Embedded Files
Az acél titka
Már megint ezt csinálja! Milyen zavarba ejtő! Általában előnyt tudott kovácsolni abból, ha hagyja az ellenfelét gondolkozni. Mérlegelnek, megpróbálják kitalálni a következő lépését… és lelassulnak!
De ő más volt. A figyelme egy pillanatra sem lankadt, hiába kattogtak a fogaskerekek. És mindig meg tudta lepni valamivel. Egy apró mozdulat… egy pillanatnyi irányváltás… Félelmetes, milyen fürgén mozgott az alkata ellenére… Tán nem volt olyan kitartó, mint ő, de ahhoz még húzni kéne az időt, hogy érvényesülni tudjon… Pedig már most is alaposan megizzasztotta…
Úgy tett, mintha támadni akarna, de rögtön vissza is vonta a még alig megkezdett mozdulatot. Az ellenfelének a szeme sem rebbent. Ejnye, tán azt hiszi, ilyen könnyű őt kiismerni?!
Újabb félkört írt le a vele szemben álló másik kancával, végig mereven figyelve a legapróbb rezdüléseit is. Vajon mi jár a fejében? Megint előre gondolkozik, vagy csak a pillanatra koncentrál? Akárhogy is, meg kéne törnie valahogy a figyelmét! Figyeld a légzését! Tán elég előny, ha a megfelelő pillanatban támadsz! Belégzés… kilégzés… belégzés… ki… most!
Ami lendületet egy helyből össze tudott szedni, mindet belesűrítette egyetlen ugrásba. Macskamód ellenfele felé lendült, ám ő még lépés közben félre tudott vetődni előle. Egy pillanatra sem billent ki az egyensúlyából. De most legalább gondolkodni nem lesz ideje! Villámgyorsan megpördült, s újra rávetette magát. Nem mert a levegőből támadni. Ehhez kellett a szilárd talaj. Lebukott egy ütés elől, és megpróbálta kisöpörni ellenfele lábait. Ő megint könnyedén kitért, de már lehetett sejteni a következő lépését. Megpróbálja majd lefogni. Könnyű célpont, amíg ennyire a földön van, s ha sikerül elkapnia, az hamar végzetesnek bizonyulhat! Gyorsan oldalra gurult hát, s négy lábra pattant.
Pont időben tette, hogy még láthassa ellenfelét, aki máris szélsebesen vágtatott felé. Nem volt idő mérlegelni. Sokkal erősebb nála, el kell kerülnie! Kivárta az utolsó pillanatot, és félrevetődött. Számított rá! Számított, de szerencsére nem tudott elég gyorsan reagálni! Hiába fordult szinte azonnal utána, sikerült eltáncolnia előle. Megörülve pillanatnyi előnyének ösztönösen fölemelte mellső patáját. Jaj, de most nem…!
Ellenfele nekilendült, és még mielőtt bármit is tehetett volna ellene, megragadta a lábát, s elrántotta. Érezte, hogy átrepül a kanca feje fölött, aztán a következő pillanatban már a kemény márványpadlón találta magát. Igyekezett tompítani az esést, de így is nagyot huppant. Nem is próbált meg fölkelni. Megvárta, amíg az ellenfele odaér hozzá.
Egy tengerkék fej úszott be a látóterébe. A póni fölemelte a patáját, és finoman megbökte az orrát.
– Na, most nem voltam lassú? – lihegte lelkesen a társa.
– Nem – morogta ő, s megpróbálta felemelni a fejét. Nagyot nyögött, mikor megállapította, hogy ez nem is lesz olyan egyszerű…
– Azért nem ütötted meg nagyon magad, ugye?
– Túlélem. Látszik, hogy fáradok… Azt hittem, van nálam fegyver.
– Ki akartál lyukasztani? – somolygott a kék kanca. – Na, gyere!
Elfogadta a felé nyújtott patát. Megropogtatta a hátát, körözött kicsit a vállaival, aztán újra a társa felé fordult.
