válasz ismét valahonnan az első sorokból.

– Magam sem fogalmazhattam volna meg találóbban! – kuncogott a csődör. – Minél többet! Mert minél is többet? Mi az az információ, ami nélkül esélytelen elindulnunk?

– Az, hogy hova akarunk érkezni – mondta valaki az én sorom másik feléből.

Vapor prof csak a fejét csóválta. Jódarabig senki sem próbálkozott, ő viszont észrevehetően egyre jobban élvezte a helyzetet.

– Nagyon egyszerű dologra tessenek gondolni, kollégák! – biztatott minket. – Addig nem megyünk tovább, míg ez nincs meg! Elvégre mégse teleportálhatunk úti cél nélkül, nemde?

Ismét jót kuncogott magán, s a pálcáját a nyakának döntötte. Ezúttal Wish se motyogott semmit az orra alá. Egy jó fél perc is beletelt, mire valaki újra megszólalt az első sorokban.

– Valami olyan…

– Úgy van! – csapott le rá azonnal az ősz csődör. – Nagyon fontos, és ezt jegyezzék meg, a teleportálás rematerializációs fázisának a minimum követelménye: valami! Elméleti szinten bármilyen információmorzsa elegendő lehet, hogy megtaláljuk a célhelyet. Lehet ez egy pontos képzeletbeli kép az érkezés helyéről, lehet egy bizonyos személy, lehet pár általános paraméter, de akár csak egy puszta név is. Hiába néznek így rám, igenis működik!

Csak most vettem észre magamon, hogy az én szemöldököm is fölszaladt. Valóban elég furának találtam az állítást, de hát úgy voltam, ez mégis az ő szakterülete, szóval nem fogom megkérdőjelezni.

– Természetesen nem szabad megfeledkezni a szubjektív faktor fontosságáról – emelte fel jelentőségteljesen a patáját Vapor prof. – A legtöbbünknek szüksége van rá, hogy egész pontosan tudja, hova akar érkezni. Sokan csak látótávolságon belülre, vagy esetleg haza tudnak teleportálni, és azt is viszonylag kis távolságból. Aki már rutinosabb, annak ez szinte már nem is megerőltető. Ez a fajta mágia azonban használható intuitív módon is. Nem állítom, hogy könnyű, csak azt, hogy lehetséges. Ha most valamelyikőjük teszem azt megmondaná nekem az édesanyja nevét, elképzelhető, hogy képes lennék odateleportálni hozzá anélkül, hogy tudjam, hol van pontosan, vagy akár valaha találkoztam volna vele. Persze ha megmondják, melyik városban lakik, az nagyban megkönnyítené a dolgom. A lényeg az, minél több a támpont, annál könnyebb végrehajtani a varázslatot, viszont ne feledkezzenek meg arról, a kevés támpont is egy leküzdhető akadály!

– És most ejtsünk pár szót arról a bizonyos távolságról! A kiindulási pont és az érkezés helye közötti térrész, ahogy a kollegina megfogalmazta nekünk. Valaki meg tudja nekem mondani, mi a legnagyobb áthidalható távolság teleportálással?

– Nincs abszolút maximum – suttogta mellettem Wish.

– Úgy tudom, vannak olyanok, akik akár a tengeren túlra is képesek teleportálni, de annál biztos lehet messzebbre is menni – szólt előre valaki a hátsó sorokból.

– Akkor azt mondja meg nekünk, fiatalúr, lehet-e a Holdra teleportálni? – nézett hunyorogva a hang irányába a prof. – Nézzük a feltételeket! Látótávolságon belül van. Ha távcsővel megvizsgáljuk, egész pontos információkat kaphatunk az érkezés kívánt helyéről. Tegyük föl, hogy olyan helyről indulunk, amit tökéletesen ismerünk! A varázslatot végrehajtó személy nagyon erős, és akkora gyakorlata van a mágia ezen ágában, amekkora csak lehet. Szubjektív faktor helyismereti paramétere megközelítőleg egy. Nos?

– Szerintem elméleti szinten lehetséges, de megfulladna.

– Abban igaza van, kolléga úr, hogy elméletileg lehetséges, logikailag mégsem stimmel az állítása – mosolyodott el az öreg csődör. – Mivel ha elméletileg lehetséges, akkor gyakorlatilag is, viszont azért nem kivitelezhető, mivel az alany belehalna. Ezért nem fog tudni elindulni sem. Az ösztönei fogják visszatartani. Olyan, mintha egy vízzel teli medencében alámerülve próbálna levegőt venni. Még ha föltesszük, hogy öngyilkos is akar lenni, elképesztő akaraterőre lenne szükség ennek az áthidalására. Egész konkrétan nagyobb, mint a varázslat kivitelezéséhez. Viszont most nézzük csak a távolság szempontjából! Mit nehezebb abszolút értékben áthidalni: egy holdutazáshoz szükséges távolságot, vagy egy másik kontinensre való eljutáshoz szükségeset?

– Az előbbit, nyilvánvalóan – felelt ugyanaz a csődör.

– Nem kérdezné meg a tanár úr, ha így lenne – szólalt meg a Violet lány.