– Még egy menet? – kérdezte mérsékelt lelkesedéssel. Nem sok kedve volt már a harchoz, de nem is akarta vereséggel zárni a szériát.
– Szerintem most ennyi elég volt. Mi lenne, ha inkább megnéznénk, hogy állnak unikornis barátaink?
Nem ismerte volna el, de örült a feleletnek.
– Lehet, nem ártana… – jegyezte meg savanyúan. – Ez nem normális, hogy ennyit kell várni egy „szakértői” véleményre!
– Nem tudom, nem értek hozzá. Persze gondolom szóltak volna, ha van valami, de azért noszogathatnánk őket picit.
– Te vagy itthon, hallgatok rád – villantott meg egy halvány mosolyt.
– Itthon… – csóválta a fejét a kék kanca.
* * *
A bíborszín csődör mogorván méregette őket. Láthatóan nagyon nem volt ínyére a két kanca újbóli látogatása. Bosszúsan odébb gördült a székével, s leemelt az egyik könyvespolcról egy hosszú, rongyokba bugyolált rudat. Visszalökte magát az asztalhoz, és lefektette a tárgyat a lapjára. Előhalászott egy nagyítót a fiókjából, és átnyújtotta a közelebb állónak. A rúd végéről lecsavarta a rongyot, láthatóvá téve annak hegyes, fémesen csillogó végét. Intett a kancának, mire az szemügyre vette a fegyvert.
– Pontosan mit is kéne látnom? – kérdezte végül. – Ugyanolyan, mint amikor idehoztuk.
– Ha azt sem tudja, mi a gondom, talán nem kellett volna rögtön a nyakamnak ugraniuk! – fintorgott a csődör.
– Ne haragudjon, Mr Mystery, de nem értem mire gondol!
– Arra, hogy eleve nem is hozzám kellett volna fordulniuk. – A csődör megkocogtatta a fémet. – Ezek nem rúnák! Ezek krikszkrakszok!
A két kanca megilletődve bámult a pónira. Végül a gesztenyebarna találta meg hamarabb a hangját.
– És ezért kellett egy teljes héten át ülnie rajta?! – méltatlankodott. – Hogy közölje velünk, fogalma sincs, mi ez?!
A csődör hátradőlt a székben, és összefonta maga előtt a patáit. Nem mondott semmit, de az arcán látszott, mennyire mélyen megsértődött.
– Conker! – A kék kanca szemrehányóan pillantott a társára, aztán engesztelőleg újra a csődör felé fordult. – Elnézést a társam miatt! Néha kissé elragadja a hév…
– Hallottam hírét… – jegyezte meg mogorván a csődör.
– Elárulná, kérem, hogy mire jutott?
– Természetesen. Mint mondtam, ez nem az én szakterületem, de voltam szíves utánaérdeklődni a dolognak, ha már a tanácsomat kérték. A fegyver alapjában véve mágikus, szóval nem vagyok meglepve, hogy rúnákra gyanakodtak. De higgyenek nekem, fel tudom mérni, hogy ezek nem azok. Még magát Luna Hercegnőt is megkérdeztem róla, és ő is osztotta a véleményem. Ez a tárgy nem póni patájának a munkája!
– Erre mi is rájöttünk… – kezdte a barna kanca, de a társa gyorsan leintette.
– Utánajártam a tárgy előtörténetének – folytatta az unikornis. – Pontosan tudom, hogy hogyan jutottak hozzá. De megjegyezném, hogy pusztán az a tény, miszerint egy griff tulajdona volt, még nem jelent semmit! És ezt az a kollégám is alátámasztotta, aki más fajok mágiájával foglalkozik! Ezt a lándzsát nem póni, és nem is griff készítette, hanem minden valószínűség szerint zebra! Az, hogy mágiával hogyan itatták át, az megint más kérdés. Konzíliumot hívtam össze ennek kapcsán, és végül arra jutattunk, hogy valamiféle ismeretlen, kevert technikával ötvözték a varázslatot a fémmel. És azt kell mondjam, igazán remek munkát végeztek! Maguk meg ne mondják, hogy én nem végeztem rendesen a munkámat!
– Ismétlem, nagyon sajnáljuk, hogy ezzel zaklatjuk, uram! – mentegetőzött a kék póni. – És nem is szándékoztunk számon kérni a késlekedését, mindössze érdeklődni akartunk, hogy hogy halad az elemzés!
– Szóltam volna, ha már teljesen végeztünk, de ennél sokkal többet nem valószínű, hogy ki fogunk tudni deríteni a fegyverről.
– Ez igen sajnálatos… – állapította meg Conker.
– Köszönjük a fáradozását! – biccentett gyorsan a másik kanca. – Innentől már remélhetőleg magunk is boldogulunk.
– Önnek bármikor készséggel állok a rendelkezésére, Miss Jelly – viszonozta a gesztust a csődör.
* * *
– Semmivel nem jutottunk közelebb! Egy teljes hét! – háborgott Conker.
– Azért nem mondhatod, hogy nem töltöttük hasznosan! – vigasztalta Jelly. – Meg aztán nem ezen az egy héten fog múlni bármi is…
– Igaz. Így is rengeteg időt vesztettünk. De most mihez kezdjünk? Ez volt az egyetlen használható nyom!
– Nem kell már most feladnunk! – emlékeztette Jelly. – Még mindig ott van…
– Jaj, hallani se akarom! – takarta el patájával az arcát a kanca.
– Pedig előbb-utóbb szembe kell nézned ezzel is! Mindenkinek ez lenne a legjobb!
– Tudom, tudom… – sóhajtott Conker. – De gondolom megérted, miért ilyen nehéz…
– Persze, testvér!
A két póni összeölelkezett a lépcsőfordulóban, aztán lassan elengedték egymást. Maguk mögött hagyták a tanszék épületét és elindultak a szállásuk felé.
Conker egyáltalán nem bánta meg, hogy elfogadta Jelly ajánlatát. Mióta hivatalosan is társak lettek, nem csak együtt laktak, de jóformán együtt is csináltak mindent. Jelly még a költözésben is segített, pedig fárasztó és unalmas munka volt összecsomagolni és áthordani a kanca legfontosabb holmijait Manehattanből Canterlotba. De muszáj volt… és jól esett, hogy újdonsült társa ilyen segítőkész volt mindenben.
Persze az Éjszaka Úrnője azt mondta, segíteni akar, de pontosan tudta, hogy igazából csak rajta akarta tartani a szemét. Nem mintha nem lett volna hálás neki, amiért szabadon engedte. Mégis… nem ehhez volt szokva, hogy ilyen szinten számadással tartozzon bárkinek is a tetteiért. Márpedig Luna mindenről tudni akart. Ha nem az Éjjeliőrség kötelékében tevékenykedtek, de mindenről be kellett számolniuk neki. Jelly persze nem bánta. Neki eleve ez volt a természetes. Bármennyire is szilárd volt az elhatározása, hogy otthagyja az Éjjeliőrséget, mégis ez volt az élete. Látta rajta nap mint nap, hogy a kanca örül a „szabadságának”, de közben állandóan várta a Hercegnő instrukcióit. Nem az önállóságával volt a baj, de őszintén szólva kicsit szolgalelkűnek tartotta ezért.
Nehéz volt neki is. Ezt hamar belátta. Jelly szinte úgy kapaszkodott belé, mintha attól félne, kicsúszik a patája alól a talaj. Igyekezett nem kimutatni, mégis érezte minden mozdulatából, minden szavából. Neki pedig ugyanúgy szüksége volt már valakire, de ezt ő is csak most volt hajlandó lassacskán elismerni magának is. Olyan gyorsan összemelegedtek, mintha már évek óta ismerték volna egymást. És valahogy… egész jól ki is egészítették egymást.