Nem szívesen mondom ezt, de kénytelen voltam igazat adni neki. A dolog logikáját ugyan nem láttam át egyelőre, viszont mi másért kérdezte volna meg?

– Tetszik a gondolkodásmódja, kollegina – állapította meg derűsen Vapor prof. – A helyes válasz: attól függ. Feltételezem, mindannyian tisztában vannak azzal, mennyire más a mágikus tér fölépítése és elrendezése a fizikai valósághoz képest. Amit mi itt távolinak látunk, az éteri szinten egészen közeli is lehet, és fordítva. Hogy ez miért nem tűnik föl nekünk mégsem? Nos, természetesen a szubjektív faktor blokkoló hatása miatt. Ha úgy érzem, Hoofington messze van innen, akkor messze is lesz. Ha belátom, hogy a közte és a jelenlegi tartózkodási helyem közti éteri tér mennyire elenyésző, sokkal könnyebb lesz a dolgom. Márpedig a mágia szemszögéből bizony nincsenek igazán nagy távolságok.

Megfordult, és az idézőjeles „távolság” szót zárójelbe tette. Utána viszont megint kicsit úgy maradt, s ide-oda billegtette a levegőben a krétáját, aztán bekarikázta a „transzlokáció” szót.

– Mondják csak, tisztelt kollégák, lehet célpont nélkül teleportálni?

Gondolkodni sem volt időm a kérdésen, egy nálam jobban fölkészült hallgató már vágta is rá a választ.

– Persze, hiszen ez a professzor úr specialitása!

– Jól mondja, kollegina – helyeselt Vapor prof. – A következő tehát, amiről érdemes beszélnünk, az a zéruspont-teleport, vagy nullteleport. Definíció szerint ez egy olyan mágikus művelet, amely során a varázslatot végrehajtó személy úgy lép az éteri térbe, hogy utána határozatlan ideig nem lép ki belőle. Mi ebben a különleges? Nos az, hogy az éterdinamika nulladik törvényének látszólag ellentmond. Ha a varázsló a mágikus térbe lép, és nem halad együtt az éteri hullámok rezgéseivel, azzal mozdulatlan gócot képez, amit a mágikus tér nem képes megtűrni, és vagy kitaszítja magából, vagy elemészti. Azt hiszem, mondanom sem kell, milyen veszélyes ilyesmivel kísérletezni…

– Hogyan lehetséges akkor mégis? Ez bizony a nagy kérdés, de elárulom, hogy több módszer is létezik rá, viszont egyik sem száz százalékos hatásfokú. Értsék ezt úgy, hogy legyen bármilyen erős is a varázsló, a zéruspont-teleportot sosem egyszerű kivitelezni, rendkívüli fegyelem szükséges hozzá, és a fenntartása is exponenciálisan egyre több energiát követel. Viszont természetesen van haszna is, máskülönben nem lenne érdemes ennyi szót vesztegetni rá. Fel tudja sorolni valaki, milyen előnyei vannak a nullteleportnak?

Kezdett egyre érdekesebbé válni ez az előadás, viszont ez egyszersmind azzal is járt, hogy már véletlenül sem tudtam volna hozzászólni. Wish sem válaszolt ezúttal némán, viszont a legnagyobb meglepetésemre a másik oldalamról megszólalt Ambrosia.

– Az, hogy nem lehetséges a lekövetés – mondta magabiztos, csilingelő hangon.

Teljesen ledöbbentem. Külföldi osztálytársunk eddig többnyire csak arról adott tanúbizonyságot, mennyire inkompetens szakmai kérdésekben, ám a professzor nagy hévvel bólogatott, s föl is jegyezte a táblára a megjegyzést.

– Megkérdezhetem, miért ezt vette előre, kollegina?

– Hazámban van egy fejvadász, ő tud nullteleportot csinálni – magyarázta a kanca. – Lecsap, aztán úgy tűnik el, udvari mágusok sem tudják lekövetni.

– Ez egy igen érdekes szempont, de igaza van – helyeselt Vapor prof. – Még valaki?

– Gondolom, nem kell vesződni a célpont kitalálásával – szólalt meg hátulról a Violet lány. – Ha hirtelen kell eltűnni valahonnan, és nincs idő érkezési helyet megjelölni, kapóra jöhet.

Az öreg csődör újfent élénken bólogatott, s ezt is fölírta. Utána viszont sokáig senki nem mondott semmit.

– Jó, akkor a harmadikat elárulom – fordult vissza a táblához. – Csoportos teleport esetén pontosabban lehet koordinálni az egyes egyének érkezésének helyét, ha, ismétlem, ha az eltér egymástól. Figyelem! Nem könnyebb, hanem pontosabb! Kivitelezni lényegesen bonyolultabb, viszont ha valaki képes rá, az sokkal precízebben hajthatja így végre a műveletet, mint egy hagyományos teleporttal.