Nagyjából félúton járhattak, amikor hirtelen kis kékesfekete láng lobbant fel előttük a porban. Conker ijedten megtorpant, de Jelly már nyúlt is a megjelenő vékonyka tekercs felé. Hogy lehet ezt ennyire természetesnek venni?! Egy perc nyugta nincs a póninak, mégis ő mintha még örülne is neki! Szerencsére egy nem túl népes utcán voltak, így legalább a járókelők figyelmét nem keltették fel. A biztonság kedvéért azért félrehúzódtak, s úgy olvasták közösen a Hercegnő levelét.
Kedves Jelly és Conker!
Ha ráértek, kérlek, gyertek be hozzám pár percre a palotába!
Luna
– Ennél mintha legutóbb bővebben kifejtette volna, hogy mit szeretne… – jegyezte meg a barna kanca.
– Biztos nem látta szükségét. Úgyis tudja, hogy itt vagyunk. Pillanatok alatt odaérünk!
– Remek…
– Ugyan, ne aggódj már állandóan! Nem szokott olyasmit ránk erőltetni, amit nem akarunk!
Erre már csak legyintett. Bármi is az, amiért hívatta őket, egy Hercegnőnek nem lehetett ellentmondani. Még akkor sem, ha nem parancsolt, csak kért. De nem aggódott. Hogy ő mit akar, az úgysem számít… Miért is csinálna hát ebből ügyet?
Valóban nem tartott sokáig eljutniuk a palotáig. A trónteremig azonban nem értek, mivel Luna már a folyosón várta őket. Kicsit nyugtalanító volt a tény, hogy itt fogadta őket, de a Hercegnő úgy tűnt, egész jó hangulatban volt. Talán csak azért jött volna eléjük, mert nappal volt, és nem akarta zavarni a nővérét hivatalos ügyeiben?
Mélyen meghajoltak előtte, amit Luna kimért biccentéssel fogadott, aztán intett nekik, hogy kövessék. Egyenesen a várkertbe mentek, de a Hercegnő olyan kényelmesen sétált, hogy hamar nyilvánvalóvá vált: ez egyben az úti céljuk is volt. A két kanca tisztelettudóan kissé lemaradva követte az Éjszaka Úrnőjét, de közben néha lopva egymásra pillantottak. Luna még jobban lelassított, s halkan megszólalt. Szelíd hangja szinte beleveszett a madárcsicsergésbe.
– Boldogultok?
– Igen, Felség, köszönjük! – felelt Jelly. Ügyelt rá, hogy ő se emelje fel jobban a hangját, mint Luna.
– Rendben ment a költözködés?
– Igen, Felség!
– Megvan mindenetek, amire szükségetek van?
– Igen, Felség!
– Kérlek, szólítsatok Lunának!
– Igenis, Luna Hercegnő!
– Tudok nektek bármiben segíteni?
– Kissé elakadtunk a nyomozásban, F… Luna Hercegnő, de remélhetőleg meg tudjuk oldani.
Luna tartott egy kis szünetet. Még egy kicsit lassított, aztán hirtelen megállt, s szembefordult a két kancával. Az arca nem tükrözött érzelmeket, tán inkább csak töprengést.
– Mit szólnátok még egy társhoz? – kérdezte végül. – Éjjeliőr ő is, mint te voltál, Jelly. Nem járna semmilyen plusz kötelezettséggel, nem fog ellenőrizni titeket, de ő is biztosan örülne neki, ha újra baráti társaságban lehetne. Nem hosszú távra gondoltam, de azért jól jöhet egy unikornis a csapatban, amíg ezt az ügyet lezárjuk…
Conker Jellyre pillantott, s alig észrevehetően megrázta a fejét. Ő azonban láthatóan elgondolkodott az ajánlaton.
– Megkérdezhetem, kiről lenne szó?
– Egy régi barátról, Frank Nettle hadnagyról – mosolyodott el a Hercegnő.
Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
Page updated
Google Sites
Report abuse