– Most viszont térjünk ki arra, mégis miként lehet elérni azt, hogy zéruspont-teleport közben ne szaggasson minket apró cafatokra az éteri tér! Ugyebár, mint arról már volt ma szó, a mágikus tér folyamatos mozgásban van. Egy helyben állva tehát képesnek kell lennünk úgy viselkedni, hogy a lehető legkisebb mértékben bontsuk meg az éteri hullámok konzisztenciáját. A legegyszerűbb, bár legkevésbé fenntartható technika a flatter-, vagy ladik-módszer. Ilyenkor megpróbálunk mintegy együtt mozogni az éteri hullámokkal, lebegünk a felszínükön, akárcsak egy ladik. Rövid ideig jól lehet boldogulni ezzel is, viszont a hullámtorlódás és a rezonancia miatt nagyon gyorsan elérjük a kritikus pontot, és az éteri tér kidob magából. Megjegyzem, ez a legrosszabb variáció, ami ilyenkor történhet, viszont figyelembe véve, hogy egy koordinálatlan rematerializáció milyen következményekkel járhat, megfontolandó az alkalmazása.

– Gyakorlottabb unikornisoknak inkább javaslom a transzparens-, vagy szita-módszert. Ez abból áll, hogy lényegében ideiglenesen áteresztővé tesszük a saját éteri testünket, és hagyjuk átfolyni magunkon a hullámokat. Torlódás ezzel a módszerrel nem fog létrejönni, mivel az a minimális blokád, amit képezünk, bőven ad lehetőséget kollaterális áramlásra, viszont a hullámrezonancia középhosszú távon is bonyodalmakat okozhat. Ha ezt is minden áron el akarjuk kerülni, akkor érdemes a disszolvációs-, vagy köd-módszert alkalmaznunk. Ilyenkor gyakorlatilag a teljes éteri testünket felbontjuk, és az egyetlen kapocs, ami összefogja a valónkat, a saját tudatunk marad. Azt hiszem, mondanom sem kell, ez a variáció a legkockázatosabb és a legnehezebb is, viszont amíg képesek vagyunk koncentrálni a figyelmünket, lényegében nem igényel sok plusz erőbefektetést a varázslat fenntartása, és legfeljebb mikrorezonancia halmozódhat fel hosszabb idő alatt. Viszont a másik, amit ennél a módszernél figyelembe kell venni, hogy mivel lebontottuk a saját fizikai– és éteri testünket is, ezért utána integritás rekreáció varázslatot szükséges alkalmaznunk. Ismerik azt? Tanulták már?

Pontosan emlékeztem rá, hiszen nemrég volt a tananyagban. Tome professzor asszony adta elő a Komplex Mágiatudományi Intézettől. Nagyon trükkös és hasznos varázslat volt, hát elég erős kényszert éreztem rá, hogy azonnal elsajátítsam, és az osztályban nekem ment a legjobban. A mesterei a mágia ezen formáinak jóformán csodákra voltak képesek, s bár én attól még messze voltam, póninál kisebb tárgyakat vissza tudtam állítani az eredeti állapotukba, ha valami egyszerű sérülés érte őket. Egy törött kerék, vagy összegyűrődött fémlemez nem volt kihívás, és az üvegszilánkokkal is egész jól boldogultam, noha állítólag ez már keveseknek ment. Pedig a lényeg tényleg egyszerű volt. Minden élőlény vagy tárgy lenyomatot hagy az éterben, ami megmarad az után is, ha károsodást szenved. Kicsit hétköznapibb szavakkal megfogalmazva egy széthasogatott asztal és egy kupac tűzifa könnyedén megkülönböztethető az alapján, hogy milyen emlékeket őriznek saját magukról. Az asztalnak a fizikai integritása sérül ugyan, ha ripityára törik, ám a mágikus térből elég csak azokat az információkat visszaemelni róla, amik az asztal mivoltára vonatkoztak, így elfogadható erőkifejtéssel is végre lehet hajtani a varázslatot, és újra lehet alkotni.

Természetesen ebből az is következik, vagy pontosabban következhetne, hogy a tűzifából akár a valódi, élő fát is rekreálni lehet, ha valaki elég erős, ügyes és türelmes. Csakhogy ennek a varázslatnak elég konkrét határai voltak – azon túl, hogy persze rengeteg mindenre lehetett használni. A tárgyak felépítésének bonyolultsága, és az eltérés mértéke igencsak szigorú korlátozó tényezők voltak, s bár a legeslegjobb gyógyítók képesek voltak akár élő szervezeten is végrehajtani, szerencsés lehetett az a nemzedék, amely rendelkezett akár csak egyetlen ilyen kiváló tehetséggel. Viszont az tényleg jó kérdés, vajon egy nem sérült, hanem szándékosan és tudatosan „elemeire bontott” éteri és fizikai testet mennyire lehet nehéz újraalkotni…

– Látom, nem teljesen ismeretlen, amiről beszélek – nézett körbe rajtunk Vapor prof. – Tudom, már első hallásra sem tűnik egyszerűnek, és higgyék el, nem is az. Viszont engedtessék meg nekem, hogy kicsit hazabeszéljek, mivel a rúnamágia kiválóan alkalmas a bonyolultabb varázslatok kisegítéséhez, vagy fixálásához! Alapos tervezéssel meg lehet adni az utunk célját, vagy el lehet érni, hogy egy nullteleportnál külső ponton is rögzüljünk, ezáltal biztonságosabbá téve a metódust. A teleportrúnák többnyire légies, könnyed vonalvezetésűek, és a központi motívumai is a lég, a szél és az éter-elv kis amplitúdójú vonatkozásai…

Innentől kezdve pedig az ősz póni olyannyira belemerült a magyarázatába, mintha egyenesen meg is feledkezett volna rólunk. Nem tett föl több kérdést, csak mondta és mondta, közben újabb és újabb kacifántos ábrákkal telepingálva a táblát. A remény, ami eddig a pillanatig még élt bennem, hogy esetleg egy rúna szakos tanár is tarthat érdekes órát, azonnal szertefoszlott. Az asztalomra kikészített papíromra egy betűt sem írtam – noha eddig mondjuk lett volna mit jegyzetelni –, és újra és újra azon kaptam magam, hogy a golyóstollam rágcsálom.

Mikor véglegesen föladtam, hogy figyelni próbáljak, inkább megnéztem, a barátaim mennyire bírják még. Ambrosia mellettem már nagyban azzal volt elfoglalva, hogy a patáját lakkozza, Jasper pedig Wish másik oldalán a fejét az asztalra döntve hatalmasakat szuszogott. Egyedül Wish tartotta még a frontot, viszont a mozdulataiból, ahogy egyre idegesebben bökdöste a mindössze fél oldalas jegyzetét a pennájával, azt következtettem ki, már ő is nagyon unja magát. Jobb ötletem nem lévén lerajzoltam egy apró karikát a lapomra, és picit a lány felé löktem, hátha van kedve amőbázni velem. Wish csak vetett rá egy pillantást, aztán leheletnyit megrázta a fejét. Halkan sóhajtottam egyet, aztán Ambrosia felé toltam a papírt. A rózsaszín kanca kíváncsian hegyezve a fülét odafordult hozzám, aztán föl is függesztette a patái piszkálását, s széles mosollyal rakott egy ikszet a köröm mellé.

Pontosan tudtam, hogy ő messze nem olyan kemény ellenfél, mint a két legjobb barátom, de pillanatnyilag megtette. A hosszú előadás alatt egyetlen egyszer még sikerült is megvernie, mert figyelmetlen voltam, de egyébként egészen egyszerű figurákba is be lehetett húzni. Hiába, na, nem volt egy észlény, viszont legalább nem vette el a kedvét a játéktól, ha sorozatosan kikap, szemben például Scorch-csal, aki már egyetlen vereség után is hajlamos volt rávágni a pónira az ajtót, ha épp olyanja volt. Később pedig azt is észrevettem a szemem sarkából, hogy Wish is minket néz ahelyett, hogy az előadással foglalkozna, viszont mivel eredetileg visszautasította a kihívást, és nem is kérdezte meg, hogy beszállhat-e, én sem ajánlottam föl neki. Lehet, kicsit gonosz voltam, de mondjuk tudhatta volna, hogy ez lesz… Nagyon félteni meg őt se kellett, mivel pár perc múlva – mikor belátta, hogy neki itt nem nő fű – már ő is valami csajos magazint olvasgatott a padjának takarásában.

* * *

Összességében nem bántam, hogy az előadás miatt elszalasztottam a koncert elejét, bár azért értékeltem volna, ha Vapor prof legalább egy kicsit rövidebbre fogja. Főleg azokat a részeket, amik – megkockáztatom – senkit sem érdekeltek. Akkor talán nem kellett volna annyira rohannunk – főleg, mivel még át is akartam öltözni –, meg Jasper sem azzal töltötte volna el az első negyed órát, hogy a csipát törölgesse a szeméből. Mellesleg abból a meglehetősen indokolatlan leszúrásból sem kaptunk volna, amivel Cavern volt szíves kedveskedni nekünk, bár feltételeztem, hogy csak az ital beszélt belőle.

Igen, sejthető is volt, hogy ha már Dulci nem valami klasszikus, nagyzenekaros szimfonikus hangversenyre cipeli el a társaságot, akkor nem maradhat ki a legfontosabb: az alapozás. Mire a helyszínre értünk, a korábban érkezett osztálytársaimon már mind meglátszott az alkohol hatása, bár – hogy ne maradjunk szégyenben – ez mindenki másról is el volt mondható, aki csak ott volt. Ez a része a dolognak annyira nem is zavart, ahogy – szabadtéri rendezvényről lévén szó – a szag is egész elviselhetőnek számított, viszont míg a társaink után kutakodtunk a foghíjas nézőseregben, a táncolni próbálók az alatt a rövid idő alatt is háromszor rátapostak a patámra. A zene nem volt nagy szám, viszont eszeveszetten dübörögtették, kihasználva, hogy kellőképp messze voltunk Canterlot lakott körzeteitől. Elég gyorsan beláttam hát, itt legfeljebb akkor szórakozhatok jól, ha én is iszok… Mondjuk az is igaz, már szokásunkká vált a féléveket egyből lazítással kezdeni, s bár nekem nem volt valami mozgalmas nyaram, a többiekre elhiszem, hogy rá is fért.

– Na, milyen volt? – érdeklődött kiabálva két darab közti szünetben Cavern, ami nekem még bőven túl hangos volt, hisz a fülemnek még nem volt ideje adaptálódni a hangfalak üvöltötte decibelekhez.

– Jó volt nagyon! – felelt hasonló hangerővel Jasper. – Tanulságos!

– Végigaludta – jegyezte meg Wish, bár ahogy ő beszélt, valószínűleg a kérdezőig már nem jutott el a mondanivalója.

– Ja, meg megtudtuk, hogy Ambrosia ismer pár bérgyilkost, szóval csak vigyázzál, kit taperolsz ma este, Cavern! – fűztem hozzá.

– Fejvadászt, és egyet – javított ki a lány, bár a lényegen nem sokat változtatott. A zöld csődört így se, úgy se hatotta meg a dolog.

– Á, már megvan a mai célpont! – legyintett kissé esetlen mozdulattal. – Látod ott azt a dögös szürke kancát?

A színpad felé bökött, aminek a szélébe valóban ott kapaszkodott elég lenge ruházatban egy fiatal unikornislány. Nem mondom, tényleg szemrevaló volt, jó alaposan meg is néztem, cseppet sem zavartatva magam azon, hogy Wish és Ambrosia is ott állt mellettem, sőt, pár pillanat múlva fölbukkant Stella és Lotus is.

– Oké, mesélj, ki ő? – mondtam, le se véve a szemem a csajról.

– Nem t'om – kapaszkodott meg a vállamban Cavern. – Csak tetszik a segge. Lotusék ismerik asszem.

– Quicksilver Catalyst, az Alkímia Tanszékről – állt be mellénk Stella bámulni a kancát. – Jók a jegyei, meg szeret bulizni. Szerintem nem a zene miatt jött.

– Ja, meg nem véletlenül becézik Quickie-nek… – tette hozzá Lotus.

– Bizony ám! – dörzsölgette a patáját Cavern. – Ma este úgy megtömöm, mint a tollpárnát!

– Mi az, hogy megtömöd? – érdeklődött Ambrosia.

– Egyet tippelhetsz… – felelt Wish, majd kissé rosszallóan hozzátette: – Te meg ki ne ess a szádon, Thread! Mondd csak, mióta is érdekelnek téged az ilyen lányok?

– Kedves Wish! – fordultam oda hozzá, s ravaszkásan elmosolyodva mélyen a szemébe néztem. – Bármily kiábrándító is, attól, hogy nincs és nem is volt barátnőm, még én is csődörből vagyok.

– Igen, észrevettem… alfahím… – cukkolt tovább a kanca. – Szerintem Signnak tetszel, miért nem próbálkozol be nála? Látod, most is a közelében akart tudni téged, te meg jól visszautasítottad szegényt!

– Ugyan! – legyintettem. – Tudom, hogy kevés vagyok én neki. Még csak nem is vagyok olyan daliás, mint az a „minden kanca álma” Nimbus Strike. Hozzá legalább le se kell hajolnia a Violet lánynak, ha térden akarja harapni…

Wish jót kacagott a képtelen túlzásomon, tovább beszélgetni viszont nem volt lehetőségünk, mivel a kis technikai szünet véget ért, és a hangfalak újult erővel dübörögtek fel, közvetlenül követve a pónik ujjongásával. Valószínűleg a hangrendszerrel lehetett a probléma, mivel az érkezésünkkor jobban el tudtam viselni a zenét, most viszont a basszusnak köszönhetően úgy éreztem, mintha remegne alattam a föld. Valaki a hullámzó tömegből nekem lökte Ambrosiát, s míg négy lábra segítettem a lányt – közben megküzdve a saját egyensúlyérzékemmel is –, magamban megfogadtam, hogy ha Dulcimer még egyszer el mer rángatni egy ilyen buliba, elevenen megnyúzom.

– Nem húzódunk kicsit távolabb? – üvöltöttem úgy, hogy még a torkom is belefájdult.

Ambrosia lecsapott fülekkel bólogatott, majd ahogy valaki megint beleütközött, nagyot tolva rajta, inkább a hátamba kapaszkodott, hogy támogassam. A varázserőmmel megpróbáltam diszkréten biztosítani magunknak egy ösvényt kifelé, de közben azért egy pillanatra még megfordultam a barátaimat után kutatva. Először csak Jaspert láttam meg, aki a tömegből fel-felbukkanva hatalmasakat ugrándozott négy lábbal a levegőbe a zene ütemére. Neki aztán tényleg nem kellett semmi extra, hogy jól érezze magát! Wish miatt már annál jobban aggódtam. Ha nem vigyáz, még a végén összetapossák…

Mintha csak a gondolatomra történt volna, épp még mielőtt visszafordultam volna, a szemem sarkából még elcsíptem, ahogy Jasper a következő ugrását már egy zöld szőrű, masnis kancával a hátán tette meg. Wish sokkal inkább rémültnek tűnt a váratlan manővertől, én viszont bíztam Jasper erejében. Unikornishoz képest amúgy is kimondottan edzett volt, messze kitűnt ebben közülünk, szóval az amúgy is vékonyka lány megtartása nem lehetett számára túl nagy kihívás. Az ő hátán pedig mindenképpen nagyobb biztonságban tudhattam Wisht.

Eltartott egy darabig, míg átverekedtük magunkat a tömegen, pedig ezúttal agresszívebben léptem föl a társaikra nem ügyelő táncolókkal szemben, s gondolkodás nélkül löktem félre őket, ha fenyegetően közel értek hozzánk. Csak hogy teljesen megnyugodjak, még egyszer hátranéztem, amint megritkult körülöttem a tömeg. Szélesen elmosolyodtam, ahogy újra megtaláltam az ugrándozó párost. Jasper a kis mutatványával nyert maguk számára egy kis szabad terültet, Wish pedig már láthatóan túllépett az előbbi riadalmán, s kezdte élvezni a helyzetet. Egyik patájával a csődör sörényébe kapaszkodott, a másikkal viszont a magasban kalimpált, próbálva követni az alatta pattogó póni mozgását, s közben felszabadultan kacagott.

– Köszönök, Thread! – sóhajtott Ambrosia, mikor kellőképp megritkultak körülöttünk a pónik. Elengedte a hátam, de a biztonság kedvéért szorosan mellettem maradt. – Mindig elfelejtek, equestriaiak tudnak milyen vadak lenni…

– Ugyan, semmiség – mondtam menet közben. – Be kell valljam, én sem ilyesmire számítottam. Legutóbb tök jól elvoltunk, most meg…

– Dulcitól volt nem szép, hogy hívott minket, és nincs is itt.

Megtorpantam. Igaza volt. A fenébe is, hogy nem figyeltem, de tényleg mindenkivel találkoztunk, csak pont vele nem! A rohadék mindenit; ha legközelebb összefutunk, tényleg megkapja tőlem a magáét!

Ambrosia is azonnal megállt, s kérdőn nézett felém.

– Mindegy, ezért még számolok vele – csóváltam a fejem, s továbbindultam, hogy ne kelljen várakoznia.

– Mit kell számolnotok? – csodálkozott a lány.

– Ez csak egy kifejezés rá, hogy ellátom a baját – magyaráztam. Újra eszembe jutott, mennyire nem szeretek Ambrosiával beszélgetni, de egyedül hagyni meg nem lett volna képem.

– Értek, azt hiszek – mondta nem túl nagy meggyőződéssel.

– Mi legyen akkor, mit szeretnél csinálni? – kérdeztem.

– Nem tudok, de korán van még hazamenni – felelt. – Meg innen messziről egész jónak tűnik a zene.

– Üljünk le valahol? – vetettem föl.

– Jó lenne – mosolyodott el.

Lassítottam egy kicsit a séta tempóján, s a szememmel padok után kutattam. Itt, a városfalon kívül is volt néhány, viszont pechünkre mind foglalt volt. Azon az egyen pedig, amelyiken nem szerelmes párocskák bújtak össze, valami beazonosíthatatlan textilhalom hevert egy ütött-kopott nyeregtáskával egyetemben, úgyhogy éltem a gyanúperrel, az valami csövesnek lehetett a szállása, így inkább még gondolatban is elkerültem.

Végül csak kissé távolabb, már a fák között találtunk magunknak helyet. Igaz, arrafelé nem volt semmilyen ülőalkalmatosság, viszont odáig már nem merészkedtek el pónik, így viszonylagos nyugalomban letelepedhettünk a domboldalban. A szarvam segítségével kissé lelapogattam meg megszárítottam alattunk a füvet, aztán kényelmesen lehevertem. Odafeküdt mellém Ambrosia is, éreztem, ahogy a ruhája hozzám ér, közben pedig megállapítottam, hogy tényleg sikerült egész jól elhelyezkednünk. Innen láthattuk a színpadot, a színesen kavargó tömeget, a fényeket, és persze a dobhártyánk sem akart átszakadni. Sőt, így még hallottunk valami dallamfélét is a dörgő-dübörgő basszus közepette.

Valami egészen finom érintést éreztem a hátsó fertályamnál. Annyira meglepett, összerándultam tőle, és azonnal hátra is kaptam a fejem, készen arra, hogy egyetlen pillanat alatt vágtába ugorjak. Semmi különöset nem láttam, amiből beazonosíthattam volna, mi lehetett ez az előbbi, úgyhogy újra előrefordultam, közben ösztönösen hátrasunyva a füleimet, hogy halljam, ha bármi mozgás van mögöttem. Percek teltek el, mire a különös érzet megismétlődött, de most már nem ért váratlanul. Ezúttal az előbbinél is gyengébb volt, mintha csak a nyári szellő borzolgatta volna a farkam tövéből induló hosszabb szőröket, mégis könnyedén meg lehetett különböztetni tőle. Mozdulatlanná dermedve minden figyelmemet odakoncentráltam, s elnyomtam a reflexeimet, amiknek köszönhetően egyébként folyamatosan legyeztem volna a farkammal.

Csak akkor értettem meg, mi történt, amikor Ambrosia – igyekezve kerülni a feltűnést – kicsit közelebb húzódott hozzám. Szóval ő ért hozzám, ráadásul szándékosan… Elég fura volt; nem is nagyon tudtam mire vélni. Talán azt hitte, azért hoztam ide, hogy kettesben maradhassak vele? Túlzottan romantikusnak érezte ezt a langyos éjszakát a „lágy” zeneszóval a szabad ég alatt, és össze akart bújni valakivel, aki véletlenül pont én lettem? Vagy akar… komolyan akar tőlem valamit? Esetleg csak én kombinálom megint túl a dolgokat? Az is lehet, hogy csak hűvösnek érzi a levegőt, vagy piszkálódik – bár ez igazán nem volt szokása –, vagy akár észre se vette, hogy hozzám ér… Elvégre neki szép, dús szőrű farka volt, ennyit tán meg se érzett, csupán én ugrok könnyen az ilyesmikre.

A lány ezúttal sokkal óvatosabb volt, mintha azt hitte volna, így nem veszem észre, mit csinál. Viszont azáltal, hogy lassacskán már teljesen beborította a farkával az enyémet, már nem maradt kétségem afelől, nagyon is tudatosan csinálja, még ha nem is láttam a célját. A szívverésem felgyorsult, de igyekeztem, nehogy bármi is meglátsszon az arcomon. Fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom, vagy egyáltalán mit vár tőlem…

A gondolataim tiszták maradtak ugyan, viszont nem segítettek a bizonytalanságom eloszlatásában. Próbáltam higgadtan mérlegelni a lehetőségeimet. Ambrosia volt a legszebb lány talán az egész évfolyamban, mégse volt csődöre. Talán csak azért, mert olyannyira megközelíthetetlennek tűnt; valószínűleg lassan már ő se örült ennyire a helyzetének ilyen szempontból. Bár évek óta itt élt már köztünk, néha még mindig nehéz volt vele szót érteni, és nem csak azért, mert voltak olyan nyelvi finomságok, amiket egyszerűen nem tudott magába fogadni. Egyszerűen… tudom, csúnya ezt mondani, de butább volt az átlagnál. Nem volt semmilyen varázslatban kiemelkedő, talán ha legfeljebb a szépítkezéssel kapcsolatban, viszont az okos barátnőre vágyók között ezzel sokra nem mehetett. Egy ilyen értelmiségi társaságban csak azért nem néztük ki magunk közül, mert nem volt szabad. Meg lett mondva – egyébként a többi osztálynak is –, hogy ha a vendéghallgatónak egyetlen sörényszála is meggörbül, Mr. Poltergeist csúnyán szétcsap köztünk.

Szépen tartottuk is tőle az udvarias távolságot, hát tán nem meglepő, ha vágyott valakinek a közelségére. Hogy most azért rám esett a választása, mert amúgy is szimpatizált velem – egyébként is én voltam a „szerencsés”, aki a legtöbbször ottmaradt vele órák után, ha segítségre volt szüksége a tananyag elsajátításában –, vagy csak simán én voltam patánál, nem tudtam eldönteni. Bár igaz, még mindig nem tudtam, mit vár tőlem… Valami komolyat? Egy kis kalandot? Hiszen azt sem tudtam, én mit akarok! Egyetlen módon lehetett csak kideríteni… pusztán nem volt hozzá elég bátorságom.

Talán el tudnám fogadni őt a barátnőmnek – futott át az agyamon. Mit számít az, hogy nem egy zseni? Mindig kedves volt velem, miképp mindenki mással is. Lehetett rá számítani, a maga módján benne volt szinte minden buliban. Jó fej volt. És nem utolsó szempontként tényleg a legszebb kanca, akivel valaha találkoztam. Hogy valóban összeillünk-e, úgyis csak az idő döntheti el. Alaposabban is megismerjük egymást, milyen kicsit más értelemben együtt lenni, aztán meg meglátjuk…

Minden akaraterőmet összeszedtem, és kinyúltam, hogy megfogjam a patáját, de pont abban a pillanatban visszahúzta, ahogy megemeltem a lábamat. Hirtelen ledermedtem, azt hiszem, még levegőt venni is elfelejtettem, aztán gyorsan korrigáltam a célt tévesztett mozdulatomat, és beletúrtam a sörényembe. Úgy festett, alábecsültem a feladatot: erre még egyszer nem leszek képes… Reménykedtem benne, hogy a lassan éjszakába hajló idő elrejti a zavaromat, de egy darabig nem mertem a lány felé nézni. Nem tudtam eldönteni, szándékosan húzta-e el a lábát, noha kicsit azért megnyugtatott, hogy a farkát még mindig az enyémen pihentette, puhán beborítva azt.

Elhatároztam, nem fogok ezen töprengeni. Inkább csak élvezem a helyzetet, a kanca közelségét, és nem gondolok a jövőre. Nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, és inkább a koncertre figyeltem. A banda énekese nagyon elemében érezhette magát, mert már teljesen érthetetlenül rikácsolt a mikrofonba, totálisan figyelmen kívül hagyva dallamot és ütemet. A hangulat amúgy is a tetőfokára hághatott arrafelé, mert a nézősereg is üvöltözött, a színpad felől pedig lassan vaskos füstfelhő hömpölygött közéjük, megtörve a lámpák színes villódzását.

Jót mosolyogtam, mivel Vapor prof előadása jutott eszembe róla. Szörnyen nem odaillő gondolat volt, tessék, bárki rám foghatja, mekkora stréber vagyok. Viszont a fény szétszóródásáról valamiért a nullteleportálásra asszociáltam. „Köd”-módszer, mi? Kíváncsi lettem volna, mire gondolhatott az előadó, de valahogy így tudtam elképzelni. A fény lenne az éteri tér, a mágus pedig a füst. És valóban, a fény végül át tud haladni rajta, nem kell ténylegesen akadályozni a mozgását. Kár, hogy a jelenlegi hozzáállásommal nagyjából sose fogok megtanulni teleportálni… Még csak komolyabban belegondolni sem voltam képes, milyen lehet anyagtalanul létezni, ehhez egyszerűen túl földhözragadt voltam. A prof meg biztos úgy fogalmazott volna szépen, szabatosan, hogy a szubjektív faktor „halálfélelem”-része nálam közel nullás szorzót ad. Ha imádtam is a témát, jó eséllyel be kell érnem életem végéig az elmélet átfogó ismeretével. Még szerencse, hogy az Akadémián elég rugalmasak az elvárások. Ha valaki csak egyetlen dologban volt tehetséges – és persze volt rá megfelelő szak –, senki nem szólt egy büdös szót sem. Jó, a jegyeken nyilván meglátszott, de nem vették el senkitől a lehetőséget, hogy kibontakozzon. Szegény zenész társaink, mint Dulcimer, jól meg is szívták volna…

Ahogy egyre csak néztem a füstöt, valami mókás dolog jutott az eszembe. Vajon működhet ez az emlegetett disszolvációs technika élő anyagon is? Ha már ilyen lehetetlenül béna vagyok az anyagtalan varázslatokban, talán meg lehetne próbálni. Picit megnyugtatóbb a gondolat, hogy ahhoz nem kéne megszűnnöm létezni, az integritás rekreációban meg amúgy is elég jó vagyok. Alapos tervezéssel és óvatos kísérletezéssel esetleg megoldhatnám. Habár az jó kérdés, annak mi haszna lenne… Vajon van ennek is szakirodalma?

– Egy kibaszott géniusz vagyok – állapítottam meg motyogva, bár azonnal rájöttem, hogy ezt nem akartam ténylegesen kimondani.

– Miért beszélsz csúnyán? – kérdezte szemrehányóan Ambrosia. – Azt nem szabad!

Nem kis rémületemre még a farkát is visszahúzta, viszont ahogy ösztönösen utánakaptam a sajátommal, szerencsére nem ellenkezett.

– Bocsánat! – lapítottam le bűnbánóan a füleim. – Ne haragudj, kérlek! Csak támadt egy nagyon fura ötletem…

Elmeséltem neki, mire jutottam. Láttam rajta, hogy nem teljesen értette, amiket mondtam, viszont legalább figyelmesen végighallgatott. Utána viszont az is fölmerült bennem, hogy kicsit kérdezgetem őt arról a nullteleportáló fejvadászról, akit az előadáson említett. Most legalább volt időnk nyugodtan beszélgetni, és kimondottan kíváncsi voltam, honnan ismer ő ilyen pónikat. Nem kicsit lepett meg, amikor elmesélte, hogy konkrétan személyesen ismeri az illetőt, mivel az apjának dolgozik. Sőt, mi több, csikó korában még őrá is vigyázott. Ahogy mondta, az ő hazájában a hatalmasságoknak nagyon oda kell figyelniük, kiben bíznak meg, mert sokkal veszélyesebb ott az élet, mint minálunk.

Ha már témánál voltunk, kicsit puhatolóztam afelé is, hogy milyen varázslatokat használt az a bizonyos fejvadász, hátha az is ad majd valami ötletet. Ambrosia ugyan nem volt valami tájékozott a témában, viszont azt elmesélte, hogy csikókorában volt egy időszak, amikor csak teveháton mert közlekedni, mivel a fejvadászuk egyszer megmutatta neki, hogyan lehet a homok alatt meglapulva szinte bárkinek észrevétlenül a közelébe férkőzni. A lány meg csak akkor volt hajlandó újra a sivatagba kitenni a lábát, amikor az apjának nagy nehezen sikerült a lelkére beszélnie, valamint beszerzett neki pár olyan patavédőt, ami teljesen leárnyékolja a lépteit.

Be kell ismernem, olyan jót beszélgettünk, mint még soha. Ezelőtt nemigen jutott eszembe kérdezgetni a lányt az otthonáról, pedig tényleg nagyon érdekes történetei voltak. Nem is gondoltam volna, de Saddle-Arabia jóformán egy másik világ volt Equestriához képest. A rózsaszín kanca pedig csillogó szemekkel, örömmel osztotta meg velem az emlékeit, s annyira lekötött, azt se vettem észre, társalgás közben mikor fonódott össze teljesen a farkunk…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.